Legutóbb, amikor felregisztráltam magam egy randioldalra, nagyjából minden történt velem, ami egy ilyen ballépés alkalmával történhet az emberrel. Bejelölgettek mindenféle kamu profilú Don Juanok, kamu névvel és naná, hogy kamu indíttatásokkal. Mert a legtöbbjük a szokásos Ismerkednék ócska, klisés vetítés után rá is tért a valódi szándékukra. A szép a szemed, szerelmes vagyok a mosolyodba és még sorolhatnám napnyugtáig, bókokat hamar felváltotta az úgy alád rakom, anyád se ismer rád típusú romantikus, versbe illő szerelmi vallomások tömkelege. Aztán ott voltak még a castingra invitáló, középkorú producerek, akik... nos... hogy is fogalmazzam meg virágnyelven...? a lényeg, hogy nem a gyerekeknek való változatát akarták a Szépség és a Szörnyetegnek újraforgatni. Egy szó, mint száz, eme és ehhez hasonló több tucat negatív tapasztalat rávilágított arra, hogy a szingliségnek is vannak előnyei. Az orvoslét és a boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolat, mint olyan, úgyis kizárják egymást, szóval alapjáraton is elég reménytelen a helyzetem. Aztán néhány hete éppen halálra akartam unni magam ügyeletben, s miután egy egész tubus síkosítót elhasználtam SZIGORÚAN arra, hogy kipróbáljam, tényleg úgy lehet csúszkálni rajta, ha felhúzok egy lábzsákot a cipőmre, mintha műjégen lennék, csak úgy heccből regisztráltam valami újabb agymenésre. Állítólag minden felhasználót ellenőriznek -persze tiszteletben tartva a jogaidat... nem tudom, a kettő nekem valahogy nem fér össze-, így próbálva meg kiszűrni a szervkereskedőket és a striciket. Már nem is tudok visszaemlékezni, hogy hogy botlottam bele ebbe a srácba. A lényeg, hogy iszonyú kedves, udvarias, előzékeny és jóképű. Legalábbis remélem. Bár a külső ugyebár nem minden! Andriitól is benedvesedik az egészséges nőneműek lába köze, de igazából cseszheti a megnyerő kinézetét, ha mellé olyan bunkó, mint hat pár rendőrcsizma. Nos, de visszatérve Raineyre -mert hogy így hívja magát-, Ő teljesen más! Általában a randik és egyéb ismerkedések, szociális kapcsolataimnak kiépítése terén rövid időn belül teljes csődöt szoktam mondani, vele kapcsolatban azonban már az elejétől kezdve jó megérzéseim vannak. Egy ideje feltűnt, hogy a napjaim vele kezdődnek, és általában vele is fejeződnek be. Odáig fajult ez az egész, hogy ha akad némi kis szabadidőm, máris nyúlok a telefonomért. Már az asztalnál is azt nyomogatom. Amiért a lakótársam nyilván áldja az égieket és mindenkit, akit csak lehet, addig se kell hallgatnia a rendre étvágygerjesztő sztorijaimat a kórházról, így van némi esélye a nyugodt táplálkozásra. Amikor megbeszéltük ezt a bizonyos első randit, totál felpörögtem. Napokon keresztül olyan voltam, mint egy meghibásodott mosógép, ami állandóan centrire van állítva. S ma végre eljött a várva várt nap! Magasnak képzelem. Sötét hajjal, rikítóan kék szemekkel, kedves, a maga módján mégis sejtelmes mosollyal. Udvarias, vicces, kicsit csibész, de nem tolakodó, tudja hol az a bizonyos határ. A stílusa a hanyag eleganciát tükrözi, de nem ijed meg attól sem, ha be kell piszkolnia a kezét. A haja rendezett, van egy kis borostája, és ezeknél is fontosabb, megvan az összes foga! Gondos készülődésem közben már el is képzeltem magunkat, ahogyan a Grand Canyonnál állunk kéz a kézben, hogy kimondjuk a boldogító igent. Vidékre költözünk, messze a nyüzsgő New York szmogos forgatagától. Van egy több hektáros farmunk, rengeteg haszonállattal. Kiépítettem egy magánpraxist, négy gyerekünk van. Két fiú, két lány és van egy Minnie névre hallgató juhászkutyánk, aki a birkanyájat tereli. Ilyen és ehhez hasonló csillámporos vágyálmokba ringatom magam a metrón ülve, fülemben az airpodsommal. Minden megállóval közelebb és közelebb érünk a Central Parkhoz. A szívem egy ritmust ver a fülemben visszhangzó zenével. Annyira izgatott vagyok, hogy már egy megállóval a cél előtt felállok. Sűrű bocsánatkérések közepette odavergődök az ajtóhoz, biztosítva az időben történő leszállást, na meg azért nem árt még egy utolsó pillantást vetnem a "sztájlomra", amire mint tudjuk, a metróajtó koszos, összekarcolt üvegénél nem is létezik alkalmasabb dolog! Central Park Harsogja túl a metró hangosbemondója a fülemben maximum hangerőn ordító Miley Cyrust. Olyan, mintha az egész bensőm hullámozna, mintha az összes belsőszervem egyszerre akarna kiugrani a helyéről. A vér vadul dörömböl a dobhártyáimon, a testemen lévő összes, nem létező szőröm az ég felé meredezik. Annyira izgulok, hogy azt se tudom, mikor álltam rá a mozgólépcsőre, és jutottam ki a felszínre az aluljáróból. Igazítok egyet a laza lófarokba összefont hajamon, és már haladék is tovább, ha valami nem rántaná vissza a két csámpás lábam közül az egyiket. Pontosabban a jobbot. -Jajj neee... nenenene! Kérlek ne. A picskuba! - Idegesen harapdálom rózsaszínre rúzsozott alsó ajkamat, aminek köszönhetően most biztos úgy festhetek, mint Joker egyik elcseszett cosplay hasonmása. De ami még ennél is nagyobb baj, az az, hogy a cipőfűzöm beakadt a csatornafedélbe, és az istennek se tudom kicibálni. Ki volt az a barom, aki ide tervezte ezt a rossebet?!
