-  Na és terveztek gyereket is? Mi? Már miért lenne ez túl személyes kérdés? Ha van barátnőd, akkor logikusan következtethetek arra, hogy koitáltok, valószínűsíthetően rendszeresen, a megfelelő védekezés nélkül pedig … letette – konstatálom döbbenten, mikor a telefonomra pillantok, majd Dan-re, aki a nappaliban nézett valamit a tévében. – Pedig én csak a születendő gyerekük érdekeit helyeztem előtérbe. Ez nem egy gyerekbiztos lakás. Kihúzva. Kétszer is – mormoltam, ahogy az étkezőasztalon heverő listáról egy újabb nevet húztam ki.
Nem ment olyan gördülékenyen a lakótárs keresés, mint hittem. Dan már az elején kifejtette, hogy az alkalmassági teszt hülyeség és senki nem fogja kitölteni, de tévedett. Egész sok teszt érkezett be, bár a nagy részüket feltételezhetően csak viccből töltötték ki. A kedvenc szuperhősük ugyanis nem lehet az anyám.
Kaylee és Jess mellettem állt, sőt, Jess még segített is a teszt néhány részében. Ő tudja, hogy mi teszi a jó lakótársat. Hogy a fenébe oszthatnám meg a szobámat olyasvalakivel, aki nem tudja, hogy a szónikus csavarhúzóval haszontalan próbálkozik fából készült anyagokon.
Arra is elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem adhatom ki lánynak a szobát. Legalábbis olyan lánynak, aki úgy néz ki, mint egy lány. Vagy, akinek olyan illata van, mint egy lánynak. Így is problémákkal küzdök a másik nemmel való kapcsolatteremtés terén, nem hinném, hogy egy ilyen hirtelen ugrással előrébb jutnék a folyamatban.
-  Na és… még most sincs dolgod? – pillantottam fel Dan-re. Az előző tizenhárom alkalommal nem volt, úgyhogy kétlem, hogy a tizennégy lesz a szerencseszámom. Nem, mintha zavarna. Csak … van egy olyan érzésem, hogy Dan nem fogja megkönnyíteni a dolgomat. – Mindegy is, mindjárt jön egy újabb érdeklődő. A tesztje kissé hiányos, de … mindenkinek jár egy második esély – és máris szimpatikusabb, mint Sam Sung (rákerestem, ami azt illeti egész sokakat szívattak meg így a szüleik), ugyanis Clyde egyik rokonomat sem tüntette fel a tesztjében, próbálva frappáns lenni. – A morzsákat majd összesepred? Áh, majd én! – legyintek gyorsan mielőtt Dan válaszolhatna és máris a dohányzóasztal mellett guggolok, próbálva valahogy kikerülni Dan batár nagy lábait, amit véletlenül sem tenne arrébb.
Amint pedig a csengő megszólal, sikeresen bele is fejelek Dan vádlijába, amit alighanem betonból öntöttek, és még a szőnyegre is ejtem a kezemben összegyűjtött morzsákat. – Majd én nyitom! – mondtam egyből, nagyokat nyújtva a lépteimen, hogy a kaputelefonhoz érjek még három csengésen belül. Anya szerint ez így a legudvariasabb. – Igen? Áh, persze, nyitom is! – a megfelelő gomb megnyomása után pedig a telefont leraktam. Némi gondolkodás után pedig Dan-re pillantottam, aki még mindig úgy ült ott egy ültében, mint a világ legnyugodtabb embere. – Megpróbálnád kicsit… tudod, felverni az érdeklődést a szobára? – már szinte tudom, hogy megfogom bánni, de ami azt illeti, nem sok jelentkező maradt. Clyde Easton tűnt az egyetlen olyan jelöltnek, akivel az előzetes tesztek alapján elképzelhető volt az együttélés. A végén a nagyi még rám tukmálja Reuben kuzinomat. Itt pedig csak egy Goldberg fér el. – De csak módjával, ne feltűnően. Például… tudod, mondhatnád, hogy lakott már itt egy fekete is. Így látja, hogy nem vagyok rasszista és lehetne akár fekete is. Vagy ázsiai – teszem még hozzá Dan-nek címezve, az ajtó előtt várakozva, mikor megszólal a csengő.
