Túl sok mindenen agyalok azokban a percekben, amiket a bátyám társaságában tölthetek el. Kellemes meglepetésként fogadtam el a találkozásunkat, még ha a kapcsolatunk szeszélyesebb is egy őszi időjáráshoz képest, de milyen testvérek azok akiknél nem így működik ez? Egyszer szövetségbe létezünk, máskor meg egymás ellenségeit testesítsük meg, de amikor egy harmadik fél is beszáll a buliba, akkor egyértelműen a másik pártját fogjuk. Nem volt betervezve, hogy újra láthatom őt a korábbi lelépése után, így különösebb forgatókönyvvel sem készültem. Tudtam mindig is, hogy beszélnünk kell, csak azt nem tudtam, hogy a végén hogyan jövünk majd ki belőle. Sok hibát vétettem a múltamba, amikre egyetlen józan agysejtem sem büszke. Utólag könnyű okosnak lenni és azt mondani, hogy bár ne így és bár ne úgy lett volna, de a múlton való búslakodásom nem rúg majd engem seggbe és repit el a kívánt jövőbe. Magamnak kell tenni érte, hogy egyáltalán a jelen kellemetlenségeiből kimászva normális jövőm, jövőnk lehessen. A bátyámmal rengeteg évet töltöttünk külön és szinte alig ismerjük a másikat. Ahogyan ő, úgy én is az idővel együtt változtam, de azt aki gyerekkorom óta nevelt és vigyázott rám, őt a kihagyott idők ellenére sem tiszteltem kevésbé. Jake olyan ember volt a szememben, aki én igazán sose lehettem, ám egy részem mindig is vágyott ennek elérésére. De az élet pofátlanul közbeszólt, én pedig túl gyáva voltam ahhoz, hogy minden bátorságomat összekaparva visszaszóljak neki. Nem jó arcokkal bandáztam és nem jó dolgokat tettem. Ezek viszont nem akkor vágnak igazán képen, hanem abban a pillanatban, amikor a lányodat nézed és hálát adsz minden egyes reggel eljövetelének, amiért megúsztad azt, hogy viszonzásként elvegyék tőled. Minden nyamvadt percemben aggódtam érte és ez addig nem is lesz másképp, amíg a múltamat végleg le nem zárom – kerüljön is az bármibe.
Olive sorsa csak még egy lapáttal rátett gyenge lábakon egyensúlyozó gondolataim követésére. Az a sztori, ami az én kézírásommal lett elkönyvelve gyomorforgató tudatként hat rám. Ám nem én irányítottam a tollat tartó kezemet, de a jelenlétem nyomát hagyta a vele történteken. Nem tudok egyszerűen túllendülni azon a tényen, hogy ez ne lenne az én hibám.
Bólintással és egy fintorral együtt reagálom le válaszát. Bár Olive megválogathatta volna  akkor a társaságát és nagy ivben elkerülhetett volna engem, amikor még megvolt rá esélye. Ami pedig még rosszabbá teszi az egészet, hogy találkozásunknak még egy másodpercére sem emlékszem. A szégyenérzet a tetteim iránt pedig úgy szambázik végig a szervezetemen, mint egy élményparkos hétvégi kiruccanás.
A bátyám jelenlétéért iszonyat hálás vagyok. Nem érdemlem meg a vigasztalását vagy a megértését, de kérés nélkül adja át, miközben azt érezteti velem közben, hogy a jövőm még nem teljesen fordult át reménytelenbe. A gondolataim, mint egy bekrepálni készülő régi masina úgy kattognak a fejemben és egy hosszú távú megoldást kutatnak. Egy kilépőkártyát a nagybetűs Pokolból, amit a múltamban lévő férgek szabadítanak azok nyakára, akik a hátuk mögött kavartak. Márpedig olyan bűnlajstrom van ellenük a részemről, amivel nem járnék jól, ha betalálnának és őszintén szólva nem is akarom azt kivárni. Üss vagy téged ütnek elven én most inkább azt a csapatot erősíteném, akik bezsebelik a kezdőütést.
- Persze, nem is gondoltam mást. - félmosollyal tudatom magammal is azt, amire ő felhívta a figyelmemet. Jake nem gyerek már, akit a széltől is óvni kellene, de akkor sem tudom csendre inteni a bennem dúló aggódást. Éveket töltöttem elzárva a normális élettől olyan alakok társaságában, akik emberileg semmit se értek. Akiket önző módon hajtott a vágy, hogy eltapossanak mindenkit, aki az útjukat keresztezi és nem féltek bármit megtenni ezért. Kettős gondolatok cikáznak a fejemben, mert bízom a bátyám képességeiben, viszont jól ismerem a másik oldalt is. Ez utóbbi pedig elég indokot ad arra, hogy a bennem lévő nyugalomnak másodpercek alatt búcsút intsek.
A lábam szüntelenül rugózik idegességemben és miközben szám előtt összekulcsolom az ujjaimat, Jake szavaira is bólogatni kezdek.
- Már rég nem a harag vezérel. Azon két idegbajjal ezelőtt már túlestem. - két tenyerem közé fújok, hogy felmelegítsem a kezeimet, melyeket össze is dörzsölök ennek érdekében. - A börtön már nem választási lehetőség, hanem az egyetlen ütőkártyám, Jake. Nincs egyetlen olyan következmény sem, amit ne vállalnék be Hannahért. És ha egy fikarcnyi esélyem is van arra, hogy ezek után félelem nélkül élhetek tovább a lányom közelében, akkor ott már nincs mit átgondolnom sem ezen. - vallom be magamból kiadva gondolataimat. - Ígérem, nem csinálok több hülyeséget. Normálisan és nem ész nélkül akarom ezt végigzongorázni, mert tudom jól mit bukhatok vele. Egy szem morzsáért amúgy se fogják a kisujjukat sem mozdítani, esetleg annyira, hogy a hűvösre tegyenek, ha már megkönnyítve a dolgukat önként sétáltam be. - mert lennék ilyen barom, de most nem leszek.
- Nem szívesen rángatnálak még jobban ebbe bele, ha nem muszáj. Ez az én saram, nekem kell kimásznom belőle, ha már voltam olyan ökör és hagytam, hogy nyakig belesüllyedjek. Legalább az egyikünknek legyen normális élete. - gondolkozom el, de a vallomása kapcsán rá kell jönnöm, hogy ez mondhatni egy elhamarkodott kijelentés volt a részemről.
- A rohadt életbe! Nagyon sajnálom, bátyó. - fordulok felé együtt érzően és kivételesen most nincs hangulatom belekezdeni a mondhattad volna előbb is egyéb változataiba. - Mennyire súlyos? - teszem fel kérdésemet, bár remélem semmi illetlenbe nem tenyereltem ezzel bele. Egyszerűen jó lenne tudni az esélyeiket. Ha meg igen, Jake úgy is leállít majd. - Hogy viseled? - érdeklődök felőle, mert igenis érdekel mi zajlik most benne. Egy ilyen hirt nem lehet csak anélkül eltemetni magadban, hogy végül az fel ne emésztene.

Dühös vagyok. Ez az a fajta düh, amikor nem akarok beszélni róla. Miért kell elviselnem, hogy van egy öcsém? Nem kértem anyáékat, de még a mikulást sem arra, hogy lepjen meg egy testvérrel. Nagypapa izgatottan várta a hazaérkezését, én meg azt kértem az aranyhaltól, hogy ne hozzák haza, mert nincs szükség rá. Anya nyugodtan kezelte a kitöréseimet, nem szidott le érte, hogy nem vártam a gólyát, ahogyan ők fogalmaztak. Jason egész álló nap sírt hosszú hónapokon át, apa annál több időt töltött vele anya és apa is. Megőrjített, hogy bármit csináltam, az nem volt elég érdekes, hogy lenyűgözzem őket és akkor jött a nagyszerű ötlet…mi lenne, ha megválnék tőle, vagy eladnám a szomszédnak? Valamit meséltek az óvodában is arról, hogy melyik módszert alkalmazzam, de nem voltam kislány, hogy süti vásáron ajándékozzam oda az öcsémet. Sokkal agyafúrtabban kellett eljárnom. Heteken át törtem a fejemet és az tűnt a legjobb ötletnek, ha kilököm babakocsival együtt az autó elé. Megszabadulok a tehertől és anya meg apa is boldogok lesznek, hogy ismét hárman vagyunk. Egyik délután anya megkért rá, hogy vigyázzak addig rá az udvaron, amíg alszik, ő meg elkészíti az ebédet. Nem kellett sokat győzködni, hogy bevállaljam. A babakocsit nem nagyon értem fel, de a fogantyúját még igen. Emlékszem, hogy mennyire féltem és vártam, hogy mi lesz a tervem végeredménye. A kertkaput kinyitottam és ügyesen tologattam előre, hogy aztán „véletlenül” elszabaduljon a kocsi és sírva rohanjak be anyához. Már ott volt a kezem, hogy megtegyem, de aztán anya idő előtt jött ki és sokkolt le azon, hogy mire készülök. Nem merte elmondani apának, láttam rajta, hogy meg van rendülve, de nem értettem, hogy miért. Csak arra vágytam, hogy újra hármasban legyünk, aztán úgy döntött, hogy apára bízza Jasont és elmegy velem moziba és mekibe. Hirtelen megint úgy éreztem, hogy én vagyok a középpontban. Anya ölelgetett és puszikkal halmozott el, mint annak idején. A játékautómat forgattam a kezemben, amikor az ölébe ültetett és lágyan cirógatta a hajamat, majd a fejem tetejére fektette az állát.
- Jake szívem, figyelnél anyára, egy pillanatra? – letettem a kezemből a kis autót és felnéztem a barna íriszeibe. – Kincsem…beszéljünk az öcsédről. – tudtam, hogy le leszek szidva, de anya csak várt rám, hogy mondjak valamit. – Nem szeretem. – böktem ki kertelés nélkül, mire csak olyan anyásan pillantott rám. – Elmondod nekem, hogy miért nem szereted? – érdeklődött lágy hangon, miközben egyetlen másodpercre sem eresztett el a karjai közül. – Mert mindig csak vele foglalkoztok, mindig ő az, akinek utoljára adsz jó éjt puszit, és apa már nem is focizik velem, csak a nagypapa. – anya szemében fura könnycseppek jelentek meg, mintha egy kicsit megkönnyebbült volna. – Féltékeny voltál, Jake? – simogatta meg a vállamat, és szelíden cirógatta meg a kezemet. – Nem….én nem. – akkor döbbentem rá, hogy mit jelent féltékenynek lenni. Anya elmagyarázta nekem, hogy Jason még annyira kicsi, hogy csak a sírással tudja jelezni, amit én már szavakkal adok a tudtára. Ha éhes vagyok, már tudok kérni, de ő csak így tud jelezni. Nem szeretik jobban nálam, csak esendőbb, mint én. Elmagyarázta, hogy én már nagyfiú vagyok, és egyedül is tudok néha játszani, de ha legközelebb azt érzem, hogy elvonja az öcsém a figyelmét, akkor nyugodtan szóljak. Aznap minden megváltozott, mert onnantól anya volt az, aki hozzám jött utoljára és éjszaka odabújt mellém. Nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy bántani terveztem az öcsémet, de anya enyhített a fájdalmamon. Apa soha nem tudta meg, hogy mi történt azon a délutánon, ahogyan az öcsém sem. Majdnem megöltem őt, és nem voltam jó testvér.

