Felix & Noah

Nem gondolom azt, hogy jogos lenne azt állítanom, hogy elborzasztanak azok a dolgok, amiket a mai fiatalok megengednek maguknak, ahhoz képest amiben mi felnőttünk. Több dolog miatt sem. Részben mert korántsem éreztem úgy, hogy annyi idős vagyok, hogy azt mondhassam, "bezzeg az én időmben", részben pedig mert nem is feltétlenül hittem abban, hogy pusztán a mai fiatalok hibája mindaz, ami különbözik az én gyerekkoromtól, vagy épp a szüleimétől. Sokkal inkább a körülmények változása hozott ki nagyon más dolgokat belőlünk emberekből, akár tizen, akár huszonéves valaki, akár a hatvanas évei közepén jár már. Aki kicsit is ismerkedett a hírekkel, tisztában volt vele, hogy a világ folyamatosan módosuló változók összessége és sosem lehet tudni igazán, hogy hol következik be a változás. Pedig sokan szeretik az állandóságot. Én magam is meg vagyok barátkozva azzal az állapottal, amikor tudom, hogy mire számíthatok. Nehezen dobok el olyan dolgokat vagy kapcsolatokat, amelyek talán nincsenek rám a legjobb hatással, de mégis adnak egyfajta biztonságot. Az olyan jellegű történések azonban, mint amilyen a járvány és maga az otthon töltött időszak is volt - de ide lehetne sorolni azt is, ami kiderült apámról, minden velejárójával együtt -, arra tanítottak, hogy rugalmasabbnak kell lennem és mindig készen kell állni arra, hogy valami másképp alakul. Ha nem is volt ez egyik pillanatról a másikra tanulható, de mégis olyasmi volt, amivel kapcsolatban tanulnom kellett nekem magamnak - a saját és mások határait is. Még mindig jobb úgy végezni ezt az időszakot, hogy tanultam is belőle valamit, mintsem hogy sokkal rosszabb lelki állapotban térjek vissza egyszer a munkahelyem falai közé, ha újra visszaáll minden a régi kerékvágásba. Egy dolog azonban biztos volt, hogy az irodalom és költészet iránti lelkesedésem most sem fogyott el.
- Ezt valamiért elég nehéz lenne elhinnem - jelentem ki szórakozott félmosollyal a szám sarkában. Lehet, hogy Felix nem a humán szakirányú pályán mozgott, de attól ugyanolyan értelmes fiatalembernek gondoltam, mint a bátyját, akiről tudtam, hogy komolyan veszi a tanulmányait és a hivatását. Ezek alapján azt gondolom, hogy Felixből remek orvos lesz, mert ez olyasfajta elköteleződés, amit nem mindenki mer vállalni. Ő mégis megtette.
- Nem tudott meglátogatni Japánban? - Fogalmam sincs honnan jönnek azok a javaslatok, amelyek nem vallanak egy egyke emberre, még ha technikailag nem is vagyok az. De amíg felnőttem, sokat töprengtem azon, hogy miért nincs kistestvérem, vagy miért nem szereznek nekem egyet a szüleim. Most pedig megvolt, mégsem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Talán ezért is nyugtattak is meg valamelyest Felix szavai. Lehet, hogy ők sem lógnak állandóan együtt és más-más dolgok érdeklik a testvéreket, de végső soron a vér nem válik vízzé és ők is kedvelik egymást.
- Japán nagyon változatos, legalább volt mit csinálnod. A szüleid pedig majd megbékélnek, ha megtudják mi mindent tanultál is ott. - Én magam sem vitatom, hogy hallottam már jó pár furcsa japán szokást, vagy épp kreációt, de ami az igazat illeti, engem mindig sokkal jobban érdekelt, amit irodalmi szinten le tudtad tenni az asztalra. Ha pedig elkezdtem volna sorolni japán írokat, sosem értem volna a lista végére. - Mi tetszett a legjobban? - Ha nekem kellett volna úticélt választani és megtehettem volna, hogy néhány hónapra elutazom valahová, vagy épp egy évet is eltöltök valahol, biztosan előbb választom Európát, mint bármi mást. Még ha túl amerikainak is titulálnának ott, a legtöbb kedvenc írom az európai kontinensen látta meg a napvilágot, ezért biztosan érdekes lenne számomra.
