Fue una gran tormenta cuando nací. Azt jelenti, "Hatalmas vihar tombolt az éjszakán, amikor megszülettem." A szüleim szerették ezt okolni a hevességemért, ami nem meglepő, sőt egyenesen érthető, miután három nyugodt, hűvös fiú után kaptak egy tűzről pattant lányt. Sosem jöttem rá, mi az oka annak, hogy ennyire különbözünk egymástól, mégis így van. Sokkal érettebbek voltak tőlem mindig is (kortól függetlenül), emiatt inkább egymás mellett játszottunk és soha nem egymással. Ők látták a fantáziavilágot, amit én nem. Azt hiszem, hogy túlságosan földhöz ragadtam. A legidősebb testvérem szereti azzal nevettetni a családot, hogy én a homokban fogantam meg... Hozzáteszem, általában ő az egyetlen, aki nevet ezen a viccen. Nem állíthatom, hogy nem szeretnek, hiszen sosem felejtem el, hányszor csaptak fel a biciklijük hátuljára és vittek le fürödni, kagylót gyűjteni, milyen lelkesen kísérgettek iskolába, és milyen erőfeszítéssel készítettek nekem játékokat, ha magányosnak éreztem magam közöttük. Más oldalról nézve, én a szenvedélyességem ahhoz is kötöm, hogy három fiú mellett felnőni, megformálja a női lelket, keményíti azt. Én úgy gondolom, hogy emiatt lettem talpraesett, kissé talán szentimentális, és harcos. Nem kellett minden falatért megküzdenem, de abban a nevelésben nőttem fel, hogy tudnom kell, hányadik vagyok a sorban, és ez meghatározta az eddigi döntéseimet. Két bátyám elhagyta Spanyolországot. A középső maradt a szüleinkkel. Én pedig rengeteg utazással fonom össze az állandó munkám. Az állatok védelme, a Föld óvása és az anyatermészet iránti tisztelettől vezérelve döntöttem úgy, hogy önkénteskedésbe kezdek. Eleinte még listát írtam, ha sikerült egy életet megmentenünk. Végül a füzet, amit vezettem olyan gyorsan betelt, hogy eltettem a fiókba. És már nem csak Madrid környékén foglalkozom ezzel. Egy barátomnak köszönhetően közelébe kerültem egy Greenpeace nevezetű szervezetnek. Sok barátot köszönhetek ennek a döntésnek. Rengeteg utazást, kalandot és szórakozást. De kötelességtudatot, kitartást és erőt is. Nem könnyű végig nézni, ha képtelen, tehetetlen az ember, amikor a segítség üvölt egy ártatlan tekintetről. Egyelőre nem vagyok teljes körű alkalmazott, - megtartottam a másik állásomat - de mindenki úgy kezel. A rengeteg idő és energia, amit rászánok az alapítványra, legalábbis úgy tűnik adott egy második családot. Ami szintén néha hangos. A főállásomban tanítok. Földrajz és biológia ágakon próbálom bevezetni a gyerekeket abba a jövőbe, amire szükségünk van. Egy zöld, nyugodt, békés és kevésbé mérgező jövőbe...
Ha a jellememre kíváncsi valaki, valószínűleg ez vagyok én. Egy menthetetlenül természet-szerelmes lány, aki egy hangos, néha nagyon hangos családból jött.

- Szóval, hol van Pedro? - van valami furcsa a hangjában, ahogy ezt kérdezi. Egyszerre támad kedvem nevetni és sírni, hogy felteszi ezt a kérdést, ennyire nyíltan. Miközben a megfelelő választ keresem a szemébe nézek.
- Tényleg róla fogunk beszélgetni? - hirtelen elöntenek azok az érzések, amiket az utóbbi időben akarattal elnyomtam magamban. Annak a hiánya, hogy beszéljek róla. Annak a fájdalma, amit okozott nekem.
- Csak gondoltam megmagyarázhatnád, hogy mi történt. Semmit nem mondott. És te is titkolózol. Szakítottatok? - mély levegővel kell megfeszítenem a belső vázam üregeit, hogy ne kezdjek el fuldokolni a téma súlyától.
