Október volt amikor megérkeztem. Emlékszem először a zaj volt a legfurcsább. Az a mindent átható, monoton zaj, amely beférkőzik az ember agyába. Dublin is zajos volt, legalábbis a vidékhez képest, de közel sem ennyire átható. Enid jött ki elém a reptérre és kereste a temérdek bőröndöt, amivel erre a három évre érkeztem, és igencsak meglepődött a négy, közepes méretű táska láttán, amiben majdhogynem elcsomagolva lapult minden, amit fontosnak tartottam magammal hozni. Elvégre ruhát lehet mosni egy héten kétszer is akár, és nem feltétlen van szükség újra. A farmon legtöbbször amúgy is azokban dolgoztam amelyeket korábban kiselejteztem ilyen vagy olyan okok miatt. A poggyászomban jobbára személyes holmik lapultak. Fotók, apró tárgyak, számomra nélkülözhetetlen csecsebecsék, amelyek az életem részei voltak, és amelyek emlékeztettek arra honnan is érkeztem, és minden itt eltöltött idő csupán átmeneti. Én nem ide tartozom, de a kötelesség, és a tudás megszerzése iránti elkötelezettség most ide szólított. Tétováztam hosszú ideig, hogy belevágjak ebbe az ösztöndíjba, egyáltalán érdemes megpályázni, van lényege az itt eltöltött időnek, amit esetleg hasznosabban fel lehet használni? Vannak itt azonban olyan elméleti oktatók, professzorok, akik sok időt töltöttek az európai gazdálkodás tanulmányozásával, és amely tudást örömmel és kitartással adták át bárkinek, akiben igény mutatkozott rá.Én pedig nem csupán a farmon akartam élni, nem csupán tovább akartam vinni a nagyszüleim örökségét, és nem csupán abban voltam biztos, hogy mit akarok majd csinálni egész életemben, hanem mindenféle tudást, mindenféle információt magamba akartam szívni, és hasznosítani, amit csak lehetett.
Amerika a lehetőségek földje, mondta nevetve és közhelyesen Enid, miközben a La Guardia-ról autóztunk befelé a Grand Centralon, a gyérnek nem mondható, de Enid szerint errefelé átlagosnak mondható forgalomban. Még az is lehet, fűzte tovább a szót, hogy annyira meg fogom szeretni a new york-i nyüzsgést, hogy el sem akarok majd innen menni.Vagy az is lehetséges, hogy találok egy újabb életcélt, valamit, amit talán azért nem fedeztem fel még eddig, mert nem jártam egy efféle metropoliszban mint a Nagy Alma. Csak mosolyogtam, és a fejem ráztam, hiszen amióta csak az eszemet tudom, mióta csak önálló gondolataim vannak, mióta az első szavakat kiejtettem vidékre vágytam. A helyre, ahol reggel a látóhatár felett mosolyvörösen szökik az égre a nap, ahol szinte harapni lehet a felhőket, mint valami óriásira fújt habcsókot. Ahol az ember egyedül lehet a gondolataival ha néhány kilométert távolabb lovagol, és ahol soha nem ismerik azt a szót: unalom.Soha nem vonzott a város, és emlékszem, hogy kifejezetten rosszul éreztem magam amikor valamiféle társasági eseményen kellett résztvenni a szüleimmel. Apa üzleti vacsorái, anya jótékonysági rendezvényei szorongást okoztak bennem,és szinte számoltam vissza az időt, amikor végetérnek, és én újra visszatérhetek Blessingtonba. A helyre, ahol sokkal inkább otthon éreztem magam a szelíd, aprócska tetőtéri szobámban, semmint az otthoniban amiben majdhogynem elfért volna a nagyszüleim konyhája.Mindent megkaptam amiről más csak álmodozik, én azonban olyasmire vágytam, ami engem tesz boldoggá. Engem és nem a családomat.
Enid második generációs amerikai ír volt, aki mindössze öt évvel volt nálam idősebb, és a nagyi vonaláról rokoni kapcsolatban is álltunk, de az effélét nem szokás felénk már fejben tartani. Rokonok voltunk, és mondhatni azóta jó barátok, hogy két évvel korábban éppen ő hívta fel a figyelmemet a Derry-ösztöndíjra.Ő segített megpályázni, és azt is megígérte, hogy az első időkben, sőt ha szükséges a későbbiekben is a segítségemre lesz New Yorkban. És valóban szükségem is volt rá….még most is van.
Bármiben feltalálom magam, de itt egész egyszerűen még ennyi hónappal később is szokatlan minden. Az első hetekben nehezen ment a berendezkedés. Nehezen szoktam meg, hogy errefelé az üzletek szinte mindig nyitva vannak, hogy az emberek ismeretlenül haladnak el mindenki mellett, és néha még a mosoly is hiányzik az arcukról, pedig az igazán nem kerül semmibe. Szokatlan volt, hogy nem kell minden hajléktalannak vagy gyámoltalannak tűnő embernek aprót adni, mert Enid szerint akkor a fél vagyonomat szétoszthatnám. Nehéz volt megszokni a körülöttem élő lakásokból néha kiszűrődő intim zajokat, hangos veszekedéseket, gyereksírást. Szokatlan volt, hogy része vagyok számomra vadidegen emberek mindennapjainak, és olyan dolgoknak, amelyek nem feltétlenül tartoznak rám.
De voltak jó dolgok is. Például a Zöld Kisbéka, amely hamisítatlan vidéki ír kocsmaként bújik meg a vörös téglás tömbházak takarásában, és esténként a pasztell zöld hintázó lampionok, és a papírmasé lóherék csalogatják be a vendégeket. Sok errefelé az olyan mint én, aki csak átmenetileg van az Államokban, ösztöndíjas egyetemisták, esetleg unatkozó hipszterek az öreg kontinensről, netán olyanok akik  a csodát, vagy éppen a reményeket keresik errefelé, mert otthon nem úgy alakultak a dolgaik ahogyan azt elképzelték. A Béka jó hely volt, és hetente két alkalommal megfordultam ott. Egész elviselhető volt ott a Tyrconell, amit a nagyapám szerint a Shannonba kellene önteni, méghozza azzal együtt, aki főzte. Szerintem pedig finom. Vagy legalábbis itt mindenképpen.
Ott voltak heti egy alkalommal, legtöbbször vasárnaponként a táncházi mulatságok, amelyre eleinte félve mentem el. A ritmusérzékem csapnivaló, és csak akkor vagyok hajlandó énekelni, ha körülöttem legalább öt megtermett férfi már jól kiereszti a hangját, és én csupán a háttérben dudorászom jókedvűen. Mégis varázslatos volt. Ahogy alapvetően sokszor semmiben nem hasonlító emberek összegyűlnek, és a tánc szeretete összehozza őket este hét és kilenc között egy ablaktalan, valamikor raktárnak használt épület alagsorában. Mert erre futotta, ez volt ingyen. A zenét pedig mindig más szolgáltatta. Még én is játszottam hegedűn, pedig ezer éve nem volt a kezemben ez a hangszer. Anyám egykor ragaszkodott hozzá, hogy valamin játszak. A zongorát ki nem állhattam, a fúvósok szóba sem jöhettek, a hegedűnek viszont mindig bolondja voltam.
Lassan fél éve vagyok a városban, és nem állítom, hogy képes vagyok tökéletesen eligazodni, de az applikációk világában, azt hiszem van némi segítségem. Azért ennyire én sem vagyok földhöz ragadt, hogy a telefont mellőzzem az életemből. Éljen a technika!Már karácsony óta egyedül vásárolok magamnak, legalább négy hete egyedül rendezem a számláimat, és az órákra sem kell fuvar. Az új évben apától kaptam egy autót. Ragaszkodott hozzá, hogy megvegye, elvégre nem lehet mindenhova metróval járni….amúgy lehet, de valóban megkönnyíti a bevásárlást, vagy éppen azokat a napokat, amikor éppen este tízkor, záróra után esem ki a campus könyvtárából, vagy éppen nyolckor még előadáson ülök.
Nem panaszkodom, igaz az sosem volt rám jellemző, de valóban sikerült egy olyan életre berendezkedni itt, amiben nincs semmi luxus, gyakorlatilag az igényeim sem túl nagyok, és talán a kis egyszerű világomban még boldog is vagyok. Leszámítva azt az apróságot, hogy pokolian hiányzik a farm. Hiányoznak a palacsinta illatú reggelek, amikor arra ébredem, hogy a nagyi morog, mert már már megint odaégetett egyet, pedig annyira figyel…nagyapa pipájának kesernyés, mindent beborító, mámorító dohányszaga. A rozmaring illatú előkert, a rózsák tarka tengere az udvari bekötőúton. Hiányzik, hogy nem tudom megszámolni aznap éppen mennyi tojás lett, és nem tudom lecsutakolni Sütőtököt.De nem csak ez hiányzik….nem csak a dolgok. Hanem az érzés, amely olyankor átjár. Mint egy lágy, tavaszi szellő, amely megcsiklandozza a csupasz bokádat, felszalad a lábszáradon, és bemászik az inged alá, hogy a szívedbe férkőzve suttogja: a legtökéletesebb hely az ahol igazán és hamisítatlanul otthon érzed magad.
Ma nem lesz előadás, és csupán este terveztem lemenni a Békába, mert O’Neill azt mondta, hogy van egy új ötlete hova mehetnénk el a hétvégén mindannyian. Mi barátok. Van három nagy doboz az előszobában, amit le kellene vinnem a pincébe. Útban vannak a csöpp lakásban, és már lassan egy hete kerülgetem őket, mire ma végre rávettem magam, hogy lehurcolom. Nem szeretem a pincét. Olyan szaga van mint egy második világháborús légópincének. Tudom milyen, jártam egy ilyenben Londonban. Azon kevés kiruccanásom egyike, amelyet az otthonomon kívül töltöttem. Vicces talán de ezt leszámítva még sosem hagytam el Írországot. Kivéve most, hogy eljöttem.Elég messzire ami azt illeti.
A három doboz nagyjából húsz perc alatt jut le az alagsorba, onnan pedig egy szürke vasajtón túl a hátsó pince rekeszbe, amelyet egy rács választ el az apró, döngölt földre hasonlító folyosótól.Már éppen végeztem, be is zártam magam mögött a rácsot, és indultam fel a lépcsőn….ám ekkor a huzat, vagy a jóég tudja mit, gyakorlatilag rám vágta a nagy szürke fém ajtót. Óriásit csapódott, hogy a fejem feletti csupasz villanykörte még percekkel később is imbolygó fénnyel himbálózott. Basszus! A kulcs kívül maradt. Innen lentről pedig csak a gomb van kilincs helyett, nem lehet vele semmit kezdeni. Pár percig csak ültem ott magamba roskadva, azon gondolkodva mit csináljak. Talán keresnem kellene egy ablakot, lehet van itt ilyesmi,és azon esetleg kimászhatnék…végül mégis más mellett döntöttem. Mert ugyebár a remény az mindig ott van az emberben, ahogy bennem is. Minden erőmet összeszedve két nyitott tenyeremmel, teljes erőből dörömbölni kezdtem a szürke fény ajtón. Hatalmasat kongott többször is - csak egy halott nem hallaná meg ha erre jár- miközben én tele torokból üvöltöttem, ahogy csak kifért.
- SEGÍTSÉÉÉÉÉGGGG! VALAKIIIIIII!SZABADÍTSON KI!
Rémes ír akcentusom van, mondtam már? És bízom benne, hogy ha nem is feltétlenül értik egy zárt ajtón keresztül mit is óbégatok, de a hangsúlyomból és a dörömbölésemből rájönnek, hogy segítségre szorulok.
-KÉÉÉÉÉREEEEEM!
Nyöszörögtem, néha szünetet tartva az ajtó püfölésében, és a fülemet odaszorítottam, hátha hallok valamit. Végül úgy tűnt, néhány perc után, mintha a kívülről a zárban hagyott kulcsom megcsörrent volna. Egek! Tényleg csak én lehetek ennyire szerencsétlen béna? Belül nevettem, de kívül még mindig segítség után óbégattam, és újra dörömbölni kezdtem az ajtón.
   
   
   

