New York bűvös varázsa abban rejlik, hogy mindent megtalálsz benne – mindent. Nagyot és kicsit, újat és ódont, kínait vagy épp olaszt, és az is meglehet, hogy még a szomszédságodból sem kell kitenned a lábad. A legtöbb ősgyökeres New York-i nem is tette, és a középiskolás tanulmányi kirándulások célpontjain, például a nem túl messzi Washington D.C.-n kívül nem is jutottak távolabb. Én sem voltam túl nagy világjáró, egy kezemen meg tudnám számolni, hány országban jártam, mégis éreztem valamiféle kukacoskodó bölcsességet, mikor azt hallottam valakitől, Párizs Európa fővárosa, vagy ha megkérdezték, Ausztrália melyik kontinensen is van. A világ többől állt, mint az a néhány utca, amit megtettünk a szülőházunk és az iskolánk között, többől egy városnál, egy országnál; annyi megtapasztalandó érzés, megismerendő kultúra és látnivaló hevert előttünk, hogy a legtöbben azt sem tudták, mihez fogjanak először. Én sem; ezért a végén oda jutottam, hogy nem nyúltam semmihez. Ez a tehetetlenség volt az, ami elűzte mellőlem Eve-et? Valamit bizonyára rosszul csináltam;csak nem tudtam rájönni, mit.
Ekkor  Dalton pattant mellém, őszülő borostával meghintett arcán néhány rúzsfoltos csóknyom, Indiana Jones kalapja elferdül, a nyakában pedig egy ismeretlen, csinos hölgy lóg. –Ha nem vered ki azonnal a fejedből, belefojtalak a puncsba! Vagy valamelyik szexi nővérke keblei közé. – Pont olyan kellemetlenül szókimondó, mint máskor, és ehhez még csak köze sincs a fekete írészeit tompító részeges fénynek. Nem, ő józanul is épp ekkora paraszt; ezért nem engedjük túl sokszor az ügyfelek közelébe.
– Nem is tudom, melyik volna borzasztóbb – felelem mosolyogva, a kijelentésem viszont komoly. Dalton és legalább húsz évvel fiatalabb társnője viszont kifejezetten mulatságosnak gondolhatja a megjegyzést, vagy még inkább egyszerűen elérték az alkoholmámor azon szintjét, mikor az ábécé is felér a Jerry Springer showval. Bár a gondolataim kissé keserűnek hatnak, jó érzés tudni, hogy legalább a barátom jól mulat. Beleiszom az üveges sörbe, és a zöld üveg fölött figyelem őket. – Ne haragudj, valahogy nem jut eszembe… Hogy is hívják a barátnődet?
– Az’ nemtom – von vállat, de az is lehet, hogy csuklott, a gyér, lámpások által megvilágított tetőn nehéz megállapítani. Elvtársnője még mindig buzgón kapaszkodik belé, annál is inkább, ugyanis a nagy nevetésben úgy tűnt, kicsúszott a lába alól a talaj; Dalton teljes értetlenséggel néz le rá. – Te, baba, hogy is hívnak?
A lány (nehezen hiszem el, hogy olyan rég tölthette be a legális korhatárt) hasonlóan érzelem- és ingergazdag módon néz vissza rá, Csodanő jelmezének fekete parókája ferdén fedi fel szőke tincseit. – Asszem mindjárt jön a kisróka.
