Szükségem van rá, és ez sajnos nem csak annyiban értetődő, hogy egyedül érzem magam, vagy ehhez hasonlók. Muszáj valakivel beszélnem, valakinek elmondani mindazt, ami körülöttem történik, ami teljesen összekavarja a fejem. Manut szeretem, de olykor az agyamra tud menni teljesen, és elvesztem önmagamat, mert nem tudom mit kezdjek azzal amit tesz, vagy mond. Ilyenkor van szükségem, egy amolyan külső szemlélőre, aki ismer engem, tudja a helyzetet, és talán még segíteni is tud. De nem ez a fő célja a mai találkozónak. Nem igen beszéltünk mostanában, és érdekel, hogy mi lett vele, mert a kis dagival, hiszen én mondtam, hogy próbálkozzon. Olyan szerelmesnek tűnt a kis srác, hogy az valami hihetetlen, én nem néztem még úgy soha senkire, ahogy ő nézett Babyre minden alkalommal. Mesélte, hogy barátkoznak, de aztán nálam minden közbejött, és élni alig volt időm, nemhogy vele találkozni. Főleg, hogy Manuval nem igen jöttek ki jól sohasem, mindkettő fújt a másikra, így választanom kellett részben. Megtettem, hiszen mégsem akartam eldobni a kapcsolatomat, egyikükkel sem, így nem vesztettem el örökre Babyt. A bevásárlóközpont előtt várok rá, megígértem neki, hogy egyszer bevásárolunk együtt, na az most van, mert elszabadulhattam. Nincs késésben, én érkeztem túl hamar, de nem baj, addig a gépemmel szórakozok. Kell hozzá új objektív, a mostanival sincs baj, egyszerűen csak új dolgokat tudnék megtapasztalni a másikkal, ami számomra fontos lehet. Az ajtóból elállva máris a kis parkot kezdem fényképezni, madarak repkednek mindenfelé, és hiába a hűvösebb időnek, még a nap is szépen süt. Szeretek olykor csak úgy elmerülni az ilyen helyekben, és minden kis mozzanatot lekapni, még ha csak egy aprócska falevél is próbál leesni. Ezekre szoktam figyelni, de most jobb dolgom van, hiszen a lencsém végétől nem messze megpillantom Babyt. - Sziaa! Végre már, hány ki tudja mióta várok rád - mutatok a karomra, mintha lenne ott egy óra, pedig semmi sincs ott, viszont egy vigyor terpeszkedik az arcomon láthatja, hogy hülyülök. - Igazából alig értem még csak ide, szóval nem késtél igazából - kicsit olykor késik, de sose baj az, hogy is mondta egyszer anyám? Egy hölgy mindig ízlésesen késik? Talán, nem tudom. Az jobban foglalkoztat, hogy magamhoz ölelem őt inkább jó szorosan. - Olyan rég láttalak, de nem nőttél, hogy van ez? - az állam még mindig bőven a feje búbjára tudom tenni, pedig jó ideje nem láttam, és szeretem basztatni azzal, hogy mennyivel kisebb nálam. Mellette fel tudok engedni, ez mindig is így volt.
