Életem egy olyan szakaszába érkeztem, mely az előzményeinek teljesen kifordított mása. A bátyámmal való utazás úgy mondván helyrebillentette egy olyan részemet, melyről mindvégig azt hittem már rég elveszett, és bár a potenciális veszélyforrások lecsillapodtak körülöttünk, a másnapunk még mindig bizonytalanságban függött. Ennek ellenére élveztem a vihar előtti csend állapotát, meg az átlagosnak nevezhető életet Jake Manhattani lakásában. Kényelmesebb egy kuckó volt az enyémhez képest, nem mellesleg végre normális ágyban aludhattam elkerülve az aggodalmas érzést, hogy egyszer az ágynak a rugója fogja átdöfni a szívemet az éjszaka folyamán. És bár panaszra egyetlen okom sem lehetett, én még mindig ugyanaz a problémás kölyök voltam, akivel az élet sosem lesz egyszerű a maga szükségletei és rossz szokásai miatt. Ezeket ha megpusztulok sem tudom eldobni magamtól, a segítség meg csak átmeneti gyógyír a mélyebb sebre. Nem adsz gyógypuszit egy szúrás helyére, majd várod, hogy csodák folytán begyógyul, mert ez nem így megy. A lassú folyamat meg nem az én terepem. Túlságosan sokszor tépázták meg a türelmemet ahhoz, hogy magamban malmozzak, amíg nem leszek józanabb mostani önmagamnál. Összefoglalva nem könnyítem meg Jake dolgát. Ez pedig nem az a hálám jeléül kifejezett érzéscsomag, amelyet egyébként belül egészen intenzíven érzek az átmeneti nyugiért. Nélküle már rég biztos léket ütöttek volna a fejembe, így egy néha elszórt köszönöm nem lesz elég. Tisztes emberként kell viselkednem, és ellent mondani a személyiségemnek meg a múltamnak. A terv ez lenne, a kivitelezés viszont az ellenkezőjéről tanúskodik. Minél gyorsabban futok előre, annál többet haladok hátra.
Jake kutyáinak társaságában kényelmesedek el a kanapén, hogy egy butító műsorral küldjem el melegebb éghajlatra az amúgy is menekülésre kiélezett agysejtjeimet, de többször is a nagytermetű ebek felé terelődik a tekintetem. Még mindig nem bírják a képemet, ahogyan azt sem, ha reggel nyolcnál több ideig nyomom az ágyat. Ilyenkor igazán szerethetően képen nyal az egyik, a másik meg az ágyra mászik fel, hogy súlyával kibillentse a komfortos egyensúlyát alvópozíciómnak. Így nem csoda, hogy többször vagyok feszült, mint maga a megtestesült békesség. Ennek ellenére bírom a két mamlaszt, mert az idősebbik felemnek szüksége van rájuk, és a reggeli műsorukat eltekintve eléggé jó arcok tudnak lenni.
A chipsnek címkézett szeméttel szennyezem tovább egészséges életmódomat, és miközben unottan váltogatom a csatornákat, néha fújok egyet, hogy rakoncátlan és már idegesítő kósza tincseim visszabillenjenek a helyükre. Nem bírtam az Elvises sérót meg a vele járó Superman tincseket sem, de ez volt a legkisebb problémám jelen pillanatban. És amúgy is, van két nagy kezem amelyekkel ha néha megregulázom őket, akkor kevésbé tűrhetetlen az állapotuk. Teljesen elmerülök valami természetfilmbe a fókákról és a hideg söröm nyújtotta társaságban, amikor a csengő kegyetlenül félbeszakít, én pedig ösztönből kapom magamhoz a fegyveremet. Nem árt elővigyázatosnak lenni, még ha velem vannak a négy lábon járó testőrök, akkor sem. Ami viszont a kinyitott ajtó után fogad elég okot ad arra, hogy magam felé fordítva saját fegyveremet leadjak egy jól irányzott lövést a szívem felé.
- Te meg hogy kerülsz ide? – pillantok le a rózsaszín gyerekülésben lévő miniemberre, aki hatalmas kék szemeivel úgy pásztáz, mintha én lennék az atyaúristen. Kilépek az ajtón, körülnézek, de egy árva lélek sincs itt, bár erős a gyanúm, hogy gyerekek csak úgy nem potyognak az égből.
- Jake bazdmeg, túl messzire mész most már. – túrok a hajamba gondterheltségem jeléül, majd lehajolok a kislányhoz és félrebiccentett fejjel ismerkedek vele, végül felkapom az úgynevezett csomagot, és egy biztonságos pontra teszem a lakásban miután átverekedtem magamat a lábam útjába bemászó kutyák között. Ezután viszont az első dolgom hívást kezdeményezni a főgyanúsított felé, de a válasz elmarad, így csak a hangpostára pofázhatok rá.
- Nem tudom melyik gyógyszered gurulhatott el a reggel folyamán, amikor egy gyereket küldettél az ajtó elé, de nem röhögtem. Jó lenne, ha megírnád hova vihetem vissza, mert komolyan a frászt hozza rám. – nyomom ki a készüléket, majd ledobva a konyhapultra veszem fel a szemkontaktust a kislánnyal.
- Ne nézz így rám, mert nem leszünk jóban. – figyelmeztetem, bár mindhiába. Teszek egy óvatos lépést felé amikor észreveszem az üléséből kikandikáló lap szélét, és úgy húzom ki mellőle mintha bármelyik pillanatban a képembe robbanna a csomag vagy őrült égzengésbe kezdene. Kinyitva azonban azt hiszem menten elkap a szívroham érzése az üzenet láttán melyben kifejti a titokzatos ismeretlen, hogy a Hannah nevezetű törpe az enyém. Itt már kínomban röhögök, nincs mese, ez nem történhet meg. Újra a kezembe veszem a telefont, majd ismételten hívást kezdeményezek Jake felé.
- Idegösszeomlásom lesz. Fizettél valakinek, hogy idő előtt a sírba tegyen? Mert mond meg a tagnak, hogy irtó jó munkát végzett. – veszek egy mély levegőt, hogy elkerüljem az agyam megsemmisítő szétrobbanását, de haszontalan. Újra kinyomom a hívást, végül a kezembe veszem a mellékelt levelet, hátha másodszorra jobban megy az értelmezése. Ha nem Jake áll az egész mögött, biztos tönkremegyek.  

