Káoszokkal később az utolsó találkozás óta.
Egy idő után az ember úgy érzi már nem érhetik meglepetések az életben, hiszen annyi mindennel találkozott, aztán otthagynak egy gyereket az ajtaja előtt, akiről később az is kiderül, hogy történetesen az övé. Ilyenkor mindenki keresi a rejtett kamerákat és az átverés akár egyetlen szikráját is, de mivel nem találja, így belenyugszik, hogy azért akadnak még váratlan fordulatok az életben és még fiatal az idő ahhoz is, hogy biztosra kijelentsem: már megéltem mindent. Valahogy igy érzem magamat azokban a percekben is, amikor a telefonom idegesítő csörgése után a bátyám kedvenc pszichológusának hangját hallom meg. Első körben megfordul a fejemben, hogy leteszem, mert egyszerűen a frászt hozza rám a tudat, hogy valaki az én elmémet vizsgálgatja. Mármint mennyire abszurd ez? Meg amúgy is, kinek van annyi lélekjelenléte, hogy belemásszon az én gondolataimba és még ki is elemezze azt? Szóval egyértelműen nem hiszek ebben a boszorkányságban és rengeteg kérdés fel is merül bennem abban az összesen két percben, amelyet egymással csevegünk. Nem sokat, csak egy címet és egy időpontot kapok, ahol és amikorra pontosan ott kell lennem, ha törik, ha szakad. Visszakontráznék, hogy oké...de azért mini-és lányosabb-én egy szobával arrébb fekszik és nem feledkezhetek meg csak úgy róla, azonban mielőtt ezzel kapcsolatban bármit is felhozhatnék, egyszerűen átvállalja Hannah felügyeletét. Mit mondtam én, hogy boszorkány? Vagy csak tisztában van azzal, amit én is levezettem itt magamban, de csak ne legyenek már alaptalanak a félelmeim, ha róla van szó.
- Akkor szombat és este 8? - ismétlem meg a korábban elregélt instrukciókat, amire persze egyből jön a válasz, hogy még véletlenül se felejtsem el, különben nem leszünk jóban. - Ott leszek. - ennyivel zárom le és szinte már csak akkor veszek normálisan levegőt, amikor bontom a vonalat.
Egész héten zakatol az agyam, hogy mégis milyen beszélgetést tudnánk mi lefolytatni egy városban lévő bárban és kettesben, mire a hét másik felében rájövök, hogyha ő vigyáz Hannahra, akkor egyértelműen nem lesz ott. Közös témánk akadna, ezt nem vitatom, de részben megnyugszom, hogy az egyszerű telefonbeszélgetésen kívül más kommunikáció nem történik majd közöttünk. Ismerem egyébként azt a helyet vagyis inkább azt mondanám, hogy egyszer-kétszer már megjártam annak belsejét és italválasztékát is egyben, és azt is jól tudom, hogy eléggé félreeső helyen van ahhoz, hogy könnyedén eltüntess valakit, aki az utadat állja. Én nem tettem, de tehettem volna.
Az óra szinte csak elüti a fél nyolcat, amikor összefutok a pszichológussal a lakása előtt. Hannahtól nehezen válok meg, ámbár az LA-be töltött kiruccanásunk alatt már vigyázott egyszer rá és akkor is épségben visszahozta. Akkor most miért is vannak aggályaim? Próbálnék belőle indulás előtt kiszedni egy-két információt a folytatással kapcsolatban, de úgy érzem a kapuk bezárultak és innentől kezdve magamra vagyok utalva a vadonban meg a túlélésre hajlamos képességeimre. Nem pontosan így fejtette ő ezt ki, de határozottan kiérződött az erre tendáló szándék a hangjában.
Nyolc előtt öt perccel lépek be a bárba és nem kell csalódnom a kapott látványon. Régebben sem töltötték el itt sokan a szabadidejüket és ez a létszám azóta sem növekedett, ahogyan elnézem, bár a sarokban ülő vén fószer már nem rontja a levegőt. Lehet feldobta a lábát a vén bolond? Amennyi italt ledöntött magába és amennyi hamburgert befalt az ittléte alatt, nem nagyon csodálkoznék. A kint parkoló autóm gyanánt nem szívesen fogyasztanék alkoholt, de azért valami gyengébbet rendelek magamnak, nehogy a végén megkövezzenek és együttes erővel kergessenek ki a helyről, amiért erőfeszítést sem teszek arra, hogy a nyomdokaiba léphessek. Szerencsére a pultos hölgy már más, mint korábban és a berendezés modernebb verzióját elnézve úgy veszem észre, hogy a vezetőség is változásokon ment át, aminek valahol örülök. Nincs kedvem régi ismerősökhöz, akik felemlegethetnék azokat a dolgokat, amelyek miatt bűnhődök is rendesen.
