Nem igazán létezik szabálykönyv arra az esetre, ha kiderül, hogy van egy többé-kevésbé „eltitkolt, de annyira mégsem” unokatestvéred; ha a szappanoperák sémáját követed, nyilván vagy meg kell ölnöd az örökséged védelme érdekében, vagy helyet kell cserélned vele, hogy mindketten megszabadulhassatok a saját életetek béklyóitól, és a másikéban okozzatok káoszt egy darabig.
Az első opcióhoz túl pacifista vagyok, és a morális iránytűm sem csődölt még be (meg aztán, milyen örökség? Fito bá’ állatfejei? Köszönöm, nem akarok háziállat-kísérteteket), a második meg kissé túl sok erőfeszítést igényelne, tekintve, hogy Dakota lány, én pedig nem. Szó se róla, biztos remekül néznék ki az egyik miniszoknyájában, és Dakota bőven van elég menő a mintás pólóimhoz, még ha kicsit el is veszne bennük, de talán ezt a trükköt nem nekünk kellene megvalósítanunk.
Nem mondom, hogy szappanoperáktól vártam világmegváltó tanácsot, amikor megkaptam a hírt Hugotól, közvetlenül mielőtt bemutatott volna az unokatestvéremnek (akinek a létezéséről ugyan tudtam, de feltételeztem, sose látom majd, mert azt hittem, Hugo figyelmezteti, hogy maradjon olyan távol Fitotól, amennyire csak lehet), de azt sem, hogy nem. Mármint, a valóságban nem sokszor történnek ehhez hasonlók és mexikóiak vagyunk (már amennyire), mégis mire kellett volna asszociálnom?
Szóval, találkoztam Dakotával. Kissé furcsa volt, kissé kellemetlen – már a találkozás és a körülményei, nem Dakota -, egyikünk sem tudta még teljesen hova tenni a másikat, ami abszolút érthető reakció, a szituáció hihetetlenségét figyelembe véve, de úgy érzem, nincs, ami visszatarthatna minket egy potenciális barátságtól. Ha más nem, a Fito irányába mutatott… ellenérzetünk, maradjunk ennél a polkorrekt szónál, mindenképp összeköt majd minket, még ha nem is esik nehezemre bevallani, hogy Dakota helyzete kellemetlenebb, mint az enyém. Nem csak azért, mert ő közvetlenül a genetikájában hordozza azt a redneck elveket valló ősbarmot - részvétem, nem mellesleg -, hanem mert a saját apja nem ismerte fel. Mivel pár éves korom óta nem találkoztam a saját apámmal, és annyit se tudok róla, hogy az országban él-e még, eltudom képzelni, ez mekkora fájdalommal járhat, legyen az az apafigura bármilyen.
És ami a legjobb, annak ellenére, hogy ez volt a helycserélős ötletem kapcsán a szög a koporsóban; ő lány, én pedig fiú vagyok, ergo nem pályázhat a kedvenc unokaöcsi szerepemre (sajnálom, Hugo, de közben meg nem) Toni néninél. Win-win, nem látom, hol lehetne probléma.
Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a péntek estémet Dakota meglepésére fordítom és elindítom ezt a minden bizonnyal csodálatos barátságot a kifutópályáján. Hugoval már mindent megbeszéltem, ő és Maggie vacsorázni mennek, így egy üveg borral (és a hátizsákomba dugott whiskys üveggel, ha a bor kevés lenne) vettem utamat az otthonuk felé, készen arra, hogy meglepjem Dakotát.
Namármost, lehet, hogy okosabb lett volna előbb megtudakolnom, hogy egyáltalán szereti-e a meglepetéseket, vagy ez alapból rossz nyitány lesz, de… nem tettem. Elvégre Carpe Diem, nem? Kivéve persze, ha a jövődre vonatkozó fontos döntésekről van szó.
Így találtam hát magam a munka-, egy gyors hazautat és egy kutyasétáltatást követően Hugo és Maggie – illetve immáron Hugo, Maggie ÉS Dakota – lakásának ajtaja előtt. Hálás lehetek anya és Toni néni nevelésének, mert ha nem az ő vérmérsékletük mellett nőttem volna fel, biztos nem növesztek olyan vastag bőrt a képemre, aminek köszönhetően szégyenérzet nélkül képes vagyok becsöngetni, majd pedig vigyorogva bámulni az ajtót nyitó unokatestvérem (az unokahúgom!) arcába.
- Szép estét, kuzin! Békével és ami még ennél is jobb – emelem meg a borosüveget -, alkohollal érkeztem. Hugo említette-e esetleg, hogy jövök, vagy sziporkázó személyiségem meglepetés, mint a játék a Happy Meal menüben? – táncoltatom meg vidáman a szemöldökeimet, mielőtt felnevetnék. – Ugh, ne tudd meg, ez fejben mennyivel jobban hangzott!
Krákogok egy sort, miközben kiegyenesedek, és megpróbálom poénkodás nélkül újra előadni ugyanezt. Nem akarom, hogy az unokahúgom első vagy második benyomása az legyen rólam, hogy tapló vagyok. A végén még azt hiszi, hogy olyan vagyok, mint Fito, és valami végérvényesen megtörne bennem, ha a nemezisemhez hasonlítanának.
- Komolyra fordítva a szót, gondoltam beszélgethetnénk. Olyan ismerkedősen, biztonságos témákról, minthogy kinek mi a kedvenc filmje, és miért pont a Galaktikus Útikalauz – mosolyodok el újra, egy leheletnyit az ajtófélfának dőlve. – Vaaaagy gonosz terveket szőhetünk a kiléted felfedésére Fito bá’ előtt. A legjobb ötletem eddig az, hogy írassuk az égbe amikor épp járata van, ugyanakkor elég nagy kontra, hogy mennyi ember életét sodorhatná veszélybe azzal, ha agyvérzést kap a pilótafülkében.
Azon túl, hogy bővült a család, talán ez lehet a legeslegjobb az egészben – hogy Fitonak minderről a leghalványabb gőze sincs. Tudva, hogy milyen jelentős hírről marad le, szívem szerint egy tükör előtt gyakorolgatnám a gonosztevő nevetéseimet, de ennyire cheesy (hah, cheesy, mert Perci a legjobb barátom) MÉG én sem vagyok.

it's friday night and i won't be long

Gondoltam azzal töltöm a péntek estét, hogy bűntudat nélkül elterülök Baconnel a nappaliban - azért a nappaliban és azért bűntudat nélkül, mert Maggie és Hugo randi-estet tartanak, vagyis nincsenek itthon, vagyis nem fogom úgy érezni magam, mintha valami piros felkiáltójel lennék kettejük között, akit a postás hozott, csak elfelejtettek róla szólni a címzettnek. Nem mintha egyébként különösebben feszélyezne, hogy egy párral lakom együtt (meg a kutyával), de azért a dolgot némileg extrázza, hogy ez a pár a bátyámból áll, meg a bátyám menyasszonyából, akit a kutya se (pun intended, mert hogy a kutya a sorstársam ebben a háztartásban, éppenséggel őt sem várta senki, viszont ő kisebb helyet foglal el, és nem kell vele beszélgetni) kérdezett meg arról, rendben van-e, ha összebútorozunk. Szóval megpróbáltam önmagamnál tapintatosabb testvérként viselkedni, lehetőleg a szobámban fetrengtem, ha itthon voltam, és csak akkor merészkedtem ki, ha biztonságosnak éreztem épp a talajt, vagy ha tudtam, hogy segíthetek idekinn valamiben. Főzni, mosogatni, levinni a kutyát, de a "befoglalom előletek az egész nappalit" még egyszer sem került terítékre.
De most!
Most felpárnázott fejjel, hasamon a laptoppal épp azt nézegetem, mennyiért lehet megvenni pár garnitúra sima, fehér tányért, és mennyiért lehet rájuk nyomtatni egy fotót - egy meglehet, általam bénán kivágott és felnagyított képet Fitóról -, és aztán hol van legközelebb olyan hely, ahol ezeket a tányérokat hangosan ordító death metalra összetörhetem.
A végösszeg jóval több vannál, mint amennyit kedvem lenne elkölteni, illetve sokkal több annál, mint amennyit apám miatt v a l a h a kész lennék elkölteni.