- Mi volt a végső ajándék? - Tettem fel a kérdést kíváncsian. Felix kreativitását valóban nem lehetett megkérdőjelezni, amiért nem csak jó testvérnek, de jó barátnak is tartottam őt, még ha nem is volt olyan szoros a kapcsolatom vele, mint a bátyjával, Nathannel.
- Még kívülállóként is soknak tűnik. Ráadásul ameddig rezidens lehet valaki, akkor már akár növelhették volna az egyetemi órák számát és arányát is. - Nyilván azzal elveszteget valaki még jó pár évet az életéből, de már így is elég magas volt azon hallgatók aránya az orvosi egyetemeken, akik megbuktak valamilyen tárgyból, de folytatták a tanulmányaikat, csak egy kicsit tovább tartott nekik. Ennyi erővel kalkulálhattak volna megengedőbben és több időt töltenének a fiatalok a campus területén. Hogy hiányzik-e az egyetem és az ottani barátaim? Persze, fel is kell majd vennem velük a kapcsolatot, hogy elmúljon ez az érzés.
- Az étteremre is biztos olyan büszke, mint rád és ezt el is fogja mondani. -  De egy új vállalkozást beindítani és üzemeltetni nem ugyanaz, mint csak belecsöppenni egybe. - Amikor lesz időd, ne felejts el pihenni, és a barátaiddal lenni. - Senki nem képes benyomni az összes orvosin kötelező olvasmányt, sőt bizonyos embereknél a kötelező olvasmányok sosem voltak eléggé díjnyertesek ahhoz, hogy elolvasásra kerüljenek. Amit erőltetnek, azt mindig annál kevésbé akarja az ember megcsinálni, mint ha valamibe magától kezdhet el.
- Kihívás - feleltem neki az első szóval, ami eszembe jutott. - Az ember próbál egyszerre jófej tanár lenni, a kis korkülönbség miatt, másrészt kellő fegyelmezetettséget tanítani ezeknek a fiataloknak, hogy a tőlük pár évvel idősebb tanárukat komolyan vegyék. - És akkor arról még nem is beszéltem, hogy mi mindent szeretnék megtanítani egy-egy osztálynak, vagy hogy milyen jó látni, ha valaki képes lelkesedni ugyanazért, amiért én is. Nem gondolom, hogy attól valaki "introvertált" és "gáz" lesz.
- Ami azt illeti, tényleg nem. - Néhányat bólintottam, miközben a gondolataim már azon az első alkalmon jártak, amikor Kian eljött hozzánk. Szeretném azt hinni, hogy nem voltam rossz ember, amikor régen visszautasítottam őt, de ha így is volt, az ember él és holtig tanul. Nekem ez is egy lecke volt.
- Ami azt illeti elég bonyolult történet és biztosan untatnálak jó pár részlettel. - Igazság szerint egy részét valószínűleg meg sem lenne szabad osztanom vele. A kistestvéri jó tanácsok viszont talán mégis jól jönnének és Kian szóba állna velem. - Pont a testvéri kapcsoltunk milyensége miatt egy kicsit döcögősen indult ez az egész. Korábban én utasítottam el, most ő nem kíváncsi rám, pedig lehet, hogy segítségre lenne szüksége. - De persze lehet, hogy Kian nekem igazat mondott és megoldja magának a dolgait. Ugyanakkor tudván, hogy a féltestvéremről van szó, aki talán sokkal kevesebbet tapasztalt a világból, épkézláb és funkcionális család nélkül, nehéz lett volna csak úgy elengedni és magára hagyni őt. - Ti hogy oldjátok meg Nathannel, ha van valami konfliktusotok és meg kell oldanotok? Vagy ha hosszú ideig nem találkoztok. - Elvégre Felix szavaivól azt vettem ki, hogy hiába tért vissza New Yorkba, attól még mindketten élik kicsit a saját életüket.

