Hiába voltam tisztában vele, hogy feleslegesen idegesítem magamat azon, hogy nem emlékszem bizonyos dolgokra, attól még nem fognak visszajönni az emlékeim, mégis megtettem. Kattogtam és kattogtam, amíg bele nem fájdult a fejem, csak mert szerettem volna, ha nem kell ekkora bizonytalanságban élnem. Különösen az olyan helyzetek jelentettek nehézséget, mint a mai is. Amikor a másik fél sokkal több dologgal lehetett - vagy magabiztosan: volt - tisztában, mint én, de nem vehettem el tőle ezt a tudást csak úgy. Kérhettem volna, hogy segítsen megérteni, vagy emlékezni, de egyben féltem is attól, hogy mi lesz ha elmondja. Vagy épp ha nem. Akkor kitől kellene megerősítést kérnem és kiderítenem, hogy mi történt évekkel ezelőtt? Ami azt illeti, megosztani sem feltétlenül tudtam mindezt másokkal, mert nem voltak olyan ismerőseim, akik átéltek volna hasonlót, mint én. Kristine a testvére miatt megtapasztalta milyen majdnem elveszíteni valamit, de még neki is feleslegesen magyaráztam volna arról, hogy milyen megpróbálni olyan emlékek után kutatni, amelyek talán örökre törlődtek az agyamból.
A saját érdekemben kellett tehát megkímélnem magamat attól, hogy felemésszenek a történtek és a tény, hogy az én életem alapjaiban változott meg a balesetem után. Szerencsés voltam, amiért emlékeztem a szüleimre, amiért kommunikálni tudtam velük. Mégis újra meg újra meg kellett siratnom, hogy az életem legszebb éveit ragadta ki a Sors a kezeim közül. És akármilyen drámaian és nyálasan is hangzik ez, attól még így van. Persze, hogy szívesen megosztottam volna valakivel azokat az aggodalmakat és olykor-olykor a fejem fölött összecsapó hullámokat keltő érzéseket, amelyek még mindig, évekkel később is foglalkoztattak. De nem hiszem, hogy bárki megértette volna.
- Ne haragudj... - Elgyötörtnek éreztem a hangomat, amikor ezt mondtam. Nem sok embernek meséltem arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni hosszú távon, belevágni pedig még féltem, de határozottan vonzott a művészetterápia, mert nekem is sokat segített, ha énekelhettem, vagy élvezhettem a művészetek valamelyik formáját, akár csak nézőként is. - Tudod... - Egy pillanatra az alsó ajkamba haraptam, magam sem tudtam, hogy ki kellene-e mondanom, ami a nyelvem hegyén volt. De hat éve úgy élek, hogy talán nem lesz már másik esélyem, ezért nincs értelme elhallgatni ezeket. - Nagyon jól nézel ki. Elhiszed, hogy pont arra gondoltam, hogy szőke lehetett a hajad? Biztos jól állt. Különleges lehettél vele... És annak ellenére, hogy így történt, én örülök, hogy találkoztunk. - Vajon csak a saját lelkemet próbáltam nyugtatni ezzel? Az ő megbántottságán biztosan nem segített az, hogy tényleg egyáltalán nem emlékeztem rá. Pedig ha tudná, hogy hány ilyen ember van még a városban...
- Akkor mi jóban voltunk, ugye? Ha csak te szólítottál így... - Igyekeztem belekapaszkodni ebbe az elszólásba - akár az volt valójában, akár nem. Folytatni szerettem volna, de még az előtt a nyelvembe haraptam, hogy még jobban megbánthattam volna. Hogyan mondhatnám meg neki szépen, hogy a szüleim nem meséltek róla? Ha pedig nem tették, kellett, hogy történjen valami közöttünk, amiért nem léptünk már egymással kapcsolatba. Persze az is lehet, hogy ő próbált elérni engem, de a jelszavaim felére sem emlékeztem, így lényegében szinte minden platformon új profilt kellett kreálnom. A privát Instagram fiókomat megtaláltam ugyan, de fogalmam sem volt mi volt a lakat alatt.
- Igen? - Fürkészőn néztem őt, miközben egy lépéssel közelebb is húzódtam hozzá, csak hogy véletlenül se sodorjanak el bennünket egymás mellől a mellettünk közlekedők.
- Sajnos nem. Pedig hidd el, nagyon szeretnék. - Őszintébb nem is lehettem volna vele. Hat év alatt azonban valahogy teljesen kiveszett belőlem a remény, hogy egyik nap úgy ébredjek fel, hogy minden ott van. Még azt is vállaltam volna, ha minden hétem migrénem lett volna tőle, amelyek így is gyötörtek néha, teljesen rendszertelenül. - Pont ez az, hogy nem volt beleszólásom. Gondolod, hogy bárki szeretné, hogy éveket veszítsen el az életéből, csak mert egy dolgot el akar felejteni? - Nem próbáltam meg vádolni őt, vagy a szemére vetni, hogy azt gondolja, direkt viselkedem így vele. Sokkal inkább más járt a fejemben, ami gyerekes volt ugyan, de remekül leírta a helyzetet: - Ez pont olyan, mint ahogy Ariel üzletet köt Ursulával. Nem érné meg. - Határozottan ráztam meg a fejemet, miközben továbbra sem engedtem el a kezét. Most már nem futhatott el csak úgy, hogy ne magyarázzam meg neki az egészet. Még utána is meg lesz a lehetősége, hogy ne higgyen el nekem semmit.
- Ne haragudj rám, kérlek. Tényleg. - Bánatosan pillantottam felé. Ha valamit, hát ezt nem vártam a mai naptól. - Ha van valami, amivel kárpótolhatlak... - Tanácstalanul pillantottam fel rá, hátha neki van valamilyen konkrét ötlete az én bizonytalanságom mellé is. Nem tudom mit ígérhetnék cserébe, még csak nem is arról volt szó, hogy véletlenül megkarcoltam a kocsiját, vagy ráléptem a lábára. Létezik egyáltalán erre valamilyen engesztelő megoldás?
Minél többet beszélgettünk, annál inkább összeállt a fejemben egy lehetőség, amit így nem mertem a fejéhez vágni. Miért utáltam volna a joghurtot, amit más lányokkal evett, ha nem féltékenységből? Persze, egy barátságban is létezik féltékenység, de nem tartom magamat egy fekete özvegynek, aki ezen fennakadna. Legalábbis a legújabb Maia nem ilyen volt. Lehet, hogy az, akit ő ismert, igenis a rettentően féltékeny típus volt. - Ó... Hát jó tudni. - Bólogatva vettem tudomásul a dolgot. Aprócska dolognak tűnt, de mégis az jutott eszembe, hogy ha újra találkoznánk talán elárulna még ilyen dolgokat. Talán csak ő kellett eddig is, talán ő segít emlékezni.
- Ami azt illeti, nekem úgy tűnik, hogy máris nagyon sokat tudsz rólam. - Puhatolózni próbáltam csak, hiszen a becenevemet ő használta egyedül. Ő vallotta be. Én csak arról tudtam mesélni, ami hat éve történt, ő meg talán tisztában volt mindennel ugyanebből a hat évből. Legalább a nevét meg kellett tudnom, hogy később újra megtaláljam.
- Hm. Nagyjából egyidősek vagyunk, szóval... - Nem csak azért nem vettem le róla a szememet, mert épp próbáltam hozzá társítani egy állást. Egyébként is túl jóképű volt ahhoz, hogy csak úgy átnézzek rajta. - Szerintem illene hozzád, ha zenetanár lennél. Nagyon mellé lőttem, ugye? - Kíváncsian fürkésztem az arcát, közben pedig arra is fel voltam készülve, hogy egyszerűen kinevet engem a rettenetes tippem miatt.
- Én énekelek. Főleg esküvőkön, van egy banda, akikkel sokat dolgozom. - Komfortos volt erről mesélni neki, és különben is annyira szerettem a munkámat, hogy nem érdekelt, ha mások haszontalannak, vagy gáznak tartották. - Egyszer szeretnék majd művészetterápiával foglalkozni. - Nem tartottam tőle, hogy túl késő lesz, mire belevágok ebbe a tervbe, egyelőre különben is le akartam darálni jó pár dolgot a bakancslistámról. Így tűnt helyesnek. Be kellett pótolnom mindazt, amit egyszer elveszítettem, hiszen ki tudja, talán a következő alkalommal nem lesz akkora szerencsém, hogy túléljem.
Ugyan az egész életem nem pörgött le a szemeim előtt, de határozottan beigazolódott, hogy nem érdemes a falra festeni az ördögöt. Ha nincs ott mellettem Noel, biztosan orra bukom, és újra beverem a fejem. - Jesszus... Köszönöm. Jól vagyok, persze! - Képtelen voltam nem elmosolyodni, ahogyan egyenesen a szemeibe néztem. - Nagyon jó a reakcióidőd. - Korábban nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, most mégis, mintha súlya lett volna a kezeinek a vállaimon. Nem tudtam, hogy miért keltett bennem furcsa érzést az, hogy hozzám ért, de ez az egész találkozás annyira valótlannak tűnt, hogy egyelőre nem is gondolkoztam ezen többet.