Úgyhogy inkább lecsukom a gépet, főzök egy teát, vakargatom kicsit Bacon hasát, miközben az MTV-t bámuljuk, aztán elgondolkodom, nincs-e itthon valami rum, amit beleönthetnék a teámba, úgyhogy elkezdem óvatosan felforgatni a konhyaszekrényeket, mert tudom, a hűtőben csak sör van, és ekkor történik, hogy kopogtatnak. Összenézünk a kutyával - de tényleg, nem viccelek, mostanában rászoktunk, nekünk sorstársaknak, össze kell tartanunk, ugye -, odacsoszogunk, én kinézek a kukucskálón (mert Hugo szerint sosem tudhatom, New Yorkban mikor akarnak lelőni, amikor ilyeneket mond, úgy nézek rá, ahogy egy nagyon öreg, nagyon tudatlan bácsira tenném), Bacon meg félig ráseggel a lábfejemre, mindenesetre mivel biztonságosnak bizonyul ajtót nyitni, kinyitom, és addigra udvariassá fokozom le a meglepetést a pillantásomban, ami a kuzinomon állapodik meg.
Mert ugye, nekem vannak kuzinjaim.
Ami nem újdonság, mindig tudtam, hogy vannak, csak... anya meg én nem kimondottan tartottuk a kapcsolatot az apai ággal, érthető módon. Vagyis anyám részéről érthető módon, sok dologért haragudtam rá az évek során, de azért sosem tudtam, hogy nem kepesztetett egy családért, amelyik voltaképpen elengedett minket; de mivel ő nem tartotta a kapcsolatot, én gyerekkoromban nyilvánvaló okokból nem próbálkoztam ilyesmivel, aztán meg... mintha lenne ezeknek a dolgoknak valami szavatossági ideje, egy idő után csak nem próbálod meg felvenni a fonalat, a végén még azt hinnék, akarok tőlük valamit, pedig most sem ezért vagyok itt. Ha viszont már itt vagyok... hát, naiv gondolattal indultam neki a költözésnek, azt hittem, nem sok minden fog megváltozni az életemben, már ami a családot illeti, viszont marha nagyot tévedtem ezzel kapcsolatban. Nem hívtam fel, nem kerestem semmilyen formában, de már volt szerencsém apámhoz, apám új feleségének gyerekéhez, aztán meg Chadhez, és már többízben hallottam Toni nénikémről is. A Ramirezek lassan, de biztosan, úgy kéredzkedtek be az életembe, mintha hívtam volna őket, pedig esküszöm, semmit sem csináltam, csak a magam dolgával foglalkoztam.

- Szia, Chad, hát te...? - köszönnék és kérdezném, de a kérdésem valójában már belefolyik a srác feleletébe, és bár eredetileg arra gondolok, fel kellene hívnom a figyelmét arra, hogy Hugo nincs itthon, amikor meglátom, hogy alkohol van nála, meggondolom magam: abszolút ráér erről tájékoztatnom. Bár próbálok nem nulla-huszonnégyben arra gondolni, hogy én a péntek esti chill ellenére valójában kibaszottul dühös, ideges és frusztrált vagyok, attól még a tény tény marad, és ha már rumot nem tudok tenni a teámba, mert nincs itthon, a bor tökéletesen alkalmas ugyanazon hatás elérésére. És nem kell meginnom az összes sört a hűtőben, szóval nem leszek rossz, piros felkiáltójel. Merthogy a sört mégsem kenhetem a kutyára...
- Haha, Hugo, meg hogy szóljon dolgokról? Hugo imádja az indokolatlan meglepetéseket - és ezzel valójában ezt fejezem ki kedvesen, hogy a bátyám amúgy szerintem csak elfeledkezik fontos dolgokról, amelyekről jó lenne, ha nem feledkezne meg, hanem szólna a megfelelő embereknek. Aztán rájövök, hogy míg Chad fejében is jobban hangzott a Happy Meal poén, addig lehet, hogy én sem úgy gondoltam az "indokolatlant", mint ahogy az hangzik - Mármint nem te vagy indokolatlan. Csak Hugo logikája. Neked és az alkoholodnak nagyon örülök, gyere be - és hát meg kell hagyni, Chad logikája máris sokkal jobbnak tűnik, mert ha már váratlanul jön, ráadásul a jelek szerint hozzám, akit lehet, hogy névszerint egész életében ismert, de amúgy kicsit sem, akkor tényleg nem árt, hogy hozott magával piát. Már csak ebből kiindulva. És ha ehhez hozzáadjuk a közelmúlt eseményeit... pláne.

Bacont odébb hessentem egy aprócska lábrándítással, mert hogy szeret ott ülni, ahol nem kellene neki, aztán ahogy beinvitálom Chadet, be is zárok mögötte, és sikerül csak félhangosan felnyögnöm a bizonyos esemény emlegetése hallatán - Ugh, szóval hallottad, hah? - kérdezem némi irritált belenyugvással, és szerencsére Chadnek nem kell körbevezetést tartani, úgyhogy csak magától értetődően megyünk a konyhába, mert a bort meg kell bontani, meg ha nem akarunk barbárok lenni, akkor mondjuk kitölthetnénk poharakba is. Pont ez a tervem, a bornyitót majd Chad kezébe nyomom, én meg veszek elő poharakat, míg kissé epésen felnevetek.
- Nem mondom, hogy nem érdemelné meg, de igen, az a sok szerencsétlen utazó nem tehet róla, hogy a pilótájuk a magánéletben seggfej - vonom meg a vállamat, miközben a pultra teszem a poharakat - Igazából csak azt remélem, hogy Hugo lassan összeszedi magát és bemutatja neki Maggie-t. És ha bemutatja neki Maggie-t... nos, előbb-utóbb csak leesne neki talán egyébként is, de így biztosan? Nem tudom. Lehet, hogy igazad van, és ez megérdemelne egy ennél sokkal gonoszabb tervet - bár őszintén? Ha az nem elég jelzés neki, hogy Hugo milyen elszántan rejtegeti előle Maggie-t lassan tíz (!!44!!4) éve, akkor nem tudom, mi lehetne az.
- Várj - akadok meg aztán rögtön a tervezgetés legelején, mielőtt még egyáltalán eszembe juthatna bármi is - Azt mondtad, hogy a Galaxis útikalauz stopposoknak a kedvenc filmed? Miért? - lehet, hogy némi késés után hallom meg ezt a félmondatos információt, de azért végül csak átjut a Fito-vörösködön, hogy félig nevetésre álló szájjal kérdezzek erre vissza.