- Vigyázz már baromarc! - kiáltok fel kissé rémülten, és elkapom a kezem az útból, de az ujjam hegye néhány pillanatra még így is odapréselődik a jókora szekrény és a fal közé amikor Scott nemes egyszerűséggel elengedi a bútordarabot. - A francba már, ne akarj lerokkantani - dünnyögöm az orrom alá, szemügyre véve a körmömet. Néhány másodpercig úgy érzem mintha tűt szúrnának alá, de aztán a fájdalom elillan, és örömmel konstatálom hogy egyben vagyok. Legnagyobb megkönnyebbülésemre.
- Mi az cimbora, félsz hogy néhány estére le kell tenned a gitárt, és a lányokat egyedül egyéb képességeiddel kell lenyűgöznöd? - vág felém kaján fintort Scott, miközben egy utolsót taszít a szekrényen, mintha csak ezzel állna bosszút azért mert ezt a dögöt egészen a harmadik emeletig kellett cipelnünk. - Egyébként úgy tudom Django Reinhard két ujjal játszott. Talán neked is gyakorolnod kéne.
- Tudod mit? Eltöröm néhány ujjad, és meglátjuk hogy piszkálod az orrodat egy kötőtűvel - vágok vissza, és felröhögök amikor barátom felemeli egyik ujját, és nemzetközileg egyezményes jelet mutat nekem - ez pedig nem az OK jel.
- Legyen akkor ez a végszó. Mit szólsz, jöhet egy sör?
- Végre eszedbe jutott feltenni a kérdést. Jöhet bizony, kettő, akár három is - vigyorodom el szélesen, és levágom magam a jókora kanapéra, majd miután átveszem az italomat körbehordozom tekintetem a lakáson. - Na és azokkal mi lesz? - intek fejemmel a sarokba lerakott kartondobozok felé.
- Mi lenne? Jen fejvesztés terhe mellett megtiltotta hogy hozzányúljak. Ő akar kipakolni és helyére rakni mindent, mert "a férfiak ehhez nem értenek" - macskakörmöz Scott a levegőbe miután megterheli magával a fotelt, és fél lábát kényelmesen átdobja a karfán. - Mellesleg a legkevésbé nem zavar. Nekem elég volt a rámolásból meg a cipekedésből.
- Akkor igyunk arra, hogy máris papucs lettél - emelem az üveget köszöntő mozdulattal a levegőbe, az első korty olyan jóleső, mint a sivatagban kitikkadt vándornak az oázis édes vize.
- Tudom öregem, tudom... - vonogatja Scott a vállát. - De az van haver, hogy imádom a nőt. Érte még erre is képes vagyok. Igaz, neked fogalmad sincs róla miféle helyzet ez.
- Nincs is kedvem kipróbálni - csóválom a fejem. Jesszus, még elképzelni is szédítő hogy belehajtom a fejemet az igába, tisztességes polgárrá konszolidálódom, egy sört is csak akkor gurítok le ha az asszony nem néz érte görbén rám, és idővel kitölti az életemet a tévé előtt üldögélés meg a gyereknevelés. A gondolat hajmeresztő, le is hűtöm a fantáziám alkotta rémképet néhány újabb korty sörrel. Mostanában a barátaim és ismerőseim olyanok, mintha egymással versenygve próbálnának eljutni a felnőtté válás korszakába ezzel az összeköltözősdivel és családosdival. Fogalmam sincs, hogy tényleg erre teszik-e fel hátralévő életüket, vagy csak mindenáron meg akarnak felelni a társadalmi elvárásoknak, míg én úgy hőkölök hátra az elképzeléstől is, mint az ördög akit szenteltvízzel fenyegetnek. Tény, hogy 26 évesen már én is túlvagyok néhány hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolaton, a futó kalandjaimat pedig számon se lehetne tartani. Nem állítom, hogy belém abszolút nem szorult romantika, de gyanítom hogy a közeljövőben - vagy akár a távoliban is - kizárólag vendég státuszban fogok részt venni bármilyen esküvőn is. Anyám ennyi idősen már két gyereket nevelt, apám dolgozott és eltartotta az egész családot, hétvégenként együtt kirándultunk, étterembe jártunk és közös programjaink voltak, legalábbis addig, amíg fel nem rúgtam a családi béke idilljét. A kisebbfajta kastély méretű házunkban mindig volt valami változás, újítgatás, szépítés, volt külön szobánk a nővéremnek és nekem is, a tévé vagy zene egész nap ment, a szüleim pedig esténként szerették egymást, vagy előbb veszekedtek egyet és utána szerették egymást.
Én 26 évesen egy lakókocsiban élek egy telek közepén, és imádom ha tavasz van vagy nyár, mert akkor nem kell fűtenem, mert az drága. Pizzafutárként dolgozom napközben néhány órát, esténként klubokban és bárokban zenélek, dalok írok, próbálok kitörni a névtelenségből, és zenésszé válni. Vagy inkább nagybetűkkel írva, ZENÉSSZÉ. Nem okvetlenül a pénz miatt, hanem mert ez hajt belülről, és hiszek abban, hogy míg másoknak a családot, nekem valahogy ezt tette kötelezővé az élet. Szóval én közel sem tartok ott, mint a többiek - vagy ők haladnak gyorsabban mint kellene, vagy én nem fogok felnőni életem utolsó napjáig sem. Ez amúgy nem feltétlenül baj. Más a mostani világ, szabadabban és függetlenebbül élünk, aminek van előnye és hátránya is. Fogalmam sincs, valaha készen állok-e majd egy igazi kapcsolatra meg a családra, de egyszer odáig csak elérek, hogy legalább egy komolyabb háziállatra igen.
- Tényleg haver, miért nem vetted ki az előző lakásomat? - ránt vissza Scott hangja az elmélkedésből a valóságba. - Akkor megszabadulhatnál attól a lakókocsitól.
- Én szeretem azt a lakókocsit! - méltatlankodom. - Meg is őrülnék, ha be kellene jönnöm a város forgatagába. Mellesleg tegyük hozzá, ahol eddig éltél nem lakás volt, hanem egy lyuk. A kádból kavarhattad a rántást - teszem hozzá. - És tudod mit figyeltem meg? A csajoknak is valahogy bejön ez a "magányos farkas a félig-vadonban" attitűd. Miért akarnék lemondani erről? - teszem fel a nagy kérdést, amire Scott sem tud választ adni, csak széttárja a karjait, és mintha pont kerülne a mondat végére kulcs csörren a zárban, és besétál Jen, barátom nője, jókora televásárolt papírszatyrokkal megpakolva.
- Szia édesem - nyög fel megkönnyebbülten mikor Scott odaugorva megszabadítja terhétől, majd rám pislog és elmosolyogja magát. - Szia Dylan!
- Hello Jen - intek vissza, és figyelem ahogy körbenéz a behurcolt és elrendezett bútorokon, majd hosszú csókot váltanak haverommal, mire szarkasztikusan hányást imitálok a háttérben.
- Hoztam kínait, míg úgy látom ti végeztetek. Maradsz vacsorára Dylan? - érdeklődik Jen, aki nem vesz tudomást a hülyülésemről, de csak megrázom a fejem.
- Kösz, de nem tudok. Ma este egy bárban lesz jelenésem, és némi alvást terveztem előtte. Úgyhogy talán jobb ha most lépek, és amúgy is jobb ha zavartalanul tudtok turbékolni - hárítom el egyébként teljesen reális okokra hivatkozva a meghívást.
- Akkor vegyük úgy hogy adósod vagyok a segítségért cimbora Lemegyek veled, amúgy is van két kidobni való karton tele mindenféle vacakkal - ajánlkozik Scott, de csak megrázom a fejem.
- Azok után hogy felcipeltünk ide egy egész háztartásra való bútort ezt a két dobozt lefelé menetben kidobom. Maradjatok csak - kezelek le cimborámmal és odatartom a képemet Jen-nek aki egy futó, baráti puszival honorálja a költözésben való közreműködésemet. Felragadom a jelzett két dobozt, motorommal ott parkolok a szemétledobó mellett, nem szívesség részemről ha átadom a vackokat a megsemmisülésnek.
Lebaktatok a lépcsőkön, és közben Scott megjegyzésére gondolok, hogy ki kellett volna bérelnem a lakást, ahol eddig élte férfiúi magányának napjait. A sima elképzelésre is csak megforgatom a szemeimet. Az egy dolog, hogy abban a kégliben egy egércsalád is csak szűkösen fért volna el, de a mellette lakó vénasszony egyenesági rokonságban állhat egy apácazárda főnökasszonyával. A legkisebb neszre is azonnal kopogott a falon, vagy zörgött a fűtéscsöveken. Nem egy alkalommal beszélgettünk úgy Scott-al, hogy jószerével kézjelekkel kommunikáltunk, és olyan érzésem volt mint a főhősnek egy horrorfilmben, aki megpróbál a zombik háta mögött lopakodva elsunnyogni, de rálép a recsegő padlóra és máris nyakára hozta a bajt.
A lépcsőház ajtaja mellett elhelyezem terhemet a kukákban, és éppen az utcára lépnék, mikor valahonnan tompa dörömbölés szűrődik el a fülemig, amit valamiféle kiabálás, vagy sikongatás tesz teljesssé. Az első gondolatom, hogy valaki meglehetősen rátekerte a hangerőt a hülye filmre amit néz, de szinte azon nyomban rájövök arra is, hogy egyrészt bármely emeletről nehezen jönne le eddig is hang, plusz mintha valahonnan a föld alól érkezne el hozzám. Mi a fene, Scott a pokol szájában vett lakást, ahol a kárhozott lelkek könyörögnek a megváltásért minden jövőmenőnek? Ha hívő ember lennék ez reális magyarázat lenne, így viszont néhány pillanatnyi tűnődés után sarkon fordulok, és követem a visítozás irányát. Hogy miért magam sem tudom, hacsak nem valami morbid kíváncsiság által hajtva. Mintha csak vezetőkötél lenne a hang, fordulok rá az alagsori folyosóra, és megborzongok a puszta látványtól is. Mindig utáltam az ilyesmit, mondtam már? Gyerekkoromban azért, mert a horrorfilmekből merített a szürkeállományom, és attól féltem minden sarokban szörnyek meg zombik rejtőznek akik az én húsomra meg véremre pályáznak. Felnőve nyilván az ember már csak röhög az ilyen hülyeségeken. Persze, szörnyek léteznek, hogyne léteznének: embereknek nem nevezhető humanoid lények, akik másokat kínoznak, vernek, nyomorítanak meg, szadista vagy éppen állati ösztönöktől hajtva életeket vesznek el, de olyanok nem, amiket hagymázas agyszüleményű alkotók találtak ki és álmodtak a vászonra. Szóval az agyamból már száműztem a nem létező rémek képét, de a zsigeri borzongás a pincéktől megmaradt, most is érzem minden sejtemben, a gyér lámpafény simán felteszi azt a bizonyos pontot az i betűre, a sikongatást és döngéseket pedig minden egyes lépéssel közelebbről hallom. Felhorkanok önkéntelenül is amikor rájövök, hogy noha nagyjából hatvan lakó éldegél ebben a házban, ki másnak, mint nekem a vendégnek jutott a dicső feladat, hogy rájöjjön mi az ördög folyik itt éppen. Vajon lehet választ adni az élet azon nagy kérdésére, hogy a baj vonz-e engem, vagy én vonzom a bajt? Erősen kétlem.
Szürke, tömör és jókora vasajtó állja az utamat. A kalapálásszerű puffanások mögüle érkeznek, a pince folyosója felerősítve veri vissza, mintha egy harang belsejében lennénk. Angol nyelven, de valami különös akcentussal érkező kiabálás vegyül bele a zeneinek nem igazán mondható kavalkádba, és önkéntelenül is vigyorra húzódik a szám amikor rájövök, hogy mi a fene az a csengettyűszó amit nagyon halványan, de mégis lehet érzékelni: egy kulcsköteg lapul a vasajtó zárjában, és mindig ütésre megriszálja magát mint egy egzotikus hula-táncos csípője. Kicsit megnyugtató a tudat, hogy van aki nálam is hülyébb helyzetbe tud keveredni: konkrétan az a titokzatos nő, akinek nyilvánvalóan sikerült a pincébe zárnia saját magát.
Néhány másodpercnyi szünet áll be a kétségbeesett szabadulási kísérletben, de mire szóra nyitnám a számat az őrjöngés újfent elkezdődik, ebből a közelségtől olyan érzéssel jár a dörömbölés, mintha apró emberkék készülnének belülről, a koponyám mélyéről lebontani kis csákányokkal a szürkeállományomat.
- Nyugi már, nyugi! - kiabálok át az ajtón, megpróbálva túlordítani a hangzavart. Remek, Scott csaknem eltörte az ujjamat, most meg rekedtre fogom kiabálni magam. - Hallom, itt vagyok. Mindjárt kiengedem - csodák csodája úgy tűnik a nő még a saját hangján keresztül is meghallja az enyémet, mert a kopácsolás meg visongás abbamarad, és vihargyorsan - még mielőtt esetleg újfent kezdődne - a kulcsért nyúlok.
Egyetlen csörrenéssel elfordítom a zárban, a nyikorgás amivel az ajtó feltárul olyan, mint a filmekben a kriptahang, a következő másodpercben pedig valaki olyan vehemensen igyekszik kifelé az átkozott pincéből, hogy csaknem a nyakamba esik. Csak a nagy barna hajzuhatagot vagyok képes konstatálni, ösztönösen is kinyújtom a kezem, megfogom a titokzatos ismeretlen könyökét hogy ha a nagy lendülettől elvesztené az egyensúlyát képes leszek megtartani, miközben ő igyekszik elhessegetni a minduntalan arcába hulló, kicsit kócos tincseit.
- Jól van? - teszem fel a kérdést, bár szemmel láthatóan nincs baj, azon kívül hogy holnapra valószínűleg megszólalni sem fog tudni ennyi hangszálrepegtető üvöltözés meg sikongatás után. - Mondja, hogy sikerült... - a kérdésem félúton elhal, mert ebben a pillanatban sikerül meglátnom a titokzatos idegen arcát, ettől pedig a szó szinte belémfagy. Jó értelemben persze. Ha van szerencse a szerencsétlenségben akkor ennek a lánynak a látványa az: talán a sors ezzel akar kárpótolni a hülye helyzetért. Szinte szív alakú arc, tökéletes vonások és beszédes, hatalmas, bár most némileg riadt szempár bámul rám, a megmentőre, akiről csak az istenverte lovagi páncél hiányzik.
- Remélem ez nem valami emberrablós történet ahol maga az áldozat, az elkövető pedig mindjárt az én fejemet veszi célba hátulról, vagy éppen nem egy Fűrész-féle morbid játék. Abban semmi kedven részt venni - nyögöm ki végül. Eddig azon imádkoztam, hogy tudjak már végre megszólalni, és ne úgy meredjek a lányra mint egy fogyatékos, most viszont szeretném visszaszívni a mondatot, mert ennél nagyobb hülyeség nem is bukhatott volna ki belőlem. Ha most szegény megrettenve elhúzódik tőlem, esetleg kétségbeesve kimenekül akkor fontolóra veszem hogy helyet cserélek vele, és ezúttal én zárom magamra az istenverte pince ajtaját szégyenemben.  

   
   Zöldhegyi selyemgyöngyike. Egy apró, bogyós lila virág, amely csokorszám nő minden tavasz végén Blessington nyugati dombjainak lankáin. Éppen csak elpettyezve a messze, harapnivaló zöld földeken az ezüst birsek és a vörös bogyós galagonyák ölelkezéseinek takarásában.Messziről olyan látványt nyújt, mintha egy jókedvű tündér egy vidám kacaja lenne, amely lila színben pompázik a zöld között.Az illata leginkább a forralt hársfateára emlékeztetett, meg az eső után szedett gyöngyvirág friss, semmihez sem hasonlítható esszenciájára. Apró korom óta, mióta a nagyapám kilovagolt velem egészen a birtok nyugati határáig, és megpillantottam ezt a csodás látványt, örökre a rabjává váltam. Megtanultam korán szeretni és becsülni a földet, annak értékét, és azt, hogy bármi is történjék velünk, bárhova is vezessen a sorsunk, a föld, a hely amelyből érkezünk és amelybe megtérünk, mindig visszavár. A többi tulajdonképpen majdhogynem csupán kellék, csupán szükséges eszköz. A két kéz és a távoli messzeség ami igazán fontos. Emlékszem, hogy a nyarak végeztével, amelyet teljes egészében a nagyszüleimnél töltöttem, ősszel visszatérve az iskolába, szinte meg sem akartam szólalni. Megmaradt bennem a vidék csendje, a semmihez sem hasonlítható békés, mégis mozgalmas nyugalma, az a fajta boldogság, amelyet egyetlen nagyváros sem képes megadni, legyen bármilyen hívogató és ragyogó.
Kedvelem New York-ot. Megvan a maga vonzereje, azok a helyek amelyeket ha felfedez magának az ember, akkor megtalálhatja benne egy kicsit az otthonának apró részleteit.Helyek amelyek éppen annyira vonzóak, amennyire idegenek a számomra. Kedvelem mégis a sokszínűségét, hogy minden áldott nap valami újat mutat nekem magából. Itt semmi sem állandó. Minden pulzál, minden mozog, minden változik. És ez benne a szépség, a számomra mégis idegen marad, töltsek itt bármennyi időt is.Erin egyszer azt mondta, hogy hónapok múlva, amikor már megszokom majd a Nagy Almát, akkor engem is beszippant és nem fog ereszteni. Mert New York mindenkinek tartogat valamit, és aki egyszer beteszi ide a lábát, nehezen szabadul a varázsától, vagy talán nem tud és nem is akar.
A zöldhegyi selyemgyöngyike a farm egyetlen részén sem nőtt, csak azon a domboldalon, csak azokon a lankákon. Egyszer, egy tavaszi délutánon, visszatérve egy lovaglásból a kosaramban, amelyben korábban néhány szem alma, meg a nagyi által készített füstölt sonkás szendvics lapult, most egy földlabdányi gyöngyike bújt meg, arra várva, hogy elültessem.Óvatosan, féltő gonddal emeltem ki, akkor tíz évesen.Magam ástam a gödröt neki, magam választottam ki a helyet, magam gondoskodtam a legtökéletesebb táptalajról, a trágyáról vagy éppen arról, hogy megfelelően legyen öntözve, elegendő figyelmet kapjon.A nagyapám szótlanul hümmögött, látva az igyekezetem, a nagyanyám csendesen, bölcs mosolyával csak lesütötte a szemét, és tovább sodorta értő figyelemmel a tagliatelle tésztát, amelyet házi kecskesajttal és siserezöld hagymával készített és mennyei volt.Egészen egy héten át vigyáztam a növényre, és amikor haza kellett mennem, megeskettem a nagyszüleimet, hogy vigyázni fognak rá egészen júniusig, amíg visszatérek a nyári szünetre.Megígérték és be is tartották. Be akarták tartani, ám a növénykém egy hétig szép volt, üde és úgy tűnt megfelelő lesz számára az új körülmény, ám nem sokkal azután, hogy hazamentem, fonnyadni kezdett, végül a gondoskodás ellenére is elbarnult, majd teljesen elrothadt.
Napokig sirattam a virágot, egy ostoba virágot, ami számomra mégis valamit jelentett.Valamiféle újrakezdés, vagy talán más? Nagyapám egy bögre kakaót hozott ki az egyik este a hangra, ahol a sötétben ülve még mindig durcásan bámultam bele a távoli messzeségbe, arra gondolva, hogy miért nem sikerült? Miért nem sikerülhetett?
“ Vannak növények, amelyek pontosan ott és pontosan úgy érzik jól magukat, ahol kinőttek. Ahol minden olyan amilyennek lennie kell számukra.Ha ott maradnak, akkor teljes pompájukban meg tudják magukat mutatni a világnak, a kíváncsi szemeknek. De ha kiszakítják onnan őket, ha megpróbálják máshova tenni….lehet egy ideig jól érzik magukat, még talán gyökeret is próbálnak ereszteni, de tudod Gretimeti, amikor ezek a kis gyökérvégek megérzik a talajt, a növények rájönnek, hogy ez nem az ő igazi helyük. Ez nem az otthonuk. Nem tudnak itt élni.Mint az emberek.”
Tette még hozzá nagyapám az utolsó mondatot csendesen. És igaza volt. Ó mennyire igaza. Mert bár én is jól érzem itt magam, lehet egy időre gyökeret is verek, de haza kell térnem, vissza kell térnem oda, ahová tartozom, mert igazán ott lehetek jó. Oda tartozom.
Ilyen és hasonló emlékek villantak át az agyamon percek alatt, amíg realizáltam, hogy a lakásom pincéjébe zártam magam, és tulajdonképpen, csak a szerencsén múlik majd hogy kijutok vagy sem. Elvégre az emberek többsége nem tesz minden nap kiruccanást a pincébe. És amilyen szerencsém van, valószínű most sem fog.Így aztán egyetlen lehetőségként a vak szerencsére bíztam magam, meg az ösztönökre és kétségbeesetten dörömbölni kezdtem az ajtón. A kiabálásom leginkább arra hasonlíthatott, mikor valaki egy vasvödröt tesz a fejére, és úgy próbál kiabálni. Vakfogócskának hívtuk gyerekkoromban, amit a blessingtoni városi parkban játszottunk nyaranta több másik, a szünidőt szintén ott töltő gyerekkel. Nem veszélytelen, ellenben rém mókás, főleg ha valaki vödörrel a fején, a levegőben tapogatózva megbotlik egy fűcsomóban, és akkorát zahál, hogy még Hazelbrookban is hallják.
Nem fűztem persze sok reményt hozzá, hogy megtalálnak, vagy bárki meghallja az ordibálásom. Még ha szünetet is tartottam időnként, és még ha kicsit el is vesztettem az időérzékem, mert telefont persze nem vittem magammal - minek is vittem volna, pár lom miatt, amiket fél perc alatt ledobok a tárolóba és már megyek is vissza a lakásomba - szóval csak megbecsülni tudtam mennyi idő telhetett el addig a pillanatig, amíg meg nem hallottam valakit a túloldalról.Csak a kulcs zörrent, hangokat nem hallottam így újra belekezdtem az óbégatásba, és ekkor hallottam valami hangot is, amely mintha nyugtatni próbált volna. Toporogni kezdtem, rohanásra készen, hogy ha nyílik az ajtó, mihamarabb kijussak innen és Szent Patrikra esküszöm ide jó darabig le sem jövök, vagy másoltatok kulcsot és a nyakamba akasztom mint valami védelmező totemet.Nyekkenés, lassú nyitódás, én azonban nem vártam meg, hogy teljesen feltáruljon az ajtó, egész egyszerűen ugrottam egy nagyot és magam mögött hagytam az egész hátborzongató helyet.Csakhogy ezen ügyködésem közepette sikeresen telibe találtam mind a 165 centimmel a megmentőmet. A hajam az arcomba hullott, elvonva tőlem a minimális látótávolságot is, aminek következtében majdnem úgy jártam mint egykor a vakfogócskában, és telibe találom a padlót. Ám ezúttal egy kéz a könyökhajlatomnál ragadott meg, csillapítva ezzel annak lehetőségét, hogy elzuhanjak. És sikerült is. Férfi hang üti meg a fülem. Gondolom miután neki köszönhetően sikeresen kimenekültem a pincéből, mégis szeretné tudni, hogyan zártam be oda magam. No igen, rémesen ciki, ami azt illeti.Igyekszem újra vállalható külsőt varázsolni magamnak, és első ízben a hajamat legalább az arcomból kiseperni. Szusszanok egy nagyot és megpördülök, ekkor találom szembe magam azzal aki kiszabadított. Ó egek! Megnyerő fizimiska, bár a borotválkozás errefelé nem túl népszerű. Nagyapám minden nap levakarta magáról a borostát. Csak a rőtbarna bajusza volt, amit féltő gonddal ápolt és tisztított. Világ életemben imádtam nézni, ahogy magára keni a habot, majd nagy gonddal szalad kezében a penge és egyetlen hiba nélkül megborotválkozott. Aztán illatos vizet hintett a tenyerében és az arcára paskolta. Ez roppant mulatságos.
- Én….én jól…csak a pince…akarom mondani a pince is jól van én is jól…azt hiszem….- az akcentusom így már szemtől szemben is érezhető, van valami dallamos nyitottsága az angolomnak, ami alapvetően az írekre jellemző.
- Csak le akartam hozni pár szükségtelen holmit és hát…a kulcs kint maradt, a pince pedig úgy döntött fogságba ejt.- atyavilág, el sem hiszem milyen marhaságot sikerült egy percen belül összezagyválnom, szóval most valamiféle pótcselekvés gyanánt a ruhámat igazgatom, meg a hajamat, ami még mindig kócos, és valószínű pókhálókat is sikerült odalenn összeszednem.Rápillantok, és látom, hogy hozzám hasonlóan ő is kissé zavarban van ettől a helyzettől.A kérdésére azonban tanácstalanul vonom fel a szemöldököm, kissé ráncolom elgondolkodva a homlokom.Nem igazán értem miről beszél. Fűrész? Ezt értenem kellene, vagy ez valami new york-i szleng?Erősen lapozok ezirányú ismereteim között, de nem találom, így aztán a szó valódi értelmét ragadom meg, talán nem lövök mellé túlságosan.Megrázom a fejem.
- Neeeem. Fűrészről itt szó sincs. Mármint értelme sem lenne ugyebár. Bár nagyapa mindig azt mondja, hogy a rókafogú fűrész a legjobb, az még a vasfát is elvinné…bár nem mintha lenne olyan, hogy vasfa, de ha lenne akkor….-őszintén….mégis miről hadoválok?Az arckifejezését látva vagy azon gondolkodik, hogy egy tüneményes cukorborsó vagyok, aki egy másik bolygóról jött, vagy egy komplett idióta.Azért remélem sikerül valahol a kettő közé bejutnom.Kicsit ez, kicsit az.Lehet lapozni kellene és nem a szóba kapaszkodni.
- Semmiféle átverés. Én voltam az ajtó mögött, mert béna vagyok. Ennyi az egész.És hálásan köszönöm. Ha nem jársz éppen erre, és nem hallod meg a dörömbölésem, akkor nem tudom meddig lettem volna odalenn.- mondjuk minimum este hatig, amikor is O’Neill értem nem jön. Noha nem nagyon hiszem, hogy ha nem talál a lakásban akkor a pincében keresne. Nevetséges, de lehet egy nap is elmúlik mire valaki komolyan a keresésemre indul.
- Greta.- jelentem ki határozottan, miközben mosolyogva nyújtok felé kezet, jelezve ezzel is, hogy valóban roppant hálás vagyok.
- Mármint én….én vagyok Greta. És ki vagy te, pinceajtók mögé rekedt lúzer lányok megmentője? Itt laksz amúgy a házban?- pillantásom egy kicsit elvezetem róla és felfelé nézek mintegy jelezve mire is gondolok, majd íriszeimmel továbbra is őt vizsgálom. Végül amíg válaszol megfordulok, hogy bezárjam magunk mögött a pinceajtót, és a kulcsot zsebre dugjam.
- Van kedved egyet teázni erre a nagy ijedtségre?- kérdezem hirtelen. Elvégre illik mindig viszonozni a szívességet. Engem így tanítottak. Még ha New Yorkban nem ártana ha óvatosabb lennék. Legalábbis Enid szerint. De ő most nincs itt….és különben is. Meg kell tudnom, hogy az amerikai férfiak miért nem szeretnek borotválkozni.  

