" Isn't it lovely, all alone Heart made of glass, my mind of stone Tear me to pieces, skin and bone Hello, welcome home . "
A szívem sebesen dübörög a mellkasomban, annyira ideges voltam az egésztől, hogy legszívesebben kitéptem volna a helyéről. Minden jel arra mutatott, hogy kezdtem vagy teljesen megbolondulni, vagy csak egy kisebb pánik kezdi át venni az irányítást az elmém felett. Habár, az inkább az őrületre hajazz, hogy előbb téptem volna ki a szívemet, csak ne kelljen a mai fogadáson részt vennem. Általában szerettem magam körül a zsongást, sőt igényeltem is, valamilyen furcsa oknál fogva, csak ekkor éreztem, igazán hogy élek. Most viszont, még a gondolatától is kirázott a hideg, hogy emberek közé menjek. Ezen a ponton éreztem úgy, hogy inkább bebújok az ágyba, és beteget jelentek. Csakhogy már kész puccparádéba vágtam magamat, ami ugyan nem annyira tartana vissza attól, hogy egyszerűen csak lemondjam a mai napot. De már csak egy napig van nálam, ez a csoda darab cipellő, amit még mosogatáshoz is felvettem, sőt legszívesebben ebben is aludtam volna. Azért csak egy Luibouton magassarkúról beszélünk. Megérdemli a törődést, és a tiszteletet, ami neki jár. Elkeseredett sóhaj tör fel belőlem, és elfog a szégyenérzett. Nem lehet, hogy csak egy cipő a motivációm arra, hogy megjelenjek a saját eljegyzésipartimon. Ott van Toby..ő olyan...Ő pont olyan akit megcsaltam. Aminek bizonyítéka ott burjánzik az emlékeimben, hogy esténként beférkőzön az álmaimba, és újra átéljem. Túlságosan élénken él bennem minden, azzal az éjszakával kapcsolatosan. Talán ez miatt aggódnom kéne. Valamiért mégsem teszem, mert alig várom, hogy leszálljon az éj, és újra abba a csokoládé barna szempárba merüljek, ami úgy melengette a lelkemet, mint egy tökéletesen elkészített forró csoki. Undorodnom kellett volna magamtól, attól amit érzek, és amit tettem. Még ha nem is voltam teljesen beszámítható állapotban, az nem ment fel semmi alól. Ahogy az sem, hogy valószínűleg soha nem találkozom azzal a férfival, aminek a gondolata jobban aggasztott mint kellett volna. Miért nem tudok csak egyszer az életben, úgy reagálni a dolgokra, mint egy normális ember. Csak egyetlen egyszer belém bújhatna, egy istenfélő viktoriánus lelke, aki a házasságig vár, és komoly elvrendszer szerint él. Jó, talán ez egy enyhe túlzás lenne. Az viszont már túl ment minden határon, hogy nem volt se éjszakám, se nappalom. Éjszakám azért nem volt, mert erotikus látomásként elevenedett meg előttem az a férfi, aki nem a vőlegényem. A nappalom pedig... egész nap úgy járkáltam, mint egy pulzáló atombomba. Fel sem tűnik, ahogy a szobában rovom a köröket, mint valami eszelős. A magassarkú pedig elsüllyedve a szőrme szőnyegbe szinte már könyörög, hogy hagyjam ezt abba. - Gen..- ahogy oldalra nézek, ugrok egyet. Toby. Vajon mióta állhat itt. - Jaj, Istenem észre se vettem, hogy itt vagy. - Igen, azt látom.- mosolyodik el megértőn.- Ideges vagy? - közelebb jön hozzám, és végig simít a vállaimon, ezzel egyúttal egy ölelésbe vonva. Ezzel akar megnyugtatni, pedig csak még nagyobb lesz rajtam a pánik, hogy nem éri el azt a hatást amit kéne, sőt, épphogy nem csak megfeszülök a karjaiban. Amióta megkérte a kezemet, minden elromlott, és mintha még rosszabb döntéseket hoznék, mint előtte. Mondjuk ez olyan tény, ami nem vitatható. - Egy kicsit, de biztosan elmúlik, amint odaérünk.- egy nagy frászkarikát múlik el. - Ne aggódj, minden rendben lesz.- ereszt el magától egy pillanatra, hogy jobban megnézhessen magának. Tekintete kicsit elidőzik a dekoltázsomnál, majd feszülten megvakarja a tarkóját. Mint aki egy kéretlen megjegyzéssel próbál eldrukkolni. - Ebben jössz?- hangja erőtlenül cseng, maga sem biztos, hogy meg akarta ezt kérdezni. Én pedig végig mérem magamat, keresve a hibát a bohém szerkezetű csipkés ruhán. Elegáns volt, laza, de mégis alkalomhoz illó. De úgy látszott, ezt csak én gondoltam így. - Hát persze, hogy ebbe jössz..- változtat a hangsúlyán, némi erőltetett lelkesedést hallok ki belőle. - Mi a baj vele? - Nincs rajtad melltartó. - Igen, ezt jól látod. - Csak szemet szúrt semmi érdekes.- védekezik, én pedig kérdőn felvonom a szemöldökömet. - De bugyi van rajtad ugye? - hajol közel hozzám bizalmaskodva, nem mintha bárki meghallhatná. - Most van! - jelentem ki, erre enyhülnek a vonásai, én pedig csak elmegyek mellette, várva, hogy mikor is esik le neki a mondandóm. - Hogy érted, hogy most van?
***** - Ugye tudsz róla, hogy ez egy parti? - Maggie úgy mereszti rám a szemeit, hogy lassan elgondolkodom azon, hogy a fejembe lát. - Igen, Maggie tudok róla.- forgatom meg a szemeimet. Nem igazán volt ehhez türelmem, ahogy az emberek többségéhez sem. Hiába próbáltam minden erőmmel azt a látszatott kelteni, hogy boldog vagyok. Volt akit így sem tudtam átverni. - És azt is tudod, hogy ott bent tartják? Már csak azért, mert te fél órája, itt kint állsz és bámulsz a semmibe.- mutat a kibérelt helyiség felé, ahol biztosan jóval melegebb volt, mint itt kint, de még nem voltam készen arra, hogy visszatérjek. - Kell egy cigi..- kapom a kezemmel a táskám felé, Maggie viszont sokkal gyorsabb, és már ki is veszi a kezemből. Pontosan olyan rosszalló pillantással nézz rá, mint amikor anyám rájött, hogy cigizek. - Szó sem lehet róla, hogy most nekiállj itt pöfékelni. Szépen összeszeded magadat, és míg beindulunk, elmondod, hogy mi a fene bajod van. - navigál befelé, nekem pedig valami rejtélyes oknál fogva megered a nyelvem. *** – Csak egy hullámvölgy.- el kellett valakinek mondanom, még akkor is ha erre az egészre rohadtul nem hullámvölgyként gondoltam. De talán valamennyit lágyított az előadás módon. Bár a lényegen nem változtat, menyasszonyként lefeküdtem valakivel, aki nem a vőlegényem volt. – Hullámvölgy, vagy beleestél egy kibaszott kanyonba? Abba a fajtába, ami kopár, könyörtelen, és előbb megdöglesz benne, mint hogy bárki kimenthetne?- oké Maggie lehet átlátott a szitán, nem éppen a legjobb döntés volt. De ha nem mondom el valakinek, félő volt, hogy ténylegesen megfulladok, attól a gombóctól, ami már hetek óta a torkomban növekedett. Mondjuk az időpont sem a legjobb, egy eljegyzési parti..ami amúgy az enyém. Enyém..nem akartam, hogy a tulajdonom legyen, ezt nem lehet véletlenül bérelni? Éppen szóra nyitnám a ajkaimat, hogy Maggie méltatlankodását elfojtsam.. - Szívem, ide tudnál jönni, egy pillanatra? Be szeretnék mutatni valakit.- Toby hangja megszakít, a látvány viszont megbénít. A szívem fájdalmasan rándul egyet, az ujjam bizseregni kezd, a forróság pedig szinte letaglóz, ahogy futótűzként egyenesen célba talál. Ott állt maga a Grand kanyon. Eleven érzés lesz úrrá rajtam. A lépteim mégis kimért, és lassú. Azt hiszem megállíthatatnul zuhanok, hát akkor miért ne tenném kötél nélkül. - Az egyik kollégám. Chadwick Bond.- teszi hozzá Toby, én pedig egy féloldalas mosollyal nyújtok felé kezet. Majd amikor elfogadja, rájövök, miért bizsergett az ujjam, mert minden porcikám emlékeztetőt akart. - Genevieve Dumarche. De a barátaimnak csak Gen, vagy ahogy tetszik. - kacsintok rá szemérmetlenül, ami Toby számára azért sem feltűnő talán, mert elintézte magában annyival, hogy csak így oldom a feszültséget, humorral. Pedig most cseppet sem humorizáltam. Tekintette alatt újra vibrálni kezdtem, a bennem tomboló szikra, amit eddig elnyomtam, most végre belobbant. Alsóajkamon végigfutottam a nyelvem hegyét, közben úgy függesztem rá a tekintetemet, mintha az életem múlna rajta. Lehetséges, hogy ez valamennyire igaz is volt, mert az a szempár újra felborította, azt a határt amit megint egy szó nélkül átlépnék. - Rólad nem mesélt Toby, régóta ismeritek egymást?- bólintom oldalra játékosan a fejemet, és úgy mérem végig jobban. - Dehogynem kicsim, mondtam, hogy..- Ó, az Isten szerelmére Toby, nem a te hangodra vagyok kíváncsi. Az övét akarom hallani! Toby szövegelése alatt, önkénytelenül is Chad ajkát kezdem elfixírozni pár pillanatig, míg a sajátomat enyhén beharapom. Egészen nehezen tudom, az egész helyzetet realizálni, de amikor sikerül, hirtelen tör rám. Érzem, hogy minden szín kifut az arcomból, és magam sem tudom, hogy attól rázz a hideg, mert hideg van, vagy mert túlságosan felizgattam magamat. Toby hangja tompán cseng, a tekintetem viszont még mindig Chad-en csüng. - Gen..Geni..- a vőlegényem felé kapom a tekintetemet, aggódás süt a szemeiből.- Chad, itt tudnál vele maradni, amíg hozok neki egy pohár vizet? - Tuti ez is biztos valami álom, csak nem az az erotikával túlfűtött fajta
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Szomb. Dec. 12 2020, 20:55
Ginny & Chad
A tűzoltók között van egy aranyszabály(illetve több is van, de ez olyasmi, amit mindenki tiszteletben tart mint a kilencedik parancsolatot): mindent megosztunk, de a másik nője, felesége, exe, húga, nővére tiltott gyümölcs.Olyasmi, amire még csak gondolni sem szabad, nem hogy akár csak kósza gondolatként forduljon meg a fejünkben, hogy esetleg….talán….NEM! Egy csapat része vagy, és alkalmazkodsz ehhez. Nem olyan nehéz, legalábbis addig a pontig semmiképp nem amíg a kisértés olyan erőssé nem válik,hogy már tulajdonképpen a falat kaparod tőle. Alapvetően jó nevelést kaptam, megtanultam az évek alatt uralkodni az ösztöneimen, elvégre gondolkodó ember vagyok, és nem csak egy húsdarab akit a farka irányít. Öt éve ugyanazokkal az arcokkal dolgozom együtt, mondhatni ennyi idő alatt nem csupán kollégákká hanem barátokká, családdá, egységgé kovácsolódtunk. Ritka volt az elvándorlás, ellenben előfordultak tragédiák, vagy olyan kilépések, amelyeket az élet indokolt, semmint azt valaki önként tette volna. Mióta az eszemet tudtam ennek éltem. A hivatásom volt a szenvedélyem, az életem, minden amit mindig is csinálni akartam, ami kitöltötte a mindennapjaimat. A kapcsolataim kimerültek egyetlen éjszakában, ami nem volt önmagában jó, mert mindig valamiféle ürességet hagyott maga után, de nem voltak illúzióim: egy tűzoltó mellett lehorgonyozni olyan, mint vitorlát bontani a nyílt óceánon, amikor már látótávolságon belül a hurrikán. Mindig is így gondoltam erre, éppen ezért lepett meg egyszer máskor, ha egy kolléga nősülésre adta a fejét. Becsültem azokat a nőket, akik még ennyi veszély ismeretében is szerettek annyira valakit, hogy neki áldozzák az életüket, és vállaljanak minden aggodalmat amivel a munkánk jár. Tobias, alias Toby három éve került a csapathoz. Elég hamar be tudott illeszkedni, nem lógott ki a sorból és lehetett vele együtt dolgozni. Nem egyszer elrángattuk közös sörözésre, feszültségoldásra, időnként a csapatépítés keretében leruccantuk Vegasba, megkisérteni a szerencsét meg elverni az évvégi bónuszt. Vagy megduplázni. Attól függ Fortuna éppen mennyire szeretett volna bennünket lágy ölelésébe zárni. És nem csak Fortuna. Ami Vegasban történik, az ott is marad, tartja a mondás, és ez bizony sokszor volt így. Néha jó lett volna legalább a felére emlékezni annak ami ott történt, néha meg jobb lett volna ha semmi nem marad meg bennem, mert olyan pocsék volt. Aztán az utóbbi időben Toby rendre lemondta a közös kiruccanásokat, vagy éppen a sörözéseket, arra meg végképp nem lehetett rávenni, hogy akár hosszabb időkre is velünk jöjjön.Végül egy nap bejelentette, hogy megnősül. Nem tudtuk, hogy ki az a szerencsés vagy talán szerencsétlen lány, aki egy tűzoltó mellett akarja megkisérteni a sorsot, de azt tudtuk, hogy Tobyval mindenképp jól jár. Lehet rá számítani, pontos, céltudatos. Az a fajta aki talán egy napon én is lehetnék, de mégsem akarok. Toby élete ugyanis egy idő után unalmas, szürke és eseménytelen lesz. Nem mintha a munka mellett az ember vágyakozna még felesleges feszültségekre, de izgalomra mindenképpen. Én képtelen vagyok arra, hogy sokáig egy helyben üljek, vagy egyszerűen olyan életre akarjak berendezkedni, ami lehet,hogy holnap már csupán egy hátrahagyott illúzió lesz. A halált kísértjük minden alkalommal, és ha túl sokáig rugdossa valaki a vén kaszás bokáját, azt előbb vagy utóbb el is kapja. Ettől függetlenül becsültem Toby-t, azt a lágy szeretetet és törődést meg még inkább ahogy a menyasszonyáról beszélt. Olyan lánynak írta le (fényképet nem mutatott sosem, azt mondta, hogy ha majd megismerjük megértjük, hogy miért rejtegeti olyan nagyon) akiért érdemes lett volna mindent feladni. Neki. Én sosem tettem volna.Senkiért. Én már hamarabb tudtam a fejemen egyensúlyozni nagyapám tűzoltó sisakját mint egyáltalán két lábon állni. Egy nő nem született még, és nem is fog aki miatt a mundért levedleném magamról. Ellenben olyan biztosan akiért felrúgnám azt a tetves kilencedik parancsolatot. Eljegyzési party. Erre voltam hivatalos, mégpedig Toby és az ő titokzatos menyasszonya party-jára. Utoljára talán két éve voltam ilyesmin, amikor az egyik bajtárs szintén nősülésre adta a fejét és azóta a második gyereküket várják. A csapatban jelenleg több az egyedülállóak száma, mint azoké akik megállapodtak. Sok tűzoltó házassága végződik válással, ami nem meglepő, hiszen nagyon sokszor hosszú napokra is kiesünk a családból és ezt minden bizonnyal még a legtürelmesebb asszony sem feltétlen tolerálja hosszú távon. Ami meglepő, elvégre amikor hozzáment, tudta jól mit vállal. Vajon Toby menyasszony is tisztában van vele? Vajon hány éves lehet? Nincs időm a filozofálgatásra, mert valaki vállon vereget és beljebb invitál. Nem Toby az, hanem valaki más, akit nem ismerek, de hasonlít rá. A testvére lehet….talán. Legalább harminc vagy negyven ember zsong és beszélget odabent, némelyek apróbb csoportokban, vannak olyanok akik távolabb egymagukban álldogálnak az italukat szorongatva. Valaki a kezembe nyom egy poharat, benne koccan a jég a mézarany italban. Jó ötlet. Jól fog jönni. Lerészegedni nem szándékozom, elvégre ez mégis egy olyan esemény, ahol illik a jófiút hozni. Nem mintha másra is képes lennék (Nem-e?). Egy kéz lapogatja át a hátam, és az italomból a második kortyot sietve küldöm le és fordulok meg.Toby az. - Szevasz Chad. Örülök, hogy eljöttél. Barátnő? Még mindig nem hoztál senkit? Mi van azzal a netes csajjal? - Semmi. Netes. De azt nem tudtam, hogy ilyen népes rokonságod van.- néztem körbe a nekem hirtelen tengernyi tömegnek számító seregleten, mire a kollégégám fejcsóválva elnevette magát. - Nem a rokonaim. Mindegyik legalábbis. A feléről azt sem tudom kicsoda. Hát lehet csak nekem furcsa, hogy miért etet és itat valaki olyan embereket akikről azt sem tudja hogy kerültek oda, de ezt nem teszem szóvá. Felkapom a fejem amikor Toby elrikkantja magát, valahova bele a tömegbe, de nem tudom megállapítani, hogy kinek szólt. Nagy vigyorral nézelődöm még, amikor kilép valaki abból az embermasszából ami hirtelen, és másodpercek alatt válik jelentéktelen fekete sűrűséggé, amikor realizálom az elém táruló látványt. A vigyor úgy olvad le az arcomról mint a jégcsap a hirtelen jött napsütésben. Elvakít a látvány, és egyszerre taszít rajtam egyet egy olyan idősíkba, ami mocsok módon volt egyszerre jó és egyszerre elkeserítően felelőtlen. Egy éjszakába, és egy másnapba, amely tulajdonképpen normális és átlagos is lehetne akár, de tekintettel a mostani folytatást végképp nem az. A léptek,amelyekkel közeledik veszettül ismerősek, csak akkor kevesebb ruha volt rajta, és a háttérben a zöld függönyön át beszűrődő kandelláber erős fénye vont köré parázna glóriát. Ugyanazt a hatást érte el most is, mint akkor. Ugrott egyet az ádámcsutkám, de most nem csupán a nyers és pillanatnyi vágy kerített hatalmába, hanem a szégyenérzet is.Ez a lány, aki éppen felénk tart, és aki mosolyogva nyújt nekem kezet, megismételve egy nevet amit ezerszer zsongtam a fülébe azon az éjszakán, ő lenne Toby féltve őrzött kincse. A kincs amelyet nemrégiben én egy egész éjszakán át birtokoltam betelni képtelenül vele. Az utóbbi idők legjobb numerája volt. Mit az utóbbi idők. Úgy egyáltalán a legjobb. - Gyorsan a barátoddá fogadtál, Gen.- nyújtottam felé én is a kezem, és hozzá hasonlóan szégyentelenül pofátlan félmosolyba futtattam az ajkaimat. Hüvelykujjam egyetlen másodpercre simított át a kézfején, ami már túlmutatott az alapvetően megszokott bemutatkozási formán. Nem tudtam megállni. Az agyam egy hátsó szeglete még elevenen raktározta a bőrének selymét, és az ujjbegyemnek egyszerűen szüksége volt erre. - Három éve.- jelentem ki, és a figyelem elkalandozik valahova a nyaka ívére, azon gondolkodva, hogy vajon most is olyan kívánatosan pulzál a vére, ahogy akkor? Az illata ismerősként férkőzik be az orromba. - Rólad se sokat mesélt. Jobban mondva mesélt, de nem mert nekünk megmutatni. Most már értem, hogy miért.- néztem végig rajta. A szemeitől indulva az orr vonalán haladva, az ajkainál egy kicsivel hosszabb ideig elidőzve, ahogy a dekoltázsnál is, a nyelvem a felső fogsorom és az ínyem találkozásának ütközött. Ösztönök. A rohadt ösztönök. Vajon mi van ebben a nőben ami így meg tudja vadítani az ösztönöket? Félrebillentem a fejem, és miközben Toby elrohan vízért, mert szerinte a menyasszonya rosszul van, én még befejezem a mustrát a lábainál.Valamikor azt hiszem bólogattam is Tobynak, de rohadtul nem rá figyeltem. A mellettem elhaladó tálcástól lekapok egy poharat. Áttetsző ital van benne, az illata alapján martini lehet, némi citrommal. Gen felé nyújtom. - Nem víz kell neked! Hacsak nem tüzet akarunk oltani. Mert lenne mit, ugye? “ A barátaimnak csak Gen”? Ha hozzáérnék a bőrödhöz sütne mint a pokol parazsa.- mocskosul pofátlan vigyorba hagytam futni a szám, és egy egészen enyhe mozdulattal, legalább egy lépéssel közelebb léptem hozzá. A poharat a számhoz emeltem, és miközben kortyoltam az italomból, a pereme felett végig őt figyeltem. Mint egy ragadozó, aki az elveszettnek hitt prédát meglátja, és most nem igazán akarja elereszteni. Túl jó volt az a kóbor éjszaka, és ostoba húzás volt a véletlenre bízni, hogy vajon összefutunk e még. Bár nem tudom, hogy ha kiderült volna már akkor, hogy ki ő, akkor mit csináltam volna. Valószínű azt amit most. Állnék, és uralkodnék azon, hogy a következő korty whiskey-t ne a csipkékkel borított dekoltázs közül kortyoljam ki. Nem mellesleg nem nagyon ütköznék ellenállásba, mert melltartót nem vett fel. - Itt a víz….Geni….Gen...szívem.- állt meg mellettünk az időközben előkerülő Toby. - Toby, tudnál jönni kicsit? Segíteni kellene.- egy hang a távolban a legjobbkor harsant fel. A bajtársam a kezembe nyomta a vizet, és már rohant is, megint magunkra hagyva bennünket. Fogalmam sincs mit kellene tennem. Ez egy olyan helyzet, amit azt hiszem senki nem kívánna magának. De az biztos, hogy ennek a nőnek a hatása nem múlt el mint a másnaposság. Sőt! - Szóval….mit tegyünk most Geni? Itt maradunk édesen bájologva, és úgy teszünk mintha életünkben először találkoztunk volna? Én elámulok a szépséged láttán, és még véletlenül sem az jár a fejemben, milyen forróság lehet jelenleg a ruhád alatt? Vaaaaaagy….- húztam el a végét és körbepillantottam. A vészcsengő a fejemben megszólalt: Kilencedik parancsolat, Chad! Tudom….tudom mi lenne a helyes. De jelenleg elködösült aggyal próbálok úrrá lenni magamon. Gen közelében ez majdhogynem lehetetlen.