szercsivel <3

A félelmeim (fogjuk rá, hogy voltak) hiábavalónak bizonyultak, és még úgyis sikerként könyvelem el a meglepetés-akciót, hogy amúgy fogadni mernék, hogy inkább a bornak köszönhetem azt, semmint a sziporkázó személyiségemnek. De hé, egy csapat vagyunk, én és a bor, a bor és én, az ő sikerei az én sikereim is, nem? Dehogynem!
Különben is, valami ilyesmire számítottam. Hiába a közös DNS-állomány, ha egyszer annyit sem tudunk a másikról, hogy szereti-e az ananászt a pizzán, ráadásul még csak nem is szolgálunk egymás felé túlságosan örömteli meglepetésekkel, mint mondjuk egy hatalmas vagyon, amit a másikra hagynánk. Az határozottan megdobná pár kellemes plusszal a kapcsolatkezdési fázist.
- Ez Hugo három szóban; „csak Hugo logikája”. Szarkasztikusan, persze – törlöm meg vigyorogva a lábam, mielőtt belépnék a lakásba, ahol azért le is rúgom magamról a csukát. Vannak, akik jobb szeretnek cipőben mászkálni otthon, és vannak a kutyatartók, akik rettegnek, hogy cipőstül lépnek rá az ebük tappancsára. – Szia, Bacon! Mizujs, haver? – nyújtom oda szabad kezem a már ismert - egyszer találkoztunk, ami a kutyáknál voltaképpen életre szóló barátságot is jelenthet - kutyának. Alaposan megszagolgat, valószínűleg elkönyveli, hogy Dexter még él és virul - velem volt, amikor megismerkedtünk -, aztán a tenyerembe nyomja a fejét, hogy megvakargassam. És vannak emberek, akik nem szeretik a kutyákat! Ezért fog még egyszer elpusztulni a föld.
Nem mellesleg csak viccelek. Hugoval tényleg nincs semmi baj, és minden támogatásom az övé, de néha jól esik vele piszkálódni, elvégre mégiscsak ellenfél a kedvenc unokaöcsis harcban! Még ha nem is túl jó. (Ooooh, buuurn.)
Ismerem a járást, de nem akarok udvariatlan vagy hálátlan vendégnek tűnni - pedig amúgy elég hamar otthon érzem magam bárhol, ennek Perci a megmondója -, úgyhogy egy utolsó Baconos fejpaskolás után engedelmesen Dakota nyomába szegődök a konyha felé, a hátizsákomat az előtérben hagyva.
- Hallottam-e? Ez volt a hetem legjobb híre! – veszem át a bornyitót, és munkához is látok. Pár másodperc múlva már a parafa kupakkal együtt húzom ki. – Basszus, most egy totális szemétládának tűnök, ugye? Esküszöm, nem tesz boldoggá mások boldogtalansága! Mármint… ne érts félre, abszolút elhiszem és megértem, hogy neked ez milyen borzalmas lehet, és nagyon sajnálom, bár amúgy hidd el, Fitoért nem kár, de valahogy nem hittem volna, hogy tud még nagyobb seggarc lenni. Minden évben bizonyítja, hogy mindig van lejjebb. Ezzel a csodás végszóval pedig egészségedre – vigyorodok el, miközben odanyújtom neki az elsőként megtöltött poharat.
Ha fizikailag is koccantani akar, én aztán nem vagyok semmi jó elrontója, és örömmel érintem a saját poharamat az övéhez. Édes vörösbort hoztam, mert szexista fejjel arra gondoltam, hogyha a legtöbb női ismerősöm ezt a fajtát szereti, akkor talán Dakota is így van ezzel, de nem veszem magamra, ha elfintorodik az első korty után. Nem egy minőségi darab (szociális munkás fizetésből nincs mit drága alkoholra elverni), de legalább nem is alsópolcos. Én egész jól elvagyok vele.
- Szabad? – intek az étkezőasztal felé, és az igenleges válasz után kényelembe helyezem magam az egyik széken, hogy aztán rögtön megcsóválhassam a fejem. – Szerintem túl sok értelmet keresel ott, ahol nincs, és igen, Fitoról beszélek. Nem hiszem, hogy a redneck agya képes lenne összerakni az egyet a kettővel. Szerintem előbb hinné azt, hogy valamiféle szerető vagy – vonok vállat. Amennyi undorító dolgot hallottam már a nagybátyám szájából, meg se lepődnék. Kíváncsian pillantok fel Dakotára. – Szeretnéd, hogy felismerjen?
Ez egy elég fontos kérdés, és mind az igenleges, mind a nemleges válasz érhető lenne, ahogy az is, ha még maga Dakota sem tudja, hogy mire vágyik ettől az egész helyzettől. Ahhoz túl szokatlan az egész, nincsenek sémák, amiket követhetne, jól bejáratott, megértett reakciók. Ismerem magam annyira, hogy sejtsem, én vélhetőleg csak tanácstalanul vakargatnám a fejem tetejét, és még hibáztatni se tudnám magam a döntésképtelenségemért.
- Ha gonosz tervekre vágynál, csak szólnod kell. Gyerekkoromban egy egész füzetet töltöttem meg a Fito ellenes hadjárataimmal, amiket aztán sose valósítottam meg, csak muszáj volt leírnom őket – ismét elvigyorodok, ezúttal büszkén. Á, régi szép idők, amikor az iskolában az apám hiánya miatt feszengtem, otthon pedig azért, mert Fito minden második mondata az volt hozzám, hogy „nem is vagy Ramirez, te leprikón”. Utólag belegondolva egészen meglepő, hogy tudja egyáltalán, mi az. Már a leprikón. Habár, a Ramirezek kapcsán is tévképzetben él.
Megjátszott sértettséggel helyezem a mellkasomra a tenyerem. – Mégis hogy érted azt, hogy miért? Miért ne? Dakota, nehogy azt mondd, hogy te nem szereted azt a filmet! Martin Freeman egyik legjobb szerepe! A top10-edben biztos benne van, ugye?

it's friday night and i won't be long

- Szolid oltás, de milyen igaz - elfojtok befele menet egy galád nevetést, nem mintha bajaim lennének amúgy a saját bátyámmal, egyáltalán nincsenek. De egy, egymás vérét szívni a legtestvéribb dolog, amire az elmúlt tíz évben is lehetőségünk volt, kettő, azért arra már rájöttem, hogy teljesen más valakivel Skype-on tartani a kapcsolatot, meg együtt élni vele. Nem mintha eddig halálra idealizáltam volna Hugót, mert nem, nem nagyon hiszek abban, hogy léteznek tökéletes, hibátlan emberek, akik sosem idegesítők, vagy sosem hibáznak, de azért érthetően más valakivel ennyi időt tölteni egy térben és időben, mint egy monitoron keresztül. Sokkal jobb ez így amúgy, nem bánok semmit, ha fogalmazhatok így, de megvannak neki a maga kihívásai.
Például kíváncsi vagyok, mikor teszi túl magát ez a háztartás a bombaszerű meglepetéseken, és ezúttal tényleg nem Chadre gondolok.
Chad teljesen okés. Amennyire meg tudtam mondjuk állapítani egyetlen találkozás alapján, de egyelőre nagyon úgy tűnik, a második generációs Ramirezek messze nem olyan gázok, mint az elsők, ami nem feltétlenül nagy teljesítmény egyikünk részéről sem (most magamat is oltom), de feltétlenül örömteli. Plusz Chadnek van egy kutyája, kiskutya szemei, ragadós mosolya, a kedvenc filmjét kész vagyok megbocsátani neki, mert ugye, ahogy mondtam, senki sem lehet tökéletes, szóval elég ígéretes a fiú. Pláne most, hogy még piát is hozott.

- Áh, értelek, ne aggódj. Ha nem velem történne, én is lelkes katasztrófa turista lennék. Talán el kéne adnom a sztorit valami média cégnek, fejlesszenek belőle filmet, sorozatot, fizessenek nekem sokat a jogdíjakból… - és bár ez eddig nem jutott eszembe, voltaképpen nem is hülye ötlet, ha egyszer a karrierem során találkoznék emberekkel, akiknél ez felmerülhet, hát komolyan mondom, legalább valami jó is kisülhetne belőle. A bevételből pedig nem tudom… veszek menő dolgokat a második generációs Ramirezeknek. Vagy elmegyünk egy nagyon menő nyaralásra. Vagy valami, amin az első generáció felidegesítheti magát, mi meg boldog elégtétellel hátradőlhetünk és élvezhetjük az életünket, már amennyire tőlük az lehetséges.
Mert tényleg főleg azért érzem teljesen igazságtalannak ezt az egészet, mert nem gondolom, hogy megérdemlem. Nem állítottam be apámhoz, hogy helló, itt vagyok, foglalkozz velem, adj pénzt, támogatást, szeretetet, hadd élősködjek rajtad!! Ha Fito nem jön házhoz, lehet, hogy nem hetekig, de évekig nem találkozunk és nekem ez teljesen oké lett volna. Az évek során nagyon mélyre ástam el magamban azt a kislányt, aki mindenek ellenére igenis igényelné az apai szeretetet, vagy legalább azt, hogy az apja elismerje a létezését és alkalmasint szóljon hozzá két szót. De megvagyok így. Megszoktam így. Nincs szükségem Fitóra, nem akarok tőle semmit, maximum annyit, hogy ez az álláspont legyen kölcsönös, és szerintem ez nem nagy kérés… de azért az, hogy fel sem ismeri a saját lányát? Ebben van valami nagyon elbaszott.