I'm single, because I don't need anyone to ruin my life. I'm ruining it perfectly on my own (: oops I almost forget! MaybeI'm secretly in love with thisasshole
and like the moon - we must go through phases of emptiness to feel full again
Idegesen szívom be levegőt a számon, a szívem a torkomban dübörög, és már magam sem tudom, hanyadjára teszem fel magamnak a kérdést: miért, miért, miért? Annyival egyszerűbb lenne most otthon ülni. A könyveim közé burkolózva várva az üzeneteit, ugyanúgy, ahogy az eddigi hetekben is tettem... Istenem, miért csinálom ezt magammal? Jól tudom, hogy képtelen volnék túlélni egy randit... egy... randit! Én! Rainey Williams! Egyrészt, fogalmam sincs, hogy kell ezeket csinálni. Még csak azt sem tudom, hogyan kell más emberekhez normálisan beszélni, a fenébe! Erősen alsó ajkamba harapok, hogy kicsit visszarántsam gondolataimat abból a megvadult állapotból, amiben épp pörögnek, de persze nem sokáig tudom őket türtőztetni. Online minden olyan könnyű... minden egyes válasz előtt van időd átgondolni a szavakat, mielőtt leírod őket, ha nem tetszik, akkor újrakezded. A valóéletben nincs újrakezdés. A szívemet egyre jobban szorítja az idegesség és a félelem, egyre feszültebb tempóra kapcsol, ahogy arra gondolok: a fenébe is, meg akarom kérdezni Adleyt, hogy hogy kell ezt! Erre pedig már a torkom is elszorul. Remek. Tehát nem csak kihordok egy szívinfarktust, hanem még el is bőgöm magam, mielőtt találkoznék azzal a... lánnyal. Igen, azzal a lánnyal. A francba is, Rainey! Be vagyok pánikolva, egyre inkább pánikolok. Nincs ebben semmi izé dolog... hiszen chaten annyira jófej volt. Minden annyira... gördülékeny volt, azt hiszem. Annyira, hogy egy idő után azt vettem észre, a telefonom beleragadt a kezembe és folyton azt csekkolgattam, felugrik-e az üzenetét jelző kis ikon végre a képernyőn... Nem is tudom, furcsa ez. Nem, mintha több tapasztalatom lenne fiúkkal, mint lányokkal, vagy fordítva... Anyám még a barátaimmal sem engedett el sehova iskola után, ha pedig addig könyörögtem, amíg az már átbotlott az ő amúgy is elég alacsony tűréshatárán, akkor jött a kiabálás... és a fájdalom. A következő adag levegőt már kissé reszketegen szívom be. Tudom, hogy mostmár nincs itt az anyám... egy jó ideje nincs, mégis sokszor úgy érzem, mintha még mindig ugyanaz a kislány lennék, aki retteg hazamenni, hogy már megint miért fog kapni. Furcsa a tudat, hogy szabad vagyok... és az is, hogy mennyire egyedül vagyok. Pedig már három év telt el... ennyi idő után egy kicsit könnyebbnek kellene lennie, nem? Visszaterelem a gondolataimat Irisre, és az egyre közeledő találkozóra. Mi lenne, ha buszról leszállva egyszerűen csak sarkon fordulnék és lemondanám ezt az egészet? Tényleg nem tudom, mi ütött belém, én csak... tényleg annyival könnyebb online. Ott minden sokkal-sokkal könnyebb. Annyira, hogy egy gyengébb pillanatomban felregisztráltam arra a társkeresőre, és bumm, mi lett belőle... Katasztrófa, infarktus, idegösszeroppanás... sírni fogok. Tudom, hogy élőben képtelen lennék elmondani valakinek olyan dolgokat, mint amiket megosztottam Irisszel is. Persze, nem meséltem neki mindenről... azért annyira nem lazított el az online kommunikáció, hogy életem minden csepp sarát ráöntsem, de említettem neki a bátyámat, és azt, hogy az ő halála volt az, ami az orvosi pályára terelt. Erről sem beszéltem még senkinek... Benedict, a nagybátyám lehetett az egyetlen, aki tudta. Felpillantok a kis kijelzőre, ami azt mutatja, hogy pont a következő megálló az enyém. Erre újra összeugrik a gyomrom, jön a hányinger... istenem, még hányni is fogok...! Beletörlöm kissé izzadt tenyeremet a farmeromba, majd felállok, hogy halk kis sóhajjal az ajtóhoz sodródjak. Szedd össze magad, Rainey... Adley is biztosan ezt mondaná. Főleg, ha annyit áradoznál neki is Irisről, mint... mint saját magadnak a gondolataidban. Arról, hogy ő... ő olyan kedves és megértő. Tudom, ez olyan sablon szöveg... de ő tényleg ilyen, az a fajta, akinek minden titkodat szívesen elmondanád, mert tudod, hogy jó helyen van. Vagy csak túl naiv vagyok? Nem tudom... Adley tudná. A francba! Mire észbekapok, már az aluljáróban járok, és vészesen közelítek a Central Park, és a randi helyszíneként megbeszélt állatkert felé. Szóval... mostmár nincsen idő visszafordulni, ugye? Olyan erősen harapdálom alsó ajkamon a bőrt idegességemben, hogy hirtelen megérzem a vér fémes ízét nyelvemen, de aztán kishíján felborulok valakiben, aki majdnem pont előttem esik hanyatt. Megtorpanok és zavartan pillantok a lányra, akit persze ebből a szögből csak hátulról látok, de azt hamar kiszúrom, hogy gondja akadt egy csatornafedéllel. - Ó, minden rendben? - kérdezem azonnal, és odébb lépek, a fal irányába, hogy az elhaladókat ne akadályozzam legalább. Nem mondom, hogy amúgy nem állnék meg segíteni valakinek, akinek... beszorult a cipőfűzője, vagy mi, de... azért valljuk be, itt közrejátszik az is, hogy mennyire rettegek épp az Irisszel való találkozótól. - Várj, azt hiszem... - nyúlok a csatornafedél felé, hogy segítsek kiszabadítani a fűzőt, ha engedi, és bár talán a kezünk összeütközik a mozdulat közben, végül odajutva sikerül magam felé húznom kicsit az anyagot, hogy az végre enged a szorításból. Vajon ez hogy történt? Nem mondom, ezek a fedők amúgy is elég veszélyesek... de ezentúl mégjobban odafigyelek majd a cipőfűzőmre, azt hiszem... - Meg is van -vetek egy kissé félénk mosolyt a lány felé, és fel is egyenesedem. Napi jótett kipipálva, kérlek, kérlek, ez legyen elég, hogy az a randi dolog ne legyen kegyetlenül kínos, kérlek...