Az alaszkai utunk óta egy kicsit felborult az életem, mert a munkám mellett most már valóban be kellett töltenem a nagytestvér szerepét is. Jason kiszámíthatatlan lett, bevallom jót tett neki a távolság, és az életvitelemmel is megbarátkozott, de féltettem. Soha nem tudhattam, hogy éppen mire megyek haza, talán lelép, vagy ránk szabadítja a kis sleppjét? Az ő múltjában több volt a fekete folt, mint az enyémben, és ez nem is csoda, hiszen egy drogkartell szerves részét képezte. Már számtalan emberrel beszélgettem inkognitóban, hogyan is szabadíthatnám meg a kötelezettségeitől, de senkitől nem kaptam reményteli híreket. A haláltól, a családkínzáson át minden szóba jöhetett, és nagyon ügyesen kellett forgatnunk a lapjainkat, hogy ne találjanak ránk. A szakmában nevem van, csak úgy nem bújhattam el a nagyközönség elől, de sokkal visszafogottabban nyilatkoztam, vagy vállaltam el új pácienseket. Egyetlen kivétel mégis akadt, aki nagyobb fejtörést okozott, mint az eddigi pályafutásom során bárki. Meena a múltamból tűnt fel, és mint orvos kérte a segítségemet, nem, mint barát. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, vállaljam el, és ringassam hamis illúziókba? Az eredményei nem mutattak olyan mértékű javulást, hogy előírjam egy újabb gerincműtétre. Megértettem, hogy mit veszített, de az érzelmi alapon hozott döntések sosem fizetődtek ki egyetlen beteg esetében sem, így egyelőre várattam. A szembetűnő problémái bennem nem keltettek visszatetszést, ahogyan ő gondolta, éppen ellenkezőleg…szépnek tartottam, a testi hibáival együtt is. Nem is egy alkalommal fordult meg a fejemben, hogy meghívjam ebédre, de eddig elvetettem az ötletet. Nem keverhetem a munkát a magánéletemmel.
A gondolatok már kisebb inváziót indítottak el a fejemben, és nem tudom, hogy mi lenne a helyes lépés. Az ügyeletes nővérke ott tipeg a sarkamban, mert egy Parkinson-kóros páciensemet fogom perceken belül megműteni. A csap felett állok, a két kezemről szinte már a bőrt is leáztattam, mikor hajlandó vagyok megfordulni, hogy odatartsam elé a karomat szárításra.
- Doktor úr minden rendben van? – aggódva pillant rám Sarah, én meg csak bólintok.
- Igen, menjünk, és mentsük meg Mr. Harrison életét, hogy a felesége végre elvigye arra a világ körüli útra, amit évek óta terveznek. – halvány mosoly kúszik az ajkaimra a maszk takarása alatt, és belépve a steril helyiségbe, kizárok minden baljós, és zavaró tényezőt. Orvosként az első a páciens, utána majd foglalkozom a magánéleti problémáimmal.

Öt órával később

Kemény menet volt, az öreg bácsit nem altathattam el, mert állandóan figyelnünk kellett, hogy ne nyúljak mellé a műtét közben, és erre nagy segítségemre volt a műtős nővér. Szerettem Lilivel dolgozni, nem remegett a keze, és olyan empátia bujkált benne, mint Amberben, az egyik egyetemista barátom lelkében. A ruhámtól már régen megváltam, és értesítettem a hozzátartozókat is az eredményekről. Bizakodó lettem, ahogyan már régen tettem, így jókedvűen tértem vissza az irodámba. A lábamat az asztalra felrakva dőlök hátra, és pillantok a monitoromra. Lusta vagyok, de rohadt éhes is, szóval marad a fiókomba rejtett félszáraz szendvics, meg a tegnap itt felejtett ásványvíz. A kupakot letekerem, és belekortyolok. Már szinte vattát köptem, így megváltás ez a rövidke folyadékbevitel. Ásítva húzom az ölembe a telefont, és a megannyi kis ikont figyelek a bal felső sarokban. Mi ez, ha nem szívás? Felvonom a szemöldökömet az sms láttán, hogy hangposta üzenetem van. Azonnal a fülemhez tartom a mobilt, és két kattintás után felhangzik az öcsém kétségbeesett hangja. Nem igazán értem, hogy mi lelte a szentemet, de meghallgatom, és jókat mosolygok. Valaki megviccelte volna? Reggel arra nem volt energiám, hogy megetessem a kutyákat, nemhogy összeállítsak neki egy humorzsákot. Mindenesetre az hiányzik, hogy a lakásom közepén tombolni kezdjen, így felhívom. Két kicsörgés elegendő ahhoz, hogy élőben halljam őt, és a nagy halandzsa szöveget.
- Mi történt, ami szerinted kurva vicces? Nem csináltam semmit, és a műtőben voltam idáig, úgyhogy légy szíves normálisan magyarázd el, ne kínaiul, mert még nem volt alkalmam felcsapni a szótárt. – a nem túl bizalomgerjesztő szendvicsemet fél kézzel fogom át, és jóízűen beleharapva majdnem felordítok, mert letörik a fogam egyik fele.
- A picsába..ez hány napos?! Várj Jason….micsoda? – hajolok előre, de kiesik az ölemből minden.
- Egy gyerek? Nem szívtál be? Otthon már nem volt füves cigi sem…most ne humorizálj, öcsém! – parancsolok rá, de tovább hadovál.

Biztosan mindenki találkozott már a mindjárt felrobbanok jelenséggel, amikor a tested annyira nem bírja már a benne felgyülemlett feszkót, hogy képes lenne szétfeszíteni az izmaidat, ezzel megsemmisítve az őt védő külső vázat. Most valahogyan én is így érzem magamat. Hozzám képest az idegbetegek nyugodt kacsákat etető vénasszonyok. Alapjáraton szívja a véremet megint a hiány érzése amit a függőségem okoz, de még itt van ez a kis törpe is, akit valamelyik féleszű az ajtó előtt hagyott. Ki hagy az ajtó előtt egy gyereket? Mármint erre nincsen valami szabály vagy rendelet vagy tököm tudja mikkel szokták még az embereket zsarolni. Gyereket nem hagyunk így az ajtó előtt, majd dobunk be mellé egy cetlit rajta egy olyan üzenettel, amitől az ember fogja, és eldobja az agyát. Komolyan fantasztikus.
Tiszteletköreim úgy tizenötödik verziójánál járhatok, miután felhívtam a bátyámat és jól megmondtam a magamét. Vagyis akartam, mert jelenleg normális mondatok összerakására sem vagyok képes. Ebben pedig az sem igazán segít, hogy a pulton ücsörgő gyerek úgy pásztázza a körülötte lévő dolgokat, mintha éppen felmérné a terepet, melyet majd szépen a magáévá fog tenni. Dunsztom sincs a bátyám kikkel gyűrte a lepedőt egymástól való távollétünkben, de az én gyerekem nem lehet. Nem mintha olyan szent lennék vagy ártatlan, de akkor sincs erre logikus magyarázat.
Kifújom a levegőt, de olyan erőséggel, hogy a tüdőm majd kiszakad a helyéről, végül megállok egy töredéknyi pillanatra, hogy megnézzem magamnak a vendégünket. Csípőre vágom két kezemet, oldalra biccentem fejemet, tüzetesebben igyekszem felfedezni benne a saját vonásaimat. Még a gondolat is gyötrelmes. A szemei hasonlítanak az enyéimre, de lehet már elszívtam az agyamat és képzelődök. Mellesleg az emberiség hány százalékának lehet ugyanolyan szeme, mint az enyém? Ez nem számot döntő bizonyíték, ez még nem jelent semmit. Áltasd csak magad Dorian! Majd attól hirtelen nem leszel akkora szarban hülyegyerek, amekkorában most vagy.