A jelenbe visszatérve ugyanezt érzem, amiért titkolóztam előtte. Anya minden pillanatban a helyes úton tartott, de már nem volt közöttünk, hogy megmondja, mit tegyek. Hiányzott, de nekem kellett ügyelnem rá, hogy az öcsémnek ne essen bántódása. Ki nem állhattam magamat emiatt, de jobban örültem annak, hogy itt volt, és lélegzett. A féltékenység sok mindent megváltoztatott, de anya volt az irányadó, az egyensúly, a védelmező. Olive halála egy súlyos tragédia, de Hannah nem érezheti azt, hogy ne lenne mellette az édesapja. Mindkettőnknek volt hibája, de az öcsémnek itt volt a lehetősége, hogy egyenlítsen és bemutasson a sorsnak.
- Nem befolyásolhatod, hogy kiket ismersz meg. – tagadólag rázom meg a fejemet, de túlságosan belelovalja magát a helyzetbe.
- Hannah-nak nem lesz baja, ahogyan nekem sem. Meg tudom védeni magamat öcskös. – biztatom, és ha arra kerülne sor, akkor mindent meg fogunk tenni, hogy a kislánynak a haja szála se görbüljön meg. Régen könnyebben ment, hogy megvigasztaljam őt, de most csak annyit tehetek, hogy az ölembe húzom. Férfi vagy kisgyerek, attól még az öcsém. Kis idő múltán ő helyezkedik feljebb ültében és pillant rám oldalasan. Az ötletei olykor meredekek, de nem vitatkozom, csak megvárom, hogy dűlőre jusson magával szemben is. Elrévedezek, mert súlyos a jelen mindkettőnk számára, ahol választás elé állunk.
- Figyelj, ne haragból cselekedj először is. Olive-ot már nem tudod megmenteni és ezt be kell látnod Jason. A lányod élete a tét, hogy milyen jövőt szánsz neki. A börtön sem biztos, hogy megoldás, de működhet. Nem fogok kertelni, de amit tettél annak következményei vannak. Feladni magad csak akkor érdemes, ha tudod, hogy mit vársz cserébe. Alkut köthetünk, de annak is meglesz az ára. Össze kell szedned az információkat, és mérlegelni. Ha ezzel megvagy, akkor üljünk le újra beszélgetni és döntésre jutni, addig meg gyertek át, hozzad Hannah-t is. Nem vagy egyedül, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy biztonságban legyen, és rendezni tud a múltadat. – hallgatok el, mert megszólal a csipogóm. Egyetlen pillantást vetek rá, de nem sürgős, mégis a torkomban dobog a szívem.
- Maddie-nek agydaganata van, ezért vagyok New Yorkban. – bököm ki végül.

Egészen Hannah érkezéséig évek teltek úgy el, hogy egy percig sem voltam hajlandó eljátszani a saját család gondolatával. Abban az időszakban csoda volt, ha a másnapnak élve a végére érhettem, nemhogy egy hosszabb távú tervet dédelgessek, aminek amúgy sem láttam sok esélyét. Nem tudtam mit hoz a másnap, nem tudtam mit kell tennem vagy kivel ahogyan azt sem mennyi ideig mehet ez így tovább mielőtt a szervezetem végleg beadná a kulcsot. A szemeim előtt tört darabokra a jövőm és csak a múlt időszakaiból nyerhettem vigaszt. Abból, hogy a bátyám talán szerencsésebb életet építhet fel az enyémnél és hogy remélhetőleg a Lesterek közül ő legalább megúszta a sorsunknak szánt morbid humort. A család mindezek mellett egy olyan nevetséges képet festett, amelynek gondolatmenetébe nem lett volna érdemes mélyebben belemászni. Most évekkel később mégis itt ülök a bátyámmal elodázva az elkerülhetetlent és próbálom kinyerni az értelmet a szavaiból. Azokból a szavakból, amik egy olyan nő életének lezárását írják körül, akit soha nem ismerhettem meg igazán mégis szerencsétlenségére a sorsunk egy ponton akaratunk ellenére is összefonódott. Olive neve az elmúlt egy év során zavaros felhőként lebegett mindennapjaim felett és kérdések hadát hagyta hátra bennem. Életem egy olyan időszakába toppant be, ahol kellően nem voltam tudatában a tetteimnek ahhoz, hogy énem egy jobb oldalával mutatkozhassak be neki. Akit lehetőségem sem volt megbecsülni vagy vállalni a felelősséget azokért a következményekért, amikhez én is kétségkívül hozzájárultam. Eddig a pontig az édes tudatlanság és az általam kreált sztorik tartottak tőle távol, ma viszont az elvesztésének híre ráébresztett arra, hogy a tetteim kihatásai még mindig erős befolyással élnek a jövőmre és ameddig a múlt nem marad meg csakis a múltnak addig ez sohasem lesz másképp.
A rosszullét elemi erővel uralkodik el rajtam és a korábbi jó hangulatomnak már nyoma sincs. Összefolynak a gondolatok az elmúló másodpercekkel és ahogy egy biztos pontot keresek a padot felhasználva erre úgy csak még intenzívebben élem meg minden percét annak, amit elkövettem. Félig-meddig hallom Jake szavait és a közelségével is hasonlóképpen tisztában vagyok, mégis annyira szürreális az egész helyzet. A szüleink elvesztése óta jó pár olyan ember elmúlását kellett végigkövetnem, akikhez nem kötődtem érzelmileg mégis belülről emésztett fel annak a tudata, hogy nem a jó oldalt erősítem ebben a forgatókönyvben. Az a gondolat, hogy hiába akarnék tenni ellene, nem tudok. Miképpen hiábavaló minden képzeletem szülte sztori arról, hogy mint valami öngyilkos küldetésen lévő elfuserált egyszemélyes hadsereg véget vetek ennek, hogy többen ne essenek az ilyen alakok csapdájába. Én megtettem, mert ökör voltam és bár voltak évek amikor azzal a kifogással nyalogattam sebeimet, hogy jó indokom volt erre, ez még nem volt mentség arra, amit ezt követően a saját nyomorult életem védelmében tettem. Az én kezem fogta azt a fegyvert, ami egy emberi életet követelt és az enyém volt az is, ami ökölbe szorulva vágott bele valaki képébe csakhogy erőszakkal vegye meg a hallgatását mások akaratának kedvezve. A mai napig undorodok minden perctől, amit ott átéltem és attól, akivé akkor váltam. Ezekben a pillanatokban pedig ahogyan próbálom részleteiben feldolgozni és megélni Olive halálának gondolatát, rá kell jönnöm, hogy az elmúlt hónapokban csak önmagamat ámítottam a megváltozásommal..hogy egyáltalán képes vagyok megváltozni. Ugyanaz a szemétláda vagyok, ugyanúgy hibákat elkövetve még ha ebben az esetben nem is a saját kezemnek köszönhettem őket.
Jake próbál szót érteni velem meg valahol én is magammal. Nehezen megy, hogy akár egy értelmes gondolatot is összerakjak, csak a bátyám szavait vagyok képes ismételgetni magamban. Egy pap..menekült..nem miattad halt meg.
- A fenéket nem miattam, Jake! Soha nem szabadott volna, hogy köze legyen hozzám. - a tarkómra simítom tenyeremet, de csak nehezen megy, hogy egyáltalán rávezessem tekintetemet a tulajdon testvéremre. Annyi minden jár a fejemben és Hannah említésével ez csak még több lesz. Nem csak az ami kikészít, hogy miképpen fogom elmondani neki mindezt, hanem hogy mi van ha...? - A saját lányom sincs biztonságban mellettem, Jake. Őt is ugyanúgy bánthatják, ahogyan Olive-al tették. Téged is..bárkit, akit az életembe engedtem. - gyermeteg énem szabadul fel bennem ezekben a pillanatokban és újra annak a fiatal suhancnak érzem magamat, aki csak a bátyjára számíthatott, senki másra. Azzal a különbséggel, hogy az a gyerek nem tartozott egy másik életért is felelősséggel.
- Az egyetlen amivel jelenleg tartozom a lányomnak, hogy a megérdemelt helyükre juttatom azokat a férgeket, akik ezt tették az anyjával. - összébb húzom magamon a kabátomat a kint uralkodó időjárás miatt, ami fura egy kontrasztot alkot a bennem tomboló idegességtől eluralkodott érzettel. - Addig nem nevelhetem fel őt rendesen amíg véget nem vetek ennek az egésznek, mert sosem lesz így vége. - térek észhez, magamhoz mérten eléggé gyorsan, még ha ehhez emberesen pofán is kellett vágnia a valóságnak, ami a közeljövőben sok jót nem fog tartogatni a számomra. Jobban ugyan nem vagyok, nem is leszek, de legalább egy értelmes mondatot ki tudok már nyögni.
A bennem cikázó gondolatok hatására ülök fel egy idő után, majd fordulok féloldalt a padon úgy, hogy pontosan Jakenek címezhessem a szavaimat. Nem mintha létezne még két olyan ökör mint mi vagyunk, akik télen kint cseverésznek a padon.
- Mi lenne ha feldobnám őket a rendőrségnek egytől-egyig? Éveket húztam le velük, tudok róluk szinte mindent. Az összes búvóhelyüket, a törzshelyeiket még az alvási szokásaikat is... - az utolsó tök lényegtelen, de hátha még ez is segíthetne az elkapásukban. A kabátom ujját használom fel ismét a szemeim megtörléséhez, viszont még mindig pocsékul érzem magamat. Legszívesebben behúznék ennek a rohadéknak, akivel egy testben kell együtt élnem és addig püfölném, amíg gatyába nem rázza magát.
- Egy szemernyi tolvajbecsület sincs bennük. Mihelyst egyik bukik a másikat fogják lehúzni, hogy védjék a saját seggüket. - gondolkozom el, hisz elég nehéz lesz megerőltetni az agyamat egy olyan időszakról, amire nem feltétlenül emlékszem. Szerencsére azokban a pillanatokban magamnál voltam, amikor egy másik helyre léptünk le vagy 'otthon' voltunk. A köztes időszakok megmaradtak, a helyekkel együtt. A szórakozóhelyen belül történtekre meg az éjszakai mintha agyonvertek volna érzésekkel járó pillanatokra meg gondolom nem kíváncsi senki. Viszont még talán így is jól járnának velem. És ez egy kicseszettül súlyos talánnak ígérkezik.
