Már napok teltek el azóta, hogy összefutottam a parkban Dylannel, azóta nem voltam teljesen önmagam. Mégis hogyan történhetett meg, hogy elhagytam a saját fiam? Oké, Oliver kifejezetten tehetséges abban, hogy Houdinit játsszon, de azért korábban mégsem tudott olyan profin kereket oldani a szemeim elől, mint a minap az áruházban. Szörnyű volt arra gondolni, hogy még egyszer ilyesmi történjen, de hát bármikor sor kerülhetett rá, nem? És akkor honnan fogom tudni a mai világban, hogy nem esett komoly baja, nem rabolták el, hanem csupán elcsatangolt? Ezt a gondolatot mielőbb igyekeztem messzire űzni magamtól, és inkább az előttem álló feladatra koncentráltam. Volt egy tortám, amit még dekorálni kellett, azután pedig a mai nap folyamán leszállítani egy 50. házassági évfordulóra. Néha irigyeltem az ilyen párokat, nekem pár év után kudarcba fulladt a házasságom. Áltathatnám magam azzal, hogy nem az én hibám, hogy mindenről Dylan tehet, de biztos nekem is volt benne részem. Ha más felé fordult helyettem, akkor biztos én is tettem valamit, de kár már ennyi idő után ostorozni magam. Az anyám is ezt mondaná, én meg mindig is így éreztem, hogy mindent megtettem azért, hogy a veszteséget fel tudja dolgozni és utána és működjön a kapcsolatunk. Nem tettem volna meg eleget? Már sohasem derül ki. Azzal a lendülettel már fel is tapasztottam a csokoládéból készült csipkét az alsó szint oldalára. Csodásan festett. Nem volt túl hivalkodó, de mégis elég szép volt ahhoz, hogy figyelemfelkeltőnek lehessen titulálni. Elégedett voltam vele, és a nagy része még hátra is volt. Közben a többi cukrászom sürgött-forgott körülöttem a konyhában, mindenki rendezte a saját feladatát, amit előzetesen kiadtam. Gondolataimba mélyedve hajoltam előre, a koncentráció miatt pedig még egy kicsit a szemeim is összeszűkültek. Ezeket az aprólékos munkákat imádtam, és legalább kellően le is kötötte most a nem túl jó irányba kalandozó gondolataimat. Legszívesebben szétvertem volna valamit, de ezt a luxust természetesen nem engedhettem meg magamnak. Nem eshettem szét az alkalmazottak előtt, és igazából otthon sem. Volt egy üzletem, amit vinni kellett, volt egy fiam, akiről gondoskodnom kellett, és most már egy kutyát is a nyakamba vettem, hogy teljes legyen a káosz. Túl sok minden volt, az pedig, hogy magammal foglalkozzak, nem fért bele. Csupán akkor pillantottam fel újra, amikor nyíl a konyhába vezető ajtó. Arra a pillanatra kintről némi háttérzaj szűrődött be, ami azt jelentette, hogy most is vannak vendégek. Helyes! - Szia! – üdvözöltem az érkező húgomat, kék íriszeim pedig hamar vissza is tértek ahhoz, amit éppen csináltam. – Nem tudtam, hogy bejössz-e ma. – nem kellett ahhoz csendben maradnom, hogy képes legyek feldíszíteni a tortát, már amúgy is lassan az utolsó fázisban tartottam vele. Minden kellék ott hevert körülöttem a pulton, csupán értük kellett nyúlnom, ha szükségem volt valamire. - Képzeld, ma felhívott az a cég, akiket te szereztél meg. – küldtem egy futó mosolyt Sava felé dicséretképpen. – Szeretnék, ha a karácsonyi partijukra én szolgáltatnám a desszerteket, meg egy nagy tortát. – lelkendeztem, mert az ilyesmi mindig teljesen feldobott. Ha az új ügyfélnél beválunk, akkor utána mindenféle eseményre minket fognak felkérni, a tapasztalatom legalábbis ez volt. Szépen dolgoztam, és viszonylag elfogadható áron. – Holnap fogok találkozni az egyik megbízottal, akinek ez a feladata, egy kicsit izgulok. – vallottam be őszintén, mert ezek a tárgyalások nem teljesen voltak az én terepem, noha remekül képes voltam feltalálni magam, ha muszáj volt. Egy ilyet pedig nem akartam lepasszolni másnak.
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love or someone is still hoping for a second chance.
Egész délelőtt a papírok fölött görnyedtem, két hét múlva lenne egy esküvő amit meg kéne szerveznem... mondjuk az édességgel és a tortával nem lesz gáz, hiszen a tökéletes és gyönyörű nővérem rendezi azt a részét. De egy lagziban nem csak cukormázas süti és három emeletes torta van, nem árt néma kaja, na meg pia. Meg mondjuk egy helyszín és a többiről még nem is beszéltem. Ráadásul meg mondom őszintén, kerültem Sarah-t az elmúlt napokban, de lassan kezdett kínossá válni az egész dolog. Túl jól ismer, már ha rám néz tudja, hogy nem tetszik amit a pincér az orrunk elé tesz egy étteremben, vagy hogy mikor akarok rá kiabálni az utánam lévő autónak, hogy ne feküdjön rá a dudára. Óh... ha elkap a hév képes vagyok ilyen dolgokra. Sajnos mindent túl nagy hévvel csinálok, hamar vetem bele magam a dolgokba. Gondolom emiatt is van, hogy az új munkaerőnkkel sikerült lefeküdnöm. Azt hiszem sikerült öngólt rúgnom magamnak, de mit mondhatnék Sarahnak ezen kívül? Hogy a teqila ilyen hatással van rám, és súlyosbítja a dolgot a kora, amire inkább nem is akarok gondolni a fenébe is. Leitattam és szexeltem egy kamasz sráccal. Igazán felelősségteljes és felnőttes viselkedés, az ember ezt várná el egy huszonöt éves nőtől, nem? Azóta nem tudom hányszor átkoztam el magam, abban teljesen biztos vagyok, hogy tesóm nem szerezhet tudomást a dologról. Nem is akarom tudni mit gondolna a dologról, bár gyanítom talán azt.... amit én gondolok magamról. Az ember azért bocsátkozik egy éjszakásokba, hogy utána ne kelljen a bűntudattal együtt élnie ami marcangolja majd a lelkét. Azt hiszem még mindig a sokk hatása alatt vagyok, de hát nem zavarhattam el csak ezért, itt mindketten hibásak vagyunk. Hacsak nem jobban, nekem kellett volna a józan felnőttnek maradnom. Bár akkor még azt hittem, hogy felnőtt ő is, hogy minimum betöltötte a huszonegyet, akkor legalább legális lett volna a szex is na meg a pia. Veszek egy mély levegőt, ideje be dugnom az orrom az oroszlán barlangjába, főleg mert kell egy kis adag koffein, na meg a tesóm is hiányzik. Azzal a lendülettel össze csapom a dossziét az orrom előtt és elindulok a konyha irányába. Köszönök ár törzsvendégnek ahogy elhaladtok a vendégtérben, még pár szót is váltok némelyikkel. Elő szokott fordulni, ha úgy esik, hogy sok alkalmazott hiányzik vagy szabadságon van, beállok