- Hannah. – mondom ki a nevét, és mikor felém kapja hatalmas íriszeit, megfagyok, és a fejemet csóválom hitetlenkedve.
- Ez nekem nem megy.. – szögezem le magamban, majd újabb pár kört teszek még ezzel is idegesítve az engem folyamatosan figyelő ebeket. Legszívesebben tanácsot kérnék beszédre képtelen társaságaimtól, de minek koptatnám a számat, vagy mondanám ki nyíltan az elkerülhetetlent? Amíg csak a saját fejemben képződik a gondolat, addig rendben vagyunk, de mihelyst más is tudomást szerez róla, valósággá válik. Mint egy égi jel, úgy csörren meg a háttérben a telefonom, én pedig úgy vetődök rá, mintha az életem múlna rajta. Részben így is van. Jelentős részben.
- Mondd azt, hogy te szívatsz engem ilyen nagyon nem poénosan. – kérlelem, szinte már könyörgök a telefonba, végül tovább folytatom.
- Vágom, nem iszom meg többet a kávét előled, de ez akkor sem okés így. Ez a gyerek lélegzik. És leskelődik. – magyarázom tovább, majd újabb mélyebb levegőt veszek. Ha pánikrohamot kapok, szépek leszünk. Lesz egy kidőlt pasas, egy mit sem sejtő gyerek meg két kutya. A képlet szinte már túl szép, hogy igaz legyen.
- Honnan tudjam hány napos? Szerinted ránézésről megtudom mondani? – vágok vissza a logikátlan kérdésre, aztán felfogom, hogy ez valószínű nem is nekem ment, de már késő visszaszívni.  Újabb élesen beszívott levegő, majd mielőtt szétrobban a fejem gyorsan ki, és csak ezután szólalok meg.
- Bárcsak, de nem.  Totál valóságos a kis krapek. Vagy kiscsaj. Állítólag Hannah, szóval az utóbbi. – kezdek bele minden nyugodt és megmaradt józan gondolatomat összeszedve, aztán tovább folytatom.
- Valami eszement vagy a postás itt hagyta az ajtó előtt, meg egy levelet is, hogy elvileg az enyém. Melyik épeszű ember hagyna rám egy gyereket, hm? – lépek közelebb a kicsihez, és újra a kezembe venném a levelet, amikor is összeakad a tekintetem a kék szempárral, majd lesiklik a lefelé görbülő ajkakra, melynek következményeképp fülsüketítő bömbölés lesz rajta úrrá.
- Én nem csináltam semmit. – teszem fel egyik kezemet védekezően, de hát kinek bizonygatom ezt?
- Csak úgy hirtelen elkezdett bőgni a semmiért. – teszem hozzá szinte már kétségbeesetten, majd odalépek a csöppséghez.
- Hé..kislány…Hannah. Itt az állítólagos apád, és totál para, mert elrontott. – beszélek neki, hátha beválik, azonban ez még inkább sírásra ad okot. Jók leszünk, ha már a hangomtól is frászt kap.

A műtét után egy kicsit kong már a gyomrom, az is lehet, hogy képzelődöm, de jobb híján nem találok egyebet, mint a pár napos szendvicsemet, és azt a kis vizet, ami még nem poshadt be. A gépnél szórakozom, be is zárom az irodám ajtaját, hogy a következő negyedórában ne zavarjon meg senki, de megteszi magától a drága öcsém, akinek olyan kétségbeesett a hangposta üzenete, hogy kénytelen vagyok azonnal tárcsázni az otthoni számomat, aztán meggondolom magam, és az eldobhatót csörgetem meg. Ész hova jársz, ha nem ide…kezdek kibukni, hogy mindenre figyelnem kell, ha már ilyen szinten bekebelezett a fáradtság, és még előttem áll a nap egyik fele. A csengetés után nem sokkal bele is szól az ifjabb Lester, és azt hiszi, hogy humoros ezzel a kiborulásával, de rám nincs hatással. Sóhajtok egy mélyet, és megmasszírozom a fejemet, hogy ne kapjak menten agyvérzést. Röviden felvázolom neki, hogy a kávét se tudtam reggel meginni, nemhogy egy kész tréfával lepjem meg. Megfordul a fejemben, hogy elérte ama határát, ahol már képzelődik, és odahallucinálja a dolgokat a konyhába, de még megpróbálok hinni az értelmes felének.
- Én nem szívatnálak öcsém, hanem szívem szerint bedugnálak egy rehabra, de erre nem sok lehetőségem van, ha életben akarlak tartani drágám. – teszem mellé, hogy ne hozza rám a frászt, de nem akar leszállni erről a gyerektémáról.
- Van két szeme, meg szája is…sőt megkockáztatom, hogy a lélegzés alatt azt érted, hogy emelkedik a mellkasa? Nem az egyik kutyát látod? – harapok bele a száradt kenyérbe, és majdnem ki is köpöm, mert undorító az állaga, és az íze is. Ez a majonéz szerintem már megromlott, így automatikusan nyúlok oda, és köpöm bele a szalvétába az első adagot. Nem leszek rosszul, nem leszek rosszul.
- Nem lehetetlenség, és ehhez orvosi diploma sem kell nagyokos, rendben? – leöblítem a kis falatomat, és a kuka fölé hajolva köpöm ki a másik felét. Nem hiszem el, hogy ez velem történik meg, és az öcsém sem tiszta.
- Megetetted a kutyákat? Dózer és Samira sem kapott reggel, és fontos lenne, hogy ne szedjék szét a házat, mert nem engedted ki őket az udvarra. – fordulok meg a székemmel, mert még mindig nem feltételezném, hogy igazat beszél az öcsém. Mire hazaérek már nem lesz semmi baja, és felfogja, hogy ostobaságokat látott a nem létező elméjével.
- Ó, most már neme is van? Szóval kislány…én Jason, figyelj rám, nem szívesen teszem ezt, de a fürdőben találsz a tükör mögött egy nyugtatót…átmenetileg lecsillapítja a sóvárgásodat. – magyarázok neki mellékesen, de olyan hirtelen ér a gyereksírás a háttérben, hogy el kell tartanom a telefont a fülemtől.
- Itt vagy még? Nem hallok semmit..Jason? – kérdezek vissza, hátha elérek valamit, de aztán megszakad a vonal, és az ügyeletes nővérke is bejön, hogy egy sürgős esetet hoznak be, így nincs időm tovább ezen rágódni. A csipogómat az asztalra dobom, és a sztetoszkóppal a nyakamban lépek le a nagyvilág elől.

