Kedvelem a sajátos munkámat, a bejegyzéseim miatt szükséges kutatómunkát, és mindazt, ami ezzel az egésszel jár. Mindennap tanulok valamit, ismerek meg embereket, amely változatossá teszi a hétköznapjaimat. Az ételek iránti szenvedélyem már egészen kiskorom óta a részemmé vált, és az óta sem nőttem ki, sőt ami azt illeti, csak még inkább uralta az életemet. Arra viszont még én sem számítottam, hogy egyszer majd velem készítenek interjút. Velem. Komolyan őrület, mert mikor Eliza felkeresett, azt hittem, hogy valaki igyekszik megtréfálni. Elég könnyen bedőlök az átveréseknek, ezért ha tízszer nem kérdeztem rá a szavainak hitelességére, szerintem egyszer sem. Szegény lehet, hogy el sem jön a találkozóra tekintve az első egyeztetésünk körülményeire. A Central Park egy központi helyén találtam magamnak kényelmet, mert bár szeretem az elegáns cipőket, nem szívesen állok velük egy helyben, mert a végén még egy műsort adok az embereknek miképp kell egy helyben állni, és úgy elesni. Lehetetlennek tűnik? Ez a nőszemély itt képes rá. Nem egyszer mutattam már be ehhez hasonló dolgot. Szerencsére a negyedét csak önmagamnak, a többit pedig közönség előtt műveltem. Senki sem mondta, hogy könnyű az én cipőmbe járni. Izgatottan járnak a lábaim az egyik padon ücsörögve, miközben ceruzaszoknyámat igazgatom, és a kezemben lévő mappának tartóján dobolgatok.
Egy egész térképet állítottam össze a kedvenc éttermeimről, melyek segítségével sikerül majd belevezetnem őt a sajátos világomba. Mellesleg úgy gondolom, hogy enni mindenki szeret, így nem lesz annyira vészes majd belemerülni a különböző témákba vagy ételekbe. Vele beszélgetni egészen más lesz, mint otthon írni magamnak, majd egyszerűen rábökni a küldés gombra, és várni az ítéletre. Most rendesen beszélnem kell arról mit és miért csinálok, ez pedig egy igazi kihívásnak számít, hiszen egyszerre kell befognom a számat, és magyaráznom is. Túl sok információ, túl sok baj, -és ezt muszáj az eszembe vésnem, mielőtt megint elszabadulok. A hajamat igazítom meg, vagy a felsőmet és a szoknyámat teszem a helyére. Majd újraismétlem a mozdulatot. Eliza írásai lenyűgözőek, ezért is érzem megtisztelve magamat, hogy beszélgethetek vele. Olyan lánynak tűnik számomra, aki élvezi az életet, és azt is, amit csinál, ezzel pedig úgy gondolom, tudok azonosulni. Örülök ennek, mert képtelen lennék komoly emberekkel beszélgetni sokáig vagy olyanokkal, akiknek az élet a túlélésről szól és egy kis nevetés felér valami gyengítő szerrel. Én sem a komolyságomról voltam híres, de ez nem azt jelentette, hogy ne tudtam volna átérezni egy helyzet fontosságát vagy vált a hangulatom olyanná, amelyet a körülmények megkívántak. Lehet velem minden témáról beszélgetni, akár még ha úgy hozza az akkori állapotom még jó tanáccsal is szolgálok, csak azt mondom, könnyedebben tudok érvényesülni, hogyha vidámabb dolgokról van szó. Most valahogy úgy érzem, meg kell találnom a kettő közöttit, és azon a vonalon maradni. Nem kell sokat várakoznom, hogy észrevegyem a vörös hajú lányt nem messze tőlem, ezért gyorsan felállok a helyemről, és intek egyet, hogy felhívjam a figyelmét amúgy teljesen átlagos kinézetű jelenlétemre. Mikor ez megtörténik, elmosolyodok, és én is teszek pár lépést felé, nehogy azt higgye itt fogunk szobrozni egész nap. - Szia Eliza..Liz. Melyiket szereted jobban? – belső tapsvihart adok magamnak gratulációmat kifejezve a legfurább kezdésért. - Lola lennék, de ezt gondolom, már tudod. – folytatom tovább, mely miatt megbizonyosodok arról, hogy ideje abbahagyni önmagam ismertetését, és átadni társaságomnak a terepet. Mégiscsak ő a kérdező, én pedig a válaszoló. Vagy valami ilyesmi.
• SHOW ME YOUR FAVOURITE PLACES AND TELL ME MORE ABOUT YOURSELF
Egy ideje már olvasgattam Lola blogját, hogy megbizonyosodjak róla, tudnék-e vele miről beszélgetni, ami elegendő egy cikkhez az újságba vagy a blogra, a válaszom pedig végül az igen lett. Persze a laphoz nem állíthatok be az ötletemmel, mert akkor rögtön jönne a kérdésözön, hogy mégis mi célom van az interjúval, adjak be egy vázlatot, azt vagy elfogadják vagy nem, vagy beleírnak még vagy nem... Ellenben, ha már a kész anyagomat tudom oda vinni, akkor az alapján eldönthető, hogy mehet-e a magazinba vagy sem, esetleg finomítsak valamit, vagy szedjek ki, netán kérdezzek még valaminek utána. Igen, sokkal szerencsésebb ez a lehetőség, hiszen még számomra se állt teljesen össze, hogy mi is a legfőbb célom a mai találkozóval, de talán az, hogy megismerjük Lolát, s azt, hogy milyen is egy gasztroblogger. Aztán majd a nap folyamán alakul a téma valamerre biztosan és akkor az alapján tudok címet választani meg kiemelni bizonyos dolgokat. Az alany, Lola egyébként aranyosnak tűnt a telefonbeszélgetésünk alapján. Mondom, már szemezgettem a blogjával, így a kapcsolat fülecskére is napi szinten rákattintottam már egészen addig, amíg el nem döntöttem, hogy végre írok neki egy e-mailt. Szegény lány alig akarta elhinni, hogy tényleg vele akarok beszélgetni, vagy hogy hivatalosabban mondjuk: interjút