A kávézó tele volt, én pedig beálltam segíteni, úgy voltam, hogy a tízedik héten még szabad. De ahogy teltek a percek egyre furábban éreztem magam. A reggeli rosszulléteket is próbáltam kordában tartani. De valahogy a sült hús illatát nem tolerálom, attól azonnal hánynom kell. Igen ilyen nőiesen ki szoktam adni magamból a dolgokat. Így is finnyás lettem. Mérges voltam magamra, de a pénzt még így is a kávézó termeli, és nem ugrálhatok, nem mintha nm lenne ott az örökségem, de ahhoz nem tervezek nyúlni, legalábbis a nagyszülők részéről biztos nem. Annyira pedig nem vagyok nagy szarban, hogy meg kelljen, hunyászkodjak, hogy apám elé menjek. Jut eszembe nekik is be kellene már vallani, hogy a családi vállalkozás, most már tényleg egy családot kovácsolt, és ha nem is annyira, mint anyám szerette volna, de át Noahval sikerült összejönnünk. Még ha a gyerek megcsinálásáig, de na. Addig sem martuk egymást, ahogy mindig szoktuk.
Na, de visszatérve minden nagyon ügyesen haladt, de aztán a második óra trappolásnál már éreztem, hogy nem vagyok jól. Leültem egy közeli asztalhoz és egy pohár vizet kortyolgatva úgy éreztem, hogy szűkül a világ körülöttem. Mély levegőket próbáltam venni, de úgy tűnik, hogy a világ és a gyerekem összeesküvést szőttek ellenem. A zsebemből előkapartam a telefont és hezitáltam, Noahnak kéne szólnom, de tudom, hogy csak papolna, nekem most más kell. Átlapozva a nevén megállt a másik felemnél. Vele sem beszéltem azóta, hogy ott hagyott a kertben, mert közöltem vele terhes vagyok. Egyik szarból a másikba esek. Viszont a szédülés nem állt le, így csak rákényszerültem. Hosszan csörgött én pedig úgy éreztem, hogy árulásommal talán örökre elűztem a testvéremet, az ikremet. Könnyek gyűltek a szememben. Fájt, minden egyes csörgés csak felerősítette a félelmemet. Direkt nem kerestem, hogy adjak időt neki feldolgozni a dolgokat. A fájdalom a lelkembe mart és szinte felzokogtam, mikor meghallottam a másik felem hangját és hirtelen szóhoz sem jutottam. Csak sírtam a telefonba. Hiányzott minden lélegzetvétele, a hangja, a közelsége. Olyan volt ez a pár hét, mintha meghalt volna bennem valami. Eltelt pár perc, míg felfogtam, hogy meg kellene szólalnom. - Solomon. – hangosan kifújtam a levegőt, hogy kicsit is rendezzem a fejemben a dolgokat, majd egyet kortyoltam, hogy rekedt hangom ellenére is tudja, hogy én vagyok. Bár biztos vagyok, hogy kiírta a telefonja, hogy én vagyok. - El tudnál jönni? Tudom, hogy elárultalak, hogy rossz voltam. Nem érdemellek meg, de hiányzol, átkozottul hiányzol. – nem fogom elmondani, hogy rosszul vagyok, csak tudjam, hogy ha hívom, egyáltalán eljönne. Hogy számítok-e még neki. A lelkemben lett egy űr, amit talán sosem fogok tudni betömni, de még is. Reménykedem, hogy valamit még jelentek neki. Hiszen azért ég a húga vagyok. Ha nem lesz a válasza, beülök a kocsiba és egyedül vágok neki az útnak. Mert valami nem tetszik nekem itt. Halkan vettem a levegőt, vagy egyáltalán vettem? Már nem is tudom, hiszen annyira vártam a válaszát, hogy el is feledkeztem, hogy hol vagyok.
Az nem állítanám, hogy túl boldoggá tett, amilyen helyzetbe hozta önmagát a húgom, de nem különösebben haragszom rá. Neheztelek. Ez a jobb szó. Mert igenis, neki is lehetett volna annyi esze, hogy nem megy bele abba az éjszakába a legjobb barátommal. Nem is tudom, hogy mit gondolt?! Az viszont tény, hogy kettejükön állt a vásár és akkor is alaposan elcseszett helyzetet hoztak létre, ha nem veszem alapul, hogy hamarosan szülők is lesznek. Utóbbi helyzet szarságát, legalább pontosan értem és át tudom érezni. Bár ne így lenne.. A helyzet azonban adott, de most ezzel szeretnék a legkevésbé foglalkozni, noha pontosan ez köti leginkább a gondolataimat. Szabadnapos vagyok. Nem akartam bemenni az irodába és amúgy is rám fér, amíg összeszedem magamat és legalább egyről a kettőre jutok azokkal a dolgokkal, amikkel kénytelen vagyok. A szabadnapom se igazi szabadnap, az irodában csak azt jelentettem be, hogy ma otthonról fogok dolgozni, amiben nincs semmi meglepő, csináltam már ilyet máskor is és mivel gyakran a szombatokat is bent töltöm, öltönybe vágva magam, így hiszek abban, szökőévente csak megengedhetek ennyit magamnak. Odafigyelni azonban nem nagyon sikerül arra, amivel elvileg foglalkozom vagy foglalkoznom kellene. Helyette ezerfelé jár az agyam, kattog újra és újra egy csomó olyasmin, amin nem kellene. A telefoncsörgés nem tudom pontosan mikor töri ketté a lakásban honoló csendet. Beletelik némi kis időbe, mire megtalálom, mégis hol sipákol az a szar – melyik öltönyöm zsebében –, de végül csak meglesz. Látom, hogy a húgom hív és gondolkodás nélkül veszem fel, arra azonban nem számítok, ami a másik oldalon történik és így a hallott éteren át fogad. - Aimee..?? Jól vagy? – Csak egy abszolút siketnek nem tűnne fel a zokogás és ez egyből gyűszűnyire zsugorítja a gyomrom és a beleimet. - Hol vagy és mi a baj?! – Igyekszem annyi higgadtságot a hangomba préselni, amennyit csak lehet, de fogalmam sincs, hogy mekkora sikerhányadossal is járok pontosan, amikor jelenleg a vérnyomásom az egekbe szalad a húgomat hallva. Mégis mi a fene történhetett vele?! - Persze. Úton vagyok. A lakásodhoz, a kávézóhoz vagy hová menjek? – Nem is kellene többet mondania a címnél, már az ajtón baktatok kifelé, épp csak a kocsi kulcsait magamhoz véve. A lift éppen ezen az emeleten van, nem szükséges rá várnom – meg nem is biztos, hogy menne –, belépés után, csak megnyomom a lefelé irányban lévő földszint gombját. - Aimee, először is nyugodj meg kérlek. Vegyél egy mély levegőt a kedvemért és utána mondd el, hogy mi ez az egész? Mindjárt az alagsorban vagyok, kocsiba ülök és hamar ott leszek, oké?! – Szeretném, ha legalább egy kicsit sikerülne neki lehiggadnia, akármi is történjen vagy történt vele, ami így felzaklatta. Igyekszem úgy-ahogy betartani a közlekedési szabályokat, de sokkal kevésbé megy, mint kellene. Ne hibáztasson senki, gőzöm sincs, hogy mi baja a testvéremnek és érthető okokból adódóan minél hamarabb szeretnék elérni hozzá. Max befizetek még egy kövér csekket, amiért átléptem a sebesség korlátozást. - Aimee? – Lépek be a kávézóba, a húgom után kutatva.
