Alapvetően egy visszafogott, szerény embernek tartom magam. Nem keresem a feltűnést, nem villogtatom az erősségeimet, az elért eredményeimmel nem hivalkodok, és nem próbálok senkinek sem bizonyítani.
Nehezen lehet kihozni a sodromból, nyugodt, türelmes személyiség vagyok. Próbálom kerülni a konfliktuskeltést, a fennállókat pedig megoldani igyekszem. Nem vagyok pszichológus, de bárkit szívesen meghallgatok, még ha tanácsot sokszor nem is tudok adni – legalábbis nem olyat, ami egy átlagember világképébe könnyedén belefér, egy katona azonban kérdés nélkül elfogad. Rettentő segítőkész vagyok, és lelkiismeretfurdalás gyötör, ha valakin segíthettem volna, de nem tettem meg – egyszer tuti ez lesz a vesztem.
Szeretek társaságban lenni és egyenesen ki nem állhatom a magányt. Álmatlan éjszakáimon inkább besétálok a pubomba, hogy átvegyem az éppen műszakos pultostól a feladatait, és én szolgálhassam ki az embereket, mindeközben persze kifizetve az összes óráját. Egyesek szeretnek megdolgozni a fizetésükért, ezért ekkor hol neki segítek, hol a vendégekkel foglalkozok. Együtt iszok, együtt mulatok velük, hogy aztán reggel új nap induljon, új lehetőségekkel. Bármi, csak ne maradjak egyedül a gondolataimmal, a tetteimmel, és az emlékeimmel. A leghosszabb ébren töltött óráim száma valahol 80-85 között volt, mikor is már a testem nem bírta tovább és bemondta az unalmast. Az a szerencse, hogy éppen otthon voltam, mikor ez bekövetkezett. A társaságom nem feltétlenül örült ennek, de hé! Ha izgalmasabb lett volna, akkor azt a plusz egy-két órát még csak ébren töltöttem volna, nem?

Ha az ember az élete közel felét a hadseregben tölti, az átlagembernek normálisnak tűnő dolgok számára teljesen életidegenek lesznek. 18 éves koromban soroztam be, és 37 éves koromig szolgáltam a katonaságnál. Akárhányszor eltávra került a sor, kényelmetlenül éreztem magamat a mindennapokban, és alig tudtam kivárni, hogy visszatérjek a csatatérre. Mondhatná az ember azt, hogy gondjaim vannak, és valószínűleg nem is tévednének nagyot – viszont én nem gyilkolni szerettem visszamenni, hanem a testvéreimmel újra egy egységet alkotni. Együtt élni, együtt nevetni és sokszor… együtt sírni is. Nem volt könnyű az első társam elvesztése, és nem volt könnyű az utolsó társamé sem, de túl kellett élnünk. Sejtettem, hogy egyszer én magam is a sorukat fogom bővíteni, ez szinte elkerülhetetlen volt. Sok elveszett társam nevére már nem is emlékszem és tudtam, hogy a többiek sem fognak emlékezni az enyémre, ha eljön az én időm. De nem jött el. Számtalan nehézséget kellett átélnem, én azonban mindig felülkerekedtem rajtuk. Egy percre sem hagytam, hogy a figyelmem lankadjon és talán pont ennek köszönhetem az életem. Mert az éleslátás az, barátaim, ami életben tartja a katonát. Persze, segítenek a társai, a pozíciója, de hogyha ezeket elvesszük az egyéntől, akkor mi marad neki? Saját maga. Saját maga, akinek egyedül kell feltalálnia magát, rádiókommunikáció nélkül kell a terepet felmérnie és helyesen döntenie a továbbiakról. Sokszor mondták rám, hogy nagyon jó lövész vagyok, de a leleményességemre csak jóval később, a 16. szolgálati évemben derült igazán fény. De erre még később visszatérünk.

Lassan, de biztosan lépkedtem fel a ranglistán és egyhamar századossá avanzsáltam. Kicsit ellentmondásosnak tűnhet, de nem akartam karriert csinálni a katonaságból. A frontvonalon akartam maradni, mert én ott voltam igazán önmagam, ott tudtam kiteljesedni. Az eltávjaimon próbálkoztam a katonaság utáni életemen gondolkozni, azonban sosem sikerült egyről a kettőre jutni. Semmi sem fogható ahhoz az érzéshez, mikor az éjszaka sötétjében vártok, csendben próbáltok minden neszre odafigyelni, de képtelenek vagytok rá. A fületekben dobog a szívetek, fémes íz szökik a szátokba. Egy percre sem hunyjátok le a szemeiteket, mert attól féltek, hogy nem fogtok többet felébredni. „Mi volt ez a nesz? Nekünk végünk, felfedeztek! Ezt te is hallottad?” – susmogtuk egymásnak újra és újra, amilyen halkan csak tudtuk. Aztán egyszer csak az éjszakai sötétet megtörik a Nap első sugarai, és végre a fületek kicsit megpihenhet, most már a szemeitek is segítenek az észlelésben. Akármennyire is félelmetes volt egy-egy ilyen éjszaka, ez a félelem éltetett minket. Engem legalábbis biztosan. A félelem, ami táplálta a tettre készségemet, ami javította a túlélési esélyeimet.