Elfintorodok a pohárban lévő ital ízétől, mert bár alkoholnak van csúfolva, inkább tűnik olyan felvizezett poros italnak, amit potom összegekért bármelyik bolt polcáról leemelhetsz. Se íze, se bűze, de amíg várakozok, tökéletesen megfelel. Már éppen az utolsó cseppek maradnak csak hátra, amikor nyílik az ajtó és jó szokásomhoz híven most sem hagyom ki, hogy ne nézzem meg ki lép be rajta. Az egyetlen különbség viszont az, hogy a bátyámat látom teljes valójában, amitől erősen feltételezhető, hogy a gyatra minősége ellenére valami mégis van ebben az italban, ami hallucinációkat okoz.
- Szóval te vagy a meglepetésvendég. - elismerő hümmögés hagyja el ajkaimat és felállok, hogy tisztelettel köszöntsem őt. A kapcsolatunk eléggé sok hullámvölgyet él át mostanában, így magam sem tudom hányadán állunk a másikkal. Mindenesetre nem kell sokat túráztatnom a gondolataimat ahhoz, hogy rájöjjek, ez a szőke barátnője műve. - Eléggé kihalt a kóceráj, de azért foglaltam neked helyet. Alkoholmentes teát? - tartom fel a poharamat megspékelve egy általam ráaggatott névvel, hogy oldjam némiképp a feszültséget, aztán végül félreteszem önmagamat, hogy felvegyem az aggódó kistestvér szerepét, ami baromi jól megy már mostanra. - Rég láttalak, Jake. Egyben vagy? - teszem fel felé intézve kérdésemet, de többet nem jártatom a számat.

“It’s a sibling bound”

Káoszokkal később az utolsó találkozás óta.
Ha valamitől úgy igazából a falnak tudnék rohanni teljes önszántamból, az a bizalmatlanság. A kérdőjelek együttes támadása a fejemben, amely során a válaszok valahol máshol keringenek az éterben, de sosem érnek el hozzám. Nem feltétlenül tudtam összerakni annak a kirakósnak a darabkáit, amit Madelaine kiszórt elém a telefonbeszélgetésünk során, hiszen bizonyos részletei hiányoztak, amelyek meghatározónak bizonyultak volna ahhoz, hogy a teljes képet is megkaphassam. Ki lesz a társaságom? Nem mintha első esetnek bizonyulna, hogy egyedül ledarálok pár kört az italokból, de már régen nem volt erre példa és őszintén szólva, nem is most szeretném elkezdeni. Gondolom a bátyám révén tisztában van már a helyzetemmel, így azt se lenne nehéz kikövetkeztetni, hogy számomra ezek a helyek már nem nyújtanak örömet. Jobban érzem magamat otthon a lányommal vagy Raelyn társaságában, mintsem az alkoholos üvegek között fetrengve valahol a hajnali órákat követően. Kétlem, hogy ez egy fordított pszichológiára hajazó dolog lenne, amelyben én vagyok a kísérleti patkány, noha ez sem teljesen kizárt, azonban erre már késő gondolni akkor, mikor a helyszínen ücsörgök és ezt a kegyetlenül rossz italt próbálom elfogadtatni a szervezetemmel. A poharam csak lassan ürül ki, de jobb, mint a semmi alapon mégsem hagyom veszni hagyni, ha már egyszer fizettem érte. Erősebbre jobban vinne a lélek, de annak következményeivel már forgatókönyv szerint tisztában vagyok, így ha nem muszáj, a sorsomat sem szeretném kísérteni. Unalmamban fordulok egy félkört a székemen és inkább az emberekből álló felhozatalt mérem fel. Máskor már leültem volna az egyik fószerhez, hogy kiharcoljak magamnak egy nagy pofont, ami után jogom lett volna megagyalni a tagot. Hogy én mennyiszer szórakoztattam el ezzel magamat. Szinte hajszoltam a bajt, mert azzal együtt jött az adrenalin is, és ha az embernek nem akadt horogra egy újabb szer, akkor a maga módján kellett azt helyettesítenie. És ha már azok az olcsó löttyök sem voltak elegendőek, amelyeket a pult mögül kaptam, akkor másképp értem el, hogy jól érezzem magamat. Innen, ebből az állapotból és az életem jelenlegi helyzetéből visszatekintve szinte szégyellem akkori énemet és ezért is örülök, hogy egyetlen ismerős arc sem fogadott belépésemkor, azonban később ez a helyzet éles váltást vet Jake feltűnésével. Eleinte csak tátogok, mint hal a szatyorban, a hangomat keresem, meg valami értelmeset mindkettőnk ittlétére, de csak összeállnak annak a bizonyos kirakósnak a darabkái. Ebben a játszmában úgy látszik mi voltunk a parasztok és a királynő irányítása alá keveredtünk, jóllehet biztosan nem így működik a sakk. Mentségemre szóljon, nem vagyok jó az ilyen játékokban. A heteket átölelő és és elmélyedő feszültség kiérződik közöttünk már az első pillantás alkalmával, amelynek áthidalása nehezebb lesz, mint ahogyan azt mi gondolnánk.
