- Mosolyogj, Bishop! – vigyorogtam a velem szemben ülő nőre, miközben alattunk a teherautó szinte másodpercenként ugrott egyet. – Ez is a szabadság egy formája – vontam meg a vállam, keserű mosolyra húzva a szám, ahogy kilestem a teherautó ablakán. Ugyanazt láttam, mint fél órával ezelőtt: semmit, csak sziklákat, homokot, elvétve pár autót, vagy gyalogosan haladó lakost, akit útban voltak a kisebb falvakba, ahol laktak. - Hé, mennyire van még a falu? – kérdeztem a sofőrtől előrehajolva, aki válasz helyett csak arabul motyogott valamit heves gesztikulálások közepette. – Remek, nem tud angolul – sóhajtottam fel, visszadőlve a helyemre, Kate felé sandítva. – Rácseszünk, ha átver minket – jegyeztem meg, elhúzva a szám. A hírszerzők persze megesküdtek, hogy nem fog, de a CIA nem ismeri ezeket a rohadékokat úgy, mint mi. Ezek bármire képesek. Sok mindent láttam már, mióta leszálltam a gépről, és megtanultam, hogy jobb, ha mindig a legrosszabbra számítok. - Te nem tartod furcsának? – pillantottam kíváncsian Kate-re, feldobva a lábam a padra, amin ült. – Miért nem a sajátjaikat küldték? Mi katonák vagyunk, nem ügynökök – vontam meg a vállam, megigazítva a napszemüvegem. A vezetőség csak annyit mondott, hogy a CIA-nek szüksége lenne két felderítőre, de azt hittem, hogy a feladat a szokásos lesz. Ehelyett azonban a felszerelést otthagytuk, civilbe öltöztünk, és már vagy nyolc órája itt poshadunk ebben a fém dobozban, ami úgy remeg alattunk, mintha bármelyik pillanatban széteshetne. - Nem tetszik ez nekem. Az emberük afgán, mi van, ha elad minket? Több száz kilométerre lesz tőlünk a legközelebbi amerikai támaszpont – sóhajtottam fel gondterhelten, mintha csak előre látnám a jövőt. Nem, mintha bajom lenne az itteniekkel, csak … nehezemre esik, hogy megbízzak bennük. Az eligazításon hallottak szerint hamarosan oda kell érjünk a hegy lábához, ahonnét nagyjából egy óra séta a falu, ahol a CIA embere vár minket a felszereléssel. Utána a hegyen át, az elhagyott bányán keresztül már a tálib tábor szélére érünk. A bányát ellenőrzik a legkevésbé, így ott a legkönnyebb bejutni. - Még így is rohadt meleg van – morogtam szüntelen, sokadszorra törölve az ingem ujjába az arcom, de mivel az ingem is már tele volt izzadság foltokkal, így nem sokat segített. Soha nem fogom megérteni, hogy képesek emberek itt élni a mindennapjaikat. Az itteni hőség miatt Szibéria afféle Disneyland-ként lebegett már a szemem előtt. – Azt hiszem ott vagyunk – jegyeztem meg, ahogy kipillantottam az ablakon, és megláttam a hegylábát, ami ellentétben az eddigiekkel, úgy tűnt, hogy lakott terület. A szavaim igazolásaképp a jármű néhány száz méteren belül meg is állt, a sofőr pedig továbbra is arabul beszélt, de a gesztikulálásából kivehető volt, hogy azt szeretné, ha minél előbb megszabadulna tőlünk. - Csodás, mi? – horkanta fel, Kate felé sandítva, ahogy kinyújtóztattam az elnyűtt tagjaimat. – Ki vágyik LA-be, ha itt is lehet – mondtam, ahogy megindultam előre, nem igazán törődve a lakosok kissé furcsa pillantásaival. Nem valószínű, hogy sok idegent látnak errefelé. – Mintha a gimis bálon lennék – vigyorodtam el a kíváncsi pillantásokat kommentálva, miközben a házakat figyeltem. Errefelé nem igazán ismerik a rendszer fogalmát, így se utcanevek, se semmi nincs itt. Egy képet mutattak csak az épületről, de az pont úgy nézett ki, mint az összes, ami valaha épült Afganisztánban. – Bishop, te nő vagy, jobban értesz ezekhez. Hol a tökömben van ez a ház? – kérdeztem, miközben a nyakam nyújtogatva igyekeztem minél nagyobb teret belátni, de mint tű a szénakazalban. Igazán kijöhetett volna elénk az emberünk, vagy adhattak volna valami konkrétabb támpontot is annál, minthogy: keresd a hegy tetején lévő szürke, kissé omladozó épületet, ami pont úgy néz ki, mint az összes többi.