Bizonyára a kora lehetett az oka, hogy végignézvén, amint Dalton elvezeti tőlem és a tömeggel ellentétes irányba indul, a házba vezető lépcső felé (hogy egy fürdőszoba vagy taxi-e a cél, azt nem tudom), egészen aggódni kezdek. Apai módon. Legszívesebben utána futnék, és jól megráznám a vállát, hogy térjen észhez, de nem csak, hogy komplett hülyét csinálnék magamból, valószínűleg a nem túl elegáns, piros-fehér flanelingem is újabb folttal gazdagodna. Megdörzsölöm az orrnyergem, és inkább megfordulok, hogy a tető szélét övező korlátnak dőljek. Október közepén a fém jegesen hideg, és a hűvös őszi szellő is bemászik az ember bőre alá, már ha nem fűti épp az alkohol melege. Valahol ostobán érzem magam, ahogy a külvárosi négyemeletes ingatlan tetejéről figyelem a várost. A vetett téglás burkolatú, mélyvörös épület egyike azon számtalan, brooklyni sorháznak, melyekben semmi különleges nincs, mégis alapvetően határozzák meg a város hangulatát, a felhőkarcolók és robosztus kormányépületek mellett. Metró zúg el a néhány utcával arrébb lévő magasvasúti síneken, ahogy a sör kesernyés ízét forgatom a nyelvem hegyén; mögöttem három tucat műkedvelő ismerős és ismeretlen adja át magát a felnőtt halloween érzésének; a házigazdát azóta nem is láttam, hogy fogadott a bejáratnál, és igazából nem is hiányolom. Eve ismerőse volt, aki aztán végül a mi irodánkkal újítatta fel a stúdiólakását, ne messze a Metropolitantől. Egyike volt az első nagy munkáinknak, ami megalapozta a sikerünket, mégis vegyül az ismertségünkbe valami keserű és lehangoló, amit csak én érzek. Néha még mindig azon kapom magam, hogy a gyűrűsujjamhoz nyúlok, hogy megforgassam az aranykarikát, ami már rég nincs ott. Épp Dalton volt az, aki fogta, és egy McKinleynél töltött, átivott este után egyszerűen a Hudsonba dobta.
A távolban esti ködbe burkolózik Manhattan, mégsem lehet nem észrevenni; bizonyos helyekről még Queensből is látni lehetett a Times Square fényeit. A város pulzáló erei, az élet és pezsgés és folytonos változás cseppet sem vesztett térdre kényszerítő erejéből, hiába húsz éve annak, hogy én is itt lakom. A nagy dolgokkal mindig együtt kell működni, tisztelni, és akkor befogad. Szerettem volna hinni, hogy befogadott; ám azt is szerettem volna hinni, hogy ez a parti, amire Dalton unszolására jöttem el, nekem való. Ahogy elnéztem a nagyrészt részeg társaságot, akik lassanként ellentétes nemű (vagy mégsem) párokra rendeződtek, kezdtem mégis úgy érezni, hogy nincs itt a helyem. Elfelejtettem, hogyan kell randizni, hogy hogyan kell egyedülállónak lenni. Tizenévesen valahogy minden sokkal egyszerűbbnek és letisztultabbnak tűnt.
Valamiféle újabb sláger váltja fel a korábbi retrohangulatot idéző dallamokat, erőteljes és lüktető, szinte ösztönös. Nincs kifejezetten ínyemre, hiányolom a bravúros gitárszólókat és a pezsdítő dobot, így egy húzásra döntöm le a söröm maradékát, gondosan leteszem a korlát mellé az üveget. Ideje új adag után nézni. Még mielőtt azonban célba vehetném a privatizált, lampionokkal és faragott tökökkel díszített tető másik felén álló italos pultot, valaki épp előttem kiválik a tömegből, sőt, szinte kiszakad, olyan lendülettel (vagy talán csak megbotlott?), hogy kis híján orra esik. Bár fogalmam sincs, hogy férfi-e vagy nő (nemrég kellemetlen félreértésbe bonyolódtam egy Chernek öltözött fickóval), gondolkodás nélkül kapom el, mielőtt elvesztené az egyensúlyát.
Szőke haj, szürke szem, arisztokratikus arccsont, és semmi ádámcsutka. Hál’ Istennek. – Sokan mondták már, hogy térdrogyasztó hatásom van, de még senki sem bizonyította – jegyzem meg széles mosollyal. Nem vagyok benne igazán biztos, mit kellett volna mondanom. nem készültem találkozásra, így a hangomba vegyül némi ideges zönge, bár talán csak én fedezem fel. Álló helyzetbe segítem, a tekintetem akaratlanul is elidőzik arcának szögletes, elegáns vonásain. – A farkas kergeti, vagy csak hatásos kilépőt szeretett volna?