- Nem tudom, hogy miért kellene bármit is megmagyaráznom. - úgy rázom a fejem, ahogy tudom, idegesíteni fogja. El is kapja menten rólam a pillantását, mintha egy gyerek lennék, vagy egy baba, ami elszökött volna arról a polcról, ahová feltették.
- Utálom, amikor ezt csinálod a fejeddel. - motyogja, érzem, hogy ingerült és ettől valamiért én jobban kezdem érezni magam. Felszegem az állam, és úgy mosolygok rá a poharam fölött.
- Arra nem vagy kíváncsi, hogy mi volt New Yorkban? - kérdezem, miután rálelek a hangomra. Furcsa érzés úgy szembe ülnöm a (középső) bátyámmal, hogy azt érzem, a véren kívül semmi sem köt hozzá. Még csak érezni sem érzek semmit, ha a mellkasomra gondolok. És ez fáj. Azt az embert szeretném látni magam előtt, aki őszintén érdeklődött, aki tényleg hallani szerette a véleményem és nem csak azért kérdezett, hogy kitöltse az üresjáratokat. Megfordul velem a világ, a semmiből hirtelen előbukkan egy gombóc a torkomban. Hogy estünk ennyire távol egymástól? Mikor lett a pénz ennyire fontos?!
- Cara... - belesóhajt a nevembe, és ettől úgy érzem, hogy ezt a becenevet a legszívesebben örökké leráznám magamról. - Feleslegesen cseszed el az időd ezzel a zöld hülyeséggel. És a pénzedet is. Minek utazol ilyen helyekre?! Ahelyett, hogy a karrieredre koncentrálnál, és inkább olyan helyen tanítanál, ahol rendesen megfizetnek... Nem is értem, minek járatom a szám, megint. - látom, ahogy elnéz a távolba. Egyértelmű, hogy nem egy nővel beszél, akinek tiszteli a döntéseit, vagy akit megbecsül, akire büszke. Egy nővel beszélget, aki szerinte ostoba, és gyerek. Még mindig ugyanaz a copfos kislány, akivel kergetőztek a homokváraik között... És ettől felfordul a gyomrom.
- Befejezted? - kérdezem, megemelve a hangom. Talán most először feszítve a járomcsontomra simuló idegeken.
- Pedro a legjobb barátom. Saját cége van... Mégis mi a francért nem felelt meg neked? - elnevetem magam. Egyszerűen kitör belőlem a nevetés, ahogy hallgatom az érveléseit. Mintha valaha is számított volna nekem a pénz, pontosan úgy beszél. És fogalmam sincs, hogy honnan veszi a bátorságot, amikor semmi köze hozzá, hogyan élek, vagy hogy kivel.
- Akkor talán neked kéne beházasodnod mellé. - az értetlen ábrázolása megérte, hogy kimondjam és szemtelenkedjek vele. Kár, hogy nem fotózom le az arcát ebben a pillanatban. A pohara fenekének éles csattanása lemossa a görbét ajkaimról, de ennek ellenére másképpen nem mutatom jelét, hogy megijesztene a dühe.
- Azt hittem, tetszik neked. - mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Egyszerűen úgy érzem, hogy ez a beszélgetés nem halad semerre. Nem tudom eldönteni, hogy azért próbál-e engem rábeszélni a gazdag barátjára, mert tényleg nincs más lehetőségem őszerinte, vagy mert velem akar felkapaszkodni egy ranglétrán.
- A számlát kérjük! - kiáltom el magam, mire ezúttal ő neveti el magát. A szemem sarkából rálesek, de nem többet. Úgy érzem, hogy a kettőnk kapcsolata menthetetlenné válik, mert nem egyeznek sem a céljaink, sem az elvárásaink. Ő nem tiszteli, amit csinálok, én pedig nem tudok és nem is akarok azért küzdeni, hogy őt büszkévé tegyem. Elvégre, nem az apám. Őt eltemettük pár éve. És persze, nagyon bájos, hogy szeretne a helyére lépni, de egyáltalán nincs rá szükségem, hogy ő irányítsa az életemet.
- Komolyan? Most itt akarsz hagyni? - úgy kérdezi, mintha legalábbis véres késsel a kezemben ülnék előtte. Megvetéssel, gúnnyal és gyűlölettel a szemeiben.