Még sosem történt velünk olyan, hogy ennyi ideig nem álltunk szóba egymással. Talán ezért is éreztem magam olyan rosszul. De nincs mit tenni, megtörtént dolgokat nem lehet semmissé tenni. Pedig én nagyon szeretném. Persze nem bántam meg a babát, de ezt a helyzetet, ami hármunk között kialakult, nagyon is rosszul viselem. Mellesleg pedig Noahval sem zökkenőmentes a dolog. Bármennyire egyedül akarom felnevelni, mindig van valami megjegyzése. Kezdve azzal, hogy hagyjam abba a munkát. A doktor úgy is felhívta rá a figyelmemet. Solomon mikor felvette a telefont meghökkent és csak próbáltam szóhoz jutni, kisebb nagyobb sikerrel. Minden szavát felfogtam, annyira jó volt hallani őt, a szívem megdobbant és éreztem, hogy ismét ő az én nagy és erős bátyám, aki jön, ha kell. - A kávézóba. – ennyi, nem tudok többet mondani. Féltem, nem akartam megijeszteni, de a hangja olyan volt, mint egy riadt vadé. Tudtam jól, hogy feléled benne a féltés és attól tartottam, hogy éri valami. Most még azon is agyalhatok, hogy mi lesz vele útközben. Bár tizenhat éves korunk óta van jogosítványunk, sosem szerettem, ha ilyen idegesen ül az autóba. Aggódok érte. A rosszullét egyre inkább körül vesz és próbálok arra koncentrálni, hogy lehiggadjak. Kezem közben folyamatosan a hasamon cikázott.
A kicsi megnyugtatására. Azt mondják, mindent érez, amit az anyja. Hát akkor jó lenne hamar lehiggadni, mert akkor eddig, félelmet, fájdalmat és magányt érzett. Amint a telefonom süketet jelzet tudta, hogy lement és a kocsihoz tart. Az emberek kváncsian fürkésztek, páran aggodalmas tekintettel, páran pedig szégyenkezve. Nincs miért szégyellnem magam. A beosztottjaim tudták, hogy mi a helyzet velem és azt is, hogy ilyenkor ne szóljanak hozzám. Minden gördülékenyen ment. Aztán egyszer megláttam, hogy egy ismerős fej térül be. Felpattanva leverem a poharat, ami millió darabba ér földet, ezzel mindenki figyelmét magamra hívva. A szám kiszáradt és úgy éreztem, hogy megsülök, így levettem a kardigánt, majd vissza, mert melegem volt. Hidegrázósan indultam meg a testvérem felé, akibe belekapaszkodva hagytam, hogy ismét elöntsenek a könnyek. - Szeretlek. – nyöszörgöm a vállába fúrva az arcom, ahogy ismét láthatom, ölelhetem őt. Minden porcikája hiányzott. Olyan szörnyűséges volt számomra ez a pár hét. Felfogni nem tudom, hogy tudnak testvérek úgy élni, hogy a világ választja el őket. A térdeim megrogynak, ahogy eltávolodnék tőle. A vehemenciája, amivel olyan gyorsan jött, hogy képtelenség, hogy mindent betartott volna. - Ne haragudj rám, kérlek. – úgy folytak a könnyeim, mintha dézsából öntenék és elhúzódva tőle csak a kezemmel mutogatok minden felé. Az érzelmek elhatalmasodtak rajtam, még ha nem is hiszi el, de nekem már az is épp elég, hogy itt van. - Tudod, hatalmas lelkifurdalásom van. Borzalmas, amit tettem és csak reménykedem, hogy nem csesztem szanaszét a harminc évet, amit felépítettek. – lassan egy székbe kapaszkodok, mert a szavaim kezdenek szétmosódni és úgy érzem, hogy az erőm is kezd elszállni. De még mindig nem akartam elmondani, hogy mi a bajom, csak vártam, hogy megszólaljon, hogy megnyugodhassak végre, de a könnyeimnek nem tudtam gátat szabni. Féltem és még jobban rettegtem attól, hogy mik lesznek a következményei.
