Nem büszkélkedhetek túl magas méretekkel, alig érem el a százhatvan centit.  Szív alakú arcom elefántcsontszínbe vont bőr takar.  A sminkelést sosem viszem túlzásba, egy kis szemceruza, illetve halvány szájfény, a természetességet részesítem előnyben. Arcomat gesztenye barna  színű, hullámos, hosszú fürtök kereteznek, a hangulatomtól függ, hogy éppen kibontva hagyom vagy össze gumizom. De a munkahelyemen általában vagy lófarokba, vagy kontyban hordom rakoncátlan tincseimet.  Szintén gesztenye színű íriszeim mindig kedvesen csillognak, kivéve, ha az unokaöcsémről, Jacobről van szó. Arcomra folyton ki ül az amit gondolok, bár megpróbálom jól titkolni valahogy még sem jön össze a dolog.  Tejfehér színű bőrbe vont tökéletes idomaim pont ott kerekednek és formásodnak ahol éppen kell. A szerkesztőségben a magassarkút résesítem előnyben kosztümmel, de ez is lehet változó. Otthon mindig  kényelmes ruhadarabokban vagyok. Általában  farmert és bőrdzsekit húzok. De ha az alkalom megkívánja akkor szeretek magassarkút és szoknyát húzni.
Talpraesett, szenvedélyes, humoros, hiperaktív,  végtelenül makacs, önfejű, olykor szarkasztikus, könnyen megbocsájtó; ezek a szavak jellemeznek leginkább. Valamint eléggé racionálisan gondolkodom, mindenre magyarázatot keresek, és addig nem nyugszom, míg meg nem lelem azt. Kis méretem miatt az emberek törékenynek tartanak, valaminek amit óvni kell. De: de eléggé karakteres, kemény vagyok. A barátaimért és a családtagjaimért bármit megtennék, az utolsó percig képes vagyok harcolni. De elengedni is tudok. Úgy gondolom, hogy az önzetlen szeretet képes erre. Szenvedélyem a hobbim és a munkám egyaránt; az írás. Másik szenvedélyem a sütés. Ha mérges, ha szomorú, ha ideges, ha boldog vagyok akkor csak sütök. Ha nem szeretnék jobban írni jelenleg cukrászként dolgoznék.   Nehezen nyílok meg mások előtt, nem vagyok egy partiarc az egyszer biztos. A végsőkig harcolok, egészen addig míg be nem bizonyítom az igazamat, sosem adom fel  a harcot. Ezt  a tulajdonságot néhai édesanyámtól örököltem. Ő volt számomra a példakép, olyan szeretnék lenni mint ő: remek feleség, csodás anya, és kitűnő házi asszony.  Csak remélni tudom, hogy legalább fele annyira sikerül majd egyszer...  Eléggé szigorúan neveltek fel, tekintve édesanyám bíró volt, édesapám pedig nyugalmazott tábornok.  A legnehezebb feladatom életem során elhagyni Alaricket, még mai nap sem szűntem meg úgy érezni iránta, mint tizennégy évvel ezelőtt. A következő nagy feladat az unokaöcsém, Jake gyámjaként ért, még szokom a feladatot.

Az ember életében úgy gondolom, hogy csak egyszer jön el az az igazi, nagy betűs szerelem. Tudom, hogy ez nagyon giccsesen és közhelyesen hangzik. De nekem már eljött ez a szerelem, még pedig évekkel ezelőtt és nem a jelenlegi vőlegényem az. Alarick-nek hívják. Emlékszem még ma is tisztán a napra amikor először találkoztam vele tizenkilenc éves koromban. Ő két évvel idősebb nálam, egy közös barátok által rendezett összejövetelen. Véletlenül pillantottam meg és már akkor tudtam, hogy ő az én végzetem. Szerelem első látásra, ahogy a nagy könyvben meg volt írva. New York-ba csak az egyetem miatt jöttem, Lousiana-ban születtem és éltem le a gyerekkoromat. A szüleim azt akarták, hogy valami jogi útra lépjek. De engem mindig is hidegen hagytak ezek a dolgok. Ami engem mindig is érdekelt az a könyvek világa volt. Később gimnazista koromban már magam is próbálkoztam az írással, amit persze jól elrejtettem a nővérem és a szüleim elől. A kis naplók amiket akkor írtam még ma is megvannak, elzárva az íróasztalom mélyén. De már akkor tudtam, hogy az írással akarok majd foglalkozni. Elég nehezen akartak bele menni abba, hogy ilyen messze menjek tőlük. Főleg az édesapám, ő szerette a szigort és  a rendet. Mindent kézben akar tartani, és úgy gondolja, hogy ezt csak úgy tudja megtenni ha parancsol. De végül ráébredtek, hogy nekem is szükségem van a térre és a tapasztalatokra. Így az egyetemen szerzett barátok voltak a második családom. De Rick hamar első helyre lépett, nem volt a kapcsolatunkban semmi dráma, olyan természetes volt