Magamféle csendes megvetéssel viseltetek feléd, amit ha jobban ismernél, nem értenél félre - gondolom azt hiszed, velem a legkönnyebb, mert nem veszekszem, vagy haragszom látványosan,  mint Avie, és nem próbálkozom úgy, mint Mitch. De nem azért vagyok csendben, mert mi ketten rendben vagyunk, hanem azért, mert nem várok tőled semmit, a kis bosszúságokon túl.
Mert valahogy azért még mindig ott vagy az életemben, bizonyos szinten kettőnk hasonlósága bosszantó, az érdeklődési körünk hasonlósága akár még lehetne is köztünk híd, de én mindig inkább láttam a különbségeinket - te káosz vagy, ahol én rend, életedben nem tudtál betartani egy határidőt, én meg bele akarok dögleni, ha nekem nem sikerül, te túlértékeltnek tartod az egyik kedvencemet, Virginia Woolfot, én meg a szememet forgatom, amikor Hemingwayjel jössz, te nem érted, mit eszek Kafkán, meg akkor már a Kafka a tengerparton, én meg legalább két ízben hagytalak ott a lakásodban, amikor Kerouacot istenítetted, és esküszöm, valahányszor el kell mondanom valakinek, hogy az apám író, csodálkoznak, hogy nem hogy nem én vagyok az ügynököd, de még csak nem is hallottak rólad - én meg csak szeretnék sikítani.
Én nem gondolom, hogy velem toltál ki a legjobban - kétségtelenül Avie-t hagytad legjobban magára, (meg Mitcht, mert Avie és én anyásabbak voltunk, de ő annyira szeretett téged) két kis testvérrel egy idegen országban, amikor én még azt sem értettem, mi történik, és sokat sírtam, amíg rá nem jöttem, hogy a nővéreim nem ezt érdemlik tőlem, és nem várhatom tőlük, hogy megoldják minden problémámat. Anyától vártam, de anya nem volt sehol, tőled vártam volna, ha te lettél volna valahol, helyette a nagyiékhoz menekültem mindig, szerinted az "ellenséggel" barátkoztam, és egy vicc, hogy nem te, hanem ők szeretették meg velem az irodalmat.
Az életemnek még abban a részében sem vagy jelen, ahol lehetnél, és egy pillanatig se hidd, hogy be fogom vallani, a személyes sértés ellenére egy kibaszott csodát írtál (hogy merészeled?), és véletlenül se gyere hozzám, ha hirtelen több e-mailt és telefonhívást kapsz, mint amivel elbírsz, mert nem szeretnélek megmenteni.
Te sem mentettél meg minket.

// Én már végképp nem tudok ide újat írni, kedves érdeklődő, de szerintem három posztból már rájöttél, hogy Marchand papa nagyon fontos szereplője a lányai életének, még akkor is, ha a helyzet nem rózsás, hanem meglehetősen drámai - de legalább jó ideig nem fogsz kifogyni a játéklehetőségekből.
Leta kapcsolata az apjával eléggé a szeretem-utálom tengelyen mozog, többnyire ezt azzal orvosolja, hogy távol marad tőle és nem keresi túl gyakran, a kötelező viziteken túl nem erőlködik, hogy legyen valamiféle kapcsolatuk, holott bőven tudnának milyen alapokra építkezni Leta szakmája végett, ami egyébként a legnagyobb szerelme is, de egyikük sem túl jó abban, hogy lépéseket tegyenek az ügy érdekében. Tökre bírnám, ha a papa könyvsikere viszont valahogy mégis ebbe az irányba vinné őket, aztán vagy katasztrófa lesz belőle, vagy nem...: D
Vigye, vegye valaki, aki vágyik egy tökéletesen és varázsosan diszfunkcionális családra... * . * //

