A szemeim maguktól pattantak fel, és bár éreztem mögöttük ülni a fáradtságot, olyan éberség tört rám, hogy tudtam, már nem alszom vissza. Bal karomon zsibbasztó súlyt érzek, odafordulva pedig majdnem belefulladok egy nagy adag göndör fekete hajba. Az orromat ráncolva próbálom elkerülni, hogy tüsszentsek, ezzel pedig felkeltsem Zilt. Felsóhajtok, és kitapogatom a telefonomat az éjjeliszekrényen; nem sokkal múlt öt. Ami azt jelentette, hogy még legalább három-négy óra, mire Ő felkel.
Felkelthetném, persze. Igazából csábító gondolat, tudom, hogy van olyan, amiért még ő sem ellenkezne túlzottan a korai kelés miatt… De inkább megállítom a szabad kezemet, ami a pizsomafelsője alatt írt le egy kört a bőrén, és egy sóhajjal összekötve óvatosan kihúzom a karom a feje alól – állítólag így feküdni veszettül romantikus, de senki nem beszél arról, hogy fél óra alatt elhangyásodik az egész karod –, hogy átrúgjam a lábam az ágy szélén és felüljek.
Emlékszem az álomra, bár a másodpercek telésével egyre kevesebbre. Ugyanaz a jelenet volt, Fonzie és sleppje a parkolóban, ahogy a kocsimra várnak, de most Zillie szállt ki belőle. Ami őket egy cseppet sem érdekelte. Megmasszírozom a szemeim, hátha akkor el tudom üldözni a képeket, de végül inkább csak a felkelés mellett döntök.
A szememet dörzsölve sétálok végig a folyosón, és épp csak akkor állok meg, mikor két aprócska tű fúródik a lábikrámba. Szerencsére már elégszer kaptam hasonló ébresztés Hercegnőtől, hogy ne rúgjam oldalra reflexből, amit ő hangos nyávogással jutalmazna, amitől Zil felébredne, és megint mérges lenne, amiért bántom a macskákat.
Hiszen olyan cukik, nézd, csak egy kis simogatásra vágynak!
Meg világuralomra és az emberi faj behódolására. Nekitámaszkodom a falnak, hogy fél lábon ugrálva kimasszírozzam belőle a fájdalmat, meg némi vért. – Amúgy sem akartalak szeretni – sziszegem a macskának, aki azóta felküzdötte magát az egyik székre az ebédlőben. Alig tettem meg két lépést, mielőtt majdnem hasra estem Sir Puffancsban. Így követeli a kajáját. De most nem kapja meg, dögöljön meg; mármint, csak képletesen. Nem akarnám, hogy valóban elpusztuljon, mert attól Zil nagyon… szomorú lenne, érthetetlen okoknál fogva, tekintve, hogy minden macska egyforma.
Szóval nyilván sosem bántanám ezeket a haszontalan szőrgombócokat. De határozottan képes vagyok ördögi vigyorral becsukni mögöttem a lakás ajtaját, hogy edzőfelszerelésben leliftezzek az épület edzőtermébe.
Két óra múlva érek vissza, izzadtan és sajgó csontokkal, de egy friss adag bagellel és egy kávéval felszerelkezve. Épp akkor csukom be magam mögött az ajtót, amikor egy adag haj emelkedik elő a szobánkból. – Jó reggelt! – vigyorgom, már amennyire a számban tartott bageleszacskó engedni. Lerakom a reggelizőasztalra a konyhában a kávét és a zacskót. – Frissnek tűnsz és üdének… Csak nem a macskák ébresztettek fel?
Milyen kár. Ismerek egy jó menhelyet.