-  Megtalálta a lakást, szép indítás – jegyeztem fel magamnak, majd szélesre nyitottam az ajtót és a lehető legszélesebb mosolyomat igyekeztem produkálni, ami nem volt egyszerű, mert a legkevésbé sem volt természetes, hogy a homlokomig szalad a szám széle. – Szia! Üdv itt, Abel Goldberg, velem beszéltél telefonon és emailben – nyújtottam felé a kezemet, miközben félreálltam, hogy betudjon jönni. – Nyugodtan vedd le a cipőt is, az ott a vendég papucs. Ne aggódj, fertőtlenítettem! Oh, majdnem el is felejtettem, ő ott Daniel. Lehetséges jövendőbeli lakótárs. Most csak ő van itt, a többiek … fogalmam sincs. Három lány, amúgy. De nem ajánlom a közeledést. Az egyikükbe Dan van belezúgva, a másik a húga, a harmadik pedig … na szóval nem, de biztos nem barátnőszerzés céljából szeretnél idejönni, igaz? Elég egy igennel vagy nemmel válaszolnod – pillantok Clyde-ra, ekkor már a kis füzetemmel és tollammal a kezemben, amiért gyorsan az étkezőasztalhoz léptem.
-   Kérsz amúgy valamit? Van … hát, főleg csapvíz. És brownie, én csináltam! – mutattam a konyhapulton lévő tálcára, ami némileg már meg volt dézsmálva. – Akklimatizálódj nyugodtan, addig … elhoztad a dolgokat, amiket kértem? Semmi kirívó, csak egy személyi kéne, adatellenőrzés céljából. Ide is adnád? Szuper, köszi – biccentettem, ahogy elvettem az okmányát és kicsit felemelve összehasonlítottam azt vele. – Igen, ez te vagy. Szerinted is, igaz? – mutattam meg Dan-nek is, elvégre az önellenőrzés is fontos. Sose vagyok jó az igazolványképekben. - Vissza is adom, tessék. Az erkölcsi bizonyítvány? – pillantottam rá kérdőn. Itt még Kaylee is kinevetett, mikor felvetettem, pedig be kéne látniuk, hogy igazam van. Anya is megmondta, New York tele van őrültekkel, nem árt, ha az ember óvatos, főleg, ha valakit az otthonába enged. – Utólag is bemutathatod, de addig is… megtudod adni édesanyád számát? – jobb híján kénytelen vagyok arra támaszkodni, hogy az anyja igazat mond, ha a fiáról kérdezem. Talán azt hiszi, hogy viccelek, úgyhogy bólintottam a saját szavaimra megerősítésképpen. – SMS-t írhatok majd neki, ugye? – elvégre, hívással zaklatni talán kissé túlzóan tolakodó lenni. Egy üzenetre válaszolni az még beleférhet.
-   Nyugodtan néz körül, mielőtt viszont még a szobát is megmutatnám, lenne néhány kérdésem. Először is… igen, nem töltöttél ki pár dolgot a tesztnél. Szóval, hogy rangsorolnád a következő elemeket szimpátia alapján? Szilícium, Xenon, Ródium, Lítium és a végén egy vicces csak neked, a Kripton. Gondolkozhatsz rajta egy kicsit! – adtam némi engedményt, elvégre nem olyan egyszerű. Már ötöt kiválasztani és kész agyrém volt. De Dan legalább nem tud neki súgni. Nem rosszból, de szerintem a Xenonról ő az Alienre asszociál. Amit anya sose engedett, hogy megnézzek, majd mikor megnéztem magamtól, mert már nagyfiú lettem ... hát, megköszöntem neki.  

     | ⚶

Ha indokolnom kellett volna, hogy miért döntöttem újra a költözés mellett, akkor elég nehéz lenne összefoglalni a pontos okait. Vagyis, mondjuk inkább azt: nehéz lett volna úgy elmondani, hogy ne bántsam meg senki érzéseit. Jeremy igen hamar kikerült a képből, igazából alig láttuk, hogy aztán egyik napról a másikra bejelentse, új helyre megy, igazán sajnálja. Nem tudtam haragudni rá, elvégre elég hamar kitűnt, hogy egy eléggé szétszórt és hirtelen sráccal lesz dolgunk, de azért… azt hittem tovább bírja majd. Polina pedig valóban egy kedves lány volt, nem volt vele mélyebb problémám, de valahogy mégse tudtam otthonosan mozogni a lakásban, nem tudtam magamévá tenni a helyet annyira, hogy oda valónak érezzem magam. Hála az égnek harag nélkül váltak el az útjaink és mertem remélni, hogy kedves ismerősként jobban kijövünk majd, mint lakótársaknak. Ez a majd egy év egész békésen telt, de úgy tűnt, ideje pontot tennem a dolog végére.