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Hétf. Dec. 14 2020, 23:02
Chad&Ginny
" Isn't it lovely, all alone Heart made of glass, my mind of stone Tear me to pieces, skin and bone Hello, welcome home . "
Mondanám, hogy nem vagyok olyan lány. De hazugság lenne. Hiába mondom minden alkalommal, hogy jó akarok lenni, tudom jól, hogy nem saját magamnak akarok megfelelni, csak egy ideálnak, egy látszatnak. Amitől mindenki más megnyugszik a környezetemben. Egyedül én nem. Nem voltam se rossz, sem pedig jó. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy melyik halmazba tartozok. De én talán nem az a fajta lány voltam, akibe beleszeret az ember, vagy akit elvesz feleségül. Pedig a szívem legmélyén, én is csak az a lány akartam lenni a sok közül, akinek az álmai nagyobbak, mint a vágyai. Sokan egy lapon említik a kettőt. Pedig semmi köze egymáshoz. Vágyakozni valamire, az soha nem lesz egyenlő álmodozni valamiről. A vágy a csontodig hatoló tüzes méreg, ami felemészt teljesen, ami olyan tettekre sarkal amit soha nem tennél meg, ha magadnál lennél. Tudatállapot, amiből nem tudsz kikeveredni sérülések, és megbánás nélkül. Olyas valami, aminek nem tudsz nemet mondani, akkor ott abban az adott pillanatban. Csak cselekedsz, mert teljesen más valami hajt előre kétely nélkül hajszol bele, egészen addig, míg a szakadékhoz nem érsz, és végül úgy nem döntesz, hogy ugrasz. Mentegethetném magam bármivel, de mindegyik keserű szájízt hagyna maga után. Néha azt kívánom, bárcsak lenne valaki, aki ezt helyrehozhatná bennem. Ha csak egyszerűen, élném az életem, bármi nagyra vágyás nélkül. Olyan akarok lenni, aki nem minden erejével küzd maga ellen, mert csak elfogadja, hogy ez van, és kész. De én minden alkalommal küzdők , nem akarom magam elfogadni, és látni sem akarom azt akivé válhat belőlem. A sóváragás valami plussz energiával töltött fel, és egy kicsit talán el is terelte a figyelmemet a valós problémákról. Azokról, amiket önmagamban kellett volna, hogy megoldjak, ahhoz, hogy ne folyamatos szélmalomharc legyen az életem. Elcseszett egy körforgás ez, amibe egyre mélyebbre kerültem, és néha eléggé rosszul vettem az elém gördülő akadályokat. Vagy éppen nem a helyes megoldást választottam, hanem valami egészen mást. Olyan Geniset, ami szerintem jó volt, mások meg csak csóválták volna a fejüket rajta, vagy éppen legyintettek volna egyet, mert hát tőlem ez már megszokott. Ezen a ponton elgondolkodom, hogy egyáltalán adok valamit a környezetemnek, a fejfájáson kívül bármit is. Anyám szerint pontosan olyan vagyok, mint egy vadhajtás, cseppet sem szelíd, és néha talán kéretlen is. A gondolatok roham szerűen törnek rám, minél többször belegondolok abba, hogy mennyire nem érzem magam komfortosan a mostani helyzetemben. Pedig miden adott volt, egy tökéletes élethez. Legalábbis majdnem minden. A hiányérzet továbbra is ott volt, amivel már a kéz a kézben járt a kétely. Ami minden egyes pillanatban döngette a felállított falamimat, egészen addig amíg porig nem rombolta őket. Ez még persze önmagában kevés volt. Még talán lett volna esélyem, hogy újra felállítsam magamban, azt a bizonyos választóvonalat. De amikor az ember egyre messzebb kerül, a határaitól, lassan elmosódik élettelenné válik. Akkor pedig főleg, amikor az ember nem sajátjaként kezeli ezeket, csak valami olyasmiként, ami szükséges. Az árnyaim ettől függetlenül követtek mindenhova, mellém szegődtek bárki mellett is kötöttem ki. Egészen talán mostanáig sikerült őket a helyükön tartani, most viszont itt állt előttem az a férfi, aki miatt egyre nagyobb kísértést éreztem arra, hogy szabadjára engedjem őket. Tűzeső. Ez volt az, ami legelsőként eszembe jutott,róla..arról ami már kézzel fogható volt közöttünk. Nem tudsz előle elmenekülni. Menedéket pedig aligha találnál, még azelőtt, hogy hamuvá égetne mindent. Hajlandóság pedig aligha volt bennem, hogy meneküljek. Pillantásunk egymásba fonódott, tudtam, hogy ebben a pillanatban, nem csak a felismerés söpör végig rajta, hanem valahol máshol jár. Pontosan ott ahol én is. Ahol éreztem a testéből áradó forróságot, ahol talán túl sokat is adtunk magunkból. Legalábbis részemről biztosan így volt. Veszélyes volt a helyzet minden szempontból nézve. Ettől pedig egyenesen forrni kezdett a vérem, és éreztem hogy ez az egész, magával fog rántani. Rosszabb esetben úgy bedarál, mint a franc. Nem tudtam melyik részem volt erősebb. De az a mosoly. Az ajkai, amely nem olyan rég feltérképezte a testemet, most szemtelen mosollyal hergeli a bennem lüktető erőt. Minden porcikám egy kicsit megremeg. Mintha csak jelezni akarná, hogy amire szüksége van, az most pontosan előtte áll. Nekem viszont muszáj, újra egy látszat mögé bújnom. Még akkor is, ha érzékelem, hogy illemnél talán hosszabb ideig érintkezünk. - Gyorsan barátkozó típus vagyok.- virgonc fény villan át az íriszeimben, ami ilyenkor gyakran, barnából, kissé haragos zöldbe hajlik át. Igyekeztem úgy választ adni, hogy Toby semmit ne vegyen le a célzásokból, de épp annyira volt éle az egésznek, hogy Chad értsen belőle..amit csak akar. Valahol nagyon mélyen, tudtam, hogy amit most művelek, az nem helyes. Figyelnem kellett volna az elmémben a vészjelzésekre, ami egyre csak azt kántálta, hogy ezt amit csinálok, most azonnal fejezzem be. Jó akarok lenni, tényleg. De egyszerűen nem voltam elég erős ehhez, a testéből áradó forróságot, még bizonyos távolságból is éreztem. Az illata pedig egyszerre felajzott, másfelől egyfajta nyugodtság képe párosult mellé. Ahogy a karjaiba olvadok, az arcomat a mellkasához szorítva, hogy hallhassam szívének dobbanásait. Hallani akartam, ahogy ezek a dobbanások szabálytalanná válnak, az érintésem alatt. - Azért kíváncsi lennék, meddig rejtegettél volna még, ha nem kéred meg a kezemet..- nézek fel egy pillanatra Tobyra. Nem igazán értettem a miértjét. Talán nem csak bennem sorakoztak a kételyek. Nem voltam az a fajta, aki megcsalja a másikat. Egészen eddig. Viszont megalkuvásból hozott döntések, soha nem vezettek semmi jóra. Talán nem is olyan véletlen, hogy a családom előtt kérte meg a kezemet? Ne spekulálj Gen..annak sosincs jó vége. - Egészen addig amíg csak lehetséges lett volna.- A válasznak imponálnia kellene, de az izmaim mereven megfeszülnek, mintha csak hacsak harcba akarnának szállni Toby birtokló szavaival. Minden ellenérzésemet kiváltotta ez az egy mondat. És kezdtem rájönni, hogy egy két lábonjáró ellentmondás vagyok. Hiszen nem is olyan rég, készségesen simultam Chad uralma alá.A gondolatfoszlány, arra kényszerít, hogy újra ránézzek, talán rossz ötlet volt, mert valóssággal a bőröm alatt érzem őt. Mintha minden egyes porcikámba beleivódott volna, egyre nagyobb teret hódítva magának. Mozdulatlanná dermedek, ahogy rám nézz, elég csak elképzelnem, hogy mire gondolhat most ebben a pillanatban, mikor centiről centire haladva végig vezeti rajtam a szemeit. Az idegvégződéseim, pedig azonnal haptákba vágják magukat, ahogy közelebbről hallom a hangját. Éles pillantással nézek rá, mert tudom mire megy ki a játék. Kikapva a kezéből az italt elsőre lehúzom a pohár tartalmát. Az a mosoly, pedig olaj volt a tűzre. Mármint..azt nem tudom melyik tűzre, mert lassan az elmém, és a testem közös táborozást csaphatott volna. De ha már itt tartunk, állítsunk sátrat is.. - Ha hozzámérnél...meg tudnád. De nem fogsz megérinteni, mert elvesztenéd a fejedet, nem igaz? De csak hogy tud, kínzóan forró vagyok odalent.- Szavaim bennem is visszhangra találnak, egy fájdalmas rándulás jelzi odalent, hogy ez bizony nem csak az ő csapdája, de az enyém is. Ennek ellenére sem hagyom, hogy bármi tükröződjön az arcomon, pimasz mosollyal viszonzom az övét. Szerettem játszadozni, de nem kedveltem, ha bárány szerepét osztják rám. Én falni szerettem, pont mint a farkas. Egyértelműen nem tudtam gátat szabni ennek az egésznek, és Toby visszatérte se rázott meg annyira, vagy éppen józanított volna ki, abból a ködből, amit Chad körém vont amióta csak ideértem. Kisebb késztetést érzek arra, hogy a vőlegényemet valamilyen úton módon, most kiiktassam a képből, de szerencsére valaki ezt megteszi helyettem. -Hm, az ámuldozós rész nekem egészen tetszik.- mosolyom démoni árnyként vetül az arcomra. - Elnézést, kérnek...- egy határozatlan hang csendül fel a hátam mögül, az egyik pincér lány, csokiba mártott eperrel a tálcáján. Szabályosan alakzatra kirakva őket, mintha valamiféle mestermű lenne. - Hát hogy a viharba ne.- veszem le az éppen kézre eső eper szemet, ami megtöri az alakzat tökéletességét, ez miatt pedig, fura nyugodtság fut át rajtam. Ahogy visszafordulok Chad felé, nyelvem már szépen lassan végig zongorázik az eper csokiba vont részén. Egy ideig játszadozok egy helyen a nyelvemmel, miközben egy pillanatra sem vesze le róla a szememet. Minden mozzanatom, amit most a ajkaimmal teszek, pontosan azt képezi, amit egész más pontokon szoktam hasznosítani. Én pedig ennek megfelelő gondossággal próbálom, ezt a képet beleégetni az agyába. De megszakítva a képet, egy aprót leharapok belőle, majd ártatlan tekintettel felé nyújtom.- Egy harapást?- vonom fel a szemöldökömet, a mellkasomat kicsit előre düllesztem, és érzem, hogy a bimbóim már-már fájdalmasan súrolják a ruhám finom anyagát. - Elnézést..a vaaagy-nál tartottál..- nyújtom el hasonlóképpen a szót, az arcomról pedig pontosan egy valami olvasható le: Na most mi lesz?
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Szer. Dec. 16 2020, 21:18
Ginny & Chad
Nagyjából két hete történt. Túl sok mindent nem tudok felidézni, már csak azért sem, mert a józanságom valahol félúton elhagytam a Kétkettes meg egy “Nevéresememlékszem” szórakozóhely között.Persze nem állítanám, hogy semmire nem emlékszem, mert arra nagyon is, hogy amikor először megpillantottam a gomolygó, vanília illatú szárazjég fogságában, arra gondoltam, hogy valószínű hazugság az a tézis, hogy angyalok nem léteznek, mert nagyon is léteznek. Az egyik éppen előttem táncol, és a testének minden rezdülése hívogató és vad egyszerre. Aztán az jutott eszembe, hogy valószínű ha tennék hat lépést előre (bár nem állítom, hogy ezt pontosan ki tudtam volna számolni abban az állapotban amiben voltam) akkor meg tudnám érinteni a csupasz és kerek vállait, amelyeken néha megtört a szórakozóhely ide-oda cikázó lila neonfénye.Végül azon kaptam magam, hogy ott állok előtte, és egy mozdulattal fordítom magam felé, átkarolva a derekát. Beletellett néhány másodpercbe, vagy többe is akár, amig csupán bámultam az arcába, majd egy lassú, ragadozó vigyort eresztve meg, közelebb vontam magamhoz. Nem kérdeztem a nevét, tulajdonképpen semmit nem kérdeztem én tőle, mert abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy belefojtsam magam a testének pulzálásába, amely perceken keresztül hipnotizált. Nem állítom, hogy ilyen spontán cselekedet a múltban soha nem fordult velem elő, ahogy azt sem, hogy nem voltak csupán egy éjszakára szóló kapcsolataim.De tény, hogy nem ez a fajta ember vagyok, nem ilyennek neveltek. Ugyanakkor az a feszültség, amiben nap nap után dolgozom, a feszített munka, amibe saját magam száműzöm néha megkívánja, hogy valamiféle módon kiengedjem a gőzt és szabad útra eresszem nem csupán a józanságom, hanem a nyers ösztöneimet. Nincs kapcsolatom, nem tartozom senkinek elszámolással, kizárólag saját magamnak, meg annak, hogy legalább a másnap reggelt mindig megvárjam, és józanul tisztázzam, hogy ez csupán ennyi volt. Itt mégis más volt a helyzet. Már akkor éreztem, hogy ez a lány, ez a különös puha, púder illatú lány akkor elvette az eszemet, amikor a nyakába csókoltam, fújtam és súgtam egyszerre, hogy keressünk valahol egy motelt….bármit...akármit, mert ott helyben fogom magamra húzni, és kifulladásig hajtom magammal együtt. Ködbe borult minden tiszta és ép gondolatom, semmit nem láttam, csak a hajának libbenő méz fürtjeit, a nevetését, az ujjait amint az ujjaim közé fonódnak. Az édes és mocskos ígéreteit, amelyektől akkorát ugrott a pulzusom, hogy a csillagok rideg fényét is megéreztem. A szívem ki akart szakadni a helyéről a légzésem meg lassan már mérhetetlenül gyors volt. Az ajkainak bölcsőjéből kortyoltam levegőt és fulladtam bele egyszerre. Genevieve….a nevének dallama volt, és a csapódó hotelszoba ajtaja mögött ezerszer is elismételtem, egészen az ágyig vonszolva őt és magam a félhomályban. A ruhák nyöszörögve hullottak le útközben miközben azt sem tudtam, hogy hol fogjam és simítsam át újra, hogy az ujjbegyeim emlékezzenek rá. Teljesen megbolondított, az eszem talán soha nem volt tartományokban járt, szerintem ilyen lehet egy igazi és hamisítatlan trip a végtelenbe egy jó adag cucc után.És amikor a csupasz bőre teljes egészében simult rám, a hotelszoba tisztítószer illatú levegőjében, a félhomály és a kinti színes fények egyvelegében megpillantottam amint fölöttem éppen összefogja a haját azt hiszem ott vesztettem el a maradék lehetőséget arra, hogy ma éjszaka bármi is érdekeljen rajta kívül. A józanító reggel zavaros volt, és tudom, hogy valahol éreztem, talán most az egyszer kivételt kellene tenni. Ez a lány olyasmit adott az éjszaka, még ha nem is voltunk teljesen magunknál, amit józanul is ismerni és érezni akarok. De másképp alakult….mennyire kár. Vagy talán mégsem. Most azonban, ahogy itt áll velem szemben a barátom és kollégám, bajtársam menyasszonyaként, azt kívánom, hogy bár én ismertem volna meg előbb. Bárcsak ne lenne olyan kegyetlenül szar az érzés, amit az vált ki belőlem, hogy gyakorlatilag megdugtam egy cimborám majdhogynem feleségét. Pocsék érzés, ugyanakkor van ott más is….az ismételni vágyás érzése, mert elég látnom őt, hogy felidézzem, még ha foszlányokban is annak az éjszakának az összes emlékét. Mindent. Azt is amikor zihálva borult rám, azt is amikor elmerültem benne, azt is amikor a nyakát karistoltam végig apró, lehetetlenül sok csókkal. Egyetlen mentségem van a történtekre, hogy fogalmam sem volt róla ki ő. Arra már azonban nincs, hogy ugyanaz az érzés kerít hatalmába, ami akkor éjjel, és ezt mocsok módon nehéz kontroll alatt tartani. Ennek a lánynak a lélegzetvételéből is süt az erotika. A hangjának lágysága, vagy az ahogy rám néz, árulkodik róla, hogy ezzel ő is pontosan így van. Ami akkor történt közöttünk csupán egy időre csillapodott, de nem múlt el. Nem is tudom mit lehetne erre mondani. Hogy pech? Tobynak mindenképp az. Értem miért rejtegette eddig Ginny-t, azt is értem, hogy veszett féltékeny...ezek szerint van is mire. Kínosnak és feleslegesnek érzem Toby jelenlétét, és kifejezetten örülök, amikor valaki megmenti a helyzetet és elhívja. Volna mit megbeszélni Ginny-nek és nekem, de az igazság az, hogy amikor kettesben maradunk már nem az jár a fejemben, hogy én beszélgetni akarok vele. Persze tudom, hogy mit kíván az illem, a betyárbecsület, mit kívánna a tisztesség és a jóízlés. Tudom, és próbálok is érte tenni, de a lány jelenléte, az illata az egész kisugárzása pontosan elegendő ahhoz, hogy a józan eszemet szépen a háttérbe vágja a vágy, és az akarat ami iránta ébred fel megint. Talán sarkon kellene fordulni, és valami átlátszó indokkal elmenni innen. De én nem voltam és nem vagyok az a menekülős fajta. És nem akarok egész éjjel azon rágódni, hogy mi lett volna ha maradok? Mi derült volna ki? - Hacsak nem Pinokkió jön ide szilfából, akkor valószínű minden valamire való férfi elvesztené a fejét erre a látványra.- biccentettem diszkréten a fejemmel a dekoltázsa felé, egyúttal a felvont szemöldököm, és a kaján vigyorom árulkodhatott róla, hogy igen, édes, feltűnt, hogy csak a csipke takar egy keveset, minden mást a fantáziára bíz. A fantázia pedig dolgozik is rendesen, főleg,hogy nem kell elképzelnem, mert tudom milyen amikor nincs rajta ruha. - Kínzóan forró….- hunyom le egy pillanatra a szemeimet, és nyelek egy nagyot. Levegőt is veszek, majd amikor nyílnak a szemeim, lassan, vontatottan fújom ki. - Egy tűzoltóval élsz együtt, és nincs aki karban tartsa a lángjaidat, babám?- félrebillen a fejem, és a kérdésbe vegyül egy csipet levezetése annak, amit maga az elképzelt forróság beindított bennem. A szavakkal igyekszem védekezni a hatása ellen, hiszen ez mégiscsak az ő eljegyzésüket ünneplő party….de jól tudom, hogy egyre reménytelenebb a küzdelem. Fogalmam sincs mit kellene csinálni. Csapdába estünk azt hiszem mindketten, mert amint rám néz, és amint én ránézek, és megszólalok, alternatívákat, és félalternatívát felsorakoztatva, mindketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mi történne, ha lehetőségünk lenne csupán egy órára láthatatlanná válni. Messzire nem jutnánk. Az sem érdekelne ha felborulnának az asztalra szépen, katonás rendbe felsorakoztatott poharak. Oda tenném fel. Valahol mellőlünk vagy ki tudja honnan egy bizonytalan női hang csendül. Fogalmam sincs mit kínálgat, oda sem nézek, egyszerűen csak várom, hogy Ginny valami megoldással álljon elő. Gyáva módon abban reménykedem, hogy valakit meglát, és hirtelen magamra hagy, akkor könnyen el tudnék vegyülni a tömegben én is. Önámítás. Akkor is mennék utána, mint egy bolond, akit rákattant az illatára. A poharam maradék tartalmát egy húzásra kiiszom, és teszem le, addig mozgatva a kezem, de szintén oda sem nézve, amíg egy asztalt vagy szilárd felületet nem érzek alatta. A fene tudja honnan jelent meg az az eper a kezében….illetve...ja igen a női hang, valószínű ezt kínálgatta. Némi fáziskéséssel jut el hozzám a valóság. Játszadozni kezd. De ez már nem zsarátnok, amivel játszik, ez már valóságos, és elvadult tűz, és nem hiszem, hogy ha ezt így folytatja rövid időn belül képes leszek bármiféle önuralomra. Vagy ha igen akkor abba rendesen bele fogok dögleni. Feszítő érzés az altestemen, megrándulok, fizikailag fáj, mintha valaki csomót kötött volna a farkamra és még rá is csapott volna, a tiltás nyomatékosítása végett, de közben az agyam issza a látványt. Nem bírok, és őszintén nem is akarok elvonatkoztatni attól amit látok. Nem tudom mi szeretnék jobban lenni ebben a pillanatban: csoki vagy eper. Vagy mindkettő egyszerre. Lüktet a halántékom, és legalább öt másodpercig a levegőt is visszatartom, aztán persze kiengedem, egy hirtelen szusszanás kiséretében. A felém nyújtott eperre vetek egy pillantást, aztán belenézek Ginny szemeibe, aztán megint az eperre, végül megint rá. Egy hirtelen mozdulattal kapom el a csuklóját, és határozottan szorítok rá. Ha fáj, őszintén szólva most az sem érdekel. Felkeltette a vadállatot, és az ő dolga, hogy megszelidítse, mert nekem fogalmam sincs hogyan legyek képes rá a továbbiakban. Picit közelebb húzom magamhoz, hogy a mellei a mellkasomat súrolják. A vékony fekete ingen keresztül is érzem, hogy nem csupán engem hozott lázba a kis játéka. Az arca közel az enyémhez, a lehelete nekem csapódik. Édes csokoládé, és zamatos eper. Ki tudnám harapni a falatot is közüle….lenézek a mellkasomnak simuló melleire, aztán a kezében szorongatott eperre. - Igen kérek. Az eperből is.- finoman emelem ki az ujjai közül az epret, miközben az alsó és felső ajkamat hagyom egy kicsit lejjebb csusszanni, hogy az enyhén kidugott nyelvem végisimítson a mutatóujjának belső ívén. Veszedelmes és veszélyes a játékunk egyszerre, és már nem csupán a vészcsengő szólal meg legbelül, hanem egy egész horda dörömböl, hogy térjek végre észhez. - Nagyon...sőt kimondottan zamatos. Lédús, és megunhatatlan.- mindketten tudjuk, hogy rohadtul nem az eperre gondolok. Nem engedem még el a csuklóját, hanem a tánchoz kialakított közepes parkett felé intek a fejemmel. - Táncoljunk!- kérésbe csomagolt könyörgés ez. Ha továbbra is kínozni akar tegye, én nem bánom, de akkor már érezni akarom kicsit a karjaimban. Remélve és bízva, hogy nem utasít el, a táncparkettre vezettem és valamiféle módon ügyelve a látszatra, de mégis egy kicsit lazábban vontam közel magamhoz. Odahajoltam a füléhez és lassan, lágyan mint egy szerelmes melódiát suttogtam bele. - Hogy befejezzem a korábbi gondolatmenetemet….a vagy után az következett volna, hogy megismételjük azt a két héttel korábbi éjszakát. Illetve ez van a fejemben. Csakhogy van egy bökkenő: a kollégám menyasszonya vagy. Hát mit csináljak én most veled, hm?- húzódtam el tőle és néztem a szemeibe innen közelről. Még mindig elbűvölő, még mindig nem tudok tőle szabadulni és még mindig baromira veszélyes játékot űzök. De hát az egész munkám a veszélyről szól….miért most tenne az élet kivételt?