   
   
   

Gyerekkorom kedvenc nyaralásai nem azok voltak, amiket egy tenger partján, vagy egy ötcsillagos hotel kényelmébe burkolózva töltöttem el, hanem azok amik azzal kezdődtek, amikor vidám kurjantással szálltam ki szüleim autójából keresztapám rezidenciája előtt. Persze mindössze jobb híján használom ezt a szót, hiszen ő már akkor is ebben a lakókocsiban élt, ugyanezen a telken, kicsit amolyan Conan a barbár stílusú férfiúként. Nem állítom, hogy nemzőim önként és dalolva adtak volna időnként a keze alá, az én - olykor kettőnk - küzdelme és akarata kellett hozzá, hogy kiharcoljam a szabadság ezen édes és semmi mással össze nem hasonlítható heteit. Anyám minden alkalommal olyan arckifejezéssel tette be a lábát az ütött-kopott kerítésen belülre, mintha folyamatosan kénytelen lenne valami büdöset szagolni, és tekintetén láttam, hogy nem érti mi vonz engem ide, és mi az ördöggel leszek képes eltölteni az időmet. Arról fogalma sem volt, hogy egy magamfajta, már gyerekfejjel is lázadozó kölyök számára a kontroll és elvárások nélküli boldogság végtelen tárházát rejtették a napok, akárcsak az a tény, hogy együtt bandázhattam a környékbeli srácokkal. Belőlük pedig volt bőven, és biztos kézzel kalauzoltak engem a világukban, amelyet bármikor elcseréltem volna a családom csillogó-villogó kúriájáért, annak minden kényelmével, és jókora birtokával egyetemben. Keresztapám nem szólt bele mit csináltunk reggeltől estig, az sem zavarta túlságosan ha egész nap alig látott. Véd- és dacszövetség volt a miénk, bíztam benne, ahogy ő is bennem, elvégre 11 évesen már tudtam az alapszabályokat, amiket akkoriban ugyan még felesleges óvatosságnak tartottam, mégis becsületesen megfeleltem nekik: nem álltam szóba idegennel, nem keveredtem a kelleténél nagyobb balhéba, és távol tartottam magam minden olyan dologtól, amiket általában csak "nagyfiúsként" szoktak aposztrofálni, és amikhez tényleg hamvasan fiatal voltam még.
A gyülekező minden reggel a két utcával arrébb lévő üres telken volt, ez soha nem változott. Jókora - eredetileg füves, most már szinte pusztára kopott - terület volt ez, amolyan senki földje, egyetlen roggyant-tottyant ház állt rajta, ezer éve lakatlanul, ablakait vagy garázdák verték be, vagy az időjárás, a vakok közönyével nézett bennünket, az egész nap focit vagy baseballt játszó srácokat. Csak akkor kotródtunk be a falai által nyújtott árnyékba, mikor már végleg kifulladtunk, vagy nem bírtuk a Nap perzselő melegét. Voltak persze ezen kívül más szórakozásaink is, apró erdő húzódott az utca végében, ott fára másztunk, madarakat lestünk, vagy éppen a szeretkező párokat akiknek nem telt szállodai szobára. A fácskák között, mint valami látomás, apró patak csobogott végig, kék lavórok meg autógumik hevertek benne, amiket végig lehetett gurítani az utcán, egyenesen a busz elé, és remek megfigyeléseket lehetett végezni a sofőrt illetően a menetrend betartásának kényszere, vagy a "büdös, rohadt kölykök" szétverésének erős vágya között. Aztán ha már végképp nem tudtunk mit csinálni, csak ültünk, történeteket mesélve meg nagyokat lódítva, és megbeszéltük hogy sötétedés után mi legyen aznapra az utolsó haditerv. Ez általában faék egyszerűségű volt, az volt a lényege, hogy melyik ház kertjébe másszunk be, lelopni a fákon meg bokrokon lévő gyümölcsöket. A választás sok esetben Mr. McKey-re esett, egyrészt mert az ő kertjében jóformán roskadoztak a fák a szüretelnivaló alatt, másrészt mert szívesen bosszantottuk. Ritka nagy állat volt, akkor is lesett ránk ha semmit nem csináltunk, folyton üvöltött velünk meg kövekkel dobált, nem győztük visszahajigálni, persze hogy az ablakába. Az valóságos öröm volt ahogy ilyenkor tombolt, és megígérte hogy mindannyiunkat kinyír ha a keze közé kerülünk. Ekkora mázlija persze soha nem volt, de tény hogy párszor elég közel járt hozzá, ezen az ominózus estén is. Nem cifrázom: bemásztunk, zabáltuk a málnáját és kései cseresznyéjét, de észrevett minket, és valami iszonyú nagyságú bottal jött felénk ordítva, mi meg rohantunk kifelé, szintén ordítva. Szétspricceltünk a szélrózsa minden irányába, de valamiért engem vett üldözőbe, alig bírtam elhordani az irhámat, végső megoldásként berohantam az üres telken a roggyant-tottyant házba, meglapultam a pince mélyén, ott kapkodtam levegőért a fogócska után. Szinte kívülállóként látom magam előtt a jelenetet: hasalok a sötétben, az elhagyatott ház mocskos, hideg pincéjében,  utálatos pókhálók lógnak a szemembe meg hullanak rám, minden idegszálamban érzem a borzongást, és ebben a pillanatban rákulcsolódik egy kéz a bokámra. Utána már persze rájöttem, hogy nyilván valamelyik haverom jutott ugyanarra az ötletre búvóhely kapcsán mint jómagam, és így igyekezett jelezni hogy nem vagyok egyedül, de akkor megállt a szívem, és kevés híja volt hogy a nadrágomba engedjem a hólyagom tartalmát. Égnek álló hajjal kirohantam, az se érdekelt hogy McKey elkap, a kisebb borzalmat választottam volna a nagyobbik - általam elképzelt - helyett. Megúsztam hogy nyakon csípjenek, de a pincéktől való viszolygásom a mai napig megmaradt. Utálom a dohos falak kriptaszagát, a pókoktól és százlábúaktól meg lever a víz, akkor is, ha épp nincsenek, csak az én fantáziám vetíti őket oda. Ennek kapcsán tényleg kisebbfajta csoda, hogy lemerészkedem a föld alá, ennek egyetlen oka a kétségbeesett segélykérés, és az, hogy minden undorom ellenére jobban szeretek a megmentő szerepébe bújni, mint a gyáva kutyáéba aki elsasszézik a helyszínről mintha ott sem járt volna. Egyébként is, ki mondta hogy minden hős köpenyt visel? Némelyik borostás, és gitárhúrtól bőrkeményedéses az összes ujjbegye.
Hogy a titokzatos segítségkérőt is a pincék iránti utálat vezérli-e a meglehetősen hangos óbégatásban, vagy egyszerűen csak a menekülés vágya hajtja nem tudom, de mikor végül kinyitom az ajtót szinte a nyakamba esik valaki, akiből első pillantásra csak egy jókora, barna hajzuhatagot látok. Gyanítom arcába lógó haja őt is zavarja, mert hevesen igyekszik elsöprögetni tekintete elől, és mikor végre szemtől szembe megpillantjuk egymást néhány másodperc erejéig a szavaim is elakad a mély tüzű barna szempár, és a lágy vonású arc láttán. Gyönyörű nő - úgy megzavar az élmény, hogy összevissza kezdek fecsegni, mint akinek részben elmentek otthonról.
Az egyetlen ami vigasztal az, hogy ő sincs ezzel másképpen, bár erősen kétlem hogy őt a fizimiskám nyűgözte volna le, sokkal inkább a helyzet okozta zavar. Kezdem azt hinni, hogy ezzel elértük a jelenlegi szituáció adta mélypontot, de tévedek: először értetlenül ráncolja a homlokát, aztán olyan magyarázkodásba kezd, aminek hallatán a szemöldököm folyamatosan felfelé csúszik, és alighanem kiül arcomra a teljes értetlenség. Mert hogy valaki a mai világban a Fűrész jelentését nem tudja elvonatkoztatni egy szerszámtól, az azért elég nonszensz. Igaz, erőteljes akcentussal beszél, én meg azon kezdek tanakodni, vajon honnan szalajtották ide ezt a szép, kedves hangú, de talán nem teljesen beszámítható lányt. Mindenesetre nem kezdek filmesztétikai magyarázkodásba, nehogy végül ő nézzen engem perverz baltás gyilkosnak.
- Értem - jön meg végül az én hangom is. Örömmel nyugtázom, hogy a jelek szerint nem valami kandi kamera balekja vagyok, hanem tényleg az egyszemélyes mentősereg. - Igazából mázli, hogy pont itt voltam. Nem ebben a házban lakom - bökök a mennyezet felé - de a haverom igen. Szóval, azt hiszem erre mondják, hogy jókor jó helyen. Ha csak egyetlen perccel korábban vagy később járok erre talán én sem hallak meg, és ki tudja meddig ülhettél volna még itt - teszem hozzá, aztán észbe kapok hogy udvariasság is létezik a világon, így megfogom a lány felém nyújtott kezét. - Dylan - mutatkozom be én is, aztán szélesen elmosolyodom.
- Azt hiszem a házmesternek legalább két hétig nem kell idelenn takarítani. Minden létező pókhálót magadra szedtél - vigyorgok szélesen. Jelen állapotában pontosan úgy fest mint egy macska, aki a szekrény háta mögül mászott elő, és nyolclábúak által szőtt fátylat visel. Csak remélem hogy ezt a mondatot követően nem fogja kivágni a magas C-t fülsértő hangon, hozzá pedig vitustáncot járni. A nők reakciója a fauna csoportjába tartozó élőlények felét illetően ugyanis pontosan ez.
Greta vagy kivétel, vagy csak előttem fogja vissza magát, de visítozás helyett sarkon fordul, bezárja az átkozott pince ajtaját, majd felém fordul, és olyan kérdést tesz fel amivel az eddigieknél is jobban meglep.
- Tea? - kérdezek vissza. Hát, nem tudom mit gondol rólam, fura hogy amolyan teázgatós típusnak néz. Egy sört jobban legurítanék ami azt illeti, de egye fene, legyen tea. - Te nem vagy idevalósi, ugye? - érdeklődöm aztán, miközben sétálni kezdünk a pincefolyosón, ezúttal visszafelé. - Tudod, New York-ban száz emberből talán egy lenne aki teával kínálgat valakit. Vagy lehet, hogy ezerből egy. És kb ugyanennyi ember lenne aki gyanakodva nézne a másikra, és nem hívná meg azt akit most ismert meg. Jobb óvatosnak lenni, egy ilyen nagyvárosban nem mindenki tiszta szándékú akivel összefutsz. Ne aggódj - teszem hozzá gyorsan - kivétel vagyok. Nem vagyok sem rabló, sem gyilkos, sem tolvaj - mustrálom séta közben Greta fizimiskáját, bár elég óvatosan. Legalábbis bízom benne, hogy nem túl feltűnően. - De hogy válaszoljak igen, szívesen meginnék egy teát. Már csak azért is, mert közben lenne időm azon rugózni, honnan jöhettél. Új-Zéland? Esetleg Ausztrália? Tudom, semmi közöm hozzá, csak a szimpla kíváncsiság hajt hogy megtudjam hol teremnek olyan csinos lányok, akik szeretnek közelebbi kapcsolatot ápolni földalatti helyekkel - nevetek. - Amúgy ismerek itt a közelben egy kávézót, nyilván van teájuk is. Oda szeretnél menni, vagy... van más ötleted? - a döntés az övé, hogy szándékozik-e beengedni a lakásába. Bár az után a monológ után amit a nem megbízható emberekről kivágtam lehet hogy gyorsan sikerült meggondolnia magát. Kár lenne. Ez a lány a szó legszorosabb értelmében érdekes, pozitív értelmezésben természetesen.

