Az a két óra, ami ezután az őrületes nap után maradt olyan gyorsan elillant, hogy nekem jóformán időm sem volt felfogni a történéseket. Nem akartam, hogy gyengének nézzenek, ezért szinte végig némán ücsörögtem, könnyeimet visszafojtva. Egyszerűen nem tudok tisztán gondolkodni, még mindig sokk hatás alatt vagyok, remegnek az ujjaim, tanácstalan vagyok és iszonyatosan rettegek. Bárcsak ez az egész csak egy rossz álom lenne.
Miután magamra maradok még hosszú, véget nem érő percekig bámulom a fehér, itt-ott kopottas bejárati ajtót, amit az imént Tiger csukott be maga után. Mélyen legbelül tudom, hogy így kellett történnie, hogy el kellett mennie mégis képtelen vagyok felfogni, hogy magamra maradtam. Ismét. Ha nem lenne a lányom, ha nem kellene magamon kívül érte is aggódnék akkor fognám magam és utána rohannék, elmennék vele a világ végére is. De nem tehetem, egyszer az életben már meghoztam egy önző döntést, Assiának az a legjobb, ha maradok, még akkor is, ha a szívem egy darabkája kegyetlenül ki lett tépve a mellkasomból és összetapodva.
Magam sem tudom, hogy mennyi ideig álltam az ajtót bámulva, némaságba burkolózva, elveszve saját kínzó gondolataim között, de a nap már lemenőben volt, narancssárgás fénnyel borítva be New Yorkot. Erőt veszek magamon és kilépek az ajtón, remélhetőleg magam mögött hagyva mindent, ami ma történt, a félelmet, a fájdalmat, a szilánkokra tört szívemet. Erősnek kell lennem, hiszen még rám is feladatok várnak.



Egy hete már, hogy elment. 168 órája kísértenek rémálmok. 10080 perce nem találom a helyem a saját életemben. Meddig képes létezni valaki a szíve nélkül? Meddig bírja az elme azt a terhet, amit 7 napja minden egyes másodpercben el kell viselnie? Talán már soha nem leszek a régi, talán mostantól már minden napom ugyanolyan. Reggel felkelek, elviszem a lányomat a bölcsibe, dolgozom, hazamegyek, lefekszem, álmatlanul forgolódom át az éjszakát, hogy másnap zombiként, ugyanonnan folytassam az életem. Vannak azért jó pillanataim, legalábbis nagyon igyekszem, hogy legyenek, csak szabadulni vagyok képtelen a folyamatos fájdalomtól ami feszíti belülről a mellkasom és ami annyira összepréseli minden egyes porcikámat, hogy levegőt venni is fájdalmat okoz. Grace folyton csacsog a fülembe, próbálja elterelni a gondolataimat, nem kérdez, de tudom, hogy tisztában van azzal mit érezhetek. Amióta Tiger elment nem beszéltünk a történtekről. Megígérte, hogy keres egy kis lakást magunknak, mert abban mindketten egyetértünk, hogy Tig otthona már nem biztonságos számomra, de másról nem esett szó. Igazából nagyon türelmes velem, meg sem érdemlem, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire szuper baráttá avanzsálódott a számomra. Szerencsém van vele, nélküle fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék magammal.



Talán tényleg igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít. Három hét telt el és én újra kezdem megtalálni önmagam. Legalábbis a külvilág felé ezt mutatom, mosolygok, nevetek a vicceiken ha kell, nem kerülöm a társaságukat, de amikor egyedül maradok a gondolataimmal újra és újra rám törnek a mardosó gondolatok és ugyanaz a fájdalom roppant össze, ami a búcsúzásunk óta minden nap. Találtunk egy lakást Brooklyn külvárosában, nem a legjobb környék, a lakás is eléggé lepukkant, de egyikünknek sem ez a fő szempont: a lényeg, hogy olcsó legyen. Viszonylag gyorsan ment a költözés, sem nekem sem pedig Assiának nincs sok holmink, éppen annyi, ami feltétlenül szükséges, néhány dolgot így is Tiger lakásában hagytam, nem akartam mindent elvenni, mert az olyan lezárás szagú és én nagyon nem akarom lezárni. Pedig már három hete nem tudok róla semmit, nem keres, nem üzen és bárkit kérdezek csak falakba ütközöm. Vágom, hogy sokkal jobb nekem, ha semmit nem tudok a kilétéről, de valami életjelt azért adhatna magáról. Dühös vagyok rá. Itt hagyott kétségek között gyötrődni és még arra sem képes, hogy legalább egy üzenetet küldjön nekem. Hát tényleg ennyire távol akar tartani magától?
Csendben lopózok ki a konyhába, itt-ott még dobozok bizonyítják, hogy a napokban költözés történt, én elképzelni sem tudom, hogy Grace honnan szedett össze ennyi cuccot amit magával hozott. Talpam alatt csendesen siklik a fehér és jéghideg járólap miközben a hűtőszekrényig sétálok. Nem bírtam aludni. Előveszem a tegnap este felbontott vörösbor maradékát és az egyik kezembe kerülő talpaspoharat megtöltöm az édes nedűvel. Kezemben az itallal foglalok helyet a kényelmetlen fotelben, lábaimat magam alá húzva, hatalmasat kortyolok az italból miközben a sötétségben úszó várost figyelem az ablakon keresztül. Olyan sok minden jut most az eszembe, hogy észre sem veszem az időközben megérkező Gracet, aki egy falatka hálóingben foglal helyet a kanapén egy pohár itallal a kezében.
- Hiányzik? Felkapom a fejem váratlan kérdését hallva. Néhány másodperc erejéig rápillantok, majd tekintetemmel ismét a sötétségbe bámulok.
- Kire gondolsz? érdeklődök, mintha nem tudnám, hogy pontosan kire is gondol.
- Ne csináld Dominique, pontosan tudod, hogy kiről beszélek. néma csend telepedik ránk, szinte már hallani a saját szívverésünk zaját is.
- Mit számít az, hogy hiányzik vagy nem? A lényegen nem változtat. felhúzom vállaimat. Attól ha kimondom, ami teljesen nyilvánvaló nem fog betoppanni az ajtómon.
- Dehogynem számít. Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz igaz?
Nem tudom, hogy miért akarja ennyire rám erőltetni azt, hogy kimondjam amit nyilvánvalóan úgyis mindenki tud a környezetemben. Felsóhajtok.
- Annyira hiányzik, hogy levegőt venni  is fáj. most is, ahogyan erről beszélek összeszorul a mellkasom. Kiiszom a poharam tartalmát. - De ez nem számít. Neki legalábbis biztosan nem.
- Évek óta ismerem Tigert, azt amit érted megtett még soha senkiért nem tette meg, nem is gondoltam, hogy képes rá.
- Meglehet. sóhajtok fel fájdalmasan, a kiürült poharat a dohányzóasztalra pakolom és felállok ültömből. Nincs kedvem most beszélgetni, inkább visszavonulok a szobám csendjébe, ahol nem kell az érzéseimről beszélnem.
- Jóéjt Grace


