A GYERMEK
Hangos szóváltás, azt mondják, hogy ez nem kiabálás, de szerintem határozottan az és egyáltalán nem szeretem éppen ezért bújtam el már megint. Fel a padlásra ahol egy kis bunkert alakítottam ki magamnak, itt van egy kis rádió is amit ha kellő képen hangosra állítok akkor nem hallom a lentről jövő zajokat.  Minden hétvégén ez van, nem tudom miért kell minden alkalommal össze veszni, hisz szeretik egymást, vagy már nem? Igaz, apu lehet, hogy azt a barna hajú nénit is szereti, pontosan úgy ahogy anyát, hiszen vele is szokott birkózni mikor azt hiszi, hogy anyu dolgozik én pedig az udvaron játszok… pedig nem, ilyenkor mindig átmegyek a szomszédhoz és Mrs Collins mindig nagyon kedves, főz nekem pudingot a férje pedig engedi, hogy felpróbáljam az övet amin a gumi botja és a pisztolytáskája van. A pisztolyt nem engedi, hogy megfogjam, azt mondja, hogy gyerek kezébe nem való, de egyszer majd én is szeretnék egy olyat. Azt mondja, hogy lehet nekem is ha rendőr leszek.

A KAMASZ
Lassan kígyózó cigarettafüst száll fel száll fel az ég felé, szépen táncol, megnyugtatóan. Csak pillanatok kérdése, hogy valamelyik rendőr kivegye a kezemből és eloltsa vagy ő szívja tovább. Ha ez megtörténik akkor kiveszek a dobozból egy újabb szálat, de nem hiszem, hogy bárki is felróná nekem azt, hogy már legalább fél órája csak ülök egy helyben és egyre csak gyűlnek mellettem a csikkek. Mr. Collins azt mondta, hogy nemsokára jön és felveszi a vallomásomat, addig beteszik apát a rendőr autóba, hogy elvigyék magukkal anyut pedig a mentősök a helyszínen látják el, de az is lehet, hogy őt a kórházba fogják bevinni.
Családon belüli erőszak, valószínűleg ezzel lesznek tele a lapok, de ha azok nem akkor a szomszédok fognak szájra venni minket én pedig kénytelen leszek minden seggfejt laposra verni a suliban akik csak megemlítik ezt az egész esetet.

AZ EGYETEMISTA
Egyik óra jön a másik után, nincs idő megállni egy pillanatra sem. A legjobb akarok lenni ehhez pedig az kell, hogy ne minden este bulizni járjak hanem néhányat bizony a könyvtárban a könyvek fölé görnyedve kell töltenem vagy éppen az edzőteremben emelgetni a súlyokat, hogy az erőnléttel se legyenek problémáim. Már kisgyerekként elhatároztam azt, hogy rendőr leszek, de akkor még beértem volna azzal ha egyszerű forgalom irányító vagy közúti rendőr lettem volna, ma már nem. Most én akarok lenni a legjobb. A folyosóról hangok szűrődnek be, majd hamarosan hangos kopogás  hallatszik a kollégiumi szobám ajtaján majd a nélkül, hogy kiszóltam volna bármit is nyílik az ajtó, majd két srác esik be rajta, megfogják a karomat és én megyek velük elvégre az egyetemen nem csak magolni kell hanem megtapasztalni azt, hogy milyen is a való világ, mikor elszakadunk a szüleinktől. Ez is a felnőtté válás része és kapcsolatokat is kell építeni, ugyanis azok nélkül sohasem fogom elérni a célom és ugyan mi más hozna jobban össze két embert mint egy görbe este?

A SZERELEM
Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megláttam őt. Egy kis éjjel nappal nyitva tartó étteremben dolgozott pincérnőként és mindig a hajnali órákban vagy a késő esti műszakot vállalta el, hogy nap közben legyen ideje az iskolai teendőivel foglalkoznia. Szemei hatalmas barnák, a haja olyan fekete mint az éjszaka, szája pedig csókra termett. Azonnal bementem az étterembe és elhívtam randevúra, de ő  kinevetett és vissza utasított. Onnantól kezdve minden nap bementem és megkérdeztem, hogy elhívhatom-e. Egészen pontosan százhuszonöt alkalommal mentem be az étterembe és kérdeztem meg ő pedig végül igent mondott. Azt mondta, hogy ez a szerencse száma és kíváncsi volt, hogy meddig tartok ki, ha eddig igen, akkor eljön velem.
Három éve történt pontosan, hogy megpillantottam őt az étterem ablakán át, most pedig ott vagyunk ahová először hoztam randevúzni. Sejthetett valamit, mert amint letérdeltem elé azonnal könnyek lepték el szép szemeit és nem is engedte, hogy végig mondjam a beszédet amivel készültem. Kezével lapos hasán simított végig, majd válasz helyett elmondta a titkot amit már két hete őriz, de eddig nem merte elmondani, mert félt, hogy hogyan reagálnék rá. Kilenc hónappal később megszületett az első gyermekünk, gyönyörű kisfiú volt.