- Egészség és tószt az elfuserált felmenőinkre! - emelem aztán koccintásra a poharam, és mivel nem vagyok egy túl finnyás alkohol-fogyasztó, főleg, ha borról van szó, amihez nem értek, vígan és fenntartások nélkül kortyolok bele az italba. Magától értetődően bólintok, és magammal viszem az üveget az asztalhoz, ahova áttelepedünk - tehetnénk úgy, mintha nem akarnánk meginni az egész üveget, de nekem pont ez a tervem és nem szégyellem, csak remélem, hogy ezzel Chad is így lehet.
- Ja, tudom, hogy velem van a baj, azt feltételezem, negyvenen felül az emberek tanulnak némi józan észt, ha eredetileg nem is adatott meg nekik - értek egyet nem kevés iróniával, de ettől még nem kevésbé dühítő, hogy még csak rideg logikára sem tudom építeni a saját védelmemet, ha az az idiotizmus karmos szikláin zátonyra fut. Nem is csoda talán, hogy amúgy tényleg szétvet az ideg ettől az egész felfordulástól.
- Őszintén…? Nem tudom - sóhajtok aztán fel a poharamat forgatva a talpánál fogva - Nem azért költöztem ide, hogy a nyakára telepedjek, nincs szükségem tőle semmire, eddig sem volt, most sincs. De a terveim között nem szerepelt, hogy összefussunk, ha meg már összefutunk, hát nem gondoltam volna, hogy még csak fel sem ismeri a saját gyerekét - és nincs kedvem kimondani, hogy ez azért valahol fáj, de nem is hiszem, hogy szükséges lenne. Kit ne bántana? - Csak így egy kicsit olyan, mintha lógna a fejem felett egy kard. Mert ha majd leesik neki, hát ezek után van egy olyan érzésem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a jelenlétem, nekem viszont nincs kedvem ezzel foglalkozni, ha érted, mire gondolok… - vagyis arra, hogy nekem nem kellenek ezek a huszadrangú családi hisztik, nem akarok olyan ember lenni, akinek ez teszi ki az életét.

- A nagy ördögi tervem, hogy még évekig nem jön rá, aztán beküzdöm magam valami menő darabba és kiplakátolják velem, meg a nevemmel a fél várost - és tudom, hogy ez tök kicsinyes, de már fél pohár bor után sem érzem úgy, hogy emiatt szégyellnem kéne magam, szégyellje magát Fito - De tök szívesen meghallgatom a további ördögi terveidet - próbálkozom meg aztán egy halk nevetéssel, tényleg muszáj ezt humorral kezelni, vagy bele lehetne betegedni.
- Háááát… mit mondhatnék, nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó…? - inkább udvariasságból viszem felfele a hangsúlyt, mert nyilván tudom magamról, hogy valóban nem vagyok az, de attól még nincs azzal valódi gondom, ha valaki szereti, szóval csak ugratom szegény srácot - De tény, hogy Freeman csodás! - szóval ebben talán kiegyezhetünk.

szercsivel <3

- Wow, ez nem is hangzik hülyeségnek – jegyzem meg egy leheletnyi meglepettséggel. Na, nem az okozza az errort, hogy ne tudtam volna Dakotáról, hogy okos lány (habár, valamiért Ramirez közelségbe költözött, szóval azért minden mégsem lehet rendben), hanem mert mind ez idáig nekem ilyesmi meg se fordult a fejemben, pedig hát repedjen meg a mennyezet, ha nem érdemlünk meg – az egész átkozott család, Hugótól kezdve akár az Allenékig bezárólag is – mindenféle kompenzációt, amire csak rátehetjük a kezünket a Fitoval kibírt évek számlájára írva. – Biztos, hogy közöd van Fitohoz? Nem ismersz barátságos postást a környéketekről? – teszem aztán hozzá vigyorogva, és kicsit arrébb táncolok a keze hatóköréből, mert valljuk be, ezért megérdemelnék legalább egy taslit, de inkább úgy hármat. Ettől függetlenül nem vágyok rájuk. – Mindenképp szólj, ha első kézből átélt, tragikus beszámolókra van szükséged.
Ezekről is vezettem egy részletes feljegyzést, és naplónak hívták őket. Elméletileg még ezek is megvannak, mert a Tinder profilomon a „horder in the making” összefoglaló is megállná a helyét. Nem mondom, hogy büszke vagyok rá, de megtanultam együtt élni vele – amúgy sem találok soha semmit ezekből a kincsekből. Egy idő után már nem is keresem őket, mert félek, mi között bukkanok rájuk. De megvannak! Valahol.
Őszintén, az összes pszichológiai tudásom ellenére sem tudom, mennyire leszek hasznos Dakota számára a mélyebb témákat érintve, de ez nem tart vissza a felhozataluktól. Bátraké a szerencse, meg minden, és sokszor már önmagában az is segít, ha beszélünk a problémáinkról.
- Nem is értem, ez hogy lehetséges. Azért fotókat csak kért rólad az évek során, vagy nem? – csóválom meg tanácstalanul a fejem. A nagy igazság az, hogy én simán kinézem Fitoból, hogy nem tett így, de nem tudom, mennyire színezi meg az ítélőképességemet a saját torz véleményem arról a nagybácsinak csúfolt ogréról. Mindenesetre, annyit tudok, hogy az esetek többségében Fito úgy tett, mintha egyáltalán nem is lenne lánya, valahogy azonban még tőle is paraszt húzásnak érezném, ha soha, egyetlen egyszer sem szagolt volna Dakota felé. Mekkora pöcs.
- Felajánlanám, hogy cuccolj át hozzám egy pár hét erejéig, ha nagyon nem tudod levakarni, de épp költözésben vagyok, és még nem tudom, hogyan vélekedne bármi ilyesmiről a leendő-új lakótársam – mosolygok rá bocsánatkérőn.
Pedig még egész kalandos is lehetett volna együtt lakni. Az egyetlen jó oldala a családosdinak, hogy ha lakótársakként rövidtávon az őrületbe is kergetnénk a másikat, úgyse utálhatnánk egymást az örökkévalóságig. Vagyis de, de legalább a nagy családi banzájokon kénytelenek lennénk kommunikálni.
Megforgatom a kezemben a poharam (biztos vagyok benne, hogy csak Maggie-nek hála vannak borospoharak ebben a háztartásban, Hugo, engem nem vársz át), mielőtt biztató bólogatások kíséretében Dakota felé emelném.
- Úgy-úgy! Aztán már csak egy rendőrségi ismerős kell, aki valahogy előkotorja nekünk a CCTV felvételt a pontos pillanatról, amikor Fito végre felfogja, mi történik körülötte. – Nem biztos, hogy túlélném, ha lemaradnék arról a pillanatról. Persze, nyilvánvalóan túlzok, de valami igenis meghalna belőlem; évek óta a Fito életének kisiklásáról szóló ábrándok éltetnek. Meg a kutyám. Meg anya. Meg Toni néni. Meg a barátaim. Oké, még mindig túlzok, pereljenek be! – Attól tartok, az én gyér ötleteimet a te drámaian okos – vagy okosan drámai? – terved után szégyenteljes lenne megosztani. Valahol leragadtam a „süssük szerencsesütibe az igazságot” és „írjuk a háza falára” között. Úristen, tényleg, láttad már a házát? – kapok hevesen a mellkasomhoz. – Az a hely egy állattemető, kerüld el, ha nem akarsz házi kísérteteket!
Mert természetesen nem elég a homofóbia, a rasszizmus, a szimpla idiotizmus, még vadászni is kell mellé, nehogy véletlenül bárki is találjon egy szerethető tulajdonságot Fito Ramirezben. Hogy engedhették át a pilótavizsga pszichológiai részén?
- A Galaktikus Útikalauz nem teljesen scifi, inkább… életvezetési tanácsadás? Csak sokkal olcsóbb. – Talán a film összköltségvetése is az volt. Nem tudom, nem is akarom meggyalázni az emléket ilyesféle gondolatokkal. – Akkor milyen műfajban preferálod jobban a mindkettőnk szerint csodás Freemant? Fantasy? Abban csak egyetértünk, hogy a Hobbit nem lett túl jó, ugye?
Minden tiszteletem Peter Jacksoné, de az a film csak... fájt.