- Egy hónap telt már el Dominique, ne akard nekem bemesélni, hogy nem tudod hol van a fiam! idegesen dobom bele a kagylóba az imént összeszedett evőeszközöket.
- Elmondtam már milliószor, hogy fogalmam sincs róla! bárcsak tudnám, hogy hol van.
- Ne mond nekem ezt kérlek. Nem nyelhette el a föld. Te nála éltél, mi történt a fiammal? tudom, hogy ő is ingerült, hiszen Tiger minden szó nélkül hagyta őt hátra, de ígértet tettem és nem fogom megszegni a szavam.
- Mit tettél vele?
- Hogy én mit tettem? Mégis mit tehettem volna? Elment oké? NEM TUDOM, hogy hova és miért. Engem is ugyanúgy hátra hagyott, mint téged. Nem hív, nem keres, fogalmam sincs mi van vele. Amúgy is miért engem kérdezel? Nem vagyok a felesége, hogy mindent tudjak róla. Elment. az összes bennem tomboló feszültség egy szempillantás alatt csapódik az öreg arcába.
- Hiába kérdezed meg minden áldott reggel, hogy hol van, akkor sem tudom.
Az ajtó csilingelése vet véget a cseppet sem kellemes társalgásunknak. Chris vigyorgó feje bukkan fel a semmiből, de a feszültséget látva hamar lekonyul a mosolya. Mostanában elég sok időt tölt nálunk, egy kicsit olyan, mintha a kanapénkra költözött volna még egy ember.
- Minden oké?
- Persze. Én itt végeztem. Mehetünk. szinte letépem magamról a köténykét és menet közben veszem hátamra a kabátot. Nem akarok egy másodperccel sem tovább maradni az étterem feszültséggel teli falai között.
- Okééééé. int Tig apja irányába és zsebre csúsztatott kezekkel szorosan a nyomomban követ. - Mielőtt hazaviszlek szeretnék mutatni valamit, rendben? bólintok kérdésére és bedobom magam az anyós ülésre. Nem is bánom, úgy is ki kell szellőztetnem kicsit a fejem.
Körülbelül egy órás, néma csendben autókázás után leparkolunk a Brooklyn hídtól nem messze.
- Innen sétálunk egy kicsit. kérdő tekintetem látva folytatja a mondandóját. - nyugi, biztonságban leszel. kelletlenül ugyan de követem őt a folyó irányába. Körülbelül tíz perc séta után egy hatalmas kődarab előtt megállunk.
- Innen gyönyörűen látni a naplementét, úgy tudom azt szereted. Ide szoktam elmenekülni, ha nem bírom a strapát. tekintetem a narancssárga égboltot vizslatja. Tényleg gyönyörű. Megigazítom fejemen a sapkát, ujjaimat a kabátom zsebébe rejtem, hideg szél fújdogál, de a látvány mindenért kárpótol. Leülök a szikladarabra és némán figyelem a lenyugodni készülő korongot az égen, kiélvezve a csendet és a szótlanságot. Chris mellém telepedik, nem mond semmit, ő is lenyugvó napot figyeli.
- Köszönöm engedek meg magamnak egy halvány mosolyt és minden további szócséplés nélkül gondolataimba merülve élvezem ezt az állapotot. Mintha az aludni készülő nap magával tudná vinni az összes fájdalmat és szomorúságot a szívemből.