Igen ám, de itt következett a másik probléma: hova menjek addig, amíg nem találok új helyet? Hamar kiderült ugyanis, hogy hazamenni nem a legjobb opció, tekintve Oliver szobafoglaló műveletét. Persze, becuccolhattam volna az ő üresen hagyott terepére, de őszintén, nem sok kedvem volt hozzá, meg legutóbb, mikor hazamentem, akkor megfogadtam: én ugyan biztos nem költözök haza még egyszer hosszútávra. Nem, nem azért, mert ne szerettem volna a testvéreim és a szüleimet, de teljesen más megvilágításba került a velük töltött idő, mióta lehetőségem volt ritkábban látni őket. Valahogy őszintébb volt az örömöm a találkozásokkor – kivéve Olivert, mert ő előszeretettel tűnt fel váratlanul, kellemetlen indokkal, így vele találkozni felért egy migrénnel – ritkábban kellett válaszolnom unalmas kérdésekre és még kevesebbszer tudtak a szememre hányni olyan dolgokat, amiktől már a hideg rázott. Valahogy így kötöttem ki Liliannél, azzal a feltétellel, hogy csak addig maradok ott, amíg nem találok új helyet. Nem mintha nem fértünk volna meg egymás mellett – tény, elég sokat vitáztunk a munkahelyen, így ez bizony otthon se volt másképp – egyszerűen csak a családja szeretett abban a hitben élni, hogy az ő kicsi Lilianjük egy ártatlan leány, ebbe a képbe pedig nem fért bele egy fiúval együtt lakás. Vagyis, olyannal semmiképpen sem, aki nem kéri meg a kislányuk kezét. Meg aztán valljuk be, az a lakás nem ilyen kétemberes terep volt, a cuccaim nagy része dobozokban hevert a szoba egyik részében, aludni pedig csak magzatpózban tudtam aludni a kanapén, mert persze, teljes hosszamban lelógtam róla, amit nem igazán élveztem.
Így tehát az időm és a lehetőségeim egyre csak fogytak, így aztán mikor szembe jött velem Abel Goldberg hirdetése, akkor kapva-kaptam az alkalmon. Az e-mail váltásaink közben egészen normálisnak tűnt, bár a kérdőív amit küldött kifejezetten furcsának hatott. Persze, a kérdések láttán úgy gondoltam biztos valami viccről van szó, bár azért akadtak olyan pontok, amiket inkább üresen hagytam mert hát persze, nekiláthattam volna a Google-t segítségül hívva megválaszolni azokat, de… egyfelől iszonyú sok időmet vette volna el, másrészt meg feltételeztem őszinte válaszokat várt tőlem – ha pedig valamit akkor nem tudtam ellőni valami frappánssal, akkor jobbnak tűnt ha nem írok oda semmit. Bár tény, a kedvenc szuperhős kérdésnél tuti nem a várt választ adtam, elvégre Sherlock Holmest nem sokan kezelik annak, de… nem voltam nagyon otthon ebben a témában. Persze, láttam egy-két részt a Marvel univerzum filmjeiből, azt hiszem néhány Batmant is, de a latex ruhás, kívül hordom a bugyim hősök sose voltak az én terepeim.
Mindenesetre úgy gondoltam, hogy csak nem lesz abból probléma, ha nem válaszolok mindenre, elvégre Abel biztos csak mint színesítő rakta bele azokat – vagyis, akkor még abban a hitben éltem, miszerint poénra vette a dolgokat, mint mikor Polináéknál megírtuk az együtt lakási szerződést, amink egy komoly pontja se volt. Persze, később rá kellett döbbennem, hogy mennyire benéztem a dolgot…
Abel a telefonbeszélgetésünkkor végül megadta a címet, mondott még néhány dolgot amit „előnyös” ha hozok és megbeszéltük a pontos időpontját is a nagy lakásfelmérésnek. Tudtam, hogy Abelen kívül más is lakik ott, így benne volt a pakliban, hogy találkozom a többiekkel is, ami jó dolognak tűnt, elvégre ha már valamelyik első pillanattól antipatikus, akkor azt jobb mielőbb kiszúrni.
A New Yorki csodás tömegközlekedés segítségével végül eljutottam a címre, hála az égnek nem kellett sokáig keresnem, majd mikor megérkeztem a megfelelő ajtóhoz egy nagy levegővétel után becsöngettem. Jó benyomást akartam kelteni, elvégre fogalmam se volt, hogy Lilian meddig tudja elodázni édesanyja látogatását, aki ha ott talál… lehet intéz egy telefonhívást édesanyám részére, hogy ők mikori esküvővel számolnak. Nos, legalább Nana aggodalmai alábbhagynának egy időre és Oliver se hinné azt, hogy képtelen vagyok összeszedni magamnak egy barátnőt… vagyis, próbáltam valami pozitívat belelátni a helyzetbe, nem mintha sokat segített volna.
