Roy & Tate

Don't ask questions you don't wanna know Learned my lesson way too long ago Bad, bad news One of us is gonna lose I'm the powder, you're the fuse Just add some friction My doctors can't explain My symptoms or my pain But you are my strange addiction

Amikor tegnap este jókedvűen elköszöntem Reidtől, azzal a tudattal, hogy Philadelphiába utazik valami konferenciára az egyik befolyásos ügyfelünkkel, természetesnek vettem, hogy az elkövetkezendő három napban semmit sem hallok felőle. Nem mintha a hétvégi munkaszünet önmagában garancia lenne erre, hiszen Reid hajlamos figyelmen kívül hagyni az olyan banális részleteket, mint hogy éppen péntek van vagy vasárnap, és rendszerint akkor üzen, amikor eszébe jut valami, mivel – tudniillik – az agya messze nem arra van kalibrálva, hogy hozzám hasonlóan péntek délután ötkor minden munkával kapcsolatos gondolatot kizárjon, és csak hétfő reggel térjen vissza a kötelességekhez. Ezúttal azonban abban a biztos hitben engedtem el, hogy az ügyfél társaságában, szokásához híven, agyi kapacitásának százhúsz százalékát neki szenteli majd, és sem időt, sem energiát nem pazarol arra, hogy nonszensz ötleteivel vagy váratlan kéréseivel megzavarja a napirendemet, nem beszélve a szabadnapjaim sérthetetlenségéről.
Felesleges lenne azt állítanom, hogy ez a feltételezés megingathatatlan bizonyosság – noha nem dolgozom régóta a cégnél, már épp elég ideje ismerem a menedzseremet ahhoz, hogy sose merjem magam teljes nyugalommal beleélni Reid kiszámíthatóságába. Valahol mélyen mindig ott motoszkál bennem az előérzet, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet valami váratlan páli fordulat a részéről, amit kénytelen leszek elegáns rugalmassággal kezelni, akár tetszik, akár nem. Talán csak annyiban érzem előnyösebbnek a helyzetemet, hogy amikor a szobámban kialakított munkaállomásom kényelmében ülve — a céges gépem előtt görnyedve, éppen egy ügy aprólékosan részletezett aktáit tanulmányozva — észreveszem a munkahelyi mobilom kijelzőjén felvillanni Reid neve egy újabb üzenettel, az otthonom nyugalmában megengedhetem magamnak, hogy minden retorziótól való félelem nélkül, szabadon megforgassam a szemem, egy irritált sóhaj kíséretében, amivel — a neve láttán — a tüdőmben rekedt összes levegőtől szabadulok meg.
„Irány Philly, Tate. Közbejött valami...”
Ki nem állhatom, hogy Reid a bűnbánat legapróbb szikráját és minden elnézést expresszionáló kifejezést nélkülözve, képes mindössze öt rövidke, ártatlannak tűnő szóval olyan pusztítást végezni, ami nemcsak a teljes péntekem, hanem a komplett hétvégémet tönkrevágja, mintha a magától értetődő, pihenőidő kiváltságára való jogom sosem létezett volna. Fölényes teljességgel figyelmen kívül hagyja annak a potenciális eshetőségét, hogy talán akad olyan társadalmi vagy családi kötelezettségem, amit semmilyen kifogással nem tudok kihúzni a magán naptáramból, és amelynek elmulasztása akár hosszútávú feszültségekhez vezethetne a privát életemben. Mindezt persze némileg érthetővé — de semmiképp sem elfogadhatóvá — teszi, ha a céges hierarchiáját és az ő, valamint az én pozíciómat szem előtt tartjuk — különösen, ha figyelembe vesszük, milyen sokat jelent számomra ez az állás —, hiszen mindketten tisztában vagyunk azzal a zsarnoki egyensúlytalansággal, amely módot biztosít a számára, hogy bármikor, bármilyen kéréssel forduljon hozzám, miközben én a ranglétra alacsonyabb fokán, a kedvezőtlenebb oldalon egyensúlyozva, nem engedhetem meg magamnak a nemet, hacsak nem szeretnék egy makacsul eltüntethető fekete pontot begyűjteni az ő fejében, ami végső soron a minősítésem képzeletbeli skálájára vethet árnyékot.
Legszívesebben azzal a nyers, félreérthetetlen őszinteséggel válaszolnék neki, hogy ez bizony az ő problémája, amely engem legfeljebb annyiban érint, amennyire azt ő szeretné rám kényszeríteni, de kétségtelenül az ilyesfajta reakció meglehetősen passzív-agresszívnak hatna, ráadásul mérhetetlenül távol állna attól a professzionális attitűdtől, amelyet minden körülmények között igyekszek megőrizni. Így hát, mivel nem áll szándékomban magamról elüldözhetetlenül rossz képet festeni, maradok a szakmai udvariasság talaján, és a legkevésbé sem rejtélyes utalással a tudtára adom, hogy a személyautóm éppen a szervizben van, ennek következtében pedig az ő segítségére lesz szükségem ahhoz, hogy eljussak a konferenciára.
Alighogy elküldöm az üzenetet, máris megjelenik a képernyő alján a három pontból álló kis animáció, amely Reid pötyögését hivatott jelezni, ám ezúttal – szinte a várakozásommal dacolva – a pontok néhány másodpercen belül eltűnnek, további válasz nélkül. Talán Fortuna úgy döntött, hogy végre az én oldalamra szegődik? Vagy a váratlanul felbukkanó, életbevágó válsághelyzetének köszönhetően sikerült kizárnia a világból fakadó minden egyéb impulzust – engem is beleértve?
Meg a nagy frászt!