- Eléggé kellemetlen, huh? - kérdezek rá, hiszen jó pár hullámvölgyön túl nem az lenne az első ember, akivel szívesen összefutnál, aki felelős a hangulatod jó nagy részéért. Noha én próbálkoztam vele felvenni a közös hangot és tényleg igyekeztem kapcsolatba lépni vele, hogy ezen változtassunk. Telefonhívások? Pipa. Életemben nem forgattam vagy figyeltem annyit azt a rohadt készüléket, mint azokban a percekben, amikor azt vártam, hogy reagáljon már valamit. Valahol az is elegendő lett volna, ha elküld melegebb éghajlatra, de a semmi beszédesebbnek bizonyult. Aztán átmentem régimódi verzióba: jött az e-mail. Öregem, gondoltam már senki sem nézi azokat a fiókokat, de egy próbát megért, azonban ez a fajta megnyilvánulásom is süket fülekre talált. Esküszöm, még egy hét és bevetettem volna a postagalambokat, bár sosem hittem, hogy azok hoznának valami hasznot is az üzenetküldés szempontjából. Ámbár korábban mintha elcsíptem volna egy beszélgetést arról, hogy van egy tag a parton, aki ilyen mókás dolgokkal üzletel. Gondoltam annak se a szomszédja az, aki hülye.
Piszkosul bántam, hogy kettőnk kapcsolata ilyen irányba haladt, holott nekünk kellene a legjobban összetartanunk testvérekként. Évek választottak el egymástól és a megannyi történés ellenére valahogy mégis visszakeveredtünk a másik életébe, ám ehhez Jake erőfeszítései is kellettek. Most pedig, hogy itt vagyunk, rá kell jönnünk, hogy nem minden a terv szerint halad és bárhogyan is szépítjük, képtelen vagyunk normális módon lereagálni azt.
- Ó, akkor már értek mindent. Gondolom a barátnőd nem avatott be téged sem ebbe a programba részletesebben, akárcsak engem. - gondolkozok el a poharamat tovább kémlelve, majd csak ezután nézek fel rá. - Nála van és épségben. Nem rontottam még el őt teljesen. - félmosolyt ejtek, hogy ezzel is megnyugtassam afelől, hogy a velem kapcsolatos kételyek ellenére Hannah él és virul.
- Gondolom szerencsém volt eddig. - vonok vállat nyeglén, habár megvan az esély arra, hogy ez hamarosan úgyis bekövetkezik. Számolnom kellene a napokat, az órákat vagy a perceket? Okosabb döntés lenne a részemről, de ugyanakkor mégsem kifizetődőbb. Inkább kiélvezem mindazt, ami megadatott, hiszen bármelyik pillanatban beüthet a valóság és onnan már nincs visszaút. - Meglapulok, jól viselkedek és nem keltek feltűnést. Aztán ki tudja meddig működik ez. - megiszom még az utolsó cseppeket is a poharamból, és eltolom magamtól az üres üvegcsapdát.
- Te merre jártál? - fordulok felé és csak ezután folytatom tovább. - Tekintetbe véve a temérdek megválaszolatlan üzenetet, azt hittem elnyelt a föld. Azért máskor, ha ilyet tervezel, egy húzz a fenébe riposzttal megajándékozhatnál, hogy tudjam, még életben vagy. Kevésbé ütne szíven ez a válasz, mint a teljes csend. - támasztom meg a könyökömet a pulton és próbálom helyrerakni ennek az egész helyzetnek a menetét. Hogy hova fogunk kikötni? Ötletem sincs.

“It’s a sibling bound”

Káoszokkal később az utolsó találkozás óta.
Nehezen sikerül csak úgy befogadnom és egyben megemésztenem a bátyám látványát, már csak azért sem, mert eltelt egy kis idő, mióta legutóbb találkoztunk és akkor sem úgy kezdtük meg a mosolyszünetet, hogy annyira jóban voltunk. Rossz ezt megtapasztalni, de talán csak egy egészen más kialakult képet vártunk attól, ha annyi év kihagyást igyekszünk fele annyi időbe belesűríteni. Meglehet a valóságunk ez és bármennyire is nehéz ezt elfogadni, ebből kell most a lehető legjobbat kihoznunk - már ha létezik ennél jobb forgatókönyv számunkra.
Látom rajta, hogy hadakozik önmagával és azzal a tettével, hogy közelebb merészkedjen hozzám. Nem várt társaságként léptem be az életébe és pont ezért kellemesnek sem könyvelhető el ez a találkozás, noha az én részemről némi öröm is felüti fejét, mint valami reménysugár a teljes sötétségben. Már gyerekként is egy példakép rajzolódott ki előttem személyében, akire számíthattam és akitől tudtam, hogy csak a legjobbat igyekszik megadni nekünk, amennyi tőle telik a szüleink hiányában. Hangosan sosem mondtam köszönetet, de megpróbáltam olyan gyerekként viselkedni - mihelyst felfogtam helyzetünk súlyát, - hogy ne okozzak még több plusz problémákat a számára, mégsem volt ez elegendő ahhoz, hogy maradásba bírja őt. És bár az okokat megértettem, a nagyobb képet is homályosan ugyan, de látni véltem, ennek ellenére nem volt könnyed érzés beletörődni az egyedüllét gondolatába és abba, hogy a magam útját kell egyengetnem anélkül, hogy ő megmondaná melyik a helyes és helytelen a megannyi változó közül. Nem hibáztatom őt a döntéseimért, magamat okolom, hogy annyira függtem a család és a hovatartozás gondolatától, hogy az egész életemet beáldoztam érte. Utólag belátva ökör döntés volt.