   
   A nevetséges és néha szinte komédiába illő helyzetek mestere vagyok azt hiszem. Valahogy vonzom a lehetetlen helyzeteket és leginkább azokat akik értetlenül szemlélik időnként valóban hajmeresztően röhejes viselkedésemet, amikor megpróbálom megmagyarázni éppen mi történik velem és legfőképp miért. Tökéletes példa erre amikor egy blessingtoni jelmezbált követően az éppen aktuális tavasz tündéres jelmezembe rohantam be Harangocskához, az anyakocához, aki éppen akkor adott életet a negyedik malackájának. Persze ez nem nagy szám, csakhogy Harangocska jobb mellső lába megsérült, és az utolsó időszakban én pátyolgattam és segítettem a vályúkhoz, hogy enni tudjon.Ott ültem nagyapa mellett az apró, fából faragott sámlin, az ezerszínű organza ruhámban, fejemen még mindig a selyemvirágokból fonott koszorúval.Szinte el is feledkeztem arról, hogy aznap vissza kell mennem Dublinba anyával, mert másnak előkészítő vizsgám lesz a szupergimihez, ahova járnom kellett.Anyám értetlen arcot vágott, én meg azt nem értettem, hogy ő mit nem ért.Mire nagy nehezen aztán felvilágosultam. A külsőm nem illett a mészkőből és maradék szarufákból készült alacsony belmagasságú ólhoz.Mások számára, ahogy anyám számára is vagy apa számára is egészen más dolgok fontosak.A külsőségek leginkább. A tökéletességnek nem csupán a látszata, hanem annak megőrzése is. Én viszont az értéket kutattam mindig is. Nem feltétlen neveltetés kérdése ez úgy hiszem, sokkal inkább valami belső indíttatás. Édes lelki kényszer, hogy meglásd a dolgokban azt amit mások talán sosem fognak. Hogy beülsz az anyakocához egy tavasztündér jelmezben, és egészen addig el sem mozdulsz, amikor már csak Karel a kakas nem riadóztatja a farmot az éles és mások számára elviselhetetlen, folyamatos kukorékolásával.Anya valahogy soha nem tudott megbékélni Blessingtonnal és az első adandó alkalommal elmenekült onnan. A nagyvárosba, oda ahol igazán jól érezte magát. Én viszont az első lehetőségnél rohantam onnan vissza. Én jobb szerette azt a fajta nyüzsgést, ami ott vett körül, egyszersmind azt a nyugalmat is, amelyet nem lehet semmivel sem összehasonlítani. Nagymama mondta mindig, hogy Blessington az a hely, ahol még a naplementét is hallja az ember. A hely, ahol nincs soha teljesen sötét, mert a tiszta égboltról mindig tökéletes pompájában hunyorog le a hold.
Szerencsés embernek tartom magam, mert mindig azt csinálhattam, arra haladhattam amerre én szerettem volna. Megvoltak velem szemben bizonyos elvárások - de hát kivel szemben nincsenek?- de mindig kaptam lehetőséget arra, hogy a saját, számomra kijelölt úton apró kitérőket tegyek. Talán csak azzal nem számolt senki, hogy az egyik ilyen kitérő lesz végül az én új utam. Jó emberek a szüleim, a legjobbak akiket csak magam mellett tudhattam, egyszerűen csak másképp látjuk a világot. Ez nem baj, mindaddig amíg egyikünk sem akarja a sajátját a másikra kényszeríteni. Ők pedig nem akarták. Ahogy én sem. Szeretem őket, mindennél jobban, de képtelen lettem volna még évekig Dublinban élni, vagy bármelyik másik nagyvárosban. Éppen olyan idegenül hatnék ott ahogy hatottam egykor a disznóólban a tavasztündéres jelmezemben.
Mégis most itt vagyok New Yorkban. Egy olyan városban amelyben még inkább kicsit sem ideillő a jelenlétem. Bár Enid szerint ez itt senkit nem érdekel, legfőképp senki nem csodálkozna rajta, elvégre a világ egyik olyan metropoliszáról beszélünk, amely sokszínűségéről, a nációk egybeolvadásáról és egy olyan közegről híres, ahol bárki lehetsz, aki csak lenni szeretnél. A város amely álmatlansága, és örök vibrálása szinte részegítően hat mindenkire aki hosszabb időt tölt benne. Nehezen szokom meg. Nehezen alkalmazkodom, de azt hiszem kezdek ráérezni a pezsgésére.Könnyen barátkozom. Enid szerint túlságosan könnyen, és errefelé az ilyesmivel vigyázni kell. Amennyire sokszínű a város, éppen olyan veszélyes is. Pont a sokszínűsége miatt.
Azt azonban egy percig sem gondoltam volna, hogy valaha sikerül elkövetnem itt valami olyan balfék húzást, aminek következtében a későbbiekben nem csupán valami hibbant libának tűnhetek csapnivalóan bosszantó ír akcentussal, hanem egyenesen szó szerint majdnem a földre viszem azt aki pár pillanattal korábban segített nekem.Mindig is hebrencs kislány voltam, kapkodtam és rohantam. A farmon hozzá voltam szokva, hogy az élet nem áll meg, és mindig van valami tennivaló. Ott csak két ember üldögél napközben: aki beteg vagy aki a tehenet feji.Éppen ezért annyira hozzászoktam, hogy az élet más területein is állandóan rohanásban voltam.Pedig itt aztán lenne időm nem csupán szusszanni kicsit, hanem elmélkedni. De kinek van ideje ilyesmire? Még annyi mindent fel kellene fedeznem magamnak. Például itt vagyok már jó ideje, de még nem jártam Long Beach-en, nem fürödtem az óceánban….nem lógattam be a lábam a Hudson fölé hajnalban a George Washington-ról amikor Enid szerint az írek kórusban üvöltik bele a világba a Johnny I hardly knew-t és amelyért a hatvanas években számtalan itteni zöldszigetekit bevarrtak a zsaruk.Mármint nem az ének miatt, hanem mert hajnalban a hidon üldögélve mattrészegen ordibálták kórusban a dalt. Szóval számomra ez a város, leginkább a nyüzsgéstől jobban távol eső részei várnak felfedezésre. Keveset vagyok itthon a lakásban, éppen ezért találom nevetségesen bénának azt, hogy éppen ezen kevés alkalom egyikén sikerül magamat bezárnom a pincébe. És ha nem ordibálok otthoni blessingtoni mulatságokon edződött hanggal és kitartóan, meg dörömbölve a vasajtón, akkor talán soha nem bukkan rám senki.
Mázli és egyben csoda is, hogy mégis volt valaki aki a segítségemre sietett és akit én nemes egyszerűséggel, hálám tökéletes és szó szerint letaglózó jelével nemes egyszerűséggel majdnem elsodortam a nagy menekülésben.
- Meddig? Nem tudom. Ha azt mondom, hogy egy kopár, kiszáradt, de utolsó erejével még az ajtón dörömbölni próbáló csontváz lett volna belőlem, lehet nem is állok messze a valóságtól. Rémisztgetni lehetett volna velem halloweenkor. Mindenki jó valamire, ha más nem elrettentésnek.- nevetgélek, majd a kezem megemelve, még mindig a hajam rendezgetve, meg a ruhám porolgatva egy ívet rajzolok az arcom előtt, mint amikor valaki egy újság szalagcímét akarja reprezentálni, meglehetősen teátrálisan.
- Íme hölgyeim és uraim, a tökéletes példája annak, miért nem járnak az emberek a pincékbe. Büdös és szó szerint döglesztő hely.- viccesnek találja, vagy csak nekem tűnik rém mókásnak a saját humorom?
- Dylan.- ismétlem meg a nevét. Senkit nem ismerek aki Dylan lett volna. Kivéve persze Bob Dylan, de őt sem személyesen természetesen, csak a nevét.Tetszik a neve. Illik a külsejéhez. És a mosolyához. Rajtam nevet, vagy szimplán csak szórakoztatónak gondol? Dilemmák kéremszépen….dilemmák….azok vannak bőven bennem.A pókháló említésére igazat kell adnom neki.Valóban van rajtam nem kevés maradvány belőle. És persze egy alapos tusolással és hajmosással kell majd nyitnom ha végre visszatérek a lakásomba.Végig pillantok magamon először a jobb majd a bal oldalamon.
- Hát Pókember nem akarna velem barátkozni. Tönkretenném a menekülésre szánt hálóit. Igaz, mifelénk vigyázunk a pókokra. Hasznos jószágok ott ahol az állatok miatt annyi légy van nyaranta, hogy a kirakott ragasztó szalagok sem bírják.A trágya meg külön vonza őket.- olyan természetességgel beszélek az otthonomról, a blessington farmról, mintha Dylan tökéletesen tisztában lenne azzal miről is beszélek.Ha olyan igazi new york-i mint Joker és Matty akkor valószínű fogalma sincs róla….ha meg nem….nos az lenne a meglepetés még számomra is.
Bezárom a pincét, és reménykedem benne, hogy ma már senki nem akar ide beszorulni. Bár valószínű csak én vagyok olyan rutintalan, hogy ez velem megtörténhetett.Még az is megfordul a fejemben, hogy kirakok egy papírt: “Vigyázz, a kulcsot véletlenül se hagyd kívülről benne!” felirattal, de lehet újra csak hülyét csinálnék magamból. Furapók vagyok, de a new yorkiak néha még furcsábbak.
Amikor elindulunk vissza a lépcsőházba ajkaim összeszorítva, kuncogva csak a fejem rázom a származásom illető kérdésre.
- Nem. Melyik részéből jöttél rá? Hogy bezártam magam a pincébe, hogy majdnem elsodortalak annyira menekültem, vagy az amúgy is nyilvánvaló, mások szerint rém cuki, megint mások szerint meg egyenesen hajmeresztő de idővel talán megszokható akcentusom árult el? Vagy az, hogy teázni hívlak?- harapom be az alsó ajkam, és a kulcsomat a karikán át az ujjamra fűzöm.Nem szeretném most meg ezt is elhagyni. Igaza van….tudom. Mármint az óvatosságról, amit a legnehezebb volt itt megszoknom. Enid szerint egyszerűen nem kezelhetek mindenkit úgy, mint Blessingtonban.Egésze egyszerűen azért, mert az itteniek nem ilyenek. Itt néha még a szomszédok sem köszönnek egymásnak. Sajnos tudom, tapasztaltam. Pedig én figyelek rájuk. Az egyikről például tudom, hogy a La Traviata-ra ébred reggelente, a másikról meg, hogy lila szőrmók papucsban viszi ki a szemetet mindig pontosan reggel hatkor. Nem azért mert bárki életében kutakodni akarnék, hanem mert engem úgy neveltek, hogy figyeljek a környezetemre, abban másokra, és alkalmazkodjak.
Sóhajtok. Nem lemondóan, inkább olyan jelleggel, amellyel igazat szoktunk adni a másiknak, de ettől még nem tudjuk meghazudtolni a valódi énünket.Végül halkan kuncogok egyet, amikor elmondja, hogy ő nem az a fajta akiben nem lehet megbízni. Na igen…Enid szerint pont tőlük kellene óvakodnom. Nem fogok.Ha így tennék megfosztanám magam minden alkalommal a lehetőségektől, hogy érdekes embereket ismerjek meg. Az élet így is tele van veszélyekkel.Miért maradjak le a jó dolgokról? A jó emberekről?
Oldalra fordulok, hogy ránézzek, és ő ekkor vonja el rólam hirtelen a pillantását, majd újra rám néz.Találgatni kezd. Ausztrália….elnevetem magam. Új-Zéland…a fejem is hátravetem és úgy kacagok egy aprót végül fejcsóválva adom meg a helyes választ.
- Ó nem nem….egyik sem.A jó öreg Európából jövök. Írország.És csupán egy időre boldogítom New Yorkot a felforgató jelenségemmel.Ösztöndíjasként jöttem két évre tanulni. Mert hát itt is van mit.Agrármérnök lennék, de elsősorban hivatásos földtúró és állatsimogató.És rólad mit lehet tudni Dylan? New York? Esetleg másik amerikai nagyváros? A beszéded alapján itteni vagy, mármint patrióta amerikai.- kíváncsiskodom én is. Még mindig nagyon megnyerőnek találom a mosolyát.A lift felé indulok, és remélem követni fog, noha felajánlott egy másik lehetőséget de nem tervezek élni vele.
- Teázni hívtalak. Tehát ez azt jelenti, hogy a két kicsi kezemmel én fogom elkészíteni. Valódi otthoni gyógynövényekből készült, amit én termesztettem, a nagyi szárított, és most itt landolt a polcomon, hogy emlékeztessen egy kicsit az otthonomra.- megérkezik a lift, és várom, hogy velem együtt beszálljon, majd elinduljunk fölfelé.
- És tudom miért ajánlottad fel a kávézót, de bízni akarok benned. Egyrészt mert megmentettél, másrészt meg mert a nagypapa mindig azt mondta, hogy ha egy kutya megharap, nem fogod az összes kutyát utálni miatta. A következőt úgyis meg akarod majd simogatni. Mármint nem szó szerint kell érteni, hogy téged….ó egek! Megérkeztünk!- csendül a lift, én pedig vérvörös arccal lépek ki belőle Dylan előtt.Komolyan jobb hasonlat nem lett volna  tarsolyomban?
- Ott lakom a nyolcas lakás az enyém.- mutatok előre, és haladok is előre. Sötétbarna ajtó, ami éppen olyan szépen csiszolt és felújított, lakkozott mint a többi másik nyolc a folyosón, csak az enyémen egy tündéri, fából készült leprechaun figura függ, egy hatalmas négylevelű lóherén üldögélve.
- Egyébként az amerikai férfiak miért nem szeretnek borotválkozni? Ne nevess ez egy elég komoly, kardinális kérdés a számomra. - állok meg az ajtó előtt és a kulcsommal matatva a vállam felett nézek vissza rá. Megint mosolyog.Hihetetlen, komolyan megkapó a mosolya. Na jól van Gréta, az ajtóval törődj!


   
   
   

Minden családnak megvan a maga saját Genesis-teremtéstörténete, amelyet összejövetelek alkalmával lehet idézgetni, vagy épp emlegetni a felmenők életútját és az utódokra gyakorolt hatását. Nincs ezzel másképpen az én famíliám sem, egész kicsi gyerekkorom óta hallottam és ismerem a történetet, hogyan került a családom az Egyesült Államokba, arra a kontinensre, ami akkor csakugyan az ígéret földjének tűnt. A legenda szerint az üknagyapám Észak-Írországból hajózott egészen New York-ig amikor már elege lett az angol elnyomásból, meg a földművelőknek akkor szinte borítékolható kilátástalanságból. Midőn a hajó kikötött az amerikai partnál, üknagyapám a fedélzeten könyökölt a korlátra támaszkodva, és nézte a világot amelyet új otthonául választott. Míg a többi utas lenyűgözve fürkészte a nagyváros káprázatos, mégis ijesztő csodáját, addig az én ősöm figyelmét a rakpart ragadta meg, ahová egy másik hajóról éppen egy tucatnyi fiatal nő kászálódott le. Talán ő maga sem gondolta végig mit is tesz, mintha valami fura erő kényszerítette volna hogy áthajoljon a hajó korlátján, és odakiáltson a népes csoportnak: "Lányok, ki akarja velem megcsinálni a szerencséjét, és ki lesz a feleségem?" A válasz széles skálát képviselt, a felcsattanó nevetésen át egészen a gúnyos vagy megvető pillantásokig - egyetlen aranyszőke hajú, gömbölyded lány volt a kivétel. Világos szemével végigmérte üknagyapámat, aztán kicsit elmosolyodva annyit mondott: "Én megpróbálom. Hozzád megyek!" Ősöm leszállt a hajóról, kézen fogta a lányt, és így ballagtak el egymás mellett az új életükbe. Hogy a házasságuk amolyan üzleti alapú volt-e, vagy később megérkezett közéjük a szerelem nem tudom, de tény, hogy termékeny családdá váltak, és szerteágazó fájuk generációkon átívelő legfrisebb hajtása én meg a húgom vagyunk. Ennyi a történet, vagy legalábbis ennyit mesélt anyám az ő régi gyökereiről, majd minden alkalommal gyorsan témát is váltott mintha szégyellnie kellene örökségét, mert nem lenne elég előkelő ahhoz a társadalmi magassághoz, ahová mindig is szeretett volna eljutni. Nem így a keresztapám! Ő mindig is vadregényesnek tartotta féligmeddig-ír örökségét, még akkor is ha a mi generációnkra szinte csak nagyítóval lehett volna megtalálni génjeinkben a nyomát. Soha nem jártunk még a Smaragdszigeten, nem beszéltük a nyelvet, ízig-vérig ameriakká váltunk, mégis minden évben ellátogattunk a Szent Patrick-napi felvonulásra. Imádtam azokat az évente egyszer visszatérő napokat, amikor is már jókor reggel gondoskodtam róla, hogy szertartásosan viseljek valami zöldet - nehogy megcsipkedjenek a csínytevő koboldok - reggeli közben kiélveztem anyám efeletti megbotránkozó pillantásait, és mikor keresztapám megérkezett autójával, és hosszú dudaszóval jelezte ittlétét, rakétaként lőttem ki az ajtón. Jó volt hasonszőrűekkel találkozni a felvonuláson, még akkor is ha csak olyanok voltak mint jómagunk: valamikor, a távoli időkben ideszakadt ősöktől leszármazott, az ír nyelvet már véletlenül sem beszélő, és örökségüket már szinte csak az efféle felvonulásokon nyilvántartó emberek. Talán ennek is köszönhető, hogy nem ismerem fel az akcentust, még akkor sem amikor már nem csupán dörömbölés közepette hallom, hanem szemtől szemben is, miután sikeresen eljátszottam a hős szabadító szerepét. Az viszont tagadhatatlanul tetszik, ahogy a nevemet hallom a lány ajkáról, a fura angolosságával. És az is tetszik, sőt kifejezett szórakoztat ahogy elég csélcsap módon kapkod ide-oda, ha fizikálisan nem is, de verbálisan és támaválasztásban mindenképpen. Csak akkor szakad kis időre vége a szóáradatnak, mikor bezárja a pincét, és sétálni kezdünk vissza a föld alatti birodalomból arra a szintre, ahol a normális emberek élnek.
Ha eddig én szórakoztam remekül Gretán, akkor ez most visszafelé sül el, hangos nevetés tör ki belőle mikor kíváncsian találgatni kezdem honnan jöhetett. Szívből kikacagja mind az Ausztráliára, mind az Új-Zélandra tett ötletemet, erre vigyorogva kissé széttárom a kezeimet, mintha azt mondanám "oké, csak kósza tipp volt".
- Ami azt illeti, ez az egész így egy halmazban - bólintok végül, mikor felsorol kb egy fél füzetoldalt betöltő indokot miért is gondolkodtam így. - Nem jártam még ezekben az országokban, de azt tudom, miféle és főképpen mekkora lények élnek ott. Feltételeztem, hogy ha egy lány egy rakás rajta lógó pókhálótól nem kezd el visítva és pánikban rohangálni, akkor azért, mert ennél rosszabbakhoz is szokott. A másik hangsúlyos indok a tea volt, igen - mosolygok szélesen, aztán tagadhatatlanul meghökkenek mikor végre beavat az akcentius titkának nyitjába.
- Írország? - visszhangzom a véletlenen hitetlenkedve, mégis felvillanyozódva. - Akkor közlöm veled, hogy tizenhatod részt ír vagyok. Másik tizenhatodban német, de állítólag van bennem walesi és holland molekula is. Ki tudja ezt alátámasztani? Csak a családi szájhagyomány - vonok vállat. - Szóval persze itt születtem, itt is éltem mindig, de szigorúan véve nem vagyok tősgyökeres amerikai, igaz szerintem ezzel a jelzővel kizárólag a natív őslakosokat lehet illetni. Na, olyan gén viszont biztos hogy nincs bennem - nevetek. - És a teázás a mi családi hagyományaink között nem szerepel, de szívesen teszek kivételt - fűzöm hozzá. Azt már csak magamban, hogy a sörhöz szokott szervezetem valószínűleg sokkot fog kapni, de egye fene, néha neki is jár a meglepetés, nem?
Beszállunk a liftbe, és kíváncsian nézegetjük egymást. Én érdekesnek találom az ízig-vérig európai valóját, ő meg alighanem ugyanígy fürkészi az én amerikai mivoltomat. Tetszik, hogy megbízik bennem, ergo megfogadom magamban hogy rá fogok szolgálni erre a bizalomra, és olyan tisztességes leszek mint egy szerzetes a rendházban. A szemöldököm viszont felszalad amikor kissé fura, de annál viccesebb vonatkoztatással a kutyákról kezd beszélni, és kénytelen vagyok az ajkamba harapni amikor megjegyzést tesz a simogatásra. Oké, tudom hogy nem úgy szánta mint ahogy lecsapódott, de mégis rázza kissé a vállamat a hangtalan nevetés, és csak azért nem teszek pikírt megjegyzést, hogy az első csésze tea ne a fejemen landoljon majd. Csészével egyetemben.
Hogy elég kétértelmű volt a hasonlata arra Greta is rájön, úgy szalad ki a liftből mintha űznék, én meg somolyogva követem egészen addig az ajtóig amelyikre még a folyosóról rámutat.
- Ugye nem kell majd szertartásosan eltartanom a kisujjamat a csészétől teázás közben? - érdeklődöm, aztán gratulálok magamnak. Ez kb olyan remek megjegyzés volt, mint Greta ebsimogatós megnyilvánulása. - Nem vagyok otthon a témában... - magyarázkodom kissé zavartan. - Tudod nálam a teázás azt jelenti, hogy belógatok egy filtert, kicsit megízesítem, kutyafuttában megiszom és kész. Bármely igazhívő teaivót a sírba kergetném vele, és még erre is csak kb négyévente kerül sor. A másik véglet a japán teaszertartás, ahol csak azt tart fél óráig amíg elkészül a kutyulék. Remélem a tiéd valahol a kettő közti arányos félúton helyezkedik el - címzek rövid monológot Greta tarkójának, várva hogy belebökje a kulcsot a zárba. Mielőtt azonban ez megtörténne hirtelen a válla felett vet rám egy pillantást, és feltesz egy olyan kérdést, aminek hallatán néhány másodpercig semmire nem vagyok képes, csak meglepett pislogásra.
- Hááát.... öööö... - motyogok kicsit tanácstalanul, és megvakargatom az államat az ominózus szakáll alatt. - Fogalmam sincs. Az európaiaknak mindig ilyen lényegre törő kérdései vannak? - nevetek fel. - Sose gondolkodtam még ilyesmin. Fel is tudnék amúgy sorolni legalább háromféle okot ha kicsit gondolkodnék, de előbb arra lennék kíváncsi miért kérdezted. Azért mert tetszik neked, vagy azért mert nem? - vigyorgok. - Amúgy láttam már filmeket, és különös, de az összes ír szakállasan volt ábrázolva benne. Vagy az amerikai filmesek sztereotípizálnak és járnak tévúton, vagy most te szivatsz engem - mondom, aztán számolni kezdek, egyik kezem felemelt ujjait is segítségül hívva hozzá.
- Egy: talán azért vagyunk torzonborzak, mert a fene nagyvárosiasodásba belelustultunk. Már aki persze - jelzem apró mozdulattal, hogy nem számítom magam ebbe a kategóriába. - Kettő: talán cowboy őseink előtt akarunk így tisztelegni, akik a prérin lovagolva sokszor hetekig nem kimondottan voltak a simára gyalult arc szószólói. Ergo hagyománytisztelet. Három: mi pasik tudjuk, hogy a nőknek akkor is a rosszfiús image jön be, ha tagadják, mi pedig igyekszünk eleget tenni ennek. Külsőleg legalábbis. Válassz! - tárom szét a karjaimat széles mosollyal, aztán hagyom hagy rugózzon a válaszon egy kicsit, helyette témát váltok.
- Szóval te akkor afféle trágyajogász leszel? Nem sértésnek szántam! - teszem hozzá gyorsan. - Épp ellenkezőleg. Végre egy lány, aki nem influenszer meg insta-modell, elvetélt DJ vagy ilyesmi szeretne lenni. Ritkaság vagy ebben a romló és erőteljesen rothadó világban. Üdítő kivétel, ha pontos akarok lenni. Kíváncsi vagyok mi késztetett téged erre a pályára. Ahogy arra is, hogyan boldogul egy vidéken felnőtt lány a világ egyik legnagyobb és legnépesebb városában. Mert ami engem illet, hát én sűrűn a fészkes fenébe kívánom - fejezem be a monológot, annál is inkább, mert Greta felém fordul, és szinte lenyűgöz a barna szempár ereje. Olyan, mint azok a házikabátok, amikbe az ember téli estéken a kandalló előtt üldögélve beleburkolózik, és élvezi a biztonságot adó, jóleső meleget. Miközben várom hogy végre feltáruljon a lakás ajtaja azon morfondírozok, hogy még egy ilyen pillantás, és talán elmondhatjuk, hogy nem is Greta esett kelepcébe. Épp ellenkezőleg: ő maga a csapda.