„Semmi gond, Tate. Roy, a Crescendo Creations lemezkiadó tulajdonosa – aki, mint mindig, most is bámulatos rugalmasságról tett tanúbizonyságot –, beleegyezett, hogy útközben felvesz. Megadtam neki a telefonszámodat, így számíthatsz rá, hogy hamarosan keresni fog.”
Ha nem az irodai székemben ülnék, könnyen lehet, hogy mindkét térdhajlatom megrogyna, ahogy a válaszában említett ügyfelünk neve lassan átszivárog az értelmezésem legmélyebb rétegeibe. Általában véve hajlamos vagyok a fájdalmasan kínos pillanatokat gondosan elásni a feledés sötét zugaiba, mintha egy belső védekező mechanizmus működne közre, hogy megóvjon a gyötrő visszatekintések kényelmetlen mocsarától – az a rész az elmémnek, ahol ezek a pillanatok tanyáznak, leginkább olyan hely, amit egyszer már bejártam, de önszántamból sosem keresnék fel újra. Most azonban az emlékek ádáz áradatként törnek rám, mintha egy elfelejtett zsilip hirtelen megnyílna, és az érzelmek vad hömpölygéssel, jéghideg özönnel zúdulnának rám, magukkal sodorva minden védekező gondolatomat. Nem tudok szabadulni attól a képtől, amely az álmatlan éjszakát idézi fel, amikor Roy karjai között kimerülten, de eltökélten próbáltam megfejteni az iránta táplált érzelmeim valódi természetét. Mielőtt azonban a gondolataimban teljesen tisztázódhatott volna a konklúzió, vakrémületemben ösztönösen cselekedtem: összepakoltam, és a hotelszobánk jegyzettömbjének egyik lapjára – vagy inkább annak letépett, hevenyészett aljára – kapkodva felróttam két, véglegességet sugalló mondatot, hogy pontot tegyek mindarra, ami köztünk volt.
Ahogy különösebb meggondolás nélkül hajigálom a bőröndömbe az utazáshoz szükséges holmikat, a gondolataim újra és újra az összeesküvés-elméletek irányába kalandoznak – egyszerűen túl sok a véletlen ahhoz, hogy puszta egybeesésként kezeljem az események láncolatát. Talán Reid túlságosan mélyre ásott a múltamban, olyan elfeledett vagy éppen szándékosan eltemetett titkokat kutatva, amelyeket én magam sem sietnék napvilágra hozni? Ez a forgatókönyv még a legdrámaibb latin-amerikai szappanoperák világát is zavarba ejtené; ilyen kifinomult intrikákhoz még azokban is ritkán folyamodnak. Az efféle húzások nem illenek Reid karakteréhez — bár a kontrollmániás hajlamait nem tagadhatnám le, más tekintetben aligha mondhatnám róla, hogy a manipulatív játszmák nagymestere lenne.
Utolsó pillantást vetek magamra a teljes alakos tükrömben, amikor a céges telefonom sürgető rezgéssel jelzi az újabb üzenetet; tudom, hogy elérkezett az újratalálkozás pillanata, és noha igyekszem egyetlen fölösleges másodpercet sem pazarolni, mielőtt felkapnám a táskáimat, még gyorsan visszaírok Roynak, hogy már úton vagyok.
Ahogy minden határozottságot imitálni próbáló léptekkel közeledem az autó felé, azonnal kiszúrom az alakját a vezetőülésben; tekintetem szinte mágnesként tapad az arcára – vonásait, amelyeket az elmúlt évek alig észrevehető, mégis megkérdőjelezhetetlen nyomokat hagyva formáltak át, részletesen tanulmányozom, miközben akaratlanul is arra a következtetésre jutok, hogy az idő valami különös jóindulattal formálta tovább a karakterisztikumait, mintha a határozottság és férfiasság újabb dimenzióit ékelte volna beléjük.
Pillantásaink egyetlen szemvillanás alatt találkoznak – vagy talán helyesebb lenne azt mondani, hogy ütköznek –, és az összeakadásuk intenzitása egy mindent elsöprő természeti katasztrófa erejével ér fel; mintha körülöttünk létező tér és idő egyetlen pillanatra összeroskadna, majd lassított felvételként tárná elém a momentum minden apró rezdülését. Látom, ahogy ajkai egy kurta mondat ritmusára megrándulnak, de túlságosan távol vagyok ahhoz, hogy tisztán halljam, mit mondott, és a szavakat sem tudom pontosan leolvasni. Ennek ellenére a szájmozgása és a szemeiben felvillanó érzelem olyan egyértelműen kifejező, hogy nem lehet félreérteni – az arckifejezéséből ítélve biztos vagyok benne, hogy a kimondott szavak tökéletes összhangban vannak az én lelkiállapotommal is.
– Jó napot, McMillan úr. Elnézést kérek a kellemetlenségért, amelyet a váratlan változás okozott, és köszönöm a segítségét. – szólalok meg kimérten, megőrizve azt a kifogástalan hivatásos hangnemet, amelyet bármely ügyféllel szemben megkövetelnek. Tartózkodom attól, hogy akár egyetlen utalást is tegyek a közös múltunkra, még ha futólag meg is fordul a fejemben, hogy tartozom neki egy személyes bocsánatkéréssel. Azonban ez már régen elveszítette jelentőségét — többé nem vagyunk egyek, és ami most összefűz bennünket, az nem több egy egyszerű munkakapcsolatnál. – Hová helyezzem az utazótáskámat? A hátsó ülés megfelel, vagy inkább a csomagtartót preferálná? – teszem fel udvariasan a kérdéseket, és miután eligazít, némán végrehajtom az utasítást, majd óvatosan kikerülve a Range Rovert, helyet foglalok az anyósülésben. Csendben, szinte szertartásos mozdulatokkal becsatolom az övem, és mozdulatlanul várom, hogy elinduljunk.

outfit ♡ vibe