don't judge my choices if you don't understand my reasons
Egy átlagos szerda estének -, más perspektívából nézve inkább már csütörtök reggelnek – számított, hogy megamra maradva álltam egy alter club előtt őrülten telefonálgatva. Úgy nagyjából hatodjára próbáltam felhívni Zayt, aki kámforrá válva tűnt el mellőlem a bárban. Egyik percben még a világát nem tudva beszélt hozzám, a következőben pedig már elszublimált. Pedig a két esemény között csak egy lánynál való bepróbálkozás, három tequila és egy hugyozásnyi idő telt el, úgyhogy maxium húsz percről beszélünk. Zaynek viszont ez az idő pont elegendő volt ahhoz, hogy fogja kabátját, és eltűnjön a picsába egy szó nélkül. Nem fusztrált volna ennyire a dolog, ha nem Zaydennél terveztem volna tölteni az este hátralévő részét, és nem derengett volna elő a kép a fejemben, ahogy Zay benyom valami cuccot magába a club bejáratánál. Szóval amúgymeg bassza meg, mert otthagyott, és csak magára vethetett, ha reggel a használhatatlan veséje nélkül ébredt Bronx nyomornegyedében. Persze sose volt ekkor szerencsém, mert Zaydent őrangyalok őrizhették a nap 24 órájában, ugyanis minden görbe estéje után otthon ébred a fiatal és szexi bejárónői között, akik csak az ő vágyait lesték. Az élete egy kicseszett szitkom volt, amiben én valamiért mindig az a balszerencsés mellékszereplő voltam, akinek aztán nem jutott se jó nő, se sok pénz. Helyette zaklathattam Connort telefonon, hogy beköltözök hozzájuk harmadikkeréknek éjszakára. De pechemre egyik barátom se volt hajlandó használni a telefonját. Ilyenkor kicsit átérzem anyám szívfájdalmát, mikor arról panaszkodik, hogy Court meg én sose vesszük fel a telefonunk, és akkor egyáltalán minek is az nekünk. Végső elkeseredésemben már majdnem Clydeot hívtam fel könyörögve, hogy fogadja be az egyetlen ittas öccsét a kanapéjára. Viszont végül mégis arra jutottam, hogy nem lenne olyan nagyszerű ötlet beállítani a bátyámhoz a zsebemben öt gramm fűvel, amivel egy lovat is ki lehetne ütni. A vadászkutya orrával egyből kiszimatolná az elszívott szálak tömény szagát, ami csak úgy áradt a hajamból és a ruháimból. És amekkora spicli, biztosan egyből anyát hívná aztán meg egy elvonót. Pont ezért nem vonszolhattam haza sem a képem, mert a szüleim a végén még szívinfarktusban haláloznának el. Szóval maradt az x és y terv után a z, ami az önkényes lakásfoglalás jegyében született meg. Connorék nem messze laktak a helytől, ami előtt akkor már negyedórája dekkoltam, úgyhogy gyalog indultam neki a sikátros utcáknak, hogy bejelentkezzek a Jennor hotelba. Volt valami bája Brooklynnak hajnal egy után a fura arcokkal az utcán, akikkel csak szűrten találkozik az ember fényes nappal. Normál esetben talán elfogott volna a hidegrázás egy két kipattintott, kivart, kopasz tagtól, akiknek a fogsoruk helyén csak egy kibaszott nagy nyáriszünet tátongott, és olyan csúnyán tudtak nézni az emberre, mintha meggyilkoltad volna az anyjukat, de a lassú józanodás elfelejtette velem a félelem érzetét. A fél órás séta és a hideg levegő viszont megtette a hatását, úgyhogy mire odaértem Jemék háztömbjéhez már semmit se éreztem az éjszaka tudatmódosító szereiből. Ismét teljesen magamnál voltam, talán már túlzottan is józan egy Jem-Connor estéhez. Mi se mutatta jobban, hogy miután a kapun bejutottam a szokásos kóddal, a lakásuk ajtaja előtt tisztán kivehető kiabálással szembesültem. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy milyen borzalmas lehet a szomszédjuknak lenni. Erőszakosan ráfeküdtem a csengőre, vagy ötször megnyomtam, mire a kinyíló ajtó mögül egy dühös Connor arccal találtam szembe magam. Lehet, ha tehette volna a tekintetével felgyújt, vagy derékban elhasít. Persze ezek egyszerűen leperegtek rólam, szinte fel se tűnt, csak beléptem mellette az ajtón, és egy köszönésnek szánt öklösre tartottam a kezem, ami ez esetben nem talált viszonzásra. Mindegy, még ezt is elnéztem, és egy könnyed mozdulattal lekaptam a vállamról a kabátom. - Szia Jem - köszöntem oda a lánynak, aki valószínűleg hasonlóképp nem annyira örült a jelenlétemnek, mint Connor, aki időközben idegesen becsukta az ajtót. Én meg ezután ott álltam kettejük között a tűzvonalban, de egy egész hosszú pillanatig olyan volt, mintha áttetsző lennék, és fel se tűnne nekik a jelenlétem, csak szemmel verték egymást. De az is lehet, hogy pusztán a tekintetükkel megbeszélték, hogy mennyire gyűlölik a másikat. Igazából nem tudtam eldönteni, de annyira nem is izgatott. Elég hétköznapi szituációnak számított ez náluk, úgyhogy én is a leghétköznapibban viselkedtem, és kényelembe helyeztem magam a kanapén a telefonom társaságában. - Nincs valami kaja? Éhen pusztulok – szólaltam meg megtörve a hosszú csendet. Rossz döntésnek bizonyult, mert mintha ezzel szabadjára engedtem volna egy vadállatot. Connor hosszas monológba kezdett, ami persze nem nekem szólt, de mégis úgy adta elő, mintha nekem címezné, én meg csak sűrű pislogással tudtam lereagálni. Egy idő után viszont kiesett a megjátszott szerepből, és ismét kifejezetten Jemhez beszélt. Nyíltan számonkérte, amiért a meze rossz mosásba került… már megint. Szóval ők ketten igazán furák voltak. - Gyere, Oli, keresünk neked valami jó nőt, aki ismeri a színeket – ennél kínosabb sértést ritkán hall az ember, már-már én éreztem magam feszengve miatta. Kiváltképp azét, mert valahogy megint én lettem az eszköze a helyzetből való menekülésének. Kicsit utáltam érte, mert semmi kedvem nem volt már elhagyni a kényelmes és drága kanapéjukat, amin egyébként sokkal jobbakat lehetett aludni, mint az otthoni ágyamon bármikor. Arról nem is beszélve, hogy most miatta megint neki kellett volna indulni az éjszakának, mikor én épp csak visszaértem az életemet kockáztatva, és mivel már kijózanodtam, drága lett volna újra bebaszni. Mégis, annak ellenére, hogy zsigerből gyűlöltem az ötletet, feltápászkodtam, és elkezdtem visszavenni a kabátom. Ennek két fő oka volt. Az elsőszámú, hogy egy igazi barát biztos így cselekedne. A másodikszámú, ami a nyomósabb indok volt, hogy ezt valamilyen formában még biztos be tudom majd hajtani Connoron, és bizony le is fogom verni rajta.
remind me, what was it that I did? Did I drink too much? Am I losing touch? Did I build this ship to wreck?
A “mit mivel mostál össze” egy folyton visszatérő vitatéma köztem és Connor között. Minduntalan előkerül, és mindig ugyanúgy kerül elő - a kibaszott mezek miatt. Gyakorlatilag alig van ruhadarabunk, amit itthon mosnék, mert már ne is haragudj, Connor, meg már ne is haragudj, világ, soha életemben nem kellett mosnom, miért is épp pont most kell elkezdenem? Mert neked büdös a saját mezeidet kimosni edzésre? Lehet, hogy nem hangsúlyoztam elég jól: NEKED?? Szóval mindig a mezektől indul, mert az egyszerűség kedvéért akkor már nem csak a mezeket mosom ki (ismétlem, én, a te kibaszott mezeidet!!), hanem ezt-azt, amit úgy ítélek, betehetek mellé, és akkor Connor jön azzal, hogy ezt így miért, és ez így nem jó, én meg jövök azzal, hogy moshatna akár magára is, ő azzal folytatja, hogy nem igaz már, hogy ennyit sem akarok megtenni a kedvéért, én azt mondom, folyton én viszem el a dolgainkat a mosodába, és én is hozom el őket onnan, mire ő mond valami nagyon nagy butaságot arról, hogy miért hordjuk eleve mosodába a dolgokat, mert hogy hát én vagyok a nő, miért nem mosok mindent itthon - és rendszerint itt szoktam nagyon elveszíteni mind a türelmemet, mind a maradék józan eszemet. Mert sajnos ismerem már Connort annyira, hogy tudjam, ezt azért nem gondolja teljesen komolyan, és mivel nem gondolja komolyan, tudom, hogy csak direkt össze akar veszni velem, ami még rosszabb szinte, mintha komolyan gondolná, és amitől nagyon ideges leszek, szóval csak azért is összeveszek vele és elkezdek arról ordibálni, hogy mit képzel ő magáról, meg rólam, meg hogy van képe, és hogy egész életében ki volt nyalva a segge, de én nem az apja valamelyik szobalánya vagyok, és semmi baj nincs a mosodával, és bassza meg.