– Hoztam… bagelt. És kávét, neked. Nekem felraknál egy kis vizet? – túrok bele a hajamba, ami jelenleg eléggé össze-vissza áll az izazdtságtól. El kell sétálnom mellette, hogy eljussak a fürdőig, de ilyenkor még nincs a dolgok magaslatán, úgyhogy feltételezem, nem sokat ért (és lát) a haja mögül. Úgyhogy mikor felém nyújtózik, hogy megöleljen, úgy kerülöm ki, mintha leprás lenne. – A-a. Izzadt vagyok. Majd azután, ha zuhanyoztam. Addig elrakhatnád azt a dobozt az asztalról. Amiben az a sok… magazin kivágásod van? Nincs útban, csak… Nem ott van a helye.

I've been holding back my love

jokers to the right, here i am; stuck in the middle with you

Álmomban abban a székben ülök, aminek megszerzését tűztem ki célul, úgy kb az elkövetkezendő tíz évben. Nincsenek nagy igényeim, csupán én szeretnék lenni a főszerkesztő, akié az utolsó szó. Nem pedig az, akit állandóan asszisztensnek néznek és kávét hurimpáltatnak vele. A legutóbb Kellie macskájára kellett vigyáznom, megjegyzem, nem volt bajom vele, csupán lemaradtam egy fontos meeting-ről, amire napokat készültem.
Jó, volt lehetőségem többszörösen is bizonyítani, de továbbra sem értem, miért nem bíznak bennem. Éveket tanultam az egyetemen, én tényleg nem csak azért jártam be, hogy meleg helyen legyek. Feladtam érte az álmomat, hogy híres festő legyek. Mondanom sem kell, hogy apa hatással volt a döntésemre, de sose vetném a szemére, hogy végül miatta nem jelentkeztem művészeti iskolába.
Tüsszentésre ébredek. Lassan nyitom ki a szemeimet, majd ráeszmélek, hogy valójában én voltam az és azért, mert Hercegnő épp az orrommal játszik. Puha mancsával óvatosan birizgálja, majd amikor végre ránézek, kecsesen felpattan és odébb sétál. Nyilván ez a színjáték azért kellett, hogy végre felkeljek. Adj ételt alattvaló. Szokott anya viccelődni, amikor apa minden igényt kielégítő vacsorát tálal fel Mrs Potts-nak. És akkor azt mondják, én kényeztetem halálra a cicáimat. Ha Tristan-on múlna, már nem élnének.
Felülök az ágyban, nyújtózom egyet és megvakarom a tarkóm. Muszáj lesz éltet lehelnem magamba, nem mentség a munka kihagyása csak azért, mert tegnap találtam egy sorozatot a Netflix-en és nem bírtam leállni vele.
A macsekok hű alattvalóként követnek, holott a könyvekből tudjuk, hogy nem ők vannak értünk és a kedvünkért, hanem éppenséggel fordítva. Hercegnőért hajolok, felveszem a kezembe, de amint belépek a konyhába, tüntetően leugrik a kezemből és eltűnik a nappaliban.
-Jó reggelt. – Elnyomok egy apró ásítást. - Ne engedd, hogy ledaráljak egy egész évadot egyetlen este alatt, egy sorozatból se. Soha. Értelmes volt ez? – A hajam a szemembe lóg, nem volt időm még arra sem, hogy legalább hátra tűzzem egy csattal. Annyira nem vagyok toppon. - Hercegnő az orromat nézte játéknak. – Még mindig nem tudom, merre lehet a kisasszony, pedig most készülök reggelit adni neki.
-Életet mentettél vele. – Elveszem a kávét az asztalról és iszom két kortyot. Mindjárt jobban érzem magam tőle, a karomat nyújtva invitálnám egy ölelésre, mert hát minden reggelt így indítok. De természetesen kikerül, én pedig hozzászokhattam volna, hogy edzőteremi szenvedés után biztos nem lesz kedve ahhoz, hogy összebújjunk egy ölelésre.