Nem nagyon akarok jobban belegondolni abba, hogy mi történhetett vele. Ha odaérek megtudom. Ettől függetlenül persze még ugyanúgy aggódom és a vérnyomásom az egekben marad. Feszült ingerültséggel és lendületesen vágtatok át a kávézóig az utakon. Nem bántam volna, ha legalább körvonalakban tudatja mégis mi történt vele vagy minimum csillapodik annyira, hogy ne akasszon ki teljesen. Mivel ezek egyike sem történt meg, feltételezem, hogy elég nagy lehet a gáz. Oké, vicc, hogy próbálom nem túlaggódni a dolgot. Esetében hajlamos vagyok kicsit érzékenyebben reagálni, amit máskor valószínűleg más esetében nem tennék meg. Szó nélkül és szorosan ölelem át először, amikor a karomba vetődik. Most még nem kérdezek semmit, csak hagyom, hogy így maradjunk egy kis ideig, legalább addig, amíg megnyugszik valamennyire. Egyenletesen igyekszem venni a levegőt, hogy ezzel is valamit segítsek neki. Azt látom, hogy nem sérült meg, legalábbis nem feltűnő helyen, így legalább azt kivehetem a listáról, hogy esetleg fizikailag bántották, ez azonban még nem szűkíti azon listát, amin szerepel esetleg az, hogy megtámadták vagy kirabolták és akkor csak az elején járok annak, ami a kocsiban idefelé jövet egymás után jutott az eszembe. - Aimee, mi a baj? – Duruzsolom halkan a fülébe és ha hagyja, akkor elindulok vele a kávézó hátulja felé, ahol az iroda is van meg a vendégek számára nem elérhető helyek. Nincs szükségünk közönségre a legkevésbé sem. - Héé, állj le, most. – Állok meg vele szemben, tenyereimet a vállaira támasztva és addig nem folytatom, amíg a szemeimbe nem néz. - Először is szeretném, ha lecsillapodnál, különben elmegyek. Menni fog? – Próbáltam finomabban a telefonban is, most is kérdéssel indítottam, de ez a kiborulás szinte biztos vagyok abban, hogy nem hiányzik se neki, se a gyereknek. - Ülj le, hozok egy pohár vizet. – Egy székhez kísérem és, ha már azon csücsül, akkor kimegyek azért a vízért. Az egész nem telik bele egy percbe sem. - Lassan igyál, aztán kezdj bele; mi történt? – Hallottam, hogy mibe akart belemenni, de ekkora tragédia azért nem történt. Az elmúlt napok, hetek pörögtek, egyik követte a másikat, de nem kerültem. Ha hívott, akkor fogadtam a hívását, ha bejött volna az irodába, akkor találkozunk. Rendben, valóban nem dobom el az agyam attól, amit művelt, de koránt sem haragszom rá. - Noah és én majd megoldjuk. Rólatok nem tudok nyilatkozni. Te meg én pedig még mindig ikrek vagyunk. – Nem hiszem, hogy kihajítanánk harminc évet az ablakon. Tény, hogy döcögős lesz rendbe hozni, de ettől még nem lehetetlen véleményem szerint.
Mikor olyat teszel, ami megváltoztatja az egész életedet, kezdve azzal, hogy a családodat is valószínűleg darabokra fogja szedni. Akkor van az, hogy szétmar odabentről a bűntudat és a gyermekvállalás már nem is olyan buli, mint ahogy elképzelted. A gyerekapja egy marha és nem telik el úgy perc, hogy ne kapjunk össze valamin. Mellesleg ezt a család is érzékeli, hogy köztünk nincs az a nagy összhang, mint Solomon és közte. Ha nem lenne a másik felem, valószínűleg meg sem történt volna a dolog. Sőt szóba sem állnánk. De most a lényeg, hogy nem érzem magam jól, úgy érzem, hogy összeesem. De persze a nagy és erős bátyám megjelenik az ajtóban, ezzel utat engedve a könnyeimnek és a vállába borulva sírok. Mint a gyerekek. Ha nem tudnám, hogy tényleg harminc éves múltam csak egy tininek érezném magam. Hagytam, hogy vezessen, az egyetlen pont az életemben, akinek szót fogadok. Kérdésére csak bólintok, mert nem akarom, hogy elmenjen még csak most jött. Hiánya így is felemésztett és most azzal fenyegetőzik, hogy itt hagy. A félelem azonnal úrrá lesz rajtam és besétálva az irodába leülök, hogy végig hallgassam a szavait. A vízből lassan kortyolok, nem szakítom meg a mondani valóját. Igaza van, meg fogják oldani, eddig is túlléptek mindenen.
Csak most nem egy ribancról van szó, hanem rólam. De nem fogok akadékoskodni. - Beálltam dolgozni, gondoltam segítek. Ismerkedem a vevőimmel. – kezdek bele, ha már megkérdezte, hogy mi történt és próbálok ügyet sem vetni az előző kioktatására. Mire is mennék a jobbik felem nélkül? Majd egy újabb korty után nézek a szemeibe. - Nem érzem jól magam, egésznap szédülök és fáradtnak érzem magam. A hasam is fáj. – kezem automatikusan lecsúszott az említett helyre és rémülve pillantok rá. - Ha baja lett, nem bocsájtom meg magamnak. – a szám úgy remeg, mintha a fagyás közeli állapotban lennék, de persze ennek köze sincs hozzá. Inkább a félelem és a rettentő sok aggódás. Noah nem viselte olyan jól, hogy apa lesz. - Noaht nem hívhattam fel. Félek. – úgy suttogok, mintha attól félnék, hogy elillan, vagy ép felébredek és kiderül nem is vagyok terhes. De aztán a valóság gyomorszájon vágva olyan görcsbe ránt össze, hogy az asztalba kell megkapaszkodnom, ahogy a hasamat a szabad kezemmel szorítom. - Solomon! – nyögöm a nevét fájdalmasan és nem bírok megmozdulni. - Fáj. – jó, mindenki tudja, hogy hercegnőként születtem és mindent túlreagáltam. Viszont most próbáltam megállni a helyem, ha már ennyire nagylány lettem. Próbálok jelenleg mindent megoldani egyedül. Ami persze kudarcba fullad, és a nagytestvérnek kell megint bevetnie magát. A fájdalom nem szűnik és összegörnyedve ülök a széken. Várva az enyhülést.