- Ami persze azt jelenti, hogy én is megyek a hűvösre...de bőven megéri, ha ti biztonságban lesztek. - a térdeimen dobolgatok ujjaimmal kényszeres pótcselekvésként. - Felelősséget kell vállalnom a szarságaimért és ez másképp nem fog menni. Fel akarom nevelni a lányomat, de egy normális életet érdemel és nem olyat, ahol állandóan félnie kell mindentől. Voltam ilyenbe és nem éppen maga a Paradicsom. Még ha cserébe hónapokig nem is láthatom majd őt.. - egyszerre annyira zavarossá és tisztává kezd válni minden, de jobb valami kézzelfoghatót tervezni, mint belefulladni a tétlenségbe.
- De még mindig jobban járok, mintha ugyanazzal a bánásmóddal kapnám el őket, ahogyan ők tették Olive-al. - bármennyire is megérdemelnék észnél kell lennem. Eleget cselekedtem már ösztönből vagy nem számolva a következményekkel, de akkor csak magammal kellett a nap végén elszámolnom. Most viszont a lányomra kell gondolnom, akit nem engedhetek apa nélkül felnőni.

A szüleim valami elfuserált világnézettel sújtottak mindkettőnket, ha elhitték, hogy mi ketten az öcsémmel jó testvérek vagyunk. Idő előtt nőttem fel, és szembesültem vele, hogy az addig királyinak vélt életem egy hazugságon alapult, és annak már akkor vége lett, amikor az apánk adósságot halmozott adósságra. A családi házunk csakis azért maradt fent, mert elkezdtem törleszteni, és ragaszkodtam hozzá, mint valami ökör. Az emlékek Los Angelesben maradtak, és egyik város sem képes visszaadni úgy a gyermekkoromat, mint az. Szentimentális férfinak lettem elkönyvelve, mindenben a jót kerestem, és bíztam benne, hogy a világon szeretett nő hűséges lesz hozzám. Moszkvában nem egy éjszakám ment rá arra, hogy a fantáziámnak éljek, és az tartson életben. Nem volt választásom a frontvonalon, csak hinni a jobb jövőben és abban, ha egyszer hazamehetek, akkor Miával és Jasonnel egy család leszünk. A sors nem volt kegyes hozzám, mert egyszerre két embert veszítettem el, de az egyik csalódás nem ért fel a másikkal. A kisöcsémhez a vérem köt, tudtam, hogy nem halhatott meg, mert arról értesültem volna a másik földrészen is. Felszívódott és nyomok nélkül nehezen indultam meg a tervezés és a keresés útján. Évek és számtalan magánnyomozó együttes munkája kellettek ahhoz, hogy a morzsákat egy egésszé tegyem össze. Los Angeles megint rútul szúrt hátba és ott akadtam rá az ifjabb Lesterre, amint ki akarta pakolni a családi házat, vagyis már el is kezdte, mert a bútorok nagy része hiányzott. Lecsúszott, számomra idegen férfi köszönt vissza az arcáról, amikor összefutottunk. A vágy, hogy megfojtsam egyszerre volt dühítő és felszabadító, de az érzés, hogy él…felbecsülhetetlen. A munkám nem ért véget, de az ígéretemet betartottam, és megtaláltam őt. Anya biztosan sírva nézett bennünket odafentről, apáról nem mondtam volna ugyanezt, mert ezután kezdődött a sok komplikáció. Nora kilétének a feltárása, hogy az apám nem is volt olyan szent és a hűséget is csak hírből ismerte. Vajon anya tudott róla, hogy alig pár mérföldnyire tőle ugyanaz a vér csörgedezett egy másik lányban, mint bennünk? Sokként ért a harmadik testvér felbukkanása és a pereputty fogadása. Becks sohasem lesz a szívem csücske, de idővel beláttam, hogy hasonlóan gondolkodom, mint ő. A védelem az elsődleges feladata lett a kislánya és a leendő baba mellett. Az arcomba üvöltött a boldogság, csak nekem nem jutott egyetlen szelet sem ebből a tortából. Meg kellett volna elégednem vele, hogy ismételten megleltem a családomat, de valahogyan Nora és Jason is idegenek voltak. Hannah lett a hab a tortán, de ő aztán végképp nem tehetett róla, hogy a világra jött. Az ő szemében lett egy kis megváltás az öcsémnek, aki még most sem nőtt fel a feladathoz, én azonban félreálltam, hogy elkövesse a saját hibáit. Már nem tekintettem úgy magamra, mint a tökéletes nagy testvér, mert közöm se volt hozzá, de tudtam, hogy az én vétkeimért nem tehetem felelőssé őket. Elhatároztam, hogy összeszedem a széthullott darabkáimat és lelépek egy időre. Szépen alakult a tervem egészen addig, amíg fel nem bukkant a szőkeség odaát a havas tájon. Madelaine-nal zavaros vizeken eveztem, mert barátságból lettünk szeretők, aztán meg lakótársak és a szoros viszonyból én még nem tápláltam annyit, mint ő. Meg kellett értenie, hogy nem állok készen egy komoly kapcsolatra. A betegsége változtatott meg mindent, és már nem volt választási lehetőségem. Ott ketyegett az óra, és ha segíteni akartam, azonnal cselekednem kellett. Vele együtt jöttem vissza az Államokba, hogy ismételten fehér köpenyt húzzak, és műtétre adjam a fejemet. Szánalmas, hogy amitől elzárkóztam, most ahhoz menekültem. Rettegtem szikét ragadni, de más opció nem működött, mert ki lett volna, aki megoperálja helyettem? Senkire nem bíztam volna rá abban a tudatban, hogy én is csinálhatnám. Megőrjítenek a tettek nélküli szekundumok és ennek tetejébe a semmiből kerül elő az öcsém is. A kórház hatalmas, de neki mindig ott kell felbukkannia, ahol nem várják. Az épületen kívül könnyedebben viselem el a közelségét, és a szívem is megdobban az unokahúgom láttán, de ettől még nem fog eltűnni varázsütésre a kettőnk között húzódó akadály. Maddie tett róla, hogy ne akarjam látni, de ahogyan mögöttem menetelt és megállás nélkül magyarázott, kezdtem megint elveszíteni a türelmemet. Az időeltolódás miatt fájt a fejem, és az aggódás kezdte felemészteni a józanságomat, nem szerettem volna még mások problémájával is foglalkozni. A vita hevületében megfeledkezem a magamnak tett ígéretről és olyan információkkal látom el a testvéremet, melyet már hamarabb is közölhettem volna, mégis magamban tartottam. Megakasztom minden mozdulatban, sajnos látom az arcán, hogy mennyire megrökönyödik és keresnie kell egy üres padot. Kellő távolságban foglalok mellette helyet, és egy percig csenden szemlélem a parkban lévő eseményeket. Hideg van, de néhány beteget kihoztak sétálni. A friss levegő mindig jót tesz, csak kevesen fogadják meg ezt a tanácsot.
- Egy pap, Jason. Nem számít…Olive menekült otthonról. Nem sokat tudok. – fejtem ki a véleményemet, mert ezen szavakat már amúgy sem tudom visszaszívni. A képet nem erőltetem tovább, megtartom magamnak, amíg szükséges, és ha készen fog állni, akkor megmutatom neki. Sokszor nézegettem egy-egy műtét előtt. Egy mosolygós lány volt, tele élettel, akinek nem ez a végzet volt megírva.
- A gyereked anyja, szóval van közöd hozzá. – hajolok előre és összefűzöm a karjaimat is, hogy védjem a testemet a hideg ellen. Az öcsém totálisan kiborul, fáj látnom, hogy könnybe lábad a szeme, ezért hátulról megpaskolom a vállát.
- Dor..nézz rám. Olive nem miattad halt meg. Azok a férgek ölték meg, akik téged is droggal etettek. – mélyen nézek a szemébe, de látom, hogy mennyire szétesett. – Még nem kell tudnia Hannah-nak, hogy mi történt az anyukájával, túl fiatal hozzá. – felelem egykedvűen, mert ez nem az a téma, amiről most kellene beszélgetnünk. – Kideríthetem, ha akarod, de csak annyit tudok, hogy eljött otthonról és a plébánián lakott a terhessége alatt. Kislány volt még Dor. Már nem segíthetsz rajta, de a lányodnak tartozol annyival, hogy tisztességesen felneveled, és mindig mellette leszel. – hátradöntöm a fejemet, és odahúzom az ölemhez Doriant. Kicsinek így vigasztaltam. A hajába túrok és megpróbálok a néma csendben hálát adni, hogy legalább ő életben maradt.

Az egész kórházi látogatásomat felülírta a bátyám hazatérésének a ténye amit még így is nem tőle személyesen, hanem egy elkapott párbeszédből kellett kihámoznom korábban. Az embernek a teljes önbizalmát földbe tudja döngölni ez a tudat. Mintha a bátyja olyan mértékben menekülne tőle, hogy inkább nindzsa módjára visszasunnyog az éjszaka közepén és inkognitóban él tovább csak hogy elkerülje a kellemetlen családi összejöveteleket. Nem tudom, hogy a sors most éppen tanulságos fordulatként küldte az utamba a két ápolót vagy épp az ellenkezőjét érem el a felkeresésével, de már nem számított. Attól a pillanattól, hogy megkaptam a számomra fontos információkat nem érdekelt Ash 'én nem akarom megcsinálni, csináld már meg te, kösz' kérése, csakis az, aki egykoron az életbemaradásomat segítette elő még a tudatán kívül is. Akit a mai napig a családomnak hívok alakuljon bármerre is a kapcsolatunk. Lehet, hogy most fasírtban vagyunk, de attól még a Lester név összeköt és mindkettőnkben ott él az a makacsság, ami által semmi pénzért nem is tagadnánk le származásunkat.
Az egymásra találás pillanata ahogyan az várható volt nem éppen a nyakba borulós, jajdejóhogylátlak-féle szitu. Ő már sarkon is fordulna, hogy megszökjön előlem, de most az egyszer nem tágítok a terveim mellől. Ash páros lábbal fogja szétrúgni a hátsómat miután visszaérek a munkába, Oscarnak meg annyira mindegy ott vagyok vagy sem. A szerencsétlen még a nevemet sem képes megjegyezni, állandóan Durianként hív (ami lássuk be kurvára sértő) én meg borítsam virágba a szobáját mint valami nyomorult kertet csakhogy minél előbb láthassam újra a hülye képét? Ötször feszülök neki inkább Ash monológja meghallgatásának, mint hogy egyszer is kedvére tegyek a kis görénynek.