minden. Kiegészítettük a másikat, minden tekintetben, ami tetszett. Így amikor két év múlva felvetődött az ötlet, hogy költözzünk össze, hát gondolkodás nélkül mentem bele. Otthon a családom nem értett egyet velem, úgy gondolták, hogy Rick nem hozzám való és hogy elkapkodom a dolgot. De természetesen nem hallgattam rájuk, így megtettük. Sokat tanultunk egymás mellett, mellette tanultam meg milyen is felnőttnek lenni. Hogy nem csak buliból áll az élet. Tudtam, hogy ő is így érez irántam, de azzal is tisztában voltam, hogy mennyire fontos számára a munkája. Ez sokban hozzá járult ahhoz, hogy felnézzek rá, istenítsem, ugyan akkor a függője is lettem. Minden nap halálra aggódva vártam, hogy beessen az ajtón. Ha elhúzódott egy ügye... akkor... vártam  telefont, hogy megkapjam a hírt róla. Tudtam milyen érzés ez, apám révén. De azt is tudtam, hogy ő nem tud választani, hogy nem tud teljesen, tiszta fejjel a munkájára koncentrálni, ezért egyik este mikor haza ért neki estem. Még be sem ért az ajtón, de már a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem, arcomat a mellkasába fúrtam, mélyen beszívtam ismerős, fanyar illatát, magammal akartam vinni. Majd forró, szenvedélyes csókot nyomtam ajkaira, és könnyáztatta arccal nyomtam bele a kezébe egy papírt.  
-Te vagy számomra minden, a levegő, amire szomjazom, de tudom, hogy neked még térre, szabadságra van szükséged. Tudom, hogy szeretsz, de azt is nem tudsz teljesen a munkádra koncentrálni. Ne haragudj rám... a döntésem okát leírtam, nem bírnám a szemedbe mondani. Tudod, hogy nem vagyok jó az ilyenekben,- azzal még egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira, és kisétáltam az ajtón...  

Ennek mind már nyolc éve, de a döntésem bélyegét még mindig hordom. Még mindig fáj, még mindig hiányzik, a szívem nem szűnt meg szeretni őt. Azon az estén Dél-Amerikába utaztam, ha  a városban maradok, ha az országban maradok nem bírom elhagyni őt. Utazgattam, kutatómunkát végeztem, próbáltam össze rakni az életem, de minden olyan sivár és üres volt. Aztán találkoztam egy orvossal, Bennett-el, aki jelenleg a vőlegényem. Valamennyire segített a magányomon, de mondanám inkább egy jó barátnak, mintsem nagy szerelemnek... vagy kis szerelemnek, ami azt illeti. Így amikor öt éve megkérte a kezem igent mondtam. De inkább a hála az amit érzek iránta. Közben az édesanyám meghalt rákban, apám a tesómhoz és  a férjéhez költözött New Yorkba-ba, hogy ne legyen egyedül. Még most sem érzem magam késznek, hogy vissza térjek a városba, ahol a legszebb éveket éltem meg, és ahol a legnagyobb fájdalommal kellett szembesülnöm. Az élet kegyetlen nagy játékos, mert újból a fájdalom az oka, hogy vissza jövök. A testvérem és a férje autószerencsétlenséget szenvedtek, ami halálos volt, az unokaöcsémnek én lettem a gyámja, és a házukat is megörököltem. Mivel az öt éves Jake életét nem szerettem volna ennél jobban felborítani, és apára is vigyázni kell, így a városban maradás mellett döntöttem. Végül is... elég nagy ez a város, ahhoz, hogy ketten is elférjünk benne. Mennyi az esélye, hogy újból össze futnánk?  
Izgatottan lépek ki a barkácsboltból, szaggatottan veszem a levegőt, arcomra mosoly kúszik, de íriszeim könnyesek. Az első padra levetem magam. Még mindig nem szűntem meg szeretni. Ez nyilvánvaló dolog, hogy ott egy barkácsboltban... De az biztos, hogy nem közömbös a számomra, de hogyan lehetséges ez?  Még én sem vagyok közömbös a számára.  Láttam az íriszeiben, láttam ahogy rám nézett, ismerem, mint a tenyerem. Ettől a gondolattól dübörögni kezd a szívem a mellkasom csontjainak ütődve. Nem szabadna boldoggá tennie. Nem szabad, így gondolnom rá, Benre kell így gondolnom.  Milyen ember vagyok.....? Érzem ahogy rezeg a telefon, elő kapva látom, hogy Ben keres. Most képtelen lennék vele beszélni, és még lubickolni akarok a kellemes, régi  emlékekben újra. Rick illatában, amit nem tudtam felejteni, ahogy hozzám ért mindig, ahogy felkapott, ahogy a combjaimat a dereka köré fűztem annyiszor. Még mindig úgy imádom, ahogy nyolc évvel ezelőtt, tudom ez mindent jelent csak jót nem....