Mindenki azt mondja, most kell élni, most van a fénykorom, aztán nagyokat pislognak, ha szóba kerül, mit is tanulok. Sokan végtelenül unalmasnak tartják, és nem is értik, miért létezik egyáltalán ez a kar, vagy miért járnak oda emberek. Azonban pont ez a szép, nincs két egyforma ember, és engem a múlt érdekel. Meg van egy varázsa annak, hogy bárhogyan is nézzük, bármilyen technológiával minden, amit tényként kezelünk, csupán spekuláció, hisz nem él már senki, aki elmondhatná valójában mi történt.
Nem vagyok egy bonyolult lélek. Kinézetemmel ellentétben igencsak visszafogott teremtés vagyok, aki inkább hallgat, semmint a társaság középpontja lenne. Az autókat és a sportot eltekintve szinte bármiről el tudok beszélgetni, van véleményem, de az előbbi kettőhöz semmi affinitásom nincs.
Párszor említettem már, megrögzött tinderező vagyok. Nem is a pár találás a célom, hisz a legjobb barátnőm is onnan szedtem össze. Egyszerűen csak nem hiszek abban, hogy a nagy ő majd szembe ül velem a metrón és hasonlók, emellett szeretek is beszélgetni meg ismerkedni. Persze az ismerkedésből hamar ki is tudok szállni, amint megérzem, nem vagyunk kompatibilisek, vagy épp unom az illetőt.
Nem vagyok a bulik lelke, viszont nagyon szívesen eljárok, és nem egyszer fordult már elő velem, hogy az este úgy alakult, hogy a reggeli kávém valaki másnál ittam meg. Nem tartom ezt rossz dolognak, nekem az egyéjszakás kapcsolatok a legkényelmesebbek, és arra az esetek többségben mindig találok társat.
Viszonylag magas vagyok a magam 178 cm-ével, viszont piszok vékony. Nem diétázok, nem számolok kalóriákat, egyszerűen ilyen az alakom, enni pedig nagyon szeretek. Az nekem mindegy, hogy egy étteremben, vagy egy utcai hot dogosnál. Nem vagyok válogatós, sőt kifejezetten élvezek kísérletezni az étellel, még ha olykor kudarcot is vallok.
A legszembetűnőbb rajtam talán a mindig más színű hajam, illetve a dús szempilláim, amik nem műk, pedig rengetegen hiszik azt, míg nem éri el őket a felismerés, hogy ki az édesanyám. Ugyanis közel az ötvenhez ő még mindig keresett modell a maga korosztályában.
Ruhatáramat természetesen keresztanyám kollekciói képzik, egyszerűen nem engedi, hogy bármi más legyen rajtam, s ha ne adj Isten ez meg is történik, hatalmas hiszti kerekedik belőle. Még mindig fáj visszaemlékeznem a pillanatra, mikor a várólistás Dior táskám a szemétben landolt. Egyébként velük is élek. Az apám kilétéről fogalmam sincs, de bizonyára van valahol a világban. Anyunak nem is tetszik emiatt az életvitelem, neheztel, hisz fél attól, hogy beleesek a hibájába, de én annál megfontoltabb vagyok.


Én még sosem….

...flörtöltem olyannal, aki nem tetszett.
...füveztem/ittam hányásig.
...álmodoztam a legjobb barátom párjáról/a párom legjobb barátjáról.
...mondtam el senkinek a legjobb barátom titkát.
...flörtöltem tanárral.
...jöttem (újra) össze valakivel sajnálatból.
…voltam szerelmes osztálytársba.









- Na na na? – anyám idegesen toporog mellettem, merthogy ez gimis éveim legfontosabb pillanata. A telefonom pedig nehezebb a szokottnál, és bár nem vagyok egy ideges típus, most remeg a kezem, a tenyerem pedig izzad. Négy szempár szegeződik rám, hisz keresztanyám bár nem akar rontani a helyzeten, így nem szólal meg, de ugyanolyan feszült. Furcsa ez a csend, ami átjárja a hatalmas ház étkezőjét, mert amint pittyent a telefonom, a zene is elhalkult.
A felvételi eredménye jött meg. Persze ez nem lenne akkora dolog, ha én nem mentem volna annyira biztosra, hogy csak egyetlen helyre jelentkezzek. De tudtam, hová akarok tovább menni és számomra sosem létezett más opció, nem alkudtam meg, hiába rágták annyiszor a fülem.
Mégis félek megnyitni, mert bár azt éreztem, mindent beleadtam a felvételibe, mi van, ha mégse volt elég? Mi van, ha itt fogok megöregedni Los Angelesben? Nem ez volt az álmom, és ha így lenne, most azt se tudnám, hová tovább. Hisz olyan szépen elterveztem a jövőm…
Ahogy az ajtó nyílik, újra belém hasít a lelkiismeret-furdalás, mert, hogy tényleg szépen elterveztem, csak Kyle-al nem osztottam meg. Már negyedik éve vagyunk együtt, a gimis éveim főképp róla szóltak, miután az első héten összejöttünk. És bár azokat az éveket semmiért nem cserélném el, önző dög módjára készülök elnyisszantani….