Lassan bólintok egyet. Még a korai szakaszban van, így nem találok azon semmi furcsát, hogy továbbra is dolgozik. Egyelőre az se látszik, hogy gyereket vár. Szótlanul hallgatom tovább a folytatást, azt sejtve, hogy hamarosan kiderül miért volt a kiborult hívás és az is, amit most is látok rajta. Aztán amit mond, az nem, hogy megnyugtatna, de annál inkább feszültté tesz. Keményen szorítom össze az állkapcsomat. Nem tetszik, amit elmond, amilyen állapotban van, ahogy kinéz jelenleg. - Hol a táskád? Megyünk a kórházba, most. Nem nyitok erről vitát. – Meg se próbálja azzal elodázni a dolgot, hogy nincs annyira rosszul. Inkább a semmiért menjünk be, minthogy ne, ha éppenséggel meg nagy a baj. Egyikünk sem orvos, jobb ezt rájuk hagyni, főleg, hogy jelen esetben még egy életről szó van, akiért felelős, úgyhogy nem fogunk játszani a helyzettel. - Egyelőre ne szaladj ennyire előre. Még nem tudni, hogy miért nem érzed jól magad. Hol van a táskád? – Feltételezem most is abban tartja a papírjait, amik jobb, ha nálunk vannak, amikor megérkezünk a kórházba, szóval, ha elárulja mégis merre keressem, akkor nem fogok habozni az ide hozásával. Arra csak elhúzom a számat, hogy Noaht úgy véli nem hívhatja. Nem tudom, hogy most hányadán is állnak, de jelen helyzetben azt hiszem nem ez a legkardinálisabb kérdés, ezért inkább a levegőben hagyom lógni úgy, ahogy van. Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk, fontossági sorrendben, ha lehetséges. - Fel bírsz állni? – Egyenesen a szemébe nézve teszem fel a kérdést, de arra nem számítok, hogy a választ a nevembe csomagolva kapom meg. Hallom a hangján, az eltorzuló arcvonásain, hogy egyáltalán nincs jó, mi több, valószínűleg egyre csak rosszabbul és talán magától nem is fog tudni kijutni az autóig. Bassza meg. - Oké, figyelj. Először is próbálj megnyugodni, tudom, hogy fáj, de a gyerek érdekében muszáj lesz. Utána kisegítelek az autóhoz, rendben?! – Szeretném, ha jelét adná annak, hogy felfogta, amit kértem tőle és, ha ez megtörténik, akkor a kezét átvetem a nyakam körül, majd nemes egyszerűséggel felnyalábolom a karjaimba. Vékonyka, könnyű, nem okoz gondot, kivinni a kocsihoz és bepakolni. A kávézót majd az alkalmazottja viszi addig, az most a legkevésbé sem érdekel, hogy igazán őszinte legyek. - Segítek bekötni az övet. – Nem tudom mennyire görcsöl vagy mekkora a fájdalom, amit átél, szóval próbálok inkább kéznél lenni és úgy segíteni. Amint ezzel megvagyunk, már ülök is be a volán mögé és irány a kórház. Beérve nem szarakodok, beviszem kézbe és segítséget kérek. Szerencsére gyorsan reagálnak. Elmondom, hogy kismama és rosszul van, a többi viszont innentől már az ő dolguk, én meg jobb híján addig leülök a váróban és rágom a kefét, amíg kiderül, hogy mekkora a baj..
Nem voltam jól, persze mindenki másképp áll a terhességhez, de úgy éreztem, hogy a terhesség harmadik hónapjába lépve talán nem erőltetem meg magam azzal, hogy párszor beállok segíteni a csajoknak. Viszont úgy tűnik, hogy a harmincon túl már nem megy minden úgy, mint a karikacsapás. Kezdem úgy érezni, hogy a világ összezsugorodik. Solomon azonnal reagált és próbált segíteni. Viszont én tudtam, hogy felesleges, mert ő itt kevés, pont, mint én és a kitartásom. - Az ajtó mellet a komódon. – emelem fel a kezem, hogy megmutassam a táskarejtek helyét. Mindig oda pakolom le, mert nincs szem előtt, de ha sietni kell, csak felkapom és mehetek is. Nincs felesleges kerülgetés. - Solomon, ne legyél ilyen. Látod te, hogy nézek ki? – kérdezem letörve, de legalább a sírást abba tudtam hagyni és pár mély sóhaj után már a légzésem is normalizálódott. Kezdtem igazán jól érezni, talán tényleg csak jómagam tehetek arról, hogy ilyen rossz állapotba kerültem. Noaht is kellene értesítenem, hogy valami nem okés, de hát nem vesz rá a lélek. Tekintve, hogy váltunk el. Nem igen tudta feldolgozni a történteket. Viszont nincs menekvés, terhes vagyok, ami úgy tűnik, hogy akár a halálomat is okozhatja. Mert lassabb úgy érzem, hogy bele halok. Mire válaszoltam volna a kérdésre, addigra a válasz teljesen hamisan csengett volna, a görcs olyan szinten rántott össze, hogy kiegyenesedni sem bírtam, nem hogy talpra állni. Olyan erővel markoltam az asztal lapját, hogy ketté is törhettem volna, ha jobban rá markolok. Ez biztos a gyerek bosszúja, hogy a családom még nem tudja, hogy terhes vagyok, és hogy az apja is egy nagy seggfej. - Igyekszem, igyekszem. De te nem érzed ezt. – úgy fogom a hasam, mintha ténylegesen attól félnék, hogy kiszakad. Bár tudom, hogy nem igen fordulhat elő. Viszont a félelem, hogy elvetéltem nagyobb volt. Épp csak elmondtam, az apjának, hogy úton van, el is kell vesztenem.
A félelemmel a szememben néztem a testvéremre, aki látszólag épp szétesett. Még nem láttam ennyire aggódni. De a karjai ismét vigaszt nyújtottak és nem foglalkozva semmivel elcipelt a kocsihoz, ahova beülve még be is kötött. A helyzet kezdet komikussá válni és a telefonomért nyúltam. Elgondolkodtam, hogy mit tegyek, míg Solomon megkerülte a kocsit, aztán visszatettem a telefont. Nem akarok frászt hozni senkire. Ha valami baj van, majd utána végig szaladok minden kört. A kocsiba nem mertem megszólalni csak úgy kapaszkodtam magamban, tompítva a fájdalmat. Aztán észbe kapva már a vizsgálóban voltam, az orvosom azonnal az ultrahangos géphez indult, én pedig aggódva néztem a képet, keresve a csöppséget. Minden rendben lesz. Ismételgettem magamban. Aztán rögtön vérvétel, minden féle vizsgálat. Úgy éreztem, hogy szétszakadok. - Kint a gyerek apja van? – kérdezi, mire n csak hevesen rázom a fejem. Amire persze azonnali pofavágásokat kapok. Lehunyom a szemem és próbálok nem tudomást venni arról, hogy miként néztek rám. Végül pedig megszólaltam. -A testvérem van kint. – hangom nyugodt volt, kezdett hatni a fájdalomcsillapító és a görcsoldó. Aztán a következő pillanatba behívják őt is. - Van egy rossz hírem. A terhesség nem lesz zökkenőmentes, a vérhiánya egyre nagyobb. Viszont a jó hír, hogy vérzés nem volt, de van egy kisebb vérömleny a medencébe. Ezen felül, a szüléshez biztosítanunk kell vért önnek. – néz rám, én pedig úgy érzem, hogy minden szavával megforgatja a kést a szívemben. - El kell tiltanunk a fizikai munkától és mindentől, amivel erőltetheti magát. Végül pedig. A babáról lenne szó. Nem egy magzat van az ultrahangon, hanem kettő. – úgy ejti ki a szavakat, hogy lassan beleőrülök. A székről felállva Solomonra nézek. - Nem lehetnek ikrek. – úgy éreztem, hogy összetörök és egyben felettébb boldog vagyok. Mint iker tudom milyen jó, ha van másik feled. De, mint anyuka nem tudom végig vinni.