Minden reményem a mai napba vetettem. Ha ez a randi valami őrületes csoda folytán sikerülni fog, esküszöm felmondok az ateista nézeteimmel, és minden vasárnap a templom pulpitusán fogok térdepelni imára tett kezekkel. Aki ismer, az tudja, hogy átkozottabb vagyok, mint amilyen elátkozottá vált Ariel, amikor a hangjáért cserébe Ursula emberlétet adott neki. De ha az én Ericem csak fele annyira lesz délceg, daliás herceg, mint Arielé, máris nyert ügyem van! Túl vagyok már megannyi csalódáson, kellemetlen szituációk tömkelegén ahhoz, hogy felnőtt, érett nőként kezeljem a helyzetet, amennyiben ez a randi is kudarcba fulladna, de azért még reménykedem. Mindig ezt csinálom. Túlságosan is megkedvelem az illetőt még azelőtt, hogy igazán megismerhetném. Talán pont e hibám végett -és mert a karmának már-már perverziójává vált a szívatásom-, esek újra és újra pofára, hogy legközelebb még vagy százszor elkövessem ugyanazt a hibát, amiből sose tudok tanulni. Az az igazság, hogy reménytelen, örök romantikus alkat vagyok, egy két ballábas disney hercegnő, akinek csupán a gyermeteg naivsága az, ami hasonlít kedvenc fő hősnőjére, esetemben Belle-re. Minden egyéb szempontból -már ami a külsőmet illeti-, meg se közelítem a kényes, álomszép királylányokat! De mindez mégis kit érdekel, amikor egy úriemberrel lesz randim?! Aki virágot hoz, igazi gavallérokhoz méltóan kifizeti a belépőjegyemet, akivel rózsaszín vattacukrot tömünk egymás szájába, és amikor már kellőképpen felengedtünk a másik társaságában, s áthidaltuk a kínos ismerkedős fejezetet, egymás arcára is kenünk abból a csupa cukor ragacsból, amitől egy diabéteszes ember nagyjából tíz perc alatt hyperglicaemiás kómába kerülne. Persze ábrándozhatnék még a randi további kimeneteleiről, ismét számba vehetném a közös utódnemzés kapcsán felmerülő kérdéseket, de a fűzöm hamar visszarángat a szivárványos, csillámpónikkal teli álomvilágból pontosan ide, a rideg, szürke valóságba, az állatkert bejáratához, ahol legalább egy tucatnyi ember elhalad mellettem, de egyikőjüknek sincs annyi ideje, hogy egy pillanatra megálljon, és kihúzzon ebből a rettentően kínos szituból. Amibe persze csak én tudok ilyen művi pontossággal belecsöppenni, teszem mindezt természetesen a hetek óta epekedve várt randim előtt alig néhány perccel. Miért is ne? Jobb lehetőség híján már éppen elhatároznám, hogy rongyláb Julcsihoz hasonlóan rángatni kezdem a szóban forgó lábamat, hát ha valamit segít szorult helyzetemen, amikor periférikus látásommal észlelem, ahogyan valaki mellém szegődik, így még azelőtt behúzom a kéziféket, hogy szegény párának kirúghatnám a fogsorát. De legalábbis kárt tennék annyira a mosolyában, hogy fogszabályozóhoz kelljen folyamodnia. Én már csak tudom milyen az! Hííjjj az anyját! Banyek, el is felejtettem! Remélem nem ragadt bele az étlap! Hiába az alapos fogmosás, fogselymezése, ha fogszabid van, az a szemét kis drót darab a fogaidon, mindig tud újat mutatni... -Hihetetlen! Már kezdtem hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy nem maradt más választásom, mint leköltözni a csatornába a Tini-ninja teknőcökhöz, erre megjelensz te a semmiből, és egy mozdulattal megoldod a problémámat. - Ha izgatott vagyok, sokat beszélek és többnyire bődületes marhaságokat. Na jó... ha nem vagyok az, akkor is. Mindenesetre komolyan hálás vagyok neki a tettéért, amire senki nem vette a fáradtságot, és ami sokkal romantikusabb, telenovellába illőbb lett volna, ha a magas, délceg, rikítóan kék szemű Rainey húz ki a csávából, de ne legyek telhetetlen! Sőt, igazából nagyon is hálás vagyok neki érte. És ha már hála... -Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a randim késiiiik... - Ekkor a bal csuklómra rögzített okos órámra vetek egy némiképp csalódott pillantást. -... kereken tíz percet, szóval addig meghívhatnálak egy vattacukorra. Persze csak ha nem sietsz. - Túlzott lelkesedésemet próbálom azért rövid pórázon tartani. Andrii és az apuk szerint néha túl közvetlen vagyok, és nem biztos, hogy mindenki vevő a felizgatott pincsi stílusomra. -Egyébként, Iris. De általában csak Ris, vagy ami a legritkább szokott lenni, de arra is hallgatok, az a Wendy. De... tök mindegy! Ezt hosszú lenne elmagyaráznom. - Már megint ezt csinálom. Már megint csak jár a szám, mint a kacsának a valaga, rendre marhaságokat hordok össze. És még én akarok randizni, amikor attól is teljesen kiborulok, ha meg kell hívnom egy vadidegen LÁNYT egy vattacukorra hálám jeléül, akit aztán nagy valószínűséggel többet úgysem látok. -Mmm... szerintem... egy kicsit vérzik a szád. - Hogy demonstráljam miről is beszélek, zavaromban megkapargatom az alsó ajkamat, jelezvén neki, merre is kell pontosan tapogatózni, aztán egyszerűen csak lakatot teszek a számra, és összepréselt ajkaimra széles mosolyt húzok, így nyújtva felé a kezem. Nem merek teli szájjal vigyorogni. Mi van, ha tényleg beleragadt egy kis spenót maradék? Különben is, hol van már Rainey?!