-Mi bajod az újságjaimmal? – Kérdezem két korty között. - Azért hagytam itt, mert tegnap nagyon sok mindent találtam benne, kivágtam és szeretném rendszerezni őket. – Leginkább dekorációs ötleteket, mert egyelőre fogalmam sincs, mi az, ami tetszene. Illetve, több minden is felkeltette az érdeklődésem, de nem tudok dönteni. Anya is sok mindenben segít, szívesen bújja nekem az internet sötét bugyrait különböző koncepciók után, de szigorúan csak akkor, ha apa épp nincs a közelben. Mázli, hogy nem ért a számítógépekhez. Más különben már megnézte volna a böngészési előzményeket.
-Nem néztél bele? Tettem félre néhány lapot neked is! – Kiálltok utána, lecsípek egy darabot a bagelből és elnyammogom, amíg fürdik. Igazából tudom, hogy a dekoráció és a virágok annyira nem érdeklik, de talán az, hogy ő választhatja ki az öltönyét és nem én beszélem rá arra, ami szerintem neki jól állna, elég kedves gesztus tőlem. A színét majd megbeszéljük.

– Nos, nem. De a mentségedre szóljon, hogy rengeteg más irracionális dolgot is csinálsz – vonom meg a vállam, kikapva egy palack vizet a mosogató alól, ahol tartjuk őket. – Például, hogy minden alkalommal, mikor enni szeretnél, egymás után többször kinyitod a hűtőt, azt várva, hogy valami változik benne.  Ugyanakkor ez természetesen a varázsod része, és ezt nem kritikának szánom! – emelem magam elé a kezeim védekezően, mielőtt válaszként fintorgásnál tovább jutna. Hányszor vágta már a fejemhez, hogy „nem minden puszta logikán alapszik, Tristan!”, amire én rendszerint azzal válaszolok, hogy az embereken kívül de, minden. A homo sapiens sapiensek szabadakarata egyszerre átok és áldás. A hűtő, például, nem fog azért léböjtkúrát tartani, mert szerinte kövér a bokája.
És igen. Már hallottam ezt az indoklást.
Szeretem Zillie irracionalitását. Sokszor. Jó, néha. Néha pedig egyszerűen csak olyan, mintha egy idegen fajjal élnék együtt, aminek még nem ismerjük a szokásait, nekem pedig első kézből kellene megszereznem a forradalmi információkat a könyvem megírásához. De az biztos, hogy ha szóvá is tettem volna neki, hogy ne próbáljon meg „binge-watching” „lenyomni” egy egész évadot, nem hallgatott volna rám. Ezt is közölném, de az eddigi tapasztalataim alapján nincs nagy sikere nála az „én megmondtam”-nak, főleg, ha még kávét sem ivott. A tény, hogy előző este még „cukinak” nevezte a hátsódat, nem segít. Valamiért.
– Nincs velük bajom – ráncolom a szemöldököm elgondolkodva. Mondtam volna ilyet? Nem hiszem. Bár ma öt mérföldet futottam a gépen, szóval lehet, hogy egy kicsit kóvályog még a fejem. – Csak nem az a helyük. Az egy asztal, amin enni szoktunk. Kivagdosni és ragasztgatni meg… az oviban, azt hiszem. – Ezt már csak vigyorogva teszem hozzá, aztán gyorsan beveszem magam a fürdőbe, mielőtt még utánam tudna szaladni.
Tíz perccel később nedves hajjal, de tisztán és friss otthoni kényelmesbe (azaz farmer és póló, mert a melegítőnadrág nem erre való) öltözve sétálok vissza a konyhába, remélhetőleg egy adag forró víz felé. – Egyébként… Nem. Nem néztem bele. Miért tettem volna? – válaszolok némi késéssel a korábbi kérdésére, mert már becsuktam az ajtót, mikor hallottam, ajtón keresztül pedig nem kiabálok, nem leszek olyan ember. – Az esküvőszervezés az utolsó gondolatom. Úgy értem – pillantok rá a szemem sarkából, felmérve a veszélyhelyzetet –, hogy megbízom benned. Megvárom, hogy mindent kitalálj. Aztán megmondom, mi nem tetszik.