⋈ | 1047 | öltözet

Noah & Felix

Nem volt titok az, hogy orvostanhallgatóként, egy világjárvány idején voltak bizonyos kötelezettségeim. Ugyanakkor az is igaz volt, hogy engem nem tudtak olyan szinten mozgósítani még, mivel elsőéves hallgatóként az előkészítőben konkrétan semmi olyat nem csinálunk, ami a jövőben szimpla rutinfeladat lesz majd nekünk. Ennek az oka egészen egyszerű: mi most lényegében egy második körös vizsgasorozatra leszünk felkészítve, így főként a biológiai, illetve matematikai tudásunkat emelik egy olyan szintre, amit egyelőre még én se látok át rendesen, de minimum az univerzumban van az. Négy tárgyból is kiemelkedően kellett teljesítenem a kötelező kreditszám mellett a gimiben, ezek voltak a matek, a biológia, a kémia és a fizika. Nem tudom, hogy mondjuk a soros és párhuzamos kapcsolásnak pontosan mi köze van az orvosi pályához, de az biztos, hogy nem hátrány az, ha az ember képes megoldani az áramszünetet, amin akár betegek élete is múlhat.
Lényeg a lényeg, hogy most halmozottan sok időt kellett a kórházban töltenünk, amivel az ápolók munkájának egy részét vettük át mi, előkészítős hallgatók, ezáltal nekik könnyebb volt a betegeket tesztelni és nem alakult ki hatalmas apokalipszis… Csak szimplán bolondokháza volt a Presbyterianban, de ez nem túl meglepő igazából.
Nem lepett meg ennek fényében az a kihaltság, ami alapvetően uralkodott a kávézóba, ahova betértem és csak elvitelre adtak dolgokat. Alapvetően jellemző volt rám mostanában, hogy az autómban bújtam a jegyzeteimet, mert odáig még lelkiismeret-furdalás nélkül el mertem menni és mégiscsak voltam ezáltal a szabad levegőn is. Ha belegondoltam, ez volt a legnyugodtabb hely számomra, mivel most Braylent nem tudtam csak úgy áthívni magamhoz – nála élt egy haverja, nyilván nem akartam, hogy magára hagyja – és amúgy is, ha valaki nálam van, azzal csak elvonom a figyelmem arról, amire fordítani kellett volna. Emellett anya és apa se jó társaság a tanuláshoz, mivel folyamatosan hangosan beszélnek, ami engem csak egy idő után zavar, de akkor meg már nagyon. Ennek fényében úgy voltam vele, hogy jó, akkor inkább legyen az autó, ahol lehetőségem volt halkan bekapcsolni a zenét és amellett tanulmányozni a véget nem érő jegyzeteimet és a vaskos könyveket.
- Az irodalomtudásom nagyjából kimerül abban, hogy tudok olvasni – talán szegénységi bizonyítványnak számít ez egy olyan férfi szemében, aki pont ezt oktatja, de mégis őszintébbnek, meg viccesebbnek tartottam beismerni ezt, mint elfogadni az ajánlatot. Alapvetően inkább arról volt szó, hogy már nagyon kicsi korom óta tudtam, hogy van érzékem a reál tárgyakhoz, ezért inkább ezekre akartam építeni a humán szakirány helyett. Ezzel Braylen is így volt, de nem gondolom magunkat kockafejnek, mert ahhoz mind a ketten túl jóképűek vagyunk.
- Nem sokkal előttem érkezett vissza New Yorkba, velem se beszélt annyit, mint szokott – mondjuk az időeltolódás miatt nehéz is lett volna. Ha valakinek azt mondom, hogy Párizs és Japán különböző városai, akkor még véletlenül se jutna eszébe egy időzónába venni őket. Mondjuk vannak olyan amerikaiak, akik azt hiszik, hogy Európa az egy ország. Ha találkoztam volna egyszer egy ilyen emberrel, annak biztosan még tovább mélyítettem volna különböző érvekkel a tudását, hogy legközelebb magabiztosan adja elő ezt az elméletet, aztán jól kiröhögném amiért hülyeségeket beszél. Nekem főleg nem célom felhomályosítani senkit az életről, szimplán olyan valaki voltam, aki nagyon szeretett szórakozni és ezt semmi pénzért nem hagytam volna el a mindennapjaimból.