Jake nincs jó passzban és úgy tűnik a vallatási módszereim is egészen szegényes tudástárral rendelkeznek ahhoz, hogy bármit is kiszedjek a bátyámból. Komolyan, néha mellékállást is vállalhatna ilyen célzattal. A titkok mindörökké őrzője. Nem lenne ember, aki megtörné a drága idősebb Lestert. Kár, hogy túl fiatal voltam ahhoz, hogy úgy igazából felfogjam a szüleim viselkedését, de ha emlékezeteim nem csalnak anyánk volt ilyen. Ő szeretett mély hallgatásokba burkolózni, főleg ha még valami ökörséget is műveltem mellé. Olyankor még a kölyökkutya szemek meg a szokásos gyerekekre jellemző zsarolási módszerek sem tudtak segíteni. Ha elcsesztél valamit bűnhődj te büdös kölyök! Dolgozz meg azért a bocsánatért, mert ilyen könnyen nem fogod megkapni. Felnőtt fejjel belegondolva és tudva azt, amit most tudok, ezerszer megdolgoztam volna azért, hogy kiérdemeljem azt a megbocsájtást édesanyánktól. Sajnálatos módon tőle nem kaphatom már meg, de talán a bátyámmal még van esélyem erre és a múlt hibáiból tanulva most nem verem a hátsómat a földnek hisztérikusan vagy futamodok meg, hanem kitartok az elképzeléseim mellett. Néha félre kell tennünk a sértettségünket meg a fene nagy büszkeségünket ahhoz, hogy ne taszítsuk el még jobban magunktól azokat, akik fontosak számunkra.
Bevallom nem éppen jól alakul a beszélgetésünk és minél inkább belemegyünk a témák közepébe annál inkább tűnik fel a jól ismert séma. Az a fajta, amikor inkább csak rosszabb lesz a helyzet, minthogy ráterelődjön a javulás ösvényére. Sok hibám van, napok kellenének, hogy felsorakoztassam őket, de mikor a fejemhez vágja azokat az éveket, amiknél sokszor azt kívántam volna, hogy inkább dögölnék bele, azt nem érzem túl igazságosnak. És fel is szólalok a védelmemben.
- Én maradtam ameddig csak tehettem, de ő volt az aki egy nap fogta magát és lelépett, amikor már nem volt neki kényelmes a menyasszonyodnak lenni. Nem tudom honnan szedted őt össze akkoriban, de a folytonos hisztériáitól falnak tudtam volna sokszor rohanni. - emlékszem vissza még nagyjából arra az időszakra, habár Mia előadása mindig ott fog élni a fejemben. Rémálomként befurakodva az éjszakáimba, mint valami jövőbeli figyelmeztetés, hogy jól válasszak a partneremmel kapcsolatban.
- Lehet te nem úgy élted meg, de nekem esküszöm megváltás volt, amikor végre felszívódott. - teszem hozzá, hogy éreztessem vele az én álláspontomat. De a szavai amik azt sugallják felém, hogy végre megérti azt a kemény időszakot valami megnyugvást is hoznak. Mintha elértem volna valamit, amiért már régóta küzdöttem.
Az egész szócsatánknak egy olyan kijelentés vet véget, amit az agyam az első percben nem is képes igazán feldolgozni. Csak adagolva adja az információkat, kuszán, érthetetlenül. Egyedül a mellkasom környékén keletkezett kellemetlenül sajgó érzés és a pánikszerű keverék az, ami tudatja velem, hogy amit még az agyam nem fogadott be, azt már a többi érzékszervem megtette. Én visszakérdezek, bár fogalmam sincsen mit, Jake meg válaszol is. Beszél és beszél, én meg csak a fejemet ingatom erre, mert nem akarok hinni ebben.
- Pap? Miféle pap és mit keresett nála Olive? - felnézek rá, csak úgy cikáznak a gondolataim, mintha üldöznék őket. Legalább most az egyszer szinkronban vannak a gazdájukkal.
Két kezemet barna tincseim közé futtatom és enyhén behajolva a térdemre könyökölök.
- Nem megy..nem akarom még látni. - felelek a kérdésére, de amikor kimondja azokat a szavakat, amiket egy ilyen helyzetben az embereknek szoktak mondani egyszerűen csak sóhajtok egyet és nem túl őszinte mosollyal az arcomon csóválom meg a fejemet.
- Köszönöm? Se gyomrom, sem jogom nincs hozzá, hogy kimondjam ezt. - válaszolok színtelen hangsúllyal, de a kimondatlan harag egyre inkább csak gyűlik bennem, a torkomban lévő gombóc pedig egyre intenzívebben gyötör.
- Bassza meg, nem is ismertem őt, Jake. Szerencsétlennek az arcát nem tudnám felidézni, mert a világomról se tudtam akkoriban. Semmit nem vagyok képes előhozni vele kapcsolatban. Hogyan is gondolkodhatnék úgy egy percig is, hogy hozzám tartozott? Milyen ember vagyok én? Ki képes ilyenre Jake? - kabátommal törlöm meg a szemeimet, de a hangom egyre idegesebben cseng. Émelygek magamtól, az egész helyzettől. Hannah miattam marad anya nélkül. A saját tulajdon apja tette vele ezt, aki egykor nem tudott parancsolni a meghozott döntéseinek és most a gyermeke szenvedi meg a következményeit.
- Hogy fogok a lányom szemeibe nézni ezek után? Mit fogok neki mondani amikor Róla érdeklődik? - merül fel bennem a kérdés, de a válasz már megformálódott bennem még azelőtt, hogy kimondtam neki. Sehogy és az igazat. Még ha utálni is fog érte.
- Volt neki.. - nehezemre esik még a beszéd is, de megerőltetem magamat a folytatás érdekében. - ..volt Olivenak családja? - bukik ki belőlem végül, de nem merek Jakere sem nézni. Bele sem akarok gondolni, hogy ő lehet a következő, aki áldozatául eshet a múltamnak. A soron lévő, aki megsínyli, mert egykoron nagy hülye voltam.

A kapcsolataim mostanság a kutyáimra meg Letire korlátozódtak le az elmúlt két hónapban. Nem akartam visszatérni, de az élet megtréfált és nem adott másik lehetőséget. Maddie betegsége a derült égből villámcsapásként érkező átok volt, és nem kívántam megosztani a családom egyik tagjával sem, hogy mit keresek New Yorkban. Nem tudtam, hogy meddig maradok, és mit tervezek, de abban biztos voltam, hogy maradásom van. Meg kell műtenem a barátomat és a többet jelentő a hölgyet, mert egyszerűen nem volt más opció. Konzultációra futottam, és határidőnaplókat bújtam, már bejelentkeztem az itteni városi könyvtárba is, hogy frissítsem a tudásomat. Hiába volt biztos a kezem, attól még kevésbé tartottam a jó kimeneteltől. A felvételek nem hazudtak és ott álltam leforrázva, hogy egy szinte lehetetlen agytumort tüntessek el. Az eredményei nem kecsegtettek jóval, számolnom kellett azzal is, hogy le fogja meríteni a kemoterápia, mert ha még sikerrel is zárom az operációt, nem volt garancia, hogy nem újul ki ez a nyamvadék. Tehetetlennek éreztem a próbálkozásaimat és már azon voltam, hogy elmegyek inkább, de mindig visszarántott az a szőke haj és kék szempár, aki úgy tekintett rám, akár egy hősre. Minden voltam, csak az nem. Hogyan birkózzam meg a ténnyel, hogy halálos kimenetelű is lehet a műtét? Bele se mertem gondolni, már így is szétszakadt a fejem az időeltolódás miatt, nem kívántam még magasabb tartományba küldeni a vérnyomásomat. Egyetlen beteget sem vállaltam el a kórházban, nem azért utaztam vissza, hogy újra munkába álljak, pedig megállás nélkül csörgött a telefon, és a szívem mélyén tudtam, hogy eközben több ezren haldokolnak a világ másik részein, vagy éppen ebben a kórházban, de nekem egyetlen személyre kellett fókuszálnom.
A semmiből bukkan elő az öcsém és nem is tudom hova tenni hirtelen, mert arra nem készültem fel, hogy a régi munkahelyemen fogok összefutni vele. A szellemes megjegyzése nem ér célba, nem találom humorosnak, hogy megint viccet csinál belőlem, de ez látszik is a nyúzott arcomon, mert azonnal taktikát változtat és a nyomomba ered. Egy kis friss levegőre vágyom és azt se bánnám, ha sétálhatnék egyet a közeli parkban, de ami a legfontosabb, hogy társaság nélkül óhajtom megtenni ezt a pár métert. A lépcsőn lefelé követ és be nem áll a szája. Hannah nekem is a szívem csücske és jó néhány hónapja nem láttam már az angyalkát, mégis keménynek mutatom magam és meg sem állok, amíg ki nem érünk a kórház épülete elé. Megfontoltan küldeném el, nem hiányzik a dráma, már pedig az öcsém mindennel együtt jár, mint egy csomag. A telefonjára vetek egy pillantást és magamba iszom a kislány arcvonásait. Sokat változott az elmúlt időszakban és már kezd csibészes lenni. A mamájáról egyetlen fotót láttam, de a szemét az apjától örökölte, a szája viszont annak a szegény teremtésnek a mintázatát örökíti meg, aki soha nem fogja látni felnőni a lányát. Megszakad a szívem, de nincs kedvem magyarázkodni a hűvös viselkedésem miatt, de Jason nem állja meg és kirohan, mint egy ökör. Benne is gyűltek a problémák, a ki nem mondott szavak, de a legkevésbé ez passzolna a lelkiállapotomhoz, hogy az ő bajain rágódjak. Maddie köti le minden gondolatomat, és nem is tágítok mellőle, hogy találjak valami megoldást a műtétre. A pillantásom az öcsémre vándorol, és olyasmit vár el tőlem, amiből adhatok, de ha kinyitom a szelepet, nem lesz visszaút. Mérlegelnem kellene, hogy rázúdítsam-e az igazságot, de amilyen ostoba vagyok, csak kicsúszik a számon.
- Szerettem volna, ha nem kellett volna átélned ezeket az élményeket. Mit nem lehetett azon megérteni, hogy maradj a seggeden Mia mellett? Tudom, hogy hibáztam és nem kellett volna elutaznom Moszkvába, de csakis a jövődért tettem meg, és mi lett….? – függőben marad közöttünk a kérdés. Egyikünk sem volt a másik helyében és nem is lesz. Nem várom el tőle, hogy megértse az álláspontomat, mert nekem sincs fogalmam arról, hogy milyen lehetett annyi drogot lenyelni. Részletekben már kaptam felvilágosítást a múltja ezen szegletéről, de sosem ültünk le nyugodtan átbeszélni, hogy a kiesett pár év mit takart. Belemászunk egymás magánéletébe, én meg kapkodom a fejemet, hogy mik hangzanak el. Nem tudok felelni arra, hogy mit várok tőle, amikor én sem tudom, hogy mi lesz velem másnap. A veszekedés jól megy nekünk, de azt hiszem, hogy én vagyok a keményebb azon titok megosztása kapcsán, amiről megfogadtam, hogy még egy ideig nem fogok beszélni, és mégis ott tartunk, hogy megtörténik. Nyúzottan húzom le a bőrömet, és fordítok neki hátat, miközben magyarázatot keres a kimondott hírekre. Nem szólalok meg azonnal, egyszerűen nincs értelme tovább tagadni.
- Sajnálom. – túrok bele a hajamba. – Hamarabb el kellett volna mondanom neked. A kórházban felkeresett egy pap és ő számolt be nekem az esetről. Még egy képet is kaptam a lányról. Nem érdemelted meg, hogy így tudd meg. – leülök mellé a padra és meredten bámulok előre, egy kis időt hagyva neki, hogy feldolgozza az elhangzottakat, vagy kérdésekkel bombázzon.