Egyszerűen utáltam a zötykölődést. Szerencsére nem olyan okokból, hogy felkavarodott volna tőle a gyomrom, de azért elég idegesítőnek találtam, amikor már órák óta úgy haladtunk, hogy minden második percben ugrottam egyet az ülésen, a kocsival együtt. Valahányszor megtörtént, morogtam egyet kelletlenül az orrom alatt, a porról meg aztán már nem is beszélve. Azt mondják, hogy mindenhez hozzá lehet szokni, de ehhez szerintem egyszerűen lehetetlen. Még ennyi idő után sem könnyű elviselni, hogy mindent beborít, beleeszi magát a ruhádba, az orrodba, minden létező testnyílásodba. - Nyald ki, Lindahl… - pillantottam fel rá a napszemüvegem sötét lencséje mögül. Szinte biztosra vettem, hogy érzi magán a tekintetem. – Tudod, engem inkább az aggaszt, hogy neked miért van kedved még mindig mosolyogni. – feltoltam a szemüveget a fejem tetejére, és mind a két kezemmel megdörzsöltem az arcomat, kitörölve a szemeim körül megülő porszemeket. Teljesen eltömődtek tőle a pólusaim, és ha egy kicsit lányosabb nő lennék, valószínűleg most jajveszékelnék ettől az egésztől. Ám egy nőies egyed nem vállalna efféle küldetéseket, mint én. Nem lenne itt keresnivalója. - És elárulnád, hogy mégis milyen formája? – ráncoltam a homlokomat értetlenül, közben rákönyököltem a térdeimre. – Szerintem már így is rácsesztünk erre az egészre. – adtam hangot a véleményemnek, mert valahogy nem volt jó előérzetem. – Egyébként nem mondott túl szépeket rólad. – igen, nagyjából egész jól megértettem az arabot. Már az előtt is, hogy kiküldtek ide, azóta meg tovább csiszolódott a tudásom, hogy már élesben is kellett használnom - Igen, pontosan ezért. Lehet, hogy a sajátjaikat nagyobb veszteségnek könyvelnék le, mint minket. – vontam meg a vállaimat. – Tudod, a katonák hullanak, feláldozhatóbbak, mint egy ügynök. Gondolom… - ebből pedig szerintem számára is egyértelművé vált, ha még eddig nem lett volna az, hogy nem voltam túl jó véleménnyel az ügynökökről. – Meg mi itt vagyunk már egy ideje, van helyismeretünk. Nekik ez időbe telne, és biztos mi vagyunk a gyorsított megoldás. – találgattam tovább, hol hátra dőlve, hol előre. Valahogy sehogy sem volt már kényelmes ennyi ülés után. - Nekem sem tetszik. Ennyire rizikós még nem volt a helyzet, de majdcsak megoldjuk valahogy, nem? Legfeljebb elmondhatod magadról, hogy velem halsz együtt! – látszólag könnyedén vettem a dolgot, de igazából az én agyam is lázasan kattogott folyamatosan, és az a görcsös érzés sem akart szűnni a gyomromban. Nem mondanám, hogy berezelős vagyok, de azért most igencsak tartottam a ránk váró feladattól. Még akkor is, ha természetesen minden további nélkül el fogom végezni a küldetést. – A bánya gondolatától sem vagyok odáig… - forgattam a szemeimet, aztán kinéztem egy pillanatra az ablakon. A közelben már látszott a hegy, ami a következő állomásunk volt az úton. - Ne nyafogj már annyit! – szóltam rá, miután nyugtáztam magamban a helyzetünket. – Megszokhattad volna már, bár én meg a porral nem vagyok kibékülve. Mindenhol ez a rohadt homok… - fintorogtam újra. – Haladjunk! Nem akarok többet itt lenni, mint amennyit feltétlenül szükséges. A fegyverek nélkül nem érzem magam teljesnek. – osztottam meg a nemtetszésemet Jonnal, miközben kikászálódtam a kocsiból. Nem kellett félteni, képes voltam én megvédeni magam, de azért egy fegyverrel kibékültem volna. - Meg sem kérdezem, hová jártál gimibe! – az orrom alatt azért széles mosolyra húztam a számat, miközben megindultam utána én is. Tekintetem ide-oda járt a sötét lencse takarásában, automatikusan felmértem a környezetem. – És azért, mert nő vagyok, gondolod felcsaptam építésznek? – olyan arcot vágtam, hogy egyértelművé váljon Lindahl számára is, hogy mi a véleményem jelen pillanatban róla. – Ahhoz, hogy legyen szemed, legutóbb még nem kellett nőnek születni. Egyébként az a gyanúm, hogy az lesz az. – mutattam a távolba átlósan. Igazából csak a tetejét láttam, de az elég jellegzetes volt ahhoz, hogy úgy sejtsem, az lesz az. – Látod, ott felül vannak azok a kis jellegzetes lyukak! – mutogattam, de nem tudtam biztosan, hogy vajon neki is feltűnik-e ilyen aprócska részlet. - Csak arról nincs halványlilám sem, hogy hogyan jutunk oda. – mert bizony házak tömkelege, és kacskaringós utak voltak előttünk.
