Date, or Nightmare?

Sokféleképpen lehetne jellemezni az elmúlt napokat. Lehetne akár azt is mondani, hogy a munka az élet rovására megy, de akadtak azért érdekes pillanatok a hetemben.
Főleg mikor Dr. Carter belépett az életembe, és követett mindenfelé, akár egy hűséges kiskutya, kinek megmentetted az életét, vagy épp csak örökbe fogadtad. De a lényeg még is az volt, hogy tisztázódtak a dolgok, s reményeim szerint, többet nem fog követni.
Mi pedig a délutánomat illeti, nos... egy cseppet furcsa érzés volt készülődni egy találkozóra, amit egy ideig nem akartam randevúként emlegetni.
A napok múltával, valahogy teljesen megfeledkeztem arról a programról, és nem is foglalkoztam vele, ám a naptáramban még is ott szerepelt a találkozó a kávézóban.
Igaz eszem ágában nem volt jegeskávét inni, de az is lehet, egyszer még tehetek egy kivételt.
Szóval, lezuhanyoztam, felvettem a szokásos cuccaimat, hisz minek is mutattam volna magam másnak, mint amilyen valójában is vagyok, aztán hagytam egy üzenetet a fiamnak, hogy elmentem, és majd érkezek, s ha bármi kell, telefonon bármikor elérhet.
Odakint kocsiba pattantam, indítottam, s meg sem álltam a Central Park-ig, ahol kerestem egy parkolót, mi nem volt olyan messze, majd elsétáltam a megbeszélt helyre.
Odabent beálltam a sorba, zsebembe ejtett kezekkel, s várakoztam míg sorra nem kerültem, aztán letelepedtem egy szabad asztalhoz.
Előszedtem a telefonomat, majd küldtem egy képet, hogy merre talál meg, már magamat nem fotóztam bele, hisz sosem lehet tudni alapon, bárki is lehet, szóval csak ültem és vártam, s hamarosan megkaptam az első adag kávémat, ám leadtam egy rendelést egy adag jegeskávéra is, amit majd a nő fog megkapni.
Ha mégsem érkezik meg, akkor majd hazafelé elkortyolgatom, és elmélázok azon, vajon mit is csinálhatnánk a héten a kölyökkel ha véget ért az iskolai napja.
Nem vártam semmit sem, s nem is akartam az igazat megvallva talán másik kapcsolatot, de meglehet épp egy ilyen beszélgetésre volt szükségem, ami kiragad a mindennapokból, és marad a hely a „békésebb” gondolatoknak.
Ami persze az én esetemben majdhogynem lehetetlen számba ment.
Megkevertem kávémat, belekortyoltam, s mivel háttal ültem az ajtónak, így nem figyeltem fel senki érkezésére sem, pusztán az ajtó felett elhelyezett kis csengettyű adott jelet arról, valaki érkezett a kávézóba.
Nem voltam már tini, így nem égett bennem lázas izgatottság, vajon ki érkezik, s vajon tetszeni fogok e neki. Egyszerűen csak ültem nyugodtan, a telefonomat bűvölve, olvasva pár érdekes cikket.

