Próbáltam ugyan elhatárolódni az utóbbi időben a húgomtól – mármint olyan értelemben, hogy hagyjam élni a saját életét -, de időnként azért még mindig igénybe vettem a gyermekfelvigyázói szolgáltatásait. Különösen akkor, amikor sok munkám lett. Még mindig ez az őrült ötlet volt a fejében, hogy ő panziót nyit, így aztán a cukrászdában már kevesebbet volt megtalálható. Nem volt ez feltétlenül baj, hiszen ez az élet rendje, de ez azzal járt, hogy nekem több munkám lett – szerencsére –, és volt, hogy akár késő estig is bent maradtam. Számomra fontos volt, hogy a napra tervezett feladataimat maradéktalanul el tudjam végezni.
Mióta egy kicsit népszerűbbek lettünk egy-egy jobb megbízást követően, azóta csak úgy jöttek a megrendelések. Főleg most az év végi időszakban. Volt itt minden, mint a búcsúban; születésnap, céges rendezvények, csapatépítő tréningek, konferenciák, és különböző jótékonysági rendezvények, valamint estélyek. Imádtam ezt, mindet kihívásként éltem meg, és lelkesített, hogy egyfajta jó hírnévre tettem szert a városban, méghozzá egyre szélesebb körben.
Ma is egy olyan tortán dolgoztam, ami ugyan kicsit feladta a leckét, de már be akartam fejezni, mielőtt hazafelé venném az irányt. Apró kis simítások maradtak hátra, így mindenkit nyugodt szívvel küldtem haza záráskor, hiszen a késő őszi időszak miatt már egyébként is korán sötétedett. Ilyenkor mindig nyugodtabbnak éreztem magam, ha a fiatalabb alkalmazottak – különösen a lányok – nem csatangoltak odakint az utcán. Nem mindenkinek volt ugyanis autója, amivel biztonságosan hazaérhetett volna, ahogyan én fogok majd.
Mire végre befejeztem, már nyolc óra felé járt az idő. Azon kaptam magam, hogy túlságosan belemerültem, és már így is le fogok maradni a fürdetésről, de még az esti meséről is. Valószínűleg Oliver már az igazak álmát aludta, vagy legalábbis mertem remélni, hogy így van. Elég morcos lettem volna, ha Savannah megint túl engedékeny kedvében van, és a fiatalúr még most is fent kukorékol vígan. Akkor reggel alig fogom tudni összekaparni, és megint elkésünk, ahogyan az történt a múlt héten is. Egészen kellemetlen beszélgetésem volt az óvónővel, mivel már nem az első alkalom volt sajnos az utóbbi időben. Néha megesik, na! Szerintem egy egyedülálló anyától ez egyáltalán nem olyan rendkívüli, hogy aggodalomra adjon okot.
Ezzel a gondolattal tökéletesen sikerült is megnyugtatnom magam, úgyhogy miután beraktam a tortát a hűtőbe, lekapcsoltam a villanyt a kis műhelyemben, és megfogtam az ajtó mellé készített szemeteszsákot. Én mondtam ugyan, hogy hagyják nyugodtan rám, mert fog még bele kerülni ez-az, de utáltam ilyen későn kimászkálni a hátsó sikátorba, ahol a konténerek várták az újabb adag hulladékot a környező üzletekből. Már csak én voltam itt, nagyon úgy nézett ki, mert a szomszédos boltok is bezártak mára.
Összefogtam magamon a kabátot, és a lehető leggyorsabban igyekeztem is megszabadulni a szeméttől. Már csupán egyetlen feladatom maradt, méghozzá kiszállítani a mai nap utolsó megrendelését egy házassági évfordulóra. Még szerencse, hogy a cukrászda közel esik Brooklynhoz, ugyanis az ottani kertvárosba kérték az egyedileg elkészített desszertet, a különleges vacsora utánra. A férj nagyon gondosan eltervezett mindent, én pedig szerettem volna, ha tényleg minden tökéletes. Olyan lelkes volt, amikor bejött a cukrászdába megbeszélni a részleteket.
El is mosolyodtam ezen a gondolaton, miközben már az autóban ülve tartottam a megadott cím felé. Az a környék volt, ahol szép rendezett előkerttel rendelkeztek a láthatóan rendben tartott, nem túl olcsó házak. Jómódú környék volt, a szomszédok portái is hasonlóképpen lettek kialakítva. Mindig álmodoztam egy ilyenről, de egyelőre nem telt rá. Talán, ha Dylan és én együtt maradtuk volna… de ezen kár ugyebár keseredni. Régen mindegy már, és szerencsére mielőtt tovább vittem volna ezt a gondolatmenetet, a GPS jelzett, hogy hol van az utolsó kanyar, amit meg kellett tennem. Leállítottam az autót, és óvatosan kiemeltem a dobozba rejtett süteményt. Az ugyan egy kicsit elbizonytalanított a cím helyességét illetően, hogy majdnem teljesen sötétbe borult a ház, de éppen csak egy pillanatig tartott. Aztán célirányosan haladtam végig a bejáratig vezető járdán, azután pedig a ház mellett egyenesen a hátsó teraszig, mivel megbeszéltük, hogy csak lerakom a konyhában és már el is tűnök.