készíteni. Nem tudom hányszor kérdezett vissza, de mindannyiszor elmondtam ismételten, hogy nem csinálok belőle idiótát. Végül megadtam neki a számomat, hogy ha már biztosan hisz nekem, akkor nyugodtan hívjon fel, vagy dobjon rám egy sms-t és felhívom, amikor biztos jó nekem. Szóval az időpont egyeztetés már em volt a legegyszerűbb, de ezen nem akadtam fel sem másokkal sem vele szemben, hiszen én magam sem tudom például megmondani, mennyi időre lesz szükségünk. Nem is csoda, hogy én a mai napra nem terveztem inkább semmit, meg amúgy nem is nagyon ettem, mert Lola mondta, hogy étterem körbejárást csinálunk, szóval jobb, ha minél üresebb a hasam, ugye? Egyébként ez alapján már kezd is összeállni a fejemben a cikk, mondjuk étteremajánló lehetne Lolátol. Hmmm... Pontosan érkezem a megbeszélt helyre, mint mindig. Mikor meglátom a képekről már ismert hölgyeményt, mosolyogva indulok felé, s közben kicsit megigazgatok a blézeremet. - Szia, nekem mindegy, amelyik számodra szimpatikusabb - mondom mosolyogva, miközben kezet nyújtok felé bemutatkozásra. - Igen, és köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet. Szeretném még az elején mondani, hogy nem tudom még, hogy az ELLEben jelenik majd meg a cikk vagy csak a blogomon, s remélem, ez neked nem probléma. Mindkettőnek meg vannak az előnyei meg a hátrányai, ha szeretnéd, akkor belemegyek a részletekbe, de érthető módon nem akarlak ezzel fölöslegesen untatni - hagyok némi gondolkodási időt Lolának, hogy érdekli-e ez a téma vagy inkább hanyagoljuk. Ha előbbi, akkor természetesen belemegyek a téma kifejtésébe, ha nem, akkor rögtön egy fontos kérdést indítok felé. - Muszáj megkérdeznem még az elején, hogy zavar-e ha hangfelvételt készítek? - mutatom fel a mobilomat, mert persze, hogy erre is azt használom.
Nem vagyok egy olyan fajta nőszemély, aki teljesen és totálisan szétcsúszik, hogyha valami izgatottá teszi. Kinek hazudok? Pontosan ilyen vagyok. Most viszont ez triplán veszi át felettem az irányítást, mert az izgatottság mellé beköltözik az aggodalom is, hogy valami olyasmit mondok, ami totálisan keresztbetesz nekem. A félelmem nem feltétlenül alaptalan, hiszen tényleg képes vagyok erre. Ha beszélek, akkor mindenről beszélek, és egyfolytában, abban reménykedve, hogy a végén el is jutok odáig, ahova amúgy is szerettem volna eljutni. Épp, mint most. Menthetetlen vagyok, és a reggeli kávém sem éppen segített helyrerakni ezt a szokásomat, jóllehet rontott is rajta. Ha nem iszom meg, akkor egész nap olyanná válok, mint egy morgós macska, és elkerülöm az embereket, mert összeveszek velük, ha viszont mégis, akkor pont az ellenkezője történik. Beszélek, nevetek, és túl gyorsan történik minden egyszerre. Ezt természetesen nem fogom megosztani majd a társaságommal, mert nem hinném, hogy egy-két szokásomat ki tudnám neki úgy magyarázni, hogy ne tűnjek kezelhetetlen esetnek.
Egy kényelmesebb, és mégis enyhén hivatalos szerelés mellett maradtam, az összeállított térképet pedig reggelről már vagy tízszer átfutottam a biztonság kedvéért. Egyszerűen nem tudom, miképp kellene majd viselkednem. Legyek önmagam vagy ne legyek önmagam? Mindkét helyzet eléggé necces nálam, így úgy vagyok vele, hogy lesz, ami lesz, majd kialakul. Ha úgy gondolok rá, mint egy szimpla beszélgetésre, nem történhet akkora probléma. Egyedül arra kell koncentrálnom, hogy kerüljem a nyilvánvalót, a találkozásunk igazi okának megnevezését. Veszek egy mély levegőt, összerakom magamat normális, emberi kinézetbe, és miután megérkezik Eliza, nem meghazudtolva magamat köszöntöm őt. - Akkor maradok a Liznél. – jegyzem meg egy mosollyal az arcomon, és úgy ölelem magamhoz a kezemben lévő mappát, mint egy mentőkötelet a teljes süllyedésem előtt. Ez esetben remélem a segítségemre is lesz. - Ugyan, én köszönöm, hogy megkerestél. Bármelyikben is jelenik meg, én tökéletesen rendben vagyok vele. – osztom meg vele véleményemet, kerülve a totális rajongólány tüneteket, a kérdésére viszont kezdetlegesen csak a fejemet ingatom, hogy így fejezzem ki ellenkezésem hiányát. - Csak nyugodtan. Tegyél mindent úgy, ahogyan szoktál. – egyezek bele a felvétel elkészítésébe, majd egy pillanatra körülnézek, hogy merre is vagyunk most pontosan, és így állok elő az első általam eltervezett helyszínnel. - Összeállítottam egy egyszerű kis térképet azokról a helyekről, amelyek igazán a kedvencemmé nőtték ki magukat az évek során. Az első körülbelül fél órára van innen. – jegyzem meg neki még így indulásunk előtt. Igyekeztem olyan helyszíneket összeválogatni, amik nem lesznek túl megterhelőek az utunk során, ezzel is megkönnyítve a napunk hátralévő részét. Ugyanakkor éhesek sem leszünk azoktól az összeállításoktól, amelyeket beleírtam a terveim közé. Azt hiszem muszáj leírnom mindent, különben az agyam úgy dönt, hogy összeveszik velem, és eltörli mindazt, amit a fejembe vettem. Néha rá kell jönnöm, hogy egyszerűen én vagyok saját magam legnagyobb ellensége, ez pedig roppant félelmetes. Remélhetőleg ma ez nem fog előjönni. Basszus, ezt nem szúrhatod el Lola!