A szavait hallva szélesedett a vigyorom, miközben amennyire tudtam elnyúltam a nem éppen túl tágas járműben, de most ez is megtette. Ekkora luxusban jó ideje nem volt részem, ilyenkor nem árt kiélvezni, amíg tart. -Legutóbb két napig feküdtem egy lyukban, ahhoz képest ez fejlődés – vontam meg a vállamat. Nem, mintha nem szoktam volna már hozzá, de ettől még jó érzés kinyújtóztatni a végtagjaimat. -Kapja be – morogtam a sofőr felé pillantva. – Hogy mondjam ezt meg neki arabul? – pillantottam Kate-re mosolyogva. Lehet, hogy elég lenne azután, hogy kitett minket, nehogy a végén személyes sértésként kezelje a jókívánságaimat, amit címzek neki. – Csak nem hazavár a pasid? A kezében egy táblával, mint a filmekben? Jöhetne ő is. Biztos imádná – ironizáltam, ahogy az ablakon kipillantottam. Ha ezt az egészet túlélem, akkor soha életemben nem akarok többet homokot látni. -Mert szarok az infóik. A hírszerzést gatyába kéne rázni – sóhajtottam fel. Erre is meg volt a maguk sablon válasza, miszerint a kapcsolatok kiépítése nem megy egyik napról a másikra, és hasonló baromságok. Csakhogy mi az ő infóik alapján indulunk, és ha elcseszik, minket öletnek meg. -Ha meghalok, akkor azt ugyan senkinek sem mondhatom el. Egyébként is, miért hiszed, hogy olyan jó lenne veled meghalni? – pillantottam rá mosolyogva. Én inkább annál a verziónál maradnék, hogy élve hagyom el ezt a rohadt porfészket, amit egyesek országnak csúfolnak. Más kultúra, más hagyományok, béke és demokrácia így meg úgy … mikor folyton attól kell félned, hogy mikor robbantanak fel, valahogy elkezdenek ezek a dolgok hidegen hagyni. – Te legalább beférsz, én meg nyomoroghatok megint – húztam el a szám. A nagyobb termetű katonák közé tartozom a magam majdnem kétméterével, ha beszorulok egy rohadt lyukba, akkor garantáltan vér fog folyni, mikor visszaérek a bázisra. -Nézd úgy, mint egy kiszáradt tengerpart – vontam meg a vállam, miközben kikászálódtam a járműből. Az izzadság továbbra is dőlt rólam, nem győztem már az ingembe törölni az arcomat, hogy lássak is valamit. -Állami suli volt, elég szigorú – jegyeztem meg egy vállrántással. A nagyszüleim úgy gondolták, hogy jót tesz majd nekem egy kis fegyelem, de nem igazán jött össze, sőt, talán még csak rontott is a helyzeten. Utána jött a katonai akadémia, mikor már nem volt kedvük foglalkozni a bajaimmal. – Ne hülyéskedj Bishop, ahhoz számolni és tudni kéne – vigyorodtam el. – Jellegzetes lyukak? – néztem rá értetlenkedve, majd arra, amerre mutatott. – Jellegzetesen mindjárt szétesik az egész ház. Mint ez az egész rohadt ország – ha ez jellegzetes, akkor velem van a baj. -Átvágunk vontam meg a vállam, ahogy belöktem az egyik ház kerítésének ajtaját. – Csak átutazunk, nem kell beszarni! – emeltem fel a kezem, mikor az ott lakó nő döbbent és ijedt pillantásokat vetett ránk. – Mondd meg neki, hogy nem lövöm le – pillantottam hátra Kate-re, miközben tovább haladtam udvarról udvarra. -Hol tanultál egyébként arabul? Meg minek? – kíváncsiskodtam, miközben átugrottam a kőfalon, ami valószínűleg a kerítés szerepét akarta betölteni, majd segítő kezet nyújtottam Kate-nek is, ha szüksége lett volna rá. – Mehettél volna tolmácsnak a központba. Kevesebb homok és por, úgy hangzik, mint egy valóra vált álom – jegyzem meg, gondosan kikerülve a kecskéket, amik az udvarokon voltak szabadon.