Az újabb adag kellemetlen érzés akkor kerített hatalmába, amikor megláttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Nagy volt rá az esély, hogy direkt miattam, de mi van, ha mégsem? Végül mégis szélesebbre tártam, és beléptem a sötétségbe boruló helyiségbe. Leraktam a pultra, és már éppen ki akartam surranni, mint valami betörő, mikor bentről hangokat hallottam. A gond csak az volt, hogy nem azokat a típusú hangokat, amelyeket egy ünneplő pártól várna az ember. Fojtott zokogás, és egy erőteljes orgánum hallatszott ki, amitől egyenesen borsódzott a hátam. Az ujjaim a kilincset markolták, és minden egyes porcikám riadót fújva arra biztatott, hogy minél előbb húzzak el innen, de mégsem tettem. Pedig minden horrorfilmben, és krimiben ilyenkor kiabálok rá a tévére, hogy menjen már el az a szerencsétlen főszereplő, ám az mindig bemegy. Úgy látszik, hogy az emberi természet a valóságban is fittyet hány minden logikára, és van annyira ostoba, hogy megforduljon és arra menjen, ahová tudja, hogy nem kellene.
Lábujjhegyen osontam hát a nappaliba vezető boltívig, némán lapulva meg. Éppen akkor sikerült bepillantanom, amikor a fegyver kattant egyet, majd a lövedék belefúródott a szép ruhába öltözött nőbe. Egyértelműen a férfinak szólt a dolog, aki egyelőre még életben volt. A fülemben dübörgő adrenalin miatt nem jutott el a tudatomig minden egyes elhangzó szó, de most már tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb eltűnjek innen. Csoda volt, hogy a fojtott kiáltásomat nem hallotta meg a tettes, habár mintha egy másodpercig megtorpant volna. Én azzal a lendülettel menekülőre fogtam, de fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Hanyatt-homlok, szinte vakon rohantam ki az udvarra, út közben leverve egy pult szélén heverő kanalat.
A figyelmetlenség miatt bőszen szitkozódtam, búvóhely után kutatva az éjszakában. Az újabb lövés akkor dördült el, amikor a garázsban meghúzódtam egy sötét sarokban, valami nagy doboz árnyékában. Hallottam a tettes trappoló lépteit, valószínűleg rájött, hogy lebukott, és engem keresett.
- A jó büdös francba! – könnyek gyűltek a szemeimben, ahogy hátammal a falnak simultam, és az égiekhez imádkoztam, hogy megússzam ezt az egészet élve. Minden létező dolog lepergett a lelki szemeim előtt, de ujjaim már automatikusan a 911-et tárcsázták, mintha valami robot átvette volna az irányítást felettem.
- Itt a 911, mi a vészhelyzet? – a megnyugtatónak szánt hang cseppet sem nyugtatott meg. Egy átkozott rémálomba kerültem, mintha egy film szereplője lettem volna. Ilyesmi nem szokott megtörténni a hozzám hasonló emberekkel…
- Én… lelőtték őket! Lelőtték mind a kettejüket! – közöltem pánikolva, fojtott hangon.
- Beszélne hangosabban, hölgyem? – kis híján a falhoz vágtam a telefont, így is remegtem, akár a nyárfalevél.
- Meghaltak, érti?! – igen, tökéletesen sikerült szétcsúszni, és értelmes bejelentés helyett csak összevissza beszélni.
- Hol van most? Veszélyben van? – tudtam én, hogy ez a feladata, de kedvem lett volna ráordítani a nőre, hogy csipkedje már magát, mielőtt kettő helyett három hullát fognak találni.
- A garázsban, még itt a háznál. Kérem siessenek, lehet, hogy itt van… - már a tenyeremmel is eltakartam a készüléket, mintha attól a saját hangom halkabb lenne.
- Maradjon ott, máris kiküldünk egy egységet, rendben? – ettől egy egészen tizedmásodpercnyi időre meg is nyugodtan.
- Oké. Ascan Avenue 1156. – annyi lélekjelenlétem azért még akadt, hogy bemondjam a címet, bár abszolút felesleges volt, a hívás alapján már úgyis bemértek valószínűleg. Már csak addig kellett kihúznom itt kuporogva, míg megérkeznek a zsaruk. Csak jönnének már!

