#Szerény a maga módján. Kicsit lehetne bátrabb és magabiztosabb, ugyanakkor mindenféle helyzetben képes feltalálni magát, nem kell félteni.
#Alapos. Mindennek alaposan utánajár, mindent kiderít, és törekszik a tökéletességre. Még olyankor is, amikor veszett az ügy.
#Ragyogóan kreatív. Imád alkotni, és éppen ezért rajong a munkájáért is, igazi művész a konyhában. Kedvence a sütemények dekorálása.
#Aljasságtól mentes, egyetlen porcikája sem kívánna rosszat senkinek. Még annak sem, aki ártott neki, vagy megbántotta.
#Harmóniára törekvő. Nincs mindig jó kedve, de ezt senki nem várná el tőle, ennek ellenére igyekszik megteremteni az egyensúlyt az életében, még akkor is, amikor a hullámok látszólag összecsapnak a feje felett, és legszívesebben sírna az ajkain ülő mosoly helyett.

#Figyelmes. Mindig mindenről szeret tudni, apróságokkal kedveskedni másoknak, és megjegyezni olyan részleteket is, amikre más talán nem figyelne.
#Akaratos, legalábbis olyan téren, hogy amit a fejébe vesz, amellett kitart. Céltudatosan menetel előre, és nem hátrál meg, ha valami nem sikerül elsőre. Talán egyik hibája is, hogy rosszul viseli, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elképzelte, de hamar feltalálja magát ismét.
#Rögtönző. Ha szükséges, akkor nagyon gyorsan új megoldást talál egy problémára, de az ő szakmájában erre szükség is van, ahogyan anyaként sem jön rosszul ez a tulajdonság.
#Ragaszkodó. Emberekhez, bizonyos szokásokhoz. Jól viseli a változásokat, mégis szüksége van állandó pontokra az életében, de talán ezzel mindenki így van.
#Oltalmazó. Nem csak a fiát védené meg akár az élete árán is, hanem bárkit, aki közel áll a szívéhez. A szeretteiért tűzbe teszi a kezét minden körülmények között. Az a típus, akit akár az éjszaka közepén is fel lehet hívni.
#Wáltozékony, akár a tavasz, pedig nem is az évszak szülötte. Hangulatemberként azért törekszik arra, hogy mindig jó arcát mutassa és profin viselkedjen, de sokszor kiül az arcára, ha valami baja van. Ilyenkor némaságba burkolózva veti bele magát a munkába.


Tények, érdekességek:

# Az anyja szerint olyan makacs, akár az öszvér, és egyszer az okozza majd a vesztét, a büszkeséggel karöltve.
# A cukrászdáját az anyja két évvel ezelőtti halálakor nyitotta, amikor megkapta az örökségét. Meglepetésként érte.
# Tudta, hogy terhes, amikor aláírta a válási papírokat, de túlságosan sértett volt ahhoz, hogy megmondja Dylannek. Egyébként aznap reggel tudta meg, amikor utoljára találkoztak.
#Európában végzett főzőkurzust a terhessége alatt, a fia Franciaországban született. Kettős állampolgár.
# Amerikában ösztöndíjjal tanulta ki a szakmát az egyik legjobb iskolában.
# Van egy húga, aki mindenben segít neki már Oliver születése óta.
# Minden péntek délután korábban eljön a cukrászdából, és a fiával tölti az időt, általában bowlingozni járnak, vagy moziba mennek.
# A vasárnap szintén szent és sérthetetlen. Reggelire palacsinta a menü, a délelőttöt pedig közös mesenéző maratonnal töltik el.
# Azóta nem volt férfi az életében, hogy elvált. Mostanáig.
# Minden reggelt kávéval kezd, aztán pilatesezik, mielőtt Oliver felkelne.

