Kemény hónapok állnak mögöttünk, az édesapám betegsége miatt. Magam sem tudom, hogyan vészeltük át, de megtörtént, és az öreg igazán küzd, ami reményt ad abban, hogy jobban lesz. Nem szokásom feleslegesen reménykedni, realista ember vagyok, de most akartam, és kénytelen is voltam, az édesanyámért, a húgomért, magamért, de legfőképp az édesapámért. Annyira sokat jelent nekem, hogy szavakba sem tudom írni, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy elvesszem… küzdenie kell, és kész. Én pedig büszkévé teszem őt a rendőrségen. Eleinte nem akartam elfogadni a helyét, nem éreztem magam alkalmasnak, bármennyire is megtisztelt az ajánlattal, de az öregnek nem lehet nemet mondani. Szóval elfogadtam az ajánlatot. Sejtettem, hogy lesznek olyanok, akik majd támadnak, és úgy vélik, csak apámnak köszönhetem az előléptetést, de tévednek, mert akinek van egy kis esze és ismer, tudja, mennyire sokat dolgoztam azért, hogy rendőr lehessek. Ezért részben igaz, hogy apámnak köszönhetem, igen, de nem a befolyásával a tanáraimra, későbbi főnökökre, hanem arra, hogy inspirált engem, ő lett a példaképem. Eddig Chicagoban dolgoztam, mert mindezek ellenére szerettem volna tapasztalatot szerezni más közegben, mint New York és nem az édesapám felügyelete alatt. Félreértés ne essék, szerettem volna neki és vele dolgozni, de nem azonnal.
Az első napomon persze késésben voltam, miért is ne… pedig a pontosság az egyik erényem volt mindig, most a forgalom mégis tett arról, hogy késsek. A kapitányságon ihatatlan a kávé, így a szokásos helyen álltam meg, hogy vigyek magamnak. Azonban, mikor beértem hatalmas sor kígyózott, és elnézve az új eladó bénázását, egy ideig még itt álltam volna. Na, azt már nem! Ideje bevetni a sármom. Betolakodtam a sor elejére, és villantottam a mosolyom a lányra, az eladóra. Azonnal ledermedt. Na igen, ez a híres Arlington vigyor hatásos. Arról sem árt megfeledkezni, hogy rólam van, szó, elvégre elég végignézni rajtam.
- Jó reggelt.  – vigyorogtam az említett mosollyal a pultos lányra.
Kérhetnék két feketét cukor nélkül elvitelre?- kérdezem tőle, de a lány képtelen megszólalni, csak bólint egyet. Nagyon lassan fordul meg a kávégép felé, és ki is ejti a kezéből az adagolót.
- Nem esett baja szépségem? – hajolok át a pulton, de ő zavartan megfordul, és még inkább elpirul. Ó, ha Juliet ezt tudná biztosan kapnék egy… inkább nem is említem mi, nem szép látvány. De ez az első napom, és kell a kávé. Nem mellékesen egyszer rajta kaptam, hogy egy szerelővel flörtöl, (mert túl drága lett volna megjavítani a légkondit), volt is szép veszekedés a spórolás miatt, azt hiszem 1-1 az állás így és kész. Ha már ilyen szépek vagyunk, ki kell használni, nem igaz?
- Semmi baj, köszönöm. – válaszolja dadogva, és továbbra is nagy zavarban a pultos lány.
- Csak szóljon bátran, segíthetek. – kacsintok rá. Szegény lány, ha nem hagyom abba, még valami balesetet okoz.
Már éppen flörtöltem volna tovább, mikor valaki megszólalt mögöttem, nem éppen kedvesen. Megfordultam, és egy igencsak vonzó teremtés nézett fel rám. Nagyon idegesnek tűnt, én meg végigmértem őt. Kis Törpilla, hogy pattog… Amikor azt mondta, más is siet a munkahelyére, és fontosabb dolgot végez, mint én, felnevettem. Ó, ha tudná a kicsike, mégis miféle munkát végzek, nem így reagálna… de nem akartam megalázni az egész kávézó előtt.  Másfelől, a többiek sem voltak éppen lelkesek… Meg nem akartam azzal kezdeni az első napom New Yorkban  máris a jelvényemet villogatom.
Elnézést hölgyem, én állom a kávéját, amiért mertem ilyen arcátlan lenni. – felelem kissé gúnyosan, majd átveszem a kávém a zavart, vérvörösre pirult pultos lánytól.
- Csak, hogy lássa, mennyire úriember vagyok. – teszem hozzá egy széles vigyorral, majd ismét végigmérem őt. Hm, csinos darab… Kár, hogy a száját is kinyitja… biztosan imádják a férfiak az okoskodásait…