Barry Gressen, a férj
A beszélgetés elhangzott 2015. június 5-én a legénybúcsún

- Biztos vagy benne, hogy őt akarod elvenni? Úgy értem éveken át alkottak egy pár Danton meg ő, majd hirtelen mégis úgy döntött, hogy veled akar lenni. Sosem kérdezted, hogy ez miért alakult így?
- Nem. És nem is érdekel. Elég hosszú időt áldoztam arra, hogy meghódítsam, ahogyan Dan is tette, mégis most az én feleségem lesz. Hogy miért, az nem érdekel. Az számít, hogy én győztem. Mindig ez számít.

Épp csak betöltöttem a tizenhatot, amikor anya második házassága anyagilag egy sokkal jobb helyzetbe billentett bennünket,mint amilyenben előtte voltunk. Az apám elhagyott, nem sokkal a születésem után, és éveken át csak sodródtunk az árral. Megtanultam nélkülözni, megtanultam beosztani és mindent megbecsülni. Nem voltam engedetlen vagy éppen követelőző gyerek, mégis, akik ekkor megismertek, állították, hogy van a szemeimben valami ismeretlen eredetű szomorúság.
Pedig, mindazok ellenére ahogyan éltünk, nem mondhattam magam boldogtalannak. Csak nekem más jelentette a boldogságot. A fantáziám világa, a mesekönyvek lapjain rejtőzködő hősök. A világot megmentő legkisebb királyfi, az aranyalmákat rejtő tündérkertek végtelen erdeje, a cipellőjét elhagyó lány, a nevetést abbahagyni képtelen király….megragadták a képzeletemet és nem eresztettek. Mindössze nyolc évesen teremtettem meg a saját kis világomat, amelybe nagyon keveseknek engedtem bepillantást. Aztán huszonkét évesen megírtam az első regényemet, és egy csapásra megismerték a nevemet: Gretel Hampton. Világhírűvé mégis a férjem nevén váltam, és így használom a mai napig: Gretel Gressen. Pedig akkor, azzal a művemmel  más valaki tett híressé. Más valaki inspirált, más valaki volt elevenen bennem, más valakihez szólt minden sorom.Valaki, akit kikosaraztam, aki nélkülem ment el a tengeren túlra és akiről öt éve, az esküvőm óta nem tudok semmit: Danton Hemingway.

Danton Hemingway, a férj esküvői tanúja, az azóta feloszlott triumvirátus tagja
A jelenet 2015. június 5-én a leánybúcsún zajlott. Két emberen kívül senki nem tudja, hogy megtörtént.

A háttérben Christina Perri örök klasszikusa szól.

Danton úgy állt ott, mint Andrew Lincoln az Igazából Szerelem olyan sokat látott és megmosolyogtatóan édes jelenetében. Csak most nyár volt. Finom illatú, virágos, bódító, nehéz hársfa illatú nyár. Az esti szélben a kerti lampionok hintáztak és a lányok nevetését a bejárati ajtóhoz hozta a szél. A zenét elindította a telefonján, majd a fejhallgatót rám rakta és mutatóujját az ajkaihoz emelve mutatta, hogy maradjak csendben. Ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni, ő pedig sorra mutatta fel a táblákat, szám szerint tízet.

1.)Amikor megismertelek, épp csak elmúltál tizenhat. Rémesen öltöztél, a hajad állandóan kócos volt, és a hatalmas, rózsaszín keretes szemüveged több volt mint idétlen….más talán rád sem nézett volna….de én….

2.) ….már akkor beléd szerettem. Később aztán a barátod lehettem, nekem ez minden nappal egy ajándék volt. Senki nem tudott rám úgy mosolyogni, ahogyan te….és ez még akkor is így volt...amikor….

3.)...két évig azt a rémes fogszabályzót hordtad. Nem számított. Semmi más nem számított. És talán nem is tudod, de a legboldogabb akkor voltam…

4.) ...amikor nekem adtad az első versedet, és azt mondtad hozzám szól. Csak belegyűrted a markomba és elfutottál. Mai napig megvan az a gyűrött papír galacsin.

5.) Köszönöm, hogy voltál nekem. Köszönöm, hogy vagy nekem, hogy az életem része lehettél. De most….nem csak ezért vagyunk itt.

6.) Három barát jóban és rosszban. A mi hibánk, hogy beléd szerettünk, de hidd el, ezzel szemben tehetetlenek voltunk. Azt hittem elég leszek, hogy engem válassz. De tévedtem.

7.) Mondanám, hogy várni fogok rád, hátha meggondolod magad, követelhetnék magyarázatot, de nem teszem. A legjobb az lesz ha…

8.) Elutazom. Régóta meg kellett volna tennem, de tudtam, hogy ezen a napon még számítasz majd rám. Még akkor is ha kegyetlen lesz. És mivel én mindig melletted voltam, bármit is hozott az élet….

9.) ...most sem lesz másképp.Mert fontos vagy nekem. Mindig is az voltál.

10.) “And all along I believed I would find you
Time has brought your heart to me
I have loved you for a thousand years
I'll love you for a thousand more.”

