Van egy penészfolt a sarokban, gondolom, a mustársárga falakon terpeszkedő sötétzöld pacát bámulva. Az esernyőtartóban odaállított zászló némileg elvonta a figyelmemet róla, de ha elég ideig bámuljuk, a csíkok és csillagok is egybemosódnak, felfedve, amit elrejteni akartak mögötte. Egészen találó hasonlatot lehetett volna összerittyenteni erről és az USA-ról, valaki olyannak, aki nálamnál magasztosabban bánik a szavakkal és költői fordulatokkal, és ha kevésbé fenyegetik a szemhéjai a lecsukódás árulásával. Bár nem ezért vagyok itt, mégis pörögni kezdtek lelki szemeim előtt a penészedés lehetséges okai – pára, hőhíd, nem lélegző anyagok, csőtörés, beázás–, és hirtelen nagyon zavarni kezdett. Legszívesebben azonnal ecsetet és festéket rafadtam volna, hogy eltűntessem; nem oldja meg a problémát, de az ember kicsinyes lény, és amit nem lát, azzal nem törődik. A válás is ilyen volt; a felületi repedéseket el lehetett takarni egy új réteg glettel, de a szerkezet magja attól még sérült és gyenge marad.
Fáradtan dörzsölöm meg a szemem, és a kávéval teli kancsó után nyúlok, már harmadjára. A főzet gyenge, vagy én vagyok túl kialvatlan, ám az arabika kávébab pörkölt aromájának szétáradásán kívül nem éreztem semmi hatását. Mint annyi mindent, ezt a csoportot is Dalton javasolta; New York azon nagyvárosok egyike volt, ahol elég kétségbeesett és gazdag ember van ahhoz, hogy több, külön rájuk specializálódott kurzus és lelkisegély szolgálat között válogathassanak. Rájuk, mivel én nem érzem magam ide valónak. A pénznek egészen más az íze, ha ténylegesen magadnak köszönheted, nem pedig közé születtél, mint a Daltonhoz hasonló, dúsgazdag aranyifjak.
A legjobb barátom az egyetem óta, de egy díszes pöcs. Az én szememben a tanácsadói pixisből valahol a második tönkrement házassága idején esett ki; Evan volt az, akinek az ötletet való helyeslése végül kelletlenül, de meggyőzött. Halk szavú, a háttérbe húzódó társunk ritkán ejtett ki meggondolatlan szavakat a száján. Persze, ettől függetlenül egyetlen célból jöttem el: hogy jogosan mondhassam a szemükbe, igazam volt. Nem szorultam… lelki pátyolgatásra. Nem anonim alkoholista voltam, sem drogfüggő, akit annyira a karmai között tartott a szer, hogy valami nagymenő Dr. Phil lelki tanácsadó segítéségre legyen szükségem.
Megkavarom a kávém, s megint, újra, sokadjára jut eszembe, hogy el kellene hívnom Dr. Hale-t egy… akármire. Mi lehet benne olyan nehéz? Helló, doktor, hogy van mindig? Eileennel jól halad? Tényleg? Véletlenül nem érez olthatatlan vágyat, hogy egy páciense gyámjával randizzon? Nem? Nem is értem. Nem voltam jártas a terapeuták erkölcsi kódexét illetően, Erin Hale személyes szabályait pedig még kevésbé ismertem. Vajon tilos a munkájával kapcsolatos személyekkel a rendelőn kívül ismerkednie? Valahogy nem tűnt túl vonzó opciónak, hogy húsz év óta az első próbálkozásom a randevúk terén rögtön kudarcot valljon, már ott, mikor nemet mond és rám csukja az ajtót. Nem ismertem, talán barátja van, vőlegénye, vagy akár menyasszonya. Az, hogy tavaly Halloweent véletlenül épp ugyanazon brooklyni bérház tetején töltöttük, és volt egy kellemes beszélgetésünk, nem jelentett semmit. Talán jobb is, ha nem sodrom magam feleslegesen kínos helyzetekbe. Tizenhat évesen sokkal könnyebb volt csajozni.
