Aston & Natalie

Just three of us

Tudom, hogy mit vállaltam azzal, amikor ügyvédi pályára léptem, most mégis azt érzem, hogy egyszerűen kimerültem, nem bírom tovább, nekem is kell legalább egy délután amikor kikapcsolódhatok. A Tiger körüli ügy teljesen felemészti minden időmet, a hónapok óta húzódó herce-hurca mellett szinte minden mást le kellett mondanom. A napok többsége abból áll, hogy reggel korán kelek, elviszem a fiam a bölcsődébe, azzal a lendülettel pedig robog tovább az irodába, hogy bele ássam magam a munkába, délben rendszerint találkozom a többi ügyvéddel és estébe nyúlóan beszéljük meg az ügyet, minden apró részletre kitérve, próbálva úgy felépíteni, hogy abban semmi fogást ne lehessen találni. Ezek után haza megyek és otthonról folytatom a kutatást amíg a fáradtságtól teljesen ki nem dőlök. Ez megy hosszú hónapok óta és most elérkeztem arra a pillanatra, hogy meg kell pihennem, különben eredményeket sem fogok elérni. Arról nem is beszélve, hogy szükségem van egy kis feltöltődésre, a családommal töltött időre.
Délelőtt még néhány órát eltöltöttem az irodában, leginkább formaságokkal, papírmunkával foglalkozva. Fáradtan parkolok le a garázsfeljáró előtt, minden porcikámban érzem a kimerültséget, a két-három órás alvások negatív hatását.
- Elmeséled mit csináltál ma az oviban? nyomok egy puszit Benji kipirosodott arcára, miközben besétálok vele a lakásba. Olyan gyorsak telik az idő, olyan, mintha nemrég született volna és most már ott tartunk, hogy szaladgál körbe a lakásban és beszélget. Bárcsak tudnám hová lett el az a majdnem két év amióta az életünk része.
- Vejekedtem. megpróbálom elfojtani a mosolyomat, miközben leveszem róla a kabátot.
- Miért verekedtél Benjamin? a dadus persze minden elmesélt már amikor mentem a gyerek után, de kíváncsi vagyok, hogy ő miként mondja el a történteket.
- Josszaskodott. ez az a pillanat, amikor nem tudom visszatartani tovább a nevetést, szolidan kuncogok egyet miközben ő már a játékos doboza felé szalad és előszedi az építőkockáit.
Nem akarom tovább ragozni ezt a témát, még túl kicsi ahhoz, hogy megértse a dolgokat. A konyhapulthoz sétálok és a tegnap estétől maradt vörösboros üveg tartalmát kitöltöm a poharamba. Belekortyolok az italba. Néha azt érem, hogy soha nem tudom kipihenni magam rendesen.
- Anya gyeje játszani próbálja egymás tetejére építeni a kockákat. Mielőtt csatlakoznék hozzá a farzsebemből előveszem a telefonomat és kikapcsolom. Mára Natalie Miles nem létezik senkinek a családján kívül.
- Építsünk egy várat. kucorodom le mellé a szőnyegre, hogy együtt építsünk.
A percek órákká alakulnak miközben már a huszadik épületet építjük fel, érzem, hogy már sajog a lábam és a derekam. Régen ültem ilyen sokat ennyire kényelmetlen pozícióba. A kanapéba támaszkodva állok fel, hogy kinyújtóztassam kicsit gémberedett végtagjaimat.
- Építs apának valami szépet mosolygok rá, miközben én visszasétálok a pulton hagyott italomhoz. Hallom ahogyan Aston is felhajt a feljáróra, az ablakból figyelem a ház felé közeledő alakját. Az igazság az, hogy mostanában nem töltöttünk együtt túl sok időt és bevallom őszintén, hogy baromira hiányzik. A kötelezővé vált „milyen napod volt ma?” kérdéseken kívül nem sokat beszéltünk egymással. Tudom, hogy ez leginkább az én hibám, mert a munkám teljesen kiszámíthatatlan, bármikor megcsörrenhet a telefon és nekem mennem kell, de most már szükségem van arra, hogy velük legyek, hogy ne távolodjunk el még ennél is jobban egymástól. A zár kattan, Benjamin felkapja a fejét és mint akit puskából lőttek ki nekiiramodik.
- Apuciiiiii széles mosollyal az arcomon követem őt, az ajtófélfának támaszkodva figyelem kettősüket. A két legfontosabb személyt az életemben. Lehet, hogy sokszor nem éreztetem velük, de mindenemet odaadnám azért, hogy ők boldogok legyenek.
- Szia köszönök én is Astonnak, miután Benji örömujjongása után végre sikerül szóhoz jutnom.
- Benjamin, elmeséled apának, hogy mit csináltál ma az oviba? ő viszont most csak megcsóválja a fejét és már rohan is vissza a játékai mellé.
- Nehéz napod volt ma? próbálom felvenni a beszélgetés fonalát, eléggé elkeserítő, hogy fogalmam sincs mit mondjak a férjemnek. - A napom hátralévő része szabad... jegyzem meg csak úgy mellékesen, bár lehet, hogy neki meg már van programja estére.
   