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Csüt. Dec. 31 2020, 23:50
Chad&Ginny
" Isn't it lovely, all alone Heart made of glass, my mind of stone Tear me to pieces, skin and bone Hello, welcome home . "
Az a bizonyos pulzálás. Ami lenyomatként tapadt a testem minden egyes pontjára, hogy az ismerős lüktetés előcsalogatva, kéjes táncba elevenedjen meg, minden egyes alkalommal, amikor csak arra az éjszakára gondolok. Az már teljesen más kérdés volt, hogy aznap valahol, elszakadt bennem valami. Áttörve egy bizonyos gátat, aminek a sodrásával már én magam sem bírtam el. Inkább csak belemerültem, élveztem, megéltem. Nem törődve semmivel.
Ahogy a szemedbe néztem, olyan volt, mint az alkony kapuja. Fény, és sötétség egyszerre. Egyenrangú erők, társak. Egy pillanat, amikor a nappal megadja magát az éjszakának. Szépen lassan egybeolvadnak a színek, és eggyé válnak. Biztonságban léteznek, mindenféle kétely nélkül. Talán túlságosan nagy szavak jutnak eszembe, arról az éjszakáról. Aminek meg sem szabadott volna történnie. Mégis, amikor elsőnek megérintettél, az nem a kezeddel tetted meg. Hanem a tekintetteddel. Végig perzseltél, én pedig hagytam, hogy minden ellenállásom elporladjon szépen lassan. Hogy az a bizonyos maszk, szépen leolvadjon rólam. A gátlásaimat pedig abban a tűzben égessem el, amit te ébresztettél bennem. Akkor abban a helyzetben, azt hiszem sokkal szabadabbnak éreztem magamat, mint kellett volna. De az ember ritkán tud felül kerekedni a kísértésen, főleg ha egyenes ringó csípővel a karjaiba táncol. Minden mozdulat természetesnek tűnt, a maga túlfűtött módján, ami egyre mélyebben vont magába. Ami belőled áradt. Keservesen vágytam rá, habár még most sem tudnám megmondani mi volt az, de még ugyanúgy érzem. Minden emlék pillér végzetesen az elmémbe égett, és véget nem érően ismétlődik. Már-már kínzóan újra lejátszva az egészet. Minél többször értél hozzám, én annál többet akartam. Olyan volt, mintha semmivel nem tudnék betelni, vagy talán túl sok mindent is adtál volna. Ahogy végigsimítottál a vállaimon, és ahogy egyszerre kapkodtunk levegő után. Az ajkaid vadul követelték az enyémet, és én a tiédet. Végül egymásba simultunk. Mint fény, és a sötétség. Egy színt alkotva. Minden egyenes mozzanatban ott volt a nyers vágy, ami egyre csak inkább növekedett, minél mélyebbre hatoltál bennem. Csípőm pedig mohón előre lendült, még többet követelve magának. Eközben te minden erőddel azon voltál, hogy az ajkaiddal bebarangold a nyakam tövét, néhol megízlelve nyelveddel, végig táncoltál a csupasz bőrömön. Az érzetre még szorosabban tartottalak a combjaimmal, mintha csak attól tartanék, hogy egy tünékeny látom más vagy. Annyira akartam mindent, mindent amit te adsz. Egyik kezemmel finoman a hajadba markoltam, míg a másikkal izmos vállad ívén simítottam végig, ami minden alkalommal megfeszült, ahogy újra mozdulatba lendültél. Ezzel újra előcsalogatva a már-már torz nyögést. Izmaim sóvárogva rándulnak. Görcsösen szorítalak magamhoz odalent, égek körülötted. A következő pillanatban pedig én vagyok fölötted, újra mélyen a szemedbe nézve, de még mielőtt elvesznék túlságosan is, megrándítom a csípőmet. Kicsit attól is félve, hogy abban a sötétlő örvényben talán ténylgesen elvesznék, és soha nem találnék vissza. Újra mozdulok, kezeim éhesen simítanak végig a felsőtesteden, megjegyezve minden egyes pontot. Azt is, ahogy enyhén a nyakadba harapva, élesen beszívtad a levegőt. Majd a csípőmre markolva, jobban mozgásra ösztökéltél, én pedig hagytam, de veled együtt hajszoltam magunkat a szakadék felé. A ritmus néhol lassult, néhol pedig gyorsult. Nem emlékszem mindenre, néhány kép egészen homályos. De az érzésre igen, amikor teljes valódban szétfeszítesz, és szépen lassan magadra engedsz. Hol a hajamat szorítottad, hogy pedig a derekamat. Én pedig minden mozdulat után a válladba martam, és hátrahajtottam a fejemet, hogy még jobban a nyakamhoz férj. Bármi is volt ez az egész, nehezen tudom elfelejteni, egyáltalán megfejteni. Hisz próbáltam a napokban tudatosítani magamnak, ez csak egy éjszka volt. Ami minden alkalommal a hatása alá vont, akárhányszor felevenítette.
Tudod, ma el akartam égetni, ezt a napló bejegyzést. Nem azért, mert félek, hogy bárki rátalálna. Mert talán kicsit vágyom is erre..hanem azért, hogy elengedjelek. De nem tudtam megtenni. Ha belepusztulok sem tudnám megtenni. Nem tudom miért, pedig csak egy éjszaka volt, nem? Annyira furcsa, hogy a naplómon keresztül beszélek hozzád. Komolyan kezdek megbolondulni. Muszáj valakihez “beszélnem” és te vagy az egyetlen aki tudsz róla. Habár neked fogalmad sincs róla, hogy titokban tartalak. És te biztosan egy éjszakának könyveled el, igaz? Bár, ha tisztában lennél a helyzetemmel, talán neked állna jogodban kérdőre vonni. Na jó..befejeztem..
Esküszöm próbálok legalább némi zavart erőltetni magamra. De nem tehetek róla, a jelenléte kihozza belőlem a legrosszabbat. Azt amelyik igen csak kívánós megint. Az mellett viszont nem tudok elmenni, még gondolatban sem, hogy vajon mit gondolhat rólam? Mármint lehet hogy semmit, lehet úgy van vele, ࡨogy megint csak egy rüfke? Nem tudom, de valóban nem tudok magamon uralkodni a közelében. Megálljt parancsolni meg aztán végképp nem. Így szinte nyíltan kezdek el vele flörtölni, minden veszély lehetőség ellenére is. Mint aki nincsen tisztában a helyzet súlyosságával, vagy éppen nem érdekli. Nem tudom melyik volt az erősebb. De olyan kibaszottul vonzott, mint a mágnes. A bizsergető érzés, pedig egyre tempósabban lüktetett bennem. Gyötrődtem a bőröm alatt. Egyre biztosabb volt, hogy teljesen megőrültem. Tudtam, hogy hatással vagyok rá, de ez nem adott elég magabiztosságot, mert ő éppúgy hatással volt rám. Olyan feszület volt köztünk, ami tudtam, hogy nemsokára el fog pattani. Mégis az a zsigeri érzés, ott táncikált folyamatosan. Amitől talán lehet menekülni kéne, mert minél tovább hazardírozok, annál nehezebben kerülök ki a forgatagból. - Pedig ez nem a legmerészebb darab, ami most rajtam van. De minden bizonnyal a melltartó hiánya a probléma.- válaszolok egy könnyed mosollyal, pontosan úgy, mint aki teljesen helyén tartja a dolgokat. Csak éppen a teste nem tudja magabiztossággal ezt üzenni. A hangjára szinte azonnal reagál az érintett terület, pontosan felé meredezve. Mintha csak füttyentett volna egyet nekik, hogy hazahívja őket. Ennek az egésznek, ténylegesen egy bájos csevejnek kéne lennie, mégis olyan szavak hangzanak el, amik mindkettőnkre hatással vannak. Pontosan olyan mint a vetítő, és a vászon. Minden vágyunkat, egymásra vetítjük ki szavakkal, és túlontúl egyértelmű célozgatásokkal. Kérdése viszont egy pillanatra megakaszt, kicsit mintha belém is marna. De még ez sem realizálja azt, ami éppen történik körülöttünk. Annyire ráösszpontosul minden figyelmem, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, azért, hogy Genit..Tobby Genijét visszahívjam a földre. - Ha nincs mi táplálja a tüzet, kevésbé kell vele megharcolni, nemde?- teszem fel a költői kérdést. Egy pillanatra megint beugrik a kérdés, vajon mi az amit gondolhat rólam. De a kíváncsiságom nem sokáig tart ki. Ez egy olyan helyzet, ahol már két lehetősége van az embernek. Megúszósra veszi a figurát, vagy mélyen alaposan, belemászik, és megdolgozza, ha már így alakult. Józanabbik felem tudja jól, hogy melyik döntés mellett kéne leparkolnom. Csak hogy én nem akartam sehova leparkolni, száguldozni akartam. Egyértelmű volt kit akarok. Itt állt előttem. Chad. Ennél egyértelműbb nem is lehetne. Még ha nagyon akarnám, és elővenném a spirituális énemet, akkor belemagyaráznám, hogy ez egy jel. Az univerzum vajon jelezné, ilyen mocskos, bűnös lépéseket? Szinte már mosolyogva lépem át, azt a bizonyos határt, amikor a szám közé emelem az epret. Semmi megjátszott nincs a mozdulataimban. Hisz, egy részem pontosan tudja mit csinál, míg a másik fürdőzik Chad tekintetében, ami egyre inkább arra buzdít, hogy még inkább egyértelműsítsem amit akarok. Hol volt az a részem, amelyik menekült volna? Nem volt olyan. A szám pontosan úgy tapad az eperhez, és harap le magának egy falatot, ahogy vele tenném, ahogy megízlelném újra őt. Érezni akartam, de egyelőre csak a játék, és még a józan idegszálaink köztünk állatak. Végig nyalok egy picit a felső ajkaimon, ahogy megérzem a csoki masszát rajta, majd felé nyújtom. Mit akartam pontosan? Hogy veszítse el végképp a realítását, és itt helyben tépje le rólam a ruhát? A gondolatra évbe feszül egy kicsit a hátam, és az izmaim kínzóan csavarodnak egyet. Akármennyire is, rá akartam hatással lenni. Ez már nem arról szólt. Nagyon nem. És figyelni a reakcióját, végig vezetni rajta a tekintetemet, még kínzóbb volt, tudja, hogy milyen érzés, mikor a bőre az enyémhez ér. Úgy tartom a kezemben, azt az epret, akár egy megelevenedett kihívás. Maga a bűnre csábítás jelképe. Oly magabiztosággal, mint aki fel van készülve mindenre. De ez hazugság. Amint hozzám ér. Szikra. Tűzijáték. Tűz.Vihar. Nem tudom mihez hasonlítani. Tejesen letarol. Végig söpör rajtam. Újra egy emléket hív elő belőlem, ahogy szorít, és egy csalfa mosoly költözik az ajkaimra. - Óó, ismerem ezt. Csak éppen akkor az ágyhoz szegezted a csuklóimat.- suttogom, amint közelebb von magához. Halk sóhaj szökik ki az ajkaim közül, amit csakis ő halhat. Ahogy neki súrlódok, a fájdalom egyre inkább tajtékozva lüktet bennem. A testem háborogva kiált a kielégülésért, amit csak az előttem álló férfi tud megadni neki. De itt nincs még vége. A nyelve, és a szája az ujjaimhoz ér. Kecsegtetve azzal, amit már ismerek, és még kérek belőle. Nagyot nyelek. A szemhéjam kicsit elnehezül, ahogy hagyom, hogy a vágy a testemben folyamatosan lüktessen, pulzáljon egyre vadabb tempóban. - Istenem..- szavai hatása alá kerülök, és ismétlődnek. Megőrültem. Az ajkaim enyhén elnyílnak, majd inkább óvatosan beharapom az alsó ajkaimat, mintha ezzel akarnám felébreszteni magam, ebből az álomszerű helyzetből. De a fájdalomnál erősebb volt az ő jelenléte. - Én azt hittem már táncolunk...de táncoljunk.- adom meg játékosan a válaszomat, mikor egy egészen kis pillanatra sikerült felébrednem. Mintha nem is lennék magamnál, de valahogy mégis, úgy követem őt a táncparketre. Hipnotikus köd borul az agyamra a hangjától, az illatáttól, ahogy az orromba kúszik, és az érzettől, ahogy a derekamat öleli. A hangja pedig lágy selymes köntösként borítja be lelkemet, testemet. Amit mondd, hidegzuhanykét kéne érjen. Legalábbis valami rádöbbenés, mégis ahogy rám nézz, csak még közelebb akarom magam érezni hozzá. - El kellett volna mondanom neked.- sütöm le a szemeimet, majd újra ránézek.- De nem akartam tudomást venni akkor semmiről, csak rólad.- nézek mélyen a szemeibe, amitől, egyre hevesebben kezd verni odabent a szívem, ez így egyszerre sok. Túl sok. - Nem tudom most mit gondolhatsz rólam. Nem is akarom tudni. Azt viszont te is nagyon jól tudod, hogy mit tegyél velem, és hogy én mit akarok, hogy tegyél velem..- enyhén végig simítok a tarkóján megcirógatva ujjbegyeimmel, ami nem rég még markolta a haját. - Egy utolsó tévedés, még belefér … a leghátsó vendégszobában.- suttogom halkan el a még ki nem bontakozott titkunkat. Majd kicsusszanok a karjaiból, és ringó csípővel elindulok a szoba felé. Még utoljára visszanézek rá, majd rákacsintok. Jó úton járok? Nem igazán. De a vőlegényem mellett sem a jó irányban haladok. Íg már csak Chaden múlt, hogy velem tart, vagy sem. Mindenesetre, én már becsuktam magam után az ajtót. Már csak neki kellett megragadnia a kilincset.