Négy órával később

Ismételten operálnom kellett egy autóbalesetes férfit, akinek koponyalapi vérzése volt. Ki kellett zárnom mindent, nem érdekelhetett az otthoni káosz. Szerencsére most egy szabadnapon jön, és miután már a dzsekimben lépek ki a kórház ajtaján a fülemen a telefonomon, de semmi reakció. Dorian nem felel a hívásaimra, és kiakaszt a tény, hogy valami baja esett. Meg sem kell indokolnom a hazafelé vezető utamon a felállított rekordot, mert szerintem tíz percen belül már a házunk előtt parkolok le, és pattanok ki az ülésről. Becsapom az ajtót, és ingerülten dugom a zárba a kulcsot, mire két kutya villan felém, de megállok a küszöbön.
- Te jó isten… - nézek körül a rendetlenségen, és egy nagyot nyelek, amikor az öcsém kezében egy valódi gyerek bömböl torka szakadtából.
- Te elloptad…ez tuti. – pakolok a pultra, és odamegyek, hogy kikapjam a kezéből a kislányt.
- Jesszusom…te nem hazudtál. – mérem végig a kiguvadt szemeit, és mutatom neki, hogy zárja be az ajtót, amíg összeismerkedem az új lakónkkal.
- Hannah…hahó? – pillantok rá a kékjeimmel, mire elhallgat, és nyűgösen a kabátomba fúrja a pisze orrát.

Szomorú, de néha az ember akkor jön rá mennyire egy szerencsétlen semmirekellő, amikor tehetetlenül áll egy babával szemben, akinek a létezéséről órákkal ezelőtt még semmit sem tudott. Összevissza járkálok, úgy nézhetek ki a külvilág számára, mint akinek elment a józan esze, és valahol én is így érzem magamat. Nem lehetetlen, hogy a gyerek az enyém, mégsem lehetséges. Vagyis ezzel etetem magamat, mert nyugtatni biztos nem nyugtat. Segíteni meg főleg nem. Az első józan gondolatom az, hogy a bátyám húzza az agyamat. Nem zárnám ki ezt sem, hiszen képes lenne rá. Nem könnyítem meg a dolgát a jelenlétemmel, és nem is adok sokat ahhoz, hogy jobbá tegyem, így valamilyen szinten megérdemelném. De nem így, és nem őt. Ez a kislány mégiscsak életben van, és annyira valóságos, hogy totál lefagyok tőle. A tarkómat dörzsölöm zavaromban, vagy a lábaimat koptatom az egyfolytában járkálástól, de teljesen tanácstalan vagyok mégis mit kezdhetnék én egy gyerekkel? Összességében magamra sem tudok vigyázni. Ha kell, kiselőadást írok mennyire nem vagyok jó apa alapanyag vagy hogy emberileg is egy hulladék vagyok. Miért pont én vagyok ilyen szerencsés, hogy az égiek, - vagy bárhogy is hívják a nőt, - egy gyerekkel ajándékoznak meg? A fenébe is.
Jake természetesen nem hiszi el egy szavamat sem, és ez még jobban felteszi a pontot arra a bizonyos i-re. Mi okom lenne hazudni erről? Simán megértem, hogy az elvonási tüneteim jótékony hatására fogja, de most nem erről van szó. Ez sokkal rosszabb annál.
- Ne tegyél tönkre, Jake. Csak megtudok már különböztetni egy gyereket a kutyától. - unott pofával támasztom az államat a pulton, és valahol azt kívánom, hogy valaki fejbe verjem és felébredjek ebből az egész abszurd valóságból.
- A kutyák jól vannak velem ellentétben. Ettek rendesen, életben vannak még, én viszont nem sokáig, mert kezdek becsavarodni. - folytatom tovább, de mindhiába. Minden egyes szavam süket fülekre talál, mert a bátyám nem hisz nekem és még elmegy odáig is, hogy a nyugtatót ajánlgatja. Más esetben már rég bontanám a vonalat, most viszont annyira kétségbeesett vagyok, hogy gondolni sem merek a gyógyszerre. Valami félelmetesebb sokkal intenzívebben uralja most az elmémet, és ez a tökmag olyan hanggal rendelkezik, hogy a telefon is majdnem kiesik a kezemből. Sután, de odavánszorgok hozzá, igyekszem nyugtatni de közben leteszem a telefont. Itt már nem segít Jake értetlensége, mert csak még jobban felcsesz és csak a saját szemeinek hisz. Az pedig nem most lesz.
Órákkal, és a hallásom jelentős károsodásával később még inkább kimerült vagyok. Ugyan Hannah abbahagyta a sírást, majd újra rákezdett, vele együtt pedig a kutyák is, mégis mire Jake hazaér, a ház újra csendes.
- Végre! - fordulok az ajtó felé, és bár a helyzet egyáltalán nem vicces, az arcára kiült reakciót bármikor újranézném. Öregem, én is így nézhetek ki kívülről?
- Mi okom lett volna gyereket lopni? Van elég bajom így is. - jegyzem meg feltételezése miatt, és mikor elveszi tőlem a kicsit, van egy kis időm újra levegőhöz jutni. Eddig alig mertem levegőt venni, amíg a kezembe volt, nehogy újra rákezdjen a sírásra.
- Kössz, hogy hittél bennem. Igazán jó érzés volt. - nyújtóztatom ki karjaimat, de ezután sem vagyok képes befogni a számat.
- Elvileg az enyém. Gyakorlatilag jó kérdés. Becsengettek, aztán mire kimentem, csak őt találtam. Azt hittem én vagyok kissé már zavaros odafent, de az már fix, hogy aki rám bízta a kislányt, az még nálam is tébolyultabb. - magyarázom el neki az egésznek a lényegét, de képtelen vagyok leülni. Legszívesebben világgá rohannék vagy kiütném magamat, mert ez egy vicc. Más tényleg nem lehet.
- Azóta hol sír, hol nem. Szereti ha járkálok vele körbe-körbe, de ha megállok, egyből rákezd. Használati útmutatót is küldhetett volna hozzá. - mérgelődök magamban, mert most a bátyám kezébe túlságosan is nyugodt Hannah. Ki gondolta volna? Ő is érzi, hogy nem jó ötlet, ha velem van.  

Már az úton aggodalom suhan végig az arcvonásaimon, aztán ez átvált rettegésbe. Miért nem vette fel a telefont az öcsém? Ha elrabolják, akkor ki is nyírják, mert elárulta a kartellt, én meg szépen egyedül maradok a Lester névvel. Nem állítanám, hogy nem volt eset rá, hogy ilyenfajta rémálok gyötörtek, de most, hogy már tudok a létezéséről, nem akarom elengedni őt. A régi humorunk, a testvéri csipkelődésünk visszatért a régi kerékvágásba, és nem is bánom a dolgot, de most rendesen lever a víz, mire leállítom a motort, és megtehetem az ajtóig lévő maradék pár lépést. Óvatosan nyitom ki az ajtót, de máris jön a hangzavar, és a pulzusszámom is lecsökken. Nem ölték meg, és lám…igazat beszél. Megtorpanok első körben a küszöbön, és leteszem a táskámat, mert a kislány valóban itt van, és nagy szemeket mereszt rám. Nem figyelek a testvéremre, most a kutyák sem kötnek le, mert az új jövevény a legnagyobb szám. Az én házamban nem sok gyerek fordult meg, a múltkor már csábítottak a Norton házba, de nem mertem még elmenni. Egy is sok belőle, nemhogy kapásból három, mert ugye John fallosza termékeny, és már a negyedik gyermek apja. Nem hiszem el, hogy alig egy év van közöttünk, és nekem még se csajom, se gyerekem. Az idő megtréfál, nem tagadom, hogy öregszem, és vágyom az állandóságra, de még nem értem be az apaszerepre, ahogyan az öcsém se, aki szinte falfehéren áll a gyerekkel, én meg megemberelem magam, és kikapom a kezéből.