a pult mögé. A kiszolgálás még megy, de nekem nincs olyan szépérzékem, mint Sarahnak. Na meg türelmem sem, ha valami nem sikerülne biztos vagyok benne, hamar a falon kötne ki a krém. A pénztárcánk érdekében nem szabad a krémek közelébe engedni, hacsak nem fogyasztani kell. -Hello,- köszönök neki mosolyogva ahogy nézem milyen aprólékosan díszíti a tortát, mindig sikerül lenyűgöznie. -Hát már reggel óta bent vagyok, csak nem akartam lábatlankodni,- vonok vállat ahogy a sarokban álló kávéfőzőhöz lépve szakszerűen cserélek filtert, engedek bele vizet, hogy majd bekapcsoljam. El lopok egy kis apró süteményt az egyik cukrász tányérjáról, és a kis asztalra felülve nézem tovább nővérem ténykedését. -Óh ez fantasztikus, látod... mondtam én,- kacsintok rá két harapás között,- nekem is van egy jó hírem. Úgy néz ki a környéken van egy étterem tulaj, elég vén róka a rendezésszervezésben meg az ilyesmi dolgokban, mellette gyakorlatot tudok szerezni... így még több gyakorlattal jobbak lehetünk.- teljesen meglepett, hogy a pali belement. Elég morcos alkatnak tűnik, de legalább ugyanolyan profinak is, így mi is profitálhatunk a dologból. -Kérsz kávét?- leugrom az asztalról, mert a kávéfőző fütyülve jelzi: elkészült. Ha igen két csészét halászok elő, elkészítem magamnak is és neki is. Amint szusszan egyet a kezébe nyomom miközben a falnak dőlve kavargatom az enyémet. -Ez remek, tudom, hogy megállod a helyed, de ha esetleg szeretnéd, hogy elkísérjelek, megteszem,- mosolygok rá halványan. - és... mi a helyzet a kutyussal? Meg tudtál már barátkozni vele? Ja... és a randevúd, hogy sikerült?- jut eszembe a vakrandija amit én szerveztem, aznap este nem beszéltünk róla, remélem legalább jól érezte magát. És nem egész este a fián kattogott az agya.
Gyanakvóan pillantottam fel olykor-olykor, de egyelőre még nem akartam letámadni Savat. Vagy magától is elő fog hozakodni azzal, ami zavarja, vagy úgyis én fogom felhozni. Az volt a lényeg, hogy ne legyek követelőző, ami már most tudtam, hogy roppant nehéz feladat lesz számomra. Pedig istenemre mondom, tényleg nem akartam vele veszekedni. Ha azonban ez kell majd ahhoz, hogy visszarázódjon a normális kerékvágásba, akkor meg fogom tenni. Csakis az ő érdekében, természetesen. - Igen, tudom. – mindenről tudtam, ami ezen falak között történt, végtére is az enyém. Hozzám tartozik, és én szerettem képben lenni azzal kapcsolatban is, hogy mi van az alkalmazottaimmal. Ki mit csinál éppen, mi lesz a napi feladata, vagy azt, hogy ki ácsorog kint lelkesen a pultban, hogy kiszolgálja a betérő vásárlókat. Mindennek klappolnia kellett mindig, így aztán az sem kerülte el örökké figyelő tekintetem, amikor a húgom megérkezett. - Remélem tudod, hogy ez nem feltétlenül felel meg a konyhám higiéniai szabályainak. – böktem felé csipkelődve, amikor felült az asztalra. – Egy étterem tulajdonos csinál rendezvényeket? – ráncoltam a homlokomat értetlenül. – Biztos vagy ebben? – néhány pillanat erejéig még a munkát is félbehagytam, úgy pislogtam Savannah felé aggodalmasan. – Ők nem csak szerződni szoktak a szervezőkkel, és beszállítóként vesznek részt az esküvők lebonyolításában? Ahogy én… - vontam meg könnyedén a vállaimat. - Ha átver, szíjat hasítok a hátából. – közöltem nemes egyszerűséggel, és ő aztán tudhatta, hogy ha elég mérges vagyok, akkor tényleg képes lennék megtenni. Immár évek óta fantáziáltam arról, hogyan kellett volna ugyanezt tennem annak idején Dylannel is, amikor rajta kaptam egy másik nővel. Megérdemelte volna, én azonban mégsem alacsonyodtam le addig a szintig, hanem fogtam magam és nemes egyszerűséggel elsétáltam. Nem csak a lakásból, hanem az életéből is. Erre most tessék, már megint itt volt… A gondolattól egyből gombóc nőtt a torkomban. Nem csak a húgom volt az, aki egy kicsit szétszórtnak tűnt, én is annak éreztem saját magam. Márpedig egy ilyen helyen ez határozottan nem volt szerencsés. Elég elnéznem egy apróságot ahhoz, hogy tönkre menjen egy egész tortányi szorgoskodásom. - Aha, kérek egyet. Köszi! – újra visszahajoltam a munkalap felé, és fordítottam egyet az állványon, amin a torta nyugodott. Nem volt túl bonyolult, de akkor is kihívásként éltem meg minden egyes sütemény elkészítését. Valószínűleg ezért voltam olyan lelkiismeretes és megbízható a munkámban, és ezért szerettem még mindig mind a mai napig töretlen lelkesedéssel. Nálam teljesült a mondás, miszerint a munkám a hobbim is egyben, és ennél többet igazán nem is kívánhattam volna. Persze azon túl, hogy a fiamnak legyen boldog élete, de ezzel minden anya így van, ettől még nem számítanék különlegesnek. Na, de a tortáim! - Azt hiszem, ezen egyedül kell túl lennem. Ha beindítod a saját vállalkozásod, akkor is boldogulnom kell majd nélküled. Akkor már csak üzleti partnerek leszünk. Egy leszek a cégek közül, akikkel szerződtél. – azért szerettem volna valahol, ha már itt tart, mert azt jelentené, hogy teljesült az álma, ráadásul a saját lábára is állt. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy nagyon fog hiányozni, ha már nem lesz itt minden nap, mert más dolgok kötik majd le az idejét és a figyelmét egyaránt. - Figyelj, Sava, nekem eddig sem volt bajom a kutyával. Nagyon szeretem az állatokat, csak nem vagyok biztos benne, hogy Oliver elég érett ahhoz, hogy felelősségteljes gazdi legyen. Amíg kicsi, addig lelkesek a gyerekek, de utána? Csak a szülőre hárul minden, én meg örülök, ha tudom egyáltalán, hogy hol áll a fejem. – panaszkodtam, egy halk kis sóhaj kíséretében, mielőtt kortyoltam volna egyet a gőzölgő feketéből. - Úgyhogy nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem, hogy az egész miattad van! – böktem felé a bögrét tartó kezemmel, kis híján ki is löttyent a kávé a pultra. – Nem hiszem, hogy megérdemelnéd, hogy beszéljek róla. Már csak azért sem – azon túl, hogy belekényszerítettél -, mert te sem mondod el, hogy mi a fene bajod van. Azt hiszed, hogy nem látom mennyire próbálsz elkerülni? Ne feledd, Savannah Farrow, hogy jól ismerlek! – közöltem vele komolyan, metsző tekintetemmel illetve őt a bögrém pereme felett.