- Képzeld, Oliver kitalálta, hogy szerinte feltétlenül szükségünk lenne egy kutyára. – csak egy pillanatra néztem fel abból, amit csináltam, aztán vissza is tértem a torta díszítéséhez.
- Komolyan? – a húgom hangja nem sok meglepettségről árulkodott, így ezúttal már több időre szakítottam meg a dolgomat, és fel is egyenesedtem.
- Már mondta neked, igaz? – ráncoltam a homlokomat, megpróbálva a legszigorúbb ábrázatomat magamra ölteni. A fiamnál ugyan be szokott válni, de Savanál már rég nem érek el vele semmiféle hatást.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz! – rázta meg ártatlanul a fejét, és inkább rám sem nézett.
- Savannah! – ha nem lettek volna mások körülöttünk, valószínűleg önkéntelenül is toppantottam volna egyet a lábammal, így azonban visszafogtam az automatikusan kikívánkozó reakciót, és csak bámultam rá tovább azokkal a metszően kék szemekkel. Az alkalmazottjaimnál be szokott válni, ők legalább még tartottak tőlem, vagy legalábbis tiszteltek annyira, amennyire a testvérem nem.
- Jó, oké! – emelte fel megadóan a kezeit. – Lehet, hogy köze van ahhoz a filmhez, amit a legutóbb néztünk a tévében. – vallotta be töredelmesen, megpróbálva lekötni a tétlen ujjait, hogy addig se kelljen rám néznie.
- Hát ezt nem hiszem el! – csaptam a pultra, mire néhány fej érdeklődően fordult felénk a konyhában, de elég volt egyetlen pillantás ahhoz, hogy mindenki nagy késztetést érezzen arra, hogy folytassa a munkáját.
- Nem az én hibám, Sarah! Az a gyerek tehet róla, öhm… Ben! – tudtam, hogy kicsoda Ben, Oli egyik legjobb barátja volt az előkészítőben. Azt is tudtam, hogy ő nemrég a születésnapjára egy kiskutyát kapott, aminek az ünneplésénél történetesen a fiam is ott volt. Csak idő kérdése volt, ráadásul már máskor is mondta, de biztosra vettem, hogy ez nem hirtelen jött.
- Ugyan már, Sava! Ne fogd egy gyerekre, ez még rád sem jellemző! Te nézted meg vele a filmet, és ezért jutott egyáltalán eszébe, igaz?! – talán túlontúl számon kérőre sikerült a mondandóm, de csak azért, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. És mintha csak ráérzett volna, már nekem is szegezte a kérdést.
- Mit akarsz most tenni? – az én fejemben is pontosan ez zakatolt már azóta, hogy a fiam könnybe lábadó, könyörgő szemeibe néztem ma reggel, és közöltem vele, hogy nem fér bele az életünkbe egy kiskutya. Most biztosan nem.
- Miután megfojtottalak? Leginkább be akarom fejezni ezt a tortát. – újra a kezembe vettem a habzsákot, hogy további mintákat nyomjak a már félig feldíszített süteményre. – Ha a kutyára célzol, akkor halványlila gőzöm sincs, hogy a fene vinné el! – általában vissza szoktam fogni magam, de vannak esetek, amikor kikívánkozik belőlem némi káromkodás. Ahhoz azonban nagyon fel kell mennie annak a bizonyos pumpának, és eddig csak egyetlen ember volt képes kihozni a rosszabbik oldalam, de ő már öt éve nem volt az életem része. Azóta a húgom igyekezett efféle babérokra törni, több-kevesebb sikerrel ment is neki. Őstehetség!
- Nagyon örülne neki… - nógatott tovább a pult túloldalán terpeszkedő húgom.
- Tudom, hogy nagyon örülne neki, és tudod, hogy igyekszem mindent meg is adni neki, de ez már talán túlzás lenne. Kiejti a száján, és máris megkapja. Egy kutya felelősség, és… - egy pillanatra elhallgattam, aztán újra leraktam a habzsákot. Így képtelenség dolgozni. – Jézusom, mintha anyát hallanám! – emeltem az ég felé a tekintetem segélykérőn, vagy éppen hozzá fohászkodva, magam sem tudtam eldönteni. Megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint ő, pedig sosem ártott nekünk és sosem volt közöttünk rossz a viszony. Ráadásul halottról jót, vagy semmit. Valahogy mégis olyan lettem sokszor, mintha őt láttam volna visszaköszönni a tükörben.
- Néha tényleg olyan vagy. Még azok a szarkalábak is a szemed sarkában, ahogy hunyorogsz… - közben viccesen megpróbálta utánozni a korábbi arckifejezésem, természetesen csak cukkolni akart. Értettem én, csak nem értékeltem.
- Mégis milyen szarkalábakról beszélsz te, hm?! – azzal a lendülettel belenyúltam az ujjammal a mellettem lévő tál krémbe, és egyenesen Sava felé löktem egy adagot. – Meglátod, kivel szemtelenkedj! A saját konyhámban… - hümmögtem elégedetlenül az orrom alatt, noha nehezemre esett visszafojtani a kikívánkozó mosolyt.