Kénytelen vagyok eltávolítani magam a kávéskancsó mellől, mielőtt negyedjére is újratöltöm a csészét, és heveny szívinfarktusban halálozom el, egy elvált klub kellős közepén. Az élet csak akkor tud igazán pofozni, ha hagyod magad. Bár a székek számát alapul véve, jóformán mindenki megérkezett, s kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgetett, nem feléjük indulok, sőt, a lehető legnagyobb ívben, szinte a falba olvadva vágok át a téren. Nem érzem úgy, hogy sok közös témám volna… Sokadik férjes elitistákkal és újgazdag, kopaszodó, magányos egyedülálló apákkal, akiknek ahhoz is puska kell, hogy meg tudja mondani, hogy hívják a gyerekeit.
Másoknak talán logikus lett volna, hogy olyanokkal vegyüljön, akik hasonló cipőben jártak, mint ő; Eileen esetében én is ezt javasoltam volna, a kettőnk helyzete mégis merőben különbözött. A válás magánügy, nem olyasmi, amit dicsőséggel lobogtatunk mások előtt, elvégre, a mi hibánk is. Az enyém is; azt még nem tudom, pontosan mennyiben és hol.
Elnyomok egy kitörni készülő ásítást, miközben minden krízishelyzet megoldása, a kitett étel felé veszem az irányt. A perifériás látóteremben masszává olvadnak össze a színes ruhák és nyakkendők, úgy érzem magam, mintha tárgyalásra készülnénk, vagy még inkább egy olyan művészeti kiállítás megnyitóján, ahol a művészet csak látszat, s minden kacaj és pillantás a politikai-üzleti élet margójára íródik. Itt nem akarok lenyűgözni senkit; csak túlélni a mai estét, lehetőleg anélkül, hogy mesélnem kéne magamról. Üdv, a nevem Liam, a feleségem valahol Olaszországban kamatyol egy hatvan éves Don Juannal. Egyszerű, fekete pólót húztam fel sötétkék farmernadrággal, s bár a sportcipőm talán drága darab, annyira kirí a többiek ruházatától, hogy talán a takarítónak néznek. Az volna a legjobb.
Arra azonban nem számítok, hogy az első kiszemelt falatkára valaki más is pályázik. Döbbenten szakítom el tekintetem a penészfoltról, és mérem fel gyorsan a megrovó hang gazdáját. Az arcára kiülő pír komolyságában nem voltam biztos, de abban igen, hogy nekem szól, legyen kényszertelen vagy sem. A szépség mindenkinek szubjektív, Eve például nem volt klasszikusan gyönyörűnek mondható, az orra túl pici, az arcvonala pedig túl hangsúlyos, mégis mindig elállt a lélegzetem, ha belépett egy szobába. Már azelőtt, hogy végleg lemondtam volna róla.
Karakteres állvonal, éles vonások és zöldeskék macskaszemek, biztos voltam benne, hogy a legtöbb férfi szava azért áll el, mert egyből rendkívül vonzónak találja. Bár valamilyen másodlagos szempontból én is csinosnak találom, én azért bámulok néhány másodpercig kukán, mert nem tudom, mit mondjak. Mondanom kell egyáltalán bármit, vagy csak mondjak le a sajtos pogácsáról? Beszélgetést kezdett, vagy csak kérést intézett felém?
– Sok dologhoz ragaszkodom, de sosem fosztanék meg egy hölgyet az áhított sajtos pogácsájától. Különben is – mosolyodom el, ahogy felé nyújtom a szalvétába csomagolt péksüteményt –, édesanyám még most is megcsavarná a fülem, ha éheztetésre ítélnék egy hölgyet. Már ha felérné. – Már majdnem biztos vagyok benne, hogy ténylegesen hozzám szólt, így kevésbé tűnik csábítónak a szemben lévő sarok. Arra is szánok egy másodpercet, hogy a korábbi, felületes vizslatás helyett jobban felmérjem a nőt; van benne valami ismeretlenül ismerős, bár biztos vagyok benne, hogy még sohasem láttam. Egy kicsit talán hasonlított Erinre… A határozott vonások. Csak épp őt egészen biztosan nem kötötte orvosi kódex, vagy volt férjnél, ha egyszer itt találkozunk; az ismerkedés nem szerepelt a terveim között, mégis azon kapom magam, hogy kézfogásra nyújtom felé a kezem. – Liam vagyok, örvendek a találkozásnak. Kérem, mondja, hogy nem törzsvendég itt; ahhoz kissé fiatalnak tűnik!