- Örültek, aztán meg elmormoltak három imát, mert azt hitték, hogy jó hatással volt rám egy olyan ősi és erkölcsös ország, mint Japán. Aztán elmondtam nekik, hogy bugyiautomaták vannak az utcákon és elgondolkoztak azon, hogy visszaküldenek – tudtam, hogy Noah az a bátyámnak egy olyan barátja, aki sokkal jobban hasonlított Nathanre, mint mondjuk rám, vagy Braylenre. Valószínűleg nem értékelte ezt az információt tőlem, én viszont nem olyan ember vagyok, aki meghazudtolná magát, szóval csak mondtam, ami a csövön kifér. Egyébként Japán egy kicsit képmutató hely, ha a host bárokra és a pasik kibérlésére gondolunk. De úgy is fogalmazhatnék, hogy magasabb szintre emelték a férfi prostitúció fogalmát.
- Ennél jobbat találtam ki neki – amikor elmosolyodtam, valószínűleg pont úgy nézhettem ki, mint egy rossz gyerek. Állandóan megkaptam ezt Racheltől és a családomtól is. Hogy én nem rosszfiús vagyok, mert hiába korosodok, még mindig úgy vigyorgok olykor, mint egy óvodás, aki levágta a húga babájának a haját. Belegondolva, talán nem is baj, hogy nincs húgom, mert biztos vagyok benne, hogy utálna.
- Néha úgy érzem, hogy ez a mennyiségű információ egy hét alatt ülepedne le, és annyi időm meg nincs – sóhajtottam fel halkan. A kórházban elég sok munka volt, emiatt nem tudtam ott is azzal foglalkozni, hogy legyen időm tanulni. Ráadásul mivel mi nem annyit voltunk ott, mint az orvosok, teljesen jogosan csak egy öltözőszekrényt kaptunk a pihenőkben, így nem sok értelme lett volna ottmaradni és tanulni. Ha jobban belegondoltam, az a szekrény is dugig volt a jegyzeteimmel, és talán még a bátyám kocsijában, lakásán, illetve nálunk és a saját albérletemben is hagytam belőlük. Fel kell hívnom Rachelt, hogy esetleg nála maradt-e belőlük. Braynél tuti, hogy nincsenek, vele nem szoktam együtt tanulni, mert annak úgyis piálás lenne a vége.
- Ő is elfoglalt volt, meg én is. Nem is nagyon találkozunk. Szerintem még az étterme konyhájában is hagytam ezekből a szarokból – intettem a fejemmel a hátsó ülésre dobott papír és könyvhalom felé, majd amikor Noah bekötötte magát én is így tettem és indítottam az autót.
- És milyen középiskolában tanítani? – úgy éreztem, hogy épp elég creepy dolgot mondtam már Noahnak, nekem pedig véletlenül se célom mindenáron megbotránkoztatni őt, szóval inkább ilyen dolgokról kezdtem el vele beszélni. Például arról, hogy én biztos megpróbálnék a diáklányok szoknyája alá nézni, és nem is feltétlenül kellene erőlködni emiatt. Elég alájuk állni a lépcsőn és már mindent látok, mert ezek a mai fiatalok nem annyira szeretnek már felöltözni a legnagyobb örömömre.
- És gondolom ezt nem úgy érted, hogy apád újraházasodott és született egy féltestvéred – sóhajtottam fel halkan. Csak tippeltem, de nem éppen úgy hangzott amit mondott, mintha ennyire egyszerű lenne ez a történet – Akarsz mesélni a dologról? Talán kistestvérként tudok tanácsot adni.