- Szia, Clyde Easton, örülök, hogy megismerhetlek – fogadtam el a kézfogást, majd beljebb léptem amikor arrébb állt az útból. A cipő levétel és a vendégpapucs kapcsán akaratlanul is kicsit elismerősen néztem Abelre, mert már sokszor ütköztem ebbe a problémába, hogy nekem kellett érdeklődnöm afelől, hogy akkor most vegyem le a cipőt vagy ne, ha pedig igen, akkor van valami, amit fel lehet venni helyette. Bár a fertőtlenítés már nekem is egy kicsit túlzó volt, de ezen aztán felesleges lett volna bármilyen formában fennakadnom.
Tehát már épp felvettem a papucsot, mikor Abel bemutatta az egyik lakótársát, aki rettentően ismerős volt, az után meg főleg, mikor a keresztnevét is hozzátette. Azért egy darabig kellett gondolkodnom a vezetékneve kapcsán, de egyszer csak az is beugrott.
- Daniel Ramsey, ugye…? – ciki lett volna, ha nem, de egyszerűbbnek tűnt már akkor nyitott lapokkal játszani, semmint hogy később derüljenek ki a dolgok. Még a végén úgy tűnne, direkt titkolózom, pedig őszintén szólva, nem igazán szerettem. Oliver hülyeségeit is nehezemre esett elhallgatni anya elől, de rettegtem, ha beköpöm őt, akkor legközelebb már semmit se mond el… meg amúgy is, neki kellene rendeznie a problémáit anyuékkal, nem pedig nekem játszani a közvetítőt és postást.
Mindenesetre neki is kezet nyújtottam, elvégre fontos az első benyomás – ha pedig nem az a Dan, akinek gondolom, akkor meg aztán végképp ügyelnem kell erre.
- Nem – feleltem akkor tömören Abel kérdésére, mert hát tényleg nem barátnőszerzés miatt voltam ott és bár Oliver szerint „lúzer” dolog, ha Stella óta egy barátnőt se hoztam haza, de egyelőre nem is volt ilyen célom. Lelki szemeim előtt most a főszerkesztői pozíció lebegett, egy akaratos barátnő akivel még együtt is lakom még inkább megnehezítette volna a dolgom.
Volt egy olyan érzésem, hogy negatív pontnak számít, ha nem eszek legalább egy picit a „háziúr” süteményéből, hiába is ettem indulás előtt, pont abból kiindulva, hogy fogalmam se volt mikor végzem.
- Ó, köszönöm szépen, akkor megkóstolom… és nagyra értékelem a csapvizet is – akadtak olyan ismerőseim, akiket a hideg rázta ki a csapból való vízfogyasztástól, mélyen megnyugtatott, hogy ilyen probléma Abelnél nem áll fent. Vagyis, mertem remélni, hogy ez épp nem egy beugratós kérdés és a toll meg a jegyzetfüzet nem azért került elő, hogy strigulákat húzogasson a nevem mellé.
- Személyi? Persze, nálam van… – kerestem elő, majd adtam oda Abelnek, bár igen nehéz volt elnyomnom egy mosolyt, mikor Danieltől rákérdezett, hogy biztos én vagyok-e a fotón. Már épp beleharaptam volna a brownie-ba, mikor jött a kérdés az erkölcsi bizonyítványról, amire első körben csak meglepetten néztem. - Öhm… azt hittem azzal csak viccelsz… – vallottam be őszintén, mert hát nem éppen gyakori dolog az ilyesmi. Majd jött a következő kérdés, amire még inkább meglepetten néztem, hiszen még Stephen se tudta az édesanyám telefonszámát, aki már pólyás kora óta ismerni… tény, nem egyszer említették már, hogy én vagyok maga a két lábon járó pesszimizmus, így a hirtelen beugró rémkép, miszerint Abel a későbbiekben anyukámmal beszélgetve töltené a péntek délutánjait, ahol kiveséznék, miket is csinált a „kicsi” Clyde az elmúlt héten. Azt hiszem kénytelen lennék lefizetni Abelt… ami nem egy kedves dolog, sőt, nem is szerettem élni az ilyesmivel, de ha az én drága jó anyukám csak azt hallaná folyamatosan, hogy Clyde csak dolgozik, akkor rövid időn belül egy halom vakrandin találnám magam. Ugh.