Fárasztó napom volt ma is. Nagyon sok telefonhívást kapott az őrs, kész tébolyda volt. Egy fárasztó munkanap után más tévét néz, könyvet olvas, de én nem. Nekem edzeni kell, valamivel levezetni azt a sok fájdalmat, amit az utcákon látok.  Már otthon voltam, és éppen edzettem, mikor megcsörrent a telefonom. Az órára pillantottam, alig múlt kilenc óra. A kapitányság volt az. Egy kettős gyilkosság történt Brooklynban. A kijelölt nyomozók már a helyszín felé tartottak, de engem is behívtak, mondván komolyabb az ügy, mint elsőre látni. Az egyik áldozat a polgármester fia és annak felesége. Kiemelt lett az ügy. A forgalom ilyenkor nagyon rossz, taxit is nehéz fogni, így előveszem a motorom, ami egy Harley Davidson és azzal indulok el a helyszínre. Mindenhol a piros és kék fények villognak, már a mentő és a helyszínelők is kiértek. Sajnálatos módon a sajtó is. Mindenki tisztelettudóan bólintott nekem, és kapitánynak szólítottak. Még mindig nem tudtam megszokni ezt a rangot, úgy éreztem, nem érdemeltem ki. Hector Vargas nyomozó azonnal odajött, és további információkkal látott el.
-Tényleg a polgármester fia az? – kérdezem tőle, ő meg egy mély sóhaj után bólint. Már csak ez kellett! A sajtó nagyon fel fogja pörgetni az ügyet, így még nehezebb lesz nyomozni. Nem szeretem az újságírókat. Értem én, hogy a munkájuk végzik, de van, hogy csak a dolgunk nehezítik. Ez is ilyen eset lesz, és nagyon meg fogják kavarni a dolgokat.
- A sajtóról gondoskodj, hogy ne okozzanak nagy bajt. – adom ki az utasítást, bár tudom, szinte a lehetetlen kérem tőle. Ezek után, mivel nagy szenzáció, nem lesz könnyű őket türelemre inteni, és távoltartani.  
-Igenis kapitány. – kapitány… tényleg nehéz megszoknom. Egyszerűen nem érzem magam annak, de teszem a kötelességem, és helyettesítem a kapitányt, amig visszatér. Remélem mihamarább visszatér.
-Szemtanúk? – kérdezek rá Vargasnál.
-Egy. Most veszi fel a kolléga a vallomását. – feleli Hector, majd a szőke nőre mutat, aki pokróccal betakarva kissé ijedten felel a kollégának. A mentőautó hátuljában ül. A civilek nem viselik jól az ilyen látványt, biztosan sokkos állapotban van, ezért óvatosan kell őt kikérdezni. Azonban minden perc számít.
-Rendben, megyek én is kikérdezem, de előbb a helyszínt kell látnom.– felelem, majd a kolléga biccent, és elindulok befelé a házba. A látvány nem éppen kellemes, de a gyomrom már régen hozzászokott ehhez. A helyszínelők nagyban dolgoznak, és a halottkém is. Nem messze egymástól fekszik a két áldozat. Dulakodás nyomai nem látszódnak, sem behatolás jelei, tehát ismerték a tettest, és ők is engedhették be. Ezzel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz, hiszen a polgármester fia eléggé népszerű volt, még az apájánál is népszerűbb. Úgy hallottam, ő is politikai babérokra tört, és jó úton haladt. Az emberi kegyetlenség azonban közbeszólt. Személyesen is ismertem őt, bár nem álltunk közeli barátságban, de nem tudnék rosszat mondani róla. Egy azonban biztos, ez az én ügyem lesz, és megteszek mindent, hogy aki ezt tette szenvedjen.
-A halál oka egy-egy lövés. A nőt szíven, a férfit fejbe. Nagyon pontosan célzott. A fegyver típusa így ránézésre 9-es kaliber, de a boncolás után többet tudok mondani. – feleli a halottkém.
-Köszönöm Lauren. – felelem a halottkémnek. -Várom a fejleményeket. – teszem még hozzá.
- Kapitány. – biccent a halottkém.
Ezután kimegyek a szemtanúhoz, akit még mindig a kolléga faggat. Bízom a kollégában, de szeretném én is hallani, hogy mi történt, magától a szemtanútól.
-Jones. – biccentek neki. – Felvette a hölgy vallomását? – kérdezem meg a kollégát, aki felvette a vallomást.  
-Igen kapitány. – feleli. Látom, kicsit tart tőlem. Ezen igyekszem nem mosolyogni, mert mégis csak egy tetthelyen vagyunk, és nem vetne rám jó fényt a szemtanú előtt sem.
-Beszélnék én is a hölggyel. – felelem Jones nyomozónak.  Aztán kettesben hagy vele, már amennyire kettesben lehetünk az utcán, egy mentőautóban, a kíváncsi nézelődök és a sajtó mellett.
- Jó estét, a nevem Darren Arlington kapitány. – mutatkozom be a szemtanúnak.