Amint megvan a helyszín, hogy hol is a táska, már indulok is érte. A kezébe nyomom, ez legyen az ő dolga, hogy tartsa és meglegyen, minden másról majd gondoskodok én. Nem nagyon értem, hogy mire érti a húgom ne legyek ilyen. Mégis milyen?! Aggódó? Féltő? Gyorsan reagáló? A szétesettől marha messze vagyok, sokkal inkább rohadtul összeszedett, aki tudja mit csináljon ebben a helyzetben és nem az, aki lefagy vagy pánikol vagy viccnek fogja fel az egészet. Attól már régen baromi messze vagyunk, hogy a felsoroltak akármelyike is eszembe jusson. Ide orvos kell és ráadásul eléggé gyorsan is, így pedig nem marad más, minthogy magam vigyem be a kórházba. Ésszerűbb, mint a mentőnek magyarázkodni, miért is kellene kijönniük és úgy bevitetni, amikor én is meg tudom ezt tenni, ráadásul gyorsabban is, mint a segélyhívót pötyögni és azon keresztül elintézni mindent. - Nem, valóban nem érzem, de azt tudom, hogy ez senkinek sem jó. – Elsősorban a gyerekének, utána közvetlenül pedig neki. A pánikolás semmin nem segít, ahogyan az sem, ha nem nyugszik meg. Tudom, hogy ijesztő, de egyelőre semmit sem tud még biztosra. Majd a kórházban kiderül, hogy mi történt, de addig nem kellene az ördögöt a falra festeni semmilyen szempontból sem. Amíg várnom kell a húgomra és a vizsgálatra, addig van időm a váróteremben szétnézni. Óhatatlanul is ott dübörög bennem, hogy Lola az én gyerekemet várja, hogy bármikor kerülhet abba a helyzetbe, amiben a húgom is. Arról nem is beszélve, amit a sok elszórt plakát meg füzet hirdet a terhességgel kapcsolatban. Ettől pedig hányingerem támad, amit kénytelen vagyok visszanyelni és bár legszívesebben menekülnék innen, mégse tehetem meg. Szar egy helyzet minden szempontból. Mikor szólítanak, bólintok egyet és bemegyek a húgomhoz. Éppen elcsípem, amit az orvos mondott, de sok értelmet nem lelek benne, így nem tudom megfékezni, hogy ne szóljak közbe. - Ezt nem értem. Ha nincs vérzés, hogy van vérhiány és a vérömleny nem éppen azt jelenti, hogy belső vérzése volt vagy van? Miért van ott és mit szándékoznak vele tenni? ..és honnan tudják, hogy a szülésnél transzfúzióra lesz szüksége? – Ráncolom össze a szemöldökeimet. Fogalmazzon érthetőbben, mert ez így nem oké semmilyen szinten sem és nem kell a szívbajt hozniuk Aimeere meg rám se. Ha vérzése nem volt, akkor nem lehet vérömlenye, ez pedig alapvetően kusza a számomra. Az, hogy eltiltják a fizikai munkától, érthető és laikusként is be kell lássam, teljesen egyetértek vele, jobb lesz ez így. Az iker dolgon pedig valamiért meg sem lepődöm. Mi is azok vagyunk, valahogy természetesnek tűnik, hogy a húgom is azokat vár, noha ezzel együtt átfut a fejemen, remélem Lolánál nem ez áll fenn. Lenyelem a saját gondjaimat és próbálok a húgomra koncentrálni. - Úgy tűnik mégis. – A doki ezt mondta, nem?! Gondolom nem szívatásból vagy poénból tette.
Sajnáltam azt, hogy megint a bátyámra vagyok utalva és ezzel egy picit el is gondolkodtatott, hogy akarok én így gyereket, ha mindenért őt hívom? Azt se tudom, hogy jelenleg mik lehetnek a fejébe és ez jobban dühített, pedig tudtam jól, hogy mennyire le kéne nyugodnom. De azt is tudom, hogy ez nem fog karikacsapásra megoldódni és a szívem továbbra is dübörögni fog, a fájdalom pedig egyre jobban kínzott. Féltem, hogy mi történik velem és a babával. Aztán mire felfogtam, hogy már a kórházban vagyok, azonnal elkezdték a vizsgálatokat és csak jobban féltem. Nem szerettem a kórházakat, de az állapotomból kiindulva jobb lesz, ha megszokom. Sok időt fogok itt tölteni. Mélyen szívtam be a levegőt, mikor behívták Solomont, valami nincs rendben. Különben minek kellet volna neki bejönnie. Amint felálltam kicsit jobban éreztem magam, de erőtlennek, így inkább visszaültem és a testvéremre néztem. Előtört belőle az ügyvéd. Mindent támadásnak vélt, csak a kezéért nyúltam, hogy ne támadjon.
De hát apánk vérmérsékletét örökülte. Úgy fogtam a kezét, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, eltűnik. A doktort csendben hallgattam. - Szóval vérzés. – megremegtem. Még erre sem vagyok alkalmas, hogy kihordjam a gyereket. Vagyis, gyerekeket. Lehunytam a szemem. Nem akarom, hogy bajuk legyen. Én tényleg mindent megtettem, akartam őket, most már az én részem és attól féltem, hogy el fogom veszíteni mindkét csöppséget. A szám remeget, ahogy az orvos kitért Solomon kérdéseire. - Mss Riddle kórtörténetében gyerekkori vérszegénység van, ez az évek alatt nem csökkent. Valószínűleg élete végéig követni fogja. A vérzést pedig úgy értse, hogy nem távozott a vér a testéből, hanem a méhen belül gyűlt fel. Ami a rosszabbik eset. Ezzel egy fajtanyomást gyakorol a magzatokra. – éreztem, hogy összeomlok. A gyerekeim veszélyben vannak? Kapkodni kezdtem a levegőt és mocorogni kezdtem a széken. Nem hallgathatom végig, féltem és elengedtem a testvéremet. Felállva kezdtem el sétálni faltól-falig róttam a köröket, ahogy az orvos beszélt tovább. - A transzfúzió azért kell, Mr. Riddle, mert amúgy i kevés a vér a húga szervezetébe, és higgye el a szülés folyamán elég sok vér fog ürülni. Ne higgye, hogy ha nem lenne szükségszerű, akkor említeném. Bele is halhat a vérveszteségbe. – úgy mondta ki a szavakat, hogy megfagyva fordultam feléjük. - Nem egyezek bele. – a hangom határozott volt. - Elutasítom a transzfúziót. Nekem aztán nem kell semmilyen idegennek a vére. Oldja meg, maga az orvos. – a mellem alatt összefűzöm a kezemet és már épp készülnék elhagyni a poklot mikor utánam, szól. - Kisasszony, sajnálatos módon nem engedhetem el. 72 órára megfigyelés alá kell vonnom. A magzatok és a saját érdekébe. Ágy nyugalom és figyelnünk kell, hogy felszívódjon a vérömleny. Kap infúziót, hogy elősegítsük a mielőbbi gyógyulását. – úgy éreztem, mint aki saját magát árulta el és a kilincset szorongattam. Ha most tehetném, kiugranék az ablakon.