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love or someone is still hoping for a second chance.
Igazából most is azért kerestem meg, mert már napok óta nem láttam, és ez nagyon hosszú idő, ha rólunk van szó. Ha tovább halogatom lehet rájön, hogy valami nagy gáz van, már ha eddig nem jött rá. De szerencsére nem az a fajta ember aki csak úgy kierőszakolja azt amire kíváncsi. Ha esetleg finoman mégis érdeklődne... akkor legfeljebb arra fogom, hogy bekaptam valami vírust. Bevallom, nem tetszik ez, hogy nem mondom el neki az igazat, de amúgy sincs túl nagy jelentősége, az ember a testvérének nem számol be minden egyes alkalommal, ha kettyint egyet egy férfimosdóban. Jó... nem szokott sűrűn elő fordulni velem, igazából ez az egyetlen alkalom volt, lehet, hogy heves természetű ember vagyok, de azért ilyet én sem teszek. Nem vall rám. Természetes, hogy tudd róla, már miért ne tudna, hiszen ő Sarah Farrow, ajak harapdálva bámulom ahogy díszíti a tortát, lenyűgöz a pontosság, precizitás ahogyan képes azzal a habzsákkal olyan aprólékos munkát végezni aminek aztán egy tortának nevezett csoda lesz a végeredménye. Szerencse, hogy azzal van elfoglalva, különben észrevenné a bűntudatot ami mardos már napok óta, és nem csak amiatt amit tettem, hanem, hogy nem beszélek vele erről. Mi mindent megbeszélünk, nem csak tesók, de legjobb barátnők is vagyunk. De ha... elmondanám lehet nem úgy kezelne, ahogy eddig, máshogy nézne rám, és azt nem bírnám elviselni szükségem van rá, pont úgy mint az unokaöcsémre. Nélkülük el sem tudom képzelni az életem, miért baj... ha nem mondok el pár dolgot amire amúgy sem vagyok büszke. Gyerekes hozzáállás? Biztosan, de nem tudok máshogy gondolkodni, persze tisztában vagyok vele, hogy előbb utóbb ki kell böknöm a dolgot. Már azért is mert a srác történetesen itt dolgozik a cukrászdában. Meg... mert Sarah szomszédja, így teljesen jól ismeri őt is, meg az anyját is. Az, hogy bajba kevertem magamat... nem kifejezés! A szemeimet forgatom ahogy finoman rám pírit, naná, hogy tudom, de csak vállvonogatva csipegetem a süteményt a közelben lévő tálcáról. -De az édes kishúgodnak elnézed,- vigyorgok rá egy pillanatra miközben a lábaimat is lóbálom, nem is értem hogyan tud Sarah megbízni bennem sokszor tényleg Oliver szintjén vagyok ami a viselkedésemet illeti... de gondolom ezért is értjük meg egymást olyan jól a kishaverral. -Hát gondolom nem mindegyik,- vonok vállat, lehet, hogy van olyan végzettsége is mint nekem,- majdnem elnevetem magam ahogy anyatigrisként meg akar védeni engem is, de talán még nem jött rá, hogy vagyok annyira nagy, hogy én is megvédjem magam. Na meg mivel akarhatna egy vén róka átvágni egy magam fajtát akinek még nem sok tapasztalata volt a szakmában. Sarah néha túl aggodalmaskodó. -Köszi, anyuci,- mormogom két falat között,- de aggodalomra semmi ok, nem hinném, hogy bármilyen módon át tudna verni, de megígérem, ha gáz a fickó annyiban hagyom a dolgot.- Azért jól esik, hogy tudom itt van nekem, támaszom a bajban, ami sokszor jól jön. De ez igazából fordítva is így van, hiszen amilyen könnyelmű vagyok, ha arról van szó egyből felelősségteljes felnőtté változom. Pláne, ha a kis unokaöcsémről van szó, érte még ölni is képes lennék... mondjuk ha Sarah-t akarnák bántani nyilván azt sem hagynám igazán szó nélkül. A fickónak meggyűlne velem a baja az egyszer fix. Lepattanva az asztalról elkezdem a kávé lefőzését, addig is hátat tudok neki fordítani, így sikerül újból olyan pókerarcot varázsolnom magamra amiből nem tud olvasni a nővérem. Legalábbis reménykedem benne, hogy így áll a dolog. Rákérdezni nem hinném, hogy megtenné... meg nem is tudja igazából mit kéne kérdeznie, csak azt látja, hogy valami nincs rendben. -Rendben,- nyújtom át neki a feketét úgy ahogyan ő szereti, majd mielőtt megszólalnék én is jó nagyot kortyolok belőle először, élvezem ahogy felmelegíti a bensőm, szinte érzem ahogy a koffein robban a szervezetemben, e nélkül létezni sem nagyon tudnék. -De ha kellek itt vagyok,- mosolygok rá biztatón,- Olivernek nem árt, ha már ennyi idősen megtanulja mi is a felelősség, most még fogékony rá, később már nem annyira lesz. És így amikor felnőtt lesz, nem egy méretes seggfej válik belőle,- kuncogok el hangosan egy újabb korty után. - Jajj, tudod, hogy csak jót akartam neked. Mikor mentél el utoljára bárhova egy férfi társaságában ahol nem Happy Meal Menüt kellett rendelned és nem Tom és Jerryről vitatkoznod? Nem azt mondtam, hogy menj hozzá, de jót tesz neked, ha felnőttek között vagy.- szólalok meg komoly hangon, és minden egyes szavamat úgy is gondolom, ezt láthatja rajtam. -Nem... nem kerüllek, jó? Csak sok volt a dolgom, és... nem is érzem magam jól, szerintem megfázhattam, nem akartalak téged és Olit is megfertőzni,- motyogom, majd le teszem a pultra a bögrét és mellé lépek.- Jajj imádom a munkád, annyira gyönyörű,- váltok témát hirtelen.