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Pént. Jan. 01 2021, 21:07
Ginny & Chad
“Fuss, bolond!” Gandalf után szabadon. Tudom, hogy mit kellene tennem, amikor megláttam. Tudom mi lenne az etikus, a papírforma szerint elismert, amit egy jól nevelt úrigyerektől elvárnak (mondjuk az úrigyerektől elég távol vagyok, ellenben valóban jó nevelést kaptam), mit tenne más ha egy bajtársról lenne szó? Toby-val nap nap után egy-egy bevetésen az életünket tesszük kockára. Néha szó szerint egymásra vagyunk utalva, és nem számíthatunk másra egy nagy toronyház gomolygó füstjében, csak a másikra. Ez valami olyasmi, amit szerintem bárkinek is magyaráznék úgysem értené meg. A józan ész elég komoly parancsot osztogat megállás nélkül, de minél tovább tartom a tekintetem Geni vonásain, vagy éppen vándorol lejjebb, és realizálva a melltartó hiányát, ami persze még tovább hagyja elidőzni a pillantásom a kérdéses területen, és nem is igen akarnék onnan elszakadni, annál inkább hagyom figyelmen kívül a józan eszem. Őszintén keresek valami megbánás félét a vonásain, vagy azt, hogy legalábbis egy minimális távolságtartással a tudtomra adja, hogy meglehetősen nagy tévedés volt ami akkor este közöttünk történt, betudhatjuk annak, hogy sokat ittunk, meg úgy alapvetően sem tudtuk a másikról, hogy kicsoda. A gondok azt hiszem ott kezdődnek, hogy most, amikor már tisztában vagyok vele, hogy ő az a bizonyos Genevieve aki Toby szerint egy istennő (igen, ezt határozottan és sokszorosan is meg tudom erősíteni), akkor sem változik semmi. Még mindig és ugyanúgy akarom a közelségét, még mindig és úgyanúgy el tudok merülni azokban a lehetetlenül zöld, örvénylő íriszekben, amik semmi mást nem sugallnak felém, csak azt, hogy ne fussak, ne meneküljek, mert teljesen felesleges. Ez a lány, ez a csodaszép, kívánatos, és alapvetően nagyon is zavarbaejtő csáberővel rendelkező lány menthetetlenül a hatása alá vont. Ezzel pedig nem csak tisztában van, hanem rá is játszik. Én azonban nem fogok úgy tenni, mintha ez egy percig is feszélyezne. Talán csak azért, mert ez mégiscsak egy eljegyzési buli, amin olyan gondolatok forognak a fejemben, hogy gerincre tudnám vágni a menyasszonyt, úgy nagyjából nem is érdekel, hogy pontosan hol, felőlem a pezsgőkkel teli asztal mellett is megteszi a puha kávészínű perzsaszőnyeg, de akár a félrehangolt zongora is, amin egy kissé enervált fickó klimpírozik meglehetősen hamisan egy ősrégi Whitney Houston dalt. Tagadhatatlanul gyönyörű látványként áll előttem, és immáron kettesben maradva sem csillapodik semmit az a mindent szétfeszítő erő, amivel folyamatos küzdelmet folytatni elég komoly fizikai erőnlétet igényel. Ahogy a lélegzetvételemet normál állapotba terelni is. - Minden bizonnyal…- felelem kurtán és pofátlan egyszerűséggel meredek az anyagra, pontosan azon a helyen ahol a mellbimbó szabadságért kiálltva kőkeményen mered felém, könyörögve csupán azért, hogy ujjbegyemmel akár egy tizedmásodpercre érintsem meg. És szeretném….mi több akarom….mi több szétfeszülök annyira nagyon akarom, de csak ökölbe szorítom az ujjaimat, lehunyom egy pillanatra a szemeimet, majd egy rettentően nehezen kipréselt féloldalas mosollyal nézek vissza Genire. - És minden bizonnyal annak sincs semmi köze hozzá, hogy úgy beindultál a gondolatra, mely szerint foggal le tudnám rólad szaggatni a ruhát rekordsebesség alatt….- nagyjából szarok a melltartóra vagy annak hiányára. A melleinek az íze még mindig a számban terül el, mint egy csemege, mint valami megismételhetetlenül ízletes édesség, amely függőséget okoz. Ízlelni akarom még. Tovább feszegetjük a határainkat, és azt hiszem sem benne, sem bennem, egy pillanatra sem szólal meg a vészcsengő, vagy ha meg is szólal nem foglalkozunk vele, hogy talán nem ennyire nyíltan és nem ennyire szem előtt kellene beindulni a másikra. Vibrál körülöttünk a levegő ezt a hülye is leszűri, ha öt percnél tovább figyelne bennünket. Szerencsére azonban úgy tűnik e pillanatban Toby és a sörbong a terem másik végében felállított mozgó bárpultnál sokkal nagyobb látványosság, így mi kívül esünk ebből. - Ó ez igen nagy tévedés, Bogaram! - nevetem el magam enyhén hátravetett fejjel, és persze megpróbálok úgy tenni mintha valóban a tűzről beszélgetnénk, és nem arról ami benne lángol, ami engem is alaposan megégetett és amit egy percig sem bánnék ha újra megtenné, mert élvezettel döglenék bele a fájdalomban mellette. - A szunnyadó tűzzel kell a leginkább foglalkozni, mert soha nem tudhatod mikor kap valamit, katalizátort, oxigént, bármit ami feléleszti, és ha lángra lobban, akkor gyakorlatilag mindent feléget ami a közelébe kerül.- a tekintetemmel szinte felfalom. A kecses hattyúnyakán végigfuttatom íriszeim, aztán az ajkainak vonalán, aztán lefelé, a dekoltázsát falom fel gondolatban, végül egészen a kezéig hagyom futni a tekintetem, utána már igazából csak az egész nőre figyelek, hogy másodpercek alatt magamhoz tudnám vonni. Istenemre mondom, hogy nőt én még így nem kívántam. Nem tudom, hogy a tiltott gyümölcs zamata vonzó számomra, vagy alapvetően az az íz, amelyet belőle éreztem, amikor először a forró leheletem csípőjének buja rejtekét ízlelve kérlelhetetlenül birtokba vette és ájulásig falatozta volna. Játszik velem, és olyan egyszerű lenne megállítani. Tulajdonképpen csak kérnem kellene, vagy csak simán sarkon fordulva magára hagyni. De nem megy. Túlságosan belemászik az agyamba, a bőröm alá az egész lénye, és amit a tálcáról elemelt eperrel művel az már több mint amennyit elbírok. Az én határom és tűrőképességem is véges, főleg akkor ha emlékeztetőt kapok abból amit együtt csináltunk...amelyet valószínű újra megtennénk. Győzködöm magam, hogy nem így van, igazából még akár holnap délben is győzködhetném, amikor már túl vagyok azon, hogy ezerszer meg még ezerszer is elmerülök benne, a kiszakadó zihálását pedig a bőrömbe fojtom, vagy csókkal préselem vissza ajkaink közé. Magamhoz rántom. Határozottan ellentmondást nem tűrően. Büntetni s imádni akarom egyszerre. - Azt is amikor végigsimítottam a csuklódon a nyelvemmel, le egészen a karod vonalán, elidőzve a könyökhajlatodban, majd kortyoltam az ujjbegyedről a levegőt...egymás-után-minden-ujjadról- magyarázom neki, miközben az eperből egy falatot megengedek magamnak. Ó mondd Ginny, vajon milyen íze van az epernek, ha a csókod zamatával itatnád át? A tánctérre vezetem, és bár szeretném, hogy ne keltsen feltűnést mennyire szorosan vonom magamhoz, ez valószínű nem sikerül. A kérdésem költői. Hogy mit csinálnék vele az egyértelmű. Inkább az a kérdés, hogy milyen hosszan és hányszor. Betelhetetlen lennék ha róla van szó. Amikor lesüti a szemeit, enyhén az álla alá nyúlok, és emelem vissza, hogy a tekintete továbbra is rám szegeződjön. Bólintok. Aztán a játékos ujjakat megérzem a tarkómon, amint cirógatni kezdenek. Összerezzenek, és kissé hátrafeszítem a fejem, bele a mozdulatába, még fordítok is rajta egyet, hogy jobban érezzem. Alig pár másodpercre még a szemeim is lehunyom, mire végül eszmélek, és kinyitva azokat őt nézem. Tekintetem opálosan sötét és a vágytól átitatott örvényében őt látom. Ruha nélkül, gátlások nélkül, tulajdonképpen a gondolat nélkül, hogy valaki máshoz tartozik. Nem akarom, hogy így legyen, nem tudom ezt elfogadni, mégis hajt a tűz, az a belső kényszer, hogy még egyszer, talán az utolsó lehetőségként, még magamhoz vonjam. Persze tudnom kellene, hogy a Ginny-hez hasonló nők olyanok mint valami különösen erős drog, amire könnyű rákapni, és akiknek a hiánya olyan pokoli fájdalmat okoz, hogy soha többé semmivel nem lesz csillapítható, csak vele. - Utolsó….- hagyom kicsusszanni a karjaimból, bár az ujjaim még a levegőben utána markolnak, de már nem érik el. Ringó csípője hipnotikus erővel bír, és a világot kizárva csak azt látom, amint hívogatóan, mint valami megátalkodott kis rugó, ezerfelé járva nekem üzen.”Gyere!” Állok ott leforrázva, de agyban már utána indultam, a testemnek is engedelmeskednie kellene. Felemelem a fejem, éppen akkor amikor hátranéz és a kacsintása egy apró nyögést vált ki belőlem. Idegesen, és felajzva túrok a hajamba. - Bassza meg!- sziszegve szűröm a fogaim között, majd zsebre dugom a kezeimet, egyik majd másik oldalra nézek, de úgy tűnik a kutya nem törődik velem, és utána indulok. Útközben még elmarok a pezsgős asztalról két hosszúnyakú poharat. A folyosó lassan elnyeli a lépteimet a süppedős, rettentően ronda fűzöld szőnyeg alatt. Nem tudom ki rendezte be ezt a házat, de a színekhez nem sokat értett. A csukott ajtóra csak a fejem csóválom, és egy laza mozdulattal bal lábbal egyszerűen és kertelés nélkül rúgom be magam előtt. Nem éppen tömör bükkfa, szóval szépen enged a kéretlen erőszaknak, majd ugyanazzal a mozdulattal a sarkammal be is rúgom magam mögött. Félhomályban vagyunk. Csak kintről szűrődik be némi fény, meg az ajtó túloldaláról némi zsinat. Nem mintha jelen pillanatban bármi is érdekelne a szoba közepén álló, és jelenleg rám váró lányon kívül. Nem mozdul, csak engem figyel, amint a két pohárral lassan közelítem őt meg. Az egyik poharat leteszem út közben valahova, ahol éppen helyet találok, a másikkal megállok előtte. Mielőtt még ellépne, bár remélem ez még csak meg sem fordult a fejében, a balomat a derekára vezetem és átkarolom. Egy határozott mozdulattal vonom közelebb magamhoz.A karom enyhén mozdul, ezzel egy időben én teljes felsőtesttel borulok rá, arra kényszerítve, hogy az ő felső teste ívbe, hátrafelé meghajoljon. Ha így tesz, szabaddá válik a nyaka alatti csupasz rész, ahova a szám tapasztom, úgy borítom be a vágyakozó csókkal, mint valami dögletesen felajzott pióca. Aztán a pezsgőt, amit a jobbomban tartottam eddig magunk közé húzom, és egy határozott, gyors mozdulattal löttyintem a szobahőmérsékletű perzsgőt a keblei közé, bele a dekoltázsába. Pezseg egy darabig, majd az aranyló cseppek fekete árnyéka hívogatóan csillog felém. Nyelvemmel nyalok végig utat magamnak, az egyik kebel halomtól a másikig. Végül a poharat a hátam mögé dobom. Csörömpölve zuhan a padlóra. Nem is igazán hat meg. Másik kezemmel szintén átölelem, valahol a hátánál, és addig segítem őt vissza ameddig az arcunk egymás elé nem kerül. - Utolsó tévedés….mert ez egy tévedés volt, igaz? Hát nekem nem. Egy éjszaka volt, de nem volt tévedés. És tudod mennyire nem?- kezem közben a combjához vezetem és egy mozdulattal emelem meg, hogy át tudja karolni vele a csípőmet. Közben a másikkal a ruhát váll környékén kezdem letolni róla. A lábáról visszavezetett kezemmel beletúrok a hajába, rátekerem a fürtöket a karomra. Megveszek az illatától. - Annyira, hogy vagy távol maradok tőled…..tőletek a jövőben, vagy minden egyes alkalommal sikoltva fogsz azért könyörögni, hogy még egy tévedést….csak még egyet, Chad….ugye így van, szépségem? Ismerd el!- hogy mennyire kívántam nem volt kifejezés. Úgy préseltem magam neki, és amikor megcsókoltam, amikor fullasztóan tapadtam rá, egyszerűen megfogtam a másik lábát, felemeltem, a csípőmre emeltem azt is, és amikor éreztem, hogy stabilan fonódik rám, a falig toltam, ahol aztán nekipréseltem a selyemtapétának. - Gyerünk….gyerünk Ginny! Mondd, hogy nem volt tévedés, mondd, hogy kurvára akartad, és most is akarod!- nem….ez nem én voltam. Ez egy begőzölt, a normalitást tökéletesen elvesztett férfi volt, akit egy nő tökéletesen megbabonázott.
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Kedd Jan. 05 2021, 02:14
To Chad
I’m a prisoner to my addiction
V
oltak olyan pillanatok az életemben, ami mellett nem tudtam csak úgy elsétálni. Valamiért szükségem volt arra, hogy megtegyem. Belülről hajtott, és addig nem hagyott nyugodni, amíg meg nem történt. Mintha velem együtt kéz a kézben járt volna a pusztítás. Nem gondolva arra, amit magam után hagyhatok. Nem figyelve semmire. Talán ezért próbáltam egy biztos pontot találni, hogy ne okozzak több kárt magam körül. Mindeközben persze, folyamatos elnyomásban tartottam önmagamat. Olyan volt, akár egy állandó forrásban lévő víz, amit ha túl hevít az ember, és még jól meg is pakol, akkor annak csak egy lesz a vége. Ki fut az egész, elterebéjesedik egészen addig, amíg csak hagyják terjeszkedni. Egészen eddig a pillanatig, és két héttel ezelőttig, minden rendben ment. De most itt állt előttem az a férfi, aki a puszta létezésével, lüktetésével amit felém áraszt, kezd rádöbbenteni arra, hogy nem tudok, és nem akarok megalkuvó lenni, ha az érzelmeimről volt szó vagy a vágyaimról. Érvek sokasága sorakozik fel a gondolataimban, amiért meg kéne most állnom, vagy legalábbis megkeresni a vőlegényemet, és úgy viselkedni, ahogy egy menyasszonynak kéne. Mégsem vagyok képes elszakítani a tekintetemet, arról a férfiról, aki felforgatta az egész világomat. Megkérdőjelezett bennem minden eddigi döntésem, ami felé a kényszeres megfelelésem hajtott. De vajon elég ez? Elég ha csak azt szeretem a másikban, ahogy szeret? A válasz itt meredt rá izzó tekintettel, ami marcangolja a belsőmet, a tudatomat pedig folyamatosan eufórikus ködbe vonja. Maga alá kényszerítve az észérveket, falakat amik megállíthatnák. Megsemmisítve az ellenállást, megbánást, bűntudatot. Bármi ami ahhoz köthető volt, hogy éppen most én ennek az eseménynek a kereti közt, ki is vagyok jelenleg. Kinek kéne lennem. Kutató tekintettel kéne keresnem, azt a férfit, aki gyűrűt húzott az ujjamra. Gyötrődve keresnem kéne, a karján lógni, akár egy mutatós karóra. De a létezése egyfajta dühödt lázadással tölt meg. Mert ahogy Chadre függesztem a tekintetemet, elkeseredve, szinte már epekedve vágyom arra, hogy megérintsen, tegye meg amire most éppen gondol. Sötétlő árny ült az íriszein. Az arca pedig mindent elárul. Éppen velem együtt tért le az igaz ösvényről. Ami nyomatékosabban már nem is lehetett volna kijelölve. De jelenleg csak egy valami állíthatta meg burjánzó gondolataim sokaságát, ha közénk csap egy villám. Ez azonban nem következett be. A bennem cikázó feszültség viszont egyre inkább kezdett, egy másik tudatállapotba sodorni. Pontosan abba, ahol csak Chad létezett, és én. Kizárva a külvilágot. Átlépve a határokat, amiknek távol kéne tartania egymástól. Megpróbáltatásként élem meg, ahogy hozzám beszél. A hangja rezdülésre bírja az izmaimat. Eszembe jut ahogy a bőrömbe suttog, ahogy az én egyenletlen lélegzetemmel érzéki morajjá válik. Akármennyire is igyekszem, én felülkerekedni ezen a beszélgetésen, bizony minden egyes szavával bírtokba vesz. Megrészegít, és igyekszem elnyomni magamban a késztetést, hogy egy elhaló nyögés törjön fel belőlem. A picsába is! Mély levegőt veszek, de mintha nehezék nyomna a mellkasomat. Tekintetem pedig szinte már lassítva halad végig a felsőtestén. Inge pont annyira feszül rajta, hogy kidolgozott izomzata jól kivehető legyen. Meg kéne szólalnom. A fogaskerekek hiába dolgoznak a fejemben, olyan volt, mintha egy pillanat alatt sikerült volna berozsdásodniuk. - Ha nem bánod, azért én lemérném azt a rekordsebességet.- találok vissza végül a hangomhoz. Néha fölényesen könnyedséggel tudok válaszolni, ahhoz képest hogy a helyzetem több, mint veszélyes. Ráadásul egy adott ponton, már az sem érdekelt, hogy körülöttünk az emberek bőven hallótávolságon belül voltak. Indokokat pedig már rég nem kerestem, arra hogy miért is nem próbálok inkább kievickélni a helyzetből. Túlságosan is lefoglal a látvány, az a mély hang ami feltör a torkából, ahogy nevet. Persze elsőkézből meg is kapom ez mellé a választ is. Chad úgy ejti ki a szavakat, hogy pontosan nem arra gondolok, amiről beszél. Ellenben fantasztikusan jól áll neki, amikor a szakmájáról beszélt. Még ha egy bújtatott célzás csomagolt a mondadójába akkor is, akkor is, ha a tekintetével minden ígéretét készen állt beváltani. Ó, te jó ég beszélj még, és itt helyben megüllek, mint egy vásári lovat! - Elég veszélyesen hangzik. Bár talán a tűz kiszámítható, mert egy valamit ígér...míg ami feléleszti, soha nem lehet tudni, hogy mikor csap le még egyszer. Talán egyik sem különb a másiktól..- szavaim egy kicsit elhallnak a mondat végére. A vibrálás ami belőle áradt, összhangba került az enyémmel. Ilyen lehet talán, amikor az ember ténylegesen nem fér a bőrébe. Egy olyan állapot, ahol elmosódnak a határok, már-már felismerhetetlenné téve, hogy mi a rossz, és mi a jó. Bármi is áramlott közöttünk, egy biztos volt, egy éjszaka alatt nem fújt ki az egész. Az erő amivel magához ránt csak még jobban nyomatékosítja. Lehetséges, hogy meghúzgálltam az oroszlán bajszát? Éreztem a szorításán, hogy ez annak is köszönhető, amit én legbelül éreztem. Azt a fajta elemi erőt, aminek utat kellett, hogy engedjünk, vagy belülről kezd el szét szedni, apró darabokra. Benntartom a levegőt, annak reményében, ha kiengedem, ellazul bennem a lüktetés, lenyugszik. Felajzott vagyok. Képtelen bármire is fókuszálni. És egy jó adagnyi dac kezd el bennem dolgozni, minden egyes szavára, amivel arra kényszeríti az izzásban lévő gondolataimat, hogy újra éljem át. Remegés fog el az érintése alatt. Várom a szavai hatását, amit tettek követnek. Azt kívánom bárcsak tenné meg, és bezárulna az ördögi kör. - Minden mozzanatodat ismerem. Az elakadó lélegzetvételeidet, amikor az ajkaim a csupasz bőrödhöz érnek..vagy ahogy a csípőcsontodat érintem vele, egyre lejjebb haladva..- azt akarom, hogy a szavaim, az elméjének legsötétebb zugába marjanak, oda ahonnan nem tud vissza jönni. Tudatosan suttogom el a szavaimat, úgy mintha közben ízlelném az említett pontot. Engedve a mozdulatainak, hagyom, hogy olyan közel vonjon magához amennyire csak lehet. Nem érdekel ki láthat meg, vagy éppen mit vehet le az egészből. Egész egyszerűen csak a közelségét akarom. Hiába zeng mindutalan a fejemben a vészharng, hogy megállj parancsoljon a kezeimnek, a szemeinek, az érzékeimnek. Ahogy bíztatva felemel az államnál fogva bollint, egyfajta megértésként. Nem szól. Nem egy megrovó pillantást kell kiállnom. Hanem azt a vékony mezsgyét, amin éppen oly könnyedén táncolunk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Megszakítva a hosszorú nyúlt pillanatot, kislisszolok a kezei közül. Vággyal megtöltött szavakkal, hagyom magam mögött. Saját magamban kételyt ébresztenek a szavaim, miközben igyekszem magabiztossággal, eltűnni a szeek elől. Valóban az utolsó lenne csak? Erre a gondolatra a gomrom görcsbe rándul, a testem pedig ellenzi a szavak nyomasztó súlyát. Jéggé dermeszt eg pillanatra. Nem akartam, hogy az uolsó legyen. Nem tudom hányszor akartam, kívántam hog még hozzám érjen. De abban biztos voltam, hogy nem utoljára. Gyűlöltem a szavakat, amiket kimondtam. De talán a lelkiismeretem próbált utat törni magának, egy egészen kis pillanatra, amit Toby iránt éreztem. Viszont nem láttam át teljesen a dolgot, mert az elmémet már nem szimpla köd borította. Hanem egy füstös gomolygó káosz, amivel kezdtem eggyé válni. Ahogy a terembe értem, rám telepedett a zsigeri várakozó izgalom. Innentől mindent felülír az, amit idejövet egy villanásnyira megjelent a lelkemben. Az ami a kételyt táplálta bennem, de abban a pillanatban elhalt, ahogy ide beértem, majd semmissé lett, ahogy Chad nem sokkal később berúgja az ajtót. Megrezzenek. Testemen pedig végigfut újra a remegés. Nyers erő ami belőle árad, szikrákat indít el a testemben. Csak állok, és várok. Amit most érzek, egy pillanat alatt maga alá küld. Csak figyelem, ahogy csökkenti kettőnk közt a távolságot. Egészen addig, amíg közelről nem érzem testének melegét. Teret adva akaratának, hálás cicaként simulok hozzá, és hajtom még jobban el az arcomat, hogy hozzám férjen. Csókja bűnös pecsétként égeti magát bele a bőrömbe. Nyakam vonalán végigfut a libabőr, és egy mélyről jövő nyögés tör fel belőlem. Egyik karommal átkarolom a nyakát, míg a másik kezemet a mellkasára tapasztom kitapintva, szívének heves lüktetését, ami egy ritmusra jár az enyémmel. Tenyeremen égető érzés fut végig, mert még többet akarok. Tehetetlenül, epekedve próbálom mindazt magamba fogadni, amit ad. De nem elég. A szívem rándul egyet, új tempót felvéve, ahogy a pezsgő csiklandozza a vékony bőrréteget, ahol útja egyre lejjebb halad. Egészen addig, amíg Chad meg nem akadályozza, és dédelgetve el nem tűnteti az útját. Szétfeszít a vágy, úgy lüktetek a kezei köz akár egy időzített bomba. Észre sem véve, hogy a kezem az ingét gyűri, még a másik már a k hajába simulva húzza egyre közelebb magához. Élesen, és hirtelen kapkodom a levegőt. Pontosan úgy, mint aki most jut levegőhöz a víz alól. Lábaim megrogynak, de mintha ő is érezné, így még egy helyen fogást talál rajtam. Arcunk újra egy vonalba kerül. Kérlelő szavak ülnek az ajkaimra, de nem mondom ki őket, túlságosan is hipnotikus állapotba kerültem, ő gyorsabban reagál. Kiejti a nem rég elhangzott szavaimat. Erővel, dühvel..mozulatai pedig ezt erősítik még jobban. Átkarolom egyik lábammal a csípőjét, amikor rásegít, így én is közelebb húzom magamhoz a magassarkúm segítségével. Úgy meredek rá, mint egy megszelídíthetetlen farkasra. Aki akármelyik pillanatban felfalhat. A fejbőröm kellemesen zsibbadni kezd, ahogy enyhén megfeszülnek karján a hajszálak. Közben én is már gyorsabban reagálok a mozdulataira, és ahogy a falhoz nyom, teljes egészében magamhoz ölelem őt a lábaimmal. Kezem egyike a vállán pihen, míg a másik még mindig szívének vad vágtáját tapintja ki. Olyan férfias energia árad belőle, amire a bennem élő nő, akármikor képes lenne alávetni magát. Csak tegye meg. Ajkait szinte tépem, magam szívom az ízét, állatias vadsággal mélyítem el a csókot. Beleremeg a gyomrom, és az egész testem. De ahogy elszakad tőlem, felnyögök, szinte már esdekelve. Falnak szegezve álltam szemben azzal a férfival, aki nélkül jelenleg nem kaptam levegőt. Ha most itt hagyott volna, akkor összeroppantam volna. Gyötrő gyönyör kínzott, amíg távol voltam az ajkaitól. Amikor mást választ követeltek tőlem hévvel teli szavakkal. Ráfüggesztem a tekintetemet, mélyen bele a szemébe. Mintha kiolvashatnék bármit a nyers vágyon kívül. Nem válaszoltam neki sem elsőre, sem másodjára rögtön. Csak magamba szívtam azt, ami áradt belőle, hagytam, hogy a részemé legyen. Felkészülve arra, amikor ténylegesen egy hús, és vér leszünk. - Van rólad egy fényképem.- hangomat vágy torzítja, egy pillanatig nem ismerem meg a saját hangomat. De ez érdekelt a legkevésbé. Kezeimmel elkezdem az ingét kigombolni, felfedve kidolgozott izomzatát. - Aznap reggel készítettem, amikor még aludtál.- teszem még hozzá, míg kezeimet immár lassan végig vezetem az említett területen. Mintha az emlékét keresném annak az éjszakának. - Az a helyzet, hogy amikor rád néztem, nem rossz érzés volt bennem. Az sem hogy valami helytelent tettem volna. Az igazság az, hogy akármikor a képre nézek, nem érzek semmit helytelennek.- vonom meg a vállaimat, kezeim pedig feltérképezik a testét újra, és újra. Néhol formátlan alakokat rajzolva, egy-egy pontra. Majd közelebb hajoltam hozzá, és apró csókokkal kezdtem el felfelé haladni, egészen az álláig. - Akkor sem, amikor rád gondoltam, és úgy jutottam magam a csúcsra újra, és újra..- nyelvemet végig vezetem a nyakán, érzem hogy épp úgy izzik ahogy én is. Apránként ízlelem meg őt, hol csókkal, hol a nyelvemmel játszadozva, hol pedig a kezeimmel..mindegy volt, de szükségem volt rá. - Szóval nem volt tévedés. És igen kurvára akartam, ahogy most is akarom! Pokolian akarom..- suttogom el szavaimat ajkai közé. Kezemmel pedig átkarolom a nyakát, míg az egyik kézfejemmel a haját cirógatom lágyan. Közel vagyok ahhoz, hogy megcsókoljam, de nem teszem meg. - De ha a szó nem elég...könyöröghetek is neked.- érintem meg a nyelvemmel az alsóajkát,, míg a lábaimmal még erősebben magához rántom egy picit. Erősen neki nyomom magam, hogy minden egyes pontomat érezze, amit kiváltott belőlem.