Sokak szerint ahhoz képest, mi, angolok, mennyire teanemzetként élünk a köztudatban, mi rontjuk el a leginkább a teát azzal, hogy tejet rakunk bele. Ezzel tudnék vitatkozni, de a legtöbben tényleg így isszák; bár manapság már kezd kiszorulni a tea és átveszi a helyét a kávé. Nem kell olyan nagy távra visszagondolni, de mikor gyerek voltam, ritkán láttam bárkit kávét inni, mostanában pedig ha nem otthon vannak, szinte mindenki azt iszik. Megvan a maga különleges hatása, azt megadom neki, de én még mindig jobban szeretem a teát. És bár az anyám, például, rendszerint rendkívül drága teákat vett, ő tejet sem rakott bele, hanem feketén itta.
A teafilteres megoldást „Munkás teának” hívtuk otthon. A legtöbben azt hiszik, hogy mindig úgy teázunk, mint a Downtown Abbey-ben, nem törődve a ténnyel, hogy nem a 19. században élünk. Ha az édesanyámnak vendégei voltak, akkor megadta a módját; de egyébként ugyanúgy filtereztünk. Csak épp drágább fajtából.
– Kérsz teát? – teszem fel a kérdést, bár tudom, hogy mi lesz a válasza, elvégre, a kávéja is ott van előtte. Úgyhogy valószínűleg csak magamnak töltök forróvizet egy bögrébe, aztán belerakok egy earl greyt a dobozból, és a tejesüveggel együtt leülök az asztalhoz. Már ettem egy scone-t idefelé jövet. Nem szeretek sétálás közben enni, de… Nos. Ha az is a zacskóban lett volna, biztos vagyok benne, hogy Zillie megeszi. Nem direkt, csak mindig az néz ki neki nagyon jól, ami az én tányéromon van. És megmondom őszintén, van némi nehézségem az osztozkodással.
A filtert piszkálva vetem végül a tekintetem rá, nem túl udvarias rúgással tessékelve odébb az egyik macskát, aki épp a lábamat akarta kaparófának használni; persze úgy, hogy ebből Ő semmit se vegyen észre. – Na jó. Mit akartál megmutatni? – kérdezem, aztán magam elég húzom a szervezőmappáját, amibe pár dolgot már beelraasztott. És „pár” alatt úgy értem, hogy a vastagsága alapján háromszáz oldalas esszének tűnik, szóval igazából nem tudom, mit akarhatott még ezen túl. – Aha, szóval asztaldísz… Mint a virágok szakértője, megértem, miért akartad kikérni a véleményem. – Nem szeretem a virágokat. Allergiás vagyok a pollenre. – Nos, a rózsa a szerelem univerzális szimbóluma, szóóóval… Legyen az? – Kijelentés akar lenni, de mivel a legkevésbé sem tud érdekelni, ezért inkább azt próbálom megtippelni, hogy Ő mire gondolt. – Vagy… épp azért, mert egyértelmű lenne, ezért a másik. Nem is tudom, mi ez. Kála? Azt nem temetésre szoktak vinni? – Úgy emlékszem, hogy az volt az előző anyósom kérése is. Mármint, nem az esküvőnkre; Susan temetésére. De erre inkább nem gondolnék. Csalódottan rázom meg a fejem, és eltolom magamtól a mappát. – Nem tudom. Dönts te. Bár ha őszinte akarok lenni, az esküvőben úgysem az számít, milyen virág rohad el az asztal közepén, nem? Csak a tény, hogy megvan.

I've been holding back my love

jokers to the right, here i am; stuck in the middle with you

Kizárt dolognak tartom, hogy én vagyok az egyetlen ebben az átkozott univerzumban, aki úgy véli, minden egyes hűtőajtó nyitással változás áll be a tartalmát illetően. Szerintem, mindenki ezt csinálja. Titkon, még ő is. Csak letagadja.