- Bocs, hogy nem ment a bizalom, miután drogoztál, meg a társai. Ez már nem fért bele a hülyeség keretedbe Jason, sőt nem hiszem el, hogy felcsináltál valakit, pedig itt van, mit mondtál Hannah a neve? – nem emlékszem pontosan, hogy milyen név hangzott el a telefonban, de szépen feljebb tolom a fenekét, és most együtt nézzük a kisebb Lester vívódását.
- Rád bízta? – nevetek fel hangosan, mert a kutyáimat félek itt hagyni, mondjuk esélyesebben ők vigyáznak az öcsémre. A két eb ki van képezve, nem akármilyen házőrzők, de erről még a drága testvérem sem tud, ahogyan a házban tartott lőfegyverekről. A biztonság relatív, és nem érem be egy riasztóval.
- Hát ebben semmi meglepő nincs. Nem kell felráznod…a sírás meg jelzés. Az úton azért utána olvastam a neten, hátha igazad van, de azt nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz az elraktározott információkra. Nem tehetjük ki, a feladó nem adott postázási címet, hogy visszaküldjük, így marad…pár napot. – sóhajtok egyet, és lenézek a kislány szemébe, aki most tényleg különösen nyugodt.
- Akkor az lesz a helyzet, hogy….késő van, de a közelben van egy nonstop üzlet. Ajánlom neked, hogy amit most mondok, azt észben tartsd, mert nem fogom még egyszer elmondani, és az éjszaka aludni is szeretnék. – teszem mellé, és elkezdek mászkálni vele.
- Kell pelenka, mert termelnek rendesen, akkor valami tápszer…az ágy, na arra már nincs időnk, majd te alszol vele…vagy a nappaliban építünk valami bunkert. A pénzt kiveheted tőlem, és siess. – mutatok a komódra, és lepillantok a kutyákra.
- Előtte engedd ki őket az udvarra, nehogy ide csináljanak nekem. – forgatom meg a szemeimet, és most fél kézzel nyúlok a konyhában tartott tablet felé.
- Hannah mit szólnál, ha a youtubon megnéznénk a pelenkacserét, hmm? – emelem meg, és odahúzva magunk elé, rákeresek a neten, de túl sok a szarság…szó szerint. Végül beállítok egy zenét, és mikor megszólal…hangosan felnevet.
- Ez….tetszik? – majdnem meghalok….miért éppen ez az okádék? Bieber fiú….ne.

Minél többet időzök el ezen a szerencsétlen bolygón, annál inkább azt veszem észre, hogy az embereknek a józan esze rohamosan csökken. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az ajtó előtt hagyott kislány, meg a melléket cetli. Ilyenkor felmerül bennem, hogy miért nem hagynak virágot az ajtó előtt? Vagy egy Chevy Camaro kocsikulcsát? Basszus, ha nagyba akartok játszani, játsszunk nagyba, de nem így. Magamat sem tudom egyben tartani, nemhogy még egy másik kisembert. Ezen viszont kár rágódni, mert Hannah itt van, és mivel nem tehet arról, hogy létezik, az én felelősségem hogy tisztes emberi lényt neveljek belőle. Anyám, ez baromi nehéz lesz! Dunsztom sincs mit érzek jelen pillanatban. Annyira össze vagyok zavarodva, hogy az már bűn. Nem mellesleg bele sem merek gondolni mi lesz később. Mikor már fegyverrel kell elkergetnem a kislány után szaladgáló suhancokat. Fantasztikus. Örök életig tartó idegbajra kárhoztattam magamat, mert a józan eszemet valahol a gatyámba tároltam. Jake megérkezése valamennyire kirángat ebből az egész buborékból, amibe úgy szaladgálok, mint egy megveszett hörcsög, de ő sem segít, sőt ha még lehet ilyet mondani, akkor még tetőzi.
- Veled is csak többen vagyunk. - morgok a burkolt kioktatásának hatására, és ha lehet a szemeim most tudomást szereztek a nem létező agyamról, ahogyan kifejeztem egyértelmű véleményemet a szórakozásával kapcsolatban.
- Ne kelljen már kurva papagájt játszanom Jake és megismételnem mindent. Igen, rám bízta. Hacsak nincs még egy Dorian nevű akkora barom, mint én. Mert ez esetben szívesen átpasszolom neki ezt a nemes feladatot.  - járkálok tovább, mint a mérgezett egér, közben azért igyekszem követni, amit mond, de állatira nem könnyű. Mármint olyan az agyam, mint egy labirintus, ahol még sötét is van. Mindennek közepén pedig ott csücsül Hannah, és úgy néz rám, mintha nálam lenne a gyógyír a halhatatlanságra vagy a világot tudnám megmenteni. Ezek után ki lenne képes ésszerűen gondolkozni? A fejemet támasztom meg a pulton, legyőzöm az eluralkodó pánikot, amit a kislány jelenléte okoz és próbálom az eszembe vésni bátyám minden egyes szavát.
- Pelenka..tápszer..király. Világos. - túrok a hajamba két kezemmel, és megállok egy pillanatra. Hogy az anyámba történhetett mindez? Még mindig reménykedem, hogy ez az egyik betépett álmom, és hamarosan felébredek ramatyul érezve magamat valami lepukkant helyen. Arra viszont nagyon úgy tűnik, hogy várhatok még jó sokat.
- Már itt sem vagyok. - veszek magamhoz elegendő pénzt az engedélye után, majd a kutyákkal együtt hagyom el a házat, hogy olyan vásárlást műveljek, amit még sohasem tettem.
Nagyon vicces lehet kívülről nézve, ahogyan állok a tápszerek előtt, majd átsétálok a pelenkákhoz, és ugyanezt teszem. Totál megvagyok lőve. Egyáltalán mik ezek a összeturmixolt izék? Ehet ilyet már Hannah? Mellesleg az sem segít, hogy a pénztárnál lévő idősebb nő úgy méregeti kínlódásomat, mintha bármelyik percben nekiesnék az egész polcnak és magam pusztítanám el őket. Félelmetes belegondolni mi járhat a fejében, de talán neki még félelmetesebb lenne, hogy nekem min pörögnek az agytekervényeim. Párszor megjárom még a sehova sem vezető utat, végül totál zavartan a pult felé sétálok, a nő tekintete pedig valami rémültséget ábrázol, amit nem tudok hova tenni.