Ha nem ugráltam, mint egy bakkecske, mikor Jason felhívott, fogalmam sincs mit csináltam örömömben. Elvégre, egy régi, és egyetlen igaznak mondható barátom keresett fel, akiről azt hittem eltűnt az éterben rég. Elnyelte az apaszerep, vagy nem tudom, de ezer éve nem találkoztunk. Néha felhívtam, de mindig olyasféle pillanatokban kaptam el, hogy ultrahangon vannak, vagy fotózása van, így nem jutottunk semerre, csak a köszönésre. De ma bepótoljuk az elmaradt bevásárlást, és suliból rögtön haza mentem, de csak ledobni a táskám. Utána húztam is a bevásárlóközponthoz. Na jó, még megigazítottam a sminkem, mert kicsit elcsúszott... meg hát, nem voltam kócos, á dehogyis, kicsit sem. Meg hát a ruhám sem volt a legmegfelelőbb. Na mindegy. Szóval új külsőt varázsoltam még magamnak a táskalepakolás mellett. Rögtön kiszúrtam, hiszen a kameráját fogdosta, meg kattintgatta, bár nem tudom mit akart lekapni ennyire. Semmi különleges nincs ebben a helyben, csak beszélget pár ember, és az ősz is lassan beköszönni látszik. Talán pont a hely egyszerűsége tetszett neki, de hát én sosem tudom megítélni. Vagy engem fotózott messziről. Azt megérteném. Látványosság vagyok. - Sziaaa! Ne haragudj, hogy késtem - pislogok rá hatalmas bociszemekkel, hogy ne haragudjon, de amint vigyorog, már tudom, hogy nem komoly, és karjai ölelésébe is bújok fúrva az arcom, még mindig olyan az illata, még mindig ugyanolyan puhán karol át. Nem, nem szerelmi érzelmek fűznek ehhez az öleléshez, hanem valami erős kötelék. Sosem akarom, hogy máshogy öleljen. - Ez úgy van, drága szívem, hogy nem mindenki lehet egy colos felhőkarcoló - dünnyögöm mellkasába, majd felpillantok rá, és arcára nyomok egy puszit. Nálunk ez megszokott, valahogy mindig így volt és mindig is így lesz. Szerelmespárnak tűnünk, közben pedig csak szimplán legjobb barátok vagyunk. - Naaa, de mi újság? Kijött már az utódod a napvilágra? Na meg, eldöntötted már, hogy én leszek-e a keresztanya? És mi újság veled? Olyan rég láttalak - sorolom a kérdéseket mosolyogva, de még nem eresztem karjaimból, csak pislogok fel rá. - Hiányoztál.
Amikor a szüleimmel ideköltöztünk egészen magam voltam, nem akartam senkivel sem beszélni, nem akartam tudni róluk, és jó volt nekem úgy, én legalábbis úgy hittem, hogy jó volt magamban. Míg ez a nyafis perszóna úgy nem döntött, hogy na akkor ő most felkarol, és én bizony jól fogom magam vele. Igen ez gy indult, de aztán a vége az lett, hogy egészen megszerettem vele lenni, nem voltam olyan magányos, és nem akartam hanyatthomlok menekülni minden elől. Talán ő lett olyan barátom, mint amilyen egykoron Eileen volt, ő alakított ki olyan erős köteléket velem. Nem tagadom elsőre egészen másnak éreztem, valahogy jól esett, hogy ő máshogy néz rám, és máshogy is bánik velem, aminek a végén azt hittem, hogy szerelem, de mára tudom, hogy ez egészen más. Talán megmerem kockáztatni azt is, hogy erősebb, mint az az érzés, részemről legalábbis nem fűz ilyen erős kötelék Manuhoz. Nem haragszom én, hogy késett, sose haragudtam ezért mindig is szeretett késni, így csak ölelem, amint lehet, olyan jó végre. Jó illata van most is, mondjuk neki mindig, ezen csak ámulni tudtam akkor is, hogy még az izzasztó tesi után is ilyen finom illata van. Boszorkányság, ebben biztos vagyok, nem tudom, hogy lehet ez, de tuti mágia van a dologban, más nem lehet. - Na, azért sértegetni nem kell, nem tehetek én arról, hogy megnyúltam ennyire - midnig is jóval magasabb voltam nála engem sosem zavar, így pont kényelmesen lehet a fejem. A puszit azonnal viszonozom az arcára vigyorogva, ennél természetesebb dolog nálam nem igen létezik, sőt, szerintem nincs is, és sosem érdekelt ehhez ki mit szól. Szerintem, ha a szájára nyomnám azt a puszit se lenne semmi belőle. Mindketten úgy tovább lépnénk a dolgon, hogy az csak na. A sok mindenre, amit mond, azonnal válaszolnék, de arra az egy szóra előbb teszem, az a fontosabb. - Jaj te... Te is hiányoztál nekem nagyon - kicsit szorosabban ölelem újra, rég volt már, túl rég, szóval van mit mesélni. - Nem bújt még ki a baba, és mondanám, hogy lehetsz a keresztanyja, de lehet nem szeretnél - húzom el a számat, ez az egész annyira nem normális, nem úgy viselkedik Manu, ahogy egy anyához illene, egyáltalán nem. - Én már nem tudom mit higgyek, néha az is megfordul a fejemben, hogy nem terhes, csak nagyon jól megrendezi - voltunk ultrahangon, igen, de lehet lefizette az orvost, hogy korábbi képet mutasson, vagy valami. - Inkább te mesélj, mi van veled? Meg Elliottal, igaz? Mond, hogy nem hagytad veszni - az a srác tényleg szerelemmel nézte őt, remélem nem engedte el.