-Tudod, ez olyan dolog… érdekes, hogy pont neked kell elmagyaráznom. – Válaszul vigyorogva folytatom. - Szóval olyan dolog, hogy ami először nem szimpatikus, többszöri lehetőségre már nyilván az lesz. A tegnapi salátád sem volt szimpi, de egy idő után már ráfanyalodtam. – Nem volt titok, hogy én ettem meg, mert a két macska még nem annyira pofátlan, hogy bemásszon a frigóba és felzabálja a benne található ételeket. Bár, Consuela a.k.a Hercegnő a minap addig szuggerálta a hűtőt, míg ki nem nyitottam. - Mondj még ilyeneket. – Legyezgetem magam a kezemmel, az egóm szereti, ha szépeket mondanak neki. Utoljára a munkahelyemen dicsértek meg, bár nem tudom mennyire számít bóknak, ha a hátsómat emlegetik.
-Muszáj rendszereznem őket, ezért vágom ki és ragasztom be. Van tizenöt katalógusom, még azt is megveszem, amit nem kéne és még abban is találok valamit, ami miatt azonnal változik a véleményem. El kéne égetni őket. Csak összezavarnak. – Tegnapelőtt még úgy gondoltam, a homok színű öltöny tökéletes választás lenne Tristan-nak, tegnap már egész máshogy vélekedtem róla, mikor megnéztem azt a bizonyos műsort és megláttam benne az újdonsült férj öltözékét. Aztán, ott van a virág kérdés. Krémszínű rózsát akartam, de lehet, hogy tulipán lesz, színes, vastag csokorban.
-Szeretném, ha neked is tetszene. – A számhoz emelem a kávés poharat, de nem iszom bele. - Gondolj bele, ha minden hupilila lenne. Ahová csak a szem ellát, szőrös muffok és giccses gyertyatartók tömkelege, aztán anya rám erőltet valami ódivatú dekorációt, olyat, ami a saját esküvőjén nem lehetett, mert nem volt elég pénzük, de most örülne, ha az enyémen viszont láthatná. – Jó, az igazság az, hogy anya nem avatkozik bele a szervezésbe, mert minden idejét leköti az, hogy apát megbékítse. Jobban mondva, már enyhült annyira Tristan irányába, hogy nem sértegeti a nemzetiségét, sem a királynőt, akit előszeretettel nevez vén szipirtyónak. Szeretném, ha működbe, végre.
-Ezt itt ni. – Lelkes leszek, széles vigyorral matatok egy kézzel az újságok között, míg nem szemem elé akad a naplóm. Kicsit kusza az egész, mert épp ami megtetszik, azt kivágom és beragasztom, de legalább egy helyen van az, ami valóban érdekel. - Nézd meg ezt, szerintem csodálatos. – Bökök ujjammal egy asztaldíszre. A romantikus típus vagyok, a vintage stílus pedig aranykorát éli még a huszonegyedik században is. - Fenéket, pocsék. Olyan, mintha egy óvodás készítette volna és nézd meg az árát. Már azt sem tudják, mit kérjenek el érte. – Itt és most bebizonyosodott, hogy a férfiak kevés százalékának van szép érzéke. Nekik tök mindegy, mi van rajtad, ha könnyen ki tudnak hámozni belőle. Nem számít a hajad, vagy a sminked, ha az este végén leizzadod vele. Nos, azt hiszem, tényleg egyedül kell megszerveznem az esküvőt és igaza lesz abban, hogy majd csak bólogat arra, ami tetszik neki.
-Nem is tudom, a kála nem kifejezetten temetésre való. – Nem tudhatom, nem szívesen járok temetésre, ahogy gondolom más sem. - Ez a kála dolog, összefügg az előző… tudod.  