- Abel, szerintem te is megérted, ha azt mondom, nem adhatom ki csak úgy anyukám telefonszámát, tudod milyen világba élünk. Esetleg nálad itt van az erkölcsi bizonyítványod? – amúgy is, ha úgy vesszük ez így fair, ha már ilyesmit vár el, hiszen én is egy teljesen ismeretlen közösségbe költözöm, ki tudja, lehet egyik reggel arra ébredek hogy épp közös erővel vágják ki az egyik vesémet – amit nem tartottam valóban reális eseménynek, de úgy voltam vele, ha egy kicsit el tudom odázni az anyukámmal való SMS társalgást Abel és közte, akkor teszek is róla. - Nos, ha tudja pontosan kitől érkezik az üzenet, akkor nem hiszem, hogy zavarná… – válaszoltam azért az SMS-t érintő kérdésre.
Közben próbáltam valamennyire szemügyre venni a helyet, mint ahogy Abel azt felajánlotta, de… jött az újabb kérdés, amire azt hiszem elég meglepett arcot vágtam. A fejemben kezdett megfogalmazódni egy olyan gondolat, miszerint ha én ezt tudom, akkor már csak azért is készültem volna én is valami hasonlóan kedves, de nagyon-nagyon részemről szakbarbár kérdéssorral, ahol közösen kivesézhettük volna mennyire ismeri Vincent Price munkásságát, mennyire mozog otthon a krimi témakörében, továbbá néhány újságírós nyalánkságot… vagyis megint csak szép gondolatnak tűnt, de megint csak meggyőztem magam: nem szabad gonosz embernek lennem. Meg ez is túl időigényes program lenne, ami újfent csak az egyetemtől és a munkától venné el az időt. Bár, ha valami „csapatéptő” program kapcsán összehívnám a Vélemény rovatot, hogy agyaljunk ki ilyen kérdéseket, lehet még jól is szórakoznánk! Hm. Megfontolandó.
Akkor viszont rangsorolnom kellett „szimpátia” alapján az elemeket, ami távolabb nem is állhatott távol tőlem. Persze, elnéztem Dan irányába, hátha tud valami tippet adni, de… régi emlékeimre alapozva maximum abban bízhattam, hogyha anno Abel neki is feltette ezt a kérdést, akkor a fejébe verte a megfelelő sorrendet. Ha nem… akkor elég kellemetlen helyzetbe kerültem.
- Hűha… egy részem reméli, hogy azért teszed fel ezeket a kérdéseket, mert a helyes válaszok kezdőbetűiből, vagy valami más sorrend alapján egy titkos elrejtett kincs koordinátai jönnek ki, de… tartok tőle, hogy nem így van – próbáltam valamennyire elviccelni a dolgot, mert igen, nem véletlen hogy üresen hagytam azt a részt. Abban a pillanatban kicsit tényleg bántam, hogy nem álltam neki kutatómunkát végezni a Google-ön.  

 o.o | ⚶

Régen volt egy tengerimalacom. Mei nem nagyon szerette bent az állatokat, szóval mindegy, mennyire könyörögtünk neki, akkor sem hagyta, hogy kutyát tartsunk, pedig Essie egyszer komplett diavetítéses prezentációt tartott arról, miért is lenne nekünk az előnyös gazdasági, érzelmi, társadalmi szempontból. Mei viszont hajthatatlan volt; jó pár évbe telt, míg anyának sikerült meggyőznie róla, hogy legalább egy ilyen kis ketrecesünk hadd legyen. Szegény Snoozeball nem sokáig élt, mert Mei egyszer kiengedte a kertbe és állítólag elkapta egy macska, de amíg élt, addig folyton ide-oda rohangált az emeletes ketrecében és a szobámban, ha kiengedtem, képtelen volt megülni a szőrös, hájas seggén. Abel talán akkor se lenne képes hájassá válni, ha mostantól csakis  McBurgereken élne, de pont ennyire képtelennek tűnik megülni és egy kicsit lazulni, mióta kitalálta, hogy X-faktor válogatás mintájára keres magának szobatársat. Tény, mióta Parkerék elmentek, egy kicsit húzósabb lett a lakbér, mert nem per-fő számította a tulaj, de eddig nem volt gond. Aztán most nem nagyon tudtunk dolgozni a karantén alatt, és kezdtem érzékelni, hogy tényleg el kéne még egy ember.
Arra nem számítottam, hogy ez Abel számára azt jelenti majd, hogy én nem csak beleegyeztem, de lelkesedtem is, és feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy itt legyek, amikor kiválasztja a szerencsétlent. Na jó, ez talán túlzás, az első kettőnél még ragaszkodott, a harmadiknál nem bánta, aztán mintha tett volna egy halvány utalást arra, hogy jobb lenne nekem máshol, de mindketten tudtuk, hogy ezt nem elég bátor másodjára is megismételni. Muszáj, hogy itt legyek, mert a végén még helyben kilopják a veséjét, és még azért is ő kérne bocsánatot. Megígértem Reagennek, hogy nem hagyom szegényebbé tenni magunkat, mint eddig voltunk, feltételezem Abel pedig nem funkcionálna jól a veséi nélkül, úgyhogy... Ez lényegében őrző-védő feladat volt.