it's friday night and i won't be long

Nem kimondotta lady-like módon ettől a gondolattól halkan felhorkantva, szárazan nevetek, hát nem mondom, hogy mostanság nem fantáziáltam el arról a lehetőségről, hogy Fito nem is az apám. De hát ugye, ha nem Fito lenne az apám, akkor nem sok értelme lenne annak, ami a közvetlen családommal történt, legalábbis, szeretném valami gyermeki naivitással azt gondolni, hogy ha Fito nem is az apám, akkor annyira nem kellett volna megviselnie Natalie eltűnésének, hogy leléceljen, lehetett volna ő, aki normális marad a családban, de azért ez nyilván nem így működik és nyilván felesleges is ilyesmin gondolkodni.
Az ember nem választhatja meg a biológiai családját, bármennyire is szeretné - Talán azért maradtam épeszű, mert nem ő nevelt fel - világítok aztán rá inkább praktikus szempontból közelítve a dologhoz, különösebb szívbajok nélkül tudok ilyeneket mondani, egyfajta száraz öniróniával - ha az ember beszél az életének kevésbé normális részeiről, ha nem hagyja, hogy ezeknek a részeknek hatalma legyen felette, ahelyett, hogy fordítva lenne, akkor nem tűnnek annyira borzalmasnak és misztikusnak, hogy leteríthessenek az árnyékokból egyszer csak előugorva.
Igen, ezt tökre valamelyik terapeutám tanította.

- De egyébként csak félig vicceltem, ha egyszer megismerkedem valami íróval, akit érdekel a téma, esküszöm, nem fogom vissza magam, és feltétlenül felhívlak - képzeljétek csak el azt a kreatív brainstormingot… amikor mindenki csak dühöng a szar családi sztorikon és történéseken. Teljes csoport terápia lenne. Csak élje túl minden közreműködő.
Úgy vonom meg a vállamat, mintha nem számítana - Nem tudom, sosem kérdeztem anyámat. De lehet, hogy nem így volt? Vagy legalábbis, ha valaha kért is, van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy ideje leszokott róla - ahogy arról is, hogy akár csak egyszer megnyissa a weboldalt, amit anya még mindig fenntart abban a hiú reményben, hogy valaki még megtalálhatja Natalie-t, és éppenséggel találna rólam képet ott is. Ezen a ponton erős gyanúval élek, hogy Fito Ramirez egyszer csak úgy döntött, rácsukja a múltjára az ajtót, kulcsra zárja, a kulcsot meg kidobja egy repülőről. (Ahogy az "igazi" felnőttek csinálják.) Kétlem, hogy a gyerektartásra is ne állított volna be egy rendszeres utalást annak idején, hogy azzal se kelljen különösebben foglalkoznia. Anya meg én pont ennyit számítunk. Mindig sejtettem, de legalább most már tudom.

- Jaj, köszönöm, cuki vagy, de egyelőre nem fenyeget a veszély szerintem, hogy le kelljen ráznom… vagy hát a fene sem tudja, majd meglátom. Az is lehet, hogy rájön, de leszarja, nem? - őszintén? Nem ismerem annyira apámat, hogy tudjam, mi lesz a reakciója, de mivel alapvetően éveken át csak annyit kaptam tőle, hogy semennyit, nem csodálkoznék különösebben, ha inkább úgy tenne majd, mintha nem is találkoztunk volna össze. Közben persze irreálisan aggódom azon, hogy mégis ki fog váltani belőle a dolog valamiféle reakciót. Hát a faszom, azt sem tudom, melyiket utálnám jobban, de én azt hittem, New York akkora város, hogy úgysincs esélyünk egymásba futni, Hugóról meg tudom, hogy nem nagyon tartja apával a kapcsolatot. És nyilván csak egy kicsit vagyok irigy, hogy Hugóra apám bezzeg rá töri az ajtót, ha régóta nem hallott felőle…
- De egyébként is az a terv, hogy elköltözöm innen. Mármint, nem tudom azt a sztorit hallottad-e, hogy Hugo nem beszélte meg Maggie-vel, hogy jövök, de nem beszélte meg vele, szóval egy kicsit… hát, érted, kellemetlen az egész - én meg nem hogy nem szeretem a kellemetlen helyzeteket, de szeretek a lehető leghamarabb kikerülni belőlük, ha más nem úgy, hogy továbbállok, abban marha jó vagyok, szóval ha kicsit beáll a ritmusom az itteni életemre, akkor el fogok kezdeni hirdetéseket keresni - Szóval ha van ismerősöd, aki lakótársat keres, lehetőleg nem túl messze Manhattantől és nem kerül a szoba egy vagyonba, akkor feltétlenül szólj. Nem akarok durván rájuk telepedni - már csak az kéne, hogy még a saját tesómmal, meg élete szerelmével is szar legyen a kapcsolatom.

- Ugh, még nem, de nem is hoztad meg hozzá a kedvem - mármint, egy állattemető? Inkább rá sem kérdezek, mire gondol pontosan, mindenképpen szarul hangzik - Meg mondjuk nem is tudom elképzelni, miért látogatnám meg, vagy ilyesmi… De azért bevallom, az arckifejezéséért tudnék akár még fizetni is… - már ugye az igazság pillanatában, így visszakanyarodva ahhoz a témához. Értem én, tudom, jobban el kellene engednem ezt a dolgot úgy, ahogy van, de még nem megy. Ez van.
- Ó, hát igen, a Hobbit nem nyűgözött le engem sem, de hé, azért abban meg neked kell egyetértened, hogy a Sherlock egy kurva jó sorozat! - nem biztos, hogy azt mondanám, a kedvenceim egyike, de ha már Freeman, akkor nekem rögtön az ugrik be.