Diane & Aston

Fáradtan szedem össze a holmimat, majd megyek kifelé az épületből, hogy autóba szálljak és végre hazajuttassam magam, pont úgy, mint a hét többi sok napján. A parkolóban csipog egyet az autó, mikor hallom a nevemet kiáltani távolabbról. Hátranézek, Oscar kollégám mögött meg pont most záródik vissza az automata ajtó. Felegyenesedve várom, hogy odaérjen hozzám, addig nem ülök be, bár megérdemelné, hogy figyelmen kívül hagyjam és elhajtsak, csak ebből a korszakból már réges-régóta kinőttem.
- Mi az?
- Nem vinnél el kérlek? Beugrok az unokatesóhoz, aki ott lakik tőletek három utcára.
- Ülj be - intek neki, aztán mihamarabb indulni akarok. Kicsi a világ úgy tűnik, de tény, hogy már két éve Queens azon környékén élünk és nekem eddig egészen bejön, pláne Brooklynhoz képest.
- Ez meg mi volt? - kérdi Oscar, aki éppen befejezte a tegnap történt sztoriját.
- Bocs, csak csuklok. - Megesik az ilyen, mostanában engem nagyon szeretnek emlegetni. Feltételezem, hogy szidnak, de az ilyenek lepattannak rólam, itt mindenki szid mindenkit egy erős műszak után, amolyan kötelező jellegű a dolog.
- Nem akarnánk kibérelni egy régi rozoga buszt és inkább azzal menni haza? - Kérdőjelekkel bombázva őt rápillantok, csuklással együtt, persze.
- Csak akkor mondhatnánk, hogy csuklós busszal megyünk - vigyorogja el magát úgy, mint aki érzi, hogy most valami nagyon fájdalmas fog történni, de azért ő veszettül hiszi, hogy fasza poén volt.
Szerintem ez nem volt fasza poén, pláne nem sok óra meló után. Az utat nézem a pókerarc teljes komolyságával és rezzenéstelenségével együtt, amit látva Oscar is rájön, hogy magával kell röhögnie. Ez most csontig hatolt és belülről baszott meg, a szar poén fájdalma hevében pedig az egyenes úton enyhén oldalra rántom a kormányt, aztán vissza, miután meggyőződöm afelől, hogy se előttünk, se mögöttünk nincs közelben autó.  
- Mit csinálsz???
- Csak öngyilkos próbáltam lenni.
- De nem velem!! Oké, több ilyet nem nyögök. - Nem mintha ne ígérné meg mindig ezt, ő a csoport szarpoén-gyárosa, szerintem egyfolytában tudná nyomatni. Mindenkinek van egy ismerőse, akin egyfolytában fogja a fejét és nem feltétlenül azért, mert balfék az ember. Oscar kurvára okos, csak néha olyanokat szül meg a semmiből, hogy nem csak az agyamat, de az autót is eldobnám legszívesebben. Azért csak hazaérünk, egyben.
- Mivel tartozom? - kérdi, ahogy megállunk az unokatesóék háza előtt.
- Jaj, ne szórakozz! - Majd pont ezer méterért fogom a pénztárcáját könnyebbé tenni. Kirakom Oscart, intünk egymásnak aztán holnap úgyis látjuk egymást újra. Hazagurulok a kis utcákon, mikor beparkolnék, látom, hogy Nat nem állt be a garázsba, úgyhogy én csak úgy ímmel-ámmal tudom leparkoltatni az autómat.
Mikor kiszállok az ajtóból, akkor jövök rá, hogy baszki, el kellett volna mennem vásárolni. Hát már mindegy, majd elugrok később, míg nyitva vannak a boltok, én most már sarkon nem fordulok. Benyitok a lakásba, ahol elsőre megcsap a meleg a kinti hideg után, majd épp hogy leteszem a táskámat, Benji már a lábamnál toporog.
- Szia Benji - köszönök a fiammal, megborzolom a haját, majd leveszem a cipőmet, mert marhára lucskos a talpa ebben a se havas, se esős időben. - Szia! - mondom ahogy megjelenik Natalie is. Tekintetem Benji és az anyja között váltakozik, részben számon kérően nézek a gyerekre, aki nagy hóhányó, inkább kibújik a válaszadás alól.
- Fogjuk rá. De minden csak a szokásos. - Merthogy az nem nagy változás, hogy ezúttal cukrot is tettem a kávémba, amit tegnap nem. Nagyjából ennyi különlegességet tudnék felmutatni, mialatt besétálok a nappaliba, de az jobban érdekel, hogy mit csinált Benji.
- Mi volt az óvodában? - kérdezek rá, ha már a fiam nem mondta meg a választ. Teljesen valószínű, hogy én vagyok a fáradt és nem nézek a lábam elé, de eléggé felszisszenve ugrok egyet, ahogy telibe taposok egy játékelemet és nem plüssfigura az. - Pakold össze a játékokat egy helyre. Nem szeretem ha a nappaliban csinálsz kupit. - Én kérem őt, csak hogy érezze, ez az ő dolga és ne szokja meg, hogy mindig a szülei elpakolnak helyette, csak még mindig kétévesről van szó, aligha tesz bármit is a kérésemre. Annak viszont speciel nagyon örülök, hogy Natalienak sincs már több dolga mára, ideje is bevallanom bűnömet.
- Akkor valamit összehozunk estére?! - Kérdem, vagy mondom, nem tudom, majd eldöntjük. - Viszont totál kiment a fejemből, hogy beugorjak a boltba, úgyhogy ha van valami, ami kell, majd mondd - indulok a konyha felé, még egy pillantást vetve Benjire, aki valamit elejtett éppen és hangosat szólt a padlón. Amióta sikerült úgy eldobnia az egyik játékautóját, hogy betörte vele a tévét, azóta minden kis csörömpöléshez hasonló hangra felkapom a fejem.
Meg amúgy este fagyni fog, szóval mindenképpen be kell állni a kocsikkal, mert feltételezem egyikünknek sincs kedve reggel kaparni az ablakokat, de mivel még úgyis megyek, vagy megyünk boltba, így nincs értelme most ezt felhoznom.