Na de a 16. szolgálati évem… Sok minden történt abban az évben. A legjobb barátaim közül mind megélt valami újat. David Monaghannek ekkor született meg az első gyermeke, Patrick Cramer 10 év kajtatás után végre elvette élete nőjét, Corey Simmons barátom végzett az utolsó missziójával, Charlie Marston 25 év szolgálat után végre megpihenhetett a saját kezűleg tervezett házában, én pedig… hadifogságba estem.

Csak három hónapot voltam fogoly, de legalább egy évnek érződött. Egy sötét lyukba zártak, és csak néhány naponta engedtek ki a szabad levegőre, akkor is csak azért, hátha hálám jeléül egy-két információt megosztok a drágáimmal. Ennél azonban több kell egy tengerészgyalogoshoz, hogy megtörjék. Bár mit ne mondjak, rettentő találékonyak voltak. Miután ez a fajta kínzás hatástalannak tűnt, újabb módszerekhez folyamodtak. Az egyik ilyen volt, mikor kiásatták velem a saját síromat, majd belefektettek és betemettek. Próbáltam összeszedett maradni, de ez nem olyan könnyű több méter mélyen a föld alatt, azon gondolkozva, vajon tényleg ennyi volt? Ennyi? Az én történetem itt ér véget? Egy megnevezetlen fakoporsóban a sivatag közepén? Ez a pszichológiai terror majdnem hatásosnak is bizonyult, majdnem! De én próbáltam összeszedett maradni, és tartalékolni a levegőmet, hátha… hátha úgy döntenek, hogy kiásnak, mert mégis fontos vagyok nekik. Hogy az általam hordozott információ mégis többet ér az elvakult amcsi-utálatukkal szemben. És így is lett. Mikor már éreztem, hogy elhagy az erőm, ásást hallottam. Kisvártatva kinyílt a koporsó fedele, és két AK-47-es csöve mosolygott vissza rám. Az egyik leugrott elém, majd vizet adott és egy szelet kenyeret. Próbálta a barátomnak beállítani magát, a nagy pszichológiai terror utáni empátiájával, de átláttam az álcán. Az arcát ugyan nem láttam, de a hangját jól ismertem már, és újra mély gyűlölet ébredt bennem. Bakot tartva nekem kisegített a gödörből, míg a mások a hónaljamnál húzott fel. Vaksötét volt, az éjszaka közepe, egyedül a félhold, és a táboruk fényei adtak valami fényt. Ketten voltak, plusz az árokban lévő. „Itt a lehetőségem” – gondoltam magamban. „Valamit ki kell találnom, és gyorsan”. Le voltam fogyva, ki voltam szikkadva, az élni akarásom és a szabadulásom lehetősége azonban újra felébresztett bennem egyfajta harci szellemet. Az egyik hátra fogta a kezemet, hogy összekösse azokat, mikor én a térdemre, négykézlábra zuhantam, fájdalmas nyögésekkel és hörgésekkel karöltve, a hasamat fogva. Az egyik továbbra is rajtam tartotta a csövét, a másik azonban odajött hozzám, hogy felsegítsen. Hatalmas mázlim volt, hogy a jobb oldalamról közelített meg. Kiszedtem a csizmájába csúsztatott pengét, bal ököllel impotenssé tettem, és a másik felé hajítottam a kést. A gödörből kimászót arcon rúgtam, majd rárontottam a céltáblámra, hogy a száját befogva végezzek vele. A géppuskáját elvettem, majd ráfogtam a másik kettőre. Az épp összegörnyedőt belesegítettem a gödörbe és az angolul beszélőhöz szóltam. Átadták a fegyvereiket, a Jeep kulcsát, majd szépen elfeküdtek a gödörben, miután betömtem a szájukat és összekötöztem kezüket-lábukat. Körbenéztem a környéken, hogy az erődítményük melyik oldalán vagyok és szitkozódva kellett konstatálnom, hogy az egész helyőrségüket meg kell kerülnöm, ha vissza akarok jutni az amerikaiakhoz. Csak abban reménykedtem, hogy van elég üzemanyag a járműben, különben neszelhetem.