Semmit sem vélek támadásnak – és magam sem alkalmazom – csak éppen nem értem, ami történik. Nem világos a megfogalmazás, főleg nem pontos és ez sokkal inkább nyugtalanít, mintha inkább rendesen, akár szaknyelven kifejezve magát, de legalább elmondaná a doki, hogy mégis mi a francos fene folyik itt, a húgommal, a terhességével és egyáltalán az egész helyzetet érthetően felvázolná. Fel se tűnik hirtelen, hogy a kezem után nyúl a jobbik felem, leköt az, hogy bárminemű értelmet nyerjek az elhangzottakból. Tudni akarom, hogy mi és miért történik vagy éppen, hogyan fog, ha már jóslásokba is bocsátkozott az előbb a szemben álló fehér köpenyes személy. - Vas pótlás vagy bármiféle vérképző szer esetleg étrend nem segítene? – Ha vérszegény, akkor azt már most sem ártana kezelni, pláne, hogy most már ott a gyerek – azaz gyerekek – is benne. Nem értek hozzá, de azt hiszem, ha csak a szülés környékén kapnak észbe, az valahogy nagyon kevésnek tűnik nekem. Az meg természetes, hogy féltem a húgomat és biztonságban szeretném tudni maximálisan. - Ezek szerint, akkor belső vérzése volt. Mitől? – Az nem túl normális, ha csakúgy vérömleny keletkezik a testben, elvégre alapból nem így működik az emberi test. Akkor másnak is folyamatosan ilyesmi gondja lenne vagy egyáltalán nem is lenne gond, mert magától ürülni tudna, de legjobb tudásom és ismereteim szerint a belső vérzés kicsit sem okés, elfogadható, természetes vagy normális. Annak oka kell, hogy legyen és, ha megvan az oka, akkor az ellen se ártana tenni valamit. - Hogyan kívánják eltávolítani? Ha nyomást gyakorol a magzatokra, az mennyire veszélyes rájuk nézve? – Úgy tűnik nem tudok kifogyni a kérdésekből, de nem érdekel. Azért van a doki, hogy megválaszolja őket és főleg, hogy arról biztosítson, Aimee jó kezekben van. Ez is a munkája része, hát végezze el, mert eddig nem nagyon sikerült neki ez a szegmense a teendőinek. Eszembe sem jutott félvállról venni az egész vérszegénység dolgot, ezért is kérdezek rá mindenre, amire lehet és nem érdekel, ha kötözködésnek véli. Vélje. Legalább tudja, hogy nem vagyunk az a fajta páciens, aki mindenért kezet csókol az orvosnak és elmélyíti benne azt a tévképzetet, hogy istent játszani rendben van. Nagyon nincs és ne is érezze azt, hogy velünk ezt meg lehet csinálni. Nem hagyom. Bólintok egyet röviden, hogy felfogtam a veszély mértékét, de a következő pillanatban a húgom kitörésére leszek figyelmes és azonnal feljebb szaladnak a szemöldökeim a képemen. Komolyan nem hiszem el, amit hallottam az előbb.. - ..és, ha nem tudják máshogy megoldani, akkor inkább ott maradsz a műtőasztalon te is meg a kicsik is?! Térj észre, nagyon kérlek. – Tudom, hogy ez nem hangzott valami kedvesen vagy együttérzőn tőlem, de szeretném, ha megértené; ez nem olyan kérdés, amit a szeretné-nem szeretné elven dönthet el. Nem akkor, ha fontos neki a saját- és a gyerekei élete. Hiába van meg a joga ahhoz, hogy elutasítsa a beavatkozást. - Nem fog elmenni, itt marad. Gondoskodom róla. – Fordulok vissza a doki felé, de előbb még a húgom is kap egy pillantást, miszerint jobban jár, ha nem áll neki vitatkozni. Nem nyerne vele ugyanis semmit, csak kockáztatná a maga és a gyerekei életét is, ami – szerintem – baromira nem éri meg a cirkuszt.
Minden szavukat hallottam, nehéz lett volna nem figyelembe venni. Jelenleg, mint a testvérem, mint az orvos egy keményfejű, felelőtlen nőnek tartanak. Minden kérdésre válaszolt, én pedig hagytam, hogy a félelem úrrá legyen rajtam. Az utolsó mondatra megfordultam. - Már kiskoromban sem szettem a gyógyszereket. – tudattam Solomonnal az információkat, amit az orvos is akart, hiszen benne van az aktámban, hogy mennyi vérképzőszert írtak fel, de én egyiket sem szedtem be. Úgy voltam vele, hogy egy kis vérhiány nem akkora baj, mint az, hogy leáll a veséd. A doktorra néztem éles szemekkel. - Először is, az orvosság, amit belém akartak akkor tölteni, mind vesekárosító volt, elmondja neki azt is, hogy míg szedtem leállt a vesém? – csípőre tettem a kezem és felnyögtem, ahogy visszagondoltam a múltra. Sose mondták el anyámék, még apám sem tudhatott róla. Lefogadom, hogy most sem tudja senki. Hiszen anyám selejtnek tartott, az erős és egészséges bátyám mellett. Na, jó, csak én képzeltem be. Mindkettőnket ugyan úgy szerettek. Bólintottam arra, hogy úgy is rá fog venni, hogy maradjak, ezért kimentem a folyosóra, nem vagyok hajlandó tovább bent maradni és hallgatni azokat a dolgokat, amiket lehetségesen át fogok élni. Nem mentem messzire, hiszen nem éreztem magam olyan fényesen, de kellet egy csepp csendesség. Leültem az egyik székre és a tenyerembe temettem az arcomat.