i'm a fancy bitch  | 970 | autóka   

Felix & Noah

Nem csak a diákjaim sínylették meg azt a fajta változást, amit a világjárvány okozott az oktatásban. Egyesek igyekeztek komolyan venni a tanulást, ugyanolyan módon, mintha nem egy képernyőn keresztül látnánk egymást, hanem napi szinten az iskolában találkoznánk. Másoknak okozott némi nehézséget az, hogy a megszokott, kényelmes - és legfőképp figyelemelterelésre alkalmas tárgyakkal körülvett -, otthoni környezetben kellett megpróbálniuk valami olyasmire koncentrálni, ami szimplán kötelező rossz, annak érdekében, hogy a felnőtt életünk hátralévő részében vegyenek bennünket bármibe is. Akadtak persze olyanok is, akik sem az iskolában, a személyes oktatás alkalmával, sem pedig online formában nem törték túlzottan magukat. Nem mondok túl nagy újdonságot, ha azt állítom, hogy ez az utóbbi csoport volt a legkevésbé meglepő bármelyik kollégám és jómagam számára is.
Sok tanár panaszkodott arra, hogy az online órákon egyszerűen elvesztette a kapcsolatot a diákjaival. Teljesen más élmény üres, fekete kockáknak beszélni, mint a nem feltétlenül odafigyelő, de jelenlévő diákoknak. Azt hiszem az volt mindenki mentőöve, hogy bizonyos értelemben mégis bejártunk oktatni, heti két alkalommal. Még ha a körülmények egészen abszurddá, sőt utópisztikussá tették is, ami nem csak a munkahelyemen jelentkezett, hanem az élet minden területén. Egy kávézóba is ugyanolyan furcsa volt maszkkal besétálni, illetve maszkot viselő emberekkel körülvéve lenni, mint bárhol máshol.
Mégis, éreztem valami normalitás félét, amikor régi ismerőst fedeztem fel a fiúban, aki mögöttem lépett be a kávézóba. Ugyanolyan jó volt őt is újra látni, mint a bátyját minden alkalommal, amikor volt lehetőségünk összefutni. Azt hiszem a felnőtt élet részben azzal is jár, hogy a korábban korlátlanul rendelkezésre álló szabadidőnket megtanuljuk precízen naptárba vezetni és beosztani. Ez a mostani, teljesen spontán találkozás persze egészen más volt, ami miatt egy gyors ölelés is belefért, ami közben fél kézzel párszor meglapogattam Felix hátát.
- Ha korábban futunk össze, megkértelek volna rá, hogy menj be helyettem tanítani ma. - Én magam sem tudom mit értem volna egy szabad délelőttel, de kísérletnek kifejezetten szórakoztató lett volna a dolog. Nem merném rá a szavamat adni, hogy bízom annyira a diákjaimban, hogy feltűnt volna nekik, ha egy teljesen másik ázsiai férfi megy be irodalmat tanítani nekik. Abban ellenben nem kételkedem, hogy Felix képes lett volna kitölteni egy órát a saját irodalom tudásával, még ha a tanítási stílusunk eltérő is lenne.
- Persze, jóban vagyunk. De van, hogy nem tudunk összefutni. - Ami azzal is járna, hogy megosztjuk egymással, hogy mi minden történt velünk, a családunkkal, vagy épp a baráti körünk többi tagjával. - Őt is eléggé lefoglalhatta az egyetemen. Nekem meg ott a tanítás. - Plusz egy hajthatatlan féltestvér, egy összefoltozandó párkapcsolat, egy romokban álló barátság és még sorolhatnám. Eszemben sincs panaszkodni, vagy azt állítani, hogy az én életem milyen nehéz. Tulajdonképpen örülök annak, hogy aktuálisan ezek a dolgok töltik ki az életemet, mert még mindig inkább elviselem ezt, mint hogy az apámmal kelljen megpróbálnom kibékülni.
- A szüleid is biztosan örülnek, hogy a hazajövetel mellett döntöttél. - Nem beszélhetek az ő nevében, de nekem egyértelműen nagyon fontos pontja volt az életemnek édesanyám, különösen azután, hogy kiderült minden apám másik családjával kapcsolatban. Néha rácsodálkozom, hogy mennyire úgy tűnik, hogy a nőnek, aki felnevelt egyáltalán nincs szüksége a támogatásomra, vagy együttérzésemre. Mégis, valószínűleg minden szülő nyugodtabb, ha a közelben tudja a gyerekét. Pont, mint Noel anyja.
- Nem, nem tudtam. - Nem fogtam vissza magamat, egyszerűen felnevettem a megjegyzésen. Próbáltam elképzelni Nathan arcát, ahogyan megkapja az ajándékát az öccsétől, akit hónapok óta nem látott, de valahogy annyira abszurd volt a középiskolai barátommal asszociálni ezt a képet, hogy nem is nagyon sikerült megragadni, vajon hogyan reagálna. - Emlékezetes ajándék lett volna, az biztos. - Nem állítom, hogy szívesen ott lettem volna, ha tényleg megteszi, azt viszont tudom, hogy Nathan biztosan beszámolt volna róla, amikor később találkozunk.
Megfordult a fejemben, hogy vajon Kian és én is ilyen különbözőek vagyunk-e jellemileg. Egy biztos, hogy ő minden helyzetben könnyebben találta a szavakat és kommunikatívabb volt, mint én. Ez a dinamika pedig egyértelműen megfigyelhető volt Felix és Nathan esetében is.
Csendben vettem tudomásul a srác megállapítását arra vonatkozóan, hogy előbb kipakol az ülésről, hiszen nem lehetett felkészülve arra, hogy egyrészt összefutunk, másrészt pedig hogy időm is van és tudunk beszélni. - Valamikor hagyni kell leülepedni is azt az anyagot. - Persze attól is függ ez, hogy milyen tárgyról van szó és pontosan milyen feladatokról, de ha ő maga azt mondja, hogy nem rabolom az idejét, akkor elhiszem neki, ez pedig ilyen egyszerű. - Rá kell szólnom a bátyádra, elég hosszú ideje itthon vagy, ha már egyetemre is jársz... - Finoman összevontam a szemöldökeimet, majd azzal foglaltam el magamat, hogy a biztonsági övet a helyére kattintsam magam mellett, miután beszálltam az autóba. - Milyen szakot választottál? - Részben kíváncsi voltam rá a felvezetés után, részben pedig úgy éreztem, hogy ezek után meg is kellene kérdeznem tőle. Egy icipici részben pedig arról is volt szó, hogy láttam őt olyan korban, mint a saját diákjaimat nap, mint nap és az ő szempontjukból is napról napra egyre fontosabb a továbbtanulás és a pályaválasztás, mint Felix számára lehetett csak nemrég.
- Nem olyan vészes... - Pár másodpercig azt mérlegeltem, hogy vajon öt perc múlva is ezt gondolom-e, végül mégis az ülés alá nyúltam, hogy állítani tudjak a műszerfal és az ülés közötti távolságon, a lábaimat pedig ki tudjam nyújtani. - Velem? Egy manhattani középiskolában tanítok. - Lassan bólintottam, miközben Felixre vetettem a pillantásomat, amit végül visszavezettem a forgalomra. - Van egy öm... féltestvérem, vele próbálom felvenni a kapcsolatot mostanában. - Talán ez volt a legjobb megfogalmazása annak, amit csináltunk. Hogy ennek pontosan mekkora sikere van, arról már Kiant kellene kérdezni.