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Szer. Jan. 06 2021, 21:11
Ginny & Chad
Nyomokban mogyorót tartalmaz+18
Ha valaki azt mondja, hogy vannak jó és rossz emberek és a kettő között bizony semmi nem létezik, a képébe röhögök. Lazán és egyszerűen. A dolgok időnként sokkal árnyaltabbak, semmint azt mi magunk is gondolnánk. Azt mondják, hogy a jó és a rossz között oly vékony határvonal húzódik meg, hogy elég csupán egy sóhajtás, vagy egy szemvillanás, és máris a másik oldalon találjuk magunkat. Bűnbe esni a legkönnyebb, megbocsátani magunknak miatta azonban mindennél nehezebb. Nem mondom, hogy egy szemernyi rossz érzés nem szorult belém azért amit tettem, amit tenni akarok, és amit tenni is fogok. Nem mondom, hogy nem érzem magam mocskos árulónak, aki a bajtársa menyasszonya után sóvárog, és akinek minden esélye megvan arra, hogy nagyobb fölénnyel is induljon az egész küzdelembe. Nem mondom, hogy nem szorult belém minimális egoizmus, egy csipetnyi nárcizmus és egy alig érzékelhető, de mégis jelenlévő masszív dominancia annak tekintetében, hogy megszerezzem ami után olyan nagyon áhítozom. Nem állítom, hogy egy percig is komolyan vettem azt a belső hangot, ami arra int, hogy forduljak vissza, álljak meg. Ne engedjem magam provokálni, ne dőljek be az igen erőteljes csábításnak, vagy az egész nőből áradó hihetetlenül erős erotikus kisugárzásnak. Van Ginny-ben valami megfoghatatlan. Valami olyasmi, ami úgy a sajátja, mint a bőrének finom nárcisz illata. Olyan az egész lány, akár egy friss tavaszi virágmező, amibe az ember bele akar dőlni, meg akar benne fürödni, és a rabja akar lenni. Az ember nem jó és rossz. Ő sem az. Ő egyszerűen a saját tévedésének áldozata. Ahogyan én is. Ő azt hiszi Toby az igazi, én tudom, hogy nem az. Én azt hiszem, hogy jogom van ahhoz, hogy beletiporjak a boldogságukba, pedig nincs hozzá jogom. Mégis megteszem. Azt is megteszem, hogy nem mozdulok a közeléből, hogy a kiáramló levegőjében fürdőztetem az arcomat. Jó ember vagyok alapvetően, aki a légynek nem tudna ártani, de azt nem állítom, hogy szent vagyok. Sőt! A szép nők, vagy éppen az okos és szép nők a gyengéim, főleg ha az illetőnek mellé kellően felvágták a nyelvét és nem mellesleg olyan fantáziával van megáldva mint ez a mézszőke lány, akinek igéző zöld macskaszemeitől aligha létezik férfi, aki el tudna szakadni, főleg ha ilyen kihívóan néznek rá.. Megpróbálom. Legalábbis eleinte. Megpróbálok hatni a józan eszünkre, az övére éppen úgy mint a sajátomra. De ez az egész már akkor bukott küzdelem, amikor ujjaim a csuklójára fonódnak és közelebb rántom magamhoz. A szavait magamba szívom. A levegőt elég nehezen veszem, pedig van belőle bőven. A szavai tűpontosan találnak az agyamba, onnan hívva elő az emlékeket, mint villanó, vörös füstben gomolygó emlékképeket. Látom ahogy a teste megfeszül a gyéren megvilágított hotelszobában. Látom kirajzolódni az alakját az árnyékba, amint testem nekifeszül. Nem azt kellene keresnem, hogy mi mindent kaptam meg tőle azon az éjszakán, hanem azt, hogy mi mindent nem. Aligha létezne ilyesmi. Az alkohol gőze vont bennünket körül, meg a gyönyör semmihez sem fogható fanyar viaszillata, amint egyre inkább és egyre hevesebben igyekeztünk felfedezni a másikat. Tudtuk, hogy nincs sok időnk, és a részeg mámor ködén túl is azt akartuk, hogy minél többet hozzunk ki az egészből. Mindenre emlékszem, bár talán van benne valami meseszerű, kellemes lebegés, amit az alkohol okozott, meg persze Ginny és ajkainak tökéletes játéka a bőrömön szántva végig. Ha csak belegondolok….a rohadt életbe ez olyan drog amibe bele akarok pusztulni! Nem tudom, hogy igent akartam mondani a hívására, vagy egyszerűen eszembe sem jutott az ellenkezője. Azt hiszem a tánc közben, amely rövid ideig tartott, mégis jelentőséggel bírt, hiszen nem elhanyagolható, hogy úgy simult hozzám, mint valami doromboló macska egy tikkasztó nyári délutánon a gazdája ölébe, eldöntetett ténnyé vált. Ginny kell nekem! Most és mindig! Bár azt hiszem ezek már olyan gondolatok, amit sokkal inkább a nyers vágy hív elő belőlem, semmint a józan és holnap is így gondolt érzések. Hipnotikus bűvöletben megyek utána, engedve a hirtelen támadó ötletemnek, hogy pezsgőt kortyoljak a keblei közül, mely a ruha alatt feszült, nem fedte semmi más, és tudtam, hogy én váltottam belőle ki olyan reakciót, mellyel kis híjján gyémántként szántották át a mellbimbók a szövetet. A hiúságomnak ez nem gyengén odabaszott. Pozitív értelmében természetesen. Dörrenve nyílik majd zárul előttem és mögöttem az ajtó. Nem gondolkodom. Tulajdonképpen már akkor nem gondolkodtam igazán, amikor nem fordítottam neki hátat, hanem egyszerűen belenéztem a szemeibe. A zöld örvény mohón rántott magába. Menekülni esélytelen. Most meg már nem is akarok. Hát hülye vagyok én, hogy megtegyem? Itt áll előttem. A tompa fények és árnyékok játékába burkolózva. Emelkedő és süllyedő mellkasát így is látom ahogy szívének kalapálása is majdhogynem tökéletesen hallható ebben a csendben, melyet csak a cipőm ritmikus koppanása tör meg, amint közeledem hozzá. Ez nem tévedés. Nem kell, hogy az legyen és nem is lesz az. Ahogy az utolsó sem. Képtelenség, hogy ennyi legyen. Még csak most kóstolhatom, úgy igazán, nem hiszem, hogy meg tudom tenni, hogy soha többé….nem megy. A pezsgő íze keveredik a bőrének vágytól füstös ízével, szinte másodpercek alatt válok a részegévé. Ginny bolondjává. Nem mintha eddig ne lettem volna már így is az. A fejemet úgy csavarta el, mintha külön menetet vágtak volna a nyakamon, mely kerge szélkakas módra csak felé fordul. Lábait veszett bilincsként magam fűzöm magamra, és indulok meg vele a fal irányába. Nem gondolkodom.Tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy azóta, hogy Toby hivatalosan is bemutatott neki egyáltalán gondolkodtam volna. A nyakába sóhajtok. Nem kötök kompromisszumot, és ezt vele is közlöm. Nekem ez nem tévedés, ahogyan az első alkalom sem volt az. - Fénykép? Rólam?- csodálkozásom megtoldom egy féloldalas, meglepett és csibészes mosollyal. Kissé megemelem a felsőtestem, hogy az ingemhez jobban hozzáférjen. A csupasz bőrömön érezve a kezét a szívem ugrik egy hatalmasat. Az egész nő ha hozzám ér, minden érintésével apró billogot ejt rajtam. Ó Ginny….ha nem hagyod abba….de nem hagyja abba. Fogalmam sincs mit csinál, csak azt érzékelem, hogy ő az. A kezen, az ajkai, a nyelve, melyet megérezve morranva nyögök egyet. Mindez felerősítve újra megismétlődik, amikor meghallom a bűvös gondolatot, mely szerint én járok a fejében ha éppen magához nyúl. Fejem is hátraejtem egy rövid időre, hogy aztán most én legyek, aki a ruhát egyszerűen a vállainál elkezdi lehámozni róla. Félúton azt hiszem a reccsenés ébreszt rá, hogy finom és óvatos elfelejtettem lenni, szóval innentől már nem érdekel.Kezem határozottan markolja meg az anyagot, és egyszerűen derékig tépem le róla. A fejét oldalra mozdítom, hogy hozzáférjek a nyakához, onnan indulok le egészen a melleinek csodás völgyéig, ahol még mindig érzem a korábbi pezsgő utózamatát. Utat szántva nyalok végig rajta, fél kezem pedig már a nadrágommal foglalatoskodik. Igyekszem megszabadítani magam tőle legalább annyira, hogy hozzáférjek. Az érzés masszívan és pokolian feszítő. A gondolat, hogy a forróságába akarok temetkezni teljesen atomjaimra szed, és egyetlen használható gondolat sem marad, csak az, hogy benne akarok lenni, mégpedig veszettül gyorsan és teljesen megmerítkezve. Kezeim felfedező útra indulnak, miközben a falnál koppanva adja meg magát a hevesebb és a korábbinál is követelőzőbb mozdulatomnak hála. Az egész testem megfeszül, miközben lassan, szinte milliméterenként haladva engedem magam elsüllyedni benne. Mindent érezni akarok, mindent hosszan és nagyon. A forróság úgy zúdul végig rajtam akár a kiömlő lávafolyam. Belepusztulok ahogyan a mélység magába zár, a lüktetés pedig csak tovább fokozza azt a mindent beborítani vágyó érzést, amelyet még visszafogok. Nem mondom, hogy egyszerű, hiszen Ginny is tesz róla, hogy ez ne legyen könnyű a számomra. Nem mintha ezt egy másodpercig is bánnám. Az ajkait keresem a sajátommal. Óvatosan beharapom a kívánatos, vöröslő húst….az éhségem olyan erős, hogy a nyelvemmel innen kívülről próbálom meg ízlelni, és játékba hívni az övét. Miközben mozgatom, lassan mintha még a kinti tánc visszamaradt ritmusa lenne. - Az egész tested könyörög. A szavaid szinte el is halnak mellette.- zúgom, és morgom az ajkaira, és mindezek mellett folyamatosan és megállás nélkül zamatolom az ajkait tovább. A légzésem azt hiszem szinte már be sem azonosítható, van amikor elfelejtek venni, benn tartom, és aztán kegyetlenül erősen, és egy hangos nyögéssel adom ki. Nem mozdítom el a faltól. Nem fogom az ágyba vinni, nem fogok innen egy lépést sem tenni. Így fogom kitölteni, ilyen egyszerűen, és hirtelen, levezetve azt a feszültséget, amit a puszta jelenléte gerjesztett bennem. - Ugye...tudod...hogy...ez…csak...a...kezdet…kellesz…nekem…még!- minden egyes szó után erősen és határozottan mozdítom a csípőm, és mélyen merülök el benne, újra és újra. A tüze felemészt, és hívogat. Nem tudom….nem vagyok képes gondolkodni, csak azt tudom, hogy ennek a lánynak én képtelen leszek a jövőben ellenállni. Szóval vagy elkerülöm, vagy….nem….nincs opció. Nem fogom tudni elkerülni, mert nem akarom elkerülni. A fülemben tamtamot ver a nyögése, mely katalizátor a saját testem életre hívott vágyainak. A gyönyörben fuldoklunk, és a tempó egyre gyilkosabb. Én sem lassítok, de ő sem. Hazudnék ha azt mondanám, hogy ez csupán nyers vágy….ha az lenne, nem lenne ilyen pokoli fájdalmas a tudat, hogy máshoz tartozik. Nem. Ő hozzám tartozik!
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Hétf. Jan. 11 2021, 00:16
To Chad
I’m a prisoner to my addiction
M
indennek oka van. Ezt szinte az össze lélekfejlesztő írás elsüti. Arra viszont már nem mutatnak hajlandóságot, hogy részletekbe menően, feltérképezzék az emberek számára, hogy mi is az ok, és okozat. Egy nyugtató köntösbe bújtatott jelige, ami alól felmentést kaphatunk a saját árnyaink által elkövetett bűnök alól. Feloldozz Isten színe előtt. Megnyugvást add a háborgó lelkiismeretednek, ami soha nem volt hazug társad az életben, mégsem rá hallgatsz. Én sem ez teszem. Csak folyamatosan keresem a miérteket, az okokat, ami kézzel foghatóbb nem is lehetne. Megrögzött gondolatként, ejt újra rabul, ragad magával pillanatok töredéke alatt. Mintha csak rátaláltam volna lelkem egy darabkájára, amiből kiharapott egy darabot. Amit nem ereszt még most sem. Valójában nem is akarom, hogy bármit, amit elvett tőlem, elengedje. Azt akarom, hogy hozzá kössön, az a megfoghatatlan energia, ami csak akkor jött létre, ha a közelében voltam. Tisztában voltam azzal, hogy ennek mennyi buktatója lehet? Hogy most már túl nagy tétekben “játszunk”? Hogy a lelkemet tettem fel egyetlen lapra? Kérdések hada próbál megállítani, ahogy a terem felé tartok. Együttes erővel próbálják, feléleszteni az eszemet, hogy lépjen közbe. Csakhogy, ez egy olyan döntés volt, amit az eszével hozz meg az ember. Sosem volt az. Ingoványos útra léptem, én pedig a lehető legmagabiztosabban akartam rajta végig menni. Bár ha teljesen őszinte akartam lenni, a múltban hozott döntéseimet, nem igazán tudtam összhangba hozni, azzal az izgága fénnyel, és tűzzel, amivel Chad oly könnyedény játszott, akár egy öngyújtóval a kezében. Meleg csokoládé barna szemei jutnak minuntalan eszembe, ahogy rám nézz. Végig vezeti a tekintetét rajtam, centről-centire. Mintha én lennék az egyetlen nő a földön, aki képes benne vágyat ébreszteni. Egyedülinek, különlegesnek éreztem magam. A gondolatra szikrák pattognak a testemen, minden idegvégződésemen végig szántva. Megállíthatatlanul, és nehéz súlyként összpontosul hasüregemben a forró érzés, feszít, marcangol belülről. Mintha csak ki akarna onnét szabadulni. A vágy térdre kényszerítette az eszemet, feláldozva a testemet a könnyű hűtlenség oltárán. Túlságosan is könnyűnek éreztem magamat. Lelki terheket kéne cipelnem, rejtegetni, szégyellni, vagy talán megbánni. De egyiket sem akartam megtenni. Elárulnám önmagamat vele. Nem akartam úgy tenni, mintha két héttel ezelőtt, nem a karjában találtam levegőre. Nem akartam megtagadni, hogy az érintése alatt, többnek éreztem magam, mint ami valójában vagyok. A tiltó szavak a fejemben egyre hangosabban üvöltötte, de a szívem dübörgését, még így sem tudták túlharsogni. A fülemben tompán lüktető hang erősebbé vált, mintha a kinti zajtól akart volna megóvni, ami akár egy percnyi kétellyel is járt volna. Gyűlölnöm kéne magamat. Egy részemet gyűlölöm is. Azt amelyik túl önző. Amelyik nem tud túllátni az áhítozás köd fátyolán. Még akkor sem, ha tudtam, hogy ezzel egy barátság falait zúzom porrá. Egy pillanatig talán ez a gondolatfoszlány átfut az agyamon, megdermesztve bennem a tüzet ami előre hajt. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy újra pusztítani fogok. De az emlékszilánkok, átfúródtak a bőrömön, és még ha egy részem nem is akarta beismerni. De a szívembe karcolt hegek másról meséltek. Egy motel szobáról. Ahol, akkor abban a pillanatban, az a négy fal volt a világ. Minden vágyam csak egy férfira összpontosult. Ahogy most is. Minden porcikám emlékszik rá. Újra felhevít az emlék, meragadva ösztökél cselekvésre. Hogy végig haladjak azon a bizonyos folyosón, bezárjam magam mögött az ajtót, ezzel kizárva bármit, ami megállíthatna. Minden ami ezután történik, egyfajta buja sötétséget von maga után. Valami olyasmit, ami minden ízében maga volt a bűn, mégis túlságosan jó volt ahhoz, hogy ellen tudjuk állni neki. Minden megfontolt mozzanatomat elengedtem. Gondolkodás nélkül forrtam össze vele csókban. Fontam tarkója köré a karomat, ahogy ajkaival érintette a vékony bőrfelületet, lassan végig járatva nyelvét. Mintha csak az ismerős ízmintákat akarná magába szívni. Elnyújtott pillanatok voltak ezek, amelyek most már nem egy tompafényű motel szoba rejtekében történt. Ez most teljesen más volt. Ugyanolyan. Mégis más. Tisztában lenni a dolgokkal, és úgy érni egymáshoz, mintha nem várna odakint egy másik élet..valamiért ez az érzés még felszabadultabbá tett. Egy percig sem gondolkodtatott el, csak még szorosabban öleltem őt magamhoz a lábaimmal,, vagy éppen a karommal. Mintha magamba akartam volna szívni az egész lényét. Megállíthatatlanul haladtunk, egy ismerős helyre, amit csak egymás ölelésében találhattunk meg. Érintéseiben, csókjában. Reszketni kezdtem alatta, mint aki már ténylegesen nem tudja a benne robbanásra várakozó vágyat magában tartani. Eltelni pedig végképp nem tudtam vele. Minden mozzanata, folyamatosan rakott a bennem strázsáló tűzre. Fel akartam égetni minden. Mögöttem a hidat, ami máshoz kötött, bármit, csak adjon még többet. Beleszédültem a szavaiba. Ami mögött valami több rejlett. Vagy talán csak a vágy láttatta így velem a dolgokat. Szavai végig zongoráztak a gerincemen, míg testének melege teljesen folyóssá tette az agyamat, minden érzékemet. Ostrom alá helyezte minden pontomat, testem pedig boldogan maradt az omladozó falak közelében. Ujjaimban a bizsergés akkor sem nyugodott, amikor a kezeim alatt éreztem őt. Bőréből áradt a forróság, és visszhangra talált az enyémben. Tulajdonképpen nem is gondolkodtam, ahogy beszéltem hozzá. Minden jött, magától. Lehetséges, hogy összefüggéstelen szavak sorát soroztam rá..igazából nem is tudom. A saját hangom tudatában sem voltam. Csak éreztem. Túlságosan is erősen éreztem ahhoz, hogy bármit is végig tudjak tiszta fejjel gondolni. Inge alól még intenzívebben csiklandozta az orromat, az illata. Pontosan olyan volt, mint ahogy emlékeztem. Részegítő táncba hívogató. Úgy éreztem, hogy ezzel a férfival még a pokoli örökké valóság sem lenne, pokoli, ha megérint, vagy én érinthetem őt. Túl sok. Túl sokat érzek. Kábulattól elvakulva, simítottam végig az izmain. Bejárva, az ismerős utakat rajta. Mély acélos hangja ránt kicsit ki ebből, újra ránézek. Tudom, hogy veszélyes. Hisz a sötétség, ami bennem lakozott, pontosan ugyanazt tükrözte az ő tekintette is. Nem igazán tudok gátat szabni semminek, ami a fejemben megfordul. Egyszerűen ízlelem, harapom, marom. Ahol érem, mindenéből kell egy kis szelet. Ahogy végig vezetem a nyakán a nyelvemet, megérzem az alatta lüketető ért. Rezonálni kezd bennem ennek az érzése, hisz én is ezt érzem. Szorosan hozzápréselődök, hábár nincs köztünk már egy szemernyi távolság sem. Én mégis igyekszem még a levegőt is kiszorítani. Mellbimbóim fájdalmasan kacolnak végig a bőrén. Pulzálok, hevesen olyan erősen, hogy lassan már tényleg a az eszem helyét, átveszi az ösztön. Testem megnyugvását keresem benne. Tudom, hogy valamilyen szinten, ez már több annál mint amit öntudatlanul cselekszik az ember. Vágy hajszolt, míg a lelkem szomjazott. Kapkodtam a levegőt, éreztem őt odalent. Istenem, ha most tudná, hogy egy időzített bombát tart a kezeiben. Engedek a mozdulatainak, oldalra billentem a fejemet, miközben egyik kezem még mindig az öve és a felsőteste környékén lavírozik. Érzéki sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy az ajkai végigperzselnek, megbélyegeznek. Előre tolom a felsőtestemet. A testem már szinte fohászkodik hozzá. A ruhám ellenállóképssége hamar enged, és egy reccsenéssel jelzi, hogy elszakadt. Bennem pedig ekkora szakadt át valami. Kezeim eközben hasonló türelmetlenséggel ráncigálják le róla az inget, majd amikor sikerül, a két vállába kapaszkodom, ezzel segítve, hogy meg tudjam emelni magamat. A várakozás megcincál minden szempontból, az ölem hívogatóan lüktet. Annyira élesen érzek mindent, hogy már szinte az a kis levegő is, ami cirógatja a bőrömet, olyan mintha leforrázna. Gyomrom remegni kezd, ahogy a várakozás felülmúló érzés bekövetkezik. Gerincem ívbe feszül, fel szisszenek, ahogy megérzem őt. Az édes fájdalom, ami egyre erősebben taszít maga alá. Most már körülötte lüktettem, ahogy egyre mélyebbre hatolt benne. Megtölt, szétfeszít, beleörülök lassan abba, hogy újra magamban érzem. Belső comb izmaim megmerevednek a dereka körül. Ajkaimból egy rekedtes nyögés szakad fel, ami hamar el is tompul Chad ajka alatt. Mohon viszonzom, néhol harapom és szívóm. Fogalmam sincs mit akarok, eszelősen telhetetlenül barangolom be a testét, hol a hajába kapaszkodok. Míg a derekammal előre nyomulok, és megveszettem keresem az utat a bőréhez. - Megőrjítesz teljesen.- kapaszkodok, mélyen karcos hangjába. Mintha csak ez lenn az egyetlen kapcsolatom a világgal. Összpontosul minden, ahogy minél többször összekapcsolódunk, remegnek körülötte a lábaim. A tűz pedig már tombol bennem. Átkarolom a nyakát, és megemelem magamat. Felveszem egy ideig a ritmusát, de elkap a hév, nem bírok igazán magammal. Nagyon nem . Érzem, hogy el fog vinni. Az izmaim odalent rántanak egyet. Megvonaglok rajta. Elvesztem a fejemet. - Je veux.... Toujours.- szakadnak ki belőlem a szavak, hátravetve a fejemet. Nem sok esetben szólaltam meg franciául, csak ha egyszerűen képtelen vagyok, bármit szavakba önteni, és nem tudom már az sem, hogy ki vagyok. Vagy ha zaklatott voltam. Jelenleg, teljesen elvesztettem a kapcsot, úgy bármivel kapcsolatban. Csak Chad létezett. Úgy éreztem magam, mint valami elcseszett rögeszmés. Mellizmán állapodik meg a tenyerem, igyekszem a körmeimet távol tartani simogatóan puha bőrtől Ahogyan az ujjaim végiszaladtak rajta, kirajzolták az élesen metszett tónusokat, miközben melle lázas lélegzetvételének ütemében emelkedett, és süllyedt. Minél többször fúrta belém magát, egyre inkább megfeszültem körülötte. Ütemre lüktettem körülötte. Testem pedig önkéntelenül mozgott, mint aki teljesen kiszakadt a világból ténylegesen. Most már az sem érdekelt ki hall, vagy ki lát meg..azok a nyögések, amiket elő csalt belőle, egyre mélyebbről törtek fel belőlem. - Chad..- kérlelve és nyögve ejtem ki a nevét, tudtam, ha így folytatjuk, nem fog soká tartani. De nem tudtam megálljt parancsolni a mozdulataimnak. - Valakinek fájni fog...valami el fog veszni...- döntöm a homlokomat az övének, érzem ahogy lassan már verejtékezni kezdek. A forróág cikázik folyamatosan a testemben, megállíthatatlanul tarolja a le a falaimat. Finoman harapdálni kezdem az alsóajkát, miközben az egyik kezem szépen lassan végig kúszik a hátán, egészen a fenekéig, amit nem most már kicsit sem óvok meg a körmeimtől. Belemarok, még jobban magamhoz húzom. Testemet pedig neki feszítem. - Kérlek..-suttogom a fülébe, egy csókot hintve rá. Kértem...bárcsak tényleg csak a vágy hevessége mondatná velem. De tudtam. Tudtuk, hogy valami egészen mást kértem..
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Kedd Jan. 12 2021, 21:01
Ginny & Chad
Nyomokban mogyorót tartalmaz+18
Bűntudat. Ez a szó úgy nyomul általában az ember elé, mint valami vörösen izzó billog, és menekül előle, nehogy véletlenül nyomot hagyjon a lelkén. Engem úgy neveltek és mindig igyekeztem úgy élni, hogy soha semmi miatt ne kelljen ezt éreznem. Úgy a magánéletben, mint a munkában. Megtanítják az embert a kiképzések során arra, hogy a veszteség hozzánk tartozik, meg kell tanulni feldolgozni, ahogyan azt is, hogy ne érezzünk egy szemernyi bűntudatot se, ha valami nem sikerül. Persze mondani mindent könnyű. Büszke voltam arra, hogy soha, egyszer sem fordult elő velem, hogy bárkinek is álmatlan éjszakát okoztam volna. Sem a barátaimnak, sem a lányoknak, akik ideig-óráig, vagy éppen hosszabb távon megfordultak az életemben. Nem kenyerem az, hogy könnyeket hagyjak magam után, vagy haragos cimborákat, csak mert olyasmit tettem, ami ütközött a férfiak közötti hallgatólagosan megírt kódex parancsaival. Eddig…. Két héttel ezelőtt a mámor ködéből bontakozott ki egy lány, mint Vénusz a habokból, én pedig nem láttam mást, csak a lágyan ringó idomokat, amelyek úgy bűvöltek, mintha tündérport hintettek volna a szemeim elé. Nem láttam mást, csak az előre vetülő jövőt, melyben a testek egymásnak felelnek minden mozdulat nyomán, melyben nem létezett más csak azok a bájos idomok, amelyek rámszorítanak, és nem eresztenek. Nem tagadom egy percig sem, hogy akkor, terveim szerint csak megfektetni akartam, mentségemre szóljon talán, hogy józanul is ugyanígy tettem volna. Egyszerűen az egész lényéből áradt valami megmagyarázhatatlan vonzás, amely elsősorban altest tájékon célzott meg, és az összes gondolatot száműzte a józanság fiókjából a fejemben. Ginny egyszerűen nem hagyott más lehetőséget, csak azt, hogy fájón és kínzó módon kívánjam az utolsó tökéletes porcikáját is. Nem tudtam ki ő. Akkor még a nevét sem, de ez pont nem érdekelt. Felőlem névtelen virág is lehetett volna, amit akkor éjjel én akartam szakítani, magam alá gyűrni, birtokolni, megveszekedett módon kitölteni, elveszteni az időt és az értelmet felette és alatta, vagy úgy alapvetően bárhol a térben, amelyben ő is velem volt. Akkor még magyarázkodás nélkül elfogadható lett volna ha kiderül a dolog, hogy mi is történt. Akkor talán egyedül Ginny lett volna nehéz helyzetben, de ezzel nekem nem is kellett volna törődnöm, elvégre neki volt valaki aki visszavárta, ellenben velem. Még akkor sem érezhettem volna bűntudatot, amikor megpillantottam, és rájöttem ki is ő valójában. A bűntudat akkor ütötte fel erőteljesen a fejét, és én nyomtam el magamban mit sem törődve vele, amikor nem hagytam őt magára, sőt még valahol kívántam is, hogy Toby szűnjön meg létezni, legalább annyi időre, amíg a menyasszonyának ajkai közül kikortyolom az utolsó sóhajt is, amit a jelenlétem váltott ki belőle. A melltartó hiánya feltüzelt, a kihívó viselkedése, a pofátlanul merész flörtje, ami már felért egy lágyabb előjátékkal is az eperrel, pedig nyilvánvalóvá tette, hogy én ma innen el nem megyek úgy, hogy nem kapok belőle legalább még egyszer. Noha már akkor tudom, hogy ez bizony nem egy és utolsó alkalom lesz, amikor utána indulok a folyosón. Még ekkor is visszafordulhatnék, de azt hiszem arról már a kezdetekkor letettem, hogy ennek a lánynak én valaha is ellent tudok vagy ellen akarok állni. Kihozza belőlem azt az énemet, amely többnyire csak szunnyadt, amelyet a jólneveltséggel, az udvariassággal, a kifinomultsággal, vagy a lágy fények közé rejtett majdhogynem pettingnek is beillő szexualitással palástoltam. Ginny valaki egészen mást hívott elő. A nyers erőt, a semmiből feléledő masszív, és mindent beborító pézsma illatú vadat, aki most a mellei közül, nyelvének vad ízlelő bimbóival szívja magába a pezsgő és az ő bőrének viaszosan zamatos ízét. A számban érzem annak az éjszakának az észvesztő gyönyörét, amikor úgy hajszoltam szinte a lábai közé fulladva valami eszement magasságokba, hogy a sikítása szinte fájón csorgott el a motel olcsó selyemtapétás falán. Most azonban nem fogok annyit várni. Nem csak azért mert odakint vendégek vannak, akiknek egy idő után én biztosan nem, de az egyik fővendég minden bizonnyal hiányozni fog. Hanem azért sem, mert amit most velem művelt odakint, amit az egész helyzet, az egész istenverte bűntudat a felszínre hozott teljesen kihozott abból az állapotból amiben még türelemmel tudok lenni. A teste forrósága olyan mint egy vadul tüzelő katlan, ami önmagában is robbanásra kész, de még egy utolsó lapáttal kellene dobni rá. Én pedig megteszem. Megteszem azzal ahogyan követelőzőn, birtoklón csókolom, ahogy megpróbálom vele ebben az eszeveszett módon kizárólag a zsigerekben tomboló érzések közepette is kompromisszumot kötni a jövőt illetően. Vesztes próbálkozás. Mondhatom, hogy nem fogom keresni, még talán azt is, hogy átkéretem magam másik egységhez, a manhattanieknél úgyis állandó hiány van. Ki tudnék bármit találni, csak a jövőben ne kelljen vele találkoznom, de nem fogom megtenni. Mert ez a lány, ez az őrült, minden tekintetben kíhívó mocskos tündér kell nekem. Most és mindörökké. Ajkain végigszántva már szinte marom és szívom őt, mintha az egész életerejét érezni akarnám, a szíve dobbanását is a mellkasomban. Ujjai játékosan cirógatnak aztán marnak. Megjáratja velem a mennyet és a poklot, hogy aztán abba a purgatóriumba száműzzön ahol kizárólag az ő sóhajai visszhangoznak, és képtelen vagyok a világot meghallani mögötte. Csak az ő bőréből párolgó vágycseppekben fürödve tudok létezni. Úgy búg franciául int valami kéjes galamb és én csak mosolyogva fogom meg az arcát, és vonom el egy pillanatra magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. Két izzó lélektükör feszül egymásnak. Mondani akarok valamit, de végül csak egy vadul megejtett ajkait tökéletesen átölelő csók lesz belőle. Nyelvem a szájában jár perverz táncot. A levegőt az orromon át feszesen fújom többször az arcába. Mozdulatom hol erőteljesebb és gyorsabb, hol lassítok a tempón. A teste pokolparázsban izzik ahogy kitöltöm, és olyan érzésem van mintha bármelyik pillanatban lángra tudna lobbantani mindkettőnket. Zsarátnokszolgái vagyunk ennek az eszement kéjnek. - Ginny….- visszhangzom valahogy számomra is értelmezhetetlen mélységgel és karccal a hangomban a szavaira. Homloka az enyémnek dől, és tudom, értem miről beszél csak éppen nem érdekel. Önző leszek. Miatta és érte. Magunkért. - Igen…..tudom….- a mozgást nem szakítom meg, egyszerűen nem tudok megállni. Ahogy egyre többször és egyre mélyebben merítem el magam benne, már nem hiszem, hogy lenne akár egyetlen lehetőség is arra, hogy megálljt tudjak parancsolni magamnak. Érzem a szorítását, érzem, ahogy minden mozdulatom nyomán egyre erőteljesebben rám feszít, én pedig szisszenve nyaklom a keblei közé. A tempó aztán olyanná válik mint ezer megvadul ló vágtája. A nyögések a fülemnél, a fenekemet maró ujjai, a sóhaja, a könyörgése pedig egyre jobban és egyre sürgetőbben tol a beteljesülés mámora felé. Altestemmel támasztom, úgy érzem a mozgás képes lesz megtartani bennünket. Kezem felvezetem a kebleire, és markomba veszem, simogatva, becézgetve, aztán odahajolva és csókolva. Csupán ennyi időre szakítom meg, vagy csillapítom a mozgást, hogy utána folytassam. Kezem immáron a nyakszirtjén halad felfele, egészen a tarkójához, hogy ott a hajába fúrjam az ujjaimat és megkapaszkodjak benne. Érzem abból ahogy a mozgásomra tökéletes harmóniával felel, abból ahogyan egyre gyönyörűen fájóvá válik körülöttem, hogy velem fog jönni…..rám vár és én rá várok. Keresem és kutatom a pillanatot, amelyben végül megadom magam neki. A beteljesülés úgy áramlik szét körülöttem, és benne is mint fellobbanó és elhaló színes fáklyafények. Egy hatalmas nyögéssel tapasztom ajkaim a kerek vállaira, és feszítem bele azt az üvöltést, amit végül nem adok ki, csak egy morranásba torkollik. A fejét magamra húzom. Addig mozgok ameddig ő igényli...ameddig érzem, hogy rántja és vonja magával a gyönyör utolsó momentuma is. Nem eresztem, magamhoz ölelem. A korábbi vadság csillapodásával a gyengédség kerül előtérbe. Csapzott tincseit elkezdem átsimítgatni. Ujjaim levezetésként becézik a bőrét. Nem tudom hol vagyunk. Tulajdonképpen nem is érdekel. Ahogy a következmények sem. Elhúzódom tőle, hogy valami lehetőség után kutassak rendbeszedni magam ezáltal neki is lehetőséget hagyva ugyanerre. Hirtelen és a semmiből érkezett ez az egész, és nem vagyok benne biztos, hogy alkalomadtán nem ismétlődne meg. Illetve biztos vagyok abban, hogy megismétlődik. Nagyjából bármikor. Végül a szobához, amelyikben kikötöttünk tartozott egy apró fürdőszoba. Gondolom ez valami vendégszoba lehet, vagy ilyesmi. Oda sétálok el, hogy rendbeszedjem magam, arcot és kezet mossak. - Van másik ruhád? - a törölközőben szárítgatom éppen a kezem amikor vigyorogva lépek ki, és nézek végig rajta, látva, hogy mit hagytam magam után. - Ez az eljegyzési bulid, amin elég nyilvánvalóvá vált, hogy te valójában nem ezt akarod. Akkor mégis miért….miért akarsz hozzámenni Tobyhoz?- kérdezem végül a törölközőt meg valahova félredobva. Megközelítem őt, de nem mászok vissza a személyes terébe. Még nem. Ha ezt tenném, akkor nem biztos, hogy a válaszára tudnék koncentrálni. Észvesztő ez nő.