• SHOW ME YOUR FAVOURITE PLACES AND TELL ME MORE ABOUT YOURSELF
Kíváncsian vártam a mai találkozást Lolával, hiszen mások blogjait olvasni az egyik hobbim és ha kajáról van szó, ami még jól is néz ki, mert ügyes a fotós, akkor az adott blog vagy Instagram profil már is jó pontot szerzett nálam. Igen, már elég sok kajás profilt követek és sokszor onnan merítek ötleteket magamnak én is, hogy mit is csináljak magamnak, amit kitehetek a saját Instagramomra, természetesen betaggelve ott a forrásomat. Tuti, hogy ma is minden kaját lefotózok, hogy a leendő cikkbe is tudjak majd válogatni, meg a profilomra is kitehessek ezt-azt. Szerencsére a magazin egyik informatikusa megbuherálta kicsit úgy a mobilomat, hogy hangfelvétel közben is tudjak fotókat készíteni, mert egyértelmű, hogy néha az interjú közepén készülhetnek a legjobb képek a cikkhez, ha épp olyan témáról van szó. A megbeszélt helyhez közeledve igyekszem észben tartani bizonyos kérdéseket, amik segíthetnek majd egy szuper cikk megírásában, aztán meglátom Lolát. Legalábbis szerintem ő az, mert úgy néz ki, mint a lány a képeken, és mikor elindul felém, akkor már biztos is vagyok a dologban. A megszólítása már szimpatikus, mosolyt is csal az arcomra, hogy biztosra akar inkább menni a becenév osztogatással, s mikor végül a Liz mellett dönt, biztatóan rákacsintok, hiszen látom, hogy izgul, de erre inkább nem teszek megjegyzést, mert akkor csak rosszabb lenne neki, már most is úgy szorongatja azt a mappát, mintha az egyetlen mentsvára lenne, nagyon aranyos. - Szuper! Akkor száz százalékosan tudok végig rád figyelni - örvendezem és már el is indítom a hangfelvételt a telefonon, hogy biztos ne maradjon ki semmi se belőle, majd a blézerem belső zsebébe csúsztatom, hogy onnan hallgatózzon. - Hmmm... Jól hangzik, akkor talán jobb is, ha indulunk, nem? - pillantok rá érdeklődve, s ha elindul az egyik irányba, akkor sétálok mellette, de a számat persze nem fogom be, mert nem azért vagyunk itt, hogy csöndben legyünk. - Nem szeretném ezt a él órás sétautat hasztalanul tölteni, gondolom megérted miért, szóval kezdésnek indítsunk néhány egyszerű kérdéssel és ne izgulj, igyekszem jó társaság lenni neked, ugye nem vagy ideges? - szeretném, ha nem úgy tekintene a beszélgetésünkre, mint valami hivatalos szertartásszerű valamire, ahol akármit mond ki, azt nem szívhatja vissza. Nem az a célom a cikkemmel, hogy valami pletykát indítsak róla, semmi ilyen nem fordult meg a fejemben, csupán örülnék neki, ha a tehetséges emberek nagyobb figyelmet kapnának, s Lola blogját olvasva úgy éreztem, hogy ő is egy közülük. Nem tudom pontosan, mi fogott meg igazán meg benne, a stílusa vagy az ízlése, de valami van benne, ami miatt írni akarok róla és segíteni neki a karrierje kiépítésében. Éppen ezért indítok a két legsablonosabb kérdéssel, amit feltehet az ember, mert remélem, hogy az erre kapott válasz után fel tud venni a beszélgetésünk egy kötetlenebb formát, ami sokkal kevésbé érezteti azt vele, hogy interjút készítek vele, mintha például folyamatosan csak kérdeznék a válaszai után, akár egymástól független kérdéseket is. - Mondd csak, mikor és miért döntöttél a blogolás mellett? A gasztro témaválasztásnak esetleg van valami konkrét indoka?
A mások előtt szerepelés nem az én világom, hiszen a vége az lesz, hogy csúfosan elbukok. Tudom, hogy most leginkább egy két emberre szóló beszélgetés részese lehetek, de ennek a találkozásnak a célja már több személyt von maga után, ami lássuk be szinte egyenlő a tömeg előtt szerepeléssel. Igyekszem nem így gondolni rá, megnyugtatni az elkalandozó gondolataimat, hogy nem fog történni semmi baj, és nem fogok olyat mondani, amellyel teljesen elpusztítom az eddig felépített világomat, de valahol egyszerűen eltévedek. Egyébként régebben elég jól elő tudtam magamat adni. Én voltam a sulis szereplések fénypontja, a kislány, aki a nagy szájával és lelkesedésével odatipegett a mikrofonhoz, és úgy mondta a betanult szövegeket és verseket, mintha csak saját maga írta volna azokat. A nevelők oda meg vissza voltak értem, a többiek meg részben ki nem állhattak, mert én voltam a kis kedvenc, az állandó sztár. Élveztem én a rivaldafényt? Eldöntöttem biztosra, hogy egyszer majd színésznő leszek vagy énekesnő, - hangom az a messze-messze galaxisban, - egyszer majd ha felnövök? Naná! Biztos voltam a dolgomban, csak a dolgok nem voltak biztosak velem. Aztán történt egy kis elszólás, amikor is a szöveg megkívánta a komolyabb nyelvezetet. Gyakoroltam, tudtam kívülről a szöveget, aztán a színpadon állva a béke helyett azt mondtam, hogy béka. És valami abban a pillanatban eltört bennem. Azóta úgy vigyázok a számra, mintha szájkosarat kívánna maga után minden egyes megszólalásom, és most sem érzem szükségét, hogy ezt elhanyagoljam. Természetesen azokkal, akik már régebb óta az életem részesei vagy nem feszélyezik a nem átlagos témák feszegetése, könnyen elcsacsogok. Csak leljek rá ilyen emberekre. Olyan kevés van, aki öt perc után nem úgy néz rád, mintha ezzel egyenesen a mosolygóba tudna teleportálni téged.
