Happiness starts with a smile.

Te meg tudod állni, hogy ha valaki a környezetedben nevetni kezd, akkor egy idő után is ugyanolyan faarccal bámulsz magad elé, mint korábban? Szerintem biztosan nem. A nevetés, a jókedv, az alapvető optimizmus szerintem igenis gyógyító hatással van az emberekre.
Már gyereknek is olyan voltam, hogy nagyon kevés dolog miatt fakadtam sírva, és ez mostanában sem sokat változott. Ellenben a jókedvemet mindig szerettem túlozva, nagyon erőteljesen, és minden érzelmemet a felszínre engedve megélni.
Azt hiszem nem változtam soha abban, hogy a dolgoknak alapvetően a pozitív oldalát néztem, és bár számoltam mindig azzal, hogy valami nem feltétlen tökéletes, vagy vannak dolgok amelyekkel el kell vonulnunk, meg kell élnünk ott legbelül, fel kell dolgoznunk, de igenis van mindenből kiút. Még akkor is ha úgy érezzük, hogy sosem fogjuk megtalálni.
Mindig ragaszkodtam az elveimhez. Amiben hittem, ami mellett kiálltam. Még akkor is, ha később bebizonyosodott, hogy nem a jó oldalon állok, vagy éppen egyedül maradtam a véleményemmel. Kitartó és céltudatos vagyok, aki tudja merre tart, és aki sosem felejt el hátra is nézni, hogy honnan jött, nem csupán előre menetelni, elfeledve mindazt amit maga mögött hagy.
Ragaszkodó vagyok. Emberekhez, barátságokhoz, családhoz, tárgyakhoz, emlékekhez. Tulajdonképpen mindenhez, ami ilyen vagy olyan formában fontos lett az évek alatt a számomra.
Hűséges vagyok. Nem csupán egy eszméhez hanem a kapcsolataimban is. A barátokhoz éppen úgy, mint ahhoz, akinél éppen úgy érzem a szívemet hagytam, az összes megélni vágyott érzelmemmel együtt.
A munkám a hobbim is egyben. Mindig is világot akartam látni, eljutni a világ összes nagyvárosába, látni szinte mindent közelről és aztán élményekkel felpakolva hazatérni.
Három éve vegetáriánus vagyok. A húsételeket a hallal együtt mellőztem az életemből, ellenben tojást és tejtermékeket ugyanúgy fogyasztok. Tudatos döntés volt, és sosem bántam meg.
Imádom a színes, tarka ruhákat, ha a lábam a homokba süpped egy forró nyári napon, a jeges és színes koktélokat, a csinos szandálokat, a régi filmeket. Meg lehet vesztegetni nagyon hamar egy nagy kosár eperrel.
Könnyen teremtek emberekkel kapcsolatokat, de ugyanolyan könnyen szakítok meg, ha megbántanak. Nehezen békülök, nehéz eljutnom arra a pontra, hogy megbocsássak. De én is tudok bocsánatot kérni ha úgy érzem én hibáztam. Kompromisszum kész vagyok, de csak olyanokkal szemben akik fontosak a számomra.
Lelkes aktivistája vagyok a Green Peace mozgalomnak, elsősorban az Amazonas menti értelmetlen fakitermelés ellen próbálom felhívni az emberek figyelmét. Mert ha elpusztítjuk a földünk egyetlen zöld és oxigénben dús tüdejét, akkor már késő lesz felébredni.
Hamar szerelembe esem, és nagyon nehéz kiábrándítani. Nehezen engedem el a kapcsolataimat, mert az utolsó pillanatig ragaszkodom hozzájuk. Végül ha mégis meg kell tenni, napokig bánt. Nehezen dolgozom fel a kudarcot.
Nemrégiben azonban új időszámítás kezdődött az életemben, ami egy csodaszép, kávébarna szempárhoz köthető…..


#képeslapok #utak #repülés #szabadság #szerelem

Helsinki



Drága Mama!