⋈ | 906 | öltözet

Noah & Felix

A magam részéről sosem tudtam volna apám nyomdokaiba lépni. Boldog voltam, amiért nem is erőltettek hasonlót rám, de ennek valószínűleg az volt az oka, hogy mi nem generációk óta tartozunk az elithez, hanem újgazdagként a szüleim pontosan emlékeznek arra, hogy milyen nehezen teremtették meg nekünk a betevőt. Apa nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindenképpen családi kézben maradjon a cég, mivel a bátyám is és én is máshol kerestük a hivatásunkat. Nem állítom, hogy bíznának bennem, de szerintem titokban örülnek, hogy egyáltalán elhatároztam magam… Tudom, hogy tartottak attól, hogy csak a pénzt fogom herdálni, főleg azok után, hogy Japánba mentem. Nem lepődtem volna meg azon, ha apám már készítette volna a kártyáját mondjuk az európai utam miatt is, de erre igazából nem került sor, amit túlzottan nem is bántam.
Hiába vettek körül kedves emberek, egyszerűen nem éreztem azt, hogy közéjük való lennék. Emiatt pedig hamar elkezdett hiányozni a családom, a barátaim és Rachel. Fontos állomása volt a japáni út az életemnek, de én magam is éreztem, hogy ez nem tarthat örökké, mivel határozottan haza húzott a szívem.
Más kérdés volt az, hogy az ismeretségi köröm egy része nem bízott bennem túlzottan, de igyekeztem ezt a lehetőségeim szerint valamennyire levetkőzni. Egyelőre a saját önbizalmamat akartam rendbe tenni, meg alapvetően nem feltétlenül volt időm az orvosi egyetem mellett annyira az ivásra koncentrálni, szóval a szociális életem eléggé megsínylette a tanulmányaim megalapozását, de igyekeztem helyt állni. Jelen helyzetben nekem az ösztöndíjak nem kifejezetten számítottak, szóval attól nem tartottam, hogy az eredményeim miatt leszek kivágva az egyetemről, mert amúgy is erős alapokkal érkeztem oda, ráadásul eléggé megkérdőjelezhető lenne az, ha már most elvéreznék a mezőnyben.
Alapvetően leendő egészségügyi dolgozóként, talán oda kellett volna figyelnem arra, hogy világjárvány idején visszafogjam az emberek iránti lelkesedésem, mégis képes voltam csillogó szemekkel nézni a bátyám egyik haverját. Alapvetően elmondhattam magamról, hogy valamilyen kapcsolat állhatott közöttünk, ugyanis többször is találkoztam Noah-val, még ha nem is feltétlenül olyan körülmények között, ami jó fényben tüntetett volna fel engem. Mivel sokszor volt az otthonunkban, talán mondhatom azt, hogy így vagy úgy, de látott felnőni, emiatt pedig volt szerencséje sok olyan húzásommal szembesülni, amikre talán nem kellene büszkének lennem… Viszont az én koromban sok fiú csinálja ugyanezeket a dolgokat, meg nem hiszem, hogy a legtöbben sokkal inkább mások lettek volna. Éppen ezért is éreztem azt, hogy covid ide vagy oda… De amint félreálltunk, hogy kivárjuk a rendelésünket, még belefért az időnkbe egy gyors ölelés, legalábbis én a magam részéről megöleltem Noah-t egy rövid ideig.
- Ha jól látom még össze is öltöztünk – nem mintha bármit számítana az, hogy én most kivételesen hajlandó voltam a szolidabb ruháim közül válogatni, mivel pontosan tudtam, hogy presztízse van annak a szaknak, ahova járok. Emiatt pedig szerettem az egyetemre olyan cuccokba menni, amiknek talán csak a márkája, vagy az ára lehet feltűnő mások számára, de azzal meg lényegében nem tudok már mit csinálni.
- Ezt jó hallani – csak rövid ideig volt a mosolyom az arcomon, aztán összevont szemöldökkel néztem rá – Azt hittem jóban vagy a bátyámmal. Ő nem mondta el, hogy itt vagyok? Vagy már nem tartjátok a kapcsolatot?
Az is ott volt mondjuk még lehetőségnek, hogy nem feltétlenül voltak úgy összeragadva, mint Braylen és én, de ez részletkérdés. Lehet, hogy miután már mi is komoly, munkát vállaló emberek leszünk, ugyanilyen kevés időre érünk majd rá, és képtelenek leszünk havi két alkalomnál többet találkozni. Nem várom az időszakot, amikor a legjobb barátomról le kell mondanom, mert az élet közbeszól.
- Jó volt, de már hiányoztak az itthoniak – határozott léptekkel indultam el az ajtó felé, aztán kerestem meg a kocsimat – Csak fél évet töltöttem teljesen haszontalan dolgokkal, szóval büszke vagyok magamra. Egyébként tudtad, hogy japánban vannak bugyiautomaták? Gondoltam arra, hogy hozok haza ajándékba Nathannek egyet, de talán nem értékelte volna a humorérzékem.
Ahogyan minden bizonnyal Noah sem lesz lenyűgözve attól, hogy ezt közöltem vele, de mindez mondhatjuk, hogy részletkérdés. Sokan mondják, hogy a hasonló emberek vonzzák egymást, és azt hiszem, hogy ez mind Nathan, mind az én baráti körömről elmondható. Ugyanakkor ez nem magyarázza meg azt a tényt, hogy miért vonzódok ennyire veszettül Rachelhöz, bár néha úgy érzem, hogy ő inkább a taszítás felét éri meg.
Mikor az autóhoz értünk és kinyitottam azt, először az anyós felé kerültem, megelőzve a férfit. Nem feltétlenül számítottam arra, hogy társaságom lesz, ezért csináltam rumlit a kocsiba, bár alapvetően nem volt jellemző rám ez. Mindig rendesen odafigyeltem arra, hogy karban legyen tartva, viszont a jegyzeteimmel nem nagyon tudtam mit kezdeni.
- Ne haragudj, de ezeket gyorsan eltakarítanám – innentől már egyértelmű volt az, hogy én magam is kiveszem a részem a felsőoktatásból – Három zh-m lesz majd a jövő héten, aztán készültem, mielőtt ide jöttem. De már kicsit elegem van az anyagból, szóval jó is, hogy találkoztunk.
Szándékosan nem beszéltem arról, hogy pontosan milyen szakról van szó, mert tartottam a visszajelzésektől. Ennek ellenére, miután már eltakarítottam mindent, az utolsó papírt – ami lényegében a félévi menetrendet tartalmazta – csak felcsaptam a műszerfalra, aztán egy széles mozdulattal jeleztem neki, hogy most már nyugodtan beülhet, én pedig szó nélkül megkerültem a kocsi orrát, és most már a volánnál foglaltam helyet.
- Nyugodtan állíts az ülésen, ha nem férsz el rendesen, utoljára nőt fuvaroztam vele – gondolom ez túlzottan nem volt meglepő a számára, mert mint említettem, már látott a legjobb és a legrosszabb formámban is. És mivel tizenhat éves korom óta határozottan fogyasztom a barátnőket, már ahhoz is volt szerencséje, hogy az aktuális partneremmel összefusson a konyhánkban – Veled mi a helyzet?