Liz kedves lánynak tűnik. Olyannak, akiről el tudom képzelni, hogy értékelni a magam módján előadott szövegelésemet, de nem merek kockáztatni. Ezért valahol meghúzom azt a láthatatlan határvonalat, és tartom magamat a legjobb formámhoz. Már ha az létezik valahol. Heves bólintással fejezem ki egyetértésemet az indulással kapcsolatban, mely az első helyszín felé vezeti az utunkat, a kérdésére azonban felfigyelek. - Teljesen megértem, és rendben vagyok, csak még új ez a helyzet. Azt hiszem nincs okom megcáfolni a szavaidat, mert egy kicsit igenis izgulok. De ez természetes, nem? – mosolyodok el, és egy pillanatra körülnézek, hogy nehogy másfelé vezessem őt. Nem lenne szerencsés körbe-körbe sétálni a parkba csak azért, mert néha, - mindig, - figyelmetlen vagyok. Magamban mantraként elismételve nyugtatom le a jelenlegi állapotomat több-kevesebb sikerrel. - Úgy tizennyolc környékén lehettem, amikor először megfordult a fejembe a blog ötlete. Akkor még csak kezdetleges volt az egész, inkább vázlatok, és emlékszem, hogy egy füzetbe gyűjtöttem össze az elképzeléseimet. Mire betöltöttem a húszat, már kész tervvel együtt alkottam meg a blogomat. – kezdek bele az első kérdés kivesézésébe, a másodikon viszont akaratlanul is elmosolyodok. - Itt mindenképpen megemlíteném apát, aki már egészen kiskorom óta igyekezett bevezetni a főzés minden egyes kis fortélyába. Nagyon sokat tanultam tőle, de magamhoz híven szerettem kipróbálni új dolgokat. Két teljesen különböző ízvilágot, ami egyáltalán nem szokványos együtt megkóstolni, majd ha jónak tűnik, akkor felhasználni. Egy idő után tudtam, hogy részben az önmagam útját kell járnom, és felfedeznem más kultúrákat, ízeket. Szóval talán ez lenne az az indok, amiért kialakult a blogom témája. A főzés iránti kíváncsiságom. – fejezem be a válaszadást.
• SHOW ME YOUR FAVOURITE PLACES AND TELL ME MORE ABOUT YOURSELF
Mostanra már minden olyan könnyen megy, de emlékszem, milyen volt, mikor az Ellehez kerültem. Hiába telt el már sok idő addigra a show óta, mégis akkor úgy éreztem, hogy megint én vagyok az a csúnya lány, akivel senki sem akar táncolni majd a végzős bálon. Azon különleges esetek közé tartoztam, akiknek nem kellett felküzdeniük magukat azon a bizonyos ranglétrán a magazinnál, mert a történetem felkeltette a szerkesztő érdeklődését és sikeresen megkaptam a megpályázott, megüresedett állást. Mégis, mikor bementem a meghallgatásra, úgy éreztem, minden szem rám szegeződik, mert biztos valami gond van velem, előjöttek biztos a régi vonásaim és nem kapom meg az állást, mert nem illek ezekbe a körökbe. Aggodalmaim viszont mind tudjuk, mennyire hiábavalóak voltak és az Ellenek köszönhetően végre egyre magabiztosabb lettem, ahogy egyre újabb és másabb feladatokat kaptam. Lolát még nem tudom hova tenni, hogy a blogomon teszem majd közzé a mai beszélgetésünk eredményét vagy majd a magazinban olvashatja magát viszont. Megnyugtat, hogy nem problémázik ezen, mármint azon, hogy még én magam sem tudom, hol lesz olvasható ez a cikk, de szeretnék mindent megtenni majd annak érdekében, hogy bekerüljön a magazinba. Maga a témaválasztása is már szerintem eléggé jó, hogy étteremtúrára megyünk, az ilyeneket szeretni szokták az olvasók, mert a fincsi kajákat mindenki szereti. - Persze, ez teljesen normális, elvégre most nem a laptopodról írsz a blogodba, hanem itt vagyunk élőben... Azért tudom, hogy ez mennyire más, és csak azt tudom javasolni, hogy esetleg próbáld úgy felfogni ezt az egészet, mintha én lennék az új cserediák, akit körbe kell vezetned - biztatom mosolyogva és csak remélni tudom, hogy ez segít neki valamennyire. Nem szeretném, hogy úgy teljen az egész interjú, hogy görcsöl azon, mit mond, hiszen én úgysem arra megyek, hogy valami botrányosat publikáljak róla. - Ha valamit mondjuk mégsem szeretnél, hogy benne legyen a cikkben, akkor csak tedd hozzá és nem lesz benne, ezen se aggódj. Nem azért jöttem, hogy ízekre szedjelek. Éppen ezért indítok két egyszerű kérdéssel, melyekre biztos könnyű választ adnia, s amiktől azt várom, hogy valamilyen alapot biztosítanak majd a beszélgetésünknek. Alaposan figyelek, mikor belekezd a válaszadásba, és elmosolyodok, mikor a füzetét emlegeti. A korábbi gondolatomat, miszerint Lola szimpatikus lehet számomra az, hogy ilyen gondosan és figyelmesen rákészült a blogjának elindítására, nem cáfolja meg, inkább biztosít afelől, hogy jól választottam, mikor úgy döntöttem, interjút készítenék vele. - Ez nagyon érdekes, apukád csak nem szakács volt, hogy őt is ennyire érdekelte a főzés, hogy bevezetett téged is a világába? Van valami különleges recept is, amin mai napig nem változtatnál, mert az övé a legjobb vagy őt is tudnád kicsit kritikusabb szemmel nézni?
Gyerekként mindenki annyi elképzeléssel él a Mi leszel ha nagy leszel? kérdésre válaszadás közben. Amíg a környezetemben jó pár kislány hercegnő szeretett volna lenni vagy a szüleikhez hasonló munkát végezni, addig én azon gondolkoztam, hogy melyik csokit faljam fel legközelebb, amiből nem lesz probléma apának, ha eltüntetem a gyűjteményéből. Soha nem volt konkrét tervem, és csak akkor kezdett el alakulni bennem a főzés iránti vágy, amikor megengedte, hogy besegítsek neki az étterem munkálataiba. Nem különösen éreztette velem, hogy ezen a pályán kellene maradnom, ő neki fontosabb volt az, hogy boldog legyek azzal, amit majd csinálok. Természetesen örült volna neki, hogyha az én kezembe adhatja majd át az étterem vezetését, ha már ő nem tud vele foglalkozni, de nem úgy tálalta, mintha kényszer lenne. Csupán az én döntésemnek kellett lennie, ő pedig minden módon segített abban, hogy kiváló szakáccsá váljak a tanítása által. Engem sem kellett sokáig noszogatni, mert mégis azzal foglalkoztam, amit szeretek, és különösen ösztönző volt, hogy a nap végén kóstolót is kaphattam apa új alkotásaiból vagy a régiekből is.