Ez az első utam, amióta végeztem, és minden vizsgám sikeres volt. Kicsit ideges is voltam, de Mona, aki már legalább százötvenszer repült, megnyugtatott, hogy még egy gép sem maradt a levegőben. Ez afféle mondás a stewie-k között, bár bevallom, hogy inkább nevettem rajta, nem akartam, hogy idegesnek lássanak. Nem a repüléstől félek, hiszen tudod, hogy gyerekkorom óta imádom. Azóta, hogy Jorge bácsikám először felvitt a levegőbe egy Cesna kisgépen úgy tizenhárom éves koromban. Én pedig éreztem azt a semmihez sem fogható érzést, azt a szabadságot, amit azóta is, valahányszor egy gép a levegőbe emelkedik, és ott vagyok a fedélzetén. Inkább azért voltam ideges, hogy jó legyek abban amit csinálok, elégedettek legyenek velem, ne okozzak csalódást. Tudod mennyire maximalista vagyok, és mennyire törekszem arra, hogy a legjobbat nyújtsam.
Helsinki gyönyörű. Főleg akkor, amikor felkel a nap, és a távolban a tenger mögött megbújó apró hegysipkák havas csúcsán mint nevető gyémánt csusszan végig a nap melengető, aranykék sugara. A reptéren találkoztam legalább hat joulupukkival, és mindegyik állította, hogy ő az igazi és hamisítatlan, egyetlen mikulás. Az egyik engedte, hogy megrángassam a szakállát. Egek mama! Valódi volt és hófehér és puha! Mona azt mondta, hogy valódi, de festett. Szerintem roppant illúzióromboló volt. Mármint Mona. De ő egyébként a legjobb kolléga a világon, és azt hiszem a többi úton is szeretnék majd együtt repülni vele.
Kinn voltunk a halpiacon is. Hideg van és büdös. Viszont olyan nagy a választék, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ha ennék halat, valószínű szeretném, így inkább csak sajnáltam őket. Mona elmondta hogyan főzik meg a rákot. Fél óráig vigasztalhatatlanul bőgtem. Azt hiszem ez egy újabb érv volt amellett, hogy miért lettem vegetáriánus.

Ölel
Ciara

Rio de Janeiro



Drága Mama!

Annyira sajnálom, hogy nem lehetsz itt, és nem láthatod ezt a várost. Este tizenegyre értünk be, és a másodpilóta Manuel meg Mona elrángattak a fesztiválra. Szereztek nekem mindenféle színes csillogós ruhát, temérdek nyakláncot akasztottak a nyakamba, és fél óra múlva már úgy táncoltam a rumbát, meg a salsát mintha egész életemben ezt csináltam volna. Őrület ami itt van. Az ember körül tarka tömeg, szédület, varázslat, csillogás, a szívem helyén a ritmusra verő dobok tamtamja kopog rendületlen, én pedig önfeledten nevetek. Az ember itt elfelejti egy kicsit az időt, azt, hogy tulajdonképpen az egész élete egy rohanás. Mama, hidd el, itt megáll az idő egyetlen éjszakára, és te úgy érzed, hogy soha nem fognak elindulni a mutatók. Mintha egy óriási fiesta lenne a továbbiakban az élet, amelyben a fellobbanó tüzek, az elcsattanó csókok, a nehéz virágillat és a ritmusra kopogó zenék kakofóniájában csak élvezni vágysz az életet és kifulladásig nevetni.
Rio az a város, ahol nem szabad és nem lehet szomorúnak lenni, még akkor sem ha előtte két nappal szakítanak veled. Igen Mama, Benicio és én szakítottunk. Furcsa ezt leírni négy év után, annak tükrében, hogy semmiféle előzménye nem volt. Vagy csak én nem láttam. Azt mondta nyugalmat és családot akar, nem pedig egy olyan feleséget, aki repked a világban, és soha nincs rá ideje, mert ami van azt a Föld megmentésére szánja. Azt hiszem csak azt a négy évet sajnálom a legjobban amiben azt hittem, hogy elfogadta az életem. Hogy elfogadott engem.
De mindegy is. A reggeli pirkadatig táncolt salsa tökéletesen átmosta a lelkem, és már tudom, hogy ennek azért kellett így lennie, mert valaki másra várok. Valakire, aki elfogadja azt, hogy repkedek, aki elfogadja, hogy nem vagyok hajlandó húst enni, és aki elfogadja, hogy az életem célja nem feltétlenül csak az, hogy neki gyereket szüljek, hanem ezt egy tisztább és élhetőbb világba tegyem meg.