Kedves gondolat a részéről, hogy szeretné, ha együtt hoznánk meg az esküvőt övező – mint kiderült – miriád döntést, hogy egyformán magunkénak élvezzük a dolgot. Kedves, még ha naiv is. A rendet szeretem, a rendszert, az egyenes dolgokat, úgyhogy minden egyéb csicsa, még ha az összkép végül jól is mutat, kívül esik a látókörömön. A végén úgyis az a lényeg, hogy megtörtént – bár ha egészen hivatalosak akarunk lenni, már régen megtörtént a dolog, és ezzel épp csak egy éves hazugság végét fogjuk ünnepelni, mintsem holmi deitás szemében történő egyesülést.
Ebbe a gondolatsorba mondjuk nem igen illik bele holmi muffok emlegetése. Bár tudom, hogy nem olyan értelemben értette, mint ahogy hangzik; ezt pedig általában fordítva szoktuk csinálni.
– Ha a vágyad hupilila színben pompázni, nem foglak vissza – szorítom meg a vállát megerősítve a szavaimat. – Felőlem a giccses gyertyatartók is jöhetnek, az egyik nagybátyámnak volt kastélya, úgyhogy giccsben nőttem fel, részint. De azt se felejtsd el, hogy az apád egyelőre ragaszkodik a feles fizetéshez. – Ami, ahhoz képest, hogy egyébként az egész esküvőt utálja, megveti és ellenzi, igencsak érdekes hozzáállás, de valahogy férfi létében sértette, mikor feltételeztem, hogy én fogom fizetni az egészet. Ugyan miért tennéd? Mert tán gazdagabb vagy nálunk?
Nos. Igen.
De nem ez volt a helyes válasz, mint kiderült.
– Az esküvő lényegében egyébként is elég elavult szokás, ami nehezen összeegyeztethető kötést alkot a modern nő képzetével, akik közé kétség kívül tartozol – mosolygok rá a csészém mögül. – Elvégre, néhány ezer évvel ezelőtt, és sok kultúrában még most is, a házasság a tartozások leróvásának egyik módja. Na meg régen igen gyakori volt az erőszaktevés, ezért kiházasítottad a lányaid, onnantól pedig a férjeik gondja volt, megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe… Javíts ki, ha tévedek, de úgy hiszem, az apád szívrohamot kapna, aztán visszatérne halottaiból a boncasztalon és megölne, ha megpróbálnék adni érted négy kecskét.
És az egyébként mérhetetlenül jutányos ár lenne! A legtöbb nő alig kettőt ér.
Próbálok a képekre fókuszálni, amit felmutat, de nekem őszintén nem sok különbség van a kettő között. Látom persze, hogy más-más kompozíciók, de egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Nem filmekről beszélünk, vagy könyvről, aminek van mondandója és tartalma; hanem egy adag gazról. Marha drága gazról.
– Azt hiszem, nem kellett volna hitelkártyát adnom neked. Ha ezt sokallod, tudnád, mennyibe kerülnek a cipőid… – Csak tréfálok, persze, eszemben sincs megkérdőjelezni a százhetvenkettedik pár égető szükségét is, főleg, hogy ő boldog tőle, én pedig boldog vagyok, ha boldog. És miért keresek annyit hullák közt matatva, ha nem ezért? Merem remélni, hogy nem a pénzemért vagy a financiális stabilitásért szeret, elvégre, azt csak akkor tudta meg, pontosan mennyit is keresek, mikor ide költözött hozzám; de jól esik a tudat, hogy tudok gondoskodni róla, ő pedig nem utasítja el pusztán elvekből. És nem is viszi túlzásba; eddig legalábbis még nem állított be egy égőrózsaszín Lamborghinivel.