- Akkor hol éltél eddig? - Őszintén érdekeltek ezek a részleteket. Nem csak a közös múltunk, hanem mindaz, ami most volt rá igaz. Ha annyira jóban voltunk egyszer, hogy egyes egyedül ő használta a középső nevem becézését, akkor fontosnak kellett lennie számomra. Ha sikerül megmagyaráznom neki mindent, miért is ne lehetne újra így? Már a barátságával is beérném.
- Ha már rám költesz az első fizetésedből, megadod a számodat? - Bátor felvetés volt, és talán nem itt és nem most kellett volna felvetnem, de nem tudtam győzködnöm kell-e majd, vagy rögtön belemegy-e, esetleg flúgosnak tart és csak udvariasságból teszi ezt velem. Az érintése a derekamon és az összeakadó tekintetünk, mégis mást sugallt nekem. Én is alig tudtam levenni róla a szememet, és nem csak azért, mert ő ismeert engem és legszívesebben a gondolataiban olvastam volna.
- Én... - Már épp belekezdtem volna, hogy kicsit jobban megmagyarázzam a viselkedésemet, amikor ő maga állított le. - Persze! - Mosolyogva bólintottam, ezzel ígéretet téve arra, hogy megosztom vele, amit tudok. A továbbiakról úgyis neki kell döntenie. - Citromtortát és karamellás lattét szeretnék. - Hirtelen döntésnek éreztem, de a citrusos ízeket mindig is szerettem, ezért a süteménnyel biztosan nem lőhettem mellé. A karamellás latte pedig egy örök kedvenc volt. Azt hiszem. Mielőtt teljesen ott hagytam volna őt a pultnál, szimplán csak száznyolcvan fokos fordulatot vettem, hogy kinézzek magunknak egy megfelelő asztalt. Finoman megérintettem a karját, hogy újra elnyerjem a figyelmét és a hely felé mutattam, a kirakat közelében, ahol néhány kényelmes fotel várt ránk. Azért is választottam azt a helyet, mert így nem menekülhetett el, észrevettem volna. Míg ő a rendeléssel volt elfoglalva, én elfoglaltam a helyünket és megszabadultam a kabátomtól is. Egészen addig az utcát figyeltem, amíg meg nem érkezett Noel is, ekkor rá emeltem a pillantásomat és egy halvány mosolyt is küldtem felé. - Köszönöm! - Mielőtt bármi mást mondtam volna, megvártam, hogy ő is helyet foglaljon, és még így is kellett néhány másodperc, amíg összeszedtem magamat. Hogy lehet egy balesetről felhőtlenül beszámolni? Azt gondolom sehogy.
- Azt kérdezted, pontosan mire emlékszem. Meg hogy mi alapján válogatom meg az emlékeket... - Csak addig tartottam szünetet, amíg megnedvesítettem az ajkaimat. - Igazából ezeknél könnyebben tudok válaszolni arra, hogy mi történt és az sok mindent meg is fog magyarázni. - Előre dőltem, hogy a szemébe tudjak nézni, amitől úgy éreztem, csak mi ketten vagyunk a kávézóban. - Úgy hat évvel ezelőtt volt egy balesetem. Hegyet mászni voltam... Ha ismertük egymást, akkor biztosan tudod, hogy mennyire szerettem. És... - halkan fújtam egyet. Most jön az oroszlán része. - Elszakadt a biztosító kötél, és én kis híján... Ami azt illeti, majdnem meghaltam. - Kiszáradt a torkom, mire sikerült kimondanom, a fogadtatástól pedig egészen félni kezdtem, fürkészőn emeltem a pillantásomat a velem szemben helyet foglaló fiúra... férfire. Igen, határozottan lehetett már utóbbinak tekinteni. Egy nagyon jóképű férfinek, aki az életem része volt.

1638・ ・ruha・ℳ

Amikor elmentem Kínába, anya egy alkalommal felkeresett azzal, hogy Hellről beszéljen nekem. Én ezt még csírájában elfojtottam anno, mivel hallani sem akartam arról, hogy mi ketten újrakezdhetjük a kapcsolatunkat. Nem voltam túl komoly fiú gyerekként, azonban voltak bizonyos dolgok, amik eléggé befolyásolták a mindennapjaimat. Ilyen volt az, hogy nehezen találtam barátokat annak ellenére, hogy barátságos természettel áldott meg a sors. Az a helyzet, hogy nem mindig elég szimplán barátságosnak lenni másokkal, mivel az emberi kapcsolatok kétoldalúak, ezt nagyon is megtanultam. A pszichológia és neveléstan órák voltak a kedvenceim, mivel annak ellenére, hogy Noah nem hitt túl elhivatottnak, én éreztem, hogy a tanári pálya nekem való lenne. Segíteni akartam a hozzám hasonló gyerekeknek, akik keresztülmentek azon, hogy nem találták a helyüket a világban. Bárki bármit mond, kisfiúnak és kislánynak lenni soha nem egyszerű és nagyon fiatal korban kell kialakítani azokat a szokásokat, hogy könnyen be tudjon illeszkedni egy-egy gyerek a társaságba. Mivel egy elsős és másodikas kiskölyök számára a tanárok még példák és menők, én kifejezetten odafigyeltem a kicsikre és arra, hogy lehetőség szerint békésen együtt tudjanak játszani mind. Nem vagyok mindenható, de úgy gondolom, hogy a magam részét megtettem, emiatt pedig úgy tudok lefeküdni aludni, hogy minden rendben volt a teljesítményemmel.
Ami az emberi kapcsolataimat illeti… Fiatal korom ellenére, meglepően komolyan vettem őket. Ha valamit elvágtam, akkor nem futottam vissza mindazt megragasztani, mert pontosan tisztában voltam azzal, hogy nem így működnek a dolgok. Ha valakinek fájdalmat okozunk, akkor annak minden terhét és súlyát nyomni fogja a vállunk, és el kell fogadni azt, hogy ezen a dolgon már nem biztos, hogy változtatni tudunk. Annyival pedig tartoztam ennek a lánynak, hogy ha már egyszer azt mondtam, hogy vége van, akkor nem csinálok belőle hülyét. Viszont az, ahogy elment mellettem talán már nekem is túl sok volt. Elég idő eltelt ahhoz, hogy tudjunk egymásnak köszönni, Hell pedig nem olyan ember, aki így oldaná meg a dolgokat. Okos lány volt világ életében, akinek több érzelmi intelligenciája van annál, hogy behunyja a szemét és négyszer elmondja, hogy én valójában nem is létezek. Fájt, amit tett, ezen a ponton pedig rádöbbentem, hogy mennyit változhattunk mi ketten, mivel talán nem is ismertük egymást soha rendesen.
- Te tényleg egyáltalán nem emlékszel rám – egy kicsit hisztérikus volt a hangom, miközben kifújtam a levegőt. Talán megérdemlem a sorsom, én pedig nem vághatom a fejéhez azt, hogy ő egészen eddig mindennap ott járt a fejemben. A nyelvem hegyén volt, de inkább nem mondtam semmit – Tetoválásaim lettek, és már nem szőke a hajam, ellenben megnövesztettem. Nem vagyok olyan vékony. A magasságom az maradt, de nem úgy öltözködöm, mint régen. Kikerekedett az arcom.
A fogaimat nem csináltattam meg, viszont egyetlen alkalommal sem mosolyogtam rá, hogy ezt észrevehesse. Jelenleg semmi kedvem nem volt vigyorogni, gyakorlatilag az is kevésbé fájt volna, ha itt a helyszínen pofoz fel. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy még mindig ő volt a szerelmem, mivel a szívem a torkomban dobogott csak attól, hogy megláttam. Ettől pedig tudtam, hogy a sors gyakorlatilag visszaejtett az évekkel ezelőtt lezártnak hitt kapcsolatunkba.
- Senki sem szólított Hellnek, csak egyetlen valaki – magam sem tudtam, hogy miért fogalmazom ennyire ködösen. Talán nem volt jó döntés megállni mellette és most is tovább kellene mennem, de a lábaim nem mozdultak és a tekintetemet sem tudtam levenni az arcáról.
- Maia? – alig hallhatóan mondtam ki a nevét, ami kifejezetten idegenül csengett az én számból. Soha életemben nem szólítottam őt így, és nem is most akartam elkezdeni, egyszerűen csak nem tudtam hova tenni azt, ami most köztünk történik. Az utolsó lehetőségem a menekülésre az volt, hogy nemet mond. Ha mégis helyeselni fog, az gyakorlatilag olyan lesz, mintha kihúznák a lábam alól a talajt. Gyakorlatilag a saját vesztemet várom, közben pedig alig tudtam magam visszafogni, hogy ne kezdjek el reszketni, vagy akarjam magam elsírni. Ebben a találkozásban csak keserűség volt számomra, hiába örültem neki nagyon, hogy látom őt.