Mosolyt csal az arcomra Eliza kedvessége és az, ahogyan próbál segíteni az ellazulásban az interjú folyamán. Nem megy bele túlságosan a magánéleti kérdésekbe vagy okoz olyan hangulatot, amely kényelmetlenné tenné a beszélgetésünket. Olyanná varázsolja inkább a közös programunkat, mintha mindig is ismertük volna egymást, így pedig sokkal könnyebb, mint úgy gondolni rá, mint egy fontos interjúra. - Ez működhet. - mosolyodok el, miközben első helyszínünk felé tartunk, de közben sem hagyjuk abba a beszélgetést. A blog kialakulására kérdez rá, én pedig felhozom múltam egy olyan szeletét, amelyet igazán kedvelek. Apáról mesélek, aki nagy hatással volt rám életem során. Ketten voltunk csak, az összetartásunk pedig mindennél erősebbé vált az idővel. Neki is nehéz volt engem is nevelni, és az éttermet is megfelelő módon tartani, de soha nem volt neki a munkája fontosabb, mint én. Elsőbbséget élveztem, bármi is legyen. Mindig azt hangoztatta, hogy én vagyok számára a legfontosabb, a második fontos pedig a nyomomba sem ér. És én sem éreztem, hogy bárki is betölthetné ezt a helyet vagy átvehetné, amit apa képvisel számomra. Apró bólintással jelzem, hogy figyelembe vettem szavait, miszerint ha valamit nem akarok nyilvánosságra hozni, akkor nincs más dolgom, mint neki szólni. Ennek ellenére én is vigyázok a csacsogásom megfékezésére, ugyanis a kimondott szavakat már nem lehet visszaszívni. Ha megjelennek a külvilágban, ha nem. Kérdése egyszerre csal mosolyt az arcomra, és gondolkoztat is el, végül bele is fogok a válaszadásba. - Apának nagyon fontos a hagyományok megőrzése, és papától megörökölt családi éttermet vezeti már egy jó ideje, és szakácsként is nagy szerepet vállal. - kezdek bele, miközben a táskám pántját babrálom közben. - Imádom a főztjét, de mióta én is komolyabban benne vagyok a főzésben, egyfolytában kikéri a véleményemet. Mondjuk úgy, hogy egymás kritikusai vagyunk. - nevetek fel egy kicsit, de ezután tovább folytatom. - Megosztjuk egymással a jó tanácsainkat, amiken még változtatnánk. Bízunk egymás véleményeiben, de mindketten vagyunk annyira makacs természetek, hogy kitartsunk egy-egy főztünk mellett, hogyha elégedettek vagyunk vele. Fontos, hogy őszinték legyünk egymással, mert csak így léphetünk feljebb, vagy alkothatunk újabbat. - teszem még hozzá, elmesélve milyen kapcsolatban is állok apával meg úgy az egész főzéssel.
• SHOW ME YOUR FAVOURITE PLACES AND TELL ME MORE ABOUT YOURSELF
Szeretném, hogy Lola ne érezze magát feszélyezve mellettem, s inkább egy hétköznapi beszélgetésként tekintsen a mai találkozónkra. Ebben szerencsésen segít nekem az is, hogy beleegyezik a hangfelvételbe, hiszen így nem azt látja, hogy folyamatosan körmölöm azt amit mond és így biztos minden úgy lesz meg, ahogy az az ő száját elhagyja. Persze, azért biztosítom arról, hogy ha valamit mégis visszaszívna, akkor megteheti, kijavíthatja önmagát, s azt hiszem talán ezzel a mondattal sikerül végleges áttörést elérnem, legalábbis nagyon remélem. Az Elle nem egy bulvárlap, nem arról vagyunk híresek, hogy lejáratunk valakit, ez egy női magazin, mely divatmagazinként indult, de aztán tovább terjeszkedett más témakörökre is. Ma ez a világ egyik legnagyobb - vagy inkább a legnagyobb? - példányszámban eladott női magazinja, s rendkívül büszke vagyok rá, hogy náluk dolgozhatom, ami néha nagy nyomást helyez a vállamra. Igyekszem, hogy megfeleljek az elvárásoknak, mint a cikkeimmel a magazinnál, a blogomon, de még a külsőmnél is rendesen odafigyelek, hogy ne lehessen belém kötni, hogy mi van rajtam, ha már egy divattal foglalkozó magazinnál dolgozok. Kezdésnek alapvető kérdésekkel indítok, hogy majd be tudjam mutatni Lolát az olvasóknak a cikk elején és örülök neki, hogy nem harapófogóval kell kihúzni belőle a dolgokat, hanem tényleg rendesen válaszol, szóval beszél és amúgy elég jó dolgokat mond, érdekesek. Sokat mesél az apukájáról, hogy mekkora hatással volt arra, hogy ő is ennyire megszerette a főzést és az ételeket, elmosolyodom, hiszen eszembe jut, az én apukám mennyire igyekezett jó apa lenni, de a lányos dolgok valahogy nem mentek neki és így én is milyen sokáig nem úgy álltam a dolgokhoz, mint a legtöbb lány. Mégis, neki köszönhetem azt, hogy amiatt beválogattak abba a tévéműsorba, s mindaz ami utána történt már olvasható is a blogom bemutatkozásában, valamint állandóan elérhető az online térben. Nem szeretném félbeszakítani Lolát a válaszadásban, hiszen meglehet most neki egy gondolatmenet a fejében, ami alapján beszél és én csak összezavarnám, ha most közbeszólnék, így a kis megjegyzéseimet, s újabb kérdéseimet csak a végén mondom el. - Nem is tudtam, hogy van egy családi éttermetek! Mindenképp fel kell írnom a "to do" listámra, hogy elmenjek oda. Felkeltetted a kíváncsiságomat - vigyorgok Lolára, s hagyok neki némi időt, ha esetlen szeretne valamit mondani még az étteremről, aminek a címét tényleg el kell tőle kérnem valamikor. - Egyébként nagyon tetszik, hogy ilyen jó a kapcsolatod az apukáddal, talán ha lehet így mondani, akkor egymás legnagyobb kritikusai vagytok. Gondolom volt már rá példa, hogy valamiben nem sikerült egyetértenetek és valami sértődésféle lett a vége. Van olyan sütési vagy étkezési, fűszerezési szokásod, amitől akár falra is mászna, annyira nem tudja megérteni? - érdeklődöm továbbra is mosolyogva, közben a kezemmel is mutogatva icipicit, így használva a nonverbális kommunikáció eszközeit is. Oh te jó isten, hogy nekem néha milyen dolgok jutnak eszembe... Jobb is továbblépni, hiszen nem ma volt már, hogy ilyeneket tanultunk na! - Remélem nem veszed tolakodásnak, de rákérdezhetek, hogy mi a helyzet az anyukáddal? Ha személyes dolog meg minden, akkor ne válaszolj, hanyagoljuk a témát, de eddig ugye csak apukádról meséltél a családodból, aki biztos nagyon jó fej, csak hát azért a főzés terén állítólag a legtöbb családban az anyák szoktak jeleskedni, nem igaz? - kivételek persze akadhatnak, sőt a mondás szerint kivétel erősíti a szabályt... Mindenesetre remélem, hogy nem kérdeztem rá valami fájó pontra Lola életében, hiszen könnyen lehet, hogy olyan kapcsolata van neki is az anyjával mint nekem: semmilyen. Mindenesetre az elég gáz volt, hogy hirtelen keresni kezdett, mikor megtudta, hogy mennyien követnek, úgy gondolta, hogy akkor én most valami híresség vagyok vagy mi és majd tuti tök jó ajándékokat adok neki vagy pénzt... Szerencsére egy év alatt felfogta, hogy előbb kellett volna észbe kapnia ahhoz, hogy bármit is kapjon tőlem, apát meg nem az érdekli, mikor találkozunk, hogy mit adok neki, inkább az, hogy én jól vagyok-e, de hát ilyen is egy normális szülő, nem?