I'm single, because I don't need anyone to ruin my life. I'm ruining it perfectly on my own (: oops I almost forget! MaybeI'm secretly in love with thisasshole
and like the moon - we must go through phases of emptiness to feel full again
Mindenféle ember suhan el mellettem az aluljáróban... és belegondolok, hogy tulajdonképpen bármelyikük ő lehet... nekem pedig egy kicsit még ettől is összeugrik a gyomrom, izgatott kis görccsé tömörödik... izgatott, lüktető kis görccsé... oké, Rainey, fúj! Felpillantok a plafonra, miközben dzsekim zsebébe csusszantom kezemet és kitapintom ott a telefonomat, egy csomag zsebit, a bérletemet, fülhallgatómat... csak a szokásos, szükséges dolgokat. Általában reflexből arra lennék rápörögve, hogy meg-meg rezzen-e a telefonom, jelezve Iris üzenetét, és egy kicsit igazából most is várom... már, hogy jelezze esetleg, hogy odaért-e, vaaaagy, hogy lerobbant a metró, hogy valamiért mégsem tud jönni, hogy esetleg többet nem is akar velem beszélni... jesszusom, az agyam fel fog robbanni. Én leszek az első ember, akinek csak úgy felrobban az agya New York utcáin sétálgatva. Semmilyen külső vagy belső oka nem lesz a dolognak, hiába boncolnak fel és próbálják meg kideríteni, nem találnak az égvilágon semmit, arra meg persze senki nem gondol majd, hogy csupán az átkozott túlagyalás okozta a halálomat. Ki az, aki ennyire fél egy randitól? Annyira, hogy még bele is hal? Milyen nevetséges egy halál lenne, de valljuk be, még illene is hozzám... vajon ki jönne el a temetésemre? Anyám biztosan nem, neki még csak fel se tűnne a halálom, esetleg ha bekopogtatnának az ajtaján a... Oké, oké, elég, ez még tőlem is beteg! Miért gondolok egyáltalán ilyenekre? Aztán váratlanul valaki elém keveredik, én pedig annyira belemélyedek a gondolataimba, hogy még épp szerencse, hogy észreveszem azelőtt, hogy mondjuk átbukfenceznék rajta. Pontosan az hiányozna még... -Hihetetlen! Már kezdtem hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy nem maradt más választásom, mint leköltözni a csatornába a Tini-ninja teknőcökhöz, erre megjelensz te a semmiből, és egy mozdulattal megoldod a problémámat. - kezdi a lány, ahogy valahogy kibogozom a cipőfűzőjét. Bár ez inkább kettős erő, kétlem, hogy én életem bármely szakaszában is olyan nagyszerű lennék, hogy képes legyek egy ilyenre magamtól. A szavaira halkan felnevetek, bár félig-meddig szégyenlős hang ez is. - Szerencsére nem végezted a csatornában ninja teknőcként... - vetek rá halovány mosolyt, és kiegyenesedve már készülök egy kicsit arrébb lépni, hogy folytassam az utamat az állatkert felé, aminek közelébe megbeszéltük a bizonyos találkozót. -Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a randim késiiiik... - folytatja azonban az ismeretlen lány, mire megállok, és igazából nem is bánom. Nem sietek, tényleg... Tényleg, ez a randi... várjunk, ő is randit említ? -... kereken tíz percet, szóval addig meghívhatnálak egy vattacukorra. Persze csak ha nem sietsz. Kissé bárgyún pislantok vissza, miközben legyűröm a késztetést, hogy előrángatva a telefonomat én is lecsekkoljam az időt. Oké, Rainey, ne pörögd túl, ne pörögd túúl... csak kissé késve esik le a vattacukor említése. - Óó, kedves tőled, de... igazából nekem is dolgom van, szóval... - Miért nem azt mondom, hogy nekem is randim van? Oké, persze, ki tudja, mi alakul még ebből... még tényleg lerobbanhat a metrója, vagy eltévedhet, vagy lemondhatja, vagy... -Egyébként, Iris. De általában csak Ris, vagy ami a legritkább szokott lenni, de arra is hallgatok, az a Wendy. De... tök mindegy! Ezt hosszú lenne elmagyaráznom. - Úgy érzem, hogy a hideg borzongás éles pengeként kúszik végig a tarkómon. Azután, hogy elhagyja az ajkát az "Iris", nem is fogom fel igazán, mit mond. Jesszus... neeeem, ez nem lehet igaz... ugye? Óóó, de, dehogynem, jesszusom!! A szívem pillanatonként váltogat az izgatott ritmusról a halálra rémültre, és azon kapom magam, hogy meg se bírok szólalni, csak egy kis "ööö" hagyja el a számat. A szívem pedig ettől csak még vadabbul ver, ezúttal már azért is, hiszen ismét csak bealázom magam azzal, hogy elfelejtem, hogy kell beszélgetni. -Mmm... szerintem... egy kicsit vérzik a szád. - Csak annyi lélekjelenlétem van, hogy alsó ajkamat beszívjam fogaim közé, de a vér érdes íze nyelvemen már meg se rendít igazán. - Őőő... - kezdem újra, és mostmár tényleg szeretném felpofozni magam. Miért nem maradtál a buszon, Rainey?! - Hű... én... én Rainey vagyok. - Végre a számra erőltetek egy mosolyt... legalábbis nagyon remélem, hogy hasonlít a mosolyra, bármit is kreálok. Mit kéne mondanom?! Az agyam rémülten keresgél valami nem-olyan-ciki szó után, amit aztán kinyöghetek, de persze az én fejem cikiségekkel van megtömve és semmi mással. - Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk... - Ez most hogy hangzik már, de tényleg? - Mármint... nem mintha nem örülnék, én... örülök, hogy találkoztunk! - Meg fogok halni. Remélem. Légyszi, agyam, robbanj fel! Én nem bírok el ennyi kínos szöveggel, mint ami belőlem árad. Csak bámulok rá, és arra, hogy ő hogy reagál... remélhetőleg kicsit jobban, mint én.