- Szóval nem emlékszel… - nem voltam benne biztos, hogy ez most pozitív vagy negatív minket illetően. Egyedül azt tudtam, hogy valami nagyon nem oké most, emiatt pedig egyre csak nagyobb lett a gombóc a torkomban. Nem gondolom, hogy a kapcsolatunk olyan dolog lett volna, ami csak úgy, könnyedén elhalványul. Hell viselkedéséből meg egyértelműen nem az jött le, hogy ő önszántából szabadult meg az emlékektől.
Amikor a kezemért nyúlt, magam sem tudom, hogy pontosan mi történt, de éreztem, ahogyan a vér az arcomba szökik és pontosan olyan vörös lettem, mint amikor tinédzser korunkban buktam le azzal, hogy utána leskelődök. Pedig akkor sem voltam rossz fiú, soha nem lett volna merszem kilesni mondjuk azt, ahogyan átöltözik, de valamiért ugyanaz az érzés kerített magába, mint akkor. Úgy éreztem magam, mintha rajtakaptak volna valamin. Ez pedig nem tetszett, mert tisztában voltam vele, hogy valószínűleg minden az arcomra van írva és ez ellen semmit sem tehetek. Még lehetőségem se lesz arra, hogy önző módon kihasználjam azt, hogy mi ketten végre együtt lehetünk egy kicsit, mert lebukom mielőtt kettőt pislognék, ő pedig már nincs sehol.
- Nagyon sok? Mi alapján válogattad meg azt, hogy kire emlékszel és kire nem? – a keserűséggel vegyült el a kíváncsiság a hangomban – Mert összetörted a szívem azzal, hogy rám nem emlékszel.
Ezen a ponton már képtelen voltam arra, hogy elrejtsem a szomorúságomat, de ennek ellenére is igyekeztem mosolyogni. Talán az lehet a kulcsa, hogy mosolygok, és eszébe jut az, hogy pontosan ki voltam én. Ugyanakkor a nevemet is alig mertem volna kimondani, mert ha ezek után sem emlékszik rám, akkor már nem tudom tovább mentegetni a helyzetet. Egyértelműen baj van, de amíg ez nem bizonyosodik be, addig én sem vagyok hajlandó csak úgy beismerni.
- Mert – magam sem tudtam, hogy mennyit kellene elárulnom, de ezen a ponton már elég egyértelművé vált, hogy az élete azon része valószínűleg kitörlődhetett, amihez nekem is közöm volt valaha. Ez nagyon fájt, és éreztem, ahogyan a szám széle megremeg, de ugyanakkor emiatt nem is bántam azt, hogy mögé kerültem és nem kellett ránéznem.
- Azért utálod, mert más lányokkal mindig joghurtot ettem – ha lesznek kérdései, akkor még eldönthetem azt, hogy mit válaszolok rá. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a kapcsolatunk nem fogja érdekelni, mert akkor tényleg meg leszek lőve. Próbáltam kihasználni a csendeket és azon gondolkozni, hogy pontosan mit mondjak majd neki azon túl, hogy a szemébe hazudok.
- Legalább én is tanulok valamit rólad – mivel tényleg nem az én Maiámnak tűnt, azért ez sem volt utolsó szempont. Sokan jöhetnek azokkal a közhelyekkel, hogy így nem működnek már a kapcsolatok, mert az emberek nem egymás arcába szeretnek bele, de én mégis úgy éreztem magam ahányszor ránéztem, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. A közös emlékeim miatt akár embert is ölhetett volna, akkor sem tudnék közömbös lenni iránta.
- Te mit tudnál hozzám elképzelni? – a tetoválásaim nem látszódtak, de az arcom még most se mutatja meg feltétlenül a valós koromat – Először mondd el, aztán biztosítalak arról, hogy tévedtél. Te mivel foglalkozol?
Elég régóta nem találkoztunk már ahhoz, hogy feltegyem a kérdést neki. Voltak tervei, amiket nyilvánvalóan velem is megosztott. Jó darabig abban reménykedett, hogy mi ketten majd ugyanarra az egyetemre megyünk, de ezt az egészet összetörtem. Nagyon kegyetlenül. Hiába mondanám, hogy nem volt más választásom, azért ez a kép annál bőven árnyaltabb. Szimplán csak egy önző döntést hoztam meg, ami mindenki másra is kihatással volt, bármennyire is igyekeztem ezt letagadni.
Meglepetten ragadtam meg a vállát, ami miatt az arcunk egymagasságba került. Igyekeztem nem túlságosan szorítani őt, de erősen tartottam. Nagyon pici volt mindig is, egy centit sem nőtt azóta, hogy utoljára láttam, emiatt attól féltem, hogy ha elengedem őt, akkor a tömeg elsodorja és rosszabb esetben agyon is tapossák. Én pedig megint csak önző leszek, és nem vagyok hajlandó csak úgy lemondani róla, ha már végre lehetőségem volt őt visszakapni.
- Ugye jól vagy? – a kezem automatikusan indult el az arca felé és simítottam óvatosan pár tincset a füle mögé – Gyere, menjünk.
Nem vettem el a kezemet a válláról, inkább szorosabban húztam magamhoz, mert így legalább tudtam, hogy mellettem van és nem kellett attól tartanom, hogy valaki elsodorja vagy ellopja tőlem. Már magam sem voltam biztos abban, hogy könnyű őt csak úgy megtartani. Egyre inkább kezdett úgy tűnni, hogy ez sokkal inkább egy lehetetlen vállalkozás lesz a részemről, hiszen mintha a sors minden alkalommal mutogatná nekem, aztán távolabb sodorná tőlem. Ez pedig megint fájdalmat okozott nekem. Gondolom ez a büntetésem azért, mert egyszer régen én is összetörtem az ő szívét.
- Nem. Majdnem 19 voltam, amikor elköltöztem – talán túlságosan is titokzatos vagyok vele, de az volt a célom, hogy ne ez legyen az első és az utolsó találkozásunk nekünk kettőnknek. Emellett féltem, hogy elszólom magam és azzal csak megint elrontok mindent.
Összességében nem is nagyon volt időm ahhoz, hogy felfogjam azt, ami körülöttem történik, Hell karja már a kávézóban is hozzám ért, ami miatt kedvem lett volna egyet hátrálni, de végül nem mertem megtenni. Ez nem arról szólt, hogy undorodnék tőle, szimplán csak nekem fájtak az emlékeink, ő pedig elfelejtett engem. Most mindennek a terhével kell birkóznom, de mégsem rakhatom ezt az ő nyakába, szóval csak közelebb hajoltam az itallaphoz, amire én is ráfogtam. Ekkor ért finoman a tenyerem a kézfejéhez, magamban pedig folyamatosan azt mantráztam, hogy nem vagyok annyira vonzó pasi, hogy ez hatással legyen rá. Nem a külsőm miatt volt velem régen se, csak eleget idegesítettem ahhoz, hogy végül megkedveljen.
- Szerintem álljunk félre, amíg válogatunk – a jobb kezemet finoman a derekára simítottam, úgy próbáltam arra ösztökélni, hogy lépjen el a pulttól, közben pedig tudtam szerezni magamnak is egy itallapot – Meghívlak. Válassz valami sütit vagy szendvicset is.
Hiába szegeztem a pillantásomat az itallapra, túl sok kérdés volt bennem, ami miatt képtelen voltam azon agyalni most, hogy mit ennék vagy innék szívesen. Szóval inkább leengedtem azt, majd így válaszoltam arra, ami felől a korábban érdeklődött.
- Eperturmixot fogok kérni egy szelet csokitortával – soha nem volt túl férfias az ízlésem, de ezt nem szégyelltem, rendben voltam a joghurttal, és a szirupos kávékkal, amiért a legtöbb esetben a csajok vannak megőrülve.
- Pontosan mi az, amire emlékszel? – csak úgy kibukott belőlem a kérdés, de aztán megráztam a fejem – Majd megbeszéljük? Mit kérsz? Majd én rendelek, addig nyugodtan keress szabad helyet.