"La famille d'abord", szokás mondani - a család az első.
Persze erről te semmit se tudnál; mintapéldánya vagy azon embereknek, akik szeretnek grandiózus ígéreteket tenni, amikor viszont eljön az idő, és a szavak helyett tettekre volna szükség, hirtelen hangjukat sem találják. Mindig is a szavak embere voltál, akár azt is mondhatnám, írónak születtél - persze, ehhez illene legalább egy közepesen sikeres könyvet felmutatnod.
Kislánykorom óta úgy gondolom, megfogtad az Isten lábát az anyánkkal; a nyilvánvalón túl - vagyis hogy kedves, gyönyörű, és intelligens - olyan volt az ő gyengéd megfontoltsága a te szeleburdi, művészies szétszórtságodhoz, mint a Hold az éjszakai égboltnak. Teljessé tett. Szerettem azt hinni, hogy mi csillagokként egészítjük ki a közös egeteket; de melyik ember taszítja el magától úgy az élete fénypontjait, ahogy te tetted?
Nem vagyok többé tizenkét éves, felfogom azt, amit akkor nem: te így gyászoltál. A helyzet viszont az, papa, hogy te is tudod, én is tudom, ez nem mentség, te pedig ugyanúgy szar apa, mi több, szar ember maradsz, amiért hátat fordítottál a mi fájdalmunknak, effektíve teljesen árvává téve minket.
Mitch volt mindig is a legnagyobb rajongód, a legvérmesebb szövetségesed, és biztosra veszem, úgy hiszi, ő érzi a legtöbb fájdalmat is az árulásod okán. Én ugyanezt gondolom a saját helyzetemből, csak más okból: három apa és anya nélküli lány voltunk egy az otthonunktól távoli iskolában, velem a legidősebbként, voltaképpen a homlokomra is írhattad volna, hogy "Avie, ideje felnőni". Tizenkét éves voltam, amikor fel kellett adnom a gyermekkoromat a húgaimért, és ugyan ezerszer újra megtenném, az ezredik alkalommal is ugyanolyan hévvel égne bennem a megvetés, amiért akarva-akaratlanul átadtad nekem azt a felelősséget, amivel te felnőtt férfi létedre sem voltál képes megbirkózni.
Nem utállak már úgy, mint egykor, volt időm elfogadni, hogy gyenge vagy, és én és a lányok nap, mint nap bizonyítjuk, hogy nélküled is boldogulunk, talán jobban is, mintha te lefelé húznál minket. Nincsenek elvárásaim, nem hiszem, hogy egy szép napon ráébredsz a hibáid súlyára, nem reménykedek úgy, ahogy a húgaim. Elengedtelek. Az egyetlen, amit nem tűrök el, ha újra megpróbálsz minket bántani, és az új könyved, a tragédiába burkolt mese a nulla igazságtartalommal, nem tekinthető másnak, csak gerinctelen támadásnak.
Azt hittem, nem tudsz már mélyebbre süllyedni. Mint kiderült, ásni kezdtél a pince alatt.

// Keveset tudok hozzátenni a továbbiakhoz, ami ne hangzott volna el Mitch lentebbi posztjában, illetve a fentebbi kis összefoglalóban, azon túl, hogy nagyon várjuk az urat, hiszen rengeteg potenciál van benne is és a lányokkal való viszonyában is. Nagyon érdekes lenne az ő nézőpontjából megélni a tragédiát, látni az indokait, anélkül, hogy a lányai - valljuk be, joggal - sértett érzései eltorzítanák a képet. Avie elég makacsul eldöntötte ugyan, hogy az apja a biológiát leszámítva nem az apja, de Peter új könyve azért alaposan felkavarja az állóvizet számára is.
Tudjuk, hogy nem népszerű korban lévő karakter, de azon túl, hogy sokan várjuk, sok drámával és családi érzéssel, legyünk mind őszinték: Jeff 60 évesen is Jeff, és rajta kívül is annyi csodás pb alany akad ebben a korban, nagyon reméljük, hogy lesz, akinek így is megmozgatja a fantáziáját. <3 //