- Végül is, igen. Attól függ, honnan nézzük! –ettől függetlenül én még nem tudtam örülni ennek a kocsinak, ráadásul melegem is volt. A halántékomon éppen úgy csorgott végig egy izzadságcsepp, mint a gerincem mentén. Sok dologhoz hozzá lehet szokni, de azért örültem neki, hogy van még hová visszamennem, ahol nincs ennyi homok, meg ilyen hőség. Sosem gondoltam, hogy valaha a télre fogok vágyni, de most határozottan olyan érzésem volt, hogy szívesen beledőlnék egy hókupacba. - Inkább sehogy, mert bekapás helyett lehet, hogy lenyesi valami tőrrel. – vigyorodtam el. Természetesen, ha erre sort próbált volna keríteni a fickó, akkor rövid úton elintézte volna valamelyikünk, ehhez kétség sem férhetett. Azt hiszem, hogy mindettől függetlenül nem mert volna bepróbálkozni, de hát ugye soha nem lehet tudni, mire számítson tőlük az ember. – Nem, nincs pasim! – nevettem el magam, mert már maga a lelki szemeim előtt megjelenő kép is nevetségesnek tűnt számomra. Nem volt nekem időm kapcsolatot kialakítani, meg különben is, ki akart volna egy olyan nőt, aki határozatlan időre lelép a világ egyik legveszélyesebb részére? - Állj be közéjük, ha ezt túléljük, és akkor gatyába rázhatod őket! – adtam készséggel a jobbnál jobb ötleteket. Én nem vágytam arra soha, hogy ügynök legyek, másképp kívántam szolgálni a hazámat, és ez azután sem fog változni, hogy leszerelek, és kikerülök erről a helyről. – Nos, lássuk csak… - úgy tettem, mintha nagyon át kellene gondolnom, hogy mit is mondjak, ám csakhamar mosoly költözött az arcomra, és könnyedén megrántottam a vállaimat. - Ez nem is lehet kérdés, Lindahl! Szép vagyok, elbűvölő, és remek a humorom! Kell ennél jobb társ a halálhoz? – nem vártam meg, hogy válaszoljon, egyből rávágtam: - Természetesen nem! – elégedetten dőltem hátra, amíg meg nem állt a kocsi. Ez hála istennek elég rövid időn belül bekövetkezett, szóval végre kiszállhattunk ebből a kocsinak csúfolt bádogdobozból. Egyből nyújtózkodni kezdtem, roppantak is a csontjaim, hála az elgémberedett tagjaimnak. - Ne aggódj, majd kihúzlak, Micimackó! – utaltam a mese azon jelenetére, amikor a mackó beszorul az odúba, és hetekig eszi a mézet, mert nem jut onnan ki. – Igen, látod?! – mutattam újra az emlegetett épületre. – Csak azon vannak, úgyhogy szerintem az lesz az! – mondtam ezúttal magabiztosabban. – Az tény, hogy mindjárt szétesik, de reméljük, azt még kibírja, amíg mi ott vagyunk. Aztán már nem érdekel. – mondtam őszintén, mert felőlem tényleg az egész ország széteshetett volna. - Nem vagyok biztos benne, hogy az a legjobb megoldás, ha még ennél is jobban felhívjuk magunkra a figyelmet! – jeleztem finoman, ettől függetlenül megindultam Jonah után. – Halálra rémíted, akkora vagy! – én egy pillanatra azért megálltam, hogy néhány megnyugtatónak szánt szóval hagyjuk hátra a nőt. Még csak az kellett volna, hogy „riadót” fújjon itt a faluban. Így sem mondhatnánk, hogy el tudunk vegyülni, bár nem is volt célunk, viszont feltűnést sem nagyon akartam azért kelteni, ha nem muszáj. - A kiképzésem része volt. – meneteltem tovább mögötte. – És komolyan megkérdezted, mikor ebben az országban vagyunk? – a napszemüvegem sötét lencséje mögött értetlenül meresztettem a szemeimet. – Felkészítettek, én pedig megtanultam a leckét szépen. Jól jön, hidd el! – tekintetem folyamatosan a környéket pásztázta, ahogy mindig. Kiszúrtam volna a legkisebb veszélyt is, ha úgy van, de egyelőre minden nyugodtnak tűnt. - Persze, egy valóra vált álom… - forgattam a szemeimet, közben elfogadtam a kezét, és könnyedén átugrottam én is. – Nem nekem való, hogy asztal mögött üljek. Itt különben is több hasznát veszem, és teszek is valamit. Ha szükséges, be tudom tölteni a tolmács szerepét, de nem ezért vagyok itt. Arra ott vannak az okos tojások. – akik közé én nem tartoztam ugyebár. – Téged mire képeztek ki? – mert én a magam részéről a nyelv mellet mesterlövész lennék, vagy mi a szösz. Amennyire tudtam, ő is hasonló vonalon mozgott, nem véletlenül kerültünk most össze.