Hangosan kifújtam a levegőt. Nem kellet, felnézzek, hogy tudjam a testvérem ott áll előttem. - Itt maradok. – mondom, egyszerűen. Mérges vagyok, nem tudom elhinni, hogy ha vigyázok magamra, nem iszok, nem dohányzom, még is az én terhességem alatt történik ilyen. Az, aki úgy füstöl, mint a gyárkémény, vagy épp nem bír megállni a lábán, vele semmi nem történik. Már felháborító. Nem tudok a szemébe nézni, csak beharapom a számat és a cipőjét nézem. - Ez a büntetésem? – kérdezem, bár nem épp tőle, sosem voltam hívő, de most egy pillanatra úgy éreztem, hogy a mindenható játszik velem türelemjátékot. Egy pillanatra boldog voltam, aztán ennyi volt, még az sem biztos, hogy továbbra is kihordhatom az ikreket. - Menj csak haza. Pihenned kell, hallottam, hogy holnap nagy napod lesz. – letörlöm a könnyeimet, felállva nézek rá. Mint a régi Aimee, aki minden szarságot félre tett és olyan voltam, mintha meg se történt volna semmi. Nem is akarom érezni a tehersúlyát, ami a pocakomban van. - Köszönöm. – hajolok oda hozzá egy gyors puszira és ellépek mellette. El kell, menjek, magára kell hagynom őt. Nem menekülhetek mindig hozzá. A fájdalom a szívemben óriási, hiszen a lépés, amit megkészülök tenni a leghatalmasabb, amit az eltelt évek alatt valaha léptem.
Ohó, közel sem kapok válaszokat. Nem megfelelőeket, nem teljes körűeket, így pedig igen könnyen és hamar fogok pert akasztani az egész bagázs nyakába, mert még mindig nem tudom mégis mi a jó büdös francért vagyunk itt?! Miért van vagy volt belső vérzése a húgomnak, hogyan hat ez a gyerekeire és így tovább. Az pedig alapvető jogunk, hogy pontos tájékoztatást kapjunk, olyat, ami számunkra is érthető. Már éppen kilátásba helyezném az orvos számára, hogy éppen mivel is játszik – ne nézzen már minket mezei idiótáknak –, amikor a testvérem úgy dönt, hogy a legjobb megoldás, ha úgy viselkedik, mint egy idióta. Imádom, szeretem, ő a másik felem, de egyszerűen az agyam eldobnám attól, amit most itt leművel. - Ez már nem csak rólad szól, vedd már észre! – Morgom az orrom alatt, mert nagyon könnyű azzal hajigálózni, hogy már csak azért, sem szedi be a gyógyszereket – el végre miért is tenné?! – amikor olyasmi hagyja el a száját, amitől gyakorlatilag a levegő is megfagy a helyiségben. Mi a fasz?! Döbbentem nézem Aimeere és, ahogy elhagyja a szobát, röviddel utána én is követem. A doki érdekel, most a legkevésbé, az viszont végtelenül rosszul esik, hogy a tulajdon ikertestvérem a képembe hazudott ezek szerint és nem ma kezdte.. Lenyelve mindazt, ami most a fejemben zajlik, lépek oda hozzá. Az arcom rezzenéstelen marad, nem akarom, hogy tudja, mennyire baromira rosszul esik, amit csinált és csinál most is, ráadásul eszemben sincs rosszabb tenni a helyzetet, így is rohadtul aggódom érte. Leülök mellé és előre dőlve támaszkodom meg a térdeimen, miközben az arcát próbálom kifürkészni. Nagyon szeretnék rákérdezni nagyon sok mindenre, de érte félreteszem, veszek egy nagy levegőt és későbbre halasztom mindazt, amiről úgy gondolom, hogy nem most és pláne nem itt kellene elhangoznia. - Miről beszélsz? – Nem tudom, hogyan is érti ezt, de van rá néhány tippem. Viszont nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, ezért inkább kérdezek tőle. Csak olyasmit, amiről úgy vélem, hogy meg tud vele birkózni, a többit pedig egyelőre eltemet magamban csendesen. Ráérek még vele előhozakodni, hiszen itt én csak másodlagos vagyok… - Mégis mikor döntöttél úgy, hogy nem kellek az életedbe? – Nem vagyok haragos csak sértett és baromira megbántott, ma már sokadjára általa, de nem igazán mondhatni, hogy nagyon érteném, mit és miért tesz vagy mond. Elkapom a csuklóját a puszit követően, mert nem mehet el, így nem. - A szobádba kísérlek, azután rád bízom, hogy mit magyarázol meg most és mit nem. Nem fogunk semmi mellett elmenni vagy eltemetni, de az állapotodra való tekintettel halaszthatjuk is. Azt viszont szeretném, hogy tudd; szeretlek, de most eléggé megbántottál, több mindennel is. Nem, most ne mondj semmit, csak menj. – Biccentek a fejemmel, amikor a nővér megjelenik, hogy megmutassa, melyik szobába fektetik be, amíg megfigyelés alatt tartják majd.
Az életem a fejetetejére állt és úgy érzem, hogy a nyomás most fog összeroppantani. Olyan dologba fogtam bele, amit nehezen fogok tudni lenyelni és van egy olyan érzésem, hogy az orvosok sem fogják ezt megkönnyíteni. Főleg ha arra gondolok, Solomon mennyire tud aggódni. Persze ez jó, hiszen úgy nevelkedtünk, hogy aggódjunk a másikért, legyünk mellette és támogassuk. Azt hiszem ez túlságosan jól ment, tekintve, hogy apánk mennyire nem nézte jó szemmel, hogy én letértem az útról és Solomon teljes mellszélességgel támogatott. Azt hiszem ez volt az első komolyabb fellépés, amitől apám meglepődött. De jön még további meglepetés. Lehet, kellene neki valami szíverősítőt szedni. Mielőtt hozzávágom, hogy terhes vagyok, a legjobb barátja és cégtársa fiától és a hab a tortán, hogy ikerbabák lesznek. Így belegondolva nem tudom mennyire lesz jó döntés ezt megmondani neki. Az orvos szavai csak a fejemben motoszkálnak, ahogy kijövök és Solomon hangja töri meg a csendet. Épp csak válaszolnék a kérdéseire, de jön a következő, ami felért egy gyomorszájon vágással. Mert tényleg ezt terveztem, de így kimondva, figyelve a szemét. Már nem volt annyira jó ötlet. Nem akartam sírni, mert felesleges. Meg kell várnom míg elmegy és addig csak tovább nyelem a sós könnyeimet. A távozást láttam a legjobb módnak, de nem ereszt. A kezemre nézek, ahol a keze olyan könnyedén kulcsolódik a csuklómra. Bólintok a szavaira, hogy elkísér, és a nővért követtem, meg sem néztem melyik szoba volt az. A nővér közölte, hogy visszajön később és hoz egy kórházi ruhát, amit fel kellene vennem.