Talán sokak számára elég hirtelen természettel áldott meg engem a sors és nem mindenkinek jön be az a stílus, ahogyan másokkal viselkedni szoktam. Mint minden embernek, nekem is vannak rossz napjaim, van hogy úgy szólok oda másoknak, hogy az nem esik jól nekik és lényegében gyakran meg is bánom ezt, még ha nem is eszem rajta magamat sokáig. Ha nagyon megerőltetem az agyamat, valószínűleg akkor sem fogok visszaemlékezni a balesetem minden részletére, mint ahogyan az a csomó emlék is teljes mértékben homályba veszett, amelyek miatt most jószerével alig jut eszembe bármire a középiskolai éveimből. Mivel a balesetem óta eltelt idő alatt már nagyon sokat meséltek nekem a szüleim és azok az emberek, akikkel vagy tartom a kapcsolatot, vagy azóta futottunk össze, magam sem tudom hogy mit nevezhetek pontosan meglévő emléknek és mi az, amit már csak a saját agyam kreált nekem és próbálja eladni valaminek, amit már régóta őrzök.
Egy biztos, soha nem önszántamból és szándékosan nem emlékeztem valakire, vagy nem köszöntem oda. Miután egyszer már farkasszemet néztem a halállal is, mondhatjuk, hogy eléggé átértékeltem a dolgokat, amelyek fontosak számomra. Egyébként sem voltam az a fajta, aki szándékosan meg akarna bántani másokat, viszont az elmúlt hat évben még inkább igyekeztem, hogy jó legyek. Ha nem is értem teljes mértékben a mostani helyzetet, de érzem, hogy égni kezd az arcom, amiért valaki - aki nyilvánvalóan ismer engem - éppen bunkó parasztnak gondol engem, mert képes lettem volna szó nélkül elmenni mellette.
- Ne haragudj, én... Nem tudok mit mondani. - Halk sóhaj tör ki belőlem, a fejemet pedig előre billentem, hogy ne kelljen a nyakamat törve felfelé pislognom rá, legalább amíg rendeződnek a vonásaim és nincs már olyan meglepett és egyszerre értetlen pillantás az arcomon. - Miért, mennyit változtál? - Finoman megugrottak a szemöldökeim, miközben a kérdő pillantásomat újra rá emeltem. Őszintén szólva nem láttam túl sok esélyét annak, hogy ha most azt mondja, hogy régen mondjuk szőke haja volt, én pedig megpróbálom elképzelni vele, majd hirtelen visszatérnek az emlékeim róla... Bármennyire is szerettem volna, ha így működne az agyam, hat évem volt ráébredni, hogy nincs így és soha nem is lesz.
Talán szívtelen döntés tőlem, de ez idő alatt arra is rájöttem, hogy mindezt nem vehetem a szívemre. Ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni bizonyos emberekre és biztos vagyok benne, hogy sokakat ez nem is érintene annyira mélyen, hogy meg akarják beszélni velem. Az ilyen embereket én magam is képes vagyok elengedni. Jelenleg azonban nem érzem ezt - sőt, egyikünk sem érezheti ezt, különben nem győzködnénk egymást a saját igazunkról. Mégis, hajlandó vagyok megadni magamat, mert én kifejezetten nagy hátránnyal indulok, ha közös emlékekről van szó.
- Nem? Akkor.. Ki tudja még? - Teljesen őszinte volt a kíváncsiság mind a szemeimben, mind pedig a hangomban. Előre tudom, hogy ez a találkozás nem hagy majd nyugodni és azon fogok kattogni, hogy milyen kapcsolatunk volt, ami miatt ilyen mélyen érinti őt a találkozás. A legrosszabb az egészben, hogy a baleset óta egyáltalán nem bukkant fel az életemben, tehát mégsem lehetett olyan szoros a kapcsolat köztünk. Vagy talán valami teljesen másban kellene gondolkodnom?
- Sosem mondták még, hogy látták már a hasonmásomat, úgyhogy biztosan másik országban élnek mind a hatan. Szerintem az vagyok, akire gondolsz. - Halvány mosoly formálódott az ajkaimon, habár az ő arckifejezéséből arra következtettem, hogy nem fogja túl szívesen fogadni, ha most viccet akarok csinálni az egészből. Végül is nem mindenkinek jön be, ha egy közel halálos balesetről és annak következményeiről valaki nevetgélve mesél, ezt pedig megértem és hajlandó vagyok elfogadni is.
- Igazából van rá magyarázat, én tudom, hogy miért nem emlékszem. - Ezúttal már egy fokkal komolyabban folytattam. Tényleg nem vigyorogva akartam mesélni arról a napról, ha egyáltalán lesz lehetőségem elmondani. Az agyam talán csak sztrájkot tartott, nem akarta összekötni azt a néhány információt és megérzést, amiből rájöhettem volna, hogy ki ez a fiú és miért néz ki úgy, mint aki szellemet látott, csak mert nem emlékszem rá. De talán  pont erre volt szükségem. Hogy áldott tudatlansággal kezeljem a helyzetet és ne emésszem magamat a dolgon. Ha kell, kiszedem a dolgot a szüleimből. Most viszont sokkal fontosabb az, hogy neki meg tudjam magyarázni. Hogy ne úgy menjen el innen, azzal a tudattal, hogy át akartam nézni rajta.
Úgy ragadom meg a kezét, mintha tudnám, hogy ha elsétál, soha többet nem találkozunk - és talán így is lenne, hiszen az elmúlt években így volt ez, nem hiszem hogy ott lapul valahol a telefonszáma a régi dolgaim között. Megkönnyebbülés önt el, amikor visszafordul és újra találkozik a pillantásunk. Kicsit úgy érzem, mintha megnyertem volna egy csatát, amiért hajlandó volt megállni. Most már csak azt kell elérnem, hogy meg is akarja hallgatni a történetemet.
- Az a helyzet, hogy nagyon sok emberre és dologra nem emlékszem. - Nincs ezen mit szépíteni, ez a teljes igazság. Jóformán alap dolgokból is tök hülye vagyok és csak a tehetségemnek és a hangomnak köszönhetem, hogy van munkám és bárki hajlandó fizetni nekem. Én nem úgy jártam végig az egyetemet, mint bármelyik mások kortársam. Rólam mindenki tudta, hogy defektes vagyok, mert az életem egy jelentős részére nem emlékszem. Ez pedig nem csak a nevekben és arcokban mutatkozott meg, hanem minden egyéb tudás esetében is, amit a normál emberek a középiskolában szereznek meg.
Képtelen voltam visszafogni a mosolyomat, amikor belement, hogy beüljünk valahová. Tényleg olyan érzés volt, mint lefutni egy maratont, vagy megnyerni egy egész háborút. Az eszembe sem jutott, hogy egy háborúban általában sérültek és veszteségek is vannak. Vajon milyen veszteségünk volt nekünk kettőnknek most, hogy újra találkoztunk? - Tényleg? Miért gyűlölöm? - Hiába próbáltam okot keresni, nem találtam semmit, ami miatt tényleg utálhatnám a joghurtot, de mivel egyértelműen olyasvalakivel vagyok, akinek vannak emlékei rólam abból az időből, amire én nem emlékszem... Biztosan igaza van.
- Rendben, nekem a kávé sincs ellenemre. - Aprót bólintottam a javaslatára. Nem az számított, hogy melyik üzlethelyiségbe megyünk be, hanem hogy együtt tegyük azt meg. Talán sosem történik meg újra, de legalább magyarázattal szolgáltam neki és én már nyugodtabban hajtom álomra a fejemet emiatt éjszaka. - Igazán kiváltságosnak érzem magamat, köszönöm. - Mosolyogva pillantottam rá, habár nem feltétlenül volt ez egyszerű abban a helyzetben, ahogyan maga előtt irányított, a kezeivel a vállamon. Butaság lett volna azt mondani, hogy nem éreztem semmit legbelül, amiért így hozzám ért, de próbáltam arra fogni, hogy csak túl nagyra nőtt és nehezek a kezei, a hasamban pedig nincsenek is semmilyen pillangók, vagy idegesség. - Mit dolgozol pontosan? - Őszintén csengett a hangom, amikor feltettem a kérdést, amikor pedig a zebrához értünk, volt is lehetőségem úgy fordulni, hogy rá tudjak nézni. Hiába tanulmányoztam tüzetesen a vonásait, semmilyen emlék nem ugrott be, ami miatt egyszerűen addig tudtam volna ütni magam, amíg helyre nem kerül valami az agyamban és meg nem történik a csoda.
Addig sikerült bámulnom őt, amíg zöldre nem váltott a lámpa, a mellettünk sorakozók pedig egy emberként nem indultak meg a túloldalra. Az egyikük válla úgy koccant nekem, hogy kis híján kibillentem az egyensúlyomból, de még épp időben kaptam Noel keze után, hogy ne legyen több az egészből néhány botladozó lépésnél. - Ugye az elmúlt pár évben nem éltél a városban? - Nem tudom miért olyan stabil a meggyőződésem azzal kapcsolatban, hogy akkor találkoztunk volna, de ha nincs így, akkor majd most ő megmondja.