- Ez kölcsönös, de ha már így alakult, ne vesszen kárba az ittlét. - felemelném a poharamat is, ha annak már semmivé vált tartalma ne hozna szégyent a tószt mondás minden egyes fajtájára, ezért leteszek a mozdulatról és lábammal kicsit meglököm a mellettem üresen lévő széket, hogy helyet foglalhasson, ha érez magában arra késztetést.
A találkozásunk nem véletlen és erre hamar sikerül rájönnünk, de a felismerés úgy tűnik a meglepettség érzelmét festi arcának vonásaira. Apró bólintással összegzem egyetértésemet az elhangzottakra, szavakban azonban nem érzem szükségét, hogy véleményt is formáljak. Elég annyi, hogy eme gesztussal biztos legyen abban, hogy legalább ebben egy véleményen vagyunk.
- Néhanap én is okozhatok meglepetéseket. - célzok itt arra, hogy még nem rontottam el teljes egészében Hannaht, habár lehet nem most ütközik ki rajta ez, hanem majd a későbbiekben. - Mostanában ráállt azokra a táncolós-éneklős-fiúbandás gyerekdalokra, de őszintén áldom a zenei ízlésében beállt változásokat. - nem hazudok, akárhányszor ha még egy másodpercre is meghallom annak a kölyöknek az éneklését, kedvem támad kivágni a készüléket az ablakon, hogy ott nyekeregjen tovább. Az a négy fickó szinte megkönnyebbülésnek hat a sok héten át tartó, véget nem érőnek tűnő szenvedés után.
Nem hozakodok fel ugyan vele, hiszen nem szívesen szólnám el magamat, de Ashton műhelyében megüresedett egy hely és múltkor már felvetette az ötletet, hogy besegíthetnék neki a kocsiknál. Közel sem vágyom arra, hogy egész életemben a bátyám vérét szívjam anyagilag. - Talán. - keserédes mosoly költözik képemre, mert ennek olyan 50-50% esélyt adok. Lehet még ma vígan tervezem a jövőmet, holnap meg már az is kérdéses, hogy lesz egyáltalán másnapom. Ha az ember elcseszi az életre kapott esélyeit, akkor ne csodálkozzon, ha a kölcsönkapott éveket egyszer kamatostul behajtják rajta. - Van egy munkalehetőség kilátásban és úgy tűnik össze is jön a dolog. Ha sikerül összeegyeztetnem majd Hannah bölcsis beosztásával, akkor azon leszek, hogy egy kisebb lakásra gyűjtsek belőle kettőnknek. - avatom be őt mindenesetre a terveimbe, ámbár az előttem álló öt percet sem szeretem részletesen beosztani. Tisztán láttam mennyire változhatnak meg a dolgok egyik percről a másikra, így csak remélhetem, hogy semmi sem jön majd közbe.
Túl sok jót nem jelentett ez a nagy csend amit alkalmazott, de úgy látszik nem jól viseli, hogyha részleteiben próbálnám őt kifaggatni hogy és hollétéről.
- Már nem is aggódhatok a bátyámért? - elismerő hümmögést hallatok, hogy aztán véleménnyel is éljek a nagy felháborodása után. - Üzentem volna, csak tudod a környezetem nem volt olyan adakozó, hogy állta volna a hívással járó díjat. - vonok vállat egyszerűen, mielőtt tovább folytathatnám. -  Tény és való, ebben igazad van. Nem vagyok már tizenéves, valójában nem tartozol felelősséggel a tetteim iránt. Ha valamit elbaszok, az csakis az én saram. - biztosítom őt efelől, ha bármi kétség is felmerülne benne emiatt. - Hagyjuk már ezt a szöveget az ígéretről. Nézz rám Lester, itt vagyok, élek és lélegzek, szóval piszok jól munkát végeztél. Ne ostorozd magad feleslegesen, ha nem muszáj. - újabb kört rendelek magamnak, de még mielőtt kiérne ez a förmedvény, a bátyám felé fordulok. - Csak, hogy tisztázzunk valamit. Ha tudtam volna akkor, hogy keresel, egy percig sem hagytam volna, hogy tovább csináld. - hallgatok el végül, mert van, amiért megéri bármit megtenni és van, ami csak még több bajt hoz az ember nyakára. Az utóbbi engem jellemez.

“It’s a sibling bound”

Káoszokkal később az utolsó találkozás óta.