Felnevetek a válaszára, hogy nemigen tehet arról, hogy ekkora colos lett. Hiába is, Jason mindig minimum egy fejjel magasabb volt nálam, nőhettem akármennyit a nyáron, mindig csak a mellkasát fejelgettem. - Sokat álltál az esőn biztos - motyogom már ölelésébe bújva, hiszen a mondás azt tartja, hogy az nő ekkorára, aki az esőn ácsorgott fél életén át. De utána felkapom a fejem arra a szóra, amit viszonzásképp mondott, hiszen én kezdeményeztem a nyálas jajj de hiányoztál procedúrát. - Nem bújt még ki? És miért ne akarnék? - érdeklődöm, de utána meg is kapom a választ rögtön, amire ingatom a fejem, hogy lehet csak bebeszéli magának. Akárki akármit mond, Jason fiatal még, ez igaz, de csodás apuka lenne. Ha Manuval valami baj volt, mindig elsőként állt mellette, együtt mentek orvoshoz tudtommal, és ápolgatta. A gyerekkel is ugyanilyen lenne, tudom, ezért nagy pöcsön rúgás lenne neki, ha kiderülne, hogy nem is létezik az amibe már beleélte magát és amit őrzött teljes szívéből. - Manura sok mindent lehet mondani, de talán ez még tőle is durva lenne - ingatom a fejem továbbra is hitetlenkedve. Az a lány furcsa, és nem tudom miért ilyen, de talán ilyen szinten sosem játszana Jason érzelmeivel, hiszen ő tényleg szereti azt a babát. - Juuuj - húzódom el elvörösödve, ahogy Elliot-ot hozza szóba, hiszen sok mindenről lemaradhatott, és magamhoz is ölelem a telefonom lehajtva a fejem, meg gondolkozva, hogy mit mondjak. - Nem hagytam veszni, ő az én plüssmackóm. Már lassan másfél éve együtt vagyunk - mutatok neki képeket is a telefonomon, az is látszik, hogy már lefogyott valamennyire, sőt, szinte alig van rajta felesleg. - Igen, az Elliot tényleg. Képzeld, focizik. Meg gitározni szokott nekem, meg mindent, de mindeeent együtt csinálunk - mosolygok rá boldogan, szerintem Jason is láthatja rajtam mennyire szerelmes vagyok ennyi idő után is. - Nagyon szeretem - vallom is be, kicsit szégyellősen, mert hát más ember lettem amióta Elliottal vagyok. - Múlt hétvégén elmentünk az állatkertbe, meg elmentünk utána vattacukrozni. Otthon pedig sütöttünk sütit - talán ez sokkolhatja, mert Brian programjai a buli volt, a dugás és még több buli, erre most én, aki ilyen helyekre járt, most ilyenekre jár. - De nálad? Valami új nő?