- Igazság szerint te vagy az, akinek pláne nem nézem el! – közöltem nemes egyszerűséggel. Nem volt a hangomban sem düh, sem sértettség, inkább csak afféle anyai, vagy főnöki szigor. – A te érdeked is, hogy itt mindig minden rendben menjen… - mutattam rá a nyilvánvalóra, hiszen ha gond lenne, az őt is ugyanúgy érintené, ahogy engem. Oké, hogy én éreztem sokkal inkább magaménak a helyet, de egyelőre még itt dolgozott ő is, ebből kifolyólag pontosan azokat vártam el tőle viselkedés terén, mint mástól. Már ami az alapokat illeti, mert nyilván másfajta elbírálás alá esett. - Elég naiv tudsz lenni, drágám… - ingattam a fejemet rosszallóan. Lehet, hogy felelősségteljes, lehet, hogy rábízom a fiamat, és az évei számát tekintve is mondhatjuk már felnőttnek, de tapasztalata az élet terén nem sok volt azért. Olyan hatalmas nehézségei hála istennek sosem akadtak, és ha rajtam múlt volna, akkor ez nem is változna a jövőben sem. Neki nem kellett hatalmas csalódással megbirkóznia, nem kellett elválnia élete szerelmétől, és mindennek tudatában megszülni egy gyereket, akit utána egyedül nevelt. Nem kellett vinnie egy egész vállalkozást, szóval maximum anya elvesztése viselhette meg. Óvtam volna, akár a széltől is, ha ezzel mentesíthetem, de talán pont arra volt szüksége, hogy csalódjon, hogy pofára essen néha, és akkor elég tapasztalatot gyűjthetne minden téren. - Ha az apjára üt, még mindig benne van a pakliban. Már csak azért is, mert fiú. – forgattam a szemeimet. – A probléma az, hogy pont ennyi idősen nem tanulja meg. Ha tíz éves lenne minimum, az már más tészta, de most… minden csak szórakozás neki. Egy alig öt éves gyerek soha a büdös életben nem fogja tudni, hogy mi a felelősség. Magának a szónak a lényegét sem érti, Sava. Annyit tud, hogy amit mondok, azt meg kell csinálnia. Néha megetetni, megitatni, sétálni vinni és játszani a kutyával, de nála ennyiben kimerül. – vélekedtem. Tudtam, hogy nagyon okos fiam van, azzal is tisztában voltam, hogy fogékony ebben a korban sok dologra, de ez véleményem szerint pont nem tartozott közéjük. Nagyon jól ismertem a korának a korlátait, és nem láttam őt csodagyereknek soha, még ha az én személyes kis csodám volt is. Azért pedig, hogy nem értettem egyet a húgommal, nem szomorkodtam. Megvolt az önálló véleményünk, én pedig az ilyesmit sosem rejtettem véka alá, legalábbis vele szemben. Fő az őszinteség, nem attól vagyunk jó testvérek, hogy mindig mindent ugyanúgy látunk. - Nekem tökéletesen megfelel beszédtémának Tom és Jerry, ebédnek pedig egy sajtburger. – inkább kortyoltam egy újabbat a kávéból. – Mintha itt nem pontosan ezt csinálnám. Örülök, ha nem kell köztük lennem… - mert néha egy-egy üzlet tárgyalás teljesen ki tudott készíteni, és kész felüdülés volt délután találkozni Olival. – Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok erre, vagy belefér jelenleg egyáltalán az életembe. Ne feledd, most lett kutyám is! – dörgöltem ismét az orra alá, eszem ágában sem volt kihagyni a lehetőséget, hogy visszapattanjon rá a dolog. - Kit akarsz ezzel álltatni? Engem, vagy magadat? – vontam fel finoman ívelt szemöldökömet kétkedően. – Köszönöm, és remélem a megrendelő is egyet fog érteni veled ebben, de ne válts témát! – nem eresztettem, akármennyire próbálkozott is menekülni. – Ki vele, mi van veled? Ugyanis egyértelműen kerülsz, nem most jöttem le a falvédőről, ezt megtanulhattad volna már. – csípőmmel nekidőltem a pultnak, ajkaimhoz pedig odaemeltem a bögrét. Tüntetőleg nem folytattam addig a dekorálást, amíg nem volt hajlandó kibökni, hogy miért volt ennyire szétcsúszva. Türelmesen kivárom én, ha ez kell hozzá.
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love or someone is still hoping for a second chance.