- Odaadom a képet is, itt van bent az irodámban. Őszinte részvétem. – suttogom kettőnk közé és a tarkómra vezetem mindkét karomat összefűzve.

Mindig is hittem az élet szórakoztató formájában és abban, hogy egy részünknek szükséges megmaradni a sok rossz ellenére is egy gyermeki naivitásban, ami segít neki elkerülni azt, hogy teljesen bedilizzen. Az én múltam sem egy leányálom vagy olyasvalami, amit örömmel adnék át másoknak, mint valami vissza nem váltható ajándékot, de mindig volt valami, pontosabban egy valaki, akire gondolhattam azon alkalmakkor, amikor úgy éreztem az egészet feladom a francba. Amikor egyik napról a másikra használtak kísérleti nyúlnak és sosem tudtad melyik nap milyen állapotban ér majd a másnap, már ha egyáltalán megéled azt. Hiszen benne volt a pakliban, hogy egyszer a szervezeted beadja a kulcsot és ami a legrosszabb az egészben, hogy úgy lépnek túl rajtad, ha már egyszer nem válsz a hasznukra, mintha sose léteztél volna előtte. Most itt állok ezzel az egy emberrel szemben, aki a legnehezebb pillanataimból is a kijutást jelentette és a tönkrement testvéri kapcsolatunkba csiholunk még utoljára életet. Gyűlölöm a tudatot, hogy így néz rám. Azt, hogy ennyire elromlott valami közöttünk és bár ezt mind az elmúlt évek számlájára írhatnánk, attól még nem válik a helyzet kevésbé szerencsétlenebbé vagy olyanná, mintha az embert teljes erőből gyomorszájon vágták volna. Ő nem bízik bennem. Ebben a leporolgatott, új verziósnak vallott énemben, aki tényleg csak szeretne nem egy csapnivaló alak maradni a lánya kedvéért. Mert ez a valami, amit magamnak vallhatok most az egyszer már nem csak önmagáért felel. Mégsem tudom hibáztatni, hogy egy percig sem hisz a szövegelésemben, ennek pedig véleményem kifejtés után őszintén a képembe is vág. Arról az időszakról beszél, amit én annyira magam mögött hagynék már és azt, ahogyan ő maga mindezt megélte. Nem adta fel a keresésemet, nem adott fel engem és mégis most egy olyan alakkal kell szembenéznie, akit előbb tagadna le, mintsem az öccsének valljon. Egy idegent lát bennem, valamit, ami már nem emlékezteti a múltra csak egy olyan elfecsérelt időszakra, melyet magára is szánhatott volna ahelyett, hogy olyasvalakit akarna visszakapni, aki már nem létezik többé. Én már nem vagyok az a Jason, akit ő ismert és akit akkoriban hátrahagyott egy idióta nővel, kit még a menyasszonyának vallott.
Sóhajtok egyet, mert ebben a bazi hidegben amikor a kezemet csak a zsebeimben tárolva jó létezni mi mást is tehetnék? Összeszedem a gondolataimat, mintha valami védőbeszédre készülnék az utolsó tárgyalásomon, mielőtt a fejemre olvashatnák a végítéletet, de ahelyett, hogy bármilyen szöveget kinyögnék, első körben csak a fejemet ingatom.
- Fogalmad sincs róla, hogy miken mentem keresztül. - nem emelem fel a hangomat, inkább mintha lejjebb is vennék a hangerőből. Mintha szégyenemben már a beszéd is megerőltető tevékenység lenne. - Nem téged fenyegettek meg, használtak kísérleti nyúlként minden egyes áldott nap valami új szer kedvéért, majd löktek be egy pincébe megrohadni, amikor már elvégezted a feladatodat. Nem voltál ott, amikor olyan rosszul voltam, hogy beledögleni a pillanatba megváltás lett volna, mint megélni a másnapot. Abban az öt évben nem csak te veszítettél Jake, hanem én is. Téged, magamat is, az égvilágon mindent. Aznap a házban nem a drogot választottam, hanem téged, mert ha nem tettem volna, téged is kicsinálnak velem együtt. - kaparom össze gondolataimat arról az időszakról. Egy kocsiban várták, hogy megérkezzek végre és továbbálljunk, kapcsolatba pedig nem léphettem volna senkivel. Löktem volna ki őt eléjük vagy tartottam volna családi bemutatót?
- A te két hónapod Jake a saját döntésed volt, az én öt évem pedig nem. Piszkosul hálás vagyok neked, hogy nem adtál fel és azért, amit tettél értem, de nem tudom visszaadni neked azt az öt évet, bármennyire is akarnám. Szóval most felteszem a kérdést ahogyan te is tetted. Mit vársz tőlem ezek után? Ne keresselek többet?  - az émelygés kerülget a múlt felemlegetése miatt, de muszáj megértenie, hogy nem nyaralni voltam a luxushajómon pár jól megfizetett modell társaságában, akikről időközönként még a drogot is felszívhattam.
- Az istenit már Jake. - fújtatok egyet, végül a folytatással sem maradok le. - Talán abban a futó 2 másodpercben kellett volna megosztanom veled életem történéseit ameddig még elviseled a társaságomat? - nem értem, egyszerűen nem. - Mégis melyik ilyen alkalomkor tudtam volna bármiről is beszámolni neked? Mert ha tudsz mondani, egye fene, az esetben én hibáztam, hogy elhallgattam tőled. - mondanám tovább is a szövegemet, mert elhiheti, van még itt bőven, de az amit utoljára fűz hozzá egyből csendre int. Addig biztosan, amíg darabokban, de eljut az információ az agyamig.
- Ez kurvára nem jó vicc, Jake. Hallod magadat egyáltalán, hogy miről beszélsz? - számonkéréssel telik meg a hangom, de a gondolataim megállíthatatlanul pörögnek és egyre mélyebbre löknek egy olyan örvénybe, amit nem akarok átélni és amivel egyáltalán nem akarok szembenézni. - Hannah anyja.. - folytatnám tovább, de igazából semmit se tudok róla. Se a nevét, hol él, - ha él egyáltalán - semmit. - ..ha ezzel akarsz a fejembe mászni és figyelmeztetni, hogy észhez téríts mennyire elfogom szúrni a dolgokat vagy valami életre szóló leckét adni az elátkozott sorsomról, akkor tudd meg, hogy rohadtul nem szórakozok jól. - az arcát fürkészem válaszokért, de továbbra is komoly marad és egyáltalán nem olyan, aki most sütötte el az évszázad poénját csak azért, hogy kicsesszen velem. Olive neve jár a fejemben és Jake mondandója vele kapcsolatban.
- Honnan.. - mondanám tovább a kérdést, félig elfogadva a hallottakat, félig azonban még mindig valami átverésnek érzem a dolgot. Tudom, hogy nem szabadna Raelynt is belekeverni ebbe. Tudom, hogy Hannah is veszélyben van mellettem. Egy másodpercig sem tudom mindezt elfelejteni csak úgy, ahogyan ő azt hiszi.
Leülök az egyik közelben lévő padra és teszek rá, hogy milyen időjárás is uralkodik idekint, képtelen vagyok egy helyben állni. Rosszul vagyok a tudattól, egyszerűen szédelgek attól a sok információtól, amit az előbb mondott. Olive miattam halt meg. Én öltem meg Hannah anyját.

A testvéreimmel való kapcsolatom nem fejlődött sehová sem, és tudom, hogy részben ez az én hibám, de már belefáradtam abba, hogy állandóan adjak, és közben ne kapjak érte semmit. Egy idő után mindenki rádöbben, hogy egyetlen élete van, amit élhet, és ebből nem kellene engednie, még akkor sem, ha a szeretteiről van szó. Öt évet töltöttem azzal, hogy városról városra költöztem, hogy megtaláljam az öcsémet, miközben küzdöttem a betegségemmel, a bennem gyűlő megannyi rossz emlékkel. Nem mondtam le róla, és meglett az eredménye, azonban mikor lenne rá időm, akkor meg már én nem akarok feltűnően keresztbe tenni egyetlen faágat sem, hogy lássam.
Dorian jelenleg a házamban él, és neveli a kislányát, ami nekem egy részről megnyugvás, mert legalább valaki lakja azt a nagy házat, más részről meg tudom, hogy az unokahúgom jó kezekben van, még ha félve is hagytam őket itt, de abban a helyzetben nem láttam más reális döntést. Madelaine átlépte a határokat, és arra sarkallt, hogy menjek el, most meg éppen miatta jöttem vissza. Lehetne a sors fintora is, ha belegondolok mélyebben, de nem hibáztathatom érte…hiszen nem készülhettünk fel arra, amit odaát elmondtam neki. A fejem még mindig lüktet, és rám férne még egy kávé, de a pusztítás most nem jó, és még beszélnem kellene a másik dokival is, hogy biztos legyek a dolgomban. Nem szoktam ideges lenni egy-egy műtét előtt, de most sok forog kockán, és nem egy számomra idegent kell megműtenem. A daganat helye miatt sajnos háromszor is át kell rágnom magam a folyamatokon, mert egyetlen félresikerült mozdulatommal vághatom tönkre a szőkeség életét, ha már nem tettem meg azzal, hogy megismert. Nyúzottan lépek ki az irodámból a közelben lévő hangokra felfigyelve, de még álmomban sem hittem volna, hogy ennek az épületnek a falain belül látom viszont az öcsémet. Jasonnek valamilyen különös radarja lehet rám nézve, ha mindenhol rám talál, de nem akarok nagy jelentőséget tulajdonítani neki, hogy éppen itt akadunk össze, így megpróbálom finoman leépíteni. Sosem fog megváltozni, mert szerinte az vicces, ha különböző ragadványnevekkel lát el, de nekem egyik sem jön be, és amilyen gyorsan éled fel a kíváncsisága az irányomba, úgy lohasztom le neki, mert rövidre fogom a társalgást. Szükségem van a levegőre, és a józan gondolatokra, de még ekkor sem adja fel, és követ a lépcsőn lefelé. A tekintetem többször veszik el rajta, és a termetén is. Egy fokkal jobban fest, mint hónapokkal ezelőtt, és meg kell hagyni, hogy az öltözködési stílusa is javult, de nem vetem a szemére. Maddie esete minden észérvet legyőz bennem, szóval még egy kicsit talán lassítok is, amikor elhaladunk egy betegszállító mellett, és rám biccent. A zsebembe dugom a kezemet és a felém nyúló telefon láttán eleinte meg akarok hátrálni, de csak Hannah mosolygós képe bukkan fel a látóteremben. Elmosolyodom és el is veszem tőle. Mennyit nőtt a szentem, és mennyire hasonlít anyára, mert ez az első, ami eszembe jut. Mennyire boldog lenne, ha most láthatná az unokáját, de sajnos erre már nem lesz lehetősége. Szűkszavúan konstatálom, hogy milyen szokásokat vett fel, és már adom is vissza a készüléket a tulajdonosának, és ekkor kitör belőlem a kérdés, hogy mit is akar. Nem szeretnék faragatlan lenni, sem lenéző, de valahol az agresszív énem válaszol neki, és ha ebből sem ért szót, akkor már nem tudom, hogy mit kell tennem vele. A fejemen is látszik, hogy nem vagyok jól, és egy újabb veszekedés csak hab lenne a tortán. Eleinte csak hümmögéssel hallgatom őt, de kezdi felnyomni a vérnyomásomat azzal, hogy mindenben okosabb akar lenni, meg menekülésről beszél.