- Na basszus... Igazad volt, többet kellett volna az esőben táncolnunk - ingatom a fejem rosszallóan, hogy azt nem csináltuk eleget ez volt a baj, de igazából nagyon nem voltunk közösen esőben, csak ha muszáj volt, mert nem szerette ha elázik. Pedig akkor is szép lehet, én biztos megpróbáltam volna akkor is fényképezgetni, hogy megörökítsem a pillanatot. Szerintem nincs olyan helyzet, ahol nem látja őt valaki vonzónak. Nem véletlen, hogy annyian kapnának az alkalmom, hogy őt megkaphassák, ahhoz túl jó is, de ezt tudja, mert nagyon sok kép készült róla, míg rendszeresen találkoztunk. - Nem még nem bújt ki - sóhajtok egy picit, soha nem gondoltam arra, hogy ilyen fiatalon apa leszek, nem akartam az lenni, és mikor Manu beközölte, hogy terhes, én nem tagadom lesokkoltam. De a fejemben meg se fordult, hogy elvetesse, azt nem engedném, még az örökbefogadásra sem gondoltan. Ez egy élő teremtmény, amit mi hoztunk össze, szerintem nem adhatjuk másnak, nekünk kéne felnevelni. Nem tudom milyen apa lennék, de mégiscsak az én gyermekem, az én felelősségem, és mi rontottuk el. De ez nem a baba hibája, nem őt kellene büntetni azért, amit mi rontottunk el. Hiába csak becsúszott szegény ő nem tehet róla, és ezt éreztetni sem lesz szabad vele. Nem mondom, higy egyszerű lesz, mert egy kisgyereket felnevelni nem olyan egyszerű, mint a filmekben, de én úgy érzem, hogy menne nekünk. - Én màr teljesen összezavarodtam - nem tudom mi lehetséges és mi nem, a gondolataim is kuszák, és teljesen szét vagyok esve igazából, ilyen még soha nem volt velem. Nem tudom mit kellene hinnem és mit nem, és csak remélem, hogy Baby ennek kibogózásában segíthet. - Naaaaa - nevetek halkan a reakciójára, annyira máshogy viselkedik most, mármint velem nem, de ahogy Elliotról kérdezem már el is vörösödik. Biztos vagyok benne, hogy összejöttek vele a dolgok, ez pedig még jobban kíváncsivá tesz engem. - Azta! Ennek nagyon örülök - másfél éve, huh, tényleg örülök, hogy így van, mert boldognak tűnnek együtt ez pedig engem is boldoggá tesz. Aztán mutatja a képet és szerintem látja az arcomon, hogy értetlenül nézek rá, a kis dagi lefogyott, biztosan nem Baby kérte erre, de megtette, és jól áll neki. - Mekkora erő van ebben a srácban. Nagyon szépen lefogyott, le a kalappal előtte, jót fogtál ki vele ebben biztos vagyok - mosolygok rá, ahogy mesél róla, már abban hallani, hogy szereti, ténylegesen, és hát Elliotról tudom, hogy nagyon is viszonozta az érzéseit, szóval nem féltem. - Azt látom - nevetek halkan azon, ahogy azt mondja szereti, emiatt nagyon boldog vagyok, tényleg annak tűnik ő, úgyhogy ebből nem lehet baja. - Sütit? Te? Mióta tudsz te sütni? - vigyorgok rá, de csak a vérét szívom, tudja, hogy szeretem, és hiába nem tud sütni főzni, meg fogja tanulni, most is tud jó dolgokat csinálni. - Új? Hova az nekem... De képzeld. Meséltem neked Eileen-ről nem? A Kansas-i legjobb barátomról? -teszem fel a kérdést, de amint reagált rá valahogy folytatom ism - A minap összefutottam vele a metrón - mosolygok ezen, mert annyira jó volt újra làtni, hiányzott már.
Kezdőlap