szercsivel <3

- Ezt a felhívós ígéretedet írásban szeretném viszontlátni – mutatok az unokatestvéremre vigyorogva. – Hallottam ám, mit tesz egyesekkel a hírnév, biztosra megyek!
Dakota egyelőre elég lazának tűnik ahhoz, hogy ne érezzem szükségét rögtön hozzátenni a „nem mintha úgy gondolnám, hogy téged az elérhetetlenné és/vagy bunkóvá tenne, de…” kezdetű mondatot, aztán majd a reakciójából eldöntöm, hogy igazam volt-e vagy sem. Szerintem igazam lesz. Ha pedig nem, majd tanulok belőle. Ez a szép az életben; jó pap is holtig tanul, vagy mi a halál. Pontosabban, pont az. Már a halál. Merthogy addig tanulnak, értitek? Na jó, ez nem volt annyira jó, mint amennyire a fejemben hangzott.
- Apropó, tudom, hogy ez elég lame kérdés, és valószínűleg mindenki megkérdezi az ismertségetek első fél órájában, de láthattalak valamiben? Vagyis, mivel nem vagyok egy akkora filmszaki a genericen és a népszerűkön túl, inkább úgy kérdezem, hogy mikben játszottál? – húzom fel magam mellé a székre az egyik lábamat, hogy a térdemre hajthassam a fejem. Fito régebben mindig azt mondta, hogy aránytalanul nagy a fejem a testemhez, és nem tudom, hogy tényleg így van-e, vagy a placebo égette-e belém, de azóta állandóan nehéznek érzem. Légy átkozott, Fito! Ezért is.
- Nem tudom – vonok vállat egy tanácstalan szájrántással. – Tudom, mindig a legrosszabbat kell róla feltételezni, és akkor nem csalódhat benne az ember, de… csak a lánya vagy. Ha kiderülne, akkor ha másnak nem is, legalább a kíváncsiságnak vezérelnie kellene, nem?
Lehet, hogy túl sok logikát képzelek Fito létezésse mögé, de szó, ami szó, elég nehéz annyi agysejtem sipákoló hangját a háttérbe szorítani, hogy elérjem az ő szintjét. És ezzel nem magamnak nyalok be, csak őt hülyézem le.
A következő téma kapcsán meglepettem szalad fel a szemöldököm úgy nagyjából a hajvonalamig, miközben a poharamból iszok.
- Hugo nem szólt Maggie-nek? – teszem le vigyorogva a poharamat, mielőtt poénos lemondással megcsóválnám a már előbb említett, nehéz fejemet. – Nem tudom, miért lep meg, pedig ez olyan karakteresen Hugonak hangzik. Vagyis, gondolom.
Abból, amit én ismerek Hugoból, kinézem belőle, és igazából ennél többől senki nem tud ítélkezni. Mármint, persze, az ismertségi szint minden esetben befolyásoló tényező, de a nap végén mindenki csak tippel, hogy ki mennyire ismeri a másikat, nem? És bízunk benne, hogy nem tévedünk. Ez nem mellesleg valamiért indokolatlan sötétnek tűnik így a Hugo témából kiindulva. Túl sok horrort olvastam mostanában, vagy nem tudom.
- Körbekérdezhetek, de nem ígérek semmit – biccentek mosolyogva, hogy aztán szinte rögtön homlokon csapjam magam. – Mekkora idióta vagyok, hát teljesen elfelejtettem! Tíával találkoztál már, amióta itt vagy? Úgy értem, Toni nénivel. Ha valakit, hát őt meg kellene keresned. Nem csak bölcs és kedves, de őt nem szokása Fitonak baszogatni, merné is megpróbálni, szóval valószínűleg tanácsot is objektívebben tud adni. Meg aztán, biztos imádna téged.
Őszintén, Toni néni kit nem imád a családban? Az a nő egy szent.
- Meg persze, szívesen bemutatlak az anyámnak is, ha szeretnéd – teszem hozzá, amikor rájövök, hogy elég kellemetlen előbb felhoznom a nagynénémet, mint az anyámat. Meg ne súgja neki valami árulkodó szellő vagy ilyesmi, különben kapok a hálátlan fejemre. – Ő is nagyon tud szeretni, de nem annyira békés jellem, mint Toni néni. És szerintem ő is baromnak tartja Fitot.
Ha másért nem is, hát azért mindenképp, ahogy velem bánik. Drága anyám van, hirtelen még én is hálátlannak érzem magam, amiért egy pillanatra elfeledkeztem róla.
Térjünk vissza a sorozatok és filmek témájára, az lesz a legjobb.
- Ó, igen! Meg láttam tőle nemrég egy tök érdekes és egészen kreatív zombis filmet, az is nagyon érdekes volt – teszem hozzá, töprengő arckifejezéssel pillantva a plafonra. Mi is volt annak a filmnek a címe? Most addig bosszantani fog, amíg eszembe nem jut. – Hé, mint szakmabeli, te másra figyelsz oda filmnézés közben, mint a nagyátlag? Mármint, nem tudom, szoktál olyanokon gondolkodni, hogy damn, ez milyen elegáns vágás, vagy ilyesmi?

it's friday night and i won't be long

Elnevetem magam, de egyébként teljesen komolyan beszéltem - Meg nem volt lehetőségünk ennyire megismerni egymást, de majd rájössz Chad, én egy csodás és nagylelkű ember vagyok, szívesen osztozkodom! Csak nem a kajámon. Vagy hát azon is, amíg mások nem szolgálják ki magukat. Szóval tudod, előbb kérdezd meg, hogy megkóstolhatod-e, mielőtt belenyúlsz az orrom előtt a tányéromba. De ha a családomból akarok meggazdagodni és a hátukon megmászni a hírnév szamárlétráját, akkor ne aggódj, nagyon szívesen osztozkodom minden előnyben és hátrányban. A megfelelő emberekkel, persze - adom elő félig komolyan, félig érezhetően viccelődve a mondókámat, de egyébként ez így meg is felel a valóságnak: ne nyúlj bele a tányéromba, ha nem akarod, hogy megüsselek, de ha Ramirez sorozatot írunk, akkor nem csak kérek majd a családtagjaimtól, de természetes, hogy adok valamit cserébe. A csúcson állítólag ugye úgyis magányos, ha mindent szarul csináltál. Lehet, hogy ezért nem sietek olyan nagyon sehova, pedig van, aki az én koromban már rég befutott. De én nem bánom, ha tényleg lépcsőfokonként kell felkapaszkodnom.

- Fú, hát amúgy valószínűleg semmiben, amit láttál is - mondom egy szusszanással - Nem mintha LA-ben el lehetne kerülni, hogy filmezz, de én eddig sokkal többet dolgoztam hangstúdióban, rádióban, és színházban,  mint filmben, igazából nem tudom, hogyan állok a filmmel, én szeretem a színpadot, még ha sokkal kevésbé népszerű is - ja, Amerikában ez nem egy kimondottan népszerű álláspont, az emberek háromnegyede, aki azt mondja, híres színész akar lenni, egyértelműen arra gondol, hogy be akar törni Hollywoodba, széles vásznon akarja látni a nevét. Én egy kicsit Sir Ian McKellennel vagyok, tudjátok, van az a sztori, hogy elsírta magát a green screen előtt, hogy ő nem ezért lett színész. Hát, én sem.
Nem akarok soha nem is létező robotok között ugrálni, meg után effektezett idegen világokban rohangálni. Nekem tökéletesen megfelel, hogy Shakespeare-t még mindig lehet újszerűen rendezni és mindig lesz mondanivalója, és látom az embereket, akiknek játszom, és létezik a díszlet, meg az összes többi szereplő is. Szeretem a filmeket, sőt, ne értsen félre senki, de nem tudom, hogy ezt akarom-e csinálni - De egy csomót statisztáltam, mert nagyobb produkciókban jól fizet, és volt egy két mellékszerepem indie filmekben, szerintem egyik sem jutott moziba mondjuk - megvonom a vállamat, ez mondjuk tényleg nem tör le, sokkal nagyobb lelkesedéssel tölt el, hogy esetleg egy kortárs amerikai drámába castingoljanak valahol a Broadwayen, semhogy meghallgatásokra rohangáljak vissza LA-be - De ha nézel rajzfilmeket, főleg Cartoon Networkot, vagy Disney Channelt, akkor állati sok mesét szinkronizáltam - ami nem azt mondom, hogy életem csúcspontja, de egyébként én kimondottan élvezem ezt a fajta munkát, tök más kihívás, és mondjuk lehet vele keresni, amíg nincs más állandó bevételem.

- Meglátjuk, gondolom? Ne aggódj, majd feltétlenül beszámolunk a fejleményekről - billentem meg kicsit a poharam Chad felé, mintha ez garancia lenne holmi ígéretekre. Spekulálhatunk, amennyit akarunk, de az is lehet, hogy egyikünk sem fog rájönni, mit fog tenni Fito, ha kiderül a nagy titok. Jó lenne, ha legalább egy kicsit kíváncsi lenne, nem fogok hazudni. De próbálok nem nagyon reménykedni, mert Chadnek igaza van, akkor kisebb az esélye annak, hogy csalódok. Pedig amúgy elég nehéz lenne csalódni valakiben, akitől semmit sem várok. Csak aztán felbukkant és... áh. Hagyjuk is.
- Nem! - csapok aztán le Chad csodálkozására, és míg ő leteszi a poharát, én elég lelkesen meghúzom az enyémet. Nem gondoltam, hogy lehet ilyen jó panaszkodni erről valakinek, aki ismeri is őket - Hát, nekem eszembe sem jutott, hogy ez lesz. Mármint, érted, nem mintha két héttel korábban tudta volna meg ő is, hogy jövök. lett volna ideje megfelelően tálalni a dolgot. Szóval egy kicsit úgy érzem, jó hátulról indulok Maggie-nél... - sóhajtok aztán fel belebámulva a poharamba, de ugye, én nem is én lennék, ha ezt máris valamiféle vereségként fognám fel. Nem az, még csak nem is az én hibám, hogy ez van, de majd biztosan meg kell dolgoznom ezért a kapcsolatért. Feltéve, hogy Hugo nem bassza el, és lesz még kapcsolat...