- Oké…most állítsd le magadat öcskös. – érintem meg a vállát, és farkasszemet nézek vele. – Nekem két hónap van a rovásomon, és nem idő kellett, hanem távolság tőled és Norától is. Öt kurva évem ment rá, hogy megtaláljalak, és hol leltem rád? Los Angelesben pakoltad ki a szülői házat, hogy abból is pénzt csinálj. Nem jó érvekkel indultál neki ennek a beszélgetésnek. A figyelmemet megkaptad ott is, de nem kellett, mert a drogot választottad, ahogyan számtalan alkalommal a családod helyett. Megértem, hogy nem voltam melletted, és kellett volna a támogatás, de pont miattad mentem ki Oroszországba, hogy egyetemre tudj majd menni, de minek is ez, ha van más a láthatáron, nemde Jason? – biccentek egyet, és mélyen pillantok a számomra ismerős szempárba. – Velem semmi különös nem történik, próbálok életben maradni az árulásotok után. Becks…szerinted ezt ennyivel lezártuk? – tartom oda a nyakához a kezemet, de nem bántalmazom, csak a távolságot juttatom az eszébe. – Na mesélj már, ha akkora szád van, hogy miért másoktól kell megtudnom, hogy randizgatsz, és annyira szuperül vagy, hogy túl is léptél a kartellon? Nem elég, hogy Hannah veszélyben van még Raelyn is hiányzott a képletből? Tudod mit, őszinteséget akarsz, legyen. – tudom, hogy nem tisztességes tőlem, de valljuk be nagyon sokáig én játszottam a jó testvért. – Az a kislány, aki életet adott Hannah-nak, Olive…tudod, hogy agyonverték csak amiatt, hogy megtaláljanak? Ez nem elég bizonyíték Jason, hogy ne egy álomvilágban élj? – kérdem tőle szinte suttogva.

Mi, Lesterek valahogy család fronton mindig megszenvedtük a magunkét. Nemcsak a szüleink elvesztésével kellett szembenéznünk, hanem azzal is, hogy ezáltal magunkra maradtunk. Jake volt gyerekkoromban a legfőbb támaszom és az az ember, aki a család fogalmát személyesítette meg. Benne láttam mindent, amire fel kell néznem, amit vakon követnem kell. Ő volt az a példa előttem, melynek megakartam felelni és akinek ki akartam vívni az elismerését, bármibe is kerüljön. Ez mára sem vált kevésbé fontos szemponttá előttem, de az évek alatt történtek olyan események, melyek megnehezítették kettőnk ügyét és olyan távol sodortak egymástól, amennyire az csak két embernél lehetséges. Minden beszélgetésünk melyet újratalálkozásunk után próbáltunk összehozni állandóan csak falakba ütközött. Ahol az egyikünk próbált kezdeményezni, ott a másikunk visszatáncolt előle. Ő magába tartotta a problémáit, az enyéim meg többek között süket fülekre találtak, ezzel a felfogással meg jobbára nem mentünk semmire. Még mindig emlékszem milyen hitetlenkedéssel fogadta a változásra való hajlamaimat, melyeket józan paraszti ésszel én is megkérdőjelezek minden egyes nap. Valójában kap az ember egy második esélyt az élettől vagy csak némi időt vágnak hozzánk, amíg a múltunk újra maga alá nem temet? Jobb emberré akartam válni, de tisztában voltam azzal, hogy teljesen sosem lehetek az. Az, aki a múltamat képezte még mindig itt van velem akárhányszor a tükörbe nézek és emlékeztet arra, amit a legszívesebben elfelejtenék. Képen röhög a naivitásomért és bemutat egyet, mert vakon hiszek a saját jövőképemben. Mintha celluxszal próbáltam volna egybetartani egy bazi nagy repedést a falon mely az idő múlásával összedől a saját erejének súlya miatt. Azonban elegendő volt csak ránéznem Hannahra ahhoz, hogy rájöjjek mi táplálja bennem ezt a fene nagy pozitívumot és ez bőven elég volt ahhoz is, hogy egy napra sem hátráljak meg az elhatározásaimtól.
Most itt sétálok a kórház folyosóján a bátyám mellett és legalább ezer gondolat jut eszembe, amivel beszélgetést kezdeményezhetnék vele, mégis a szótlanságot választom helyette. Nem számítottam arra, hogy ma újra láthatom őt, ezért a forgatókönyv is meglehetősen hiányos még, amit az ilyen esetekre fogok magamhoz, mint valami mentőkötelet a nehéz helyzet közepén. Mégse állhatok elé azzal a szöveggel, amivel Oscarnak készültem és akivel kapcsolatban úgy határoztam, hogy nem fogja a szívére venni, ha még pár percig egyedül kell sziesztáznia a szobájában. Amúgy is, elég erős indokom van arra miért nem sürgetem a vele töltendő romantikus pillanatokat egy családi vészhelyzet közepén.
Jake a maga komolysága mellett is sokkal gondterheltebbnek tűnik, ez pedig rettenetesen zavar. Már csak azért is, mert fogalmam sincsen milyen kacifántos útvesztőkkel teli úton kellene eljutnom oda, hogy választ is kapjak tőle, mielőtt minden egyes kinyitásra került ajtót az orrom előtt zárna be. Nála sokszor nem működik az egyenes kérdés, mert ha észreveszi, hogy olyat próbálsz kihúzni belőle, amiről nem akar beszélni, akkor olyan gyorsan zárkózik el a válaszadás elől, aminél a büdös életbe újra esélyed sem lesz rájönni mi zavarhatta őt. Vagy ha mégis, akkor már túl késő lesz és ott marad benned az a nagy veszteség érzése, hogy már megint nem voltál ott, amikor a legjobban szüksége lett volna rád a másiknak.
Hannah képével próbálom első körben megtörni a jeget, ami úgy tűnik egy pontot az én oldalamra is juttat, de még mindig elvagyok maradva az ő kilométeres előnyével szemben. A visszakapott telefont a zsebembe mélyesztem és most két kezemet is ott tartom.
- Aham, az jó. Szerencsés ha vannak az embernek céljai. - bólintok egyet mint valami hülye gyerek, aki csak későn vette fel a fonalat az óra tananyagával kapcsolatban, de mikor felém fordul és felteszi azokat az ökör kérdéseket az én higgadtságom is mint valami lufi úgy repül el a nagy semmibe.
- Mit várok el tőled? - ismétlem meg a kérdését, mintha elsőre nem lett volna érthető tőle, de most semmi szórakozottságnak nincs nyoma az arcomon. - Azt Jake, hogy egy nyomorult másodpercre tisztelj meg a társaságoddal anélkül, hogy a világ másik végébe menekülnél és legyél velem őszinte. - vezetem fel a kérdésemet, de nem emelem fel a hangomat még annak ellenére sem, hogy az idegeimen táncol. - Időre volt szükséged, elfogadtam. Nem jártam a nyakadra vagy zaklattalak minden egyes nap, pedig elhiheted, nem helyeseltem, hogy így oldod meg a problémáidat, de megértettem, hogy ez kellett neked és tiszteletben is tartottam emiatt a döntésedet. És ezek után még felteszed a kérdést, hogy mit várok el tőled? - nem túl őszintén mosolyodok el emiatt. Én piszkosul megértő fickó tudok lenni, de egy bizonyos határon túl már az én tartalékaim is kifogynak.
- Ahogyan én képes vagyok befogni a számat a te kedvedért, te képes vagy egyszer az életben az én kedvemért nem kiszúrni egy szavas válaszokkal a szememet, hanem értelmes felnőtt módjára kimondani, hogy úgy igazából mi történik veled? Mert ha nem Jake, akkor tényleg nincs miről egymással beszélgetnünk. - zárom le magam részéről a mondanivalómat, de továbbra is őt figyelem, hátha egyszer már nem az lesz a kedvenc elfoglaltsága, hogy levegőnek nézzen.

Maddie állapota aggaszt, de talán az jobban, hogy azóta képtelenség elérni telefonon, vagy e-mailben. Megéreztem, hogy nem viselte könnyedén a híreket, és teret is engedtem neki, hogy összeszedje magát, de minél tovább húzzuk a kezelések, illetve a műtét időpontjának a kitűzését, akkor annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy már nem is tudom megoperálni. Vajon képes lesz megérteni, hogy csak az ő javát akarom szolgálni, és nem ellene menni? Nehéz eset, és mindkettőnknek megvan a nyűgje. New York taszít a mai napig, és ha rajtam múlt volna, akkor otthon maradok (vagyis nekem már Alaszka lesz az a hely, ahol igazán otthon érzem magamat). Megálmodtam egy életet, és hajlottam afelé, hogy lemondjak a gyógyításról is, de mindig van egy dolog, ami visszaránt a helyes útra. Nekem most itt kell lennem, hogy tegyek valamit a szőkeség egészségéért, és hajlandó vagyok konzultálni is a Seattle-ben praktizáló dokival, csak legyen értelme. Az elmúlt pár nap amúgy is feszülten telt el, mert nem mehettem vissza a házamba, ezért szobát béreltem az egyik szállodában. Előfordult, hogy máshol is ezt műveltem, de itt még ingatlantulajdonos voltam, de ahhoz találkoznom kellett volna a testvéremmel. Jasonnel nagyon csúnyán összevesztünk pár hónappal ezelőtt, és a hátam közepére sem hiányzott még egy családi perpatvar. Mindketten beláttuk, hogy a külön töltött öt év nem hozhatja vissza az akkori testvéri viszonyt, de ami még ennél is rosszabb, hogy idegenekként viselkedtünk. Időközben az öcsém apuka lett, és ez is egy olyan esemény volt, aminek én ittam meg a levét. Őriztem a titkot előtte is, mert a végére jártam, hogy mi történt Hannah édesanyjával. Szegény lány nem tehetett róla, hogy az öcsémet keresték…és mégis örülök neki, hogy legalább a kislány életben maradt. Vajon Jason képes lenne szembenézni azzal a bűntudattal, hogy miatta verték halálra Olive-t? Nem mertem megkockáztatni, hogy nyomorba döntöm, az én életem sem alakult a legjobban, de neki láthatólag minden sínen volt, és ehhez nem kellettem én, hogy teljessé tegyem. A munkába állása, Frederic bácsi felbukkanása, Nora…és még megannyi tényező választott el bennünket. Fogalmam sincs, hogy megbocsájtom-e neki valaha, hogy tudott Becks létezéséről, hogy tulajdonképpen azzal a férfival barátságban állt. El kellene fogadnom, mert Charlie édesapja, és a születendő gyermeké is, és mégsem érzem a késztetést, hogy megtegyem. A békesség érdekében a legtávolabb maradok, és kialakítok egy olyan életteret, ahol már nem kell magamat ostoroznom. Leti azóta csak néha jelentkezik be, nem fogadta valami jól, hogy elhúztam a csíkot, de valakire rá kellett bíznom az ottani kutyákat is. Egyelőre Samira és Dózer vannak velem, ők az állandó kísérőim. A szállodaválasztás is érdekesen zajlott, ki gondolta volna, hogy valaha kutyaszállodába viszem munkaidőben őket? Megváltozott a világ, de most csak egyetlen cél kell, hogy vezéreljen. Ki kell engednem a fáradt gőzt, és egy kicsit átgondolni a mai teendőimet, ezért úgy döntök, hogy lemegyek a közeli parkba sétálni egyet. A december sohasem kegyes, főleg nem úgy, hogy közeledik a karácsony is. Még szinte ki se lépek a folyosóra, de máris a múltam köszön vissza a testvérem képében. Felfogni se tudom igazán, de Jason megint hozza a formáját. A vicceitől csak felforr az agyvizem, és úgy teszek, mint akit nem érdekel, hogy feltűnt. Kikerülöm őt, és megindulok a lépcső irányába, de követni kezd.