Egy tárgyalóteremben sok dologra szükség volt, ám ha igazán be akartad ásni magad a szakmába, a nagy, cirádás-aranybetűs nevek közé, a profizmus nem csak a tudást jelenti, sőt. El kell adnod magad, kiismerni a másikat, egyetlen kézfogásból megtudnod, milyen ember, hogy hogyan áll az élethez, mit vár tőle, és ami még fontosabb, mit vár tőled, s mindezt mennyiért. Az üzlet rideg világ, hiába takarózik az emberség és társadalmi kapcsolatok álcájával, számítások végtelen ciklusa, egy spirál, egy feketelyuk, ami beszippant, és csak akkor tudsz átevickélni rajta, ha értesz hozzá, különben kénytelen leszel katapultálni. Az ovális üvegasztalok, szoros nyakkendők és lakkcipők kirakatában könnyen otthonra leltem; nem szerettem, de megértettem, és jól helyt álltam.
Most, ahogy szemben álltam azonban az ismeretlen nővel, egy nevetséges terápiás csoport büféasztalánál, mégis megnémultam. Nem szerettem a szokatlant, a változást; Evan szerint ez az egyik oka annak, hogy ennyi ideig halogattam a válást. Talán igaza volt; elvégre, több, mint két évtized nem múlik el nyomtalanul, nem tudsz anélkül ismerni valakit, hogy ennyi idő alatt ne ismerd meg minden hibáját, minden olyan jegyét, amivel az őrületbe kerget. Eve-et idegesítette, hogy stressz hatására néha dobolok a lábammal, engem pedig az, hogy folyton úgy kente meg a kenyeret, hogy a kés a famarkolatig majonézes lett. Én reggel ötkor jártam futni, és zajongtam a mixerrel, mikor hazaértem, ő pedig néha összemosta az ingeimet Noreen valamelyik rózsaszín melegítőjével. Az enchilada túl fűszeres, a hétfő esti sorozat túl nyálas, és a végére néha oda jutsz, hogy már nehéz rávenned magad arra, hogy emlékezz, miért is szerettél bele. Tizenhat évesek voltunk, emlékeztetem magamat mindig. Csupa hormon, semmi észérv. Persze, a tinédzserszerelem sosem biztosíték, mi valamiért mégis együtt maradtunk; utólag, már én is belátom, talán csak kényelmes volt így. Jó volt, hogy valaki ott van, valaki olyan, akit egészen jól elviselsz, és aki tudja, hány cukorral iszod a kávédat, és akit megbökdöshetsz éjszaka, hogy most Ő ellenőrzi, alszik-e már a gyerek.
Ha egy festésen elkezded látni az apró hibákat, ahol mondjuk látszik a nyomvonal, vagy beleragadt egy ecsetszál, nehéz eltekinteni tőle, még ha épp elégedett is vagy a nappalid színével. Talán így kellene gondolnom a válásra is; újrafestés.
Ez a beszélgetés pedig lehetne akár próbakör is, színminta-válogatás, mielőtt kiválasztom a megfelelőt. Gyakorlás; ismerkedő tárgyalás. A tárgyalás menni fog.
–Római-katolikus nevelés, kansasi pólyába csavarva. Tudja, vasárnap és ünnepnapokon latin mise, hétköznap meg áhítat, bűnbánat, barbacue és bingo.– Kansasről leginkább azt kellett tudni, hogy nincs annyira mit tudni róla. Na jó, Delaware-hez képest azért menőbb hely, és még az is jobb, mint Dél-Dakota. Beszédtémát kerestem, közös pontot, lehetőleg olyat, aminek nincs köze  a mostani helyhez, amiről sokat tudok beszélni. Aztán valahogy mégis jó felvezetésnek tűnt; egy ugródeszkának, amivel lehetőség szerint jó messzire repülök innét.