Vannak azok a történetek, ahol a szegény falusi fiú sok megpróbáltatást követően elnyeri a hercegnő kezét és a fele királyságot, aztán boldogan élnek míg meg nem - alighanem valami hasonlóan drámai mesevilágot költöttél az anyánkkal való találkozásról, aminek annyi különféle verziója volt már, hogy talán te se emlékszel az igazságra, mint ahogy az elég sokszor megesik manapság is. Nehezen választod el a fantáziádat és a képzelt történeteidet a valóságtól; megszoktad, hogy olyan részletesen írd le ezeket, mintha valóban megélted volna, hosszútávon pedig egyszerűen összemosódnak.
A tények: a szüleid Franciaországból vándoroltak ki az ötvenes években New Yorkba. Átlagos, munkásosztálybeli család, két gyerek, egy fiú, egy lány, apa dolgozik, anya főz. Aztán apa megutálja az ázsiaiakat a vietnami háborúban, belőled kései hippi lesz, és jobb híján kihasználod az egyetemi lehetőségeket, hogy egy évet Franciaországban tölts, ahová aztán vissza is térsz. Állítólag inspiráció miatt, szerintem csak tetszett a szabad tudatmódosítószer-felhozatal.
Így vagy úgy, találkozol anyával; aki nem mellesleg egy régi nemesi család sokadágú leszármazottja, a legrosszabb fajta - rang és cím már nincs, csak történetek a fontos ősökről, és a tény, hogy nem akarják a szintjüknél lejjebb adni. Anyát valahogy mégis elbűvölted, annyira biztosan, hogy valahogy rávedd, hogy hozzád menjen. Biztos a képzelőerejére akartál hatni, amikor a mesés jövőtökről regéltél neki.
Előbb Avie jött, aztán én, aztán Leta. Aztán anyát petefészekrákkal diagnosztizálták. Aztán anya meghalt. Aztán hazahoztál minket az Államokba, de csak pár hónapra, hogy aztán a még általános iskolás korú gyerekeidet bedugd az anyjuk örökségén egy svájci magániskolába, mert nem tudtad, mihez kezdj velünk.
Nem mondom, hogy nem gyűlöltelek érte sokáig; hármunk közül én voltam a legapásabb, a mai napig hiszem, hogy engem bántottál a legjobban. Nem mondom, hogy a tinédzser éveimben, amikorra már elfogyott anya pénze és vissza kellett jönnünk az államokba a Te családodhoz, ne tettem volna meg direkt mindent, amit a Nagykönyv megír a lázadókorról csak hogy felhívjam magamra a figyelmed.
Sohasem sikerült.
Az esküvőmre gondolom csak teljesen véletlenül értél oda időben; csoda, hogy egyáltalán húztál aznap nadrágot és képes voltál rögtönzött beszédet adni, amiben nem Te voltál a főszereplő. Igaz, Vincentet, a férjemet végig Victornak hívtad, de annyi baj legyen.
Nem tudom, melyik a rosszabb; hogy ennyi idő után se adtam még fel a próbálkozást, hogy egyszer talán majd észhez térsz és észre veszed magad mellett a rohanó világot, ami többől áll, mint az idióta könyved megírása, vagy az, hogy észre se veszed, bárki is feladta már? Ha ott is vagy, nem vagy igazán ott.
Ah sacré papa.

//A másik két lány vele való kapcsolatát illetően majd ők fognak nyilatkozni, de a magam részéről egy kissé passzív-agresszív odafigyelést képzeltem Mitch részéről; úgy tesz, mint akit nem érdekel, közben viszont mégis. Peter (a Pierre az eredeti neve, de úgy gondoltuk, angolosította) az egyetlen életben maradt szülő, de inkább a nagyszülők nevelték őket - valószínűleg azért hozta el alapvetően Franciaországból a lányokat, annak ellenére, hogy tudta, nem fogja tudni nevelni őket, mert az anyai nagymama megpróbálta megszerezni felettük a felügyeleti jogot.
Úgy képzeltük, lehet egy élettársa, akit nagy sebbel-lobbal mutat be a lányoknak; illetve hogy sok sikertelen próbálozást követően sikerül kiadni végre egy valóban sikeressé váló könyvét, amely viszont egy romantizált története az ő családjuk valós sztorijának. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy a lányoknak nem lesz ínyére a dolog.
Többen is nagyon várjuk az urat, ha valakinek kedve lenne egy ilyen kissé excentrikus, nagyon egyedi és elszállt, szórakozott fickóhoz jó adag családi drámával.   //