- Gyere! - Nem vártam meg, hogy kinyissa nekem a kávézó ajtaját, én magam léptem oda és húztam ki az ajtót, hogy mindketten be tudjunk lépni a kiválasztott helyre. Mosolyogva köszöntem oda a dolgozóknak és indultam meg a pultjuk felé, amikor feltűnt a felirat, hogy előbb náluk kell leadni a rendelést. - Hmm... - A menüt nézegetve egyik lábamról a másikra állva bizonytalankodtam a saját választásomat illetően. Mivel nem akartam túl sokáig húzni az időt, közelebb húzódtam a sráchoz, annyira, hogy a karunk is összeért. - Te mit kérsz? - Hiába érdekelt a válasza, megint csak azon kaptam magamat, hogy a pillantásom elkalandozik a vonásain, és arra próbálok rájönni, hogy ki lehetett ő nekem, még az előtt, hogy egy ismeretlen arccá változott.

1308・ ・ruha・ℳ

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha ez az egész vírushelyzet nem robban be. Minden bizonnyal az lett volna a legegyszerűbb, ha egyszerűen Kínában maradok. Pontosan tudtam, hogy vannak olyan meghatározó személyek az életemben, akikkel nem lenne könnyű újra találkoznom. Jelen helyzetben talán nem is Hellre gondoltam, akivel egyértelműen nem lett volna okunk arra, hogy ismét egymásba botoljunk. Más kérdés az, hogy minden pillanatban újra és újra felidézném azokat az emlékeket, amiket Kína sem tudott kitörölni. Bármennyire szerettem volna magam mögött hagyni az életemet, igazából minél távolabb kerültem New Yorktól, annál jobban kísértettek az átélt percek. Emiatt határozottan nagy bajban voltam.
Voltak Kínában barátaim, voltak lányok, akikkel együtt töltöttem az időmet. Mindannyiuk szép volt, de nem tudták pótolni azokat az érzéseket, amiket Hell iránt éreztem. Emiatt lényegében egy féreggé változtam, és a legtöbbjüktől összesen pár éjszakát szereztem magamnak, amik a felejthető emlékek dobozába mentek mind. Hiába mondhatom el magamról azt, hogy tartalmas egyetemi éveket tudhatok magaménak, valami mindig hiányzott. Nem könnyű elfelejteni több éves barátságokat, egy olyan lányt, akiért mindent meg akartam tenni, illetve egy olyan fiút, akit képes voltam a testvéremnek fogadni. Bármennyire szerettem volna, én magam is tudtam, hogy képtelen vagyok továbblépni… De soha nem mentem volna haza, ha anya nem aggódott volna értem annyira az asztmám miatt.
A legjobban abban reménykedtem, hogy képes leszek majd elkerülni azokat az embereket, akikhez valaha közöm volt, hogy majd lesznek fiatal kollégáim abban az iskolában, ahol végül állást kaptam. Ez az elmélet már az első pillanatban megdőlni látszott, mivel anya kedvesen elintézte nekem, hogy Noah-val már idő előtt összefussak. Viszont most, hogy sikerült az egykori barátnőmbe is belebotlanom, ő pedig úgy ment volna el mellettem, hogy nem is köszönt nekem… Egyenlő volt a hideg zuhannyal. Kedvem lett volna felhívni édesanyámat és üvölteni vele, amiért a környékre intézte nekem az albérletet, de minden bizonnyal nem tartotta a kapcsolatot a lánnyal, szóval szinte biztos voltam benne, hogy csak a sors baszogat engem… De, hogy pontosan miért teszi, abba már nem voltam hajlandó belegondolni.
- Mi az, hogy nem csinálsz semmit? – elég értetlennek tűnhettem ettől, már-már hülyének, de nem zavartattam magam, mivel ezer meg egy éve ismerjük egymást – Bár tényleg nem csinálsz semmit. Úgy akartál elmenni mellettem, hogy keresztülnézel rajtam, pedig ennyire sokat nem változtam.
Ha jobban belegondoltam, nem volt teljesen igaz ez. Amikor megismerkedtünk sokkal vékonyabb voltam, hiába volt már rajtam akkor is valamennyi izom, nem volt annyira edzett a testem, mint most. Ennek pedig az is az oka volt, hogy egy ideje a reggelim már egy protein shake, mert azt a leggyorsabb elkészíteni, utána pedig rohanhatok már a munkába. Lényegében ez volt az egyik oka annak, hogy már jóval kerekebb az arcom is. A tetoválásaimat nem láthatta, de régebben sokkal világosabb volt a bőröm, mint most. Ettől függetlenül az is lehet, hogy csak én nem látom a változást magamon… Ez csak azért nem állta meg a helyét, mert Noah is megismert.
- Ez nem igaz – halkan motyogtam a szavakat. Mivel az évkönyvben, meg az órarendek elkészítése során minden alkalommal láttam a teljes nevét. Mindig ugyanazokra az órákra írtam fel a saját nevem, amikre ő is járt, de sokáig egyáltalán nem volt bátorságom ahhoz, hogy a mellette levő széket elfoglaljam. Onnantól kezdve pedig, hogy Hellnek szólítottam, már mindenki ismerte a teljes nevét a suliban.
- Talán csak összekeverlek valakivel, akit ismertem… - tudtam, hogy ez nincs így – És nem is ismerjük egymást.
Nagyon furcsa volt a reakciója, és egyelőre nem szerettem volna feltételezésekbe bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy mi történhetett. Talán meg kellene kérdeznem Noah-t, de nem sok esélyt láttam arra, hogy ők esetleg tartották a kapcsolatot. Hiába próbáltam kerülni őt, pontosan tudtam, hogy még mindig tisztel engem. Ott volt neki Nomi is, de ennek ellenére is tudom, hogy ha esetleg szakítottak volna, akkor sem történhetett volna meg az, hogy felveszi a kapcsolatot az én ex barátnőmmel.
- Ha nem emlékszel erre, akkor minden bizonnyal csak összekeverlek valakivel – csak halkan sóhajtottam fel, és ráztam meg a fejem. Ennek az egésznek nem volt értelme, ahogy annak sem, hogy nem kevert le egy pofont nekem azok után, amit tettem vele. Pont emiatt pedig kicsit furán éreztem magam. Pontosan tudtam, hogy az ő arcát egyszerűen képtelen lennék bármilyen másik női arccal összekeverni. Hiszen egykor ő volt számomra a világ legfontosabb embere. Most viszont mégis elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, hogy oka van a viselkedésének, emiatt pedig hirtelen tört rám a szorongás. Talán tettem valamit, ami miatt ilyenné vált.
Gyorsan indultam el, mert vissza kellett pislognom a szemembe szökő könnyeket. Soha nem gondoltam volna, hogy ha egyszer újra fogunk találkozni, az ennyire meg fog viselni. Ennek ellenére, amikor meghallottam a hangját, és megragadta a csuklóm, egyszerűen képtelen voltam nem megállni és újra megkeresni a pillantását. Bolond vagyok, de semmit sem változtam. Még mindig elég egyszer szólnia ahhoz, hogy ki tudjam zárni az egész világot és csak ő számítson.
- Nem emlékszel rám? – alig volt több a hangom suttogásnál, a gombóc a torkomban pedig tovább nőtt. Szerettem volna összeszedni magam, és újra a mosolygós Noellé válni, ami annak ellenére sem szűnt meg, hogy elköltöztem és tényleg mindent magam mögött hagytam. Pár pillanatra ismét lehunytam a szemem. Mikor újra kinyitottam őket, már egy fokkal derűsebb volt az arckifejezésem annak ellenére is, hogy belül darabokra akartam szakadni.
- Jó, üljünk be – éreztem, hogy most valami olyasmire készülök, ami tényleg fájdalmat fog nekem okozni, de ennek ellenére képtelen voltam mást mondani – Viszont gyűlölöd a joghurtot. Menjünk máshova.
Azt már nem tettem hozzá, hogy ez pontosan miattam volt így, vagyis hát leginkább amiatt, amit képes voltam elkövetni részben ellene. Pont ezért is, egyetlen hosszú lépéssel mögötte termettem, a vállaira tettem mind a két kezem, és finoman tolni kezdtem a desszertes melletti üzlet felé.
- Inkább igyunk kávét. Sok dolgom lesz még, szükségem van a koffeinre – határozott voltam, ahogy ezt kijelentettem. Könnyebb volt felnőttként beszélgetni, mint amikor még tinédzserek voltunk – Meghívlak. Te vagy az első ember, akinek fizetek az első fizetésemből. Remélem érzed a megtiszteltetést.
Ezen a ponton már egyre természetesebb lett a mosolyom, a szívem pedig újra megtelt a közös emlékeimmel. Talán rossz ember vagyok, amiért ezt csinálom, de még egyszer utoljára vele akartam lenni úgy, mint régen. Utána pedig úgy fogom kerülni, ezt az utcarészt, mintha muszáj lenne. Tudtam, hogy hosszútávon csak boldogtalanná tenném őt.