Minél több időt töltök Eliza közelében, annál könnyebben megy azoknak a bizonyos falaknak a leengedése, és annál lelkesebben válaszolgatok a feltett kérdésekre. A kezdeti félelem csak nyomokban fedezhető fel, de már nem aggódok, mert tudom, hogy a megfelelő személlyel beszélgetek, akinek esze ágában sincs a szavaimat kiforgatni. Mellesleg mit tudna levonni abból, amit elmondok? Nem sok botrányt tudhatok magam mögött, sőt mondhatni ritka unalmas hölgy vagyok, aki jobban érzi magát bekuckózva a saját lakásába, mint bármilyen szórakozóhely közelében. Semmi sem vált fel egy kiadós alvást vagy azt, amikor nyakig betakarózva úgy érzed, hogy biztonságban vagy. Ezek kis dolgok, mégis valahogy jobbá teszik az életet, ha úgy érzed számítanak. Az éttermünket is megemlítem, ami most már nem csak apa, hanem az én büszkeségem is. Szeretek ott lenni. Van valami abban a közegben, abban a hangulatban, amit ha egyszer megtapasztalsz, már nem tudsz létezni nélküle. Én is így érzek valahogy a családi helyünkkel kapcsolatban. Ezért is örülök, hogy megemlíthetem Elizának ezt a nyílt titkot, az pedig még inkább mosolygásra késztet, amikor a látogatás lehetőségét fontolgatja. - Semmi okom megakadályozni ebben. - lelkesedek fel, mert bár a családi közeg megfelelő, és apa sem vágyik a túlságosan nagy tömegre, mégis jól fog jönni, ha tudnak a hely létezéséről. Főleg, hogyha olyan személyről beszélünk, akiért magam is valahol rajongok, pontosabban az írásaiért.
Már most be vagyok zsongva attól, hogy elmeséljem apának kivel is volt ma találkozóm. Előre látom a reakcióját, ahogyan a fejét fogja attól félve, hogy összehordtam minden sületlenséget. - Amellett, hogy egy család vagyunk, valahol egy csapat is, akik átbeszélnek mindent, együtt ötletelnek. Én is csak örülni tudok annak, hogy ilyen szoros a kapcsolatom vele. - jegyzem meg ezt csak úgy mellékesen, mielőtt a valós kérdésére válaszolhatnék. - Fűszerezés? Mhm, nem hinném, hogy pont emiatt lenne kiakadva. Általában megvan velem elégedve ezen a téren, viszont amitől menekülni képes, az az édes ízek iránti szenvedélyem. - nevetek fel egy kicsit, végül tovább folytatom. - Vállalom a felelősséget, hogy az étteremben lévő sütemény választékokért én vagyok a hibás. Oda meg vissza vagyok a csokiért, az eperért és a citromért, és leginkább ezekből kísérletezek, mondjuk úgy néha túlzásokba esve. Talán ez az amit megtudnék említeni, amiért olykor nem lelkesedik. - gondolkozok el egy pillanatra, hátha még eszembe jut olyan pont az együtt töltött munkaidőből, amit vele is meg tudnék osztani. - Viszont könnyen tudom változtatni a véleményét a kóstolás után, hiszen titokban ő is rajong ezekért a finomságokért. Öröklődik amúgy az ilyesmi? Mert akkor határozottan kijelenthetem, hogy ő a felelős mindezért. - kissé érdeklődve fordulok a lány felé, de a szórakozottságot nem tudom eltüntetni az arcomról, amit a szavaim váltottak ki belőlem. Nem egyszer volt már olyan, hogy beállítottam hozzá egy új sütivel valamikor az éjszaka közepén, mert képtelen voltam aludni, és addig nem mozdultam, amíg bele nem kóstolt. Talán akaratos vagyok, talán nem, de tudom, hogy szereti, amikor boldognak láthat. Következő kérdése viszont cseppnyi komolyságot vált ki belőlem, hiszen nem sokat tudnék arról a nőről nyilatkozni. Semmi olyat, amit ő ne venne sértésnek vagy tűrné a nyomdafestéket. Teljenek el évek, van olyan harag, ami nem csillapodik, csak elnyomódik a többi érzelem által. - Ebben teljesen igazad van, viszont nem tudok sokat mesélni róla, mert nem ismerem. - válaszolok kissé szűkszavúbban, mint a többi kérdésére. - Apa volt velem végig, ő tanított meg mindenre, amit ma tudásomként felmutathatok. Rengeteget köszönhetik neki, ezért is beszélek róla többet, hiszen nagyszerű ember. - teszem még hozzá megerősítve a korábban elhangzottakat, de mivel már látszódik az első célunk piros-fehér színben pompázó logója, így arra felé terelem beszélgetőpartneremet. - Meg is érkeztünk az első kedvencemhez. - pillantok fel az Arby's étterem feliratra, majd Eliza felé fordulok. - Mennyire szereted a sajtos ételeket? - kérdezek rá csak úgy mellékesen, mielőtt beléphetnénk, hogy belemerüljünk a kedvenceim kivesézésébe.