- Képes vagy simán befogni a szádat? – érdeklődöm egy sort, és megállok a lépcsőház előtti ajtónál. Nem felel, csak bámul rám, és ezt megunva nyitom ki az ajtót. A nyomomban van akkor is, amikor kilépek a hideg levegőre, de egy cseppet sem zavar, hogy fent hagytam a kabátomat, így legalább nem alszom el. A telefonnal a kezében jön utánam, és mutat meg egy képet az unokahúgomról, akit hónapok óta nem láttam. A szívem facsarodik bele, és hosszasan szemlélem a róla készült fotót, de csak szótlanul hallgatom a mellé fűzött magyarázatot. – Igen, itt pontosan olyan, mint te. – elfojtok egy mosolyt, és azzal a lendülettel adom vissza neki a mobilját, nehogy baja essen. – Nem szándékozom itt maradni, céllal érkeztem a városba. – felelek neki, aztán teljesen felé fordulok, és a szemébe mélyedek. – Szeretném tudni, hogy mit vársz tőlem Jason? Ne raboljuk egymás idejét. Mit szeretnél tudni? Örülök neki, ha jól van Hannah és még nem esett baja melletted, de tudod, hogy nem azért vagyok most itt, hogy a te bajodat hallgassam meg. Az elutazásomnak is oka volt. Mondd meg, hogy mit akarsz. – vonom kérdőre, vagyis mindenképpen a kommunikáció végkimenetele izgat a legjobban, hogy utána Maddie kezeléseit állíthassam össze.

Azt hittem Ash kérése után ma már nem érhetnek meglepetések, hiszen egy sima látogatást terveztem a kórházba. Megnézem Oscart, talán még valami kedveskedő szöveget is elhintek neki, amit ő vagy komolyan vesz vagy pedig ellenkező esetben támadásnak, aztán elválnak útjaink. Az ilyen gyors hangulatváltozásos alakításért már igenis bezsebelhetett volna egy Oscar díjat. Sajnáltam a srácot egyébként. Annyira esetlennek tűnt, hogy az ember szíve megesett rajta akárhányszor mérgelődve vágott neki a munkájának azok után is, hogy előtte két napon keresztül azt magyaráztad mit kell majd tennie a következő alkalommal. Végignézve a csapatunkon sosem értettem mi járt Ash fejében, amikor minket alkalmazott, de amíg van egy stabil munkám melyből tervezhetek és ami miatt tudom, hogy Hannah semmiben nem szenved hiányt nem is fogom megkérdőjelezni a döntését. Akartam, hogy ez működjön, ha már nem csak önmagamért kellett felelősséggel tartoznom, amiben a múlt során jó párszor kudarcot vallottam. Ezért elfogadtam és teljesítettem Ash kérését minden egyéb szemeibe mondott mellékmegjegyzés nélkül. Azonban a villámlátogatásom ígérete éles kanyarral ösvényt vált, amikor a liftben ácsorogva egy ismerős név említésének leszek fültanúja. Sosem voltam az a hallgatózós típus, de most mégis felszínre tör ez az énem és hirtelenjében még inkább a részesévé akarok válni a két nővér beszélgetésének. Ezért, hogy ne érezzem magamat túlontúl pofátlannak, így nyíltan bevallom vétkemet, hogy akaratlanul is lefüleltem a társalgásukat és bár az ő szemszögükből nem lenne okom rá, de igenis kíváncsi vagyok minden egyes részletére a bátyám visszatéréséről. Sokkal okosabb ugyan nem leszek még akkor sem, amikor megerősítik a hallottakat, azt viszont már biztosra tudom, hogy addig nem fogom elhagyni az épületet amíg pár szót nem válthatok vele. Még ha holnap reggelig is kell itt járkálnom fel és alá az épületben emiatt. Hirtelenjében még a kórházak iránti ellenérzéseim is semmisnek tűnnek szemben a legújabb fejembe vett küldetésemmel szemben.
Vonakodva ugyan, de mégis kapok segítséget az egyik utastársam által, azonban nagyon közel nem mer merészkedni mihelyst elérjük azt a pontot, ahol Jake található. Vele szemben én viszont olyan könnyed lelkesedéssel közelítem meg őt, mintha egy részem nem akarná képen törölni őt a szótlan lelépése miatt. Szerencséje, hogy idősebb és baromira tisztelem őt gyermeteg sértettségem ellenére is, mert most bizonyára kapna egy atyai pofont.
A köszöntésem kudarcot vall, ő meg menekülőre is fogná a dolgot. Jó, van azért egy egészen elviselhetetlen része is a személyiségemnek, de azért ennyire nem vagyok súlyos eset, hogy elég csak kinyitnom a számat és már látni se kívánnak. Persze tisztán látszik rajta, hogy nincs ínyére a szövegelésem, én viszont iránta érzett tisztelet ide vagy oda, most mégsem lépek le ilyen könnyedén.
- Remek, akkor befogom a számat és szépen, csendben fogunk sétálni egymás mellett. - két kezemet zsebre vágom mihelyst beérem őt, de tartom magamat a kéréséhez. Túl sokáig engedtem meg neki, hogy játssza ezt a magányos farkas szerepet ahhoz, hogy cserébe legalább annyit visszakapjak, hogy elviseli a létezésemet egy kis ideig. Én felfogtam, hogy időre van szüksége és tőlem meg is kapta, még ha piszkosul bántott is a dolog, hogy a saját testvérem olyan megvetéssel néz rám mintha valami...nem is tudom mi lennék. Kudarc vagy mi. Baromira összekaptunk és bár testvérek vagyunk, annyi év kihagyással rendelkezünk, hogy szinte idegenként létezünk a másik számára, én pedig tényleg szeretnék ezen változtatni. Túl nagy az a ház nekünk, kettőnknek és bár egyelőre még nem sikerült kisebbet találnunk, de terveztem, hogy valami elfogadhatóbb méretű, saját lakásba költözünk át, ha majd a körülmények megengedik. Addig viszont jó lenne, ha az a nem túl nagy létszámmal rendelkező családunk nem húzna ennyire szanaszét más irányokba. Nekem rohadtul hiányzik Jake. Az egész gyerekkoromat neki köszönhetem, azt pedig hogy utána mit hoztam a nyakamra annak ő neki már semmi köze nem volt.
Ugyan nem tudom, hogy éppen merre készül, de egy parkos részhez érve már lejön, hogy nem éppen egy műtétet próbál levezényelni. Bár ki tudja. Amennyit tudok róla az utóbbi időben az is lehet, hogy átállt a természetgyógyász vonalra. Még ha az nem is a szó szoros értelmében értetendő.
Én tartottam magamat a korábbi megállapodásomhoz, viszont útközben a zsebemből halászom elő a telefonomat és meglátva a háttérképemet akaratlanul is mosoly költözik az arcomra. Hannah kedvenc kiegészítője egy ultra nagy masnival ellátott baba-kék színű pánt, ami olyan aranyosan áll rajta és illik a sötét hajához is.
- Tessék, bemutatom Hannah új kedvencét. Le se akarja venni, amióta megkapta. - nyújtom át neki a telefonomat a kislányról készült képekkel, hátha ő is megenyhül egy keveset. - Sokszor olyan, mint egy angyalbőrbe bújt kisördög. Lehetőségem se lenne letagadni, hogy az enyém. - mélyet szívok most a friss levegőből, ami körülvesz minket.
- Maradni fogsz most már végleg vagy csak átutazóban vagy? - nem erőltetem neki a témát a korábbi kérdésemmel kapcsolatban. Tudom, hogy valami nincs rendjén, ahogyan azt is, hogy egy szót nem fog mondani nekem, ha nem akarja. Összemorogni meg semmi kedvem nincs vele emiatt, hiszen őszintén örülök a társaságának. Azt viszont nem teheti velem, hogy folyamatosan elküld vagy lelép. A fenébe is, felnőtt emberek vagyunk vagy mi!

Az életem megszámlálhatatlan pillanata közül a legutóbbi örökre belevésődött az agyam középső részébe. Elűzni onnan már nem tudom, és nem is akarnám, bár ha tehetném, akkor kissé kegyesebb bánásmódot kérnék a sorstól. Orvos vagyok, és leszek, mert ennek lettem kiképezve, ha nem vesszük az önkéntes kínzást, hogy egyetemre mentem, és lediplomáztam, aztán meg a seregnél szolgáltam. Eldőlt, hogy merre indulok tovább, és talán egy kicsit ösztönzött a szüleim halála is arra, hogy valami értelmeset kezdjek magammal. Az eskü ugyebár minden körülmények között felesket minket arra, hogy gyógyítsunk, a legjobbat nyújtsuk a betegeknek. Nem szól a fáma arról, hogy az ismerősünk, rokonunk, vagy éppen a barátunk lesz majd az, akiért szikét kell ragadnunk, vagy halálos dózisú terápiát előírni. Ebben a helyzetben szóba se jöhetett volna, hogy én lássam el az ismerőst, mert érzelmek fűznek hozzá, nem tudok logikusan gondolkodni, és megvan minden esély a hibázásra. Bárcsak ne lettem volna ott, és bárcsak ne nekem kellett volna közölnöm Maddie-vel, hogy agydaganata van. Számtalan módon tenném jóvá a hibáimat, talán még az öcsémmel meg a húgommal is másképpen viselkednék, ha visszamehetnék az időben, azonban a jelenben csak annyi jut nekem, hogy a rossz hír hozója legyek. Az ágyban fekvő szőkeség csak sejthette, hogy nagyobb a baj egy kis szédülésnél, de szerintem még ő maga sem fogta fel, hogy amiket mondok, mindkettőnk életét megváltoztatja. Azon a téli napon még úgy keltem fel, hogy bármi lehet, és Jamie-vel karöltve igyekeztem valami ép diagnózist felállítani, de arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy a napot egy végkezdetével zárom.