– A fiatalság az fiatalság. Az öregség meg… Hátfájás és aranyérkenőcs – felelem vigyorogva, a mozdulat könnyen jön, az izmaim maguktól ugranak a megfelelő helyzetbe, és bár kerülni próbáltam a feltűnést, mégis kihúzom magam; ösztönből. – Remélem, hamarosan az utóbbit válaszolhatom majd.
A mosolyom meginog, de nem esem ki a szerepből – mert ez szerep, amit a mai este túlélése érdekében öltöttem magamra –, már eltökéltem magam. Azt persze valójában nem tudom, hogy mit szeretnék kezdeni, ha a válásnak vége, ha hivatalosan is egyedülálló leszek. Mielőtt Eve egyszerűen szakított volna velem, mintha nem lett volna közös lányunk és gyerekünk, nem is fordult meg a fejemben, hogy esetleg egyedül maradhatok. A munka egy ideig elfoglal, de aztán a munkaidőnek is vége, és egyébként is, szimpatikus volt a korai nyugdíj gondolata, de akkor még volt mellettem valaki… Mégis nehezen veszem rá magam az ismerkedésre. Egyrészt, nem tudom, hol fogjak neki; régen voltam szingli. Másrészt, mikor lenne időm randizni? Mikor lenne időm újra átmenni azokon a lépcsőfokokon, amik egy kapcsolati kezdeti státuszát jelentik, amikor a lehető legtöbb időt akarod tölteni a másikkal, úgy, hogy ez ne menjen az életem meglévő részei, például Noreen és Eileen kárára? Fejfájás.
– Nem tudtam, hogy ez páros foglalkozás – jegyzem meg, egyik szőke szemöldököm a homlokom közepére ugrik, de nem hoz zavarba a kérdés, könnyedén folytatom. – Az egyik barátom ajánlotta… Vagyis, inkább ragaszkodott hozzá. Olyan fajta, tudja, aki addig kérdezgeti, hogy „de miért?”, ameddig a „csak azért, mert” már elfogy, és inkább beadja a derekát az ember… Két tinédzserlányt nevelek, de esküszöm, egyikőjük sem volt sohasem ilyen kiállhatatlan. – Pedig az egyikük szülei meghaltak, a másik anyja pedig épp Matuzsálemmel hetyeg valahol az olasz riviérán. A maradék kávémat egy húzásra iszom meg, de a gondolat még ennél is keserűbb szájízt hagy maga után. A csészét az asztalra teszem, magam mögé. – Szóval… akkor maga sem tudja, hogy működnek az ilyen csoportok? Remélem, azért a végén nem kell valami ragadásmentes serpenyőt is megvennünk, vagy valami kihagyhatatlan ajánlatú kést… Vagy talán Fraud alapján jelentjük majd ki, azért nem működött a házasság, mert anyukánk nem ölelt meg eleget?
Nem próbálom meg titkolni, mi a véleményem az efféle pszichológiáról;voltak dolgok, amiket meg lehetett magyarázni, és amiken segített a beszélgetés, az, hogy valaki olyannal tudjuk megbeszélni a problémát, aki tudja, mi mit jelent. Különben Eileent sem vittem volna terápiára; az azonban, hogy két ember elhidegült egymástól, semmiképp sem magyarázható be ilyesmiknek. Az olyan… Lealacsonyító volna. A szerelmet nem lehet csak úgy megmagyarázni, bemagolni, hogy miért történik, mintha csak egy lap lenne valami tankönyvben, a tananyag része.