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Pént. Jan. 22 2021, 02:55
To Chad
I’m a prisoner to my addiction
M
A helyzet az, hogy még egy lapon se vagyok említhető a szüleimmel. Makulátlan, felhőtlen házasságuk, borongóssá tette, azt a jövőt amit elképzeltem magamnak. Nem szerepelt a terveim közt házasság, ami előtétele volt annak, hogy ők nyugodtan tudják leélni az életüket. Ott volt előttem a példa, de valahogy mégsem. Talán már egész pici kislány koromban, láttam azt a fajta gátat, amit két ember közt tud vetni egy házasság. Az ember vágyai talán átalakulnak az által, hogy az élteébe fogad, egy másik embert. Már mást helyezz előrébb, és nem önmagát. Ez egy szép gesztus, de a hozadéka már nem tetszett. Ezzel együtt fel is adhatja önmagát, kitépi magából a vágyakozás gyökerét, mert csak annak szenteli magát, hogy a házasságát a helyes mederben tartsa. Édesanyámon megannyiszor láttam, ahogy megroskad a teher alatt, és apa néhol pedig nem partnerként viselkedett vele szemben. Kifelé persze továbbra is ugyanazt mutatták, amit még kapcsolatuk kezdetekor. Én ezt borzalmasnak láttam. Ragaszkodni, egy falon felfüggesztett képhez, ami már nem is létezik, a legrosszabb dolog a világon. Talán ettől is féltem Tobyval való kapcsolatomban. Attól a bizonyos képtől, ami majd visszamosolyog ránk, és már akkor sem volt igazi a boldogság, amikor a kép készült. Az idő előrehaladtával, pedig csak egyre maróbb lesz a fájdalom. És egy megkeseredett élet csapdának a részeivé válunk, akkor már akaratunkon kívül. Az pedig csak egy jel volt számomra, hogy már most, valami gyökerestül megváltozott bennem. Az akarás. Chad látványa, és a jelenlétéből áradó forróság, gyengített , ahogy egyre csak telt az idő. Nem tudtam ellenne mit tenni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem is akartam. Azt a férfit akartam, aki egy motel szobában magáévá tett, a bőröm alá mászott. Felfalt a tekintetével. Azt akartam, vágytam, hogy ujjai újra a bőrömön táncoljanak. Azóta nem tudtam szabadulni a gondolattól, és az érzéstő. Még akkor sem, ha már kezdett a bőrömről elhalványodni az érintése, és egy fajta lenyomattá vált. Jelezvén, hogy: Itt jártam. Talán túl romantizáltam, az akkori helyzetet, de mintha azt sugallta minden egyes mozzanat, hogy az övé vagyok. Én pedig válaszként, vibráltam a teste alatt, a csókjai alatt. Bármit tett, az villámcsapásként gyűrűzött rajtam végig. Megállíthatatlanul belevésve magát az emlékezetembe. Milliónyi emlék váltja egymást a fejemben. Aznap éjszaka nem is volt más tervem, talán ájulásig táncolni magam, hogy egészen egy kis pillanatig, érezzem a gondatlanság mámorát, ami pillanatig alatt magával szokott ragadni általában. De Chad jelenléte erősebb volt mindennél, a mellkasomban lüktető zene helyét, átvette a szívem vad táncának ritmusa, amikor Chad megérinttet. Egyre gyorsabb vágtában haladtunk, egy ismeretlen ösvényen, aminek mégis tudtuk hol a vége. Egyikünk sem akart vissza fordulni. Nem visszakoztunk egymás érintésétől. Tudtam, hogy valami más volt, csak éppen akkor az elmém kikapcsolt. Ösztönösen cselekedtem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy letépem, egy idegen férfiról az inget, hogy az aztán a nyelvemmel ízleljem meg bőrének aromáját, ami egyre csak vonzott. Emlékszem, amikor megfeszültek az izmai, és a tenyerem alatt az ér egyre inkább csak lüktetett. Amikor pedig meg láttam újra, amikor egy felismerésnek erősebbnek kellett volna lennie, a bizsergető érzéstől a bőröm alatt. Egyértelműen a vágy győzött. Ami forrón, és lehetetlenül gyorsan száguldott végig az ereimen. Egy harmatgyenge hang, ugyan minden lépésemet meg akarta akadályozni. Figyelmeztetni, hogy most már csak gondolatban lehetek csalfa. Nem. Tetteket akartam. Őt akartam. Vadul, gyengén, szenvedélyesen, mindegy hogyan, de akartam. Kész voltam újra feltárulkozni előtte, vágyakozó sóhajjal a nyakába bújni, a nyakát átkarolni, úgy mint aki nem akarja elengedni. Hát itt voltunk újra. Csak a falak változtak, de a lényeg nem. Szemei perzseltek, ajkaival pedig hagytam, hogy egyenesen lefórrázza a bőrömet. Innentől nem ismertem a nemet. Nem akartam ismerni, azt az életet, amibe vissza kellett idővel érnem. Azt akartam, hogy ez egy véget nem érő pillanat legyen. Még ha ezzel azt is vállalom, hogy egy hullásvasútra ülök fel, ahol soha nem tudhatod, hol lesz a következő kanyar, hol fog rántani egy erőset rajtad. Illatát szédítő gyorsasággal újra az orromban érzem. Kezeim pedig hirtelen az sem tudják hova kapjanak. A mozdulataimat, nem tudom összekapcsolni, az agyamban kibontakozó képpel. Ahol egyszerre ölelem, csókolom, és néhol a nyelvemmel megízlelem. Gyors, egyszerűen tudtam, hogy túl gyors, és Chadből lesz túl kevés. De egyikünk se tudta tartóztatni magát. Már egyikünket sem, egy bizonyos tény zavart. Leginkább az, hogy hogyan fogunk egymással betelni. Talán soha? Létezik, hogy valami ami ilyen elementáris erővel bírjon, örökké így maradjon? Egy örökké egy helyben álló hurrikán, ami mindent magával nyel. Valószínűleg a józan ész peremétől, már egészen messze sétáltunk el. Ez a monzdulatainkon is meglátszik, ami egyre türelmetlenebbek, egyre csak vággyák, azt a még erősebb eteljesülést. Szomjaztam az érzést, szomjaztam Chad egész lényét. Nem tudtam volna megfogalmazni, ami most történik velünk. Csak elmerültem az érzésben, abban ahogy rám nézett, ahogy megérintett, csókolt, vagy bármit amit csinált. Abban tiszta szenvedéllyel merültem el. és ugyanolyan hévvel válaszoltam rá. Ahogy elmerül benne, egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem tudok, és nem is akarok létezni nélküle. Azt hiszem pontosan ilyesmin eshet át, egy masszívan kokain fogyassztó. Végleteket súrol. Addig, és addig megy, amíg meg nem kapja. Hiába tudja, hogy ez csak még mélyebbre taszítja. A szükségben rejlett a legnagyobb erő, ami valaha létezett. Tudtam, hogy éppen én is ezt a határt súrolom, netán az őrületét. De minden alkalommal, amikor újra mozdult, az én csípőm is előre mozdult. Vad táncot vívtak egymással, pontosan olyanok voltunk, mint egy tökéletes táncpartnerek. Hol vele együtt mozdulok, hol pedig kicsit gyorsabban, mohón kezdem el hajszolni, ami egyre közelebb volt. Nem tudtam önmagamról, csak róla vettem tudomást. Arról, ahogy megragadta az arcomat. Mosolya pedig a szívemet, egy fájdalmas dobbanásra készteti. Voltak meghatározó pillanatok, amiről nem tudtad megmondani, hogy pontosan miért az, de tudtad. Ajakia pedig nyomatékosítanak, jelet égetve az ajkaim redői közé, felégetve egy csókkal mindent. Bele akartam fulladni. Kapkodva, de mégis gyengden simítottam, vettem fel nyelve játékának ritmusát. Hagyom, hogy elragadjon, és magával vigyen, minden féle kétely nélkül, az övé voltam. Talán a gyönyör szikrái gyújtották bennem ezt, de tényleg valami elpattant bennem. Mintha az eddig elszigetelten tartott érzelmeim szabad utat kaptak volna, és most megállás nélkül mocorogtak volna. - Imádom, amikor kimondod a nevemet.- lehelem az ajkaira, az őszinte szavakat. Valóban nem tudtam betelni azzal, ahogy ki mondja. A válasz mindkettőnk részéről egyértelmű volt. Talán a felcsillanó józan ész mondatta velem, aki nem akarta bántani ezt a férfit. Amelyik vágyott rá, mindennél jobban, de soha nem akarná bántani.De túl erős volt, túl tébolyitó volt, ahogy mélyen, rendíthetetlenül, hódította meg a testem minden egyes porcikáját. Aminek hatására, már fájdalmasan törnek ki a torkomból a nyögések, egy eltorzult vadat tartott a kezeiben, ezt a részemet én sem ismertem. De tökéletesen tudta, hogyan és mikén kell bánni vele. Egymásba burkolózva hajszoljuk egymást, érintésekkel, marással. Néhol a nyakába harapok finoman, amikor már érzem, hogy túlságosan is erőteljesen törnek fel belőlem a hangok. - Basszus.- ejtem ki feszített hangon, amikor érzem hogy én is, és ő is közel van, Az érintései, ahogy a melleimmel játszadozik, ahogy teljesen erőből hozzám nyomja magát, hirtelen ránt egyet, akár a hullámvasút, és eufórikus köd ereszkedik az elmémre. Lehunyom a szemeimet, várom, hogy csillapodjon a légzésem, a bőrömön érzett intenzítás. A hideg falnak támasztom magamat, hátha elérek vele legalább egy kisebb enyhülést, miközben a az egyik kezem Chad vállát simítja végig, köröket rajzolgatva rá, és közben valamiféle meditatív állapotba kerülök, ahogy nyugtatóan lassan, hozzám ér. Vállának mélyedésébe hajtom az arcomat, míg másik kezemmel finomat cirógatom a tarkóját. Meg kellett, hogy nyugodjunk. De nehéz volt, az pedig még nehezebb volt, amikor eltávolodott tőle. Belesajdul mindenem az egészbe, tudom, hogy ez nem az a fizikai fájdalom. Keserevesen nyögök, de persze hagyom elmenni. Én is próbálom magam összeszedni, de a mozdulataim lassúak, tompán fogom a kezembe a nedvestörlőkendőt, amit az ide behajított táskámban találtam. A homlokomat, majd a mellkasomra teszem a vizes nedves kendőt, ami jól esik a felhevült bőrömnek. - Pontosan úgy mosolyogsz, mint akinek így jobban tetszik a ruha.- vonom fel játékosan a szemöldökömet, majd én is lenézek magamra. Na igen, erre nem nagyon tudnék magyarázatot adni, legfeljebb az igazságot. - Van, de azt az anyám választotta, és borzalmasan fogok benne kinézni.- ölelem magamhoz a ruhám felső részét, mint aki felméri a kárt, hogy talán meg tudná javítani. De nem, ez menthetetlen volt. Minden szempontból. Ahogy én is. Kérdésére viszont már felemelem a tekintetemet, és egy pillanat múlva nagy sóhaj szakad ki belőlem. - Én nekem fogalmam sem volt róla, hogy meg akarja kérni a kezemet. Legalábbis én biztos voltam benne, hogy ő is úgy van vele, ahogy én. Elvagyunk egymás mellett...- gondolkodom el egy pillanatra. - Aztán két hónapja a szülinapomon elvitt vacsorázni, ott voltak a szüleim, az ő szüle, fel sem tűnt a dolog. Aztán egyszer csak letérdelt, felém tartva a jelképes aranygyűrűt...tudom, mondhattam volna nemet.- túrok bele idegesen a hajamba. - De a szüleim szinte elvárásként tekintenek a házasságra. Úgy érzik, hogy attól legalább egy valamit nem rontottak el velem kapcsolatban. És amikor a szüleim előtt kérte meg a kezemet..én...én csak meg akartam felelni. De másrészről éreztem, hogy csapdába csaltam önmagamat. - befejezve a mondandómat, kicsit el is szégyellem magamat - Azt hittem, hogy a “elvagyok” érzés elég lesz, elég is volt...de aztán megjelentél, és mintha elszakadt volna a gépszíj..és félre ne érts...nem a te hibád csak..valamiért..- küszködök a szavaimal nehezen megy kimondani, főleg mert nem tudom mi ez..nagyot nyelek, érzem, hogy a könny fel akar törni, de elfordulva, elkezdek kutakodni a táskámban. _-Na keressük meg azt a vacak ruhát, itt kell lennie valahol.- erőltetek némi könnyedséget magamra.De közbe a kezeim kapkodnak idegesen, és remegni is kezdenek. Nálam rosszabb ember nem létezik a földön azt hiszem...
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Vas. Jan. 24 2021, 15:35
Ginny & Chad
Nyomokban mogyorót tartalmaz+16
“Nem vagy normális, Chad!” “Állj le!” Ezek a mondatok, és ezekhez hasonlóak kattognak folyamatosan a fejemben, miközben követem Ginny-t a jóég tudja, hogy pontosan hova. Soha nem csináltam még csak hasonlót sem korábban, és az sem valószínű, hogy ez még egyszer megtörténne valaha az életben. Normális keretek között valószínű, hogy győzne a józanságom, és ez lenne az a pillanat, hogy megtorpannék, és még ha ezerszer is verném a fejem a falba, hogy egy jó lehetőséget elszalasztottam, akkor is megállítanám magam. Ha anyám látna, valószínű szégyenkezne, apám rezzenéstelen arccal venné tudomásul, hogy én sem vagyok szent, és nem szólna bele. Bár valószínű a nézetei az efféle helyzetről meglehetősen régimódiak: egy férfinak jár a szórakozás, annak jellege pedig teljesen korlátlan. Meglehet még büszke is lenne rám. Na én nem vagyok az magamra, a lelkiismeretemet elég komoly erőfeszítésembe telik folyamatosan csillapítani, de azon a ponton, hogy belépek a szoba félhomályába és megpillantom Ginny kívánatosan tekergő alakját ebben a különös atmoszférában, minden kint marad. Toby, az ünneplő és nevetgélő massza, amelynek fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen amit ünnepelnek, az valójában nem is létezik. Nem kell bölcsnek lennem ahhoz, hogy tudjam, ez a lány nem csupán nem szereti a vőlegényét, akinek elméletileg a felesége lesz majd egy életre, hanem szexuálisan sem elégíti őt ki tökéletesen. Ezt nem csupán a mi kis kóbor éjszakánkból szűrtem le, hanem abból ahogyan ma a közelségemre reagált. Egy reszkető, izzó és eleven vágy az egész lénye, amely szinte vonzza és megállás nélkül rántja magához minden gondolatom, ami szüntelen körülötte forog. A ruhája a türelmetlenségem áldozata lesz, ahogyan a bőre is magába szívja minden odalehelt, odamart, odafeszülő csókomat. Legszívesebben az egész bőrét magamba lélegezném, hagynám, hogy eggyé válva velem valami különös és megmagyarázhatatlan csendbe fűzze bele összesimuló kettősünket. A kezem bebarangolja minden porcikáját, megismerni vágyom úgy, ahogyan azon a sietős éjjelen, a kábulatban fürdőzve nem volt lehetőségem. Noha most is részeg vagyok magától a gondolattól, hogy képtelen vagyok nemet mondani neki. A nevét úgy ejtem ki mint valami titkos, és tiltott szót, amit a számra se vehetnék mert nincs hozzá jogom. Az egész lányhoz nincs jogom, mégsem tudok vele foglalkozni. Nekifeszítem magam, és birtoklón rántom a csípőjét magamra, hogy immáron úgy merüljek el benne mint egy imádott és gazdag mélyen feszülő tárnába. A forrósága egy másodpercre letaglóz, és megfeszülő izmaimmal egyszerűen csak megtartom a vállánál, és a fejem a keblei közé temetem. Morranó, veszett vadként hagyom, hogy megpróbáljon megszelidíteni, de inkább csak még jobban feljaz az odaadása, a sóhajai, amelyek a fülemben, zengő afrodiziákumként jutnak el. Már maga a hangja az ami izgalomba képes hozni, és mindegyre csak arra biztatni, hogy ne lassítsak, sokkal inkább erősítsek a tempón. Nem tudok és nem is akarok várni. Nem csak azért, mert tudom, hogy az időnk és alapvetően minden amit teszünk véges, hogy előbb vagy utóbb keresni kezdenek bennünket, ha engem nem is de őt mindenképpen. Hanem azért is, mert egyszerűen annyira akarom őt, hogy képtelen vagyok az ösztöneimet kordában vagy éppen féken tartani. A bőre forrósága felemészt, bekebelez és nem ereszt, én pedig csak annyit érzékelek, hogy körém feszíti magát, és úgy áraszt el, akár a nyári melegben felforrósodott forrásvíz. Gyöngyöző homlokom nekitámasztom, és a gyönyör perceiben csak szorítom őt, vigyázok rá, minden mozdulatát követem, hogy még inkább tökéletessé tegyem számára is ezeket a másodperceket. Percek telnek el, én mégis pillanatnyinak élem meg, és és bár nem akarok, mégis eltávolodom tőle. A felvett távolság hűvös lesz, és maradásra bírna a szívem, de a józanság, amely immáron ismételten, noha hívatlanul ereszkedik az agyamra, szépen lassan növeli a távolságot közöttünk. Ideje lenne talán valamennyire észhez térni. Legyőzve a fizikai vágyat, amely most csillapításra került ugyan, de biztos vagyok benne, hogy legközelebb ugyanígy feléledne, talán nem ártana megbeszélni azt ami történt, amiért történt, és amilyen következményekkel járhat. Nem csupán azért akarom őt, mert a teste, a látványa, és a kisugárzása egyszerűen másodpercek alatt képes hazavágni, és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire odáig vagyok érte. Az arcomra lesz írva, akármennyire küzdenék is ellene. Hanem azért is, mert van benne valami megmagyarázhatatlan. Ami átmenet az ártatlan naivitás, és a szívdöglesztő nőiesség között. Ez pedig nekem gyilkos kombináció. - Pontosan azért mosolygom így, mert így valóban jobban tetszik a ruha. Mintha én lennék Ollókezű Edward reinkarnációja. Mit szólsz?- emeltem meg a kezeim, miután eldobtam a törölközőt és V alakot formáztam a mutató és középső ujjammal, majd rák módon csattogtattam őket. Vigyorogtam mellé és persze fel és le táncoltattam a szemöldököm. - Ugyan már! Te egy újrahasznosítható bolti papírzacskóban is kívánatos lennél! Bár hozzá kell tenni, hogy az anyák ízlése a lányaikat illetően néha rémesek. Néha nem is értem, hogy megmutatni, vagy elrejteni akarják a lányaikat.- nevetem el magam, miközben csak lazán figyelem, hogy keresgéli azt a bizonyos rémes ruhát. Noha nem tudom milyen magyarázattal fog szolgálni, hogy átöltözött. Határozottan jobban tetszett abban a melltartó nélküli csodában, amit sikeresen miszlikre szabdaltam begőzölt állapotban. Aztán persze felteszem a kérdést, amivel nem akarok ünneprontó lenni, és tényleg nem áll szándékomban elrontani a pillanatot, vagy éppen mindazt amit az előbb átéltünk, de ettől még be kell látni, hogy mindaz amit az előzőekben műveltünk nem volt éppen tisztességes. Azzal szemben semmiképp, aki odaint valószínű lassan majd keresni kezdi a lányt, aki miatt ezt az egész felhajtást rendezte. Lassan közelítek felé, minden mondata után néhány centit lopva el a közöttünk lévő távolságból. Érzem a hangján a kétségbeesést, és az elmondottak alapján egy ostoba kisegérnek vélem, aki egyszerűen besétált egy csapdába, és most nagyon igyekszik onnan, a saját eszközeivel kimenekülni. - Ó én nem is gondoltam, hogy az én hibám lenne, és nem is vállalnám azért az éjszakáért a felelősséget. Elvégre nem tudtam ki vagy.- emelem meg magam mellett a két kezem védekezés gyanánt, aztán figyelem őt tovább, ahogy a ruhát próbálja megtalálni. Oldalt az egyik szekrényen lóg valami vállfán, gondolom az lehet az. Kikerülöm őt és elindulok felé, leakasztom és visszaindulok hozzá, de még nem adom át a ruhát, hanem egyszerűen ledobom azt a kanapéra. Helyette odalépek, és megfogom a kezét, hogy hagyja abba végre a kapkodó keresést. - Olyan vagy mint egy megkergült fémdetektor. Na gyere ide, gyere már ide!- húzom őt magamhoz, és a fejét a mellkasomhoz simítom, ujjaimmal a selymes fürtjeibe túrok, bár még mindig a vágy virágillatát magában hordozó frissességét érzem rajta. Érzem, hogy erre van szüksége. Ölelésre. Valami megnyugtató közelségre, valami biztatásra, valamire, hogy ne érezze olyan vacakul magát. Elég ha én érzem egy szar alaknak magam azért amit tettem, és még inkább azért, hogy ezt egy percig sem bántam meg. És a durva az egészben, hogy bármikor megismételném. Titokban is akár. Bárhogy, csak a közelében legyek. Azt hiszem kezdek megkattanni. Simogatni kezdem a haját, miközben beszélni kezdek hozzá. A hangom mély, kicsit talán mormogok is, de igyekszem valamennyire megnyugtatni őt. Ha ő nyugodt, talán én is az leszek. Bár kétlem. Ha innen kimegyünk sürgősen le kell lépnem, és kitalálnom mégis mi a fenét csináljak. Még akarom látni őt. Nem csak úgy, hogy éppen elmerülök benne….nem csak a szex….tényleg. Hanem tudni akarok róla még többet. Sokkal többet. Lényeges dolgokat. Apró hülyeségeket. Mindezek mellett azonban nem elhanyagolható szempont, hogy ő továbbra is egy bajtársam menyasszonya. - Ostoba dolog volt úgy igent mondani neki, hogy tulajdonképpen csak azért tetted, hogy ne okoz csalódást. Így azt fogsz okozni, mégpedig magadnak. És ez csak rosszabb lesz. Tudod….a családban volt egy nénikém, aki hozzáment egy nyugalmazott tűzoltóhoz, a nyilvánvaló kor és minden egyéb különbözőség ellenére is. Majd jön a szerelem is idővel, mondták. De nem jött. És elpocsékolt majd húsz évet az életéből, mire a férje végül meghalt. Ott állt negyvenkét évesen, egy házassággal a háta mögött, és fogalma sem volt az igazi életről.- apró csókot leheltem a feje búbjára, majd eltoltam magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. Olyan gyönyörű ez a lány, olyan végtelenül gyönyörű, hogy az embernek a szava elakad. Pedig a szomorúság ott ül minden kis szemvillanásában….mégis. - Ha most hozzámész Toby-hoz, nem csupán a saját, de az ő életét is tönkreteszed. Mert sosem fogod úgy szeretni, ahogyan azt megérdemelné, miközben más talán boldoggá tehetné. Még talán nem késő másképp dönteni….az a kérdés mit tennél meg ezért a másképp-ért?- simítottam a kezem az arca két oldalára, miközben a hüvelykujjammal lágyan cirógatni kezdtem.