Ajkaim elé tartott kézzel, visszafogva a nevetést, a fájdalmas derűt, a zokogást, a könnyeket, minden érzést, ami bennem maradt, mindent amit sosem mondtam el neki, csak álltam ott és néztem őt, amint egyik táblát a másik után engedi el, maga mellé hagyva hullani a földre, ahogyan a szerelmünk lapjaival tettem én magam is.

2016. májusában megjelent önéletrajzi ihletésű regényem, a “Hulló cseresznyevirágok” és mire fel tudtam volna fogni mi történik, már ismerték a nevemet: Gretel Gressen. Pedig a regényemnek vajmi kevés köze volt Barryhez. Mindent neki köszönhetek. Dan-nek, az érzésnek, amit iránta éreztem. És még csak el sem tudtam neki mondani soha.

Az ötödik regényem dedikálására készültem éppen, amit Terry szervezett már hetek óta. Terry az ügynököm, a managerem, a két lábon járó határidő naplóm, és nem utolsó sorban az aki megérzi, hogy mire van szüksége a közönségnek, és mi az amit én képes is vagyok megadni nekik. Tudtam, hogy hosszú hetem lesz, melynek keretében az általam támogatott alapítvány két estélyére is hivatalos voltam, amelyből az egyik adománygyűjtő és jótékonysági rendezvény volt, a másik pedig az alapítvány által támogatott gyerekek műveiből kiállítás, és egy színdarab, amelyben az apró színészpalánták lépnek majd fel. Barry a dedikálásokra soha nem kísért el, mert majdhogynem rangon alulinak érezte, hogy Gretel Gressen férjeként kezelik, nem pedig az általa, az életben elért sikerek miatt. Az estélyeken és különféle társasági rendezvényeken azonban együtt jelentünk meg, mert ott, abban a közegben ő is felszabadultabb volt, nem beszélve arról, hogy rengeteg potenciális üzletféllel volt alkalma találkozni.
A kávézó, ahova a találkozót beszéltük meg Terryvel, hangulatos volt, apró terasszal, kék és fehér színekben pompázó székekkel és ugyanilyen színű árnyékolóval. A helyet a sarkokban elhelyezett, apró de mutatós virágú leanderek tették még inkább hangulatossá. A szemközti apró, zsebkendőnyi parkban szökőkút állt, melynek közepén egy óriási kőoroszlán nyitott száján át zubogott a víz. A kávét alig két perce tette elém egy kedves hölgy, mosolyogva kérdezve meg, hogy hozhat e még valamit, mire csak a fejem ráztam. Terry nem szokott késni, nekem viszont szokásom a megbeszélt találkozóra jóval hamarabb érkezni. Régen, diákkoromban rengetegszer elkéstem mindenhonnan és ekkoriban vált szokásommá, hogy tíz perccel visszaállítottam az órát. Ma már erre nem volt szükség, ma már én voltam többnyire aki várakozott. Cukor csobbant a feketében, kanál zörrent ahogyan megkavartam, és a távolban megpillantottam az ügynököm bogárfekete Jaguárját, amint parkolóhelyet keres az út túloldalán.
Mosolyogva merengtem el az emlékeimben, ahogyan eszembe jutott az első találkozásunk. A vehemens és mindenen átgázolni akaró, de alapvetően vajszívű Terry majdnem két órán keresztül próbált arról meggyőzni, hogy most már, a második regényem megjelenésénél igenis szükségem van valakire aki a kiadókkal kardoskodik, aki nem hagyja, hogy átverjenek, aki megszervezi az újságoknál és különféle platformokon az interjúkat, aki kézben tart mindent, és bárkit megállásra késztet, ha éppen zavarni kíván. Aki gyönyörű helyeken bérel nekem hetekre egy kis bungallót, hogy szabadon alkothassak, zavartalanul, mindenkitől távol. Én azonban sosem voltam igazán egyedül. A gondolataim szüntelen útra keltek, átgázolva az óceánon, túl a doveri fehér sziklákon a harsányzöld ír vidékig, ahol sok éve már, hogy él valaki, akit félek felhívni, félek bármilyen módon keresni.Pedig a sikereim elvitathatatlan része. Ha ő nem lenne, akkor nem lenne Gretel Gressen sem, az írónő, meg a számtalan regénye, novellája, versei. Mindegyikben megbújt ő, néha csupán utalva rá, néha csak én tudtam, hogy ott van, senki más. A szavak tökéletesen beburkolták, és senkinek még csak fogalma sem lehetett arról, hogy az érzelmek, a csodás hasonlatok mögött nem az a férfi áll, akihez öt éve hozzá mentem.
Terrynek köszönhetem, hogy időnként el tudtam bújni a világ elől, neki köszönhetem a jelenlegi stílust, neki köszönhetem azt, hogy valóban az írásra tudok koncentrálni, és nem kell egyéb olyan dolgokkal foglalkoznom, amelyek elvonják ettől a figyelmem. Azt hiszem soha nem tudom neki igazán kifejezni a hálámat, még akkor sem, ha a bevételeim húsz százaléka nála kerül elkönyvelésre, de amit ő valójában  ezért tesz, sokkal több.
- Óóóó az én Csillagfényem! Hát szervusz drágám! Le merem fogadni, hogy már negyed órája itt vagy, és  az ujjad köré csavartad a személyzetet a kedvességeddel!-  szinte szélvészként robbant be a kávézó köztudatába Terry percekkel később, hogy átöleljen, és a kesernyés kölnijébe burkoljon bennünket hosszú időre.
- Csak egy kávét rendeltem, és rád vártam. Hogy áll a dedikálás megszervezése? Ma lesz az alapítványi estély, holnap a másik, és ha jól sejtem lesz egy napom az egész csinnadratta előtt, hogy némiképp kipihenjem magam.- mosolyogva kavargattam a kávét, majd a kis fehér, nefelejcs mintás porcelán tányérra helyeztem a kanalamat.
- Minek is kellek én neked, ha mindent észben tartasz? Na jól van. Igen, szombaton lesz a dedikálás, úgyhogy pénteken pihend ki magad, menj el sqash-olni, esetleg csak feküdj a kanapén és kapcsolgasd a tévét, a lényeg, hogy este hatra teljes pompádban jelenj meg a helyszínen. Átküldtem neked email-ben minden adatot, még GPS koordinátát is. Most mondd, hogy nem vagyok tökéletes!
Az volt. Mindent észben tartott, mindent pontosan tudott, még ha álmából felkeltették akkor is.