• SHOW ME YOUR FAVOURITE PLACES AND TELL ME MORE ABOUT YOURSELF
- Ez esetben, majd keresni foglak a részletekért - mosolygok lelkesen Lolára, mikor is látom, hogy neki is jól esik, hogy szeretnék elmenni a családi éttermükbe. Nem kérdés, hogy kíváncsi vagyok rá, hiszen az ilyen helyeknek mindig megvan a maga kis varázsa, mások mint a felfutott puccos éttermek, s gyakran háttérbe is szorulnak. Örülök, hogy az utóbbi időben azonban az Insider csapata elkezdte felfedezni, s bemutatni a kis gyöngyszemeket világszerte, de leginkább a mi hatalmas New Yorkunkban. Több helyet is említhetnék, amit én magam is nekik köszönhetően fedeztem fel, s lehet, hogy Loláék éttermének is csak egy icipici reklám elég lenne részemről ahhoz, hogy jobban felfedezzék a helyet. Bár ki tudja, még az is kiderülhet, hogy voltam már náluk, bár ennek ugye nagyon kicsi a valószínűsége, de semmi sincs kizárva. Újabb kérdést teszek fel a kapcsolatukat illetően és örömmel hallgatom a lány minden mondatát. Kicsit még magamra is ismerek, amikor szóba kerül az édes ízek iránti szenvedély. Valahányszor találkozom a barátnőimmel vagy a munkatársaimmal, mindig egy süti plusz kávé párosításnál kötünk ki. Lehet, hogy ez egy "női betegség"? - Ez egy nagyon jó kérdés, nem tudom, de így jobban belegondolva... Hmmm lehet, hogy igen. Az én apukám grillezni imád, de mindenfélét tényleg. Húsokat, sajtokat, zöldséget, gyümölcsöt... Pedig elhiheted nekem, hogy valójában nem egy konyhatündér, de ha grillezésről van szó, akkor én száz közül is rá voksolnék. Talán ezután nem is mondok újdonságot azzal, hogy én is a grillezett kajcsik rajongótáborát erősítem. - állapítom meg én is csak úgy mellékesen, aztán visszatérek az eredeti témához. - De persze csak az édességek után, mert hát mi is tud több boldogsághormonnal szolgálni mint egy menyei sütemény? A csoki-eper-citrom trióval pedig kilóra megvettél egy látogatásra, csak ne felejtsem el, hogy a desszertnek minimum kétszer annyi helyet hagyjak majd nálatok, mint szoktam. Sejtetem, hogy vagy kellemetlen vagy borús lesz ez a feltett kérdés, hiszen nem tudhattam, hogy szimplán csak nem ismeri az anyukáját vagy esetleg elvesztette... Mégis rá kellett kérdeznem, mert ha az ELLE-ben szeretném kiadni a cikket, akkor egy jól átgondolt és felépített anyagot kell a főnököm asztalára tennem. Nem hagyhatok üres foltokat, mert akkor az lenne a baj. A cikkben talán ez meg sem lesz végül említve, de a főnököm tudni akarja majd, hogy menyire ástam magam mélyre a témában. - Oh, ezt igazán sajnálom - és nem csak formalitásból hagyják el ezen szavak a számat, hanem azért is, mert át tudom érezni a helyzetét. - Én a pattogatott kukoricát is sajtszósszal eszem - vigyorgok rá válaszadásképp és már most alig várom, hogy bepillantást nyerjek Lola ízvilágába a posztjait olvasgatva ugyanis nagyon szimpatikusnak tűnt nem csak ő maga, hanem az is, hogy miket szeret. - Van esetleg valami oka annak, hogy itt kezdjük? Milyen dolgokat vettél számításba, mikor kiválasztottad az éttermeket, majd pedig összeállítottad a sorrendet?
Egy lelkes bólintással reagálok, ahogyan lezárjuk az éttermünk látogatására vonatkozó témát, belül mégis olyan vagyok, mint egy cukortúltengésbe szenvedő kislány, aki fel-le ugrál a szoba közepén a túlpörgése miatt. Ígéretet tettem magamnak, hogy a legjobb tudásom szerint visszafogom kikívánkozó énemet, mégis egyes helyzetekben elég nehéznek bizonyul. Mint például ez itt. Ennek ellenére mosolygósabb leszek, és valahol kevésbé önmagam is, ha az lehetséges. Az édességekről napokig tudnék beszélni, hiszen annyi minden sütit kóstoltam már vagy készítettem, amik egyszerűen elvették a maradék józan eszemet is, hogy róluk beszélgetni kész katasztrófa lenne. Mellesleg kétlem, hogy Eliza hetekig a parkba szeretne sétálgatni, és hallgatni, ahogy rajongásomat fejtem ki minden iránt, ami egy kicsit is a finom kategóriába tartozik nálam. Komolyan mondom, olyan családba születni, ahol bárkinek is köze van az étteremhez, életveszélyes. Ebből a szempontból nem csodálkozok, hogy felfalnám még a Holdat is, hogyha valaki nagyon elhitetné velem, hogy sajtból van.