   
   Felejthetetlen volt számomra az első estém New Yorkban. Aznap, amikor leszálltam a repülőről és Enid fogadott, szinte teljesen rám zúdította új életem tengernyi, megjegyzendő információját. Én meg csak az orrom dugtam oda a taxi ablaküvegéhez, és bámultam kifelé, és a látvánnyal ismerkedtem. Az óriási betontömbökkel amelyek úgy nőttek az égig, ahogy a Callen által épített, gyufásdobozokból egymás mellé rakott tornyok a Kétlóherés fogadóban. Az óriási folyóval amelyet számtalan híd szelt át, a hömpölygő, színes tömeggel az utcákon, és próbáltam felfogni, hogy két évig ez lesz majd az otthonom.Mikor belevágtam azt hiszem még csak meg sem fordult a fejemben hova is készülök, és milyen változásokkal jár majd mindez rám nézve. Én egész egyszerűen csak tanulni vágytam, talán egy kicsit világot is látni, kimozdulni, megismerni valami mást.Valamit, ami kívül esik a megszokott világomon, a megszokott városokon, a megszokott földrészen.
Arcul csapott ott a taxiban a valóság, a meg nem változtatható. Hogy innen nem lehet visszafordulni, végig kell csinálni. Enidék otthonában töltöttem az első hetet, ameddig ez a jelenlegi lakásom elkészül. Az első éjszaka azonban sok szempontból volt meghatározó. Csak ültem az ablakban, és felhúzva a lábam, a térkalácsomon pihentettem az állam, bámultam bele a messzeségbe a maszatos üvegen át. Ismerkedtem a fényekkel, a számomra ismeretlen világgal, azzal a duruzsoló zajjal, amely leginkább egy elszunnyadó méhkasra emlékeztetett.Ezerszer is megkérdeztem magamtól, hogy miért is akartam én ezt, hogy miért nem volt jó minden ahogyan volt? Miért kell az embernek állandóan valami más után vágyakozni? Aztán eszembe jutott bölcs nagyapám egyik kijelentése: “Honnan tudnád mi a fontos, ha nem tudod mi az ami nem az? Ahhoz, hogy megbecsüld, tudnod kell miért olyan fontos a számodra.”Blessington mindent jelentett nekem. A hely, amely nem csupán az otthonom volt úgy igazán mindig is, hanem valami más is.Meg kellett tanulnom visszavágyni oda. Meg kellett ismernem a honvágyat, amely az első perctől elkapott, hogy ideérkeztem. Enid szerint ez természetes, noha ő maga nem feltétlenül van ennek mibenlétével tisztában, hiszen itt született, neki ez az otthona.De azt tudja milyen amikor elmegy valahova és vissza akar jönni. Haza. Azt mondják mifelénk, hogy az írek, bárhova mennek a világban, jelképesen mindig ott van a zsebükben egy darabka föld, egy maroknyi por, amely nem feledteti velük honnan jöttek és egy napon hová fognak majd visszatérni. Én azóta érzem ennek a darabka földnek a súlyát, hogy magam mögött hagytam a hazámat.Akkor este Enid édesanyja, Roxana egy pohár kakaót hozott nekem, és csendesen telepedett mögém, halkan surrant a ruhájának karton anyaga amikor felém nyújtotta a bögrét. Sóhaja a tarkómat csiklandozta. Arról beszélt, hogy ő még ismeri az érzést, hiszen egykor, az IRA elől menekültek a férjével a nyolcvanas években. Nem volt akkor könnyű a döntés, és sokkal inkább a kényszer, semmint a valódi és őszinte elhatározás vezette őket. Ő már akkor vissza akart fordulni, amikor még éppen csak elhagyták a kikötőt, és úton voltak az óceánon. Végigzokogta a hajóutat és utána hónapokig képtelen volt az anyanyelvén kívül máshogy megszólalni. De alkalmazkodott, elfogadta, ám a szívéből egy darab odaát maradt. Azt mondta jó helyen van ott, nem akar visszamenni addig amíg meg nem hal. Egyszer majd ott akar örök nyugalomra lelni. Azt mondta szerencsés vagyok, hogy fájdalom nélkül tanulhatom meg becsülni a helyet ahol megszülettem, hogy lehetőségem van visszatérni. Nincs annál keservesebb, mint tudni, hogy soha többé nincs visszatérés.Akkor tud a legjobban hiányozni valami, ha tudod, hogy már nem lesz a tiéd, hogy nem lesz benne részed ebben az életben.
Alkalmazkodtam. Megszoktam és igyekeztem mindenben a jót keresni. A lehetőséget a tanulásra, elvégre ezért jöttem.Valóban úgy éreztem, hogy szerencsés vagyok. Nem csak azért mert tudom, hogy hazavárnak, és van hova visszamennem, hanem mert tudom, hogy mindez egy folyamat része. Önmagam felfedezésének a folyamata. Ajándéknak tekintek minden napot, még azokat is amelyek nem feltétlen a legfényesebben alakulnak. Még azokat is, amelyekben hibát hibára halmozok, és sokszor úgy érzem már a nap felénél, hogy egészen biztosan összeesküdtek ellenem az égiek, és csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy a dolgok balul sülnek el.Persze ezek is hozzánk tartoznak, ezek is mi vagyunk, és a nap végén néha csak jókat nevetünk az egészen. Hiszen pontosan ez a dolgok lényege: ha két nézőpontból látod a dolgokat, azt válaszd amelyik mosolyra késztet.
Ahogyan az én esetem is a pincével. Dühönghetnénk. Hibáztathatnám azt aki ezt az egész rendszert így kitalálta, vagy azt aki ekkora méretes vasajtót szerelt fel, hogy az ember a torkát véresre kiabálja, akkor sem biztos, hogy meghallják. Helyette inkább csak nevetni tudnék az egészen….ez is csak velem fordulhatott elő. A megmentőm azonban sok tekintetben különös egy alak. Nem csupán a mindent átragyogó mosolya, az a fajta, az amerikaiaktól szokatlan nyugodt derű lengi körbe amit errefelé ritkán tapasztaltam.
- Ó, szóval neked valami rettentően gyorsan pörgő agyad van, hogy az összes létező információt, egyetlen katyvaszba összesűrítetted. - emelem meg a kezem és viccesen ide-oda billegtetem a fejem, mint aki éppen leszállt egy körhintáról és most rettentően szédül, még olyan mókás víjjogó hangot is kiadok, ami egyszerre ijesztő és egyszerre nevetséges is. Ha eddig nem nézett komplett hülyének, akkor most fog. De nem bánom. Ilyen vagyok. Néha elviselhetetlenül dilis.
- És báááááng! Meg is lesz belőle a megfejtés. Tádááááám!- tárom szét a két kezem a számmal pedig egy pukkanó hangot is kiadok, ahogy azok a vicces, trombita alakú partikellékek szoktak felrobbanni.Rém mókás. Egyszer az egyik, karácsony előtt egy baráti összejövetelen magától felrobbant váratlanul, engem pedig beborított a zöld és ezüst csillogó konfetti.
- Hát akkor, tizenhatodrészt ír és minden egyéb féle molekulákat hordozó Dylan, nagyon örvendek. Én ír vagyok. Bár minden bizonnyal, ha lehet hinni a családi legendáriumoknak, van bennem némi viking és egyéb más beütés is. Tekintettel arra, hogy az őseim előszeretettel láttak vendégül mindenféle vándorokat, akik odatévedtek, és nem vagyok abban biztos, hogy minden ősöm tökéletes mintaszobra volt a házastársi hüségnek, vagy az esküvőig tartó tisztaságnak.Állítólag volt olyan, aki olyan sötétbarna szemekkel született és fekete göndör fürtökkel, hogy a család alaposan meglepődött, amikor a kis jövevényt megpillantotta.Felnevelték, mert odatartozott, de…..hát….eléggé kilógott a vörös és szőke, vakító kék szemű famíliából.Gondolhatod!- forgattam meg a szemeimet, ahogy csacsogva haladok mellette. Nem tudom miért leszek ennyire bőbeszédű. Alapvetően is közvetlen és beszédes ember vagyok, és úgy meg tudom találni az utcán heverő témát a nagyi szerint, mint a félvak Horante az egyfontos bankókat a szék ülepébe gyűrve.
- Eltartott kisujj? Csésze? Minek nézel te engem? Angolnak?- húzom fel az orrom, mintha ugyan megsértődnék de valójában a hangom játékos volta árulkodik arról, hogy csak tréfálkozom.
- Egyrészt felénk nem úgy isszák a teát mint az angolok. Másrészt nincs ennek semmiféle szertartása. Filteeeeerrrr?- emelem meg a hangom újra és megrázkódom enyhén, mint a macska akit éppen most szórtak meg alaposan vízzel.Végül derülten rázom meg a fejem, miközben a lakásom ajtaja felé haladunk.
- Nem….nem és nem. Nálam nincs semmiféle filter, semmiféle japán szertartásos teázás.Nincs eltartott kisujj, sem semmi ilyesmi. Ellenben vannak nagyon finom teafüveim, magunk készítjük. Én termesztem, ahogy mondtam is.- teszem még hozzá újfent, mielőtt az ajtóhoz lépnék, hogy feltárjam előtte az aprócska, de barátságos lakásom ajtaját. Közben kérdezek. Ahogy szoktam. Lehet váratlanul, lehet csapongok a témák között, de ez többnyire az örök és kiapadhatatlan kíváncsiságomból fakad.
- Nem tudom, nekem ilyen lényegretörő kérdéseim vannak általában.Persze nem szándékozom én senkit megbántani, csak egyszerűen érdekel valami, és ennek hangot is adok. Inkább kérdezz butaságot, mint hallgass és azt hidd, hogy mindent tudsz! Így szokta mondani a nagypapám, aki szerint nem a kérdés a szégyen, hanem az ha valaki fél beismerni ha nem tud valamit.- mosolygom még mindig derülten, hátrafordulva felé a vállamon át nézve őt, majd kezemmel határozottan lenyomom a kilincset és belököm magam előtt az ajtót.
- Figyelem, igazi lánybarlang, belépés csak saját felelősségre!- ugratom, nagyon komolynak szánva a szavaimat, és bízom benne, hogy sikerül elhitetnem vele, hogy odabent minden csupa rózsaszín és tüll és finom anyagú plüss meg műszőrme, természetesen azok is a legvadabb színösszeállításban. Esetleg az utolsó falszegletben is nippek, porcelánok, vagy éppen fröccsöntött, idétlen szobrok díszelegnek, és természetesen az elmaradhatatlan organza függönyök, és bársony sötétítők. Ja és a selyemvirágok, meg a karácsonyi izzók mindennapi változatául szolgáló apró, színes fürtös lampionok. Mosolyogva mutatok neki utat, hogy lépjen be bátran, és ha megteszi, akkor én is beljebb haladok, és bezárom magam mögött az ajtót. Egy dolgot mindenképp megtanítottak nekem, bármennyire is igyekszem bízni az emberekben - ami Enid szerint változatlanul őrületes butaság - hogy az ajtó zárva legyen. Beleértve a biztonsági láncot is.
- Trágyajogász!- kacagom el magam jóízűen a megjegyzésére, és őszinte derültséggel az orcámon bólogatok is mellé.
- Igeeeeen! Valami olyasmi.Persze a neve sokkal rémesebben hangzik ennek mint amivel valójában foglalkozunk. Én egyébként jobban szeretek a földeken dolgozni, de nem vetem meg a kétkezi munkát sem ha éppen az szükséges a farmon ahol élek.- igaz ez így nem teljesen igaz, hiszen hivatalosan még mindig dublini vagyok, de ha visszatérek a blessingtoni farm teljes jogú örököse és állandó lakója leszek magam is. Bár már most több időt töltök ott, semmint anyáékkal, amit gyakran szóvá is tesznek. Tudom, igazuk van, de a városban hosszú távon egyszerűen megfulladok.
- Azt hiszem ezzel meg is válaszoltam azt a kérdésedet, hogy mi késztetett egy magam fajta lányt erre a pályára.Nem is tudnám máshol vagy másban elképzelni magam.Helyezd kényelembe magad, Dylan, addig elkészítem a teát, meg leszedem a fejemről a pókhálókat, mielőtt beleköltözik egy soklábú uraság.- a barátságos, világos nappalimon mutatok körbe, én pedig elindulok egy kisebb folyosón a konyha, mellette pedig a fürdőszoba felé.
A teavizet odakészítem a forralóba, leemelek két csészét a polcról és mindkettőbe szórok az általam összeállított teafűből. Kíváncsi leszek mit fog hozzá szólni Dylan, nem igazán tűnik teázós fajtának, de szeretem meglepni és új dolgokat felfedeztetni az emberekkel.
- Ha nem bánod teszek bele némi édeset, egy kis fahéjas vadakác mézet, az jobban kihozza az ízét.- kiabálok ki neki, remélve, hogy elfoglalja addig magát a nappalim feltérképezésével. Nincs itt igazán semmi érték, csak ami számomra fontos. Meg egy ősrégi, bakelit lejátszó, amit otthonról hoztam számtalan, legalább száz lemezből álló gyűjteménnyel együtt. Ki hallgat rajtam kívül ilyesmit? Nem sokan. Errefelé van net, spotify, és persze egyéb válogatások, amelyek apró kis hordozón elférnek. Én szeretem ezeket a klasszikus dolgokat, megvan a maguk hangulata.
Amíg a víz felforr, gyorsan átveszem a felsőmet, és egy sima fehér pólóba bújok bele, meg egy indígókék farmerben, mezítláb csattogok vissza a konyhába. A hajam lófarokba fogom, sminket nem viselek, ritkán szoktam. Miért rejtsem el a valódi énemet holmi rajzolt maszk mögé?
Egy közepes tálcával térek vissza nagyjából tizenöt perc ténykedés után, és ott találom….naná, hogy a bakelit lejátszó mellett.Derülten rakom le a tálcát az asztalra, és kezdem összekészíteni a teát, miközben őt figyelem.
- És te? Mivel foglalkozol ebben az általad olyan nagyon nem szeretett nagyvárosban? A zene csak hobbi, vagy több annál? Mármint….sokan nem a lejátszót vették volna észre a nappaliban, sokkal inkább a könyveket, vagy utánam jöttek volna trécselni….de te nem.- nem szemrehányásnak szánom, csupán megállapítom.
- Egyébként találsz ott mindenfélét. Blues, country, jazz, ír folk, még talán borzalmas swing is.- nevetem el magam, és lassan átszűröm az eddig áztatott teafüvet, hogy némi fahéjas vadakác mézet csepegtessek bele.
- És ha már itt tartunk….miért nem szereted New Yorkot? És ha ez így van, miért nem mentél el és valósítottad meg máshol az álmaidat? Mert úgy érzem, hogy azok mintha nem ide kötnének. Legalábbis abból ahogy ezt mondtad erre következtettem.- őszinte az érdeklődésem. Ez a fiú különös kontrasztot alkot a nappaliban, mégis a lejátszó mellett a látványa olyan magától értetődő. Passzol hozzá.
Végül az egyik csészét felé nyújtom, és várok, hogy elvegye tőlem.
-  Vigyázz forró! Várj én elengedem a fülét, nem….inkább fogd meg a füle alatt, én kihúzom belőle az ujjam…várj, a bögrét is mindjárt elengedem, tartod? Oké, akkor oké…- egy sort azért sikerül szerencsétlenkednem a teásbögrével, amíg átadom neki, és a kezünk egy másodpercre egymáshoz ér.Cserzett és életerős a bőre.Mint azoknak akik néha nyaranta két hónapra hozzánk szegődnek dolgozni, aztán tovább állnak. A szabadság utáni örök útkeresés cserzi meg őket. Dylannek is vajon?