A családom és én kötöttünk egy megállapodást. Nem kértem tőlük, hogy próbáljanak meg beszámolni nekem minden olyan dologról, ami a balesetem következtében egyszerűen nem került vissza a fejembe. Akkoriban mindennél jobban szerettem volna, ha ennek az egyezségnek az lesz a vége, hogy egyszerűen megspóroljuk egymás idejét, mert amit nem mondanak el, az szimplán egyik napról a másikra visszatér majd. Nagyon sok üres folt volt a múltamban, amelyek kitöltésre vártak, de egyben tartottam is tőle, hogy maga a folyamat nagyon megerőltető lenne. Évek hiányoznak az emlékeim közül és sokszor az is kiderül, hogy valamire nem emlékszem pontosan. Az alapok megvannak, azok az emberek, akik életem kezdetén meghatározóak voltak mind megvannak, de nagyon sok minden esett ki. A szüleimben egyértelműen megbízhattam, ha arról volt szó, hogy segítsenek nekem, a családom tagjainak a nevét is hibátlan képes lettem volna elsorolni függetlenül attól, hogy épp álmomból keltettek-e fel. De az általános iskolai éveim teljes katyvasz voltak. Voltak olyan barátaim, akikre emlékeztem, de voltak olyan közös emlékek, amelyek nagyon másképp, vagy már egyáltalán nem éltek a memóriámban. A gimi ehhez képest teljes feketelyuk volt. Ezeket az éveket lett volna egyben a legnehezebb is pótolni, mert mint minden tinédzserre, rám is kifejezetten jellemző volt az fiatal fejjel, hogy nem osztottam meg mindent a szüleimmel. Viszont mivel nem is emlékeztem mindenkire a középiskolából, nem is tudtam volna összeszedni mindent. Abban sem voltam feltétlenül biztos, hogy ha valaki mondjuk könyvet írna nekem arról, hogy milyen voltam akkor és mi minden történt velem, el merném-e olvasni. Biztosan lennének benne olyan dolgok is, amire fájna emlékezni. Azt például nagyon is el tudom képzelni, hogy még a saját szüleim sem osztottak meg velem mindent, még ha kérdéseim voltak is.
A felépülésem és a lelkiállapotom érdekében tehát arra jutottunk, hogy jobb lesz a jövőmre koncentrálni és arra, hogy olyan élményeket szerezzek, amelyek boldoggá tehetnek. Nagyon szerettem hegyet mászni és túrázni, de az újabb balesettől való félelem megvolt bennem és sokkal kisebb lelkesedéssel indultam neki egy hasonló programnak, ha egyáltalán neki indultam.
Szeretem a mostani életemet, mert úgy érzem nem igazán van olyan dolog, ami miatt aggódnom kellene. Olyasmivel foglalkozom, amit nagyon szeretek, olyan dolgok vannak a bakancslistámon, ami miatt izgatott vagyok és amiket szeretnék még teljesíteni. Ha nem is sikerülne végig érnem a listámon, mielőtt történik velem valami és talán még szerencsétlenebbül járok, mint a balesetemmel, akkor is úgy ítélném meg, hogy jó életem volt. Egyedül azoktól a pillanatoktól szerettem volna magamat és másokat is megkímélni, mint amilyenbe most is csöppentem. Tényleg nem tanultam meg ennyi év után sem, hogy pontosan hogyan kellene helyén kezelnem, amikor nem emlékszem valakire. A férfi arcáról pedig valami nagyon hasonlót sikerült leolvasnom, mint amit én is éreztem.
- Én igazából nem... Nem csinálok semmit. - Állítólag úgy a legegyszerűbb megszabadulni egy sebtapasztól, ha egy mozdulattal, gyorsan rántjuk le. Lehet, hogy a fájdalom ideiglenesen nagy lesz, de nem nyújtuk el a szenvedést. Mégsem tudtam csak úgy, az utca közepén kimondani, amit mindenkinek újra meg újra el kellett magyaráznom. A tény, hogy nem a fülem csalt és tényleg Hell-nek szólított engem, csak és kizárólag arra engedett következtetni, hogy eléggé fontosak voltunk egymás életében - mert tudta a teljes nevemet.
- Csak a szüleim ismerik a középső nevemet. - Nem véletlen, hiszek ők adták azt nekem. Most is azzal kellett szembesülnöm, hogy hiába próbálom dolgoztatni az agyamat és rájönni, hogy honnan ismerhetjük egymást, egyszerűen nem kaptam választ, holott a saját emlékeimről lenne szó. Hiába húzott közelebb magához és hiába igyekeztem megismerni az arcának minden részletét ilyen közelről is, egyszerűen nem ugrott be, még a neve sem.
- Várj, még nem mondtad meg, hogy honnan ismerjük egymást. - Talán kicsit túlságosan is kapkodva próbáltam  belekapaszkodni a lehetőségbe és abba, hogy mondjon nekem valamit. Elég fontosnak kellett lennie számomra, ha a középső nevemen szólít, de a szüleim nem meséltek róla, ez pedig mindennél jobban elbizonytalanított. - Mikor találkoztunk utoljára? Én.. Kö... - Elhallgatok, amikor az arcom a kezei közé kerül és a homlokomra kapott csók idejére lehunyom a szemeimet. Annyira abszurdnak hat ez az egész, de épp ezért sem vagyok hajlandó hagyni, hogy ilyen hamar vége legyen. Amilyen kíváncsi lehet ő arra, hogy miért nem emlékszem rá, engem annyira érdekel jelenleg, hogy ki is ő.
Kapkodnom kell a lábaimat, hogy beérjem és én is ugyanúgy elkaphassam a csuklóját, mint ő korábban. - Várj, várj! Kérlek! - Az én akcióm csak annyiban különbözik az övétől, hogy nem tudom olyan határozottan magam felé fordítani, ezért addig sétálok mögötte, amíg a húzásomnak eleget nem téve meg nem állunk újra. - Mindent elmagyarázok, csak ne itt az utca közepén beszéljük meg, jó? Elmondom miért nem emlékezhetek rád. - Egészen hátra kellett billentenem a fejemet, hogy ilyen közelségben is fel tudjak nézni rá és a pillantását keressem. Az egyetlen célom az volt, hogy rábeszéljem most erre az egészre és el tudjam mondani az én oldalamat. Akkor talán tőle is megtudhatok pár dolgot. - Mi lenne, ha... - Az ajkaimat összepréselve fordultam el tőle és kerestem a pillantásommal egy egészen szimpatikus helyet, amire a szabad kezemmel rá is mutattam. - Üljünk be oda. Jó? Ott elmondok mindent. - Nem akartam elengedni a csuklóját, még ha könnyedén le is rázhatta volna magáról én az én apró kezemet. Amíg nem mond igent, nem engedem el! - Persze csak ha ráérsz... - Ezt már sokkal-sokkal bizonytalanabb hangon sikerült hozzátennem. Talán összevesztünk volna, mikor legutóbb találkoztunk? Vagy lehet, hogy ő lesz az a bizonyos fájó emlék, amiről a szüleim direkt nem beszéltek?

895・ ・ruha・ℳ

New York hatalmas város. Rengeteg lakos, megannyi etnikum él egy helyen, mondhatni viszonylagos békében. Sosem bántam meg apa döntését, hiszen neki hála volt részem egy olyan életben, amit talán otthon, Dél-Koreában sosem kaphattam volna meg. Hiába jegyzik a születési helyemként azt az országot, hiába származok onnan és vagyok kettős állampolgár… Hiszen egészen kicsi koromban vándoroltunk Amerikába anyával. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy ízig vérig amerikai vagyok. Jobban beszélem az angolt a koreainál, illetve ugyanez igaz a kínai nyelvre is, hiszen másképp nem lehetnék annak a tanára. Furcsa dolog, hogy egy olyan távolkeleti ország is évekig otthont adott nekem, de mégsem éreztem magam ott teljesen jól. Mindenem megvolt, remek oktatásban volt részem… De a barátaim és a szerelmem itt maradt. Lényegében az életem legfontosabb részeit hagytam hátra, aminek mindössze annyi előnye volt, hogy a szünetekben több időt tölthettem apával. Kicsi koromtól fogva keveset láttam őt, és ez egészen kikészített, hiszen mégis egy apa figura nélkül kellett férfivé cseperednem, ami így nem volt túl egyszerű feladat. Sosem haragudtam az édesapámra, nem ítéltem el őt; pontosan tudtam, hogy katonaként számára első a saját nemzete védelme és így is napi szinten tartottuk a kapcsolatot, ha tudtuk. Anya nagyon szereti apát, ezért sosem gondolkozott azon, hogy esetleg keres magának másik párt, holott megtehette volna.