– Néhány dolog elég egyértelmű, nem gondolja? Például, hogy azt a pocakos, kopaszodó fazont abban az öltönyben valószínűleg azért hagyták el, mert a sokadik titkárnőjével csalta az asszonyt, azt a másikat meg talán a személyi edzőért dobhatták. Az a nő mondjuk inkább olyannak tűnik, aki jól járt a válásból, de legalább egy valaki, ne csak az ügyvédek… – A nőre nézek, egy fokkal könnyedebben, ha megpróbálok úgy tekinteni rá, mintha nem egy csinos nő volna, hanem egy barát, aki teljesen aszexuális számomra, akit nem kell lenyűgöznöm, ha nem akarom. Elvégre, úgysem találkozunk többet. –És maga? Nem olyannak tűnik, aki hobbiból járna ilyen helyekre. Ön hogy áll ehhez az egészhez?

A déliekkel az volt a helyzet, hogy ha északra kerülnek, ritkán vallják be, hogy honnét jöttek. S ez igaz nagyjából minden helyre, ahol épp nem terült el egy Los Angeles, New York vagy Las Vegas szintű nagyváros. Ott voltak persze a texasi tömöttbajszú olajmágnások is, akik nem csak a filmekben mászkáltak amerikai nyakkendőben, hatalmas övcsattal és kézzel díszített bőr western csizmában, de nem is mindenkinek kell elmondani, hogy ne lőjenek a hurrikánra. – Kicsi a világ – mosolyodom el, ahogy Charlotte felfedi, honnét is jött. Talán nem szomszédok voltunk, ám mindig meglepődöm, a legtöbb ember, akivel találkozom, mennyire nem ismeri a New Yorkon kívüli világot, vagy épp az egész földgömb másik feléről pottyant közénk. Mintha csak törzsgyökeres New York-i jenkik és külföldi bevándorlók adnák a város zömét. Ki tudja? Talán így is volt, én mindenesetre élveztem a sokszínűséget.
– Óha! Pap? Akkor igazán nem sok választása volt. És még azt hittem, az én anyám kórustagsága sok – nevetek fel, enyhén összeráncolt szemöldökkel. Imádtam az édesanyám minden porcikáját, még a folyton fakanalat (vagy templomi adománygyűjtő dobozt) tartó kezét is, amivel gyakran elnáspángolt engem és a bátyámat, ha későn értünk haza, vagy verekedés közben elszakítottuk az új pólót, amit vett nekünk. Mi egy kis fűfolt vagy megszakadó varrás? A fiúkat nem túlzottan érdekli a divat; aggódott volna inkább a kicsorbult fogunk vagy vérző orrunk miatt, de azok úgyis tejfogak, meg majd helyre jönnek. Ez persze még egy másik idő volt, még az előző század, sőt, évezred, amikor ha a gyerek rossz jegyet kapott, akkor nem a tanár volt a hülye, és a pofonok néha úgy csattogtak, mint Cosbyéknál. No, nem terror volt az, de utólag belegondolva, igenis megérdemeltem azt a taslit, mikor a boltban összegyűrtem a tíz dollárost, mert anya nem akarta nekem adni, vagy mikor összetört a tojás, mert sietve dobtam le a pultra a bolti papírzacskót, hogy mehessek vissza gameboyozni. Tartottam magam ahhoz, hogy egy-két pofon helyre tudja tenni a kölyköket; persze nem a lányokat. Soha eszembe sem jutott volna megütni Noreent, akkor sem, mikor három évesen a földhöz vágta magát a boltban, mert nem akartam megvenni neki a huszadik különböző típusú édességet is. Nyomott vagy húsz kilót, a vállamra kaptam, és vittem tovább, aztán egy idő után úgyis mindig ráunt a bőgésre. De a fiúk! Azok rohadt kis genyák tudnak lenni, én már csak tudom; valahol mindig örültem, hogy lányom van, még ha alapvetően sok gyereket is szerettem volna. Késő bánat, eb gondolat, ahogy a mondás is tartja.