Ezért is igyekszem valahogy összefoglalni neki a kérdésére vonatkozó válaszomat, kihagyva belőle végletekig menő rajongásomat, és vissza is kérdezek magamhoz híven, mert a kíváncsiságom újra elhatalmasodni látszódik rajtam. Még a végén eljutok addig a szintig, hogy én leszek, aki interjút készítek vele, és nem fordítva. Ennek ellenére jót mosolygok válaszán, és elraktározok minden kis információt róla, mint egy mókus a pofijába. - Azokat is imádom...bár szerintem ez nem meglepő. Természetesen nálam is vannak olyanok, amiktől a világgá menekülnék, de ez pont nem volt az. - kuncogom el magamat, és ez a vidámság most az általam említett kedvenceimre adott válaszára is vonatkozik. - Pedig alapjáraton a citrom nem nagy kedvencem. Mármint egyszer játszottam egy olyan játékot, aminek az volt a lényege, hogy egy tálban citromok voltak, és a kis pingpong labdával nem szabadott volna beletalálni abba. Nos, én pont, hogy beledobtam, és képzelheted, hogy negyed órán keresztül ott nyamnyogtam egy kis szelet citromon. Egy élmény lehetett velem a játék. - mesélem el neki az egyik élményemet, hiszen velem minden fordítva történik. Ha ez lett volna a játék lényege, hogy beletaláljak a tálba, biztos vagyok benne, hogy egy sem ment volna bele. Ez az én szerencsém. Monicáról nem szívesen beszélek, hiszen nem is nagyon ismerem, mégis valamiért próbálok róla nagy vonalakban választ adni, amennyire azt tehetem. Ezek után viszont örülök, hogy meg is érkezünk, mégis a fejemet ingatom bocsánatkérésének hatására. - Nem kell, én sem teszem. - jegyzem meg egy félszeg mosollyal, és már megint átveszem a szerepét, hogy egy kérdéssel forduljak irányába. A válasz viszont megkönnyebbülést hoz számomra, hiszen ha nemleges lett volna, akkor mondjuk a fejemben elszabadultak volna a kis Lolák, sikítva az égő adatok megmentésére, hogy felállítsanak valami teljesen új változót. Mindig kell B terv..Lola, mindig! - Ó, ez remek. - csapom össze két tenyeremet, és a kérdésére kezdetlegesen hümmögök is egyet. - Próbáltam először is a találkozónkhoz közelebbi helyet találni, majd utána az ételeket is figyelembe vettem. Nehezebb ételek, könnyebbek..nem akarnak túlterhelni. - ártatlan tekintettel fordulok felé, és most az egyik üres helyhez kísérem. - Párszor megfordulok ezen a helyes, és a dupla sajtos ételekkel szemezek. Ezért össze is írtam neked pár verziót, amik a kedvenceim, viszont szeretném, hogy te válassz melyiket kóstolnád meg. Én nem tudtam. - vonok vállat egyszerűen elé tolva az étlapot, meg a kis lapot amikre felírtam a hamburgerek neveit. Életem legnehezebb döntései közé tartoznak, ha ételek közül kell választanom.
• SHOW ME YOUR FAVOURITE PLACES AND TELL ME MORE ABOUT YOURSELF
Lola kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult eddig, s úgy érzem, sikerül egyre inkább feloldódnia mellettem, aminek kifejezetten örülök. Sosem szerettem, ha az interjúalanyaim feszengenek, idegesek vagy szimplán csak izgulnak. Természetesen megértem én, hogy miért érzik így magukat, de azért mégsem vagyok én egy olyan ijesztő ember, hogy rá kelljen parázni velem egy találkozásra. Mindig is jobban szerettem az olyan interjúkat, ahol nem egy asztal két végén ültünk egymással szemben és minden tökre hivatalosan zajlott. Nem, egy jó kávézó például máris más hanglatot tud kölcsönözni a beszélgetésnek, vagy esetünkben éppen az, hogy sétálunk közben valahova és vannak konkrét megállóhelyeink. Szívesen vetnék én már most is egy pillantást a meglátogatni kívánt éttermek listájára, de jobb a meglepetés, nem spoilerezem el magamnak őket előre, hiszen szeretném akkor megtudni, hogy miért is esett ezekre Lola választása. Ki tudja, talán egészen véletlenül még közös kedvencünk is lehet? - Érdekesnek hangzik. Könnyebb mint az almákat kiszedni a vízből hátratett kézzel? Én abban se voltam jó sose, mindig én álltam vesztésre - asszociálok rögtön egy másik gyömülcsös játékra, hiszen ezt a citromosat még nem volt szerencsém kipróbálni. Egyébként is, a citrom csak teában, limonádéban meg sütikben az igazi, úgy mint gyümölcs önmagában, én nem igazán szeretem, meg a grépfrútot se, mindkettő túl savanyú az én ízlésemnek, de ezzel talán nem is vagyok egyedül. Lehet, hogy sikerült egy érzékeny pontra találnom Lolánál az anyukájára rákérdezve, de a pár mondatos beszélgetésünket követően róla nem is fogom többet faggatni. Jobb is hát, hogy megérkezünk az Arby's étteremhez, melynek már a színvilága is szimpatikus számomra. Sok jót halottam már erről az étteremláncról, nekem viszont nem volt szerencsém még kipróbálni náluk semmit, így kíváncsi leszek, mire is tenné le Lola a voksát. Figyelmesen hallgatom a szavait és kedvesen rámosolygok, mikor azt mondja, nem akar túlterhelni. - Oh, ha sokat kell enni, akkor majd legfeljebb elvitelre kérjük nekem a felét, hogy több férjen belém. Úgysincs mindig energiám kimozdulni otthonról, ha éhes vagyok, lehet, hogy ez nem éppen sorolható a jó szokások közé - állapítom meg magamról az utóbbit, így, hogy hangosan is kimondtam, mennyire lusta tudok néha lenni. Változtatni kéne ezen? Akkor lehet, hogy több helyet ismernék és ide is betértem volna már legalább egyszer, de a lustaság elég nagy hatalommal bír néhanap... - Wow, nehéz döntés - nézegetem az elém tolt étlapot és a hamburgerek neveit. Rengeteg információval találom magam szemben, s eluralkodik rajtam a bőség zavara. Vajon mi következik ezután? Nem kéne már itt leégetnem magam azzal, hogy tele leszek, igaz? Mondjuk direkt nem ettem ma még semmit, csak a reggeli kávémat ittam meg, de így is kezdek kicsit parázni azon, hogy mindenhol férjen belém valami Lola kedvenceiből. A lehető legtöbbet szeretném kihozni ebből a cikkből és ki tudja, talán egy új kihívást is elindíthatnánk vele, a Lola étteremtúra kihívást, avagy egyél mindenhol úgy, mint mi. - Valami lazábbal kéne kezdenem, ugye? Ez most amolyan "előétterem" féleség a körúton, ha lehet így mondani. Hmmmm... Ez a pulykás dupla sajttal jól hangzik, mit gondolsz? Ez egy könnyebb szendvics, ugye? Te milyent kérsz? - próbálok kicsit informálódni a szakértőmtől, miközben mondhatni le sem veszem a szememet az előttem lévő lapokról. Oh, de nehéz ez a döntés!
Kezdőlap
█ zene █ 538 █ 