Nem tehetek arról, hogy néha egyszerűen kényszert érzek arra, hogy az emberek agyára menjek... pláne, ha az a nővérem, de ez nem rosszindulat vagy gonoszság. Egyszerűen csak valahogy rá kell ébresszem, hogy végre tisztába jöjjön azzal ami neki és az unokaöcsémnek lenne jó. De hát nem nagyon haladok Sőt igazán rosszul, ami azt illeti, de hát nem mellesleg milyen indokkal adok én neki tanácsokat, amikor az én szerelmi életem sem éppen rózsás. És ez még a legenyhébb kifejezés rá, de most nem is ez a lényeg, hiszen Sarah és Oliver sokkal előrébb vannak, az én magánéletem nem számít. Főleg, hogy említést sem akarok tenni róla a nővéremnek... úgy szégyellem magam, hogy arra szavak nem igazán hiszem, hogy léteznek. Pár pillanatig ajak harapdálva bámulom aztán kelletlen leugrom onnan, csak egy kicsit meg akartam nevettetni... de egyre rosszabb vagyok ennek, nem, hogy nem nevette el magát, DE még egy nyamvadt fél mosolyt sem ki erőltetnem az egyetlen, kedvenc testvéremből. Vagy nem próbálkozom valami jól, vagy csak annyira morcos hangulatában van, hogy nem fog össze jönni a dolog. Azt hiszem elkönyvelhetem magam, hogy nem jó ötlet beállnom egy cirkusz társulatba bohócnak, mert a porondon nem igazán érnék el sikereket. Az emberek oda nevetni járnak, nem pedig azért, hogy mérgelődjön, vagy szomorkodjon. Így hamar felkopna az állam. Ebben is teljesen biztos vagyok. -Értettem,- viccelődve szalutálok neki. Ahogy leporolom a fekete szoknyámról a nem létező porcicákat. Bár gondolom... most kissé rám is dühös a kutya miatt. Hiszen amikor Oli először említette nekem akkor én jó ötletnek tartottam. De abban biztos voltam, hogy az anyja nem fog könnyen bele egyezni, de egy kiskutya jót tesz egy gyerek személyiségfejlődésének. Főleg, hogy a gyerek egyke, és lehet, hogy nem volt jó ötlet, de azért én is megpróbáltam meggyőzni Sarah-t, erről, lehet az is benne van a dologban, hogy nem nagyon tudok nemet mondani a kis srácnak. Vannak apró kis titkaink, amiről, ha az anyja tudomást szerezne lehet hamar elverne engem is. Nem nagy dolog, csak esti csokizások, vagy a tegnapelőtti pizza vacsira... amit akkor ettünk amikor Sarah azon a randin volt. Ez háborús övezet most a számomra, duplán is, de nem emiatt kerültem a tesóm látványosan. Annak teljesen más oka volt, amit szégyellek is, de nem is merek elé állni az igazság bevallásával. Végül is, ő sem mesélte el az élete alatt azokat a pasikat, akikkel lefeküdt, ugye?! Azt akarta legyen magánéletem, hát most van, és nem hiszem, hogy örülne a dolognak, főleg, úgy hogy ismeri a …. az illetőt! -Ezzel... nem tudok vitatkozni,- morgom a bajszom alatt miközben azon ügyködöm, hogy le főzzem számunkra az éltető koffeint. Hiszen, akkor nem teqilázgatok egy tizenhét éves kölyökkel, hogy aztán az egyik mosdóban egymásnak essünk! A teqila igen csak elvette az ítélőképességemet, na meg a látásomat, hogy nem vettem észre a korát és nem tudtam nagyjából sem megsaccolni, hogy aztán haza menjek! Óh nem, de hát kiakartam ereszteni a gőzt, és meg is tettem, mert hát basszus jó volt. Nem sok pasi volt az életem, oké egy két futó kaland az életem során, de az a srác kora ellenére nagyon értette a dolgát, az egyszer már biztos. -Sarah! Mindent el kell kezdeni valahol, ez az alap, és ha látja, hogy hogy bánsz vele, szép lassan megtanulja, te vagy a legfelelősségteljesebb ember, akit a föld hordott a hátán, ebben teljesen biztos vagyok. Egyelőre nem is kell tudna, de azt látni fogja, hogy lassan, hogy egy kutya nem csak arra való. Amúgy meg mivel egyke gyerek szüksége van egy játékostársra, hiába vagyunk itt mi, ez mégis csak más. Amúgy meg nem értek veled egyet, attól, hogy fiú, nem biztos, hogy olyan szar alak lesz később, csak meg kell tanítani, hogy bánjon egy nővel, de mondjuk.... nem ártana egy apakép neki mindenképpen.- célzok arra enyhén, hogy hiába van anyja, és vagyok itt neki, a világ legjobb nagynénje, mégis csak szükség van egy férfira is a számára, remélem a tesóm ezt mihamarabb észreveszi. A kifogásaira csak a szemeimet forgatom, és inkább iszok egy nagy kortyot én is a kávémból, jó lehet.... van igazság abban amit mond, de azért nem árt ha férfiak társaságában is lóg. Amúgy meg nem tudom mi baja, nem raktam fel egy társkereső oldalra, hiába mondjuk meg egymásnak a véleményünket komolyabban még soha nem kaptunk össze szerencsére. -Jaj nem férjhez akartalak adni, és nem is valami idegent sóztam a nyakadba. Nem rángattam be az első utamba kerülő hajléktalant, csak RoBin tesója volt, és ráadásul orvos... tehát elég sok mindenről tudtatok beszélni, nem? Tényleg nem akartam rosszat, Sarah, csak, hogy ki mozdulj. Ha nem kezded el soha nem leszel felkészült rá... és akkor nem fog bele férni az életedbe,- nyelem le az utolsó korty kávémat is. Legalább eddig nem kerültem szóba, amíg róla van szó elfelejti, hogy velem mi van. Ugyan is engem is ezzel nyaggat.... csak azt soha nem veszi észre.... jellemző! Veszek egy mély levegőt, nem... ezt nem mondhatom el, mert akkor tényleg fejmosást kapok, lehet Olivert is eltiltja tőlem, nélkülük semmi lenne az életem, így hát.... nem mondok semmit. Na meg Max-nek is szüksége van a munkára, nem rúgathatom ki, bár... Sarah nem olyan, meg egy gyáva nyuszi vagyok! -Miért? Szerinted nem fázhattam meg? Nincs semmi csak, tényleg nem érzem magam valami jól, szerintem influenza lehet. Meg, mostanában sokat gondolok anyára, tudod, hiányzik,- ajak harapdálva sütöm le a szemem, és ez nem is füllentés, csak nem a teljes igazság. - Figyelj, este elvinnélek titeket vacsizni, mit szólsz? - próbálkozom az újabb témaváltással, hátha beveszi és békén hagy végre a faggatózással. - mellesleg, hogy vált be az új srác? -kérdezem mellékesen ahogy elkezdtek a pulton tenni venni, azért kíváncsi vagyok mennyire van megelégedve. Én... mondjuk nagyon, de az nem az a teljesítmény, amiről Sarah hallani akarna, vagy amit meg kéne ismételni, mert nem szabad!