Lehet, hogy Rainey sose létezett. Lehet, hogy csak egy tizenöt éves kis tinédzser suhanc az, aki a háttérből mozgatja a szálakat, aki fogadást kötött a legújabb iPhone-ra a haverjaival. Ha eléred, hogy beléd essen a csaj, tiéd a teló! Na jó, azért túlzás azt állítani, hogy belé estem, de azért néhányszor már elképzeltem a közös jövőnket. Ahogy együtt kopasztjuk a csirkéket, fejjük a teheneket, és neveljük a srácainkat. Rainey Juniort, Elsát, Jonathant és a kis Jasminet. De Rainey nincs sehol, és az állatkertbe igyekvő embertömegből csupán egy nebánts virágnak tűnő lány válik ki, hogy segítsen szorult helyzetemen. Igazából hálásabb vagyok neki eme hőstettéért, mint amilyennek első blikkre tűnhetek, de hát mentségemre legyen szólva, hogy a felültetésből adódó csalódottságom elég rendesen ledöntött a lábamról. Én nem kevés energiát fektettem abba, hogy ez a nap olyanra sikerüljön, mint a romantikus telenovellákban is látható. Önmagamhoz képest elegánsan öltöztem, elővettem a nőiesebb cuccaimat, annak ellenére, hogy most az utolsó testnyílásomig be akar fagyni mindenem, kikeráztam magam, ami szintén nem vall a hétköznapi kocka Irisre, aki legnagyobb örömét a Disney mesékben és a Crash Bandicootban leli, ÉS! Ami a legfontosabb, ami tényleg kiemelendő az összes közül, leborotváltam magam mindenhol, A-Z-ig! Két pengét is elhasználtam. Pedig nem a leggagyibbakat szoktam ám venni. Gondolhatod... Mindezt tettem a nagy büdös semmiért. Hogy magányosan végigandalogjak az állatkerten -ha már eljöttem-, fülemben a szakítós zenelejátszási listámat bömböltetve az AirPodsomon -lassan csinálnom kell egy "felültettek" című lejátszási listát is-, és ájulásig zabáljam magam vattacukorral. Andriinak persze nyilván nem vallom majd be az igazat, nem adom meg neki az esélyt a kárörvendésre, majd valahogy beetetem, csupán egy alkalom volt az egész. Az viszont mindenesetre tényleg elég szánalmas, hogy már egy hála vattacukorra sem ér rá senki. Néha úgy érzem mintha nem is léteznék. -Kár, pedig nincs is jobb ezen az őszi napon egy kis cukorshocknál! - Vetem oda halál lazán, mosolyogva, gondosan ügyelve arra, hogy a kétes állapotú fogszabályozóm továbbra is rejtve maradhasson. Igazából el tudnék képzelni jobb programot is. Mondjuk egy kéz a kézben történő romantikus andalgás Raineyvel. Hihetetlen, mennyire ragaszkodik az ember egy minden bizonnyal csak fikcionált személyhez még azok után is, hogy az parlagon hagyta. Utoljára akkor voltam ennyire csalódott, amikor rádöbbentem, hogy a Narutóból Sasuke soha nem lesz a férjem. A kínos bemutatkozás után jön a következő shock. Azt hittem, hogy ennél pocsékabb már nem lehet a napom, az élet azonban valahogy mindig képes meghazudtolni önmagát, és akkor üt csak igazán nagyot, amikor azt hinnéd, ennél rosszabb már nem jöhet. Az arckifejezését elnézve hirtelen megannyi gondolat átfut az agyamon. Bele sem merek gondolni, hogy én milyen képet vághatok most. Ha valaki ezek után azt meri mondani, ez még csak a hab a tortán, egész biztos a Szabadság szobor tetejéig meg sem állok... -Ömm... de... ez furcsah... - Zavartan nevetve belenyerítek a levegőbe, hogy ezt követően alsó ajkamba haraphassak, mintha ezzel eltörölhetném az iménti tettemet. Tüzetesen végigjáratom rajta a tekintetem, s hogy felülmúljam csekély százötven centiméteres magasságomat, lábujjhegyre állok, jobbommal bőven az ég felé nyújtózva, közben össze vissza habogva, mint valami beszédhibás, így jelezvén neki, hogy az én Raineyem nagyjából egy-nyolcvan magas és pasi. Akárhogy is nézem, sehogy sem jön ki a lépés... -Nem számítottál rá? De hát ide beszéltük meg a randit. Vagyis... én már nem is tudom, hogy kivel beszélgettem heteken keresztül... HA te tényleg az vagy, akire gondolok... - Zavaromban megdörzsölöm valahol a lófarokba összefont hajam mögött meglapuló tarkómat, amit követően kezeimet idegesen zsebeim legmélyébe fúrom, eljátszadozva jelentéktelen tartalmával. Hopp, itt egy kibontott rágó, amott meg vászon szütyőben a pesszáriumom. -Én azt hittem, hogy... Tudod... - Akkor jövök rá csupán, hogy a kezeim a lehető legjobb helyen voltak zsebeimnek fogságában, amikor ismeretlen, nem létező rejtjelekkel elkezdek a melleimnél hadonászni. Magam se tudom mire akarok ezzel kilyukadni. -Szóval, te... lány vagy. - Micsoda észrevételezés! Ha eddig nem oldott kereket, mostanra már minden oka meglehet rá! -Úgy értem... ne haragudj, ez most elég rasszistán hangzott, pedig nem vagyok az, de komolyan! Két meleg férfi nevelt. - Állj le, Kingston! Állj le, lassan mindenki téged néz, a fél világ rajtad röhög! -Na jó... ez egyre kínosabb. Figyu, nem fogok kertelni. Nekem eddig mindig pasijaim voltak, bár azt nem állítanám, hogy a kapcsolataim rendszerint happy enddel végződtek... Tudod: Megcsaltalak a barátnőddel, vagy... Most jöttem rá, hogy meleg vagyok. Joggal gondolhatod, hogy feladtam a heteroszexuális vonalon haladó próbálkozásaimat, és csapatot váltottam, de... igazából még mindig naivan hiszek abban, hogy egyszer bekopogtat az a bizonyos szőke herceg, szóóvaaal... - Hosszas, gázos magyarázkodásom közben össze-vissza kalimpálok, gesztikulálok, mint valami bekrepált sorompó, ismét csak későn döbbenve rá, hogy már megint túl sokat jár a szám. -...ha ezek után még mindig lenne kedved bemenni oda velem, szerintem kezdjük elölről az egészet, mit szólsz hozzá? - Lehetnék rá mérges, érezhetném magam becsapva, de mégis miért kellene hibáztatnom egy idióta félreértés végett? -Iris Wendon Kingston vagyok. Örvendek a találkozásnak! - Az előbbieknél immár sokkal természetesebb a reakcióm, még ha a helyzet abszurditása az egész napunkra rányomta a bélyegét. Egy visszafogott, mégis bátorító mosollyal nyújtom felé a kezem ismételten.