Észreveszem, hogy több dolog rejtőzik az elejtett mondatban, mint amit kimondott; és nyilván okkal hagyta félbe. Érzem, hogy érzékeny témára kanyarodnánk, ha rá mernék kérdezni; nem hiszem, hogy egyetlen, átadott sütemény elég alapja lehetne egy olyan barátságnak, amiben már a kényesebb témáknak is helyük van, így nem szólok, csak együtt érzően mosolygok. Remélem, hogy nem veszi zokon. – Az egyik első dolog, amit minden tanácsadó javasol, hogy szoktassa le magát a gyűrűről – mutatok az ékszer felé, majd mosolyogva megvonom a vállam. – Az enyém valahol a Hudson mélyén fekszik az iszapban, vagy egy harcsa bendőjében… – Azt már nem teszem hozzá, hogy nem saját döntés volt, Dalton az életem annyi pontját befolyásolja már így is, hogy kezdem szégyellni magam miatta, de egyszerűen sokkal könnyebb nem vitatkozni vele, csak hagyni, hogy csinálja a hülyeségeit, és néha, mondjuk úgy szökőévente egyszer betörni az orrát, mikor valami ténylegesen orbitális hülyeségbe von bele. A legutóbbit akkor kapta tőlem, mikor három éve Eve-vel végleg megszakadt a kapcsolatom, ő pedig képes volt sztriptízbárba vonszolni, majd mikor onnét eljöttem, sztrippereket hívott a lakásomba, mikor Noreen is ott volt.
– Bizonyára vannak emberek, akiknek szükségük van tanácsadásra, mert teljesen összetörte őket a válás… Szeretném azt hinni, hogy én nem ilyen vagyok, és ha megengedi, maga is sokkal erősebbnek tűnik annál, minthogy egy férfi határozza meg a lelki jólétét. Bár ez a csoport inkább tűnik elváltak társkeresőjének, illetve lehúzásnak, mint valós terápiának… Nem tartom túl sokra az ilyen tévés hókuszpókuszokat. – Valójában pedig úgy éreztem, az este fénypontja a beszélgetésem lesz az itt megismert Charlotte-tal, mert kételkedtem benne, hogy amint mindenki kedvenc terapeutája belibben, és megérettnek érzi az estét arra, hogy elkezdje, amiért egyébként fizettünk, a valahová a lelkem mélyére kell száműznöm magam és a megjegyzésem, és mindent, ami egyre csak azt szajkózza, hogy semmi kedvem itt lenni. Nem célom mások szórakozásának elrontása; nem az a típus vagyok, egyszerűen én ebben nem találom meg magam, a helyem, azt a hiányzó puzzle-darabot, ahová beférhetnék. A mosolyom is szelídül, majd szinte el is tűnik, mikor a nő életének újabb darabkáját fedi fel. –Talán mind hibásak vagyunk. De ha valakinek nem kényelmes egy kapcsolatban, nem az a megoldás, hogy máshol keresi a boldogságot, miközben a másik tudatlanul várja továbbra is. Megértem Önt; bár esetemben a feleségem inkább a titkárnő volt, de a megcsalás ténye nem tagadható…
Egy egész pillanatig örülök is, hogy nem kell tovább folytatnunk a témát, mert még mindig kényelmetlen erről beszélni. Aztán a megnevezett barátnőre pillantok, és visszakívánom az előző témát; mindig kellemetlen, ha rájössz, hogy épp az előbb kritizáltál valakit nyíltan egy barátja vagy családtagja előtt. A hamarosan-ex-apósommal jártam így annak idején; esküszöm, hogy tizenhat évesen fogalmam sem volt, hogy a barátnőm apja az iskola igazgatója.
–Nagyon örülök. Liam – nyújtok kezet az érkezőnek, bár nem vagyok benne biztos, hogy hajlandó lesz-e erre; utálatos dolog ítélkezni, az ember mégis megteszi, Samantha pedig olyan nőnek tűnt, aki lassan kézcsóknál lejjebb nem adja. – Épp a megcsalásról esett szó, s annak elítélendő erkölcsi hátteréről… Gondolom, maga is egyet ért, hogy a hűtlenség sosem megoldás? – Egyáltalán nem vagyok biztos a válaszában, mégis a jót kell feltételeznem, még ha a társasága feszélyez is. Talán csak bebeszélem magamnak, mégis, olyan mereven tartja rajtam a tekintetét, amitől úgy érzem, tennem kéne még valamit, ám ötletem sincs. mit várhat. Legszívesebben visszamennék a penészes sarkomba.