   
   
   

Leengedem az ablakot, jobb könyökömmel az ajtóra támaszkodom, oldalra hajtom a fejem, és élvezem ahogy a menetszél megcibálta rövidre vágott tincseimet. A rádióban Janis Joplin énekel egy bizonyos Bobby McGee-ről, karcos hangja betölti a rozzant furgon belső terét, és néha keresztapám is beledörmög egy-egy sort a dalba, önkéntelen kuncogást kiváltva belőlem. A platón hátul két komplett horgászfelszerelés, sörösüvegek meg kartonokba rakott konzervek zörögnek, de szinte csak éppen kivehető háttérzajként érzékelem őket - olyannak, amit az ember hall ugyan, de nem vesz róla tudomást, mint a bekapcsolva hagyott tévéről, amely fáradhatatlanul harsogja információit a semminek. A napfény tűz ránk az égből, árasztva magából a nyár összehasonlíthatatlan melegét, a levegő vibrál, és ott tombol benne a szikkadt por illata, a virágok és füvek aromája, a méhek döngicsélése, a természet kézzel fogható öröme és tobzódása, mintha a Június szaladt volna végig puha léptekkel a világon, és kötényéből, akárcsak a földeken dolgozó magvető, bőséges kézzel szórta volna a világra kincseit, hagy örüljünk neki valamennyien.
Nem mozdul a levegő, ájultan hever az illatokban fürdő, isten háta mögötti vidék. Alig múlt dél, rövidek az árnyékok, rajtunk kívül mintha senki nem lenne a világban - sem emberek, sem autók, mindenki ájultan tikkad az árnyékban, ebben a hőségben elbóbiskol még a halál is, és olyan sűrű a csend - leszámítva persze Joplint - mint a méz csurranása. Már régen elhagytuk az autópályát, ahol úgy fut az autó, mintha a 66-os utat átrakták volna egy másik államba, pont azt a részét, ami a sivatagot szeli át, ott ahol az embernek az az érzése, hogy még néhány kilométer, és nem gurulni fogunk tovább, hanem felszállunk a levegőbe, mert az út egyenesen ott folytatódik... De most már járművet szinte alig látott másodrendű utakon fut velünk az autó, a valószínűtlenül kék eget egyre sűrűbben takarják el a fák lombjai, kellemesen hűsítve a levegőt, közöttük beszökik a napsugár, a fénynyaláb festő ecsetjére kívánkozó tócsában terül el a földön, az úton, a füvön, mindenhol ahová odaér.
Keresztapám lekapcsolja a rádiót, már semmit nem hallani csak az öreg járgány pöfögését, az egymáshoz ütődő konzervek lágy csilingelését, meg a madarak és kabócák hangversenyét. Hallgatunk, csak néha egymásra nézünk, a negyvenes éveiben járó meglett, borostás férfi és a vékony kamasz jómagam - mindketten tudjuk mire gondol a másik, miért kellenének a szavak? Tekintetemmel sokkal inkább pásztázom a látóhatárt, nyújtogatom a nyakam, figyelem hogy valamelyik kanyar után látom-e megcsillanni az Orosz folyó smaragdzöld vizének kígyózó szalagját. A folyó, egy apró faház, mi ketten és a semmi - és a tökéletes kaland ígérete.
Néhány nap, ennyi mindössze az egész, de ott van benne egy teljes emberöltő. Ekkor fogan meg lelkemben a szabadság soha el nem múló szeretete, a természet tisztelete, az a fajta, amellyel régi, ezer évvel ezelőtt élt őseink nézhettek a Földanyára és csodáira. Egy bérelt faházban lakunk, horgászunk és megsütjük-főzzük amit fogunk - ha nem járunk szerencsével, hát konzervet eszünk. Este kiülünk a csillagok alá, a tábortűz mellé, én hanyatt dőlök, szemlélem magam fölött a fekete, gyémántokkal teleszórt kupolát, keresztapám szájharmonikázik, néha kortyol egyet a söréből, vagy csak hallgatunk, máskor beszélgetünk, hosszasan és bármiről ami őt s engem is foglalkoztat. Azt hiszem soha nem éreztem máskor azt a biztonságot, örömöt és melegséget amit akkor régen, ott, az Orosz folyónál.
Ez a 72 óra a hamisítatlan, háborítatlan természetben elég volt ahhoz, hogy a városba visszaérve jóval kritikusabban szemléljem az engem ismét körülvevő világot. Bámultam nyakamat szegve a belváros felhőkarcolóira, az utcákon hömpölygő tömegre, az áruházak mozgólépcsőire, és most először éreztem az elidegenedést New York minden egyes szeglete iránt. Erre emlékezve most tökéletesen el tudom képzelni hogyan érezheti magát ez a gyönyörű és frissen betoppant lány a betondzsungelben, a hangyabolyként nyüzsgő és rohanó élet kellős közepén. Ezek után az az apró malőr, hogy sikerült foglyul ejtenie önmagát egy pincében a legkevésbé sem meglepő tény - szerencsére a sztori jól végződött, és ha úgy tartja jónak, csak egy apró lábjegyzet lesz a kalandjai lapján ha majd újra vissztér a Smaragdszigetre, és esténként egy hamisítatlan ír bárban, vagy egy kőkandalló mellett üldögélve mesélni kezdi élményeit. Vajon meg fog említeni ott a margón engem is?
Hogy nem idevaló, azt a vak és a hülye is észrevenné, nem csak az akcentusa, hanem a viselkedése miatt is. Közvetlen és beszédes, a Nagy Almában ez nem mindennapos. Ahhoz itt már túl nagy az egymástól való távolságtartás, a fenébe néha az ember még a saját szomszédjait sem ismeri, sokszor több évtizedes egymás mellett élés után sem. A másik ami azonnal elárulja idegen mivoltát az az emberek iránt tanúsított bizalma, ami alapjaiban véve nem rossz tulajdonság, csak sokaknak okozta már vesztét. Az egyetlen szerencséje hogy olyannal sodorta össze az élet, akitől nem kell félnie. Mármint velem.
Ahogy visszafelé baktatunk a folyosón a szemem sarkából Gretát nézem. Először azért, mert a fantáziám tényleg meg tud lódulni és függetleníti magát a gazdatesttől, van amikor elég morbid módon - ahogy ezt sokan mondták már - és megragad a fantáziámban a tény, miszerint ebben a lányban van némi viking vérvonal is. Ezek után pedig képtelen vagyok szabadulni attól, hogy befonott hajat, nyakát verdeső szakállat, meg szarvas sisakot képzelek rá. Igaz nem sokáig, mert utána már azért pislogok sűrűn oldalra, mert rájövök, hogy ez a lány gyönyörű, okos, és a maga módján rendhagyó. Olyan, mint egy ragyogó, szemet gyönyörködtető pipacs a zöld mező kellős közepén.
Csak egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy nem kell semmiféle előírásnak megfelelnem a teaivást illetően, bár amikor fennakad a "filter" szón csak zavart vigyorral megvonom a vállam. Egy sört akár foggal is felbontok ha kell, de a fekete nedűt illetően tényleg nem vagyok szakavatott. Most már csak reménykedem, hogy amivel meg akar kínálni nem olyasmi lesz, amihez majd igyekeznem kell jó pofát vágni, miközben legszívesebben a mosogatóba köpném az egészet, bár erős a gyanúm hogy azzal a kezdeti szimpátia azonnal meg is szakadna köztünk. Irányából irányomba mindenképpen.
Lánylakás... remek beharangozónak tűnik. Persze, elvégre ő lány, szóval egyértelmű hogy az általa birtokolt hely is az. Amíg nem kapcsol villanyt csak találgatni tudok vajon hogy fog kinézni az elém táruló látvány. Azt szokták mondani, a berendezés mindig az adott illető stílusát tükrözi, hát ebből kiindulva remélem hogy nem úgy fog kinézni ezt a kecó, mintha az "én kicsi pónim" teleszarta volna csillámmal.
Az a hely ahová végül is belépünk viszont elnyeri a tetszésemet, és csak egy fejcsóváló vigyorral nyugtázom a tényt, majd Greta kiss értetlen tekintetére verbálisan is szóvá teszem.
- Tudod, meg kell állapítanom, hogy az ajtónyitástól mostanáig eltelt néhány másodpercben az orromnál fogva lettem vezetve. Ezt nem igazán szokták nálam elérni a nők, neked kb negyedórányi ismeretség után sikerült. Gratulálok, de tényleg - nevetek. - Fel voltam készülve mindenféle lányos borzalomra, köbre emelve és teljesen túltolva, de ez klassz lakás. És ezt nem az udvariasság vagy ilyesmi mondatja velem. Tényleg így gondolom - hordozom körbe a tekintetem a világos falú, egyszerűen de hangulatosan berendezett nappalin. Van egy olyan képességem, hogy sehol nem szoktam kényelmetlenül érezni magam, de itt most olyan otthonos komfortérzet kap el, hogy csak a minimális jólneveltségem tart attól vissza, hogy azonnal ne heveredjek végig a kanapén. Kicsit olyan ez a lakás, mintha egy tenyér lenne, egy kéz, amely egy fárasztó és nehéz nap végén vigasztalóan és jólesően simít végig az ember gerincén.
- Vigyázz mire adsz engedélyt! - fordulok aztán széles mosollyal Greta felé. - Fogalmad sincs, hogy a férfiak mit értenek kényelembe helyezés címszó alatt. Csak mondd inkább, hogy üljek le - cukkolom egy kicsit, aztán helyeslően bólintok. Még mindig lóg néhány hálócafat a haján, amik észvesztő módon ragaszkodnak a jelenlegi helyükhöz. Jó munkát végeztek a nyolclábúak. - Igen, tényleg nem rossz ötlet rendbe szedni magad. Félek hogy a következő látogató Pókember lenne, aki beugrik az ablakon egy csokor virággal, és megkéri a kezed, ráismerve benned álmai asszonyára - úristen, ezt az orbitális marhaságot komolyan én mondtam? Egyszerűen siralmas, bár talán mentségemre szolgál az a tény, hogy ennek a lánynak a szépsége, és a magától értetődő, megjátszás nélküli természetessége teljesen összezavar.
Szerencsére Greta nem kommentálja a nem éppen zseniális megjegyzésemet, ehelyett elsiet rendbe szedni magát, én pedig épp leülnék, mikor megakad a tekintetem egy lemezjátszón, és a mellette álló meglehetősen komoly gyűjteményen, ami úgy vonz oda, mint a mágnes a vasat. Lehet, hogy nem éppen vendéghez illő dolog, de önfeledten turkálni kezdek a lemezek között, és ebből a tevékenységből csak az ránt ki, hogy Greta visszatér a nappaliba, immár átöltözve, tisztán, tálcával a kezében - te jó ég, mennyi idő telt el mióta teljesen elvesztem a saját kis világomban?
Kissé zavartan, mintegy bocsánatkérően megvonom a vállam miközben elszakadok a zenesaroktól, és ezúttal tényleg lerakom magam a kanapéra, figyelve Greta ténykedését a tálcán lévő cuccok között, aztán felemelem az ujjamat.
- Hé, a jazz nem hülye! Jó tanács: ha valaha New Orleansba kerülsz, ezt eszedbe ne jusson hangoztatni - imitálok megbotránkozó rémületet. - De komolyan. Tudod vannak olyan műfajok, amiket nem kedvelek, de végeredményben mind részese annak, hogy kinőhettek belőle más zenék. Mint egy nagy kirakós. Vagy egy hatalmas doboz M&M's csoki. Biztos van benne olyan amit kevésbé kedvelsz, de hozzátartozik az egészhez - mindig elkap a hév, ha a zenéről beszélek, ezúttal is figyelmeztetnem kell magam hogy húzzam be a féket. Bár abból amilyen látható becsben Greta tartja a lemezjátszót és a bakeliteket valószínűleg ő is szereti a muzsika sokféle válfaját.
Átveszem a teámat, egész pontosan némi közjátékkal veszem át, nem sikerül a dolog teljesen zökkenőmentesen, de ami engem illet remekül szórakozom. Nem Gretán, hanem vele, és ez nem kis különbség.
- Most már értem hogyan zárhattad magad a pincébe - jegyzem meg azért kissé szarkasztikusan, de annál vidámabb mellékzöngével mikor végre stabilan a kezembe kerül a csésze. Önkéntelenül is beleszippantok, és legnagyobb meglepetésemre kimondottan jó az illata. Olyan, mint a virágok és fák borította nyári rét aromája. Ugyanakkor még gőzölgően forró, így legalább van időm hogy válaszoljak a nekem feltett kérdésre.
- Azt nem mondanám, hogy utálom New Yorkot - gondolkodom el kicsit, hogy pontosan tudjam magam kifejezni. - Itt születtem, itt nőttem fel, ez a szülőhazám- és városom, nem utálom. A zsúfoltságát viszont nem kedvelem. Ahányszor az utcára lépek olyan mintha mások állnának a lábamon, és belemásznak a privát szférámba. Talán ezért is lakom a város szélén. A legszélén. Igaz, nem ilyen lakásban... - intek szabad kezemmel körbe - és nem is ilyen otthonosan berendezettben. Egy jókora lakókocsiban élek, amit a keresztapám hagyott rám amikor elment. Úgy értem, a városból el! - teszem gyorsan hozzá mielőtt Greta félreértene és részvétet nyilvánítana. - A lényeg, hogy van egy fél focipályányi területem, azon a lakókocsim. Szomszédok elvétve, a közelben pedig már egy-két nagyobb mezőt is találni. Kicsit már olyan, mintha kinn lennék a városból a természetben. Ez így pont megfelel. Igaz elég sokáig tart ha be kell jönnöm valamiért a központba, de időm az meg van, szóval... - vonok vállat. - De amúgy az álmaim idekötnek. Vagyis... az én álmom a zene. Szeretnék olyan lenni, mint mondjuk Gary Moore, aki egy szál gitárral meg a hangjával el tud varázsolni hetvenezer embert. Lehet, hogy álmodozó vagy túl optimista vagyok, de én ennek rendeltem alá az életemben mindent. Egyelőre kisebb sikerekkel. Bárokban játszom - kortyolok bele a teába, és őszinte csodálkozással vonom fel a szemöldökömet.
- Ez finom. Tényleg hihetetlenül finom! - nézek Gretára meglepve. - Elárulom, fel voltam készülve minden, az ízlelőbimbóim ellen irányuló merényletre. De ez jó! - mosolygom el magam. - Megleptél, Fényes Lány - mondom, aztán érzem hogy kissé elpirulok amikor akaratlanul is kiszalad a számon az a szó, amit eddig csak magamban mondam ki. - A neved görög eredetű. Azt jelenti: fény. Szóval, Fényes Lány. Illik hozzád. Mármint úgy értem, a lakásod, a tea, meg te együtt.... nem is tudom, olyan mint nyáron kiülni egy hegy tetejére, élvezni a Napot, meg a lágy, meleg szelet. Vagy éppen a tenger, vagy egy tó partján tenni ugyanezt. Hát szóval... - hallgatok el, még mielőtt még kínosabb helyzetbe hoznám magam. Mondtam már, hogy őszinte vagyok? Hát ez néhanapján nem túl jó tulajdonság. Olyan is kiesik a számon, amit lehet magammal kéne vinnem a sírba. Vajon mit gondolhat most rólam ez a lány?
Megköszörülöm a torkomat, mert lázasan igyekszem olyan témát találni ami áthidalja ezt az apró közjátékot, és nem fenyeget azzal a veszéllyel hogy Greta meggyőzi magát, miszerint mégsem vagyok teljesen beszámítható, és érezteti velem hogy ha megittam a teámat kívül tágasabb. Fura, alig ismerem még ezt a lányt, mégis lenyűgöz valami belőle áradó erő. A családi legendánk azt tartja, hogy üknagyapám halála napjáig emlegette az Őserőt - igy, szinte nagybetűvel és áhítattal ejtve a szót. Hogy mi az Őserő? Állítólag a testnek és léleknek az az ereje, amely a régen elporladt eleinkből szökik szárba, keményen dacolva az idővel, és a sors pofonjaival. A romlott vért szilajul veti ki magából, csak a jóban fürdik, mintha kecses mozdulattal vetné bele magát egy szemmel nem látható világ tündértavába. Ez a lány olyan, mint aki tudja és érti is ezt. Nem tanulta, a lényéből fakad - ismer egy titkot, amit mások nem, vagy csak nagyon kevesen. Az előbb, mikor átadta a csészét összeért egy pillanatra a kezünk: bársonyosan nőies a bőre, mégis éreztem az inak és erek keménységét. Egy olyan nő keze ez, aki talpig kiélvezi a női mivoltát, mégis ismeri a munka teremtő értékét.
- Na és mondd csak - kortyolok bele ismét a teába, félig-meddig megtalálva egy olyan témát ami által visszaáll a talaj stabilitása a lábam alatt. - Mit szól a családod ehhez? Mármint hogy eljöttél idáig, a világ másik felére. A farmról egy hatalmas és zsúfolt betonrengetegbe, ahol maximum a Central Park-ban láthatsz zöldet. Mit mondtak a döntésedre a szüleid, a nagyszüleid, meg a... khm... barátod? - teszem hozzá az utolsó szót kissé habozva, mert ez utóbbi kissé jobban fúrja az oldalamat az előző két tényezőnél. Gyönyörű, okos, energikus lány, biztosra veszem hogy van valakije, ez ilyen lánynak ne lenne? És ha az a valaki elengedte ide, egy idegen földrészre úgy, hogy közben nem fogja a kezét, akkor az a pasas egy kötözni való bolond.