I'm single, because I don't need anyone to ruin my life. I'm ruining it perfectly on my own (: oops I almost forget! MaybeI'm secretly in love with thisasshole
and like the moon - we must go through phases of emptiness to feel full again
A torkomban dübörög a szívem idegességemben, igazán azt se fogom fel, hogy mit beszélek. Bár ez általában így szokott történni. Bepánikolok a saját zavaromtól és hülyeségeket beszélek, aztán meg azt is elfelejtem, hogy mit mondtam. Tipikus Rainey! Mélyen beszívva a levegőt, egy sóhajjal próbálom lenyerni a zavart. Ami persze lehetetlen. Merthogy én erre sosem vagyok képes. Miért nem tudok úgy működni, mint a normális emberek, és nem félni a legtermészetesebb dolgoktól? Mint egy randi. Igen... az emberek szokták randizni, ez így természetes, így vagyunk kódolva. Vagy... legalábbis arra, hogy társat találjunk, na, na mindegy. Azt hiszem, valahol erről is az az elcseszett, gyerekkornak alig nevezhető valami tehet... Esküszöm, én próbálok nem mindent ráhúzni erre, oké? Csakhogy vannak dolgok, aminek a gyökerét képtelen vagyok máshol megtalálni... De nem is akarok erre gondolni. Ahogy arra sem, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne Adley. Ugyanis... nincs. Felesleges azon pörögnöm, hogy mit mondana... ugye? Nem tudom. Néha... néha szeretek úgy gondolni rá, mintha, habár nincs is itt igazából... mintha... bennem itt lenne. Hiszen a mi kapcsolatunk annyira közeli volt, három évvel ezelőtt még el se tudtam volna képzelni azt, hogy bármikor is nélküle éljek. Én lettem volna az a tipikus idegesítő húg, akit az ember fia képtelen lerázni magáról, aki örökre ott fog dekkolni a nyomában - ha a szomszédban, ha a sarkon túl a másik utcában, de pillanatok alatt odaér a másikhoz, bármi van, és természetesen a bátyja összes leendő feleségjelöltjét kritizálja. Ez persze borzalmasan hangzik... de annyira vágytam arra, hogy ez megtörténjen egyszer. Úgy pislogok Iris felé, mint valami szerencsétlen - mivel az is vagyok -, miközben ő méreget. Nem tudom, melyikünk lepődik meg jobban... bár pontosan nem tudom, hogy min. Hiszen erre számítottunk, nem? Igaz, én a jelenetet mégiscsak valahogy máshogy képzeltem. Nem is tudom, olyan filmbeillőn... ez a megbotlik-felsegítem dolog sokkal inkább béna-Rainey életébe illik. Szóval tényleg... min is vagyok ennyire meglepődve? -Ömm... de... ez furcsah... - Iris hirtelen felnevet, aminek okát nem teljesen értem, és ha lehet, csak méginkább zavarba jövök tőle. Mutogat és hebeg felém... ami megintcsak inkább megijeszt, mert eszembe jut, hogy talán van rajtam valami fura? Talán... ahaaaa, nevetségesen nézek ki. Hát igen... nem mondom, hogy nem szokattam hozzá magam a gondolathoz, hogy nem vagyok valami attraktív, de azért egy kicsit mégiscsak rosszul esik így... -Nem számítottál rá? De hát ide beszéltük meg a randit. Vagyis... én már nem is tudom, hogy kivel beszélgettem heteken keresztül... HA te tényleg az vagy, akire gondolok... Na, pont erről beszéltem. Hogy mi? Mit mondtam? Jesszus, Rainey... Jelenleg nagyon szeretném eltemetni magam valahová, mondjuk abba a csatornába pont jó lenne, amelynek a fedelébe Iris cipőfűzője épp beleakadt az imént. Aztán hirtelen újra arcul csap az értetlenség, mert fogalmam sincs, miről beszél... úgy érzem, hogy lemaradok valamiről, a fejem pedig már biztosan rákvörös. - Őőőő... én úgy értettem, nem így... mármint... oké, felejtsd el, jó? Hülyeségeket beszélek... - motyogom magam elé. Hogy menekülhetnék ebből a helyzetből? Csak mert nagyon-nagyon akarok. Bizonytalan pillantást vetek rá, és úgy döntök, ennél rosszabb már úgyse lehet... óvatosan előhozakodok a kérdéssel: - Hogy... hogy érted, hogy... mármint... minden bizonnyal velem beszélgettél. Miért nem tudok értelmesen beszélni? Úristen, gyere le... Talán nekem nem is szabadna emberekkel reakcióba kerülnöm, ez ugyanis nagyon félelmetes. Hát igen... még egy példája, milyen remek orvos leszek egyszer, már ha... Istenem! Az életem egy