Ami engem illet… Pontosan tudtam, hogy New York nagy város, és ezért reménykedtem benne, hogy nem lesz számomra felkavaró az, hogy újra azokon az utcákon kell majd végig sétálnom, immáron teljesen egyedül, ahol annak idején a barátnőmmel, kézen fogva lassú tempóban haladtunk. Azt hiszem mind a ketten élveztük annyira a másik társaságát, hogy folyamatosan húzni akartuk az időt, és huszonnégyből huszonnyolc órát akartunk együtt tölteni. Én soha életemben nem voltam képes más lányt szeretni, pedig már vagy hat év eltelt azóta, hogy szakítottam vele. Persze szokták mondani azt, hogy az ember sosem felejti el az első szerelmét, viszont ez valahAzt ogy mégis másnak tűnt. Pontosan tudtam, hogy ebben a helyzetben én voltam a farok. Azért bántottam meg annyira azt a lányt, mert azt szerettem volna, ha tovább túllép rajtam, emiatt pedig sokszor eszembe jutott az, ahogyan előttem sírt a szakításunkkor. Talán a bűntudat miatt nem tudtam kiverni őt a fejemből, hiszen semmi olyat nem tett, ami miatt szakítanom kellett volna. Három évet a lehető legrosszabb módon zártam le és talán emiatt vagyok képtelen újra nyitni a legtöbb nő felé… Persze a testi kapcsolatot ez sem zárta ki, viszont pár szerencsétlen próbálkozás után feladtam a Hell-pótlékok keresését. A kínai lányok tagadhatatlanul gyönyörűek, de egyik sem ér fel az én kis tűzről pattant, hatalmas mosolyú kedvesemhez.
Reménykedtem benne, hogy soha többé nem fogjuk látni egymást, mert ebben az esetben legalább nem kellett volna azon gondolkoznom, hogy mit mondjak neki. Viszont ugyanakkor, ha valakiknek, akkor nekünk határozottan volt múltunk. Ez pedig számomra egyáltalán nem olyan dolog volt, amit könnyedén el tudtam volna törölni. Eddig a pillanatig azt hittem, hogy pontosan tudom milyen fájdalmat érezni, de amikor a lány úgy ment el mellettem, mintha soha nem lett volna közünk egymáshoz, mintha nem adtuk volna egymásnak mindenünket… Az számomra azt hiszem mindennél fájdalmasabb volt. Ennek a lánynak én egyetlen alkalommal hazudtam és úgy néz ki, hogy ő pont mindennek az ellenkezőjét gondolja. Hogy a kapcsolatunkban minden hazugság volt és csak a szakításunkkor voltam vele őszinte.
Azt hiszem minden vér kifuthatott az arcomból, amikor azt a bizonyos kérdést feltette. Nagyon szerettem volna mondani neki valamit, de egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Ebben a pillanatban nem igazán tudtam eldönteni azt, hogy elsírjam magam, vagy hisztérikusan nekiálljak nevetni. Ha lehetőségem lett volna rá, akkor azt hiszem inkább leültem volna, de semmiképpen sem szerettem volna mindezt a körülöttünk siető embertömeg szeme láttára megtenni. Azt hiszem egyik sem lett volna jó választás… Se a sírás, se a röhögés, leülni meg talán mindezek közül a legrosszabb lett volna.
- Hell… - a nevén kívül még mindig képtelen voltam mást kinyögni – Miért csinálod ezt?
Akaratom ellenére is elcsuklott a hangom és le kellett sütnöm a tekintetem. Sosem voltam képes változtatni azon, hogy milyen intenzitással ültek ki az érzéseim az arcomra, így sajnos most is elég szarul jött ki ez az egész. Nem akartam, hogy a fancsali fejemet kelljen néznie. Nem igazán tudtam hova tenni azt, hogy ilyen szinten nem ismert fel, holott szerintem annyira durván nem változtam meg. Nyilván jobb alkattal rendelkezek tizennyolc éves koromhoz képest, meg valamilyen ismeretlen oknál fogva a fejem is nagyobb lett, de azt hiszem ettől függetlenül egészen hasonlítottam még a hatéves énemre is… Nemhogy a tinédzserre.
- De igen – alig tudtam kimondani a szavakat, viszont a csuklóját mégis képtelen voltam elengedni. Amikor újra ráemeltem a pillantásomat, egy kicsit közelebb is húztam magamhoz – Mondd csak… Ki az, aki rajtam kívül még így szólít téged?
Senki más. Elméletileg mind a ketten tudtuk a választ. Azért hívtam mindig így, mert annak idején elutasító volt velem, és sokszor kikosarazott. A legtöbben Maiának szólították, mert teljes mértékben abszurd volt valakinek a középső nevét becézni úgy, hogy az illető azt nem használta. Nekem szimplán jobban tetszett a Helena a Maiánál, és amiért mindig olyan kis pukkancs volt, illett hozzá a Hell.
- Talán, mennem kellene, ne haragudj – ezen a ponton már tudtam, hogy okkal döntött úgy, hogy inkább elmegy mellettem, én pedig igyekeztem kizárni minden olyan forgatókönyvet a fejemből, ami hiába tűnt logikusnak, ebben a pillanatban gondolni sem akartam olyan dolgokra, hogy baja esett – Jó volt látni… Még mindig nagyon szép vagy. Jól áll a rövid haj.
Egy halvány mosolyt költöztettem az arcomra, aztán hirtelen felindulásból egyszerűen a két tenyerem közé fogtam az arcát és határozottan csókoltam meg a lány homlokát, még mielőtt meggondolhattam volna magam. Nem tartott a dolog túl sokáig, mert gyorsan el is engedtem őt, és anélkül, hogy a szemébe néztem volna, igyekeztem faképnél hagyni, mielőtt még felpofozna, vagy rám hívná a rendőröket. Azt már most tudtam, hogy ma este inni fogok annak ellenére is, hogy egyáltalán nem szoktam.

Azt hiszem a balesetemmel minden a környezetemben lévő emberre, a családomra és a barátaimra is ugyanolyan mértékben sikerült ráijesztenem. Kár azon gondolkodni, hogy lehetett volna rosszabb is, hogy eshetett volna még ennél is nagyobb bajom és hogy akár tragédiával is végződhetett volna az a nap. Nem történt meg. Én személy szerint mindig azzal magyaráztam az egészet, hogy ez egyfajta jel. A balesettel eljött az a pontja az életemnek, amikor rá kellett döbbennem, hogy hiába nem gondolok arra, hogy ennek a földi kalandnak egyszer vége lesz, az életünk - mindannyiunk élete - igenis véges. Tehát úgy kell élnem azokat a napokat, amelyek még megmaradtak nekem, hogy a legeslegvégén ne bánjak meg semmit. Hogy amikor lepörög előttem az életem - újra -, azt mondhassam, hogy kicsit sem volt unalmas. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert emberek vagyunk, így hozhatunk olyan döntéseket, amelyeket a végén megbánunk. Nekem tulajdonképpen csak annyi a szerencsém, hogy az eddig életemben meghozott döntések körülbelül felére egyáltalán nem is emlékszem.
De ez éppen elég volt ahhoz, hogy a kórházban töltött idő alatt átgondolhassam, hogy pontosan mit is akarok az élettől. Azzal még az emlékeim elvesztése ellenére is tisztában voltam, hogy semmiképp sem vágyom olyan életre, ami monoton. Nem akarok olyan munkát, ami reggel kilenctől délután ötig azzal jár, hogy egy irodában kell görnyednem az asztalom felett és a számítógép képernyőjét bámulva intéznem valaki másnak az életét. Élni akartam a sajátomat és minden élményt bepótolni, amelyről elvesztettem az emlékeim, vagy amelyeket még meg sem éltem.
- Rettentő csinos voltál benne! Örülök, hogy jó volt a buli is. - Az eladólány lelkesen mosolyogva pillant ezúttal rám, a telefonom képernyője helyett, amin a csütörtöki esküvő képeit mutogattam neki. - Az esküvők olyan szuperek! Nagyon várom már a sajátomat is. - Ezúttal még szélesebb lesz a mosolya, én pedig jókedvűen figyelem őt. Lezárom a telefonom és gyors mozdulattal a táskámba süllyesztem a készüléket.
- Csak szólj, ha énekesnőre van szükségetek. - Felelem neki félvállról. Sosem tudtam eldönteni pontosan mennyire vagyunk jóban, mert régóta járok ebbe az üzletbe, ha ruhakölcsönzésről van szó, de ezeken az alkalmakon kívül nem találkoztunk egyáltalán.
- Ne viccelj, neked vendégnek kell majd lenned! Fogadok irtó jóképű a plusz egy főd.