Meg kell masszíroznom a homlokomat, mert reggel óta migrénem van, és egyetlen gyógyszer és kávé sem segített abban, hogy lehunyjam a szememet, és végre kialudjam magamat. A régi irodám ablakának dőlve figyelem ismételten a megszokott nyüzsgést, ami a hátam közepére hiányzott. Mennyire utállak New York. Nem értem az embereket, akik a jobb élet reményében költöznek ide. A szórakozás fellegvára, és biztosan a megannyi lehetőségé is, de nekem eddig szinte csak rosszat adott, és cseppet sem tölt el boldogsággal, hogy ebben a kórházban kell lennem. A sebészeti vezetőt még nem tudott fogadni, pedig már két napja hajkurászom. Érzi, hogy rossz híreket fogok közölni, mert eszem ágában sincs meghosszabbítani a szerződésemet, sem ellátni az osztály vezetését. Másokat kell megbíznia vele, mert engem most egyetlen cél hozott ide. Maddie-nek meg kell találnom a legjobb kombinációt, egyeztetnem kell egy Seattle-ben élő idegsebésszel is, akit a Harvardon ismertem meg a kutatásom két éve alatt. Logan Matthews a maga ötven évével még most is elég jól tartja magát, és úgy buknak rá a nők, mint rám a kutyák. Pontosan nem tudnám megmondani, hogy hány váláson van túl, de nem igazán a hűség mintaképe. Már akkor is egy istenként tartották számon, de mostanra elegendő, ha a nevét ejted ki, és máris mindenki őt keresi a szemeivel. Nem mondanám, hogy kifejezetten barátságot ápolunk, de néha emaileket váltunk, és nekem most nagy szükségem lenne a szakértelmére, mert olyan műtétre készülök, amire nem sokan kaphatóak a szakma berkein belül. Az elhelyezkedése miatt is kihívás már, a lefejtése meg majdnem a nullával egyenlő, de ha nem teszek semmit, és elburjánzik a daganat, akkor Maddie-t már nem tudom megmenteni. Hogyan nézzek tükörbe, ha hagytam meghalni egy olyan nőt, aki szerelmes belém? Talán én is belé? Nem mertem feltenni ez idáig ezt a kérdést, de hamarosan az érzelmeimmel is dűlőre kell jutnom, mert egy nappal sem késlekedhetek. Az időeltolódás miatt már égnek a kék íriszeim, de azért még a kezembe veszem a bögrét, és kortyolok belőle egy keveset. A fekete már kihűlt, és keserű az utóíze, de legalább ébren tart. A gyógyszereket elvetettem, és most az sem segített volna, ha felkeresek egy agyturkászt. Tudom, hogy van még egy kis időm, mert ma nem léphetek innen úgy ki, hogy nem zártam le a folyamatban lévő ügyeimet, mikor ismét kopogás hangzik fel az ajtómon.
- Elnézést Dr. Lester, de kapott még egy telefont. Égnek a vonalak, mióta visszajött és nagyon sok beteg szeretne Önnel konzultálni, biztosan nem elérhető még? – Lina az ügyeletes nővér az osztályon, és egyben a jobb kezem is az elmúlt napokban. – Nagyon köszönöm, hogy tartja a frontot, de nem akarok senkivel sem beszélni, csak akkor szóljon legközelebb, ha Dr. Matthews jelentkezett be. – biccentek egyet, és megkerülve a széket döntöm el, hogy sétálok egyet a közeli parkban. Nem fog ártani, ha felfrissítem magam. A csipogómat elsüllyesztem a zsebemben és bekulcsolva magam mögött az ajtót egy ismerős hang irányába fordítom az arcomat. A nővérke mögött trappoló öcsémre egyáltalán nem számítottam. Direkt nem értesítettem őket a hazautazásomról, mert csak átmeneti, de valahogyan mindig kiszagolja, hol vagyok. Elsődleges felvezetője semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem, inkább jelzem a hölgynek, hogy menjen tovább, mert a dolgát már bevégezte. – Én is örülök neked Jason, de most nem érek rá arra, hogy a sületlenségeidet hallgassam végig, ha megbocsájtasz, akkor mennem kell. – pillantok rá futólag és elindulok mellette, nem hangot adva annak, hogy mennyire nem vagyok vicces kedvemben.

Mindig is hadilábon álltam a kórházakkal, noha huzamosabb ideig még sosem időztem itt, ezért a viszolygásomat iránta nem is igazán értettem. Talán az emberekbe volt kódolva, hogy hanyatt-homlok meneküljenek innen és érezzék magukat kényelmetlenül akárhányszor az épület dupla részes önműködő ajtaja kiskirály módjára kinyílik előttük anélkül, hogy meg kellene erőltetni érte a kezüket. Oscar bekerülése után nem csodálkoztam, hogy Ash egyenesen hozzám kullog és bűnbánó képpel a srác meglátogatására kér. Szerinte jót fog tenni Oscarnak, ha azt éreztetjük vele nem teszünk rá magasról a létezésére, szerintem meg kamuszöveg az egész, amivel próbál fárasztani, mint valami főnökökre jellemző jó marketingduma, amivel a gyanútlan hallgatóságot pillanatok alatt kibeszélik a tulajdon gatyájukból. Ezért, hogy Ash felelősségvállalása a kétbalkezes munkaerő iránt a béka hátsója alá essen le rám hárította ezt a megtisztelő feladatot. Oscar alig pár hete dolgozott nálunk, de annyi életkedve volt megmozdítani akár a kisujját is, hogy az embert már a közelsége is totál lehúzta. Két lábon járó energiavámpír volt a tag, akit jó pofán öntöttek egy nagy vödör unalommal, melyet a sanyarú sorsa iránt érzett, meg némi kétbalkezességet is hintettek rá. Éveket töltöttem hazugok között, kiszagolom mikor próbál sületlenségekkel megetetni a másik, Oscarról meg egyszerűen lejött, hogy az embernek azt se kellene elhinni, ha kérdez valamit. Egyszerűen csak a büszkesége nem bírja elfogadni, hogy anyu/apu kegyetlenül kilökték őt a családi fészekből és többé nem pátyolgatják az elkényeztetett hátsóját. Persze, jobb lenne literszámra vedelni a sört a haverokkal, mintsem befeküdni egy több tonnás autó alá, de az élet már csak ilyen. Nem mindig kapjuk meg azt, amire vágyunk. Én személy szerint jól elvoltam itt a műhelyben, ő meg jobb napjaimon a segítségemre volt, a többin meg szinte a létezése is homályba veszett. Azt viszont sem Ash, sem pedig én nem tudtuk ép ésszel felfogni, hogy a szerencsétlen miképpen törhette el a lábát, habár mintha egyszer-kétszer elszólta volna magát a másik munkájáról, ami szerinte kevésbé megerőltető. Nos, bizonyára a nyamvadék valami igazságosztó lehet, aki latex-kosztümben rója az utcákat míg a nap első sugarai meg nem jelennek az égbolton, hogy aztán napközben visszatérjen ehhez az elfuserált színjátékhoz, amivel minket szórakoztat. Más magyarázatot nem találtam a titokzatosságra, márpedig előbb kapnék meg információkat egy kiképzett embertől, mint Oscar Fletcher szájából.
Egy kedves, idősödő hölgy kér türelemre, amíg kikeresi a srác nevét a rendszerben, én pedig félfordulatot téve támasztom meg a pultot és a kórházban lévő embereket veszem szemügyre. Ugyanannyi kedv tükröződik mindannyiuk arcán, mint amennyit jómagam is tapasztalok az ittlétem során, csak velem ellentétben ők maradásra vannak ítélve.
- A 28-as teremben találja Mr.Fletchert, a második emeleten. - a pult mögött pötyögő nő hangja zökkent ki gondolataimból, én pedig megköszönöm kedvességét és elrugaszkodok jelenlegi helyzetemtől, hogy a lift irányába tereljem lépteimet. Két ápoló mögé szorulok be a nem túl tágas dobozban, akik egymás közt lelkesen csicsergik a legújabb pletykákat. Megmosolygom ezt, de nem vagyok paraszt, ezért inkább figyelmemet lekötöm a telefonomon lévő értesítések megnézésével míg nem olyan nevet nem hallok meg, ami egyből felkelti érdeklődésemet.
- Elnézést hölgyek, nem akarok tapló lenni..de véletlenül nem Dr. Jake Lester nevét említették? - előrébb lépek hozzájuk, mire mindkettőjük figyelme rám terelődik, mielőtt összenézhetnének.
- De igen. A doktorúr visszatért. - kezdi az egyik, mire a másik is becsatlakozik.
- Pedig már azt hittük, hogy soha nem is fog. - az előző nővérke helyeslően bólint egyet, miközben a kollegina szinte suttogva ejti ki a szavakat, mintha bárki is lenne itt még hármunkon kívül.
- Ó, ez nagyszerű. És nem tudják véletlenül merre találom? - kérdésemtől egyből feszengeni kezdenek, melynek okát pár másodpercen belül meg is tudom.
- Nem zavarhatjuk őt. - felelnek nagy egyetértéssel.
- Az öccse vagyok. - újabb összenézés a részükről. - A fekete bárány a családban, a rosszabb parti. Nem egy Lester alkat. Viszont örülnék, ha válthatnék vele pár szót. - még mindig nagy a vonakodás, ezért folytatom. - Ígérem, kibeszélem magukat és nem lesz ebből problémájuk. - az alacsonyabb lány szusszan egyet, aztán a mellette állóra néz.
- Én tudom merre találja. - vallja be végül legyőzötten.
- És el is kísérne oda, drága? - elmosolyodok, mire egy bólintást kapok cserébe, így mihelyst kiszállunk a liftből az ő útjaik elválnak, én pedig újdonsült társaságommal baktatok a megfelelő irányba, mely még azelőtt véget ér, mielőtt megláthatnám a folyosón lévő bátyámat, akit megmaradt lendülettel és némi idegességgel - az újratalálkozás végett - közelitek meg.
- Nézzenek oda hölgyeim és uraim, a páratlan és megismételhetetlen Dr. Lester, a tékozló fiú hazatért. A kórházban dolgozók már imába foglalták a nevedet emiatt. - széttárom a karjaimat, de a folytatással sem takarékoskodok. - Ha tudtam volna, hogy visszajössz összedobok valami bulit vagy kimegyek eléd a reptérre kis táblával a kezemben, hogy ne maradjak le róla. - nem a sértettség beszél belőlem, de bármi is ez most amit tapasztalok, abban a pillanatban nyoma is vész, amikor végignézek Jake arcvonásain.
- Történt valami? - higgadok le most már az ökörködéssel, mihelyst megállok a közelében. Nem fest túl jól, ez pedig épp elég indok arra, hogy Oscar létezése meg az én szokásomat tükröző megjegyzéseim másodpercek alatt a homályba vesszenek.