Ölel
Ciara

Budapest



Drága Mama!

Ez az a város amit egyszer látnod kell! A nyári melegben, valamikor délelőtt tízkor érkeztünk meg Budapestre. Van valami különös ebben a városban. Mintha a történelem megérintene, mintha kicsit visszarepülnél az időben, abba a korba, ahol még úriemberek éltek, ahol a nők gyönyörű ruhákba jártak, apró, csipkés napernyőket tartva a fejük felett, és egész nap szólt a Kék Duna Keringő. Ó Mama! Azt hiszem imádtam volna azokat az időket, bár a város így is gyönyörű. Pezseg, nyüzsög és a kultúrák úgy olvadnak össze benne mint a színes olvadt gyurmák, amelyeket megsütött a nap.
Jártam a Margit szigeten, ahol a fák az égig nyúlnak, és alattuk elheveredve, az azúrkék eget nézve elgondolkodtam, hogy az élet tulajdonképpen bármilyen nehéz, bármennyi buktató is van benne gyönyörű. Itt érzi az ember, a fűben fekve, kezét a halántéka alá téve, hogy imád élni, élvezi minden percét amit neki ajándékoztak, és soha nem adná semmiért ezt az érzést.
Rettentő fűszeresek, de valami hihetetlen finomak az ételek. Úgy éreztem, hogy nem tudok betelni semmivel amit elém raknak, és észre sem vettem, de kifulladásig ettem magam. Van itt egy vicces édesség, amiről azelőtt soha nem hallottam: madártej. Mintha vanília folyón úszva az édes illatok közepette mennyei ambrózia felhőket ennél, és képtelen vagy abbahagyni. Bár elkértem a receptet az étteremben ahol jártunk, nem vagyok benne biztos, hogy ugyanúgy meg tudom majd csinálni, de meg fogom próbálni.
Tudod az a különös, és azt mondják akik már sokat jártak ebben a városban, hogy ha sokáig jársz benne biztosan fogsz találni valamit, ami emlékeztet majd a te országodra, származz bármely részéről a világnak. Én az ételekben találtam meg, ami emlékeztet otthonra. A magyarok ugyanúgy szeretnek enni, és élvezik is a kulinaritást mint az otthoniak. Még akkor is ha mérhetetlenül sok ételük készül húsból.
Vettem neked egy piros-fehér-zöld ruhába öltöztetett babát. Remélem tetszeni fog.

Ölel
Ciara

Róma

 

Drága Mama!