AZ APUKA
Sohasem gondoltam volna, hogy egyszerre lehet érezni ennyi mindent, mint amin most én keresztül megyek. Boldogság, szerelem, félelem, türelmetlenség, aggódás, tehetetlenség és még számos és számtalan olyan dolog, amit megfogalmazni is képtelen vagyok. Azt mondták, hogy csak kint lehet rágyújtani nekem pedig nagyon nagy szükségem lenne egy szálra, de nem megyek ki, nem akarom elszalasztani azt a pillanatot, amikor a nővér vagy az orvos végre kijön a szobából és közli, hogy apuka vagyok. Talán elmondja azt is, hogy fiam vagy lányom született, ha lesz rá ideje és nem rohanok be azonnal a feleségemhez és gyermekemhez.
A váróban vannak mások is, ők sokkal nyugodtabbnak tűnnek, mint amilyen én vagyok. Ketrecbe zárt tigris módjára szelem át újra és újra a várótermet, már jó pár órája teszem ezt, képtelen vagyok egy pillanatra is leülni, túlságosan is félek attól, hogy amikor az ajtó kinyílik nem boldogságot hanem szomorúságot fogok látni a nővér arcán és közli: egyedül maradtam, egyikük sem élte túl, egyedül kell felnevelnem a fiunkat.
Az ajtó egy örökkévalóság múlva nyílik, majd a nővér kilép, de nem egyedül van, a kezében egy apró csomagot tart, rózsaszín takaróba bugyolálva, csak a kis feje látszik ki és az egyik keze, amellyel fityiszt mutat. Úgy tűnik már most megvan a lányom véleménye a világról amibe beleszületett.

A VESZTESÉG
Az én hibám. Egyedül az én hibám, hiszen én engedtem meg neki, az anyja mondta, hogy nem szállhat fel a motorra, túl veszélyes, de én ellent mondtam neki és most itt tartunk. Megtanulhattam volna, hogy nem szabad ellent mondanom ennek a csodás asszonynak. Soha többet nem kérdőjelezem meg a szavait. A koporsón gyönyörű szép fehér virágok találhatóak, csinos csokorba rendezve, mintha az életet ünnepelné, pedig gyászolnia kellene. Csúfolódik velünk pedig már azok a virágok sem élnek, hamarosan a semmivé lesznek, pontosan ugyan úgy, ahogyan egyetlen fiam. A pap szónokol, de nem fogom fel hogy mit mond, csak egyre jobban szorítom magamhoz a lányomat és megfogadom magamnak, megtanítok neki mindent amit csak tudok, hogy meg tudja védeni magát mindennel szemben. És soha de soha nem engedem meg neki, hogy motorra üljön. Ha kilencven éves leszek és járni is alig tudok akkor is meg fogom akadályozni.

A KIKÉPZŐ
Már fárad, látszik rajta ahogy szépen lassan kezdi elhagyni az ereje, de nem adná fel, egy pillanatra sem áll meg, újra és újra véghez viszi a mozdulatsort, de a tartásából látni, hogy már az ereje végén jár. Nem fogom még azt mondani neki, hogy végeztünk, kíváncsi vagyok, hogy mikor dönt úgy magától, hogy neki ennyi elég volt mára. Nem fogja feladni, általában én vetek véget az edzéseknek, vagy az anyja szól ránk, hogy hagyjuk már abba, de most ő nincs itthon én pedig tesztelem a lányt.
- Ms. Lane, magasabbra a könyököt, így gyengül az ütés ereje! - szólok rá, majd látom, hogy még erősebben összpontosít, és végül újra tökéletesen hajtja végre a mozdulatsort. Elismételtetem vele még párszor, majd közlöm, holnap reggel hat órakor várom a ház előtt futócipőben és edző ruhában, a maratonra edzünk. Elgyengültem, nem fogom most a végtelenségig hajtani, hiszen holnap is szüksége lesz az erejére.


A BOSSZÚÁLLÓ
Próbálom nem számolni a napokat, mégis folyamatosan húzom a strigulákat, egészen addig míg le nem számolok ezzel az egésszel. Megígértem a sírjánál, hogy százhuszonöt napon belül igazságot szolgáltatok, a módszer lényegtelen. Fájdalmat akartam okozni, végignézni ahogy a felsőjét szépen vörösre színezi a lassan (vagy éppen gyorsan) szivárgó vér. Attól függően, hogy hova kapta a golyót. Hivatalos nyomozást is folytatunk, Adriana segít, de én nem csak a munkaidőmben keresem a válaszokat, hanem miután mindenki haza ment utána is az ügyön dolgozok, szüntelen és megállíthatatlanul egészen addig amíg megkésve ugyan, de be nem teljesítem az ígéretemet.