Nem feltétlenül mindig ebben a sorrendben, de valahogy így szokott kezdődni, aztán persze a végén már tényleg egészen hajmeresztő dolgokkal jövünk egymásnak, és az a baj, hogy közben ezt tudom is. Miközben térülök-fordulok a lakásban, és dühből rendet rakok, miközben ordibálok vele, állítólagos életem állítólagos nagy szerelmével, tökéletesen érzem, hogy butaságokat mondunk, a semmin veszekedünk, és azt is érzem, hogy ez így nem jó, mégsem tudok leállni, és ő sem tud leállni, pedig szerintem ő is tudja, hogy már rég a semmin veszekedünk, és egy szép napon majd feljelent minket csendháborításért valamelyik szomszédunk. De még úgy is, hogy ezt tudom, a végére már tényleg nagyon dühös és frusztrált leszek, annyira hogy sikítani tudnék, de közben meg sírni akarok, Connorra meg igazából ilyenkor egy ponton túl már rá sem akarok nézni, és egyáltalán nem tudom, mit keresünk itt. Mit keresünk ebben a lakásban, a közösen választott bútorokkal, a hülye mosógéppel, a rendelt kajával a hűtőben, úgy egyáltalán, miért gondoltuk, hogy ez jó ötlet, és szeretjük egymást még egyáltalán? Holnap persze ebben már nem fogok kételkedni - vagy holnap után, ha majd valamelyikünk bocsánatot kér, vagy ha már úgy teszünk, mintha ez nem történt volna meg, és ezt is tudom, de most még távolinak érződik a holnap és lehetetlennek a megbékélés.
Nagyjából pont ott voltam, ahol a part szakad - vagyis ott, hogy vagy elsírom magam, vagy fogom a kabátomat, és lelépek, vagy hozzávágom Connorhoz az ő kabátját, hogy lépjen le ő, amikor az istenért nem akarja abbahagyni a csengőnk, hogy csengjen, szóval kénytelenek vagyunk foglalkozni vele. - Szia, Oli - ha érkezhet vendég szar időpontban, akkor mondjuk ez pont az, épp csak futólag tudok Oliverre nézni, vagy akár foglalkozni vele mondjuk, mert épp minden érzékszervem azon van, hogy szemmel verjem Connort. Oli érkezése kellőképp félbeszakította mindkettőnk gondolatvonalát, a pillanatnyi tűzszünetben valószínűleg mindkettőnk azon gondolkodik, hol is tartottunk, ahelyett, hogy mondjuk azon gondolkodnánk, ezt ideje most lezárni, és nem Oliver feje felett folytatni - mert mondjunk megkérdezhetnénk, iszik-e valamit, meg válaszolhatnék arra, hogy van a hűtőben brownie, és éppenséggel most megkívántam, szóval főzhetek hozzá gyorsan pudingot, de Oli kérdésével egyidőben Connor visszatalál a vezérgondolathoz (nevezetesen a kurva mezek gondolatához), és hát… mit mondjak? Nyilván nem tudok figyelmen kívül hagyni egy hozzám vágott kesztyűt.
Leginkább ez mondjuk most abban nyilvánul meg, hogy a megfelelő helyeken válogatott sértéseket vágok vissza, miközben egyébként éppen előveszem a hűtőből a tejet, fiókokat csapkodok habverő és egy megfelelő lábas, meg a pudingpor után, valamelyik fém dobozban megtalálom egyébként a süteményeket, és mire mindkét jómadár menekülőre akarná fogni magát már azon kapom magam, hogy tejet melegítek, és a lehető legjobb belátásom ellenére is a következő mondat hagyja el a számat: - Ugye most csak szívattok? Magamnak kezdtem el főzni ezt a kibaszott pudingot a brownie mellé?? - amúgy, igen, magamnak is, és amúgy nem, nem különösebben bánnám, ha lelépnének mindketten, mert legkevésbé sem vagyok humoromnál, de hogy ennek ellenére van-e képem bevetni némi érzelmi zsarolást, csak hogy az enyém lehessen esetleg az utolsó szó Connorral szemben? Meg hogy esetleg aljas módszerekhez folyamodva édességgel vegyem rá Olivert, hogy ne akarjon elmenni vele? Nem is kérdés. Naná. Sőt, akár emelhetem a tétet. - De egyébként van még maradék kínai is.
Kezdőlap