   
   A szabadság, legalábbis a nagypapám szerint egy döntés.Nem egy érzés, nem egy állapot, hanem egy döntés arról, hogy a saját utadat akarod járni, olyan emberekkel körülvéve az életedben, akiket te választasz.Egyedül a család amely adott, de ezt minden esetben jogodban áll felülbírálni. Úgy hitte és hiszi a mai napig, hogy a családunk maga a föld, ahol születtünk. Amely körülvesz, amely otthont ad, ételt és helyet az álmok megvalósításához.Embereket, akiknek sokat köszönhetünk, hálával tartozhatunk, de nem vagyunk adósaik egy életre. Sem a szüleinknek, sem a nagyszüleinknek, sem egyetlen ősünknek sem. Más a köszönet és megint más a vér jogán ragaszkodni valakihez. A szabadság az a döntés, amelyben egyedül te vagy, a születésed utáni első olyan állapot, amelyet te határozol meg, egyedül te. Éppen ezért néha, ha úgy érezzük, hogy máshol is szét kell néznünk a világban, semminek nem szabad visszatartania bennünket. Sem a ragaszkodásnak a megszokotthoz, sem az állandóságnak, a családnak sem, az érzéseknek sem amelyek másokhoz kötnek. Semmi másnak, csak annak a belső hangnak kell irányítani bennünket, amelyik azt mondja: menj!
Conor meg én már akkor ismertük egymást, amikor még meg sem születtünk. Legalábbis ezzel szokott az édesanyja viccelődni, hiszen ő és az anyám gyerekkoruk óta jó barátságot ápoltak. És ezt még az a tény sem tudta megrontani, hogy Conor édesapja eredetileg az anyámat szánta elvenni feleségül. Csakhogy ő sosem akart Blessingtonban maradni, soha nem érezte,hogy a vidéki élet neki való lenne, éppen ezért már a középiskolát is távolabb végezte el, és később sem tért vissza.Ellenben Conor mamája, aki szerfelett mosolygós, életvidám, pirospozsgás, kissé testes asszony. Örök derűje és az állandó fahéjas alma illat amely körüllengi, éppenúgy sajátja, mint a szépen vasalalt keményített kötényes ruhák, vagy éppen a kedves, csendes mély hangja, ami simogató, akár egy nyári zápor utáni napsugár érintése.
Három hónap eltéréssel születtünk, én voltam az idősebb, bár azt hiszem ez számtalan alkalommal szült számunkra vicces, mókás helyzeteket, amivel előszeretettel tréfálkoztunk. Amolyan gyermeki módon. És ott volt Cahill, az idősebb testvér, Conor bátyja, aki merőben más volt mint a testvére. Sokáig észre sem vettem az örökké komoly, tőlem hat évvel idősebb fiút, ahogy abban a hitben voltam, hogy az én létezésem sem tűnt fel neki soha. Legalábbis többnyire a haragos morgolódását hallottam, valahányszor az öccsével együtt játszottunk, és mindig igyekezett tőlünk távol lenni, bármikor is mentem át a farmjukra. Idegesítő pulykatojásnak nevezett, és egyetlen alkalommal sem méltatott még egy pillantásra sem, a legtöbbször a távolba nézett, akármikor találkoztunk. Akár még véletlenül is.
Conor volt a gyermekkori játszótársam Blessingtonban, az örök és állandó csínytevésekben a cinkosom, a titkaim ismerője, akivel elloptuk a frissen fejt tejet néha nyáron reggelente a szünetekben, vagy éppen elkötöttük a lovak valamelyikét és távolabb lovagultunk, mint szabad lett volna.Rengeteg alkalommal voltunk egymástól eltiltva, ami nem akadályozott meg abban, hogy mégis átszökjünk a másikhoz. Hamisítatlan és mélyből táplálkozó barátság volt a miénk. Tizenévesen majdnem felgyújtottuk a vörös téglás pajtát nagyapa farmján, amikor a bálák mögött az egyik munkástól ellopott kissé széttöredezett de még használható Dunhill-t megpróbáltuk elszívni. Csúfos vége lett, és a félredobott cigaretta pillanatok alatt lángra lobbantotta a száraz szalmák egyikét, és a tűz átterjedt a tetőre is.
Conor volt a fiú, akivel mégis jó volt együtt lenni akkor is, amikor előzőleg veszekedtünk, és csak csendben, duzzogva hallgattunk.A fiú, aki tizenhét évesen izzadó tenyerét a tarkómra simítva megpróbált halálosan bénán és rettentő nyálasan megcsókolni, csak ki kellett próbálnunk, mielőtt “éles helyzetben” történne meg velünk. Inkább egymás előtt süljünk fel….pocsék volt az első, igaz a későbbiek sem lettek jobbak, de próbálkoztunk. Minden augusztus délután, egészen az utolsó általános évünk megkezdéséig megvoltak a magunk kis titkos csók-szeánszaink. Tíz perc próbálkozás után leheveredtünk a fekete eperfa tövébe, fűszálat nyomtunk az ajkunk közé, és arról beszélgettünk mi lesz majd ha már nem lesznek ilyen nyaraink.
És nem lettek. Távol kerültünk egymástól, és hiába mentem haza a későbbiekben Blessintonba, mintha a régi kötelék már nem lett volna meg….egyre vékonyodott.Email-ben tartottuk a kapcsolatot, de már nem volt olyan. Semmi sem volt olyan.
Fogalmam sincs hogyan alakult volna a történetünk ha nem megyek haza Dublinba, ha másik középsulit választok, egy egyszerűbbet, ahova Conor is járt. Csakhogy én tudtam mit akarok. Szabadságra vágytam, mert így döntöttem, és ebbe nem fért bele az, hogy egy csodás barátságot kockára téve, az emlékeken millió sebet ejtve egy egészen más életet válasszak. Amelynek ő is a részese lehetett volna.
Mikor New Yorkba jöttem, mikor ezt a döntést meghoztam el akartam neki személyesen mondani. Ahogy annyi mindent el akartam, amelyre évek óta nem volt lehetőségem, mert került engem. Legalábbis én így éreztem. Próbáltam elérni telefonon, valahányszor Blessingtonban jártam, és időnként egy-egy italra be tudtunk ülni Simlis Pepéhez a második főutcán, a patika mellett, de az sem volt már olyan mint régen, amikor elázva penderítettek ki bennünket hajnalban. És nagyapa morózus tekintettel, szótlan, vékony szája mögé rejtett cifra káromkodások némaságában szedett össze bennünket a nyitott platós Dodge-al, és fuvarozott mindkettőnket haza. Végighánytuk az utat egészen a farmig.Tudom, hogy az embernek fel kell nőnie, hogy ezek az emlékek arra jók, hogy megalapozzanak egy csodás barátságot, és a későbbiekben megerősítsenek, de úgy éreztem, hogy a miénket mégis megölte a távolság.Vagy talán valami más is….nem volt alkalmunk megbeszélni. Talán már nem is lesz.
Hiába azonban a döntés, hogy szabad akarok lenni, és világot látni, a hiányt, a honvágyat semmi nem fogja elnyomni. Még az sem, ha az embernek egy érdekes és minden szempontból kíváncsiságot felébresztő társasága akad.Mint éppen most Dylan, aki derült jókedvet okoz nálam a játékos felháborodásával, amelyet a kis füllentésem okozott. Kacsintok egyet vidáman a megjegyzésére, miközben vállat vonok, de az arcomról letörölhetetlen a derült mosoly.Legyintek.
- Ó a nők többsége elfelejti, hogy nem a kacérságunk a legfőbb fegyverünk, sokkal inkább a humorérzék! Meg persze az sem árt, ha finom falatokat tudunk az asztalra varázsolni.Próbálj megcáfolni, de én még egyetlen olyan pasival sem találkoztam….igaz nem éltem még olyan sokat, hogy erre messzemenő következtetéseket vonhassak le, aki nem szerette a hasát, vagy a jó ételeket.Meg persze a kacérság sem árt!- hahotáztam újfent jóízűen ahogy beléptünk, és Dylan megállapította, hogy valóban szép az otthonom.
- Köszönöm. A falak adottak voltak, a többit már én álmodtam ide.Mindenféle borzalomtól mentesen. Én sem szeretem őszintén szólva. Nem is lenne rám igazán jellemző.- végül hellyel kínálom, és csak legyintek még mindig vidám szertelenséggel, amikor azt mondja vigyázzak mit mondok, még a végén elfoglalja a kanapémat és végignyúl rajta.
- Ó ne aggódj! Ha neked ez az otthonos, felőlem azt is! Csak a cipőt kérem lerúgni! Arra kimondottan érzékeny vagyok. Tudom itt amerikában mások a szokások, nálunk a farmon elég szigorú pillantásokkal illetne a nagyanyám, ha a gané mellől érkezve valaki, úgy ahogy van végigmasírozna a konyhán, ahol éppen a marharagut szolgálja fel, finom, illatos, zöldfűszeres kenyérrel. Ó ne is tagadd! Gondolatban csorgott a nyálad, ahogy az ételről beszéltem.Látod, mondtam, hogy minden pasi szeret enni, és te annak a fajtának tűnsz, aki húsevő. Kiszúrom ám egyből az ilyet.- csacsogok még mindig vidáman, pedig fél lábbal már a konyhában vagyok, hogy elkészítsem az ígért teát, meg persze leszedjem magamról a pincéből magammal hozott mindenféle mocskot viselő ruhámtól és tisztát vegyek fel.
- Pókember! Hát ha már álmai asszonya, akkor azt hiszem Thort, a bitang nagy kalapácsával igyekeznék nem kidobni!- kuncogok elhaladtamban, sajátos riposztot adva a megjegyzésére, amely azt hiszem balgaságában vetekedett az ő megjegyzésével.
Kis idő múlva felfrissülve, a teával egyetemben érkezem vissza a nappaliba, és találom ott őt a lemezekkel, meg a lejátszóval. Kifejezetten illik a máshol szokatlan berendezési tárgy mellé.
- Csokisdoboz hasonlat, ez tetszik.- hunyorgom rá jókedvűen és mellé bólogatok is.
- Igazából én mindent szeretek amire lehet táncolni, vagy éppen illeszkedik az aktuális hangulatomhoz. Kedvelem a fülbemászó melódiákat, azokat, amelyek valamiért megérintenek. És ehhez néha nem kell egy hatalmas hangszeres banda, vagy egy jól felszerelt koncert színpad.Néha csak elég Mókás Jimmy a szájharmónikájával is akár. És még olyankor is tiszta dallamokat tudott magából kicsikarni, amikor éjjel tizenegykor, már elpusztította Simlis Pepe minimálisan vizezett whiskey készletének nagy részért. Szóval igen. A jazz is csodás ha éppen olyan hangulatban vagy. Néha elég csak az ujjamat végigfuttatni a lemezek között, és szinte akár találomra is ki tudom választani, hogy mi az ami aznap éppen nekem való.- vonok vállat, végül a saját bögrém társaságában magam is helyet foglalok abban a fotelben, amiben éppen szemközt kerülhetek Dylan-el, és úgy hallgatom az ő minden szempontból különleges történetét. Oázis, ebben a rohanó, sok szempontból az életet a maga teljességében elszalasztó nagyvárosban. Errefelé a pillanat megélését másképp értelmezik. Számtalan elszalasztott lehetőséget fognak arra, hogy adott helyzetben csak az érzéseikre hagyatkoztak. Pedig ez nem így van. Egy ilyen élet, amelyet ő is választott, amelyet elhatározott és kész bármi áron megvalósítani, és ezt nevezem teljességnek. Elkerekedő, csillogó szemekkel hallgatom őt, lenyűgözve és néha a bögrémbe kortyolva, vagy megfújva a gőzölgő italt, annak pereme felett még mindig őt figyelve kitartóan.
- Azta! Te nem csak beszélsz a szabadságról, vagy arról, hogy mi az amit igazán fontosnak vélsz az életedben, hanem teszel is érte. Mersz kockáztatni azért, hogy elérd az álmaid! Az ilyen tulajdonság csodálatra méltó.Mégis akkor is ha magában hordozza a bukás lehetőségét is akár. És lássuk be, ez mindkettőnk életében jelen lehet. Ha csak azt vesszük alapul, hogy nem egy előre kitaposott ösvényt választottunk. Mert a szavaid elárulják, hogy lehetett volna neked is más életed, ugye?Akárcsak nekem.- nos igen….maradhattam volna Dublinban, és egy sok szempontból ragyogóbb élet várhatna rám. De talmi és hamis ragyogás lenne az. Képtelen és tűnékeny illúzió. Sosem lennék benne boldog.
- Valahogy éreztem, hogy a zene és te összeilletek. Először is az ujjaid. Az ujjbegyed más mint a legtöbb itteni férfié. Már nem mintha annyi férfikezet tanulmányoztam volna mióta itt vagyok.- forgattam meg a szemeimet vidáman, és lejjebb engedtem a bögrét, egyúttal török ülésbe igazítottam a lábaim, és úgy támasztottam tovább a teámat.
- De…szóval érted. Láttam már ilyen ujjakat.Simlis Pepénél sok olyan ember megfordult az évek alatt, egy szál gitárral, aki semmi mást nem akart csak kijátszani magából a keserűséget, meg persze csacsirészegre inni magát, de hát…vidéken ez így megy felénk.- vontam meg a vállaim, majd a fülem tövéig belepirultam abba a bókhalmazba, amit ezután kaptam tőle.Csak figyelem, és szinte belesimulok a szavakba. Jól esik. Eredeti, egyedi és csodás. Ne is tudom mondtak e már rám ilyesmit. Úgy értem ahonnan én jövök ott egyszerűbben bókolnak a fiúk vagy éppen a férfiak. Másik földrész, más közeg, mégis hazudnék ha nem akarnám beismerni, hogy Dylan szavai úgy hatnak rám, mint egy melankólikus melódia vidám taktusai, amikor éppen jobb kedvre akarom deríteni magam.
- Wáóóóó!- kerekednek el látványosan ajkaim, és a betűket lassan formálom.
- Idétlen lenne azt mondanám köszönöm? Fény Lány! Ez tetszik. Határozottan.- bólogatok mosolyogva, még mindig zavarodottan. Idegességemben a hajam kezdem a fülem mögé tűrögetni, és végül azt hiszem próbálom mindezt valahogy leplezni. A bögrét félre rakom és lejátszóhoz lépek, intve Dylannak is, hogy tartson velem.
- Gyere, együtt kiválasztjuk mi lesz a mai napunk zenéje. Mit szólsz? Jó kis játék lesz. Tedd le a bögrét, és add ide a kezed!- intek neki, hogy jöjjön közelebb és térdeljen ide mellém, a lemezeket rejtő polc elé.Hallottam a kérdését, de még elodázom a választ. Nem azért mert várna bárki, vagy mert nem akarnék arról beszélni hogyan fogadta a családom az utazási ötletemet, hanem mert először zenét akarok vele választani.
- Oké! Akkor most add ide a kezed a kezembe, és hunyd le a szemeid! Nem ér lesni!- nyjtom felé a jobbom és ha belehelyezi az övét az enyémbe, akkor a lemezek fölé vezetem az ujjait, végül én is lehunyom a szemeim.
- Szóval most elkezdjük átsimítani a lemezeket. És ahol mindketten egyszerre állunk meg, azt fogom kiemelni.Gyerünk Dylan, mozgasd a kezed és segíts választani!- adom ki neki az utasítást nevetően csilingelő hangon, és ha benne van a játékba, akkor bele is kezdek. Végül nagyjából fél percnyi nevetséglős, kacarászós, kuncogós percet követően szinte egyszerre állunk meg az egyik lemez felett. Kinyitom a szemeim, és kiemelem a polcból, majd a borítójával együtt felé fordítom.
- Barry White….hm…beszédes a címe:My first my last my everything. Klasszikus.Hát Dylan, akkor hallgassuk meg a dalunkat.- mozdulok, és odébb csúszok a lejátszó elé, hogy felhelyezzem rá a tokból kicsusszanó fekete korongot.
- Egyébként visszatérve a kérdésedre, a családom eleinte kétkedve fogadta az ötletemet az utazással kapcsolatban. Úgy értem én még az országot sem nagyon hagytam el soha, most meg egész kontinens választ el tőlük. A nagyszüleim támogattak benne, a szüleim elfogadták. Mondjuk többnyire mindig ez a felállás volt a megszokott az életemben.- vontam vállat és csupán egy apró árnyék rágta át magát a mosolyomon de az is tűnékenynek bizonyult.
- És a barátom?- kérdezek vissza és noha tudom, hogy a kérdés mire vonatkozott pontosan, nem tudom….képtelen vagyok elsétálni a lehetőség mellett, hogy lássam az arcát, amikor arról beszélek, hogy a barátom mit szólt a távozásomhoz. Valóban a barátom Conor, noha nem abban az értelemben, ahogy a kérdés Dylan részéről elhangzott.
- Vele nem volt alkalmam személyesen megbeszélni a dolgot. Amúgy is egy ideje már csak emailben tartjuk a kapcsolatot.- látom az arcán, hogy talán nem érti a dolgot, hiszen milyen kapcsolat az, ahol nem találkozunk személyesen. Végül megint elvigyorodom,megint azzal a kacér huncutsággal, ahogy a lakásomat harangoztam be korábban, és megrázom a fejem, látva a csodálkozó arckifejezését.
- Conornak hívják….gyerekkorom óta ismerem, és a barátom. Tényleg a barátom.A valódi barátom.De nem úgy ahogyan gondolnád…-teszem végül a tűt a lemezre, és hagyom felcsendülni Barry White jellegzetes kaparós, imádott hangját.
- És amúgy miért pont Gary Moore?- dobom fel a kérdést még visszakanyarodva egy korábbi megjegyzésére.