i'm a fancy bitch  | 899 | autóka   

Felix & Noah

A középiskolai irodalom oktatást kicsit sem tartom gyakorlatiasnak. Nem én tanítom meg a diákjaimat az olvasásra, habár azt sem állíthatom, hogy nincsenek problémák a szövegértési skilljeikkel. Nem volt még olyan régen, hogy én magam is középiskolába jártam, így teljes mértékben meg tudom érteni és át tudom érezni, hogy pontosan milyen - "fontosabb" - dolgok is foglalkoztatják a diákjaimat. Ettől függetlenül nem gondoltam azt, hogy ezzel le is van tudva az egész és nem kellene megpróbálnom minimálisan is megszerettetni velük azt a világot, amit én személy szerint mindig is nagyon szerettem. Adottak voltak azok a keretek, amelyek között taníthattam és azok a művek, amelyeket megoszthattam a csoportjaimmal, de számomra sokat jelentett, ha képes voltam értelmes beszélgetést kialakítani a fiatalokkal és ahelyett, hogy unalmas kötelezettségként fogták volna fel az órákat, próbáltam olyan irányba terelni a témát, amiből talán valamit haza is vihetnek, amin később még gondolkodhatnak. Végső soron ez lett volna a legfontosabb, amit át tudok adni nekik; hogy ha olvasnak valamit, gondolkodjanak el rajta.
Ennek a lehetősége adott lett volna online térben is, lévén beszélgetést kialakítani ugyanolyan módon lehet valamilyen online platformon is, mint az osztályteremben. Sokak fejében az egyetlen problémát maximum az jelentette, hogy az elején kellemetlenül érezzük magunkat, amiért valakivel egyszerre szólalunk meg, vagy az idősebb oktatók tekintetében valaki nehezebben kezel egyes felületeket. A probléma azonban sokkal mélyebben gyökerezett az egész oktatási rendszerben. Nekem pusztán csak elég nagy szerencsém volt az illetően, hogy olyan iskolában tanítottam, ahol minden diáknak egytől egyig több eszköz állt lehetőségére, hogy részt vegyen az órákon.
Városi szinten született azonban döntés arról, hogy a lehetőséget minden iskola esetében fenn kell tartani arra, hogy aki nem tudja megoldani az otthonról való csatlakozást, megtehesse, hogy a megfelelő elővigyázatossággal tartott órákon részt vehessen. Ez nekünk tanároknak is azzal a kötelezettséggel járt, hogy bizonyos napokon meg kellett jelennünk az iskolánkban. Személy szerint nem bántam a dolgot, mivel a diákokkal együtt az én türelmem is véges volt a négy fal között, még ha más esetben szerettem is azokat az elfoglaltságokat, amiket otthon lehet végezni. Futni ugyanúgy eljárhattam, Nominak viszont nem mondhattam azt minden alkalommal, hogy ezt teszem, amikor szimplán csak el akartam szabadulni otthonról - ami, ha nincs a világjárvány, egyébként napi rutin lett volna.
- Pillanat - épp a tárcámban próbáltam felfedezni  bankkártyám, amikor valaki közelebb lépett, én pedig rá emeltem a pillantásom. Jelentek meg tanulmányok azzal kapcsolatban, hogy a maszk sokakat gátol akár a saját ismerőseik felismerésében is, nekem azonban jelen helyzetben nem kellett ezzel a problémával megküzdenem, mert a srác hamar kisegített engem.
- Hello, Felix. - A mosolyomat eltakarta a maszk, de a hangomban még így is véltem felfedezni annak a nyomait. - Nem kellett volna, de köszönöm. Nem sietek, egyáltalán. - A tárcámat visszacsúsztattam a helyére, a kezeimet pedig ugyanazzal a mozdulattal vágtam zsebre, amíg a saját americanomat és szendvicsemet vártam.
- Persze, szívesen maradok. - Nem tudom azt mondani, hogy Felixet is legalább annyira ismerem, mint a bátyját, de épp elég jó ismerősöknek gondolom magunkat, hogy az legyen az illendő és normális, ha beszélgetünk egyet. - Nem tudtam, hogy újra a városban vagy. - Nem terveztem egész kiselőadást tartani arról, hogy valószínűleg azért van ez, mert néha a bátyját is épp elég előkeríteni egy közös sörözésért, főleg ebben az időszakban. - Milyen volt Japán? - Voltak alap dolgok, amikkel Nathannek hála tisztában voltam, de azt például nem tudtam volna megmondani, hogy mit csinálhat most Felix, de legalább ezúttal lesz lehetőségem rákérdezni. Amint megkaptuk a rendelésünket, a kezembe vettem a saját részemet és kifelé indultam, gyakorlatilag a srácra hagyva azt, hogy pontosan merre indul, mert ő fogja tudni, hogy pontosan merre is parkolt.