- Nem harapok. - teszem fel mindkét kezemet védekezően, majd megdörzsölöm a tarkómat, és végül belefogok a szövegelésbe, meg a problémámba. Negyed órával és percekig tartó Hannahról mesélés után azzal mentem ki magamat, hogy megosztom vele a dolog csattanóját mégpedig, hogy fogalmam sincsen hol az anya. Ez viszont éppen elég végszó volt ahhoz, hogy a megvásárolt cuccokkal hazafelé vegyem az irányt, mielőtt belebonyolódnék a nővel olyan beszélgetésbe, hogy mégis milyen módon szülhettem én meg a gyereket?! Még az kell, hogy kitaláljon nekem valami sztorit, aztán komolyan fejjel a falnak rohanok, mely csak még inkább erősödik, amikor belépek a lakás ajtaján és meghallom a zenét.
- Már végképp nem tudom eldönteni melyikünk szenved jobban. Meghoztam a cuccokat, és szerintem a boltos elfog vitetni a rendőrökkel. Vagyis a nézéséből ez jött le. Hogy van a miniember? - célzok a kislányra.  

A hazaérkezésem pillanatában már tudom, hogy nem hazudott nekem, mert a küszöbön átlépve valóban ott a kislány, de ez több a sokknál, és mikor elmondom neki a véleményemet, még ő van kiakadva, és ostobaságokat beszél össze.
- Na, te engem aztán ne oktass ki, és vegyél magadból vissza öcsém. Nem nekem címezték a kislányt, hanem neked, és ha nem hiszek neked elsőre, arra is megvan az okom. – veszem át tőle a kisasszonyt, és barátkozom a nem túl megszokott helyzettel, sőt rémisztő, hogy egy ekkora ember van a kezemben, de az sem segít, hogy Jasonnek kifordult a világ a sarkaiból.
- Szedd össze magad, mert van, amiből már én sem tudlak kihúzni. Alaszkánál is bepánikoltál, és azóta lett egy átmeneti megoldásunk, akkor erre is találunk. – rázom meg a kicsit, de nálam még nem egy megy a sírás, talán idegen vagyok, vagy talán túl határozott a fellépésem, de csend van. Az idegeim nekem is pattanásig feszülnek egy ilyen munkanap, meg este után. Az biztos, ha sikerül elaltatnunk, akkor iszok egy pohárral, mert ez már rosszabb, mint egy vicc, vagy egy rémálom. A teendőkön jár az eszem, aztán elsorolom az öcsémnek, hogy mi az, amit sürgősen meg kell vennie, különben bajban leszünk, mert kézilexikon nem járt a kislány mellé, akinek a nevét még magamban is ízlelgetnem kell.
- Nagyon ügyes vagy, jót tesz, ha nem élsz drogokon, apropó, erről majd beszélgetnünk kell Jas, ott van a pénz. – bökök rá a pénztárcámra, mert én vagyok a kenyérkereső. Panaszra nem lehet okom, már egy jó ideje spórolok, és az orvosi fizetésem is felér egy kisebb vagyonnal, főleg mióta osztályvezető lettem, de az a hír járja, hogy lehet megkapom a fejlesztési igazgató titulust is, ha a kórházi bizottság nekem ítéli meg a széket. Ezzel már nem is akarom fárasztani a testvéremet, mert több munkával fog járni, de elérhetem azt a pozíciót, amiről álmodtam. A rémálmoknak, és a katonaságnál szerzett negatív élményeknek lesz egy balansza.
- Oké…szia. – búcsúzom el tőle, és a konyhában téblábolok Hannah-val együtt, mire elérek a tablethez. A pelenkacsere a nők génjeihez lett kialakítva, nem a miénkhez, és fogalmam sincs, hogy mit kell szétszedni, vagy leragasztani, ha ezt egy élő babán kell gyakorolni. Rá is keresek néhány videóra, de becsúszik egy reklám, és megszólal a mostani tinilányok álma, ami persze egy egész lavinát indít el. Hannah hangosan felkacag, én meg személy szerint a pokolig süllyednék. Az eszem megáll, hogy Justin Bieber tetszik neki, és nem csak engem forráz le a felismerés, mert nem sokkal később betoppan a tesóm, aki elég hamar lerendezte a vásárlást, vagy én gondolkodtam volna ennyire lassan? A sírás mindenesetre nem volt hosszabb, és kénytelen vagyok egy másik számára is átkapcsolni.
- Nem vagy egy bizalomgerjesztő látvány, már ne haragudj meg. – pillantok a szétzilált külsejére, meg a kisebb csomagra, ami a kezében lóg.
- Szerintem megtalálta az új szerelmét ebben a nyálgépben, de legalább nem sír. Muszáj lesz megfognod, amíg rákeresek a pelenkacserére, de talán kezdhetnénk a tápszerrel is. – agyalok hangosan, és se szó, se beszéd szelem át a távolságot, és veszem el tőle a szatyrokat, majd átadom a kislányt.
- Ismerkedj apáddal, aki azt sem tudja, miképpen kell a kutyákat életben tartani, nemhogy egy gyereket, és öt évesen még bepisilt. – szúrom mellé egy vigyor kíséretében, és a nejlonban kutakodva kiveszem a nagy dobozt.
- Fúj…ez por. – fintorodom el, és némi levegőhöz jutva sietek át a konyhába, hogy a pultra pakoljak le.
- Elolvasom a használati útmutatót, addig találd ki, hogy hol fog majd aludni, mert kiságyunk nincs. – jegyzem meg felnézve rájuk a kékjeimmel, aztán belemélyülök a papírhalmazba. Hümmögök, mint aki érti, de olyan kínai, mint a császár…vagy az japán.
- Hallod ez súlyhoz, és korhoz van kötve. Honnan tudjam hány kiló? – akadok ki, és idegesen túrok bele a hajamba, aztán eszembe jut valami. A felső szekrényből előhalászom a konyhai mérleget, és magabiztosan terítem ki a pultra.
- Ezen fogjuk lemérni a kisasszonyt. – nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez helyes lenne, de valahol el kell kezdenünk.