A buli oltári, mindenki felszabadult miután sikeres eredményeket kaptunk. Engem is felvettek, mégse tudok áthatóan örülni ennek.
- Nem láttad Kyle-t? – kapom el Shawn kezét, hisz ők ketten sokszor még a wc-re is együtt mennek. Kicsit rosszul esik a tekintet, amivel végigmér, de legalább tudom, hogy legalább beszélni tudott róla a barátom. Nagylelkűen mutat az erkélyre, így hamar ott is hagyom.
Rosszul érzem magam, mert látom a korlátnak támaszkodva. Irtó jól néz ki, tényleg címlapra illik, de én már nagyon rég óta nem érzek úgy semmit. Egyszerűen a megszokás, és a kényelem tartott mellette, de tudom, ennyi nekem nem elég, és előbb utóbb úgyis bekövetkezett volna, csak akkor talán még kellemetlenebb lenne az elválás.
- Nézd…  - kezdek bele, sóhajtva egyet, mert egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetem. Még csak rám se néz.
- …  te is tudtad, hogy nem egy helyre fogunk járni. Sose érdekelt az, ami téged, és nem alapozhatom szerelemre a jövőm – undorítónak tartom magam, főleg mert tárgyilagosan közlöm vele mindezt. Inkább utáljon meg, tekintsen rám élete ballépéseként.
- Mi meg inkább barátok volt….
- Te mégis mi a francról beszélsz? Hallod magad? Barátok? A rohadt életbe, négy éve a barátnőm vagy. Szeretlek, és kibaszottul nem fair, amit most leművelsz – túr idegesen a hajába, és nagyon mérgesen néz rám. Egy pillanatra még el is fog az érzés, hogy hagyom a francba az elhatározásom, mégis csak mellette a helyem…
- És imádtam minden egyes pillanatát, de… nem erre vágyom. Nem akarok melletted megöregedni, nem akarok Utahba menni, mert New Yorkba szólít a szívem. A legjobb éveimben folyton melletted voltam, nem is éltem igazán, és nem, nem bánom egyáltalán, de… most már szeretnék szabad lenni, megtapasztalni dolgokat, amiket melletted nem volt lehetőségem, és hidd el, neked is iszonyat jót fog tenni. Lesz egy menő céged, egy gyönyörű feleséged, és minden, amiről beszéltünk, de nekem nem ezek kellenek. Saját karriert akarok, megdolgozni mindenért, és nem azt, hogy valaki a tenyerén hordjon, érted ugye? – igazából én magam sem tudom pontosan azt, mire vágyom igazán. Abban vagyok egyedül biztos, hogy nem ezt akarom folytatni….


Belenézek a tükörbe. Bár nemrég értem haza csapzottan és kócos hajjal, abból mostanra semmi nem látszik. Még sikerül magamra aggatnom a felsőm, mikor kopognak is a szobaajtón.
- Legalább a nevét tudod? – Vic vigyorog, hisz jelen volt, mikor leléptem a sráccal. Emlékszem, eleinte mennyire undorodott az életvitelemtől, és hányszor a fejemhez vágta, mekkora r*banc vagyok. Persze az ágyamon hempergő Lintől ezt sose kaptam meg. Ő mellettem volt a gimis éveimben is, és teljes mértékben megérti, mit miért teszek most.
- Nézd, most matcheltetek… aztarohadt, ő is megér egy misét – barátnőim arcát elnézve, csak megpillantom én is a telefonom. Nincsenek előttük titkaim, ők meg hőn szeretettel turkálnak benne, mert szerintük az enyém érdekesebb. Nem hiába van tele a galériám a közös szelfijeikkel.
- Na mindegy, Lin te hová is mész hétvégén? – csak mert Vic nehezményezi, hogy most egyikünk se lesz vele. Engem behívtak a múzeumba egy tárlatnyitóra, Lin pedig…
- Esküvőre Utahba – hajfonás közben merevedek le, és csak a tükörben találkozik a tekintetem barátnőm riadt tekintetével. Gyorsan elmosolyodok, hogy megnyugodjon.
- Mindenkit meghívott – bocsánatkérőn néz rám, amire most már megfordulok, hogy szembe nézhessek vele.
- Furcsa lenne, ha azok után engem is meghívna, és lehet be is verném a képét. Lin. Elmúlt, én szakítottam, teljesen érthető, hogy a francba kíván – osztom meg vele, így évek múltával hogy látom a helyzetet.
- Várj, neked volt pasid? Mármint olyan rendes? – Vic nagyon rám csodálkozik, így a délután sztorizással folytatódik, amit kimondottan élvezek. Olykor jól esik nosztalgiázni.