☾

Blind date

Koránt sem állok még készen arra, hogy újból randizni kezdjek, de talán épp erre van szükségem, hogy kicsit kiszakadhassak az unalmas, szürke, befásult hétköznapokból. Hogy a csökött kollégáimon, a bajbajutott betelefonálókon, és a kutyán kívül legyen kihez szólnom. Akivel alkalomadtán beülünk a moziba megnézni egy filmet, vagy valami étterembe. Igazából még a luxus Micheline csillagos vacsora sem főszempont, az én koromban már egy Salmonella gyanús, aluljárós gyrossal is beérem, csak legyen kivel megosztanom. De ha már a koromnál tartok... nos, hát igen, negyven felett kihívás megtalálni az ideális párt, aki mondjuk nem hetven és a halál közt döcög, és akire azt tudod mondani -főleg, ha már egy csúnya válás a hátad mögött van-, hogy szívesen leélnéd vele azt a maradék időt, ami még hátra van... Most jövök csak rá igazán, mennyire kibaszottul kemény dió jól választani negyven fölött. Talán ez az a bizonyos határ, aminél azt mondod, ha nem sikerül megtalálnod a lelkitársadat, akkor igazából baszhatod az egészet, és egyedül fogsz megöregedni...
Olyan régen nem használtam már sminket, vagy épp hagytam kiengedve, kivasalva a hajam, hogy szinte alig ismerem fel azt a nőt, aki a tükörből visszanéz rám. Nem is tudnám megmondani, hogy elégedett vagyok-e a látvánnyal, vagy inkább idegennek érzem magamtól ezt a túlságosan is nőcisre vett figurát. Bár, azért túlzásokba nem estem. Egy kis színtelen ajakbalzsamtól, némi szempillaspiráltól, kevés bronzosítótól, pirosítótól még nem fogok úgy kinézni, mint egy piros lámpás lotyó... A szerelésem is elég hétköznapinak mondható, bár az apró virág mintákkal teli ruha még akkor sem hagy nyugodni, mikor már a kocsiban ülök. Ez azért talán túl sok. Ha azt vesszük, hogy két idegen kávézik egyet, akik aztán jó eséllyel talán soha többé nem látják egymást, mindenképp kirívónak mondanám. Egyszer sem jelentettük ki egyértelműen, hogy ez egy randi lenne, bár groteszk dolog nem annak nevezni, amikor egy társkereső oldalon botlottunk egymásba. Még csak nem is abból a célból, hogy jobban megismerjük a másikat. Bár, könnyen lehet, hogy csak én reagálom túl ezt az egészet. Talán ez is azt bizonyítja, hogy nem lenne szabad ismerkednem. De már késő. Joanna Brennan pedig határozottan nem az a fajta nő, aki csak úgy megfutamodik az utolsó percben.
A Central Parktól elég messze sikerült parkolóhelyet kerítenem, rohadtul ajánlom a köztereseknek, hogy ne legyen kerékbilincs a kocsin mire visszaérek!
Határozott léptekkel szelem át a parkot, célirányosan haladva a kávézó felé, az őszies, olykor fel-feltámadó szélben ruhám alja után kapva. Kurva szar ötlet volt ez a gönc.
Mikor aztán átlépem a küszöböt, s beteszem magam mögött, a viszonylag kicsiny, ebben az időtájban elég kevés vendégnek örvendő hely ajtaját, egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, mire néhány kíváncsi, vagy épp haragos tekintet, hogy megzavartam nyugodt feltöltődésüket, rám szegeződik. Legszívesebben elküldenék mindenkit a búsba, de mivel nem akarok már az első találkozás alkalmával egy domináns, nagyszájú, minden lében kanál MILFF-nek tűnni, inkább egy elfojtott krákogással visszanyelek minden átkozódást, ami hirtelen a nyelvem hegyére szökött. Helyette előhúzom a telefonom, csekkolom a fotót, és elindulok a megfelelő asztalhoz, ahol már ül valaki. Ez jól indul, már biztos, hogy nem koppintottak fel. Már ha valóban Queens76 ül annál az asztalnál. Hamarosan kiderül. Határozottan lépek az asztal másik oldalára, hogy végre lehullhasson a lepel, és szemtől szembe találhassam magam vele. De ami, jobban mondva, aki fogad, hát rá álmomban sem számítottam volna.
-Oh bassssza meg, Blackstooone...! - Bukik ki belőlem teljesen váratlanul, magamat is meglepve, mire újból rám szegeződnek az ítélkező tekintetek. Ezt a fajta nőies megnyilvánulást Cainnak már nem lehet ismeretlen, vagy épp sértő az én számból hallania.
-Üdv nyomozó! - Mosolygok le rá diadalittasan, kevés gúnnyal, majd fogom a vele szemben lévő széket, és egyszerűen csak helyet foglalok rajta, lábaimat egymáson keresztezve az asztal alatt.
-Oh, már az én kávémat is megrendelted előre?! Ez igazán lovagias dolog volt tőled! - De tényleg! Komolyan nagyon figyelmes, csak hát nah... valahol nem jön ki az a fránya matek. Soha nem volt szó arról, hogy mi egyszer együtt fogunk kávézni, vígan beszélgetve az időjárásról, a kölykökről és az élet nagy kérdéseiről, miközben titkon magunkban, a rózsaszín ködtől mámorba esve, már mind a ketten a közös jövő, esküvő lehetőségét tervezgetjük. Mert egy első, sikeresen végződött randi után pont ez szokott történni, nem?
-Remélem van benne vanília fagyi is! Akkor ma már egész biztos, hogy a telefonszámommal gazdagodhatsz, így lesz lehetőséged eltölteni még egy kellemes kávézást páratlan személyem társaságában. - Cukkolom egy kicsit, közben a poharamban lévő szívószállal bele is szúrok az üveg aljára süllyedt gombóc fagyiba.
-Ez a szerencse napod! - Kacsintok rá cinkosan, miközben kihúzom a szívószálat, aminek a végén valóban ott díszeleg a fagyi, és le is nyalom róla, hogy ne állhasson tovább a szám és a kávé útjába.
-Na, és mi a helyzet a gyilkosságiaknál? - Gúnyos félmosolyba rándul a szám. Valamivel el kell indítani a beszélgetést, nem? Bár talán a munkát most jobb lenne feltenni a kispolcra, és valami más témát találni. Ha már randizunk... Talán sikerülne egy másik oldalról megismernünk egymást, ki tudja?! Lehet, hogy még meg is kedvelnénk a másikat!