- Azt megnézem – horkanta fel, ahogy vetettem egy pillantást a sofőrre. – Amúgy, igaz, hogy kecskéket dugnak? – pillantottam vigyorogva Kate-re. Nem vagyok rasszista, de azért a tényekkel nehéz vitatkozni. Elvégre, jó sok kecskét tartanak, sokkal többet, mint amennyit kellene. Van ez így. Az írek meg iszákosak, a franciák meg büdösek, mint a sajtjaik. A kínaiak pedig rühellik a gyerekeket, ezért eladják őket. Ezek csak tények. – Próbálkozz be a kecskepásztornál! – vigyorodtam el. A négylábúak után biztosan előre lépésnek élné meg Bishop közeledését. Az első napjaimon még meglepődtem, hogy sokaknak kapcsolata volt, meg házassága. Pár év után már szétmentek, vagy elváltak. Nem épp az a családbarát munkahely a sereg. Megdöglesz, vagy elhidegülsz. Próbálsz nem meghalni, miközben otthon épp megcsalnak. Állítólag nem megcsalás, ha van köztetek egy tenger és egy óceán. - És üljek egy irodában egész nap? Kösz nem – az ügynökök többsége ezt csinálta. Ültek egy irodában. Terepen ritkán voltak, nem olyan a melójuk, mint a filmekben. Nem olyanok, mint Jason Bourne, inkább olyanok, mint a csaj, aki a fülébe suttog. Egy ügynök jobb, ha nem keveredik harcba, inkább csak lépjen le. - Menj te elől, ha meg kell halnom, legalább a kilátás legyen jó vigyorogtam rá. Eleinte elég nehéz volt elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy lényegében bármikor aknára léphetek, vagy leszedhetnek távolról, elég egy jó, vagy csak túl szerencsés lövés. Azóta megedzőttem. A halál az halál még mindig, de az ember egy idő után elfelejt folyton agyalni rajta. Csak fáradtan felsóhajtottam, de aztán a vállam megvonva egyetértettem vele. Én aztán nem sok különbséget láttam. Se itt, se máshol ebben az országban. Arabok és kecskék mindenhol, akik a nyomorban élnek, és valamiért azt hiszik, hogy ez így tök rendben van. -Két fehér, formás segg vagyunk a barna turbános fejek közt, épp elég feltűnők vagyunk – legyintettem, nem igazán törődve azzal, hogy miként néztek rám, majd Bishop elintézi, ha már úgy is érti a nyelvüket. – Nem tanulok meg thai-jul se, csak mert ott nyaralok – vontam meg a vállam, nem túl erős érvet hozva fel. Vannak mások is, akikről tudom, hogy alapszinten legalább megy nekik az, hogy megértessék magukat az itteniekkel. Pár szót, kifejezést nekem is meg kellett tanulnom, de lusta és érdektelen voltam aziránt, hogy többet foglalkozzak a nyelvükkel. - Tuti, hogy stréber voltál – jegyeztem meg vigyorogva, mikor leugrott mellém a falról. – Felderítő mesterlövész. Eleinte túl magasnak tartottak hozzá, de túl jól lövök, szóval bekerültem – nem túl praktikus majdnem százkilencven centisen nyomorogni órákon át bizonyos helyeken, az már biztos. – Pár jó lövés, és itt vagyok. Egy lövés, egy ölés – idéztem fel a mottót, amivel folyton traktáltak, és ami valószínűleg neki sem ismeretlen. – De először vagyok hátvéd csapatok nélkül – tettem hozzá, tovább gyalogolva fel a hegyoldalon. A legkisebb csapat, amivel eddig voltam, háromfős volt. Viszont volt egy közeli gyalogosztag támogatásnak. Itt azonban jó pár kilométeren át nincs ilyen. Csak mi ketten.
- Valahogy jobbnak látom, ha ezt nem kérdezem most meg tőle… - viszonoztam a pillantását, kicsit még talán mosolyra is görbültek az ajkaim. Azonban tényleg jobbnak láttam, ha erre nem térek ki a sofőrrel kapcsolatban, mert a végén még nem vinne el minket az úti célunkig, és az elég kellemetlen lenne így a sivatag kellős közepén. - Már ne is haragudj, de egyrészt ennél azért jobb ízlésem van, másrészt meg egyáltalán nem vagyok az a kétségbeesett nő, akinek mindegy, hogy ki, csak legyen valaki. Vagy talán olyannak látszom?! – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Persze nem gondoltam komolyan, hogy tényleg ilyen képet festhettem magamról. Azt is tudtam, hogy ő is csak poénkodott, de a fenébe is, ez még viccnek is rossz volt! - Akkor már érted, hogy én is miért választottam inkább a terepet. – zártam rövidre. Azt hiszem, hogy ezen a téren egészen egyformán gondolkodtunk. Sőt, szerintem a velünk szolgálók többsége is inkább hasalt egész nap egy homokdűnén, semmint otthon poshadjon a négy fal között, és egész nap a számítógép képernyőjét bámulja. Eltékozolt élet lett volna csupán, semmi más. Nekem legalább szenvedés lenne, másnak meg teljesen kielégítő. Még jó, hogy nem vagyunk egyformák, igaz? Kivéve azok, akik velünk együtt harcolnak a frontvonalon nap, mint nap. - Ó, te jó ég, ez most egy bók akart lenni? – kaptam hátra felé a fejemet, arcomon meglepettség tükröződött, vagy legalábbis azt színleltem. Aztán szélesen elvigyorodtam, mivel tisztában voltam a testi adottságaimmal, már arra is volt példa, hogy visszaéltem vele, ha éppen a helyzet úgy kívánta. Szerencsére sokszor becsültek alá a kinézetem miatt, ami