   
   
   

Valami különös módon mind egyfajta megfelelési kényszerrel születünk, mintha csak a génjeinkbe lenne kódolva ez a tulajdonság. Meg akarunk felelni a társadalomnak, a munkahelynek, az iskolának, vagy szűkebb környezetünkben a szomszédoknak, a szülőknek, és az általuk támasztott elvárásoknak. Olyanok vagyunk, mint a lelkes kölyökkutyák, akik megtanulják végrehajtani a parancsokat, és farokcsóválva várják a simogatást, meg a jutalomfalatot ügyességükért. Az idomítás csodájává akarnak változtatni bennünket, olyan "nyomós" frázisokkal támasztva alá ezen irányú törekvésüket, hogy "ez így helyes", meg hogy "mások is így csinálják". Hát pont ez az, ami kiskamasz korom táján elsőképpen akadt meg az agyamban, mint a görbe szög a fában. Mert én nem vagyok más, én én vagyok! Miért kellene hát a sokat emlegetett, és sokszor nem is ismert mások nyomában járnom? Lassan-lassan kezdtem lázadozni, és ráébredni, ki is vagyok valójában, és mit szeretnék elérni az életben, mígnem eljött a töréspont, összepakoltam a holmimat, és kiléptem a kastély nagyságú házunk kapuján, hogy soha vissza se nézzek többet. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a lelkem mélyén a szüleimet és a testvéremet, hanem arról, hogy köszönöm szépen, ők jól vannak, csak éppen semmi közük ahhoz, amit én csinálok. Néha felötlik bennem a gondolat, hogy ha az a rebellis démon annak idején nem ragadja markába a lelkem, vajon hol lennék és mit csinálnék most? A válasz pedig az, hogy alighanem a felsőbb középosztály valamelyik tagjának - és persze a családomnak - a társaságában ülnék egy elit partin, véget nem érően társalognánk a politikáról, a gazdaságról, vagy esetleg az időjárásról, és miközben szürcsölöm a kávét vagy a Dom Perignon-t, gondosan ügyelnék rá, hogy szertartásosan eltartsam a kisujjamat. A puszta elképzelés is morbidan nevetséges, és nem, a legkevésbé sem vágyom rá, nagyjából annyira illene hozzám, mint muszlim imámhoz egy falusi disznóvágás. A szabadság nekem sokkal testhezállóbb, és lehet, hogy nincs sok mindenem, de nem bánom. Csakhogy van valami, amit soha senki nem mondott el nekem, és amit eleinte magam sem gondoltam volna: hogy a szabadság magányos dolog. Család? Sehol. Barátok? Alig néhány. Kapcsolat? Rövidek, néha extrém módon rövidek. Ugyan a mai fogyasztói, és mondjuk ki nyíltan, elkurvult társadalomban ki a fene akarna kikötni egy csóró srác mellett, akinek semmije nincs, csak a lakókocsija, a gitárja, meg az álmai? Emberi társaság? Hébe-hóba. Azt hiszem talán ezért is értékelem ezt a mostani találkozást mindennél jobban, na meg azért, mert Greta, kis sutaságától eltekintve értelmes és talpraesett lánynak tűnik, a szépsége pedig már csak a hab azon a bizonyos tortán. A kis csipkelődései viccesnek bizonyulnak, és elmondhatatlan változatosságot jelentenek azon nők után, akiknek a fejében semmi nincs, csak műköröm meg tangabugyi. Szóval igen, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor bevallom hogy kíváncsian, és kissé le is nyűgözve követem őt egészen a lakásáig. Még akkor is, ha a bevezető után fel vagyok készülve egy igazi giccses, lányos borzalomra, ami szerencsére nem következik be. Helyette igazán otthonos kis lakás tárul a szemem elé, és ha nem lenne bennem egy minimális udvariasság, akkor elnyúlnék a hívogatóan kényelmesnek tűnő kanapén, így viszont visszafogom magam, mert a kezdeti szimpátiát nem szeretném egy cro magnoni ősemberhez illő viselkedéssel porig rombolni.
- Komolyan feltételezel ilyet rólam? - vonom fel a szemöldökömet "ugyanmár" stílusban, amikor megjegyzi, hogy szereti a rendet, ergo cipőt le rendszer uralkodik nála. - Lehet, hogy a szivatásom közben elkerülte a figyelmedet, de... - vigyorgom el magam, és lefelé mutatok, a zokniba bújtatott lábamra, viccesen meg is mozgatom az ujjaimat, a cipőm ugyanis ott pihen valahol az előszoba közepének környékén. Remélem ezzel sikerült egy extra jó pontot szereznem Gretánál. Legalábbis felém villant egy mosolyt, még mielőtt elsiet először a fürdő majd a konyha irányába, én meg lefoglalom magam a lemezgyűjteménye tanulmányozásával. Olyanannyira, hogy szinte elveszik körülöttem a világ, akkor sikerül visszatérnem a valóságba, mikor megérkezik a tea, természetesen a házigazda társaságában és szervírozásában.
Beszélgetünk, gondolatokat osztunk meg egymással. Fura, de tényleg. Egyedül élek, és noha nem állítom hogy remeteként, de tényleg minimálisra korlátozódik a más emberekkel való kommunikációm. Szóval a társalgás nem szokatlan, legalábbis nem annyira, az viszont igen, hogy olyasmiket is megosztok vele, amiket eddig csak saját magammal beszéltem át. Foglalmam sincs, miért van ez így, talán mert árad belőle valami olyan természetesség, ami azonnal lerombolja a tartózkodásomat. Ez pedig lemérhető azon is, hogy olyan ajánlatot teszek neki, amire fél órával korábban még nem tartottam volna magam képesnek.
- El kell menned egyszer egy igazi jazzbárba! Oké, nem azt mondom hogy New Orleansba, mert az elég messze van, de itt a városban is vannak nagyon jó helyek. Én is játszom néha jazzt. Ha egyszer kedved lenne, eljöhetnél meghallgatni - jövök kicsit zavarba. Nem akarom, hogy félreértse, de tényleg jó lenne neki megmutatni a világ egy olyan oldalát, amelyet ma még nem igazán ismer. Hogy kitöltsem a néhány másodpercnyi, beállt csendet, belekortyolok a teába, aztán elgondolkodva nézek Gretára.
- A szabadság jó dolog. Mármint akkor, ha te választod. De ára van, és néha nagyobb, mint ahogy az elején képzeli az ember. De azt már mindenki maga dönti el, megéri-e neki vagy sem - vonok aprót a vállamon. - Ha a nekem előre kikövezett utat követtem volna, akkor most jogász lennék, vagy orvos, vagy bankár, igazából mindegy. A lényeg, hogy öltönyben járnék, a felső középosztály tagjaival lógnék együtt, lakókocsi helyett egy olyan házban élnék, ahol morzsát kéne szórnom hogy eltaláljak a konyhából a nappaliba, nem motorral hanem Ferrarival hasítanék, és olyan Rolex lógna a csuklómon, hogy kiégetné bárki retináját. És tudod mit? Nem lennék boldog. Most nincs sok mindenem, de van saját életem, és ezt nem adnám semmiért. Ahogy a zenét sem. De úgy hiszem te pontosan érted miről beszélek, Fényes Lány. Alig fél órája ismerlek, alig tudok rólad valamit, de azzal már most tisztában vagyok, hogy neked is sok mindenről kellett lemondanod, és feláldoznod az álmaidért. Megértelek. Még úgy is, hogy igazából a gazdálkodáshoz annyit értek, hogy felismerek egy szénabálát, és meg tudom különböztetni egymástól a lovat meg a csirkét - állapítom meg, aztán olyan érzelmi káosznak leszek az elkövetkező egy percben kitéve, hogy ha akarnám se tudnám nyomon követni az emóciók változásait, fel is adom az erre irányuló törekvéseket, inkább csak számolom amíg bírom: az első az öröm, amiért láthatóan tetszik nekem az általam rá aggatott becenév, a második a meghökkenés mikor megjegyzést tesz - a legkevésbé sem bántót természetesen - az ujjaimra. Bámészan nézem az említett testrészemet, és itt egy időre el is veszítem a fonalat. Nem tudom miért mások az ujjaim, nekem megszokottnak tűnnek. Olyan, mint bármelyik másik férfié - az egyetlen, bár elenyésző különbség talán a húrok okozta apró bőrkeményedések garmada. De tényleg nem igazán marad időm ezen rugózni, mert Greta játékra invitál, én pedig gondolkodás nélkül, széles mosollyal egyezem bele a kissé furcsa kísérletbe. Odakúszok hozzá, mígnem ott térdelünk egymás mellett a lemezek mellett, mintha valami különös szertartás papjai lennénk. Az utasításnak megfelelően lehunyom a szemem, így adom oda a kezemet az ő apró markába, és ha az ő figyelmét az előbb megragadta ujjaim állapota, hát most én is érzékelem az ő kezének jellemzőit: bőre finomságát, a tenyere íveit és hajlatait, és alattuk a munkálkodó ember apró izmainak jelenlétét. Talán csak beképzelem, talán volt valami a teában ami kicsit elvette a józan eszemet, de szinte érzem, ahogy jóleső melegség árad pólusaiból az enyémekbe.
- Az ilyen hatodik érzéken alapuló manőverekhez nem kellene... öhm... Simlis Pepe whiskykészlete? - kérdezem, röviden kutatva a memóriámban az előbb hallott név után, mire Greta kacarászni kezd. A hangja olyan, mintha csiklandoznák, erre én is kuncogok egy sort, és lehunyt szemekkel, de sűrű vihorászásokkal tarkított manőver végén megáll a kezünk egy helyen, hogy egy Barry White album kerüljön elő a kupacból.
- Jó választás! - állapítom meg. - Kedvelem a pasast. Az egyik legfeketébb de legjobb hang volt az övé. Ezt a dalt tudod hogy a legjobb hallgatni? Miközben száguldasz egy autóval, kihajtod az ablakon a fejed, vagy lehúzod a tetőt, már ha a kocsi mivoltából adódik rá lehetőség. Érzed ahogy tűz rád a nap, és élvezed ahogy a szél borzolja a hajadat. Kicsit olyan Hair-esen, tudod mint a Good morning sunshine-ban - mondom miközben azt figyelem ahogy a fekete korong kicsúszik a papírtokból és a lejátszóra kerül. Nem nézek fel akkor sem, mikor szóba kerül Greta barátja. Nem mondom hogy meglepődtem, elvégre csodálkoztam volna ha nincs senkije, de valamiért - ki tudja miért - aprócska csalódást érzek. Pedig ha belegondolok a legkevésbé sincs rá okom, ennél fogva elég fura az egész.
Fogalmam sincs Greta megérzi-e ezt és megkönyörül rajtam, vagy csak most jut el odáig hogy ráeszmél mennyire félreérthető a fogalmazása, hát megvilágítja előttem annak a bizonyos Connornak a mibenlétét, én meg a fejem csóválgatom. Kb húsz perc alatt másodjára járatja velem a bolondját. Mióta fiatal férfiként észrevettem a női nemet, ez nem sűrűn fordult elő velem, lényegében egy kezemen meg tudom számolni az alkalmakat.
- Azt hiszem már tudom, hogy mi a hobbid - csóválgatom a fejemet elnéző jókedvvel, aztán elhallgatok, mert felcsendül Barry White örökbecsű dala, és belevetem magam a zenébe - átmenetileg legalábbis - mint egy sebes sodrású folyóba, így hát nagyjából egy percnyi hallgatás után jutok el odáig agyilag, hogy felfogjam Greta kérdését, és válaszoljak rá.
- Miért Gary Moore? Mert egy fickó egy istenadta zseni volt. Az a fajta, akit valamiért alulértékelnek, talán azért, mert a maga egyszerű tisztaságában akar az lenni, aki és ami. Nem jártak vele együtt botrányok, nem cikkeztek róla folyton az újságok, mondhatni csapnivaló volt a marketingje. Hogy a zenéje egyedülálló, az úgy önmagában senkit nem érdekelt. Egyébként a pasas észak-ír volt - osztom meg Gretával az információt, amiről nem biztos hogy tudott. - Engem Gary Moore inspirált, tőle lestem és tanultam el a gitározás alapjait. Olyan szeretnék lenni, mint ő. Engem nem érdekel a vagyon, nem azért csinálom. Elég nekem annyi pénz, amiből megélek. Nem kell a legújabb kocsimodell, nem kell kacsalábon forgó palota, semmi nem kell, csak a zene. Egy üres színpad, a gitárom és a hangom, ennyi. Tudni akarok valamit úgy, ahogy mások nem tudnak, vagy csak nagyon kevesen. Az álmaim kellenek. Ez sokkal több, mint bármi más, ami ezzel együtt járhat - csendesedek kissé el a nagy elánnal előadott beszédem után. - Bárcsak lenne egy gitárod, hogy megmutassam, mire is gondolok - dünnyögöm, bár erre nulla esélyt látok. Ritkán szoktak hangszerek varázsütésre előkerülni a szekrények mélyéről.
- De akkor most te jössz, Fényes Lány - biztatom Gretát. - Halljuk, ki vagy mi vitt téged arra az útra, amelyiken jársz? Mert valaminek igenis kell lennie, ami egy modern lányt a szürke átlag fölé emel, és olyan emberi értékekkel ruház fel, amik manapság szinte kiveszni látszanak már a világból. Te találkoztál már más zenészekkel is, de én olyannal mint te, még soha. Tudod, ha gazdálkodókra gondolok, akkor texasi farmerek jutnak az eszembe, vagy mondjuk a Dallasból Jockey Ewing, esetleg Ray Crebbs, de ők olajban nyomultak, szóval nem igazán helytálló a példám. Mesélsz nekem... mondjuk ha szépen kérlek? - teszem le az üressé vált csészémet miután felhajtottam az utolsó korty teát is, majd a földön üldögélve hátam kényelmesen nekivetem a kanapénak, és az őszinte kíváncsiság figyelmével fordulok Greta felé. A cél érdekében még a kunyeráló kiskutya-tekintetet is bevetem, eddigi tapasztalataim szerint az tutibiztosan beválik. Közben azon kapom magam, hogy noha nagyjából 30-40 percre tehető az ismeretségünk időtartama, nagyon régen éreztem magam olyan otthonosan és jól valaki társaságában, mint az övében. Ha hinnék a mesékben - és a lelke mélyén mindenki hisz egy kicsit, bármennyire is tagadja - akkor élnék a gyanúval, hogy az ír mondavilág tündérével találkoztam a személyében, és az bűvölt el varázsporával.