Egyikünknek sem kellemes ez a szitu, nekem meg főleg nem. Nem is tudnám megmondani mikor fordult meg egyszer is a fejemben, hogy apa legyek. Fiatal fejjel nem erről mereng az ember, hanem az élet kiélvezéséről, az utolsó szálig lenyúzásáról, ameddig megtehetjük. Abban a korban senki sem vágyik arra, hogy a nyakába szakadjon egy jó nagy adag felelősség. Jóllehet már régen kinőttem a huligán korszakomból, és mostanra azt hinné az ember, hogy benőtt a fejem lágya, de az eddigi idővonalamat eltekintve semmi esély erre, hogy ez bármikor is megtörtént. Hannah egy tündér. Egy apró teremtés, aki törődést, szeretetet és minden jót érdemel. Vele szemben pedig itt vagyok én, a leharcolt bűnöző, aki csak a bizonytalanságot tudja nyújtani számára, ez viszont rettentő kevés. Ezért is reagálok Jake szavaira ingerültebben, és töltöm ki rajta botlásom táplálta haragomat. Nem felé irányul, de valamit muszáj tennem, hogy lecsillapodjak és bármennyire is szarul jön ki, mégis ő válik középpontjává ennek az egész érzelmi kifakadásnak. Ugyan szavakkal nem fejtek ki véleményt mondandójára, egy enyhe és talán egyetértő bólintást megengedek magamnak, ezzel is kifejezve, hogy vágom mit akar a tudtomra hozni. Őrületesen sokat köszönhetek neki, és ha őt is eltaszítom magamtól, végképp mehetek a levesbe. Több összeszólalkozásra nincsen hangulatom, így miután megkapom a listát a beszerzendő dolgokról, összekapom magamat és már le is lépek, amit fél óra összezavarodott találgatás és egy ítélkező kasszás követ. Ez pedig elég okot ad arra, hogy rájöjjek, nem csak szülőként és testvérként buktam el, de még az emberiség sem képes elviselni a pofámat meg a szövegelésemet sem. Természetesen nem vágyok sokáig tengődni a helyszínen, így egy kényszeredett segítségkérés után úgy érzem szerencsésebb, ha otthon nézek szembe az elkövetkezendő jövőm élő és lélegző mintájával, mintsem a boltban válogatás közben, ami még inkább összekuszálja a gondolataimat. A hazafelé vezető út viszont hol lassabb tempót, hol gyorsabb lépéseket követel, keverve mindezzel az elcseszett és röhejes helyzettel, amibe csöppentem. Nem tudok másra gondolni, csak az otthon lévő kislányra, aki számít rám, mégis bármennyire is elszánt vagyok, hogy akár a csillagokat is lehozzam neki, egy részem mégis fogná magát, és hanyatt-homlok menekülne a kötelességei elől. Ezt viszont nem tehetem meg a bátyámmal, és Hannahval sem. Én okoztam a káoszt, magam is kell helyrehoznom, alakuljon bárhogy.
Annyira elmerengek a gondolataimban, hogy csak a tudatos mozdulatok következtében eszmélek rá a hazaérkezésemre, amelyet egy jó nagy adag pofán csapás követ  meghallva a háttérben szóló zajt.
- Öregem. - lesújtva nyögöm ki kezdetként, és kipakolom a vásárolt cuccokat, félig viszont az itthon lévők tanakodását figyelem, aminek végeredményképp az én kezemben köt ki Hannah. Rejtett tudásomra támaszkodva tartom meg őt, közben egy pillanatra égnek emelve tekintetemet Jake szavai hallatán.
- Milyen humoros ma valaki. - jegyzem meg keserédesen, de közben a kislánnyal törődök, akit úgy tűnik leköt még mindig ez a förtelem. Az én zenei ízlésemet nem lehet kategóriába sorolni, de könnyen lehet, ha így folytatjuk tovább, tíz évvel biztos megrövidül az a szerencsétlen élettartamom.
- Fura ízlésed van, hallod-e. - érintem meg ujjammal óvatosan a pocakját, de csak nézelődik és kapaszkodna minden felé. Remélhetőleg a kíváncsiságot meg a rosszkor-rossz helyzetben pofázást nem örökölte, mert akkor nagy bajban leszünk.
- Néha olyan jó találós kérdésekkel szórakoztatsz. Fogalmam sincsen hány kiló lehet. - tartom úgy, hátha körülbelülre sikerül belőnöm a súlyát, de ez annyit ér, mint halottnak a csók, így a mérleghez sétálok vele.
- Milyen szép emlékei lesznek a kislánynak. Öröm lesz róluk mesélni. - sóhajtok egyet óvatosan elhelyezve rajta, miután Jake eligazított mindent, de úgy állok, hogy még véletlenül se legyen belőle probléma. Kisebb tanakodások után végül sikerül rájönnünk felmerülő problémánk megoldására, Hannah viszont úgy tűnik túlságosan is élvezi a mérlegen pihenést.
- Úgy tűnik megtaláltuk hol fog aludni. - jegyzem meg egyáltalán nem komolyan gondolva szavaimat, és még egy vigyort is ejtek mellé, hátha félreérthetővé tettem a mondandómat.  

Ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint az öcsém, hiszen nem készültünk fel egy három hónapos kislány érkezésére, aki nem mellesleg nem is az enyém az üzenet szerint. A házam nem éppen bababarát, de igyekszünk, és még elküldtem Doriant is, hogy vegyen néhány dolgot, addig meg én vállaltam magamra a pesztráló szerepét. Nem túl megnyugtató a helyzet, de találunk megoldást arra, hogy a sírás abba maradjon. Nem vagyok büszke a választására, mert jobbat is nyomhatott volna, de úgy látszik, hogy igazi lány, és ebből a szempontból már most megszívtuk. Nemsokára hazaér az öcsém is, és lepakol a pultra, én meg a videót lesem, de nem leszek okosabb. Biztosan éhes, és mivel nem rendelkezem se én, se Jason tejcsárdákkal, ezért mesterségesen kell előállítanunk a cuccot. Egy műtét is könnyebb lenne, mint ez, ezért átadom neki a hercegnőt, és megismerkedem a tápszeres doboz oldalával, de már az utasításnál leragadok. Hány kiló lehet a kis csaj? Felpillantok, de tanácstalanul vakarom meg a tarkómat. Kizárt dolog, hogy ezt megsaccoljam, és ha nem vagyunk jók, akkor üres marad az a gyomor. Odainvitálom a másik Lestert is, de nem leszünk okosabbak az az igazság, mert ő még annyira se ért hozzá, mint én.
- Ez nem találós kérdés, hanem egy szimpla tény, minthogy mikor fogant, de ugye egyikre sem emlékszel, nehogy megkönnyítsd a mai estémet. A helyzet az, hogy addig nem fog elhallgatni, ha nem etetjük meg, az hét szentség. – körülnézek a konyhában, és ekkor bevillan a megoldás. Az alig használatos mérleget veszem ki a dobozából, és kiteszem a pultra, mint aki most talált fel valami nagyon fontos dolgot, és ezért Nobel-díjat várna cserébe. Meg kell hagyni, hogy nem vagyunk könnyű helyzetben, de végül ráteszi, én meg benyomom az első gombot.
- Erre nem fog emlékezni nagyágyú, de hát még szerencse, hogy én vagyok az orvos a családban, és nem te. – forgatom meg a szemeimet, és megjelenik a digitális kijelzőn egy aprócska szám.