Tökéletes napnak kellett volna lennie, egy tökéletes esti befejezéssel. Az utóbbi időkben jobban megértettük egymást Barryvel. Többet beszélgettünk, és öt év után először fordult elő, hogy egy bolond éjszaka, kicsit több pohár bort kortyolva, kicsit talán megrészegülve, kicsit talán már érezve a másik hiányát el sem jutottunk a hálószobáig. Vágyakat sóhajtott az éjjel. Régóta be nem teljesült vágyakat, amelyek mégis apró sóhajokban teljesedtek ki órákkal később. Oldódni kezdett közöttünk az utóbbi hónapok feszültsége, de valahogyan sosem tudtuk tökéletesen eltüntetni. Közöttünk volt, ott lebegett, mint egy ki nem mondott vétek, el nem regélt bűn, egy döntés, egy érzés amit talán ő is sejtett, de sosem tett szóvá. Én pedig az írásokban próbáltam feloldozást nyerni. Sikertelenül.
Pár óra volt az indulásig és Barry szokatlanul udvarias volt. Segített az ékszerek kiválasztásánál, megjegyezte, hogy a kanári sárga selyemruha milyen kifogástalanul gyönyörű, hogy engedjem ki a hajam, és apró, csillag alakú margarétákkal tűzzek el oldalt egy-egy tincset. A frézia illatú parfümöt ajánlotta, ami kicsit még visszaidézte a tavaszt.
A fésülködő asztal hatalmas tükre előtt ültem, ő pedig a hátam mögött, úgy figyeltük egymást, a tükörből. Ó mennyire olyan volt ez mint a házasságunk, amely a biztonságon alapult, és az évek óta tartó barátságon. Az érzéseken melyek tiszták voltak és visszavonhatatlanok, és amelyekből mégis hiányzott valami. Mintha soha nem néztünk volna igazán egymás szemébe, csak a varázslat, az illúzió, a tükörképeink figyelték egymást, érinthetetlenül.
Vállamra tette a kezét, cirógatón futottak ujjai végig a csonton, sercent kézfeje alatt az anyag. Oldalra billent a fejem, arcom lágyan simult a kézfejére, a mozdulat pedig abbamaradt. Lehunytam a szemeim, és próbáltam, mint annyi ideje már elfogadni egy döntést, amit én hoztam, és amit megint ugyanúgy hoznék meg.Tudva azt, hogy mit veszítek.

- Danton hazajött.

A hangja mélyről jött. Régi barlangok cseppkövein táncoló vízcseppek zenéje. Lehetetlenül forró lehelete a bőröm alá kúszott és gondolatban beleborzongtam. Nem mertem kinyitni a szemeimet, azt hittem, hogy akkor ez biztosan csak egy álom, amiből majd felébredek, és csak mosolygok rajta, hogy mennyire igazinak véltem.
- Már egy hete itthon van.
Tette még hozzá, és én tudtam, hogy bármennyire is nem akarom, ez most a valóság. Öt év után a világom, a biztonságom, minden amiről azt hittem majd megvéd megroppant, bomlani kezdett és nem tudtam, hogy mit kellene erre mondanom. Azt ami a helyes, vagy azt amit hallani akar.
- Örülök.- jelentettem ki végül szinte szenvtelenül, kinyitva szemeimet és a tükrön át néztem Barry megkeményedő vonásait. Tudtam mire gondol. Tudtam, hogy azt akarja látni hogyan reagálok erre az egészre. Pedig csak egyszerűen és minden kétséget kizáróan féltem.
Barrytől.
Dantontól
Magamtól.