– Micsoda váratlan fordulat – dünnyögöm az orrom alatt. A normális emberként való viselkedésre való képtelensége és a teljes értetlensége, amiért végül mindenki idiótának nézi, mi meg párizsis szendvicsen fogunk élni ha így halad, az elején vicces volt, aztán szomorú, aztán megint vicces; most épp a "leszarom" fázisban járok. Már elengedtem a gondolatot, hogy normális lakótársat találunk, ha pedig még egy gyíkkal kell együtt élnem, akkor inkább ne lássam, mielőtt elsírom magam. Addig inkább nézem, ahogy mások sírják el magukat. Ultimate Beastmaster.
– Egyszer be kell ide kerülnöm – csóválom meg a fejem, ahogy azt figyelem, ahogy Kenneth, 28, személyi edző láthatólag az egész felső fogsorát pépesre veri már az első akadálynál. Valakinek meg kell mutatnia, hogy kell ezt csinálni anélkül, hogy fizetné a fogorvosa következő aspeni nyaralását!
Hallom, hogy kérdez valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy hozzám beszél, vagy csak úgy a hangokhoz a fejében, úgyhogy megvárom, míg Inga, 33, profi parkouros - nem mondom, formás lábai voltak - átjut a második akadályon, hogy aztán a ferde hídnál a vízbe pottyanjon, mielőtt válaszolnék. – Mit mondtál? – fordítom hátra a fejem, hogy lássa, Én viszont hozzá beszélek, de a szemem továbbra is a tévére tapad. Ha fontos, akkor úgyis megismétli majd. – Én mondtam, hogy az az űrlap hülyeség. Egyetemisták vagyunk, Goldberg, épp elég tesztet töltünk ki kreditért, nem ám hogy ingyen is csináljuk! Csak a teljesen pszichopaták hajlandóak ilyesmire. Ha pedig pszichopatával akarnék lakni, hazaköltöznék.
Ezt persze csak viccből mondom. Ha valamire megtanított a karantén, akkor az az, hogy nagyon nem mindegy, kivel vagy összezárva. Nem bírnék ki ilyen másfél hónapot Mei-jel és a Mosómedvével, ez egészen biztos.
Legközelebb csak akkor kapom le a tekintetem a képernyőről, mikor csengetnek, ezzel együtt pedig Abel megfejeli a lábam. – Te mi az istent csinálsz? – hunyorgok rá, de azt hiszem jobb, ha nem tudom. Lehet, hogy a szőnyeg szálai nem álltak rendben, azt akarta kihúzogatni. Valami nagyon elpattanhatott a fejében, amikor aztán a rasszizmusról kezd hadoválni. – Hatalmas mákod van, hogy zsidó vagy.
Ha simán csak fehér lenne, fele ennyi hülyeséget se tűrnének el tőle az emberek. Lehet, hogy tényleg meg kell kérnem Mrs. Goldberget, hogy fogadjon örökbe.
Mivel ez már a tizen-akárhányadik jelentkező, a kezdeti lelkesedésemnél is kevesebb maradt bennem, szóval azon túl, hogy meghallom, férfi hangon dünnyög valamit, nem érdekel. Inkább megint nyammogni kezdek az egyik süteményen, amitől se őket, se a tévét nem hallom, de Abel meglepően mogorván szólt rám legutóbb, mikor megpróbáltam feljebb hangosítani. Úgyhogy inkább csak tűrök és a fejemet csóválom a sok bénán - nagyon nagy hanggal állítják, hogy végig fogják vinni a pályát, aztán már rögtön az első akadálynál a vízben kötnek ki, ez Terry Crews előtt külön gáz -, amíg elég egyértelműen hozzám nem kezdenek beszélni.
Azt hiszem, erre már illik felállni, úgyhogy vetek egy utolsó pillantást a tévére, aztán felállok a kanapéról. És csak néhány maroknyi morzsát kell lesöpörnöm a padlóra. – Hé! Mizu? – nyújtom felé a kezem kézfogásra. Mit mondott, mi a neve? Tudja a fene, annyira nem érdekel. Gondolom ő sem lesz nyertes. Már csak azért sem, mert Abel úgy dönt, az egész autobiográfiánkat elmeséli neki rögtön előre. – Nem kell figyelned rá, nem tudja, mikor fogja be. Azt hiszem, aludni csendben szokott. De lehet, hogy csak az apnoé maszkja miatt. – Igazából szerintem nincs olyanja. De ha még ellenkezni is akarna, hozzá is teszem: – Úgy néz ki benne mint egy tini nindzsa teknőc, ami fordítva húzta fel a páncélját.