Mondhatott volna nekem bárki, bármit a mai napom alakulására, azonban esélyes, hogy képen röhögtem volna a tagot, ha ma azt mondja, hogy a bátyámmal futok majd össze. Eltávolodtunk és ismertem már annyira Jaket, hogy önszántából nem jönne ide, még ha én akartam is volna ezt a találkozást. Most viszont, hogy itt állunk egymással szemben és próbálunk értelmet nyerni ennek a helyzetnek a valóságába, egyszerűen muszáj sűrűbben pislognom, - vagy vész esetén megcsípnem magamat - hogy kizárjam az álmodás lehetőségét. A mi történetünk eléggé súlyos ahhoz, hogy lassacskán összeroppanjunk a terhe alatt. Rengeteg olyan dolog köt össze és egyben szakít szét minket, melyet normál esetben meg se kellett volna élnünk, mégis voltunk olyan szerencsések - szerencsétlenek - hogy a tulajdonunkba fogadtuk és addig dédelgettük, míg az teljes mértékben a lényünkké nem vált. Egy részem hisz a változásban. Reménykedik az újrakezdésben, abban, hogy ha már egyszerűen nem válhatunk régi önmagunkká, de talán az új Lester tesók kiadás majd megközelíti annak nyomát, hogy ne csak az maradjon nekünk, amit már jelenleg is olyan jól ismerünk.
Óvatosan indítunk és egyértelműen Hannah is felmerül, mint téma. A kis hercegnő sokat nőtt és változott, mióta utoljára látta a bátyámat és bizonyára felragyogna az arca, hogyha ismételten sor kerül erre, de nem lépem át a határaimat, hogy arra kérjem: látogassa meg őt. Bizonyára megvolt az oka arra, hogy nem tette és arra is, hogy tőlem megtartsa azt a jó pár lépést, amely azóta sem vált kevesebbé. - Kétségkívül számítok rá. - elmosolyodok egy röpke másodpercre, hiszen Hannah ezt teszi velem. Felkavart mindent, amikor hozzánk került és biztos voltam benne, hogy ez egy rossz vicc. De azóta másképp értelmezem létezését. Ő az én lányom és az én reszortom, hogy megvédjem és felneveljem. Ugyanakkor ennek a tudata mérhetetlen boldogsággal áraszt el, amelyet nem hinném, hogy egy magamfajta bármilyen formában is megérdemelne.
Túl nagy lelkesedést nem érzek ki a hangjából a munkával kapcsolatos terveim iránt, bár van egy sejtésem, hogy az érem egy olyan oldalát nézi, amelyet már láthatott tőlem. Nem szeretném megcáfolni, sem adni a lovat alá ez ügyben, ezért nem is véleményezem igazán a riposztját, helyette inkább csak egy egyetértő 'aha' bukik ki belőlem. Ez is egy lehetőség és bár nem fog tőzsdecápát csinálni belőlem, de hoz némi összeget magával, ami viszont közel sem olyan rossz, mint amilyennek tűnik.
Látom rajta mennyire nem tetszik neki az, amit mondtam, de ettől függetlenül ha már így alakult, próbálok vele a legőszintébb lenni. Bánt, hogy ez rossz hatással van rá és igen, én is bántva érzem magamat a szavai által, mert kiérződik belőlük az igazság. Mit adtam én neki cserébe a kihagyott évekért? Még több gondot a nyakába? Ettől függetlenül a véleményemtől, miszerint a keresését nem támogatom, nem is tágítok. - Félre ne érts, örülök, hogy megtetted, de ettől függetlenül nem helyeslem. Nem kívántam én senkinek sem, hogy részese legyen ennek az egésznek, főleg nem neked. Annyira nagy probléma, hogy szerettelek volna ebből kihagyni? - fordulok felé, de már a menekülést választja.
- Ne fordíts hátat, amikor hozzád beszélek, Lester! Nem emelheted fel a hátsód és sétálhatsz ki minden egyes alkalommal azon a kurva ajtón, akárhányszor nem tetszik, amit mondok, mert soha a büdös életben nem fogjuk ezt megbeszélni. - fordulok egyet a székemen és kissé hangosabban adom a tudtára a szavaimat, amely elég ok arra, hogy felhívjuk a bent lévők figyelmét. Nem mintha egyébként felfognák mi történik a környezetükben, viszont ez nem jelenti azt, hogy rájuk is tartozik. - Induljunk, ha már annyira ki akartál innen menni. - kerülöm ki őt és rávágok egyet az ajtóra, hogy az kinyíljon ennek hatására, de már csak akkor kezdek bele a szövegelésembe, amikor a bátyám is kifáradt a levegőre. - Gondolod nekem akkora élmény volt egyedül maradni a bolond menyasszonyoddal meg az állandó nyafogásával? Én ezt nem bírom tovább, én azt nem bírom. Nem voltam már gyerek Jake, de felnőtt sem az istenért. Megértettem az okokat, de ettől nem tudtam félrelökni azt az érzést, hogy egyedül ragadtam itt és szükségem lett volna a társaságra, hogy ne érezzem magamat olyan kicseszettül elveszettnek. Nem döntöttem jól, ezt leszögezem, de akkoriban nem ez számított. Tartoztam valahova és ez elvakított. Ezt nem róhatod fel nekem. - az autómhoz sétálok és nekidőlök, hogy így figyeljem őt. - Hálátlan vagyok, ezt leszögezem. De mégis hogyan a fenébe szeretnéd, hogy visszaadjam neked azokat az éveket, amiket a keresésemmel töltöttél? Nem tudom kitörölni varázsütésre, mert attól még ott lesz és hidd el, ha tudnám miképpen törleszthetném ezt neked, megtenném. De kurvára nehéz úgy bármit is kezdeni, ha arra nem vagy hajlandó, hogy felvedd azt a rohadt telefont vagy megnyiss egy üzenetet. És most is, inkább fogod magad és inkább úgy döntesz, hogy lelépsz. - nem tudom visszafogni magamat, egyszerűen nem megy, mert most úgy érzem minden egyes visszafogott gondolat felszínre tör bennem. - A testvéred vagyok..testvérek vagyunk és nem valami idegenek. Szóval beszélj hozzám Lester, üvölts, bármi, de még egyszer ne próbálj meg hátat fordítani nekem majd hálátlannak nevezni, amikor esélyt sem adsz arra, hogy az életed része legyek. - a kinti levegő némiképp nyugodtan hat rám, annak ellenére, hogy a szavaim közel sem erről árulkodnak.