Date, or Nightmare?

Az igazat megvallva, nem tudom mire is számítottam, mikor eljöttem erre a kis találkozóra.
Meglehet, csak egy egyszerű beszélgetést vártam, valami olyasmit, ami kicsit elvonatkoztat mindattól, amit úgy gondoltam, hozzá láncol  mindennapjaimhoz, s kicsit talán másképpen alakulnak a napjaim.
Türelmesen várakoztam, a kávémat iszogatva, ám mikor meghallottam az ismerős hangot(???), egy cseppet… igen… talán egy cseppet meglepődtem rajta.
Nem épp a legnagyobb örömmel ejtette ki nevemet, mit még abból a távolságból is tisztán hallottam.
Mi a picsa??!! talán szerencsémre, ez csak gondolati szinten született meg bennem, s csendben maradtam. Benedvesítettem alsó ajkam, s mintha valóban egy úriember lennék, igyekeztem parancsolni az arcomnak, és nem vágni egy fintort, mikor mellém lépett.
Meglehet, már magam sem tudtam miért is nem kedvelem annyira ezt a nőt, de valamiért valóságos szálka volt a bőröm alatt.
-Brennan… - emeltem rá a tekintetem, s kicsit talán meg is emelkedtem, mintegy illedelmes köröket megfutva, majd ismét elhelyezkedtem, gondolván, tudok én úriember is lenni, és nem kell a bunkóság mintaképét játszanom.
Szavaira nem reagáltam, csak vártam, hogy helyet foglaljon, s végig néztem az egész jelenetet, mit elém tárt a gombóc felszúrása, és annak megkóstolása, s mellé a szöveg, mi egy mosolyt költöztettem az arcomra.
-Úgy hiszem, mind a ketten másra számítottunk… - jegyeztem meg, ismét megengedve magamnak egy mosolyt, aztán belekortyoltam ismét a kávéba, majd letettem az immár kiürült poharamat az asztal lapjára.
-Tényleg a meló a legfontosabb? - összevontam szemöldököm, aztán kicsit helyezkedtem, s ráemeltem tekintetem. - Semmi… minden változatlan. A halottkém jelentésére várunk. - megvontam a vállam, de többet nem is akartam mondani ezzel kapcsolatban, ám biztos voltam benne, hogy ezerszer is megbánta, hogy szóba elegyedett velem azon az aplikáción, ahogy én is, hogy nem töröltem azonnal, de ez legyen csak az én titkom.
-Hogy van a fiad? - igyekeztem megtartani az emberi mivoltom, és normálisan viselkedni, mint ahogy azt a kultúra is elvárja, és nem átmenni abba a stílusba, mi alapból kikívánkozna belőlem.

☾