Nem volt könnyű a visszaút, és a sötétben való tájékozódás, de karcolás nélkül tértem vissza a táborunkba, mire felkelt a nap. A hangos, határozott amerikai ordibálás olyasfajta megnyugvással töltött el, amit egyszerűen lehetetlen leírni.
Leállítottam a járművet, és utasítás nélkül szálltam ki belőle, elléptem tőle jó pár métert, közben megszabadultam a felsőmtől – mutatván, hogy nincs rajtam bomba -, és feltartott kezekkel térdeltem le. Annyira ki volt száradva a torkom, hogy nem bírtam visszaordibálni, ezért nyugodtan, türelmesen vártam meg, míg az egyik őrmester közelebb sétál hozzám, majd azonosít.
Otthagyhattam volna a katonaságot, mi több, erősen sugalmazták is, hogy így tegyek, én azonban nem tágítottam. Volt legalább egy féltucatnyi pszichológiai kiértékelésem, és miután egyik alkalommal sem találtak kizáró okot, visszaengedtek. A maradék pár évemről azonban nem igazán tudok mit mondani. Visszatértem, szolgáltam, aztán 37 éves koromban leszereltem és ideköltöztem New Yorkba.

Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, hát az én öreg barátomhoz, Charlie Marstonhoz fordultam, aki adott pár ötletet, de inkább csak sztorizgattunk egymással. Beszéltünk a mi kis csapatunkról, az öt New York-i tengerészgyalogosról, akik az eltávjukat ahogy csak tudták, együtt töltötték és mindenféle rossz tréfákat űztünk egymással és másokkal. Chloé Wilson… ő az, akiről még nem beszéltem nektek, pedig nélküle ez a pub valószínűleg nem is létezne. Az öt tengerészgyalogos, és az egy légierős hölgyemény, aki csatlakozott a mi kis brancsunkhoz. „Piszkos egy társaság vagytok ti, fiúk” – ahogy akkoriban mondogatta egy-egy részeges ötletünk hallatán. A leszerelésem utáni hónapokban felkeresett Chloé, és látván a tanácstalanságomat, felvetett egy ötletet. Miért nem elevenítem fel a srácokkal közös nagy ötletünket, hogy nyitok egy pub-ot, ahol a hozzám hasonló veteránok, aktív szolgálatosok és igazából bárki megpihenhet egy korsó sör társaságában, bulizhatnak, kajálhatnak és elengedhetik a munkájuk nehézségeit? Elkezdtünk a helyek után keresgélni és kisvártatva megtaláltuk ezt a lerobbant kócerájt. Legalábbis akkor még nagyon le volt lakva, egy teljes renoválásra volt szükség, hogy elérje a mostani állapotát.

Tudjátok, a név is tőle jött. Két éjszakán keresztül agyaltunk a néven Chloéval, Patrickkel és Corey-val, jobbnál jobb ötleteket hallva a másiktól, mire egyszer benyögte Wilson kisasszony: Piszkos Társaság. Mindnyájunknak tetszett, ugyanakkor kicsit furán hangzott, ezért egy kisebb finomításon átesett még a hely, mielőtt megalakult volna a Bad Company. Valahogy jobban legördült a nyelvről, ugyanakkor az elhullott barátaink emlékét még mindig megőrizte valamilyen formában. David Monaghan, és Corey Simmons. A két legbelevalóbb srác, akiket ismertem, és akik képei ott figyelnek azon a falon, ott. David harc közben esett el, Coreyt pedig valamilyen örökletes betegség segítette a túlvilágra. De a szívemben és ezen a helyen mindvégig élni fognak. Azt mondják, akkor hal meg igazán az ember, ha már nem marad, aki emlékezzen rájuk. Nos, ő velük ez nem fog megtörténni. És a ti elhullott társaitokkal sem, akiknek a neveivel van kidíszítve a pult. Lehet, hogy sok helyről jöttünk, lehet hogy más századokban, más erőkben szolgáltunk, de itt mi mind egyek vagyunk. Testvérek, szeretők, apák és gyermekeik.

Köszönöm, hogy meghallgattátok a kis mondanivalómat. Tényleg, sokat jelent nekem. Aki szeretne még beszélni magáról, az éjszaka folyamán bármikor megteheti, mi figyelni fogunk. 2 éve nyitott meg ez a hely és már így is alig férünk el itt, amit nem is igazán tudok megköszönni nektek. Ma emlékezzünk meg minden jóról, rosszról, és ne sirassuk az elvesztett társainkat, hanem örvendezzünk, hogy ismerhettük őket, hogy az életünk részei voltak. Rátok és a társaitokra emelem a poharamat! Ma mindenki a vendégem!