- Óó, nem. Szingli vagyok - finoman összepréselem az ajkaimat és így bólintok néhányat. Látom az arcán a meglepetést, de én nem érzem kellemetlenül magam emiatt. Vannak olyan dolgok, amiket mindenkinek egyedül kell megtapasztalnia és az az idő, amit egyedül töltünk, remek befektetés arra, hogy önmagunkat fejlesszük. Nekem pedig nagy szükségem van erre. Különben is olyan dolgokat szeretnék még csinálni, amíg megtehetem, amiket másnak talán nehéz lenne elfogadnia. Egy párkapcsolat pedig néha olyan kötelességekkel jár, amikre nekem jelenleg nincs kapacitásom.
Hamar elköszönök Sadie-től és távozom a boltból. Nem volt konkrét tervem, ami a mai napomat illeti, egyedül a ruhát akartam visszajuttatni a boltba, mert a jövőhetem kész káosznak ígérkezett. A határidőket pedig még nekem is be kell tartanom, ezért lehetünk ilyen jóban a lánnyal és ezért dicsér meg minden alkalommal, amikor újabbnál újabb ruhákat kölcsönzök az üzletből. Plusz valószínűleg ezért is számol a vendégek közé a leendő esküvőjén, ami miatt máris nagyon izgatott.
Talán csak annyi ötletem volt a mai nappal kapcsolatban, hogy rá kellene kérdeznem anyánál, lenne-e kedve velem ebédelni, vagy vacsorázni. Szó szerint beletartoztam abba a kategóriába, akinek már-már időpontot kell kérnie tőle, annyi programja volt minden hétvégén a barátnőivel és a potenciális ügyfeleivel. Szeretném azt hinni, hogy az ő elhivatottságát és energiáját örököltem, de sokszor bebizonyosodott már számomra az ellenkezője is.
Szöget ütöttek a fejembe a boltos lány szavai, ezért sem figyelek túlzottan a környezetemre, amíg a metróállomás felé tartok. Megakad a pillantásom egy-egy járókelő arcán, de senkit nem vizslatok annyira, hogy az a másiknak is feltűnjön. Egészen meglepődöm azon, ahogyan valaki elkapja a csuklómat és visszafordít maga felé. Pánikszerűen fürkészem az arcát és igyekszem rájönni, hogy honnan kellene ismerősnek lennie. - Tessék? - Felvonom a szemöldökeim, a tekintetemmel továbbra is őt fürkészem. A középső nevemen hívott, tehát jól kell ismernie hozzá, mert a legtöbben Maiának hívnak. - Ne haragudj, de... - Hiába öt év fél éve már a balesetnek, én még mindig nem tanultam meg szépen közölni azt, hogy egyszerűen nem emlékszem valakire. - Honnan ismerjük egymást? - Megrándul a szám, amit most hirtelen be is harapok, mert csak arra tudok gondolni, hogy mennyire valótlanul hangzik ez valaki olyannak, aki tudja a középső nevemet.
- Nem akartam udvariatlan lenni, amikor elsétálok melletted. Ne haragudj! - Ezt pedig őszintén így is gondolom. Ilyenkor mutatkozik meg számomra is, hogy bár a balesetnek hála - vagy éppenséggel amiatt kötelező jelleggel - új fejezetet nyitottam az életemben és tiszta lappal kezdtem, de azok, akik ismernek engem, talán nem fogják fel ilyen pozitívan a dolgot. - Egyébként... Biztosan nem gyűlöllek, ne mondj ilyet - erre pedig egy nem túl széles, de annál bizakodóbb mosollyal próbálok ráerősíteni, amikor felpillantok a férfira.

792・ ・ruha・ℳ

- De hát bébikém – egészen hozzászoktam már anya felháborodott hangjához. A tenyere lassan az arcomra tapadt, és finoman megsimogatta azt – Nézd meg Noah-t! Ő annyira elegáns. Nem mehetsz motorral és bőrkabátban tanítani, hát mit fognak gondolni rólad a gyerekek? Mi van akkor, ha megijednek majd tőled?
Én erre az egészre nem tudtam és nem is akartam reagálni. Hétvége volt, anya csupán azért ugrott át, mert azt hiszi, hogy képtelen vagyok kezelni példának okáért mondjuk a vízforralót, vagy a gáztűzhelyt. Arra nem akartam felhívni a figyelmét, hogy éveken keresztül éltem egyedül Kínában, ráadásul a fővárosban. Kína össze sem hasonlítható mondjuk az Usával. Tény és való, hogy két elég fejlett helyről van szó, azonban már az államigazgatás is elég más. Tény, hogy rengeteg szabályt le kellett tisztáznom magamban ahhoz, hogy minden gond nélkül tudjak élni, de ennek ellenére is megmaradtam... Szóval nem is igazán értettem azt, amit anya csinált jelen helyzetben.
- Hétvége van anya – egészen halkan sóhajtottam fel, de az arcomon mosoly volt. Átkaroltam az amúgy is a mellkasomig épphogy érő anyukám derekát, és úgy folytattam tovább a mondandómat – Senkit nem érdekel, hogy iskolán kívül milyen a stílusom. A gyerekek pedig folyton fel akarnak ülni a motoromra.
Ezt néha meg is szoktam engedni annak, aki pont elkap a tanítás végén, de természetesen csak a magaslati levegőt próbálhatja ki, ha a szülei is megengedik. Általában ez a dolog úgy nézett ki, hogy én fogtam a motoromat, a gyereket pedig az aktuális szülő. Pontosan tudtam, hogy hiába szeretem nagyon a kicsiket, ettől függetlenül sem engedhetek meg magamnak túl közeli kapcsolatot, mert a mai világban bárki képes félreérteni az ilyeneket. Mindenesetre eddig a tantestülettől nem kaptam figyelmeztetést arra, hogy miben és mivel kellene munkába járnom... Anya meg nyilván leggyakrabban hétvégén találkozik velem, és hát mivel ismer, minden bizonnyal összezavarodhatott.
- Most el kell ugranom egy kicsit – egy gyors puszit még nyomtam az arcára, és az időközben belépő kutya fejét is megpaskolgattam. Igyekeztem lehetőség szerint hamar belebújni a cipőmbe, és elhagyni a lakást, még mielőtt anya valami egyéb dolgot kitalált volna.
Nem igazán volt programom igazából a mai napra, viszont az sosem változott velem kapcsolatban, hogy mennyire képtelen vagyok egyedül megmaradni. Noah-val a közelgő születésnapja ellenére sem tudtuk még rendezni a viszonyunkat, hiszen a múltban történt feszültségek elég nagy éket vertek közénk. Szokták mondani azt, hogy bizonyos barátságokat már képtelenség megjavítani. Én valahol a szívem mélyén bíztam benne, hogy a miénk nem ilyen, azonban voltak sebek, amik még mindig túlságosan fájtak nekem ahhoz, hogy csak úgy el tudjam engedni az egész dolgot. Ő volt a legjobb barátom... Tényleg más mint, Nath, akinek volt testvére. Mi ketten egykék voltunk – most már persze megváltoztak a dolgok és végül tényleg én maradtam teljesen egyedül – ezért jobban vágytunk egy hasonszőrű társra, mint Nath. Most mégis azt éreztem, hogy őt kell majd felhívnom annak érdekében, hogy valamit kezdhessek magammal. Nagyon szeretem anyát, de hosszú távon képtelen vagyok elviselni.
Ha valamire, akkor viszont arra egyáltalán nem számítottam, hogy pont az első barátnőmmel fogok szembesétálni, még mielőtt kitalálhattam volna a terveimet. Pontosan tudtam, hogy mennyire gyűlölhet engem, viszont ennek ellenére is reménykedtem benne, hogy felnőttként tudjuk kezelni a kapcsolatunk helyzetét. Én rajta felejtettem a pillantásom, hiszen a pár év, ami eltelt az utolsó találkozásunk óta, egyáltalán nem koptatta meg a lány szépségét. Sőt, ha vissza kellett volna emlékeznem a tinédzser barátnőmre, akkor minden bizonnyal nehezen ment volna a dolog. Egy ideje már csak a fényképeit dobta fel olykor az insta, ha rákerestem, de elég régóta nem frissítette a profilját már... Tehát ezért kissé már homályosak voltak az emlékeim.
Tudtam, hogy nem a legjobb módját választottam annak, hogy mi ketten elváljunk egymástól, de ennek ellenére is úgy éreztem, hogy teljességgel túlzás lenne az, hogy úgy megyünk el a másik mellett, mint idegen. És bár azt hittem, hogy már régen túl voltam rajta, ennek ellenére fájdalmat okozott, hogy figyelmen kívül hagy. Ő pedig minden bizonnyal tisztában volt ezzel.
- Mondd csak, Hell – alig egy lépéssel hagyott le, amikor elkaptam a lány csuklóját. Igyekeztem összeszedett lenni, de ebben a helyzetben egyáltalán nem volt egyszerű dolgom. Éreztem, ahogyan a dühöm és a keserűségem egyszerre önt el, és ezt minden bizonnyal láthatta is a szememben – Tudom, hogy gyűlölsz, de nem érzed ezt egy kicsit túlzásnak?