Ide is eljutottam, életemben először. “Rómát látni és meghalni.” ahogy egy régi mondás tartja, persze tévesen, hiszen eredetileg Nápoly-t emlegették benne, mint az akkori világ kulturális fellegvárát. Egyszer biztosan eljutok oda is, de Rómába egyszerűen bele lehet szeretni. Mona ma nem jöhetett, pedig nagyon szereti  ezt a várost, szinte mindig úgy igazította a beosztását, hogy a római járaton ő legyen szolgálatban, de ez most nem jött össze. Az új kolléganőm Isabel egy nagyon kedves lány, és éppen úgy kezdő, ahogy én voltam közel két éve. Közeledett az este amikor landoltunk, így egy kis hangulatos pizzériában vacsoráztunk meg. Odáig vagyok azért, hogy mindent paradicsommal készítenek, és szinte minden hús ételnek van olyan megfelelője amit én is megeszek.
A város szélén volt egy vidámpark. Az a fajta amit akár két hét múlva fel is szednek és tovább állnak egy másikba. Lehetett benne célba dobálni apró kis rongylabdákkal, és ha leverted az összes poharat akkor a tiéd lehetett egy óriási plüss állat. Jobban belegondolva annyi labdát vettem, amivel végül ledobáltam a poharakat, hogy abból két plüss is kitellett volna valamelyik madridi játéküzletben, de azt hiszem nem ezen van a hangsúly. Lett egy hatalmas óriási….minek is nevezzem...manókoboldmacim. Bár ha más irányból nézem akkor lehet inkább bajusz nélküli manókoboldcica. Lehet ennyi idősen már inkább ciki ilyesmit csinálni, de hát tudod, hogy véglegesen és menthetetlenül oda vagyok a körhintákért, a színes fényekért, azért a hangulatért amit az ilyen vándor vásárokban tapasztal az ember.
Ha már Rómában jártam, nem lehetett kihagyni a Trevi kutat és persze a Bocca della Veritá-t sem, az igazság száját, amibe nagyjából fél órányi hezitálás után mégis bedugtam a kezem. Persze tudom, hogy ez legenda, és alapvetően sem nagyon szeretek hazudni, de voltak füllentéseim amire nem vagyok büszke. Például amikor azt mondtam, hogy Marcelo lopta el a félkész tortákat a kamrából, pedig én ettem meg. De azt hiszem felnőttként is csináltam olyan dolgokat amire nem feltétlen vagyok büszke. De ez is hozzám tartozik, és szerintem az igazság szája azt is érzi, hogy megbántad a hazugságaid vagy sem.

Ölel
Ciara

New York



Drága Mama!

Erre a városra mondják azt, hogy soha nem alszik. Hogy New York egy eleven és pulzáló szív, amelyben az emberek mint apró kis cseppek topognak és rezegnek és mozgatják ezt a hatalmas nagy szivet. Meglehet igaz ez a mondás, mindenesetre én azt hiszem a saját szívemből ezen a hosszúra sikeredett héten itt hagyok egy darabot. Tudom, mindig a városról szoktam neked írni, vagy arról, hogy milyen volt, hogy éreztem magam, most mégis valami másról szeretnék. VALAKI másról.
Igazából csak egy átlagos szervezeti gyűlésnek indult, amiben a magam részéről a brazíliai esőerdő pusztítás hatásairól akartam beszélni, meg arról, hogy nem tudom egyszerűen elhinni, hogy az emberek nem veszik észre mekkora pusztítást végeznek vele. Nem veszik észre, hogy ez csupán egy átmeneti otthon, egy hely, ahol kis ideig élünk, de nem birtokoljuk. Lelkesen és kétségbeesetten beszéltem, reménykedtem, hogy az embereknek, akik eljöttek, akik még szkeptikusok, vagy segíteni tudnának, azoknak felnyíljon a szemük.
Aztán az egésznek a közepén Carmen bemutatott neki. Javier a neve. Mondhatni, hogy valami első pillanatra megfogott benne, de ez így hazugság lenne. Inkább sokadik elgondolkodásra fogott meg. A keze érintésére emlékeztem vissza, a mosolyára, arra, hogy utána egyszerűen hiába szerettem volna, nem tudtam ismét beszélgetni vele, mert rohantam a tennivalók után. De napokig nem hagyott nyugodni, és állandóan eszembe jutott a különös, karamell hajú, csokoládé szín szemű srác, a kellemes mosolyával. Persze ez olyasmi amit aztán kiver az ember a fejéből pár nap után, amint elmúlik az a varázslat, amit az újdonság okoz. De nem múlt el. Tegnap pedig felhívott. Carmen adta meg neki a számomat. Még egy napig itt vagyok New Yorkban. Találkozni fogunk. Ó Mama, a gyomrom gombócban. Drukkolj! Majd mesélek ha hazamentem.

Ölel
Ciara