Már eltelt egy kis idő mióta Dakota hozzánk költözött. Nem hosszú hónapok vagy évek, de pont annyi, amennyire szüksége lehet egy embernek hozzászoknia egy másik jelenlétéhez. Mondanom sem kell, hogy elsőre mindez nagyon furcsa volt, hiszen megint hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy ugyanabban a háztartásban élek a húgommal, akivel már eléggé elszoktunk egymástól.
Így történt az, hogy az erős duónkból lett egy valamivel gyengébb négyes a két hálószobás bronxi lakásunkban. Én többnyire csak a televízió előtt ülök és várom a csodát, hogy egyszer minden helyreálljon. Bacon is a legtöbbször csatlakozik hozzám csak őt annyira érdeklik a meccsek, amiket nézek, mint engem a litván irodalom. Ebből kifolyólag az esetek háromnegyedében nem túl csendesen horkol mellettem, de szerencsénkre nem olyan műsort nézek, aminél inkább a hangokra kell több figyelmet fordítani. Dakota is elvan a maga kis világában, amikor akar beszámol róla, de sosem faggatom túlzottan. Nem én lennék azaz ember, aki ezer meg egy kérdést tesz fel a másiknak csak azért, hogy ne maradjunk szó nélkül.
Maggie-vel viszont más a helyzet. Tisztában vagyok vele, hogy nem feltétlen örül annak, hogy nem kettesben vagyunk. Én is hasonlóképpen érzek ezzel kapcsolatban, viszont ez nemcsak a megnövekedett létszámnak köszönhető. Azt leszámítva, hogy már nem úgy viselkedünk egymással a nappaliban vagy a konyhában, mint eddig a hálóban ugyanúgy folytatódhatnának a dolgok, mint eddig, de a húgom beköltözése óta mintha minden szálat elvágtak volna köztünk. Ha tudom, hogy a menyasszonyomat ilyen kellemetlenül érinti, hogy nem vagyunk egyedül, akkor másképp döntök anno, de akkor sem hagytam volna Dakotát lógva. Az nem lett volna jellemző rám.
Nem vagyok vak. Látom, hogy Maggie-t zavarja, hogy a szabadidőm egy bizonyos részét már nem rászánom. Pont ezért találtam ki, hogy pezsdíteni kellene egy kicsit az életünkön. Nem feltétlen új dolgokat vezetni be, de régieket visszahozni. Nagyon régóta együtt vagyunk már és egyértelműen az egyetemi éveink voltak a legjobbak. Akkoriban nem volt semmi unalom vagy neheztelés köztünk. Ha valamin összekaptunk, akkor is hamar sikerült tisztázni a dolgainkat. Ez azaz időszak, amit a legszívesebben visszahoznék, de tudom, hogy a múltba utazni lehetetlen. Lehet inkább fizikusnak kellett volna mennem vegyész helyett.
A mai egy átlagos péntek este is lehetne, de ehelyett úgy döntöttem, hogy elhozom Magdalenát vacsorázni abba a manhattani étterembe, amibe a kapcsolatunk elején is jöttünk egyszer, ám rájöttünk, hogy annyira drága a hely, hogy akkoriban nem a mi pénztárcánknak való volt. Azóta is emlegetjük, hogy még sosem ettünk olyan finom steaket, mint ott aznap este. Remélem, hogy nemcsak az emlékek szépítik meg az éttermet, hanem valójában olyan jó.
- Tudod már mit fogsz enni? – emelem a tekintetem Maggie-re, miután tíz perc néma csendben böngésztük a saját étlapunkat. Egyáltalán nem úgy nézünk ki kívülről, akik házasodni készülnek. Inkább, mint egy tinder randi, ahol a feleknek nincsen közös témája. – A napod hogy telt? – dobom be a legalapabb kérdést, amit igazából napiszinten fel kellene tennem, mégsem jut eszembe már hosszú ideje.

hugo && maggie

you're everything

Olyan érzésem van, mintha folyamatosan két tűz között lennék. Egyrészt megértem, hogy mégis miért tette Hugo, amit tett, de ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy ez egy olyan döntés volt, ami mindkettőnket érintett és jobb szerettem volna, ha kikéri a véleményem. Persze azt hiszem én sem fordítottam volna hátat a testvérének, de azzal, hogy egyedül hozta meg a döntését olyan értéktelennek éreztem magam. Mintha az én szavaim nem is számítanának.
Ennek következtében pedig már tényleg csak két állapot létezett. Az egyik az, amikor megpróbáltunk kommunikálni és rosszul sült el. A másik pedig az, amit az utóbbi időben csináltunk, hogy kerültük egymást. A legrosszabb az egészben, hogy még mikor veszekedtünk is jobb volt, mint mikor távol voltunk egymástól. Mert a hiánya csak még jobban növelte a mellkasomba költözött fájdalmat. Szeretném megoldani ezt az egészet, hiszen nem tudom őt csak úgy elengedni, ahhoz túlságosan is szeretem és az akadályokat együtt kellene leküzdenünk nem pedig hagyni neki, hogy elszakítson minket egymástól. Mégis most úgy érzem, hogy két különböző oldalon állunk és egyikünk sem tudja, hogyan találhatna vissza a másikhoz.
Bevallom kicsit ideges voltam amiatt, hogy miként is fog végződni a kettőnk közös kiruccanása, de nem akartam elrontani. Próbáltam leküzdeni minden félelem és csak a jó dolgokra koncentrálni kezdve mindazzal, amit ez a hely képviselt. Még mindig egy rendkívül boldog emléket köszönhetek neki és csak remélni tudom, hogy mindez kihatással lesz az este folyamára is és egy kis időre elengedhetjük a problémákat, amelyek éket vertek kettőnk közé.
A gyomrom szinte görcsbe rándul, hiszen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Olyan, mintha el is felejtettem volna, hogy milyen is vele úgy egyszerűen beszélgetni. Újra egy buta tinédzser vagyok, akinek jelen pillanatban úgy tűnik, hogy elvitte a cica a nyelvét.
Kicsit megkönnyebbülök, ahogyan beszélgetést kezdeményez, hiszen így már megtette azt a lépést, amit én valamiért képtelen voltam.
- Hmm.. Igazából nem tudom. Nehéz választani, amikor minden jól hangzik. Te döntöttél már? - Sosem szerettem a bőség zavarát, mert ilyen esetekben, ha olyanra esett a választásom végül, ami nem annyira tetszett, akkor egy kicsit mindig bűntudatom volt, hogy jobban is meggondolhattam volna és akkor biztos egy jobbat választottam volna. - Egész békés volt, teljesen átlagos. Neked, hogy telt? - Habár mindez szinte teljesen hétköznapinak tűnhet, vagy egyszerűnek, de valahogy ez az aprócska párbeszéd is már kicsit megnyugtatta a gyomromat és ezzel együtt aprócska melegség kezdett el növekedni a mellkasomban. Hiányzott ő, az együtt töltött pillanatok minden.. Még, ha ez az este nem is fog mágikusan helyrehozni mindent legalább egy estét kiélvezhetünk egymás társaságában és, ha merek még optimistább lenni talán ez lehet az első lépés a jó irányba mindkettőnk számára.