“It’s a sibling bound”

Káoszokkal később az utolsó találkozás óta.
Elégszer keveredtem már számomra nem annyira kedvező helyzetekbe ahhoz, hogy tudjam, amikor már fejben valahol összerakod mégis mire számíthatsz a folytatástól, a forgatókönyvet az utolsó pillanatban átírják és bármennyire is felkészültnek érzed magadat, egyáltalán nem leszel az. Valahogy így érzek most a bátyám közelében is. Rengeteg ki nem mondott feszültség lakozik közöttünk, amelyet ahelyett, hogy csillapítottunk volna az újratalálkozásunk után, inkább még jobban elmélyítettünk. Naivan hittem, hogy rendbe jöhetünk. Gondoltam, hogy az éveket magába foglaló kihagyások után nem azzal törődünk, hogy még messzebb kerülünk egymáshoz, hanem próbálunk egységként működni. Mostanra már belátom, hibának bizonyult így gondolkoznom, hiszen amíg megoldást nem találunk a kettőnk kapcsolatát megmérgező problémára, addig cseszhetjük az egész testvéri kötelék dolgot.
Már az első pár mondat alkalmával sikerül beleakaszkodnunk a másikba és Jake az aki próbálná menteni a hátsóját a helyzet terhe alól, de most nem adnám ennyire könnyen magamat. A szabadba invitálom őt, de a dacos viselkedése nem hagy alább, sőt jön nekem azzal a sablon dumával, hogy nincs jogom megmondani mit csináljon. Vágom én, a fiatalabb testvér mindig butább a nagyobbnál, a nagyobb meg bölcsebb és arra kell hallgatni, de nálam ez pont olyan szabály, amely már régóta érvényét vesztette. Testemmel a kocsi oldalát támasztom és miközben kizárom a körülöttünk lévő emberek létezését is, kimondom mindazt, ami az évek során jelentősen nyomta a lelkemet. A következő szavak előtt amiket a fejemhez vág muszáj higgadtságot gyakorolnom, mert a szóhasználat, amivel illeti a helyzetemet eléggé intenzíven hat rám. És nem a jó értelemben.
- Szórakoztam, huh?! - meglepetten és szinte már majdnem elröhögve magamat kérdezek vissza arra, ami kezdetben megragadt, aztán folytatom. - Elmész te a francba, Lester.. - a fejemet csóválom és egy sóhajt követően kiadom véleményemet. - El sem tudom képzelni miken mentél keresztül, ezt alátámasztom, de ne merd nekem azt állítani, hogy te tisztában vagy minden egyes dologgal, amit át kellett élnem az évek során. Gondolom kimaradt az a lényeges információ, hogy nem volt más választásom, mivel egy ártatlan emberi élettel zsaroltak. Szerinted önként és dalolva tömtem magamba azt a sok szarságot, hogy aztán a világomról se tudjak? Bizonyára annyira élvezhető program, hogy te vagy a tesztalanya minden kicseszett anyagnak, amely csak a kezükbe kerül, ugye? Nem szórakozásból lettem függő, ők tettek azzá. Szóval még egyszer ne merészeld felróni ezt nekem, mert ha lett volna más választásom, nem így döntöttem volna és ezt tudod te is jól. - dühös vagyok, mert egyszerre tolulnak fel bennem az emlékek, amelyek a homályos köd alatt rémlenek fel egy-egy pillanat erejéig. Minden egyes mellékhatásra emlékeztem és amelyikre nem? Áldottam annak minden percét, mert akkor csak a zsibbadtságot tapasztalhattam. A külvilág egészen másképp állítja be a helyzetemet, de számomra ez egyenlő volt a pokollal és soha nem becsülném le az ő helyzetét az enyémmel szemben, mert egyikünké sem volt egy leányálom, ezt határozottan állíthatom.