- Tudod, amióta itt ülünk, úgy érzem ez az első értelmes kérdésed, tesó. De igen, itt akarlak hagyni. És nem, nem szakítottunk Pedroval, mert sosem jártunk. Találkoztunk párszor "véletlenül", mert hogy mindig felbukkant ott, ahol éppen voltam... - kihúzom magam, miközben a táskámat az ölembe csúsztatom. - Ha érdekel a jövőm, és szeretnéd, hogy jól éljek, hogy legyen pénzem, és sikeres legyek... - rá is mutatok, elég hangosan beszélve hozzá, hogy tudja, most én beszélek. - Akkor kezd el támogatni, amit teszek. Azok a gyerekek azokban a padokban ülnek, ahol te is ültél. És az a zöld, amiért küzdök, történetesen az a hely, ahol te is élsz. - ráerőltetek egy mosolyt. Úgy tűnik a pincér belé fojtja a szót. Kérdőn ugrálnak a szemei közöttünk, de mielőtt még lecsaphatna rá, már a tálcájára csúsztatom annak az árát, amit fogyasztottunk.
- Erre semmi szükség! - mondja félhangosan. Úgy érzem, hogy elfáradtam. - Cara! Csak nem értem, hogy miért nem érted meg, hogy annyi lehetőséged van az életben. És, hogy... - nem bírom tovább hallgatni. Vérzik a szívem... Felkelek a helyemről, ő pedig velem együtt ugrik fel az asztal másik oldalán, ezúttal elnémulva.
- Pedro... Szerinted Pedro az én nagy lehetőségem. - csalódottan, kimerülten ejtem ki egymás után ezeket a szavakat, mert meg kell birkóznom vele, hogy hangosan kimondjam. Mert bár a felszínen nem tűnik olyan vészesen nehéznek, olyan súlyos sértésnek, de ha mélyebbre ásunk (amit nem szabadna a kettőnk jövője érdekében), ez az egész azt jelenti, hogy adjam el magam egy férfinak, akit nem szeretek.
- Igen! Egy jóképű, gazdag férfi, aki boldoggá tehet és megadhat neked mindent... Ő is, ő is ezt mondta! Tetszel neki és jól érzi magát veled! - jól látom, mosolyog? Nekem is mosolyoghatnékom támad, de nem attól, mert egyetértek vele. Hanem attól, mennyire szomorú, hogy nem látja be, hogy nem érti meg, hogy mit mond. Még most sem...
- De az én szívem nem megvásárolható. - közlöm vele egy bánatos mosollyal, majd egyszerűen elfordulok. Hallom, igen, hallom, hogy beszél hozzám, hogy a nevemen hív és mentegetőzik, hogy kér, hogy forduljak vissza, de nem tehetem. Magabiztosan távozom, és ha már lefordultam arról az utcáról, csak azután kezdek el sírni. Krokodil könnyek potyognak végig az arcomon. Szeretném hallani, hogy ő az ostoba, szeretném, ha valaki azt mondaná, ő sem érti, miről beszélt, s hogy ő az, aki túl lőtt a célon. Úgy ülök a biciklimre, hogy közben másodpercenként törölnöm kell a szemeimet. Lehet, hogy fel kéne hívnom valamelyik -másik- testvéremet, de nem érzem a kellő motívációt perpillanat, és a hangomat se találnám meg. A mellkasom forrósodik, fáj. Az arcom ég. És csak azután kezdek el aznap nevetni, hogy a menhelyre érve, beülök a négylábú barátaim mellé. Talán nem marad száraz az arcom - pár büdi puszi, és már nyoma sincs. Miközben nevetgélek közöttük, akkor veszem észre az épület falára erősített szórólapot, 'mely egyben segélyhívás. Elefántmentés.
Adok magamnak pár percet, hogy addig is minden szeretetem oda adhassam a körülöttem pezsgő pajtásoknak. Mert még a darabjaiba tört szívem szilánkjait is odaadnám nekik, ha jobb életet biztosíthatnék vele... És aztán újra felvezetem a tekintetem arra a plakátra.
- Legyen.