- Senki nem vitatja a felelősség tudatomat, vagy azt, hogy a gyerekemet arra fogom nevelni. De nem fért bele az életembe az, hogy még egy kutyáról is gondoskodjak, nem érted?! – persze arra sem kényszerített senki, hogy megvegyem, de Oliver annyira lelkes lett tőle, hogy nem bírtam nemet mondani neki. Ez volt az én nagy hibám, hogy ha már az apja nem volt része az életünknek, megpróbáltam kompenzálni azzal, hogy mindig igyekeztem megadni neki mindent. Néha igencsak túlzásba is estem, de ez most nem tartozott a tárgyhoz. - Pontosan ez a lényeg, hogy nekem van vele dolgom, azt látja, hogy én hogyan bánok vele… - néha határozottan olyan érzésem volt, hogy Savanak is úgy kell elmagyaráznom a dolgokat, mintha egy gyerek lenne, aki nem lát át rendesen semmit. Persze, nyilván próbálta most magát kimenteni, mivel nyakig benne volt ebben a házi kedvenc-mizériában. Ha nem lelkesítette volna be ennyire a gyerekem, akkor nem lett volna semmi baj, de már utólag kár ezen keseregni, vagy okoskodni. - Erre van az óvoda, ahol vannak barátai. Tudod, vele egykorúak, akik játszanak vele. – vontam fel komolyan az egyik szemöldököm. – Majd én megoldom a gyereknevelést, köszönöm szépen! – utasítottam el egyből. Igen, én is tisztában voltam vele, hogy szüksége lesz idővel egy apafigurára, de ezzel egyelőre nem akartam foglalkozni. Főleg, hogy történetesen az apja ismét itt volt, és ki tudja, hogy mennyi időm lesz felkészülni arra, hogy ledobjam azt a bizonyos bombát nála. Amilyen szerencsétlen típus vagyok, előbb-utóbb valahogy úgyis rá fog jönni. Egyrészt túl jól ismert, másrészt sosem tudtam neki rendesen hazudni, mert túlságosan szerettem hozzá. A találkozás pedig rádöbbentett, hogy még mindig nem közömbös számomra. Hogy a fene vinné el! - Még jó, többször nem követem el ugyanazt a hibát. – utaltam a zátonyra futott házasságomra. Tény, hogy még mindig hittem a házasság intézményében – ostoba és romantikus módon -, de ezt nem terveztem senki orrára kötni. – Miért, olyan sok közös témája van egy orvosnak, meg egy cukrásznak? Ég és föld a kettő! És nem minden orvos intelligens. – úgy láttam, hogy a húgom néha túlságosan szépnek és könnyűnek lát mindent, pedig semmi nem volt az. Attól, hogy valaki orvos, még nem lesz jó ember, vagy remek beszélgetőpartner. Sőt, szerintem a fehér köpenyesek egy része kicsit elvont volt, és az élethez abszolút alkalmatlan. Tisztelet a kivételnek. - Tudom, hogy nem akartál rosszat, de nincs szükség arra, hogy a fejem felett hozz döntéseket az életemmel kapcsolatban. Felnőtt ember vagyok, megoldom. – sóhajtottam végül beletörődően, mert nem akartam én bántani őt, tudtam, hogy a jó szándék vezérelte. Ettől függetlenül azonban szerettem volna nyomatékosítani, hogy többé nem szerettem volna hasonló szituációba keveredni, akárhogy sült is el végül a találkozó. - Igen, nekem is hiányzik… - hunytam le egy pillanatra a szemeimet, félbehagyva a munkámat. – Viszont pechedre túl jól ismerlek, és pontosan tudom, hogy mikor terelsz. Ne anyát használd kibúvókét! – néztem végül rá metsző tekintettel. A fenébe is, hát tényleg az lenne a homlokomra írva, hogy hülye vagyok?! - Ha gondolod, Oliver előtt is folytathatjuk ezt a beszélgetést a vacsora mellett, de én a helyedben inkább most hozakodnék elő azzal, hogy mi zavart meg ennyire. Soha nem szoktál kerülni, csak akkor, ha valami nagy gáz van, vagy hülyeséget csináltál. Most melyikről beszélünk? – volt már rá példa, bár szerencsére nem olyan sokszor, de tényleg jól ismertük már egymást, mert nem csak testvérek, de afféle legjobb barátok is voltunk.
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love or someone is still hoping for a second chance.
Sarah legalább olyan makacs, mint én. Nem egyszer volt ebből vitánk, de azok nem tartottak öt percnél tovább. Még gyerekkorunkban is ragaszkodtunk egymáshoz. Emlékszem még általános iskolában piszkáltak a többiek, hiszen alacsony voltam, szőke és ráadásul szemüveges is. A menő csajok nem akartak befogadni, mert azt hitték okostojás vagyok. Az okostojások meg azért mert szőke vagyok. Ez egy olyan ördögi kör volt, ami sohasem akart befejeződni. Reggel a pláza cicák bántottak, délután pedig az okostojások. Nem esett jól, hogy sehova sem illek be, mert mindenáron tartozni akartam valahova. Aztán Sarah egyszer amikor értem jött, rajta kapott.... hogy bizony bántanak, hiszen otthon ezt nem meséltem el. Ő megvédett, kiállt értem, aztán mindenki velem akart barátkozni. Ő nem tipikus nagy tesó volt, aki utálta, hogy a kishúga rajta lóg, ő tanított meg sok mindenre, így tényleg sok mindent köszönhetek neki. -Jó... lehet, hogy kicsit én is bűnös vagyok. De ismersz, Oliver mindig le vesz a lábamról, és amikor elmentünk múlt héten sétálni látott egy kutyát. Ismered a nézését, amikor megakar kapni valamit. Nos... megígértette velem, hogy beszélek veled,- bűnbánóan pislogok a testvéremre. Tudja nagyon jól, hogy az akaraterővel eléggé hadilábon állok. Legyen szó, a drága unokaöcsémről akit imádok, vagy az édességről amit bármikor képes vagyok habzsolni, vagy Maxról... Erre inkább nem is gondolok mert ha eszembe jut, csak tizennyolc karikás jelenetek kúsznak az agyamba, amitől porcelán bőröm hamar kivörösödik. Így inkább csak az első két okra koncentrálok. -Figyelj, felesben is vigyázhatunk a kutyusra, tudod jól, hogy szívesen viszem sétálni vagy bármi. Tudod jól, hogy mindent megtennék értetek, és hogy neked is ha tudom leveszem a terhet a válladról,- mondom neki tőlem szokatlan komolysággal a hangomban. Csak remélem, hogy nem haragszik meg rám, amikért nem álltam ellent Olinak. De ha egyszer képtelen vagyok.... akkor nincs mit tenni. Ilyen gyarló emberi lélek vagyok. Tudom jól, hogy ő még csak öt éves, én pedig hússzal több. Pár pillanatig hallgatom a szavait, majd kiviharzok a konyhából, hogy pár perccel később vissza térve egy rajzot nyomjak az orra alá. Amin egy hatalmas rét van rajzolva, két felnőttel és egy gyerekkel. -Tudod, én nem akarok beleszólni, és nem is fogok, de ezt a minap az egyik óvó néni adta, amikor érte mentem. Azt mondta csak ilyen rajzokat rajzol, ez sok mindent elmond. Tudom, hogy ügyes, meg okos nő vagy, tisztellek azért amit teszel, de... Olinak szüksége van az apjára. Egy idióta barom... de nem lehetne, hogy néha találkozzanak? - pillantok rá, felkészülve a bombatámadásra amit ezért kapni fogok. De kiállom, az unokaöcsém mindenek előtt, és Sarah is tisztában van vele, csak remélni merem, hogy ez elég indok, hogy felhívja az exférjét. -Nem, ez igaz, de RoBin tesója azért nem olyan idióta,- forgatom a szemeimet, majd gyanúsan mérem végig... legalább annyira, mint ő engem,- és amúgy... csak mellékesen, nem szeretnél valamit mesélni? Érzem a pórusaimban, hogy valami történt veled.....- mérem végig alaposabban, el is felejtkezve arról, hogy konkrétan miről is beszéltünk. De igazából egy-egy. Velem is történt valami... amit nem mondtam el, és nem tudom megtegyem-e. Hogyan reagálna? Nem bírnám elviselni a csalódottságot, amit okoznék vele, nem, Sarah-ra szükségem van, nem veszthettem el. -Jó,- emelem fel a két tenyeremet,- megígérem, hogy többet ilyen nem fordul elő,- mosolygok rá, hogy kicsit enyhítsem a feszültséget. Majd anyát használom indokként... szégyenszemre, hogy miért vagyok ilyen. De... tudtam, hogy úgy sem hinne nekem. -Hát izé... tudod milyen szétszórt vagyok, és... nem szoktam hülyeségeket csinálni. Gondolkodtam az elmúlt napokban.... és szerettem volna kérni egy szívességet, a város szélén találtam egy kisebb faházat, régen fogadó volt. Megnéznéd velem?- pillantok rá reménykedve. Igen, már hetek óta agyalok ezen, és ez jó indok, de szerintem nem hiszem nekem, azért remélem eljön. Az ő véleménye mindennél fontosabb.