A jókedvemet egy csapásra vágják el, mikor megértem, mire céloz az „előző” szóval. Intelligens vagyok, de a kontextus nem volt egyértelmű, és váratlan is a téma; nem igen hozta fel eddig, azt is csak viccből kérdezte meg annak idején, hogy voltam-e már házas, és eléggé úgy tűnt, hogy bár érdekli, nem fog zaklatni azután, hogy megtudta, nem elváltam, hanem megözvegyültem. Hálás voltam érte. Nem azért, mert akkora emocionális trauma ért volna, mint azt szeretem sugallni mások felé – de addig sem kell azon aggódnom, hogy megtudja az igazat.
Most viszont kvázi rákérdezett, és túl egyértelmű lenne kerülni a témát. – Az előző esküvőmre gondolsz, vagy a temetésre? – kérdezem, látszólagos nyugalmat erőltetve vonásaimra. Próbálok elég információt adni ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, kerülöm a témát, de finoman odébb is tudjam terelni. Sokan azt hiszik, fizikailag legalább annyira képtelen vagyok finom lenni, mint mosolyogni; és ez valahol igaz. De azóta, hogy a munkahelyemen is fehér hazugságokkal kell védenem a hátsómat a kollégák előtt, nos… Megtáltosodtam.
– Az esküvőről nem sokra emlékszem. Tényleg. A szervezésben abszolút semmi kezem nem volt, a két család elintézte a fejünk fölött, amikor pedig ott voltam, az utolsó dolog, amire koncentráltam, azok az asztaldíszek voltak. – Szinte nevetséges belegondolni, hogy az a vigyorgó sültbolond én voltam, azt gondolván, hogy megütöttem a főnyereményt. Sarah gyönyörű volt, az igaz; és bájos. De nem igazi, és olyan hajszálrepedések futottak végig a tökéletes porcelánbaba vonásain, amiket alig lehetett látni még közelről is, mégicsak egy kis pöckölés kellett neki, hogy darabjaira hulljon.
Zillie nem volt ilyen. Semmi közös nem volt az ő művészies, amerikai, szabad vadságában és Sarah elnyomásból hullámozva feltörő bizonytalanságában és fájdalmában, a látszólag tökéletes szabálykövetésében és üres bájaiban. Ha Sarah el tudott volna szakadni otthonról, ha mondjuk ide jöttünk volna, mint azt már akkoriban is akarta… Akkor talán nem történnek úgy a dolgok, ahogy.
Bár az idő nem olyan lineáris, ahogy azt mi látjuk, egy egyszerű, egyenes vonal az októl okozatig, A-tól B-ig, a múltat jelen verziónkban nem tudjuk befolyásolni. És egyébként is szívesebben lennék a jelenben. – A temetésen viszont kálák voltak. Az volt a kedvence. Nem tudom, miért. Elég egyszerű virág… Az orchidea sokkal szebb. – Itt pedig arra a kisebb dzsungelre pillantok, amiket Zillie a nappaliban tart az ablakban, szinte minden színvariációban, csíkosan és simán, kaktuszokkal, kövirózsákkal és jukkapálmákkal spékelve. – És tényleg hasonlít egy kissé a női másodlagos ivarszervere – fordítom vissza rá a tekintetem vigyorogva. – Az anyámnak még Bristolban volt egy illatverme. Nem tudom, miért így hívta, egy gödör volt, egy csomó büdös növénnyel. A levendulától azóta is falra mászom. Pedig… aztakurvaanyádattebüdösgyökér! – Eme ékes és összemosódó szavakból álló káromkodás természetesen nem Zillie felé irányul, inkább a szőrös dög felé, aki ebben a pillanatban meresztette bele mind a tíz karmát a lábamba. És még volt pofája elégedetlenül nyávogni egyet, amiért odébb rúgtam!
Egyik kezemmel lenyúlok, hogy megpróbáljam dörzsöléssel eloslatni a fájdalmat a karmolások nyomán, közben pedig morcosan bámulok Zillie-re. – Mondtam már, hogy az anatómia labor bármikor szívesen fogad macska-felajánlást is?

I've been holding back my love

jokers to the right, here i am; stuck in the middle with you