- Ez 4650 g, nem kis darab, ha engem kérdezel, de talán még kevés is, ha a korából indulok ki. A többit már elintézem, és remélem hoztál cumisüveget is, mert akkor még egy köröd lesz a boltba. – hangsúlyozom ki a végét, és átkutatom a szatyrot, mire rálelek az alján, és íme a férfiak ellensége. A dobozának a tetejét letépem, és megforgatom a kezeim között. Az adagolóval együtt mérem ki a port, és utána megint odahajolok, hogy a vízről informálódjak.
- Kell lennie valahol egy vízforralónak is. Mi a francnak van ennyi konyhai berendezésem, ha nem használom egyiket sem? – csak úgy magamtól kérdezem, de nemsokára meg is találom, és megtöltöm vízzel, de a fél szemem a kisasszonyon, meg az öcsémen tartom. A hurrogó hangra kapom fel a fejemet, és egy csipesszel fogom meg az üveget. Áttöltöm bele a vizet, és büszkén zárom rá végül a tetejét. Felrázom, és egy cseppet nyomok a kacsómra, de szinte leforrázom a csuklómat.
- Hogy a jó… - teszem le a pultra, és rohanok is, hogy a csap alá tartsam, mert ez valami borzadály.
- Mire vársz? Mi lenne, ha töltenél mellé hideget? Nem hittem volna, hogy ennyire forró lesz, még időben vettem le a vizet is. – sóhajtok egyet, és átnyomkodom a felhólyagosodott bőrfelületet.
- Átveszem. – most én lépek oda, hogy Hannah-t a kezembe vegyem, de csak óvatosan teszem.

Annyira nagyon szerencsésnek érezném magamat, ha tudnám is, hogy mégis mi a francot csinálok egy kislánnyal a kezemben. Normális ember csak akkor vállalkozik az apa szerepre, ha már biztos a dolgában, és némileg felnőtt. Aztán itt vagyok én, mint az elrettentő példa megtestesítő szobra, aki még arra sem emlékszik milyen körülmények között hozta létre a lányát, nemhogy az anyja kilétére. Bárcsak eltudnék számolni életem minden egyes négyzetcentiméterével, de sajnos annak fényében, hogy jó pár hónap homályosan dereng csak, míg más hetek egyáltalán nem, eléggé nehéz konkrétan nyilatkoznom. Egy üdítő hangulatban telt vásárlás után a bátyámmal együtt próbálunk a helyzet magaslatán lenni. Nem kérdéses, hogy ki az érettebb közülünk, abban viszont egy szinten vagyunk, hogy teljesen meg vagyunk lőve, ami Hannaht illeti. Kétlem, hogy egyetlen női társaságunk is felvilágosító órát tartott ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, így marad az internet meg a jó öreg józan paraszti ész. Mivel babasuttogó tanfolyam elmaradt, ezért valahogy a semmiből kell rájönnünk, hogy Hannah egyes sírás fajtái melyik problémájához kapcsolódnak.
- Kár lenne tagadni ezt. Nem vagyok egy apafigura, ezt azért vágod. - mérgelődök a saját hibámból fakadóan, hiszen ha egy kicsit is másféle irányt vett volna az életem, másképp tettem volna a dolgaimat Vele kapcsolatban. Így viszont aligha érdemli meg ezt a fajta tudatlanságot, ami belőlünk árad, akárhányszor nekivágunk megfejteni őt. Anyára van szüksége. Egy olyan családra, ami tökéletesen funkcionál és nincs benne a pakliban, hogy egyik napról a másikra szétesik. Őszintén ötletem sincsen hogyan adjam meg ezt számára vagy váljak követendő példává. Egyszer sem kóborolt el egy ötlet a fejemben és dorbézolt azért, hogy belőlem bármikor is apát faragjon, így ezt a lehetőséget jó mélyre elástam magamban, ahogy csak lehetett. Ugyan próbálnék visszaemlékezni az én öregem tetteire, de sok szempontból ez sem jön össze, így újra ott vagyok, ahol a part szakad.
Kissé sem értelmesen fejezem ki magamat tekintetemmel, ahogyan Hannah a mérlegre kerül, majd a várt adat is kiderül. A fejem zsong és szétrobban attól a tehetetlenségtől, ami megmérgezi minden egyes gondolatomat. Minduntalan csak az jár a fejemben mennyire nem jó ötlet az, ha velünk marad, de a ragaszkodás, ami az egyetlen normális reakcióm a történetben, egyáltalán nem engedné ki a kislányt a kezei közül. Tény, hogy nélkülünk jobb lenne az élete, mégsem tudnék azzal a tudattal élni, hogy lemondtam róla, csak mert bezereltem az elém táruló akadálytól.  Jake kérdése zökkent vissza a jelen pillanatába, és egy töredéknyi időre a megvásárolt cuccok felé koncentrálódik gondolatom.
- Ja, úgy emlékszem vettem. - bizonytalanul cseng a hangom, mert sejtelmem sincs, hogy mik vannak abban a szatyorban, annak ellenére, hogy nem is olyan rég pakoltam bele személyesen. Amíg a bátyám az étel összerakását tervezi, én Hannahval vagyok elfoglalva. Tündéri kislány, és talán elpocsékolt életem legjobb eredménye. Megeshet, hogy a jelenléte olyan irányba tereli majd a romlott dolgaimat, hogy akár lehet még belőlem valami. Vicces, hogy minden reményemet ebbe a csöppségbe táplálom, amikor fordítva kellene mutatnom ezt az irányába.  Veszek egy gondterheltségem táplálta kimerítő sóhajt, és miközben azon pörgök, hogyan lehetnék a bátyám segítségére, ő a vízforralóval barátkozik meg, aminek a végén ő jön ki vesztesként.
- Ugyan mire? Nem dobhatom el őt. - célzok a kezemben lévő kislányra, végül miután átveszi, egyből a hideg vizet hívom segítségül, hogy Hannah egyáltalán nem bizalomgerjesztő ételét valahogy a normális hőmérsékletbe űzzük. Kicsit olyan ez a helyzet, mintha leblokkolna az agyad, és hiába strapálnak meg követelik tőled a kérdésekre feltett válaszokat, csak a nagy sötétség marad, meg a gondolat, hogy nem tudsz semmit se. Minél nagyobb a nyomás, annál mélyebbre kerülsz abba a bizonyos nyuszi üregébe, ahonnan az istennek se tudsz kikászálódni.
- Egybe maradsz? - vetek egy kósza pillantást Jake kezére, de közben azon vagyok, hogy minél előbb ételhez juttassuk legújabb családtagunkat, akinek vonásain néha elmerengek, hátha ismerős arcra bukkanok bennük. Mondanom sem kell, hogy eddig nem jártam sikerrel.  A gondolataim rabja maradok addig amíg a víz megfelelő hőmérsékletűvé nem válik, majd csak ezután emelem ki hidegebb környezetéből.
- Így már talán jó lesz. - jegyzem meg saját elképzeléseimhez igazodva, de azért a dokibácsi véleményét is kikérem, mert jelenleg a saját megmaradt józan eszembe sem bízok igazán.