⋈ | 594 | öltözet

Noah & Felix

Az égő orrlyukaimat dörzsölgetve hajtottam a fejemet a kormányra és próbáltam mély levegőket venni. Egy voltam azok a kedves kórházi gyakornokok közül, aki egészen hősiesen tűrte az összes kínzást, amit a covid nevében végeztek el rajtam. Egyetlen alkalommal sem hánytam, és csak egyszer kezdtem el köpködni, miután a torkomon is lenyomták a pálcákat, de lényegében azt hiszem jól bírtam a kiképzést. Már annyira hozzászoktam a nagyjából heti rendszerességgel érkező tesztekhez, hogy lényegében be sem könnyeztem egyetlen alkalommal sem, pedig egyáltalán nem volt kíméletes a férfi, aki majdhogy nem könyékig nyúlt a testem egyes nyílásaiban. Úgy voltam vele, hogy én ennél sokkal rosszabb dolgokat fogok csinálni másokkal. Igyekeztem mindennek ellenére is segíteni a kegyetlen férfi munkáját, és ha esetlegesen mellé kerültem a beosztásba, szorgalmasan adminisztráltam az összes teszteredményt, illetve bármire megkért, azt alázatosan végrehajtottam.
Amióta elkezdtem a pre-medical képzésemet, lényegében elmondhatom magamról azt, hogy ténylegesen megtapasztaltam azt, hogy pontosan hány órából áll egy nap. Elég sok órám van hétről-hétre, amikre rengeteget készültem. Igyekeztem persze otthon és ha úgy volt, esetlegesen az iskolában is helytállni, de nem volt egyszerű ebben a helyzetben. Folyamatosan szükségem volt a kávéra, cukorra annak érdekében, hogy fenn tudjak maradni; ugyanakkor viszont hamar hozzászoktam ahhoz a szintű terheléshez, amire biztosan szükségem lesz majd orvosként. Mivel a tanárok rohantak az anyaggal, mint az őrültek, nekem mindenképpen lépést kellett tartanom, mert szerettem volna jó benyomást tenni bennük. Igyekeztem odafigyelni a jegyeimre, és mivel ebben a helyzetben példának okáért bulikázni nem nagyon van lehetőség, sok akadály nem állt előttem azzal kapcsolatban, hogy egyenes úton haladjak a tanári és akár az orvosi vagy ápolói ajánlások felé. Mindezek fontosak voltak a medical schoolhoz, ahova le kell adnom még azt is, hogy pontosan mennyit önkénteskedtem kórházakban. Hála az égnek beszámítják a Japánban folytatott önkéntes munkáimat is… Vagy azt a részét biztosan, amit az idősek otthonában folytattam ápolás gyanánt.
Most is szükségem volt némi koffeinre és egy kis süteményre, ezért összeszedtem a dolgaimat, és otthonról elindultam az első cukrászdába, ami közel esett az egyetemi könyvtárunkhoz. Időközönként kinyitják őket, én pedig emiatt már hatalmas kupit csináltam a kocsimban. A középiskolás fizika és kémiakönyveim mellett az anyósra volt dobva a memóriaserkentő gyógyszerem és az újonnan kikölcsönzött könyvek is. Eléggé zavart a rumli, de majd kitakarítom az autót, ha lesz rá időm.
A kávézóba belépve, határozottan megtorpantam ott, ahova felragasztották a másfél métert jelző szalagot. Nem volt rajtam kívül szinte senki sem a kávézóban, csak egy nagyon fiatal férfi, akinek a hangja elég ismerősnek tűnt. Már éppen a fizetésnél tartott volna, amikor sikerült hova tennem azt, hogy kicsoda lehet, így amíg a tárcájában kotorászott, kihasználtam az időt, és átnyújtottam a fiatal lánynak a kártyámat, és megszólaltam, hogy a rendelést kiegészíthessem.
- Szia! – azért persze egy udvarias bólintásra és köszönésre még így is futotta – Egy hosszú kávét kérnék még mellé tejjel, és valami csokis sütit… Bármit, ami szerinted nagyon finom.
Kacsintottam egyet a lányra, aztán szemügyre vettem a férfit, akit a bátyám egyik legjobb barátjának gondoltam. Pár pillantás után a viselt maszk ellenére is felismertem, hiszen sok időt töltött nálunk, viszont mintha ő egyáltalán nem változott volna.
- Szia neked is – amikor nem figyeltek a lányok egy kicsit lehúztam a maszkom, mert én határozottan nőttem és talán egy fokkal férfiasabb is voltam, mint pár évvel ezelőtt, amikor még nálunk lógott – Meghívlak, ugye nem baj? Nagyon sietsz?
Többször is megesett, hogy Nath vagy az én barátaim nálunk töltötték a vacsorát, így egyáltalán nem éreztem rosszul magam, amiért ilyesfajta ajánlatokat tettem neki.
- Ha nem rohansz sehova, akkor ha gondolod – én magam sem tudtam, hogy pontosan miért ajánlom ezt fel – Kint parkolok és ott megehetjük a dolgokat. Érdekel, hogy mi történt veletek, amióta nem találkoztunk.

i'm a fancy bitch  | 603 | most velem randizoool