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Vas. Feb. 07 2021, 20:58
To Chad
I’m a prisoner to my addiction
É
rezni akartam. Valami olyasmit, ami ráébreszt arra, amit a szívem oly hevesen pumpál belém. Szinte már helyes döntésként elkönyvelve azt, ahogy egy másik férfiba kapaszkodok. Ahogy az ajkairól szomjazva lekortyolok, még egy utolsó csókot..aztán még egyet..és még egyet. Vége láthatatlannak tűnik az egész, és természetesnek, mintha csak meginnál egy frissen lefőtt, fekete kávét. Ami fanyarsága miatt finoman bizsergeti a nyelvedet, és életet lehel beléd minden egyes kortynál. Chad olyan volt számomra, mintha a legigazibb kávét ízlelném, ami egy pillanatra sem hűlt ki. A hevület kettönk közt, már már gyötrően fájdalmas volt, és mindketten ugyanúgy vágytuk a beteljesülést, és azzal járó nyugalmat. Tudtam, hogy onnantól fogva, ahogy hozzám ér, az ajkaival, a kezeivel, amelyek olyan biztosan tartottak. Onnantól mindent elvesztünk. A gátlásainkat, azt az énünket, amelyikben talán felébred a bűntudat. Egyszerűen felborult minden a fejemben, nem tudtam volna helyesen cselekedni, mert mélyen legbelül, azt éreztem, hogy ez a helyes út. A lelkem ezt diktálta. Míg a híd, ami összekötött Tobyval, és a jelenem nyírkos valóságával, beleremegett a köré gyűlt hirtelen keletkezett viharba. Egyre mélyebbre hánykolódtam a vágy tengerén, jól ismert karokba vetve magamat. Ellenkezés halvány szikrája fel sem lobbant bennem. Ahogy akkor sem. Mintha ez Chad-el kapcsolatban soha fel sem akarna merülni. Nem is akarom mérlegelni, egyszerűen csak belesimulni, megadni magam neki, eggyé válni vele, és többé nem engedni. Túl sok...túl messzire megyek gondolatban, és próbálom ezt be tudni annak, hogy minden egyes mozzanat megrészegít, és az a köd az elmémen nem hagy szabad teret a józan gondolatoknak. De ez hazugság lenne. Talán ha ez most történne meg először, még el is tudnám magammal könnyen hitetni, hisz az újdonság varázsa mindig más. De már jól ismert mozzanatok voltak ezek, jól ismert ajkakat akartam a végtelenségig csókolni, addig amíg már el nem fogy a levegőnk. Ez már túlmutatott az újdonság varázsán, ez valamivel több volt. Amivel még magam sem tudtam, hogy valójában elbírok, vagy össze fogok roppanni alatta. Nem tudtam mennyire vagyok elég erős ehhez. Olyan érzelmek, és vágyak megéléséhez, ami a bőrömet marcangolta, akárhányszor arra a pillanatra gondoltam, ahogy Chad ajkai hozzám érnek. Minden gondolat, úgy tódult a fejembe, az elmúlt hetek során, mintha csak robbanásra várnék folyamatosan. Ez pedig most bekövetkezett, minden előjel nélkül. Akkor sem tudtam volna másképp dönteni, ha valaki megmondja nekem, hogy a jövőre nézve óvatosabban tegyem meg a lépteimet. Nem tudtam gátat szabni annak a kéjes érzésnek, amit Chad váltott ki belőlem. Elég volt rám néznie, és tudtam mi járhat a fejében. Miként játszodnak le benne ugyanazok a képek. Ebben a pillanatban pedig képtelennek láttam, hogy másra gondoljak, amikor magamban érezhetem őt, ízlelhetem az ajkát, a vállához szorítva arcomat elbújhatok a világ elől. Volt amikor úgy éreztem, ha most ennek vége tudtam nem lesz elég, de amikor épp megremegtem a közelgő beteljesüléstől, valahogy megint mást éreztem. Folyamatosan váltakoztak bennem a dolgok, valamikor csak egy árnyaltabban történt ez meg, de volt egy éles váltás bennem, ahogy egyre mélyebben és erősebben lüktettem körülötte. A testiség színtisztán mutatta meg, miként is falja fel a lelkem minden darabját, én pedig tálcán nyújtottam át neki. Pillanatokon belül, pedig az egész lényemet átadtam neki. A féktelenül diktált tempó, átmenet nélkül hozza el azt a fajta vígaszt, amire mindketten vártunk, amióta csak a tekintetünk egymásba fort, és képtelennek lettünk volna elereszteni. Fáradtnak kellett volna, hogy érezem magamat. Vagy legalább lelkilegben gyötörni a bűntudatnak, hogy most éreztem magamat igazán otthon. De tudtam, hogy az érzéseim sosem csapnak be. Minden az igazat mutatják, és habár mindig rájuk kéne hallgatnom. Mégis kényszeresen próbálok, egy olyan elvárásnak megfelelni, amivel háttérbe szorítom önmagamat, és lassan kezdek elhalváyodni. Gyakran olyan volt, mintha egy kihalt úton haladnék végig, aminek az útja, egyenesen a személyre szabott poklomhoz vezetett volna. Az út kövezetén, pedig folyamatosan szembejöttek velem a döntéseim, amik ehhez a ponthoz vezettek. Pontosan Chad karjaiba. Ahol egésznek éreztem magamat, ahol nem kellett egy álarc mögé bújnom, szabaddá tehettem a vágyaimat, teret engedhettem neki. Egy részem persze tudta, hogy ez nem csak veszélyes volt, de törékennyé is tett a maga módján. Még ha nem is akartam figyelni arra a bizonyos hangra, ami folyamatosan visított a fülemben. El kellett ismernem, hogy amilyen könnyen a karjaiba estem, olyan könnyen a szívembe is akarom őt majd zárni. Mert valami olyasmit adott, amit nem akartam, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy elengedjem. A nyugodtság és a feldúltság, érdekes elegyet alkotnak bennem, ahogy már nem érzem magamhoz közel. A hideg erőszakosan ölel magához, megdermeszti az izmaimat. Egy pillanatra tényleg úgy éreztem magam, mint aki a jeges vízbe fog belefulladni. Mozdulatlanul állok, és nézek utána. A helyzet az volt, hogy még most sem azért éreztem valamiféle keserűséget, amit műveltünk. Hisz normál esetben ez lenne a helyes. Mégsem ennek a gondolata hat rám lesújtóan, hanem a kétely. Vajon ez volt az utolsó? Nem tudtam ő milyen állásponton volt ezzel kapcsolatban. Nem mintha a sajátomat fel tudnám mérni. Idegesen kezdem el dörgölni az arcomat, és még kapkodóbb mozdulatokkal próbálom magam összekaparni, abból a térből, ahova jelenleg elég nagy erővel taszítottam saját magamat. Soha nem voltam hajlamos a sötét gondolatok hatása alá kerülni, most mégis egyfajta félelemként töltötte el a lelkemet. Ez pedig csak akkor kezd enyhülni, amikor újra hozzám szól. Egy játékos mosolyra késztet a mozdulata, valóban nem a legjobb állapotában festett a ruha. Mégsem úgy néztem végig, az egész anyagon, hogy úristen, mi történt, inkább talán valamiféle elismerés csillant fel a szemeimben. - Hát, ami azt illetti lehet nekem is így jobban tetszik. Legalábbis, akárhányszor rá nézek, felidézi bennem a mozdulataidat.- pedig nem is volt olyan régen. De máris olyan volt, mintha csak az emlékekből táplálkozhatnék, azzal a sok mindennel ami ő volt most jelenleg számomra. Ez pedig már vészjóslóan kezdett súlyként nehezedni rám, amivel nem biztos, hogy elbírtam. Így igyekeztem a lehető legtermészetesebb módon eltereli a gondolataimat. Már ami ebben a helyzetben természetes. És amit most csinálok, ahogy csak kutakodok, mint egy félőrült, erőszakosan feszítem szét a táskám száját, és veszett módon kezdem kipakolni belőle a dolgaimat. - Úgy gondolod?- kérdem nevetve, bár ahogy a kívánatos szót kiejti, már- már megszokott hatásként reagál rá a testem. - Nos igen, anyám azt hiszem egyikbe se tartozik, de közben mégis. Nem tudnád beazonosítani az ízlését, mert szerinte a testünk olyan mint egy templom, amit tisztelni kell, de azért nem árt ha meg is mutatjuk. Ez olyan tipikusan franciásan elcseszett dolog, mint a francia filmek. Élvezed is, meg nem is..nincs köztes állapot.- fecsegek össze vissza a semmiről idegességemben, Gen próbálj már meg koncentrálni. Egy pillanatra a homlokomhoz kapok, tanácstalanul méregetem a táskát, de érzem, hogy a bőröm kezd felforrni a kezem alatt. - Sajnálom, én rosszul fogalmaztam. Én csak...nem akarom, hogy miattam valami...- elhall a próbálkozás, nem tudom megfogalmazni sem, vagy talán még gondolat szintjén sem akartam felmérni, hogy ez milyen károkat okozhat neki, Tobynak. És talán mindenkinek, aki közel áll hozzám. Legszívesebben elástam volna magamat itt helyben, ha valaki felém nyújtott volna egy lapátot. Gond nélkül megtettem volna. De helyette, megérzem a közelségét újra. Ez most teljesen más volt, mint az előbb. Persze azt is tudtam, hogy ott lavírozik bennem folyamatosan. Engedek a mozdulatainak, hallom ahogy szíve ritmusa tompán ver a mellkasán át. Lehunyom a szemeimet, mély levegőt veszek, és hagyom hogy z illatta, ami most keveredett az enyémmel, csítitsa a bennem háborgó érzéseket. Meg tudtam volna szokni. Ahogy hozzám ér, és ahogy mély karcos hangja a fülembe kúszik. Képes lettem volna akármeddig hallgatni, érezni őt így, ahogy most. Szükségem volt erre...rá. Mélyen hallgatok, ahogy elmesél valami olyasmit, amitől furcsamódon kiváltságosnak érzem magamat. Biztos nem én voltam az első. Mégis a gesztus, és a próbálkozás bennem egészen másképp megy végbe. A mögöttes tartalmát pedig teljes mértékben át tudtam érezni. - Igen tudom. Gyakrabban hozok ostoba döntéseket mint kéne, azt hiszem..- teszem hozzá halkan a mellkasába motyogva, mert nem voltam hajlandó onnan eljönni, amíg ő rá nem kényszerít. - Nem mentegetni próbálom magamat. Mert tudom, hogy nem kellett volna a nyomás alatt megtörnöm, akkor sem, ha egy kicsit mindig az volt előttem a cél, hogy megfeleljek a szüleimnek. Ilyen áron nem szabadott volna. Tudod én még sosem ...nem éreztem, ilyesmit és szinte biztos voltam, hogy képtelen vagyok rá. 25 évem alatt már csak kellett volna valamit.- összefüggéstelenül ömlenek ki belőlem a szavak, nem tudom, hogy neki szólnak, vagy éppen ezek magamnak fel nem tett kérdések az évek alatt, amikkel nem ártott volna szembenéznem. De csak úgy jön belőlem. Annyira könnyűnek tűnt vele szemben nyíltnak lenni. Mélyen a szemeibe néztem, tudtam, hogy annyi, de annyi érzelem kavarog most benne, hogy árnyak feketitík be a szemeimet, ami ilyenkor egész sötétnek hatott. El akartam neki mondani, hogy én nem ilyen vagyok, azt kívántam bárcsak nem így ismert volna meg. Annyira rossznak éreztem magamat, és minden áron, akárhányszor barna szemeibe függesztettem az enyémet megszakadt egy pillanatra a szívem. Ez tudtam hogy sok, túl sokat érzek, amihez nem szoktam hozzá. Szavai pedig betonvasként súlyozzák le szívemet, ami alól az igazság jelente csak megnyugvást. - Tudom, hogy ha most azt mondanám, hogy nem ilyen vagyok. Hogy nem tudnék neked ártani, senkinek sem tudnék, ez jelen körülmények közt nem hihető. De én nem szeretnék senkinek sem fájdalmat okozni. Annyira sajnálom...azt ami történt, azt nem, én csak azt bánom, hogy talán lehet nem kellett volna az életedbe lépjek, mert mindenkit csak tönkreteszek. Attól függ a másképpen te is benne vagy?- nézek rá, mélyen a szemeibe, nem tudtam, hogy valóban helyénvaló a kérdés, de már nem számított semmi.
Re: Ez a szív ugyanaz, csak a ritmus vált - Chad&Gen
Csüt. Feb. 11 2021, 22:20
Ginny & Chad
Nem változtat a történteken az, hogy nem voltam tisztában azzal, hogy ki is Ginny valójában. Mert, hogy most már tudom, most is megtörtént. És megtörténne újból és újból, ahányszor csak találkozunk. Van benne valami megfoghatatlan, valami megmagyarázhatatlan, valami, ami képtelen megállásra késztetni, ami pillanatok alatt kisepri a fejemből a barátság, a bajtársiasság fogalmát, hogy a helyére az önző birtokolni vágyás, az akarat kerüljön, hogy nem csupán ilyen lopott órákra legyen az enyém. Akkor azt hittem egyetlen kóbor éjszaka. Az is volt. Egészen addig, amíg ma este gyakorlatilag újra be nem sétált a látómezőmbe a kihívó és minden tekintetben nagyon is erőteljesen erotikus kisugárzásával. Nem hiszem, hogy egészséges hetero férfi képes lett volna neki nemet mondani, vagy egyszerűen nem mozdulni rá amikor alkalma volt. Én sem tudtam. Képtelen voltam nem észrevenni, hogy nincs rajta bugyi, képtelen voltam nem felismerni a testének minden apró kis zegzugát, függetlenül attól, hogy egy textil takarta. Nem akartam feltűnést kelteni, nem akartam, hogy bárki észrevegye, hogy olyan sóvárogva nézem az est fénypontját, a menyasszonyt, hogy abba majdhogynem beledöglök. Ha nem lehet az enyém, akkor elég nagy eséllyel ez is történne. Megyek a farkam után, követve őt tulajdonképpen a kénköves pokol legmélyére is, ha oda akarna vinni. De nem csak ez vezet. Az ujjai köré csavarta a lelkem, a szívem, az összes odaadásom, és még csak észre sem vettem. A leheletem is neki adnám, az utolsót is ha arra kérne, és a csókba mindezt bele is préselem. Abba is ahogy a magamévá teszem, minden mozdulatomban benne van, hogy az első éjszaka emléke eleven tűz, amely sosem fog megszűnni, hanem minden alkalommal minden pillanatban amiben ő is ott van feléled Ő ébreszti fel, azzal, hogy létezik. Bármit fog tenni, ez nem fog változni. Nem bánok semmit. Így sem, hogy már tudom ki ő. Talán csak legbelül ébred fel bennem valami megbánás, valami apró hang, amely arra figyelmeztet, hogy vékony jégen táncolok, és ha nem menekülök akkor beszakad, és azzal együtt rántom őt is magammal. Pedig neki sosem akarnék ártani. Az utolsó kis porcikájából, abból ahogy rám nézett, ahogy belém kapaszkodott, ahogy azokban a beteljesülés utáni pillanatokban a bőrömre csapódott a tűzforró lehelete, a boldogtalanságot éreztem. A menekülni vágyást. Ide hozzám. De vajon most mi lenne a garancia, hogy nem téved? Akarom, hogy ne tévedjen, ahogyan azt is akarom, hogy én sem. Hogy a kockázat amit ezzel az egésszel vállaltam az megérje. Mert lehetne azt mondani, hogy ez megint csak egy felelőtlen és ellenállásra képtelen pillanat volt, de tudjuk mindketten, hogy nem az volt. Ez már több volt mint először. És minden ilyen alkalommal több lesz. Ha most nem tudtunk megállni, akkor máskor sem fogunk.Két út van előttünk: az amit választanunk kellene, amivel másokat nem bántunk. És a másik, amit mi akarunk. - Nos, nem értek a francia kultúrához, a nyelvhez, a szokásokhoz még inkább nem, de ezt a templomot én határozottan élvezem. Élveztem, és mi tagadás élvezném még….őszintén.- vallom be végül egy kisfiús félmosoly kíséretében, ezzel is próbálva oldani az egész helyzet zavarát. Mert érezzük mindketten, vagy jobban mondva tudjuk, hogy mit tettünk, tudjuk, hogy a józan ész nem csupán tiltakozott ezellen az egész ellen hanem egyenesen üvöltött, mégis. Kissé lehajtom a fejem, úgy keresem a tekintetét, próbálva a szavait kibogozni, megérteni, hogy mit is szeretne mondani, ezekkel a félbehagyott mondatokkal. - Nem akarod, hogy miattad….mit? Mit nem akarsz pontosan Ginny? Ha nem akarod megbántani a vőlegényed, akkor azzal már elkéstél.Elkéstünk. Kétszeresen is. Még akkor is ha nem tud rólunk. A te hibád a felelőtlen döntés, ami miatt ez a helyzet kialakult.- istenemre mondom nem akarom bántani, nem akarom, hogy még inkább rosszul érezze magát, de ha megint elseperjük a tényeket a szőnyeg alá, ha nem beszélünk róla, a legváratlanabb pillanatban úgyis a felszínre bukkannak és akkor nem fordulhatunk el, nem nézhetünk másfelé. Ettől függetlenül érzem és érzékelem, abból ahogy kapkod, ahogy próbálja rendbehozni magát, ahogy igyekszik újra megfelelni valamiféle képnek,ami majd odakint vár bennünket, hogy ölelésre vágyik. Figyelemre, törődésre, valami olyasmire, amit minden bizonnyal a vőlegénye nem ad meg. Nem csupán az időhiány okozza ezt, sokkal inkább talán az, hogy mindketten mást várnak el ettől a kapcsolattól. Toby nem egyszer beszélt róla. Szereti a maga módján, de Ginny számára trófea. Egy olyan lány, akit birtokolni akar. Mint egy jó lakást, mint egy jó kocsit, mint egy hajót Martha’s Vinyard-on, mint egy életet, amely nem mindenkinek adatik meg. Őszintén szólva nem tudom mit akarok. Én magam sem. Első alkalommal sem használtam ki, ahogy most sem. Nem ígértem többet, mint amit adni tudtam, ahogyan ő sem. Ugyanakkor érzem,ahogyan ő is, hogy igéretek nélkül is vágyunk arra a többre. Mert bennünk van. Valami megmozdult, valami, ami úgy vonzott egymáshoz, olyan szakadatlanul és megállíthatatlanul, hogy fogalmam sem volt miképpen lehetne ennek útját állni. Vagy egyáltalán kell útját állni? Akaratlanul is elkezdem őt lebeszélni a házasságról. De nem azért, vagy legalábbis tudatosan nem azért, hogy magam felé húzzam. Ámbár lehet, hogy mégis ez történik. Az utolsó gondolatom alapján, aminek hangot is adok, mindenképp. Hiszen éppen annak a lehetősége sejlik most fel. Nincs jogom hozzá, mégis akarom. Még mindig és akarni is fogom. Amíg így ölelem, amíg itt van velem, amíg ki nem lépünk az ajtón, vissza a tömegbe, az emberek közé akiknek fogalmuk sincs arról milyen döntést kellene kettőnknek meghozni, biztosan így lesz. Nézem az arcát, ujjam kitartó konoksággal cirógatja, az ujjbegyembe akarom elraktározni a bőrének az érintését, a puhaságát, a bársonyát. Tekintetébe merülök. A külvilág megszűnik, csak őt hallom. A bizonytalanságot, a megannyi félelmet a jövőt illetően, és egy rezdülő kérdést, egy lehetőséget, amelyben nekem is helyet ad. Meglepetten vonom fel a szemöldököm. Komoly ábrázatom mögött lassan, elnyúlva születik meg egy halovány, alig érzékelhető, de mégis jelenlévő, biztató mosoly. Bólintok. - Abban a másképp-ben én is benne vagyok. És igen, Ginny, nem kellett volna ennek az egésznek megtörténnie, nem kellett volna egymás életébe belemászni. Nem mi rendeztük így. De nekünk kell megoldani. Nem kell most döntened.- jegyeztem meg, miközben a kezem engedtem lecsusszanni az arcáról, hogy a derekát átölelve egy apró csókot leheljek az ajkaira, majd eltávolodjak tőle, hogy a szobában lévő közepes méretű tükörben megigazítsam a ruhámat, és némiképp a hajamat is átsimítsam. Elléptem a tükörtől, hiszen neki több idő lesz, hogy rendbeszedje a haját, a sminkjét és a ruháját is. Vállammal nekitámaszkodtam az ajtó melletti falnak, és onnan figyeltem őt tovább. Távolságot tartottam ismét, hiszen ha továbbra is a közelében maradok, akkor elég nagy az esélye, hogy nemhogy egy órán belül, de ma éjszaka úgy alapvetően sem fogunk kijutni ebből a szobából. - Elmondom most mi lesz. Te kimész ebből a szobából, és nagyjából tíz perc múlva utánad megyek. Találkozunk a táncparkett mellett a puncsos tálnál, ahonnan ide jöttünk. Mondanám, hogy próbáld magad visszafogni, és lehetőség szerint ne flörtölj velem, vagy légy számomra nyilvánvalóan kihívó, de tulajdonképpen neked semmit nem kell csinálnod ahhoz, hogy ne ezt érezzem. Ugyanakkor egy valamit tudnod kell.- magyaráztam, miközben a mellkasom előtt karbafontam a kezem és bár szerettem volna folytatni, képtelen voltam.Ahogy a haját rendezte ebben az arany, majdhogynem homályos fényben….volt benne valami ellenállhatatlanul gyönyörű. Mintha egy angyalt lestem volna meg amint kiteríti a szárnyait. Elakadt a szavam, és mikor hátrafordult, mert nyilván várta a folytatást, de nem érkezett, a döbbent vágyakozás egy hatalmas sóhaj formájában távozott belőlem. - El sem tudom mondani mennyire gyönyörű vagy!- nem ezt akartam mondani, de mégis ez jött ki. Aztán megráztam a fejem. - Szóval azt akartam mondani, hogy azt mindenképp tudnod kell, hogy ha akár egyetlen kis reményt adsz nekem, egy kis lehetőséget, bármit, ami arra ad okot, hogy bizakodjak, akkor hajlandó vagyok érted bármit kockára tenni. Bármit, Ginny!- és ez valóban így is volt. Kockára tenni a barátságot, talán a helyemet a csapatban, ahol nem feltétlenül lesznek elragadtatva, hogy egy bajtárs menyasszonyát elszerettem, még akkor sem ha a teljes igazsággal nem lesznek tisztában. Hiszen ez sokkal bonyolultabb mint azt esetleg gondolnák. - De ahogy mondtam, nem kell most döntened.Én várok.- jelentettem ki komolyan és a szavaimnak súlya volt. Ezt neki is éreznie kellett.
Kezdőlap
● xxx ● 