katasztrófa. -Én azt hittem, hogy... Tudod... - Pislogok rá, közben az alsó ajkamat rágcsálom. -Szóval, te... lány vagy. - Erre annyira meglepődök, hogy még az ajkam rágcsálását is abbahagyom, az arcizmaim lezsibbadnak. Hogy...? - Őőőőő... -Úgy értem... ne haragudj, ez most elég rasszistán hangzott, pedig nem vagyok az, de komolyan! Két meleg férfi nevelt. - Nem tudom, hogy tudnék még ennél is értelmetlenebbül meredni rá, de a fejemben épp túlcsordulnak a kérdőjelek. -Na jó... ez egyre kínosabb. Figyu, nem fogok kertelni. Nekem eddig mindig pasijaim voltak, bár azt nem állítanám, hogy a kapcsolataim rendszerint happy enddel végződtek... Tudod: Megcsaltalak a barátnőddel, vagy... Most jöttem rá, hogy meleg vagyok. Joggal gondolhatod, hogy feladtam a heteroszexuális vonalon haladó próbálkozásaimat, és csapatot váltottam, de... igazából még mindig naivan hiszek abban, hogy egyszer bekopogtat az a bizonyos szőke herceg, szóóvaaal... Igen, igen, aha. Szóval ennyi a randinak... te jó ég! Egyszerre érzek megkönnyebbülést és egy kis csalódottságot is, biztos vagyok benne, hogy ez az egyensúly csak későbbre fog felborulni. Egyelőre a mérleg jelentősebb felén még a döbbentség és a sokk pihen, aminek eredményeként tátogok egy sort, mielőtt végre hang is kijönne a torkomon. - Ahaaaaa... de... én sosem mondtam, hogy fiú vagyok - jegyzem meg óvatosan. Mármint persze, az is igaz, hogy talán azt se, hogy lány vagyok. Dehát... jesszus! Nem tudom, nekem ez olyan egyértelműnek tűnt. Gyorsan megköszörülöm a torkomat és megpróbálom összeszedni a maradék büszkeségemet... ami azért nem egy túl nehéz feladat, tekintve, hogy igazából nem sok maradt. - De oké, persze... nem gond, tényleg! Én megértelek... - mit kéne még mondanom? Ez az egész úgy baromi ciki, ahogy van. - Szóvaaal.. ja... hát... akkor én... Zavartan a fülém mögé tűrök egy adag hajat az arcom elől, és már forgolódni is kezdek, hogy merre induljak el. Bár... valószínűleg előbb megvárom, amíg Iris elindul, hiszen a legcikibb mégiscsak ugyanabba az irányba menni lenne. -...ha ezek után még mindig lenne kedved bemenni oda velem, szerintem kezdjük elölről az egészet, mit szólsz hozzá? - veti fel hirtelen, mire azért kicsit meglepődök. Azt hittem, ennyi volt, szépen elköszönünk, aztán megpróbálunk mindketten - főleg én - túlélni ezzel a lehetetlen kínossággal, de... nem. - Őhmm... hát, miért ne? - Ezaz, Rainey, gyerünk, ha már eljöttél idáig, legalább ismerkedj! Még ha nem is úgy. - Végülis a pingvineket amúgy se hagynám ki semmi pénzért. Erőltetek felé egy nyomi ksi mosolyt a zavarom felé. Talán chaten említettem is neki, hogy nagyon bírom a tengeri élőlényeket... A pingvinek pedig egy egész másik kategória. De mégis ki nem rajong a pingvinekért? -Iris Wendon Kingston vagyok. Örvendek a találkozásnak! - nyújtja felém a kezét egy kedves mosollyal, ami már azért egy fokkal biztatóbb, mint az előbbi jelenet. Félénken viszonzom viszont még csak a gesztust és rázom meg a kezét. - Rainey Williams. Én is örülök! Az állatkert bejárata felé fordulok, és ahogy elindulunk afelé, azon gondolkozok, miféle témát kellene feldobnom. Viccelődhetnék ezzel a "azt hittem, fiú vagy" dologgal, de igazából ez rám nézve is inkább zavarbaejtő, mint jó téma... inkább kerülném. - Szóval... - már kezdenék is kérdezősködni valamiről, amit még chaten mesélt, de aztán eszembe jut: újrakezdés. Rendben, akkoooor... - Éééén huszonkét éves vagyok, és a New York egyetemen tanulok orvosnak. Szóval egyszer orvos leszek. Elvileg... -halkan sóhajtok egyet, azt felé pillantok és mosolyogok egy aprót. - Rólad mit kell tudni? Oké, oké, megy ez... Közben ha elérjük a jegypénztárat, akkor elő is halászok egy kis pénzt a telefontokomból - mert ugyebár ez a tökéletes hely a kápénak -, aztán Iris felé fordulok. - Meghívhatlak? - biccentek a pénztár felé. - Mármint, nem azért, tényleg... csak... ez a minimum, ha már ilyen... kellemetlen félreértéssel kezdtünk, meg ilyenek... - harapom be az alsó ajkamat.