Ennyiből ha akarta, a srácnak úgyis leesett, hogy kettőnk közül ki a normális. Bizonyára nagyon a szívére fogja venni, hogy mégis Goldberggel kell osztoznia a szobán.
Na jó, megígértem Kaylee-nek, hogy kedves leszek vele, úgyhogy...
– Ugye tudod, hogy ehhez még a biztonságiőröknek sincs joga? – fordulok Abel felé. Amikor felém akarja nyújtani a lapot, csak elhessegetem. Felőlem lehetne hamis is, nem érdeke, hogy hol született és mikor, így legalább sosem haragudhat majd, ha nem tudom, mikor van a születésnapja. Valahonnan amúgy is ismerős volt, lehet, hogy ültünk bent közösen órán vagy valamin... Elég nagy esély van arra, hogy elkértem a jegyzeteit, aztán soha nem adtam vissza semmit cserébe, de hát pont olyannak tűnik, mint aki egyáltalán jegyzetel órán. Ahelyett, hogy elfelejtené, amit mondanak; mint egy menő ember.
Nem kattogok túl sokat a dolgon, mert amúgy is úgy gondolom, hogy Abel két percen belül a világból is ki fogja kergetni. Nem okoz nekem csalódást. – Mondanám azt, hogy viccel, de nem hiszem. Tényleg ír néha az anyámnak – vonom meg a vállam a srácra nézve. Ja, hogy nekem segítenem kéne? Hoppá. Pislogok még párat Abel kémiás felsorolására, aztán megrázom a fejem és összecsapom a tenyereim. – Na jó, figyelj, a helyzet az, hogy nem abban a gazdasági helyzetben élünk, hogy megengedhessük magunknak az üres ágyak létét. És hála Abelnek, azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy túl sokat válogassunk. A Kriptonit meg nyilván első amúgy, hát az öli meg Supermant. És Superman király. Benne van a nevében, hogy szuper – ráncolom össze a szemöldököm, teljesen biztosan a válaszom helyességében. És ha nincs is így, akkor is kész vagyok átbeszélni Abelen. – Szóval összességében az igazi kérdés az az, hogy egyrészt van-e pénzed, mert nem munkásszálló vagyunk; és hogy nem üldözött-e még el a... társaság.
Kedves vagyok, úgyhogy csak oldalsó pillantást vetek Goldbergre. Mind tudjuk, hogy róla beszélünk.
– A Columbiára jársz te is?

   | ⚶

Egyet nem értésemet jelezve felhorkantam Dan szavaira. Ha pszichopatának lenni azt jelenti, hogy az ember szereti tudni, hogy melyik lakótársa mekkora eséllyel borítja fel a napok óta gondosan épített jenga tornyát, vagy fingik a párnájára, hát pszichopata vagyok! Egyébként is hívtak már annak. Marie Edwards rendőrt is hívott rám még gimiben, pedig én csak visszaakartam neki adni a kulcsát. Csakhogy nem tudtam, hogyan, szóval követtem őt hazáig, gondolkodva ezen közben. Aztán a kiérkező rendőrök végül megoldották, mert elvették tőlem, és ők lettek a nap hőse. A mai napig átkozom Bennett járőrt.
Kicsit meglepve pillantok Clyde-ra, mikor Dan-t a teljes nevén hívja. Pedig azt nem én mondtam, ennyire azért tiszteletben tartom Dan adatait. A dolognak azonban nem kerítek különösebb jelentőséget, mivel Dant eddig szinte mindenhol ismerték, ahol voltunk. A focicsapat tagja is, ha pedig valamit megtanultam a gimiből, akkor azt, hogy a focicsapat tagjait mindenki ismeri. Mindenki.
- A tini nindzsa teknőcök menők, fordított páncéllal is – jegyzem meg Dan-re pillantva, majd Clyde-hoz fordultam. – Csak néha használom, az alvási zavar nem vicc! – ezt mondta az orvos is, mikor azt mondta, hogy nem kell nekem ilyen készülék, de honnan tudhatná? Azt is mondta, hogy a pattanások majd elmúlnak és hát nem, még most is vannak. Az a fickó egy kuruzsló.