- Elég sokszor lát kutyákat, Sava! Máskor is járunk a parkba… - ráztam meg a fejemet, mert egyszerűen még mindig nem fért a fejembe, hogy hogyan fordulhatott ez elő. – És még sohasem hozakodott elő vele. Mondtad neki, hogy gyerekkorunkban volt kutyánk, igaz? – néztem rá szigorúan, mert csak ezt tudtam magyarázatként felmutatni, aminek még értelme is lett volna számomra. Azért nem most jöttem le a falvédőről én sem, és nagyon jól ismertem a gyerekem. - Igen, tudom… - sóhajtottam kissé bűnbánóan, mert tényleg nagyon sokat segített nekem, amióta Oliver megszületett, és ezért soha nem lehetek majd elég hálás. – Viszont azt is tudom, hogy már így is túl sokat áldoztál ránk a fiatalságodból, és el kellene kezdeni élned a saját életed, nem az enyémet megtámogatni. Ennyire nem használhatlak ki többé! – jelentettem ki, mert hirtelen ez az elhatározás született meg a fejemben. És ehhez jó lett volna tartani is magam mostantól, bármennyire nehéz lesz is megoldani. Mások is nevelnek egyedül gyereket, segítség nélkül is. Amíg a húgom szó nélkül eltűnt valahová, addig szusszantam egy kicsit. Tényleg aggódtam a furcsa viselkedése miatt, az meg különösen nem tetszett, hogy rám akarta terelni a szót. Egyáltalán nem akartam erről beszélni. - Nem szeretném a történtek után, hogy a része legyen az életünknek. – közöltem nemes egyszerűséggel, miután néztem a kezembe adott rajzot. – És nincs semmi baj ezzel a rajzzal, hiszen csak az igazat mutatja. – raktam végül félre, leplezetlen anyai büszkeséggel az arcomon. – Figyelj, ha úgy érzem majd, hogy készen állok beengedni egy férfit az életembe, akkor majd megteszem, rendben? – néztem komolyan a húgomra. Talán tényleg ezt kellene tennem, hiszen annyi oldal van már a neten, meg különböző appok is. Biztosan előbb-utóbb találnék valakit, aki alkalmas erre, és talán apja helyett még apja is lehetne Olinak. Nem lehetetlen, csak keresni kell türelmesen, és nem feladni. Tudom én, csak túlságosan féltem az újabb kudarctól, és persze életem szerelme volt, akitől meg kellett válnom az ő ostobasága miatt. Azóta sem hevertem ki teljesen, csak teltek a napok egymás után. - Jó, nem zárkózom el. Meglátjuk, hogy milyen lesz. – adtam be végül a derekam. Nem teljesen értettem azért egyet, mert bizony voltak olyan orvosok, akik istenkomplexusban szenvedtek, és cseppet sem találtam őket szimpatikusnak. De ki tudja, ez a fickó hátha kivétel lesz ez alól, ha meg nem, akkor többet nem találkozunk, és kész. Nem kényszeríthet senki semmire, amit nem szeretnék. - Nem érzel te semmit, csak próbálod elterelni a figyelmem magadról… - morogtam az orrom alatt, most már teljesen félbehagyva a díszítést. Majd később befejezem, amikor képes leszek teljesen oda koncentrálni, mert ez most sajnos nem ment. Amióta elkezdtünk beszélgetni, ezerfelé jártak a gondolataim, és hiába jött zsigerből nálam ez a pepecselős munka, nem akartam leadni a színvonalat és a minőséget. Az én nevem fémjelezte ezt a munkát, ami nem kis szó. - Persze, szívesen elkísérlek, ha szeretnéd. – egyeztem bele biccentve egyet. – De biztos, hogy a város szélére szeretnél kiköltözni? Onnan macerás bejutni a reggeli csúcsban… - persze örültem, hogy gondolkozott ilyenben, és szerettem volna maximálisan támogatni benne, de nem tudtam mennyire jó ötlet ez. – Ugye tudod, hogy nagyon jól tudom, hogy nem ettől vagy zavart… - dörgöltem azért az orra alá, csak hogy mind a kettőnk számára tiszta legyen a felállás. – Ki vele végre, Sava! – szóltam rá most már komolyabban.
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love or someone is still hoping for a second chance.