- Tíával...? - ráncolom aztán a homlokomat eltartva magamtól a poharamat, de szerencsére Chad nem hagy sokáig lógva és elég gyorsan vázolja a helyzetet Toni nénivel, meg az anyjával, én meg egy kicsit meglepődöm, de igyekszem nem mutatni. Ami azt illeti, eddig annyira lefoglalt a költözés maga, aztán az izgalom, hogy Hugóval hirtelen mennyi időt töltünk majd együtt, aztán meg ugye a helyzet, hogy Maggie nem várt meglepetése lettem, hogy valójában nem sokat gondoltam a többi Ramirezre. Igazság szerint még Chadre sem, szóval ha nem jött volna át a múltkor, még vele sem ismerkedtem volna össze úgy igazán. Nyilván tudtam, hogy lakunk itt páran, de mivel Fitótól eleve távol akartam magam tartani, ez lehet, kicsit átragadt a többiekre is és még meg sem fordult a fejemben, hogy mondjuk most megejthetnék pár családi vizitet. Pedig amúgy... nem lenne ellenemre.
Aztán meg is rázom a fejemet - Nem, még nem. Még nem is igen volt időm ezen gondolkodni... de asszem, szívesen találkoznék mindenkivel, ha ők sem bánják. Csak nem lehet mindenki egy Fito méretű vadbarom a családban... - igazából mindenki ennyi plusz ponttal indul nálam: nem lehetnek rosszabbak az apámnál.

- Hmmm, csak néha. Inkább arra szoktam gondolni, hogy ezt szívesen csinálnám én is, vagy pont hogy nem, vagy arra, hogy baszki, ezt mekkora szívás lehetett megvágni. De nem vagyok olyan nagy technikai zseni, meg amúgy is, szeretem élvezni, amit nézek, szóval megpróbálom nem elszakmázni. Tényleg, te mit is csinálsz, Chad? És szereted? - mert ezek fontos kérdések, és nevetséges, hogy egy csomó alapvető dolgot nem tudunk egymásról. Valahol el kell viszont kezdeni, és van bor, szóval én ígéretesnek ítélem ezt a kezdetet.

szercsivel <3

- Nem kell magyarázkodnod – emelem magam elé a kezeimet. Más esetben ez amolyan védekezésre hajazó mozdulat lenne, mint amikor az ember anyja beront a szobájába – és amikor azt mondom, beront, azt úgy értem, hogy olyan erővel csapódik a falnak az ajtó, hogy az még a holtakat is felverné -, neked meg ki kell magyaráznod magad, hogy hát, izé, nem felejtetted ám el a mosogatást, csak… taktikailag hátrébb csúsztattad a napirendedben. Jó okkal, persze! Most viszont egyetértő bólogatás és vigyor kíséri a kezeimet, így a mentegetőző érzet minden, csak nem erős. – Joey doesn’t share food. Ennyire azért nem vagyok kultúrbarbár.
Az alapokkal együtt nőttem fel, és ezért nem lehet elég hálás. Onnan tudod, hogy Az Igazi áll előtted, hogy lapos pislogás helyett minimum értékelő vigyorral, de ideális esetben inkább halk nevetéssel díjazza a „how you doin?” imitációdat. Abba most ne menjünk bele, hogy a tökéletes kezdet után aztán meddig is maradnak Az Igaziak Az Igaziak. Mindig is olyan pesszimista hozzáállásnak tartottam ezt, nem értékelni valakit, az örömöt és boldogságot, amit az életedbe hozott, mindegy mennyi időre, csak azért, mert a végjáték aztán nem úgy zajlott le, ahogy azt te preferáltad volna. Hálásnak kellene lennünk azokért a pillanatokért és érzelmekért, amiket ránk szántak, és értékelnünk a tapasztalatot, amit a kapcsolat során, és retrospektív szereztünk. Tudom-tudom, idealista vagyok, de nem értem, miért mondják ezt úgy, mintha valamiféle negatív bélyeg lenne.
Viszont elkanyarodtam, és a világért sem szeretném, hogy Dakota azt higgye, nem figyelek rá, főleg akkor, amikor a szuperizgalmas és egyáltalán nem hétköznapi munkájáról mesél, úgyhogy elhessegetem a kósza gondolatokat és kihúzom magam ültömben. Az utóbbit nem tudom, miért csinálom. Valószínűleg a tudatalattimnak beugrott anya hangja, amint rám csattan, hogy ne görnyedjek már folyton, és a PTSD-t megelőzve inkább cselekedett.
- Ó, hát a színházban tényleg nem vagyok annyira jártas – vakargatom meg a tarkómat. Azt hiszem, két kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam. Arra egy is elég lenne, hogy felidézzem mindazokat a darabokat, amikre emlékszek is. Az egyik ilyen a Harry Potter és az elátkozott gyermek, és hadd ne kelljen visszagondolnom rá, mennyi kétségbeeséssel a szívemben hagytam el a színházat. – De persze ez nem jelenti azt, hogy ne értékelném! Az olyan plusz kihívás is, ugye? Kapásból emlékezni mindenre, improvizálni, ha úgy adódik… Mit csináltál rádióban?
Oké, bevallom, a rádiós rész egy kicsit jobban piszkálgatja a fantáziámat. Meglehet, csak azért, mert abba a világba aztán abszolúte semmilyen belátásom nincs. Ettől függetlenül a színház is jó! A színház csodás! A musicalek speciel egyenesen az égiek ajándékai. Az összes. Még a rosszak is – igen, rád nézek, Les Misérables.
- Meséket szinkronizálsz? – tátom el a számat, döbbenettel vegyes csodálattal helyezve a szívemet a mellkasomra. – Ez irtó menő! Úristen, képzeld el, mennyire büszkék lesznek rád a gyerekeid egy szép napon! Van karaktered, akiről Lego figurát mintáztak? Mert akkor minden életcélomat elérted, és egy kicsit utálni fognak, miközben leborulok a lábaid előtt.
Ismétlem; örülök, hogy Dakota nem fiú. Nem tudnék vele versenyezni Toni néni abszolút büszkeségéért, már ha egyáltalán érezném a motivációt, hogy versenyezni akarjak. Van az a pont, ahol minden jóérzésű, önmagát és az ellenfelét tisztelő ember inkább méltóságteljesen beismeri a veszteséget, ahelyett, hogy totálisan leégetné magát.
Nem mintha Dakota ismerné Toni nénit, de hát itt a tökéletes alkalom, hogy ezen megpróbáljunk változtatni!
- Ne aggódj Maggie miatt, nem rossz arc ő, megszokjátok egymást és minden rendben lesz – legyintek még gyorsan Hugoék témájára. Lehet, hogy ez most épp nem a legkörültekintőbb tőlem, de nem tehetek róla, hát Toni néniről kell beszélnünk! Meg anyáról. Anya is nagyon fontos! Anya, ha valami csoda (jobban mondva, átok) folytán hallod a gondolataimat, kérlek, ne ölj meg értük! – Senki nem Fito méretű vadbarom, és nem csak azért, mert ő ilyen limitált kiadású extra nagy baromarc, plusz húsz százalékkal ingyen. Ami azt illeti, a többség elég normális. Olyan latin szinten, legalábbis, szóval szeretünk spanyolul veszekedni. Pár hónap velünk, és a „cabrón” lesz a kedvenc szavad – teszem hozzá gyorsan, mert azért nem akarom élből letagadni, hogy diszfunkcionálisak vagyunk. Ugyanakkor, melyik család nem az? Ez igazán nem olyasmi, amit a szemünkre lehetne vetni.
- Mindenesetre, biztos vagyok benne, hogy ők nagyon tudnának téged szeretni, már anya és Toni néni, és egyikük sem élne vissza a bizalmaddal, úgyhogy attól nem kellene félned, hogy Fito tőlük tudna meg bármit – hadarom még el. – De persze, nem akarlak nyomás alá helyezni, vagy ilyesmi! Ne érezd forszírozásnak, én támogatom azt is, ha az ittléted szupertitkos lesz így… négyünk? Négyünk között?
Ebből a szempontból sem utolsó, hogy a filmek, mint valamilyen szinten közös érdeklődési kör és Dakota szakmája (várjunk, vajon őt zavarja, hogy ilyenekkel traktálom?) mindig adottak, hogy kicsit enyhítsünk a komolyabb témákon.
Aggodalmaimnak aztán nincs idejük gyökeret verni, mert a következő kérdéssel az én szakmám felé evezünk el.
- Ó, szociális munkás vagyok! – mosolyodok el büszkén. Nem akarok fellengzős lenni, nyilván nem tartom többnek magam bárki másnál a foglalkozásomból (vagy bármi másból) adódóan, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tartom fontosnak és társadalmilag értékesnek, amit csinálok. Máskülönben valószínűleg nem is csinálnám, mert a pénz az úgy… nem nagyon létezik. – Szeretem, imádom, odáig vagyok érte, minden ilyesmi. Egy kisebb alapítvány segélyközpontján dolgozok, amolyan SOS tanácsadással és ügyintézéssel foglalkozunk. Van, hogy csak kontaktokat és információt adunk, és a megfelelő helyekre küldjük az embereket, van, hogy erőteljesebben is belefolyunk a dolgokba, ha komolyabb ügyekről van szó és azonnal cselekedni kell – magyarázom, mert az a tapasztalatom, nem mindenki biztos abban, mennyire széles skálán mozoghatnak a szociális munkások. – Tud nehéz lenni, vannak elég lélekölő napok, de… tudom, hogy ha nem is életeket ment, amit csinálok, radikális változásokat hozhat mások életébe, pozitív értelemben. Ez segít.