Az ablakhoz sétáltam, körül sem néztem a szobában, hogy milyen az egész. Mély levegőt vettem, ahogy rendeztem a gondolataimat. Most próbáltam nem idegeskedni, még ártok vele a babának, vagyis babáknak. Még szoknom kell, a gondolat is fullasztó volt. Mert egy babával még elbűvészkedtem volna, de kettő.. - Hat évesek voltunk, emlékszel arra a nyárra? Az első volt, amikor te elmentél nyaralni a nagyiékhoz én pedig itthon maradtam. – a sóhaj úgy szakadt fel bennem, mintha valami óriási titkot készültem volna elmondani. Viszont nem volt nagy, csak még kicsik voltunk, hogy felfogjuk és utána már a feledés homályába veszet. - Szóval azon a nyáron volt a gyógykezelés, mert kiderült, hogy erősen vérszegény vagyok, mindig én betegedtem meg előbb. Arra tippeltek, hogy én voltam a kisebb, minden szempontból. Viszont a gyógyszerekkel kiküszöbölik. De a veséim leálltak. Hogy ne ijedj meg, elküldtek a mamáékhoz, én pedig egyedül maradtam, az óriási gépekkel, kaptam egy macit, hogy osszam be. Anya egésznap nem nézet rám. Apa meg apa. Alig vártam, hogy haza gyere. – lassan fújtam ki a levegőt, mert ez az igazság. - A büntetésem meg az, hogy lefeküdtem Noahval, hogy terhes lettem. Hihetetlenül undorodom magamtól. Ismerem Noaht, kiskorunk óta tudom, hogy egy hatalmas seggfej. Most pedig olyan, mintha megátkoztak volna. Ha már megtörtént legyen izgalmas. – nevetek fel keserűen és felé fordulok végre valahára, hogy lássa, mennyire komolyan gondolom a dolgokat. Nem is attól féltem, hogy mit fog ehhez szólni Solomon, hanem a saját lelkiismeretemtől féltem. Mert szó szerint szembe köptem magam, a saját hülyeségem homlokon csókolt. - De nézzük a jó oldalát, megszokták, hogy én vagyok a fekete bárány, nem is vártak mást. – köszörülöm meg a torkom, ahogy leülök az asztalhoz és intek neki, hogy üljön le. - Nem akartam neked hazudni, nem akarlak kizárni az életemből. Csak magammal nem tudok kibékülni. – vallom be azt, ami olyan régóta nyomja a lelkemet.
Csalódott vagyok, de az nagyon. Ez nem méreg, nem is harag, inkább az a fajta érzés, amikor minden hited beleveted valakibe és utólag kiderül, hogy kár volt, nem érdemelte meg az illető és alapjában véve rendülsz meg saját magadban és az ítélőképességedben. A húgom volt eddig a másik felem. Valaki, aki ugyanannyira én, mint saját magam és fordítva, most azonban valahogy elpattan valami bennem és már hirtelen nem érzem azt, amit eddig igen. Bár nem biztos, hogy jól írom le a dolgot.. Sosem hittem volna, hogy ilyesmit képes lenne eltitkolni előlem, azt pedig pláne nem, hogy ennyi éven keresztül. Minden egyes mondata, mintha csak felérne egy-egy gyomorszájon vágással és valahogy mégis jobban örülnék, ha tényleges volna ez, semmint képletes, mert utóbbi sokkal jobban fáj és mélyebb hasadékot ejt a kettőnk közötti kapcson. Ahogy hallgatom úgy leszek egyre inkább letört és kiábrándult, a csalódottság pedig csontig hatol belém. Hogy tehette ezt, hogyan titkolhatta el annyi éven át? Pont velem tette meg, előttem akarta eltemetni és soha nem szólni róla, hacsak ki nem bukik? ..és legfőképpen miért jutott eszébe egyáltalán, hogy ez a legjobb megoldás, amikor egész életünkben mindenen osztoztunk egymással??! Mit tettem, amiért ennyit érdemeltem tőle? Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben és, ahogy egyre többet mesél, úgy érzem, hogy egyre kevésbé ismerem őt. Nem adom különösebb jelét, de egészen a húsomba, az elevenembe vág az átejtése és jelen pillanatban nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e ezt megbocsátani neki, akármennyire is szeressem és legyen az életem igen fontos része. Persze, emlékeszem arra a nyárra, ezért csak bólintok a kérdésére, de közben ott burjánzik mindaz amit a szavai keltenek életre bennem. Lassan újra bólintok egyet, de közben pedig egy lépessel távolodom is tőle, szó szerint. - Aha, értem. Neked pedig majd harminc év kellett ahhoz, hogy ezt elmeséld.. – Nem egészen annyi, de majdnem. Ez pedig iszonyatosan bánt. El sem tudja hinni ebben a pillanatban szerintem, hogy mennyire is pontosan. Hangosan szusszanok egyet és miután lenyeltem mindazt, amit a számból kikívánkozva, szólalok meg, kékjeimet ráemelve. - Noah egyáltalán nem seggfej, amit észrevennél te is, ha kinyitnád a szemed. Ha egy éjszakára jó volt, hogy ne viszkessen a lábad köze, akkor vehetnéd a fáradtságot, hogy ezt te is meglásd, ha már így alakult. – Érzem, hogy lassan, de annál biztosabban betelik a pohár vele kapcsolatban, akármennyire is szeressem a testvéremet. - Ne Aimee, ezt ne kezd el. Ha akartad volna, akkor régen elmondtad volna, de nem tetted. Kizártál, ez pedig a te döntésed volt, amit én soha nem tettem meg veled fordított esetben. Szeretlek, de most nem akarlak látni. Nem megy. – Megrázom az üstököm és a következő percben kénytelen vagyok elhagyni a helyiséget azzal a tudattal, hogy ő megtett valamit, amire én sosem lettem volna képes a helyében.
//Hacsak nem állítasz meg, úgy azt hiszem ez záró volna a részemről. Nagyon köszönöm a játékot, egy élmény volt. *-* <333
Kezdőlap