-Tudom, nagy megrázkódtatás érte, de elmondaná kérem nekem is, hogy mit látott, hallott ma éjjel? Minden apró részlet számít. – nézek rá, komolyan. Ez a nő kulcsfontosságú lett a nyomozásnak, ne szeretném ha félne, esetleg meghátrálna. A vallomása perdöntő lehet.

Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy ez komolyan megtörténhetett velem. A hozzám hasonló egyszerű emberek ilyesmit csak a filmekben látnak, és van, aki még ott sem szívesen. Mondjuk, én a magam részéről szerettem a krimiket, meg a nyomozós sorozatokat is szívesen bámultam, de az teljes más. Ott izgalmas, és sokan azt gondolnák, hogy a valóságban is éppen olyan, de nem. Látni egy embert meghalni teljesen más, mint azt elképzeljük, és én egyáltalán nem akartam részese lenni ennek a rémálomnak. Így sem volt tökéletes az életem, de legalább jól éreztem benne magam. Most meg?
Jó, tény, hogy magát a halált, és szerencsére a hullákat sem láttam, de nem volt nehéz kitalálni, hogy két lövésnek mi lett a kimenetele. A fickó elég elszántnak tűnt, már amennyire meg tudtam állapítani, és nem is akartam tudni egy pillanatig sem, hogy a megbízómnak milyen ügyletei voltak, amikkel magukra haragított valakit, akit nem kellett volna. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám, hiszen egyből pánikba estem, és nem nagyon fogtam fel mindazt, amit hallottam. Amúgy sem nagyon értettem, hogy miről beszéltek, és már csak az lebegett a lelki szemeim előtt, hogy magamat mentsem. Talán gyávaság, de nem az a típus vagyok, akiből majd hős válhat, mert ostoba módon kockáztat. Nekem gondolnom kellett a fiamra is. Jézusom, Oliver!
Újabb pánik hullámzott át rajtam, amin egyáltalán nem segített a közeledő léptek zaja. Körülnéztem sebtében, hogy mihez tudnék nyúlni, amit fegyverként használhatnék, de semmit nem találtam, így jobb híján a telefonom köré kulcsolódtak annyira szorosan az ujjaim, hogy az ujjbegyeim belefehéredtek.
- Hölgyem, itt van? Jones járőr vagyok a rendőrségtől. – nyugodtan beszélt, de akár a gyilkos is lehetett, hogy előcsaljon.
- Igazolja magát! – kértem riadtan, és csak akkor voltam hajlandó tüzetesebben is megnézni a rendőrt, amikor már megmutatta a jelvényét, meg az egyenruhát is láttam rajta. Ennyire nem tudott volna felkészült lenni a gyilkos, bár meg még így sem nyugodtam teljes mértékben. Annyira azonban már futotta, hogy a segítő kezét elfogadva feltápászkodtam. Már egészen elgémberedtek a lábaim a guggoló testhelyzet miatt.
Aztán minden olyan gyorsan történt, mégis úgy éreztem, mintha nem lennék részese, csak kívülről nézném végig a jelenetet. Megjelent még egy csomó rendőr, meg mindenféle helyszíneléssel foglalkozó szakember. Én csak bámultam, ahogy egymás után mentek, és mindenki végezte a dolgát, miközben magam köré kaptam egy pokrócot, és a mentősök elláttak, habár fizikai sérüléseket szerencsére nem szereztem, leszámítva talán egy-két horzsolást a kezemen.
- Sarah Farrow! – árultam el én is a nevemet, noha már biztosan tisztában volt vele. Valahogy ebben az esetben nem jött a számra az örvendek kifejezés, mert bárhol máshol szívesebben lettem volna, mint itt. – A kollégájának már mindent elmondtam, amit tudtam. – néztem könyörgően a férfira, mert semmi kedvem nem volt újra felidézni a történteket. Amúgy is túlontúl friss volt még az élmény. – Én csak egy kis desszertet szállítottam ki, különleges estét akart az úr… - böktem fejemmel a ház felé. – Elmondta, hogy hogyan jutok be feltűnés nélkül, és mivel fontos megrendelő volt, így én magam akartam intézni, mielőtt hazamegyek. Ott álltam meg… - mutattam az autómra, aztán egyetlen pillanat alatt kifutott a vér az amúgy is sápadt arcomból.
- Ó, te jó isten, a kocsim! – rettegő tekintetem a rendőrre kaptam, kezemmel a keze után, ha hagyta. – Az ott volt, valószínűleg látta. És ha látta a rendszámomat, akkor megtalálhat… - kis híján megfordult velem a világ, ahogy ez tudatosult bennem. – A… a gyilkos engem nem hiszem, hogy látott, de így… - szorosan összeszorítottam a szemeimet, ahogy megráztam a fejem. Ez nem lehet!