Liza, Liza. Te drága feleségem. Annyira szépek voltunk, hogy fiatalon tudtuk, hogy minket egymásnak szánt az ég. Boldogok voltunk túlon, túl is. Még jócskán az egyetem padjait koptattuk, mikor kimondtuk a boldogító igent. Mit ne mondjak, egy igazi tiniregénybe illő volt a szerelmünk, ahogy áthidaltuk az összes akadályt, ami elénk került. A barátaink szerint óriási hiba volt, nem élveztük ki az életet. Csak egymásnak éltünk. Ez persze szépen meg is maradt, az a része, hogy a szerelem nem múlt el, én elkezdtem dolgozni a közeli kórházba, téged pedig felvettek a város másik részére tanárnőnek. Mindketten vágytunk valami csodára, teljes életünkből hiányzott valami. Ami most már egyre jobban tátong. Nem tudok rád nézni, elhidegültem tőled. Olyan vagy, mint egy jégdarab. Van valakid? Megcsalsz? Te magad gátolod azt, hogy teherbe ess? Tudni akarom, mert beleőrülök. Viszont az biztos, hogy aggódsz értem, mert látom a szemedbe, mikor fájdalmak közepette felkelek az ágyból, hogy a félelem átjárja a szemeidet. Meg fogok gyógyulni, ígérem! Csak mondd el, hol hibáztam. Nem csaltalak meg, esküszöm! Hiányzik a mosolyod, a nevetésed. Nem vagy önmagad.

// szeretném leszögezni, hogy minden más rád van bízva, a pofi csak tipp, azt hozol, akihez kedved van. Előre nem szögeznék le semmit, azon kívül, hogy házasok vagyunk. Játékban úgy is ki fog forrni, hogy mi lesz a sorsunk. Ha megérkeztél keress meg bátran.