hatalmas hiba ugyebár. Ettől függetlenül meneteltem előre továbbra is kitartóan, hogy minél előbb odaérjünk a házhoz ott fent a dombon. - Tudom, ezért mondtam, hogy nem kéne még ennél is jobban… - folyamatosan figyeltem a napszemüvegem lencséje mögül minden lehetséges irányba. Ugyan nem kattogott folyton az agyam olyanokon, hogy „mi lenne, ha…”, de általában a veszélyes helyzetekre mindig ugrásra készen álltam. Bármikor ránk találhatott a halál valamilyen formája ezen az átkozott helyen. – Lehet, hogy nekünk is barna fejet kellett volna mázolni magunknak, és turbánt kötni a fejünkre. – vetettem fel az ötletet menet közben, időnként ellenőrizve, hogy tényleg mögöttem jön-e a jelenlegi társam. - Azt én sem tanulnám meg egy nyaralás kedvéért. Meg valószínűleg amúgy sem, az már meghaladja a képességeimet. – bár igaz, hogy az arab írás sem volt éppen könnyű, ezt meg kellett hagyni. Egy ilyen nyelv ismerete nekem bőven elég volt, és munka miatt amúgy sem volt valószínű, hogy Thaiföldre helyeznének. Ott még nem tartottunk, egy nyaralást viszont szívesen bevállaltam volna most, ha már így felhozta. - Én?! – elkerekedtek a szemeim, miután földet értem mellette. – Dehogy voltam stréber. Csak különlegesen jók a képességeim. – vigyorodtam el szélesen. Oké, kicsit talán tényleg az voltam, bár én inkább neveztem ezt céltudatosságnak. Az sokkal jobban hangzott. – Nekem legalább a termetem jó hozzá. – bólogattam, mert hozzám képest tényleg elég magas volt. – Sok olyan helyre is beférek, ahová a hozzád hasonló óriások nem. – kuncogtam az orrom alatt, a helyzet és a feszültség ellenére is jókedvűen. Muszáj volt valahogy elűzni a borús gondolatokat a fejemből. Másképp nem megy. - Ne félj, majd megvédelek, ha magad alá akarnál csinálni egy-két turbános miatt! – kacsintottam rá, egyre közeledve végre a ház felé. Kerülgettük a leomlott falakat, és próbáltam úgy terelni magunkat, hogy ne menjünk túlságosan az emberek közelébe. Nem hiányzott a felesleges balhé. – Egyébként így talán könnyebb is mozogni. Hidd el, gyorsan letudjuk ezt, és kész. Még mindig nem tudom, hogy miért épp mi kellettünk – a nyilvánvaló tényen, hogy mi vagyunk a legjobbak és legalkalmasabbak erre -, de túl leszünk rajta. Csak ne érezném folyamatosan a hátamban a figyelő tekinteteket… tényleg elénk jöhettek volna. – puffogtam tovább az orrom alatt. Volt egy rossz érzésem, ami fokozatosan kúszott fel a gerincem mentén, de egyelőre még nem láttam, hogy a lehetséges támadás milyen irányból leselkedhet ránk.
-Ha látunk egy kecskét, úgy is kiderül – vontam meg a vállam vigyorogva. Nem azt mondom, hogy minden arab ilyen. De láttam már fura dolgokat, mióta itt vagyok. -Nem, dehogy – ráztam meg a fejem. – Én csak segíteni akartam. Rajta kívül én leszek az egyetlen férfi, aki jó pár napig közelben lesz. Értékeled, hogy törődök veled, Bishop! – mosolyodtam el, megjátszott rosszallással rázva a fejem, miközben figyeltem őt. Vannak, akik nem bírják jól az egyedüllétet, a magányt. Van, akinek hiányzik az, hogy jól érezze magát. Ezt mindenki másként oldja meg, amiről jobb inkább nem tudni. Habár, a nők jobban bírják amúgy is, nem? A férfiak lesznek gyökerek, amint elvonási tüneteik lesznek. -Azért egy kényelmes szék néha nem ártana. Van, hogy napokig fáj a seggem a szikláktól – általában elég kényelmetlenek a megfigyelési pozíciók, főleg, ha az embernek ott kell gubbasztania hosszú órákon, olykor napokon keresztül. Néha anélkül, hogy akár egyszer is használnia kéne a fegyverét. -Neked van a legjobb segged ebben a faluban, Bishop! – vigyorogtam rá. Ami egyfelől nem volt olyan nehéz, tekintve, hogy itt a legtöbb nőnek szerintem több füle volt, mint foga. A világ végén, egy ilyen porfészekben nem igazán foglalkozhatnak azzal, hogy néznek ki. Kate jó csaj, ami nem egyedi a seregben, de mivel főleg férfiakkal szolgáltam eddig, üdítő újdonság volt. -Feltűnők vagyunk így is – úgy is. Ilyen messze már nem jönnek turisták, ez itt a helyi erők terepe. A falu a hírszerzés szerint nem az övéké, az emberünk valami nagykutya errefelé, ő gondoskodik arról, hogy megmagyarázza majd nekik, kik vagyunk. - Mondjuk, hogy itt töltjük a mézesheteket – vontam meg a vállam vigyorogva. A lehető legszarabb választás lenne, bár öngyilkossághoz például ez a hely kiváló. Nem, hogy idejönni, itt élni se értem, hogy lehet bárkinek gusztusa. -Az a jó a seregben, hogy nem érdekli őket az érettségid – jegyeztem meg mosolyogva. Én nem igazán titkolom, hogy sosem voltam valami jó tanuló, sőt, igazából még kis híján a gimnáziumot se sikerült befejeznem. – Tuti mindig rólad másolták a házi feladatokat is – pillantottam rá sokat sejtve. Ez nem gáz, minden osztályba kellenek ilyen tanulók, én sem végeztem volna el, ha nem járt volna hozzánk is