Azt mondja hülyeségeket beszél. De édes! Komolyan! Hiszen alig jutott eddig szóhoz, köszönhető mindez természetesen ama, a közhiedelemmel ellentétben igen csak irritatív rossz szokásomnak, ami kimerül az értelmetlen, s többek között érthetetlen locsogásomban, mely stressz helyzetben csak fokozódik. Kiegészülve olyan kínos dolgokkal, mint a raccsolás, hadarás, túlzásba vitt gesztikulálás és azok a furcsa cincogó hangok amiket zavaromban egy-egy szó közé beszúrok. Kicsit olyan Michael Jacksonosan. Olyan... éppen hyperventilláló, megfúlni készülő Michael Jacksonosan. Hogy a teremtő jó Isten nyugtassa békében! -Ne ne ne! Ne hagyd abba! - Ez az a mondat, ami normális esetben, egy teljesen normális randi keretein belül talán nem igazán állná meg a sarat, és megannyi kínos hallgatásban eltöltött percet zúdítana a nyakunkba, de őszintén... Egy önmagában is eléggé abszurd randin, ahol kiderül, hogy akivel hetekig beszélgettél, akivel titokban a közös jövőtöket tervezgetted az oltártól egészen a halálos ágyatokig, nem is az a személy akit vártál, mi számít kínosnak?! Talán az, ha végre valami normális, teljesen természetes szituba ütköznénk. Fogalmam sincs mennyi erre az esély. A jelenlegi állás szerint nem látok benne túl nagy rációt. Akárhogy is, amit heteken keresztül képzeltünk és megismertünk egymásról, most mind mehet a kukába, az egészet kezdhetjük elölről. Na, de hát annyi baj legyen! Pozitív hozzáállású személynek mondanám magam, nem hinném, hogy baj lesz. Csak ezen a kezdeti sokkon sikerüljön túllendülnünk, és máris jobban fogom érezni magam! Szeretek új embereket megismerni és bár Rainey nem minden tekintetben számít újdonsült személynek az életemben, a kettőnk közti kapcsolatot azért mindenképpen át kell egy kicsit értékelnem. -Ömm... nemmm....nemmm mondtad? Áucs.... igazad van, valóban nem mondtad! - Általában szeretem, ha igazam van, és ha igazam van, nem vagyok rest hangot is adni neki. Feltűnően. Nagyon, nagyon feltűnően. De most... hagyjuk is! Említettem már, hogy mik a nem éppen természetes reakcióim, ha kínos szituba kerülök? -Nyilván én gondoltam túl ezt az egészet. Akkor hülye vagyok. Bocsi! - Kínosan megdörzsölöm a tarkómat, ahol a bomba biztosan belőtt, parketta fonásba rendezett lófarkam már egész biztosan mindenre hasonlít csak az eredeti tervekre nem. És már megint az a hang. Megint az az istenverte fuldokló Jacko hang! -Csak olyan uniszex hangzása van a nevednek. - Tetézem az amúgy is eléggé abszurd szituációt azzal, hogy további meggondolatlan, mindenek előtt igen csak kéretlen információkkal, észrevételekkel bombázom szerencsétlent, aki látszólag jobban le van fagyva ettől az egésztől, mint én. Talán az első épelméjű dolog amit ezen a "randin" teszek, az az, hogy végre gátat szabok annak a rengeteg észbontó marhaságnak, amik irányíthatatlanul utat akarnak törni maguknak a számon keresztül, és inkább csak kinyújtom felé a jobbomat, amolyan bemutatkozás gyanánt. Megkönnyebbülve szusszanok egyet, amint tenyerünk összeér. Ebből a gesztusból, és a pingvinek, illetve a belépőjegy említése hallatán máris mosolyognom kell. Ezek szerint nem futamodott meg. Még. Ez bennem is újult energiákat ébreszt, és már egy cseppet sem érzem annyira csalódottan és becsapva magam, mint a legelején. Mégis csak jobb lesz így, kettesben ez az egész állatkert körtúra, mintha egyedül, forever alone feelingbe indultam volna el az elefánt kifutóhoz. Új embereket mindig jó megismerni. Kivéve akkor, ha az illető egy igazi tirpák paraszt. -Wow, Rainey, kicsi a világ! Én itt dolgozom a Presbyterianban. Rezidens vagyok az intenzíven. Nem mondtam még? - Némiképp hüledezve csodálkozom rá ama tényre, miszerint eddig még nem hencegtem el neki a hivatásommal. Lehet csak nem került szóba sose. Pedig ha valamire, hát a munkámban elért sikereimre, a gyógyítás iránt érzett kiolthatatlan szenvedélyre nagyon is büszke vagyok! Igaz, hogy a kórház megfoszt mindentől, a szabadidőmön kívül az emberi, szociális kapcsolataim kialakításától is többek között. Rainey, mármint, a nem létező daliás Disney herceg Rainey lett volna nagyon nagyon hosszú idő óta az első olyan személy, akivel esélyem lett volna a világ legősibb táncát eljárni, de hát ez most így alakult, és pont. Lépjünk túl rajta végre! -Hülyén fog hangzani, de én egyébként is úgy készültem, hogy akivel ma ide jövök, meghív egy belépőjegyre. - Kínosan elnevetem magam, de már koránt sem vagyok olyan feszült, mint eddig. Izgatottan állok be a sorba, oldalamon Raineyvel, és ameddig Rainey a jegyeket intézi, én már lábujjhegyen pipiskedve igyekszem belesni az előttünk lévő kisebb kordon mögé. Minden reggel a Central Parkban jógázom és futok, de az állatkertet valahogy eddig mindig elkerültem. Lesz mit bepótolni. Amikor végre átlépünk a kapun, egy rövid pillanatig úgy bámulom az elém táruló, szemet gyönyörködtető látványt, mint aki képes lenne izgalmában egyszerre összepisilni magát, és bömbölni, mint egy gyerek. -Mit is mondtál? Pingvinek? Arra mutatja a tábla. Indulás! - Amennyiben nincs ellenére, nem húzza el a kezét, már kapok is az egyik csuklója után, hogy a megfelelő ösvény felé terelgessem magunkat. -Azt mondtad orvos leszel. Melyik szakirány érdekel a leginkább? - Érdeklődően pislogok felé miközben behúzom a kéziféket a viszonylag alacsony kerítéssel elkerített nyúlkolóniánál.
I'm single, because I don't need anyone to ruin my life. I'm ruining it perfectly on my own (: oops I almost forget! MaybeI'm secretly in love with thisasshole
Kezdőlap