it's friday night and i won't be long

- Hát, nagyon más. Egy kamera előtt megcsinálhatsz valamit ötvenszer, néha meg is kell, néha meg mondjuk utálnak érte, miért vagy béna, de megteheted, színházban maximum másnap este korrigálhatsz, addig meg bedilizel, hogy béna voltál... de cserébe elég izgalmas, hogy ezek mind egyedi és megismételhetetlen pillanatok, amivel nem kell pár millió emberrel osztoznod, csak azokkal, akik akkor és ott jelen vannak. Ha érted, mire gondolok - na, jó, lehet, hogy nem vacsoráztam, mielőtt lehúztam volna ezt a pohár bort, szóval máris kezdek a kelleténél kicsit lelkesebben reagálni a legapróbb érdeklődésre is, de ez megesik nálam, főleg azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyek fontosak számomra. Mint mondjuk a színház, meg úgy egyáltalán, a munkám, ha emberek hagynák, lehet, hogy soha az életben nem fognám be.
- Volt egy műsorom a suli rádióban, főleg aktuális programok meg rendezvények kapcsán tartottunk beszélgetéseket illetékesekkel, aztán néha szálltunk ki különféle rendezvényekre, fesztiválokra is, hogy legyen valami a nappali órákban a nagyobb bulik előtt. Eléggé szeretem azt is, lehet körbe kéne néznem valami ilyen meló után, legalább lenne valami fix melóm itt is - jó, igazából még rengeteg tervem van mindenféle dologra, még nem is volt időm beizzítani a kontaktjaimat, hogy tudják, most itt vagyok, és jöhetne bármilyen munka, márpedig ez egy olyan világ, hogy jobb esetben az egyik melód szüli a másikat, meg az ismerősök, akikkel útközben megismerkedsz, és akárhogy is nézzük, azért három-négy éve már benne vagyok ebben a körforgásban, szóval nem esem annyira már kétségbe az üresjáratok miatt. Csak kicsit utána kell mennem dolgoknak, aztán úgyis lesz valami, mint mindig.

Elnevetem magam - Nem, asszem Lego figurám még nincs. Majdnem castingoltak a negyedik Pindur Pandúrra, csak aztán mégsem jött össze, pedig ott talán lett volna esélyem egy Legóra... talán, nem tudom, kikről szoktak Lego figurát csinálni? - kérdezem még mindig némi nevetéssel a hangomban, lehet, hogy ezzel a vonallal már annyira nem vagyok tisztában. Inkább szuperhősökre tippelnék mondjuk, na de hé, az én szememben a Pindur Pandúrok is ikonikus szuperhősök, nem csak Vasember. Ja, így belegondolva, Vasembernek tutira van már Lego figurája - De már tudom, mi lesz nálad a sikerem mércéje, felveszem ezt is a listámra - ugratom kicsit Chadet, biztos totál bezsongana a jelek szerint, ha ez egyszer tényleg megtörténne, de ahogy korábban ecseteltem, lehet, ez nem az én utam a szakmámba. Aztán ki tudja. Azért jelenleg tényleg nem mondanék nemet nagyjából semmire.

Észlelvén, hogy én tényleg ürítettem a poharamat, és amúgy Chad is közel áll hozzá, fel is emelkedem ültömből, hogy utántöltsek mindkettőnknek - Nem, egyáltalán nem forszírozod, ne aggódj - magyarázom aztán a művelet közben - Mármint, biztos állati fura lesz, hogy hirtelen ennyi családtagom lett, mert teljesen elszoktam ettől - vaaagy... ez lehet, nagyon diplomatikus megfogalmazás, igazából sosem szoktam meg. Az ember nem nagyon emlékszik arra, mi volt négy éves kora előtt, szóval ha tartottunk is annak idején, Natalie előtt nagy családi banzájokat, nekem nem sok emlékem van róla. Többnyire csak anya, meg én voltunk az életem nagy részében, aztán ezt a tökéletlen és gyakran veszekedős idillt lecseréltem az egyetemre, és rengeteg idegenre, haverra, távoli ismerősre, a nyüzsgés nekem sosem családi szinten zajlott az életemben, szóval nehezen képzelem el, milyen lenne ezt beengedni. De valójában eléggé szeretném.
- ...de azért tényleg szívesen találkoznék mindenkivel - elvégre, most már mindegy, Fito úgyis hamar meg fogja tudni, amit meg kell tudnia, és onnantól kezdve tényleg az a tervem, hogy ne foglalkozzak vele. Nem fogok miatta más embereket is kizárni az életemből, főleg, amikor tudom, hogy ez lehetne egy jó-féle változás is a változatosság kedvéért.

Visszazuttyanok aztán a teli poharaink mellé, kicsit meglepetten, de olyan pozitív módon meglepetten pislogok Chadre - Nahát, tényleg? Ne kérdezd miért, de nem erre számítottam - mondom mosolyogva, azt hiszem, Chadtől valami kevésbé komolyra számítottam volna így első körben, bár ahogy beszél a munkájáról, már egyáltalán nem vonom kétségbe, hogy illik hozzá ez a munka. És el tudom képzelni azt is, hogy jó benne. Biztos hasznos a nehéz napokon ez a kiskutyákhoz hasonlatos, törhetetlen optimizmus, ami árad belőle - nem is egészen értem, szegényt miért a mi családunkkal veri az ég, de isten ments, hogy panaszkodjak egy normális rokon miatt!
- Ne viccelj, azért ez tényleg elég fontos. Ha nem is szó szerint, de bizonyos tekintetből tényleg mentesz életeket... sosem lehet tudni. Igyunk erre, a remek karrierjeinkre? Aztán mesélhetsz a többiekről még egy kicsit - jó, lehet, hogy csak kifogásokat keresek arra, hogy ne legyen gáz gyorsan inni, mert egy ilyen hét után rám fér... de attól még nem kamuzok, szívesen is koccintok magunkra, meg most már, hogy szóba került, szívesen tudnék meg többet mindenki másról is, aki Chadhez hasonló kellemes meglepetéseket okozhat nekem.

szercsivel <3