- Sokat értél vele. - mérgelődök magamnak a Miával kapcsolatos témát követően, de gondolni sem akarok arra a nőre. A mai napig csak a gyűlölet és a megvetés maradt meg vele kapcsolatban, amiért végig kellett néznem a filmekbe illő szenvedését a bátyám hiányát illetően. Annak a nőnek egyetlen ízületében sem létezett a hűség fogalma és ez abban a percben felszínre tört, mihelyst Jake kitette a lábát az ajtón.
Meglepetődéssel fogadom, amikor a kabátomba kapaszkodik meg és úgy üvölti képembe a véleményét. Ösztönözném őt, ha nem enne szét az ideg, ehelyett viszont csak komoly ábrázattal és végtelen türelmem utolsó szem morzsáival hallgatom végig mondandóját, míg nem olyat mond, amely mellett képtelen vagyok elmenni szótlanul.
- Miket hordasz itt össze? - Becks egy más téma és valószínűleg képtelen lenne felfogni, ahogyan abban sem hajlandó részre hajlani, hogy megértse a kimaradt éveim nem azzal teltek, hogy pár idióta társaságában körülültük a tábortüzet és zenéltük a lemenő napnak. De Hannah édesanyját említve szinte alig tudom követni a szavait és elfogadni azt a tömény információáradatot amit rám zúdít. Túl sok kérdés tör felszínre bennem és be kell vallanom, egyszerűen nehezen is fogadom el addig a hallottakat, amíg be nem bizonyítja annak valós tartalmát. - Ki mondta ezt neked? - aligha vagyok képes kinyögni kérdésemet, mert túl sok minden zajlik a fejemben és nyugtalanságomon bizonyára azzal sem segít, hogy alkalmatlannak tart a jövőm felépítésére. - Már rég nem áltatom magamat ezzel. Szerinted nem gondolok minden egyes rohadt nap erre? Tudod milyen érzés órákig ébren lenni és őrizni a lányodat, nehogy alvás közben találjanak rád? Vagy szándékosan lepasszolni őt másnak, csakhogy véletlenül se legyen a közeledben, mert attól tartasz, hogy az lehet az a pillanat, amikor megtörténik a baj? Nem felejtettem el milyen áron vagyok még életben, ahogyan abban a hitben sem élek, hogy a probléma csak magától megszűnt, de nem tehetem ezt meg Hannahval. Nem kergethetem magamat őrületbe és gondolhatok mindig erre, amikor felelősséggel tartozom iránta. Azt akarod, hogy nőjek fel, de ha próbálok jobb lenni miatta és megadni neki mindazt, amit érdemel, akkor a fejemhez vágod, hogy tévhitekben élek? Az egyik kizárja a másikat és ezt te is tudod jól. Mégis mi a fenét vársz tőlem, hm? Tisztában vagyok vele, hogy jobbat érdemel nálam, de azt nem várhatod el tőlem, hogy lemondjak róla és ha ez egyenlő azzal, hogy álomvilágban élek, akkor vállalom. - hallgatok el végül, de nem veszem le róla a tekintetemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ismételten abba az állapotba kerüljek, amelyből nagy nehezen sikerült kivergődni. Nem érdemlem meg Hannaht. Talán egyszer valójában utolér az a sok rossz, amit magamnak okoztam, de addig ha beledöglök is azon leszek, hogy mindent megadjak neki.

“It’s a sibling bound”

Káoszokkal később az utolsó találkozás óta.
Nem fogom magamat egy szentnek beállítani, mert az lenne a legnagyobb baromság a világon, amit valaha is elkövettem. Azt sem fogom határozottan kijelenteni, hogy az életem kikerült a veszélyzónából, mert ebben is tévednék. Azonban azzal kapcsolatban nem fogok tévhiteket terjeszteni, hogy ne próbálnék meg a jó ösvényen tovább haladni nem csak a magam érdekében, hanem azokért is, akik körülvesznek. Tudatában vagyok a múltamnak. A függőségemnek, a társaságomnak, melyek eleinte családiasabb környezetet biztosítottak annál, mint otthon fogadott egy olyan nő társaságában, aki a rinyáláson kívül máshoz sem értett. Fiatal voltam, befolyásolható és ők olyat kínáltak, amiről tudták, hogy szükségem van. Nem tudom, hogy akkoriban ez nagybetűkkel a képemre volt írva vagy sem, de olyan könnyedén sétáltam bele a csapdába, hogy aztán a kifelé vezető út onnan már egy labirintusnak hatott. Főleg akkor, amikor nem hagytak más választást számomra, mintsem, hogy egy legyek közülük. Gyűlölöm is magamat érte. Minden sejtemben átkozom a döntéseimet, de megmásítani nem tudom, azonban kaptam egy második esélyt - vagy nevezzük ezt bárhogyan is - és ha nem teszem bele magamat teljes mértékig, akkor meg sem érdemlem azt.