Mindenesetre jó házigazda maradtam, hoztam egy pohár hamisíthatatlan csapvizet Clyde-nak a konyhából, amíg pedig ivott, én a személyijét vizsgáltam. – Az lehet, de én a New York állambeli hivatalos Star Wars rajongói közösség által tartott tavalyi negyvenharmadik konklávén birodalmi rendész lettem. Megmutassam a jelvényem? – néztem előbb Dan-re, majd Clyde-ra, ha esetleg ő is szeretne megbizonyosodni a joghatóságomról. Egyébként is, a múltkori lakóközösségi gyűlésünkön mind hallgatólagosan beleegyeztek abba, hogy a lakásunk területén én legyek az illetékes seriff. Jegyzőkönyvet is készítettem, amit megtekinthetnek, arról nem tehetek, hogy Dan és Reagan is elaludtak a háromórás nyitó beszédem alatt.
- Én sose viccelek, ha biztonságról van szó – ráztam meg a fejemet. A gimibe is legalább három alsónadrágot vittem és év elején minden könyvet három példányban vettem meg, sőt, még három hátizsákom is volt. Egy évben általában kétszer dobták ki a kukába a táskámat. Azt hitték, hogy ők az erősebbek, de aztán másnap megjelentem az új, tiszta hátizsákommal. Amit aztán megint kidobtak, szóval egy ideig szatyorral jártam be.
- Hm. Látod Dan? Clyde érti, biztonság mindenekelőtt! – mutattam a kis tollammal Clyde-ra, elismerően hümmögve, majd gyorsan fel is írtam a jegyzetfüzetembe az éles eszű megjegyzését. – Egyébként itt van nálam. Anyukám pedig úgy is akarja majd tudni a számodat, ha ideköltözöl, úgyhogy… a telefonszámcsere logikusnak tűnik – anyám minden lakótársam telefonszámát tudja, ragaszkodott hozzá, miután visszaköltöztek Bostonba. De megígérte, hogy csak vészhelyzetben hívja majd őket. – Egyébként, nagyon kedves az anyukád – pillantok Dan-re. Nem mindig a legegyüttműködőbb, de azt hiszem értékeli azt, hogy a fiáról időnként ”jelentek” neki. – Nem zargatnám gyakran, nagyjából nyolc hetente kapna egy rövid kiértékelést rólad. Amit egyébként te is megnézhetsz, ha akarsz, van fogadóóra minden második szombat este – magyaráztam Clyde-nak. A többiek nem igazán szoktak megjelenni rajta, csak Reagan jött be egyszer a szobámba azzal, hogy eltöri a karom, ha még egyszer írok az anyjának.
-  Szóval … ez azt jelentené, hogy a pénz az, ami a legjobban motivál téged? – néztem Clyde-ra, elő véve a gyanakvó detektív arckifejezésemet. A filmekben is pont így csinálják és a múltkor is addig bámultam így Kaylee-t, míg végül elege lett és beárulta nekem Dan-t. Mindig is sejtettem, hogy ő a húsgolyó tolvaj.
-  Dan!  szólok rá, majd közelebb hajolok hozzá és suttogva folytatom, bár ebből Clyde alighanem mindent hallani fog. – Ez nem jó üzleti stratégia, elárulod neki a gyengeségeinket! Azt kell higgye, hogy neki nagyobb szüksége van az ágyra, mint nekünk arra, hogy fizessen érte! Ez benne van a Tórában! – legalábbis a nagyi szerint, amiben kénytelen vagyok hagyatkozni rá, mert én magam sosem olvastam.
-  Nem itt az áll, hogy a … oh, bocsi. Erre válaszolj te – pillantottam Clyde-ra, becsukva a jegyzetfüzetemet. Mindent felírtam ide magamnak, amit a teszt során megadott, de Dan sugall valamit, logikusabb hagyni, hogy ő válaszoljon. Úgyis felírtam magamnak néhány keresztkérdést az egyeteméről, hogy kiszűrhessük, ha esetleg hazudna.
-  Na és mi a helyzet az állatokkal, hoznál? Csak mert van egy hörcsögöm, III. Rambo Hamilton, aki a szobánk állata, szóval a tied is lenne, és ha hozol is állatot, olyat kéne, amelyik nem eszi meg – talán sejti, de ezért ő a harmadik. Már hörcsögből, tengerimalacból volt előtte kettő is, de ők még Bostonban és a haláluk nem volt erőszakos, inkább érzelmileg megterhelő.
-  Barátnőd van? Esetleg… barátod? Ha igen, mennyire komoly a dolog, egy egytől tízes skáláig? – így rákérdezve már nem mondhatja nekem senki sem, hogy túl személyes a kérdés, mert hiába rendel számot a kapcsolatához, csak sejthetem, hogy mi alapján teszi azt. Én például hatosnak mondanám azt, ha valaki három mississippi-ig megérinti a kezem, akár véletlenül is. Dan-nél ez alighanem mínusz kettő.

     | ⚶