Bűnbánóan hajtom le a fejem... most mit tegyek.... lebuktam. De... egyszerűen nem tudom mit tehetnék, vagy hogyan. Azok a kék szemek a gyengéim, akármit is gondoljon rólam a nővérem. Gyenge jellem vagyok, már gyerekkorunkban is nehezen tudtam nemet mondani. -Sajnálom, de igen! Meséltem róla, és sajnálom, de nem bírok ellenállni Olivernek, meg a pajkos szemeinek. T talán megtudod tenni, de én.... nos én egyáltalán nem tudom! - majd belém fojtja a szót a szavaival. Először elkerekedett szemekkel hallgatom őt, majd oldalra pillantok. Hát.... lehet túlságosan segítőkész voltam, és.... már kezd engem unni. Amit meg is értenék, de nekem ez nem volt áldozat sohasem. Sőt, örömmel tettem, és teszem a mai napig. Lehet az, hogy vakrandira küldtem talán.... túl sok volt? -Tudod jól, hogy ez nem áldozat nekem, és ti vagytok a családom, te meg Oli. De... megértem, ha magánéletre vágytok meg minden....- motyogom a bögrémet szorongatva. Majd, hogy ne tűnjön fel a dolog, hogy mennyire bánt a feltételezése, inkább elő keresem a tökmag rajzát, amit az óvó néni a minap nyomott a kezeim közé. -Én megértem persze, egy idióta barom volt, és ha tehetném hidd el, én magam herélném ki. De attól még nem változtat a tényen, hogy sajnos Oli apja. És szüksége van rá. Ja,persze nincs, azon kívül, hogy hiányzik neki az apja. A kutyát is ezért találta ki, pótolni akarja vele. Sarah, én nem akarom megmondani, hogy éld az életed.... nem is tehetem meg, de.... ! Annyit kérhetek, hogy gondold ezt végig, ha másért nem... legalább a fiadért.- mondom neki csöndesen, ahogy lenyelem az utolsó korty kávét. -Hidd el, nem is kérnék többet tőled,- mosolygok végül rá. Lehet nem ő lesz a második nagy Ő az életében, de attól függetlenül jól érezheti magát a fickóval. Ez még nem bűn. -Jajj.... félreértettél, én azt nem azért akarom megvenni, hogy oda költözzek.... hanem, hogy fogadót nyissak,- jelentem ki ünnepélyesen,- a lakásom tökéletesen megfelel, de megálmodtam, hogy lesz egy saját fogadóm,- válaszolom neki csillogó szemekkel.... majd zavartan hallgatok el... nem titkolhatom tovább. -Izé.... a szomszédodban lakik valaki... akivel véletlenül lefeküdtem, és.... véletlenül itt dolgozik,- nyögöm ki végül. Nem biztos, hogy tudni fogja, kiről van szó.... talán nem fogja. -Nos... indulhatunk?- ragadom meg a kezét hirtelen.
- Én elhiszem, és imádom, hiszen az én fiam. Ettől függetlenül te vagy a felnőtt, és az a feladatod, hogy nemet mondj neki. Ő csak egy gyerek, te meg felnőtt vagy. – egyszerűsítettem le a dolgot. Sohasem jutott volna eszembe, hogy eltiltsam őket egymástól, de lassan eljön majd az ideje, amikor Olit nevelni kell, és nem lehet mindent megengedni neki. Már így is jócskán el volt kényeztetve, amit eddig nem bántam, de előbb-utóbb úgy a fejünkre fog nőni, hogy öröm lesz nézni. És természetesen nem a húgom fogja megszenvedni, hanem én. - Nem erről van szó, Sava! – sóhajtottam gondterhelten, beletúrva szőke tincseimre. – Egyszerűen csak a fiatalságodat ránk áldoztad, és azt szeretném, ha megtalálnád a saját utad, és elkezdenéd az életed. Mármint azt a részét, ahol saját családot alapítasz, meg találsz egy megbízható társat… - soroltam, mert ezt szerettem volna neki a jövőben. Azt, ha egyáltalán van jövője, és nem körülöttünk pattog folyton. Sokszor már úgy éreztem, hogy visszaélek a segítőkészségével, pedig nem akartam ilyesmit. - Én nagyon hálás vagyok azért, hogy mindig segítesz, és sosem utasítanám vissza, csak nem akarom, hogy az összes fiatal éved csupán erre áldozd. Tudod, hogy meg tudom oldani, és akkor is a húgom maradsz, ha nem ugrasz folyton, amikor én kitalálom. Nem szabad, hogy továbbra is kihasználjalak. – talán nem ez volt a jó kifejezés erre, de ugyanakkor sokszor mégis így tűnhetett. Ezt pedig egyáltalán nem akartam. Régen nagyon rá voltam utalva a segítségre, de megtanultam egyedül is boldogulni. Kellett, hogy legyenek saját dolgai rajtunk kívül is, mert talán észre sem vette, hogy mekkora igénye lenne rá. - Olyasmit nem akarhat pótolni, ami soha nem volt neki. Fogalma sincs róla, hogy milyen lenne, ha lenne mellette egy apa. Attól még, hogy az óvodatársai mesélnek dolgokat, neki fogalma sincs róla, érted? – pillantottam fel rá, csak futólag nézve meg a rajzot. – Jó, majd végig gondolom. – hagytam végül rá, mert úgyis addig mondta volna, amíg nem teszek így. Én azonban öt évvel ezelőtt meghoztam egy döntést, és továbbra sem éreztem úgy, hogy ezen változtatnom kellene. Majd, amikor valaki olyannal ismerkedek meg, akkor lesz Oliver mellett egy apa-figura, de csak azért nem kívántam visszaengedni az életünkbe az vér szerinti apját, hogy aztán neki is csalódást okozzon. - Hogy micsodát?! – kérdeztem vissza, mint aki nem értette jól, amit hallott. – Értem. – nem, valójában egyáltalán nem értettem, ami valószínűleg lerítt az arcomról is, ahogy a homlokomat ráncoltam. A baj az volt, hogy nem akartam a kedvét szegni, ugyanakkor megjátszani sem tudtam magam tökéletesen. – És ez az ötlet most honnan jött? Tudod egyáltalán, hogy mennyi engedéllyel, munkával, és pénzzel jár? És akkor még ki tudja, hogy mennyire sikerül nyereségessé tenni… - ráztam meg a fejemet. Én már csak tudtam, én is megszenvedtem a cukrászdával, habár abban neki is volt része. Szóval, pontosan tudnia kellett, hogy mivel jár egy saját vállalkozás, egy panzió üzemeltetése meg aztán pláne melós volt. - Hogy mi van?! – ezúttal már tényleg nem voltam biztos abban, hogy azt hallottam, amit. – Hogy az istenbe lehet véletlenül lefeküdni valakivel, Savannah?! – szűkültek össze a szemeim, ahogy meredten néztem rá. A hangomat azért lehalkítottam, nem tartozott másokra, hogy miről beszélünk, ennek ellenére nem mozdultam. Hiába fogta meg a kezemet, én bizony lecövekeltem a pult mellett. – Ráadásul… kiskorú? – voltak sejtéseim, hogy kiről van szó, mert csak egyetlen olyan alkalmazottam volt, aki egyúttal a szomszédom is. Nem volt nehéz kitalálni. – Jézusom, hát nem csoda, hogy ilyen zavart vagy… teljesen elment az eszed! – sziszegtem. Nem voltam dühös, inkább csak… nem, fogalmam sem volt, hogy mit érzek.
Kezdőlap
~ Szószám ~ 