egy Kate. – Gratulálok, te nyerted meg, hogy szűk alagutakban kúszhass akkor! – tapsoltam is mellé párat, csakhogy ünnepélyebbé tehessem, és a mosolyom őszinte volt. Én nem sok helyre fértem be, éppen ezért utáltam is azt, mikor engem küldtek ilyen helyre. -Ha hoztál váltás gatyát, még feleségül is veszlek – vigyorogtam rá, átlépve egy méretes kupac szart. Mondanám, hogy kecskétől származik, de mivel itt az emberek lényegében egy szardombon élnek, inkább nem tippelgettem. – Milyen szerény vagy – jegyeztem meg mosolyogva, majd kopogtattam, de nem kaptunk választ, úgyhogy nemes egyszerűséggel benyitottam, majd tettem pár lépést befelé. – Picsába. Van egy kis gond, Houston – pillantottam hátra Kate-re, intve a fejemmel, hogy jöjjön nézze meg, mit találtam. Vagy inkább kit. Ugyanis a nappali közepén a kontaktunk feküdt, valószínűsíthetően a saját vérében. – Látod? A férfiak egyre fogynak és fogynak … - pillantottam Kate-re, mintha csak előre megmondtam volna. – Most mi a franc legyen? Ha megkínozták, akkor tudhatják, hogy jövünk. Ez így nem oké. Nézz körül egy kicsit, hátha hagytak itt valamit, addig én átnézem a konyhát – mondtam, ahogy berongyoltam a konyhába és elkezdtem módszeresen átkutatni mindent. A csávó a hírszerzésnek dolgozott, valahol el kellett rejtsen egy műholdas telefont, vagy bármit, amin keresztül kommunikált a kapcsolattartójával.
- Nagyon kedves tőled ez az önzetlen törődés, igazán értékelem! – vigyorogtam rá én is, mert ebben a helyzetben más nem jutott eszembe. – De a legjobban azt értékelném, ha úgy törődnél velem, hogy közben véded a seggem. És nem pont szó szerint értettem… - tettem hozzá gyorsan, mielőtt kiforgatná a mondandómat, vagy netán félreértené. Szerintem mind a ketten tudtuk, hogy nem vagyok az a típusú nő, nálam az első a feladat volt, nem szűrném össze a levet egy társammal csak azért, mert éppen hiányzik valami az életemből, vagy túl feszült vagyok. - Köszi! Úgy látom, hogy ma a kitüntetett figyelmed élvezhetem, ha még bókokat is szórsz felém. Mivel érdemeltem ki? – egyébként meg nagyon jól tudtam, hogy nekem van a legjobb seggem. Én vagyok itt a legjobban képzett nő, olyan izomzattal, hogy a falubeliek a közelébe sem érnének. – Vetekszik egy kecskéével is, mi? – viccelődtem tovább, előre baktatva az úti célunk irányába céltudatosan. - Ennél szebb nászutat el sem tudnék képzelni. – forgattam a szemeimet a sötétített lencsék takarásában. Egyelőre igazából azt sem tudtam elképzelni, hogy én valaha is hozzámenjek valakihez. – Még mindig azt mondom, hogy be kellett volna kenni valamivel a fejünket, és turbánt kötni rá. – ingattam a fejemet, de természetesen nem gondoltam teljesen komolyan. Mindenhogy kilógtunk a környezetünkből, meg ezek a helybéliek csak ismerik azokat, akik itt laknak. Mi egyértelműen nem voltunk abba a csoportba sorolhatók. - Én a West Pointra jártam, Lindahl. Hidd el, ott érdekli őket a diplomád. Sőt, anélkül ide se engednek. – igazából így kerültem eleve a seregbe, a katonai kiképzés miatt. Ott le kellett diplomáznom, különleges kiképzést is kaptam. Elit hely, de bekerültem és végig csináltam, amit végig kellett. Oké, egy kicsit talán tényleg stréber voltam, de ezt nem kívántam a továbbiakban hangoztatni. – Ezt már sohasem tudod meg! – vigyorodtam el rejtélyesen, hátra pillantva a vállam felett. - Te úgysem tudnál oda bepréselődni. Olyan lennél, mint Micimackó, amikor beszorul. – ciki, vagy nem, normális gyerekkorom volt, és néztem meséket. – Azt hittem, hogy a mézesheteket töltjük már amúgy is! – böktem meg a vállát szórakozottan, hiszen így már nem volt szükséges, hogy házassági ajánlatokat tegyen nekem. – Mi?! – kérdeztem, mivel odakint körülnéztem, mielőtt bementünk volna az épületbe. Így aztán lemaradtam a nyitókép felfedezéséről, már csak Jonahba ütköztem bele meglepetten. - Szerintem csak körülöttem nem bírják… - fintorodtam el leplezetlenül, mert ez határozottan nem volt jó hír. – Gondolod, hogy hagytak még itt valamit, ha beszélt? – kérdeztem még elmenőben. Míg ő a konyha felé indult, én az ellenkező irányt céloztam meg. Odafent az emeleten sem volt jobb a helyzet. – Itt van még kettő. – kiáltottam le, majd átnéztem az üres, omladozó falú helyiségeket. Rajtunk kívül élő nem volta házban, ennyi bizonyosnak tűnt. Fent legalábbis semmiképpen sem. - Keressünk valami lehallgatót. Ha maradt itt valami, akkor az felvehette, hogy mennyit mondott. Már ha mondott valamit. Lehet azért ért ilyen véget, mert nem beszélt. – vetettem fel azért ezt a lehetőséget is, mert nem akartam egyből megbélyegezni az ügynököt. Elkezdtem hát körülnézni, ha segített benne, ha nem. – A fegyvereket mindenképpen elő kéne keríteni. – tekintetem ide-oda járt, megállás nélkül tárolva az információkat, amiket láttam.
- Úriember vagyok – vigyorogtam rá. Ezt a szót talán a legkevésbé lehetett volna rám aggatni, de sosem bántott igazán. Sosem az a fajta fickó voltam, aki a padlót is felnyalta, hogy könnyebb legyen azon járni egy nőnek. Inkább az a fajta vagyok, aki összemocskolja azt a padlót. – Ha elveszed a lehetőségét, hogy rákontrázzak, úgy nem az igazi – húztam el a szám felé pillantva, megcsóválva a fejem. Túlzottan is előre gondolkodik, ha nem engedi megtörténni a dolgot, nem is tudja igazán átélni. Na persze, van egy olyan sejtésem, hogy nem érez a szexista megszólalásaim hiánya miatt semmilyen ürességet, ami azért valahol fájt. Hol legyek szexista, ha nem itt? Ne aggódj, Bishop, ha nagyon megszorulunk, eladlak hat kecskéért, annyit simán megérsz – nevettem fel. Van, aki sértésnek venné ezt, és kitudja, talán igaza van, de attól még lehet az illető egy karót nyelt seggfej, igaz? Én általában csak pofázok és pofázok, előbb beszélek, mint megrágnám magamban azt, amit mondani készülök. Ez a gyári alap beállításom. - Kecskék, szar és húgyszag, nyomor, amerre a szem ellát .. a földi paradicsom – vagy annak egy igencsak elbaszott változata. Mikor először léptem le a csapatszállító gépről, még láttam valami szépet az országból, mielőtt porrá lőttük volna. Azóta viszont csak a seggem viszket, tele meg a ruhám homokkal, és hasonló szarságok idegelnek ki. A rohadt óbégató kecskékről már nem is beszélve. – Úgy néznénk ki, mintha az Aladdinból akarnánk itt pornót forgatni – vontam meg a vállam, mosolyogva fejtve ki a véleményem arról, hogy néz ki egy fehér ember turbánnal a fején. Őszintén nem értem, hogy képesek ilyen melegben azt a szart a fejükön viselni az itteni népek. - Oh, nézzenek oda, akkor te különleges vagy! Csak úgy kíváncsiságból, mennyi sznob köcsög jár oda? – pillantottam felé kíváncsian. Én nem jártam tisztképzőbe, teljesen más úton kerültem ide, és ennek ellenére is egész magasra jutottam, de nem véletlen, hogy tovább már nem fogok. Ellenben Bishoppal, úgy tűnik. - Manapság nem gáz újra házasodni, csak drága – vontam meg a vállam vigyorogva, mielőtt beléptünk volna a házba, és szembesültünk volna azzal, hogy szó szerint szarba kerültünk. – Lehet tényleg le kéne cseréljelek pár kecskére – jegyeztem meg felé sandítva. Lehet, hogy nem ízléses egy hulla felett poénkodni, de nem lesz kevésbé halott tőle, igaz? Talán előbb meghalt, minthogy beszélhetett volna. Elég szarul néz ki – értettem vele egyet, a hullára pillantva, akit láthatóan alaposan helybenhagytak. A feje leginkább úgy nézett ki, mint egy eldeformálódott krumpli. – Előbb-utóbb mindenki megtörik. Ha mákunk volt, előbb meghalt, minthogy megeredt a nyelve – közben elkezdtem áttúrni a növényeket és a polcon lévő könyveket, remélve, hogy találok valahol egy kamerát. A csávó ügynök volt, azok paranoiásak, nem? – Nézd meg a sütőben. Egyszer hagytak ott nekem szétszerelve egy fegyvert, hátha ez a csóka is ott tárolta – adtam egy ötletet, miközben egymás után dobáltam le a könyveket a polcról. – Bingó! – kiáltottam fel, mikor az egyik könyvet kinyitva egy kisebb szerkezetre leltem. – Van nálad telefon? Vagy van itt bármi, amire ráköthetjük ezt? – ráztam meg a kezemben lévő kis szerkezetet. Úgy volt, hogy itt kapjuk meg a felszerelést. Hozzá kéne kötni valamihez, aminek akad monitorja, hogy láthassuk mi a szar is történt itt pontosan.
Kezdőlap