A bátyám szavai egy hatalmas nagy fejbeverésként érnek és bár látom az igazságtartalmat szavai mögött, mégis van egy pont, amelyet már képtelen vagyok tolerálni. A tudat, hogy ő abban a tévhitben él, miszerint számomra az elmúlt évek egy Hawaii nyaralással értek fel olyan hatással van rám, mintha gyomorszájon vágtak volna. Felfordul a gyomrom még a gondolattól is, hogy ilyen embernek hisz engem, aki bár külső szemmel tekintve pont ezt a látszatot kelti, de ha mélyebbre tekintünk és olvasunk a sorok között, észrevehetjük, hogy ennél sokkal többről szól. És bár korábban beavattam őt abba, hogy miért történt az, ami, úgy látszik ez nem jutott el még a tudatáig, hiába teltek el azóta hónapok, számára még mindig az a neveletlen és felelősségét figyelmen kívül hagyó kölyök vagyok, aki hálátlanul tiporta földbe mindazt, amit Ő adott nekem és ennek ellenkezőjét jelen pillanatban magam sem tudom hogyan bizonyíthatnám be.
- Én szerinted azért tepertem, hogy oda keveredjek, huh? Én sem akartam, hogy ez így legyen. Jobb ember akartam lenni, legalább miattad és egy darabig működött is, mert jól mentek a dolgok. Megismerkedtem valakivel, megkértem a kezét, de mikor odaállnak eléd, hogy kicsinálják, ha nem tartasz velük, akkor büszkén kihúzod magadat és azt mondod, hogy nem? Megvolt, amit terveztél..amit akartam magamnak is, de pont emiatt voltam számukra tökéletes célpont, mert tudták mivel tarthatnak sakkban. Csak így tarthattam Őt életben.. - ismétlem újra el magamat a korábbikat felidézve, hátha most sikeresebb leszek abban, hogy meg is értse nem csak rajtam múlt mindez. Én tényleg megpróbáltam, de elcsesztem, azonban egy percig sem bánom, hogy abban a pillanatban velük tartottam, ha ennek egy ártatlan emberi élet volt az ára.
Kell egy kis idő, hogy feldolgozzam a hallottakat és igazából nem megy. Nem tudom összerakni a kirakós bizonyos darabkáit, amelyek ironikusan engem tesznek felelőssé. Egy életet megmentettem azzal, hogy évekkel ezelőtt bekerültem a rossz emberek közé, majd egy másikat, a gyerekem édesanyjáét pont ezzel vettem el? A kezem ökölbe szorul és legszívesebben pofán verném a bátyámat, mégsem teszem. Tettek helyett inkább hagyom, hogy a szavaim bizonyuljanak beszédesebbnek.
- Nem számít?! - kérdezek vissza szinte már az értelmetlen röhögés szélére sodorva magamat. - Már hogyne számítana. Mégis hogy titkolhattad el ezt előlem? Hannah anyjáról van szó az istenit és jogom volt tudni róla, hogy mi történt vele! - olyannyira zavaros ez az egész. A gondolat, hogy Hannah édesanyja nincs életben és az egész csakis az én hibám, egyszerűen undort ébreszt bennem. Magamtól, attól az embertől, akitől képtelen leszek megszabadulni, bármennyi jó tettet is vigyek véghez az életemben. Örökké a lényemmé vált és nem leszek másabb, csak mert azt hajtogatom magamnak.
Bármennyire is próbálom tartani magamat, nem megy. Az abszurd gondolatra, hogy Hannah hozzá kerül képtelen vagyok másképp reagálni, mintsem a tarkómra fűzve ujjaimat elmosolyodjak. - Komolyan nem vagy az eszednél, Lester. - ennyit fűzök hozzá, de itt még nem végeztem. - Azt jól látod, nálam nincs jó helyen. Tudom mire vállalkoztam vele kapcsolatban és még egyszer ne kelljen megismételni magamat amiatt, hogy semmi pénzért nem fogok lemondani róla. - kezdek bele, de a gondolataim pörögnek és nem igazán találok kiutat belőlük.
- És mégis mit vársz tőlem? Sétáljak eléjük és ölessem meg magamat? Mert bizonyára nem fogunk békepipát elszívni az újratalálkozás örömében, erre már most mérget vehetsz. - próbálom neki felvázolni az esetleges változókat, ami az életem összeszedését illeti. - Nem megyek drogok..de még ital közelébe se. Teát szürcsölgetek egy bárba és azon vagyok a nap minden percében, hogy összevakarjam az életemből maradt roncsokat. Munkát szereztem és nem kell, hogy megbízz bennem, mert bizonyára az nem fog egykönnyen menni. Hibáztam, ez tény, de nem követem el újra őket, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy megtegyem. Fontos nekem a véleményed Jake, ahogyan te is és ezzel rohadtul tisztában vagy, de egy percig se gondold, hogy elfogadom könnyedén azt a tényt, hogy elvennéd tőlem Hannaht..meddig is? Amig ki nem találom, hogy utazzak vissza a múltba annak érdekében, hogy más ember legyek? Ez vagyok én, a drágalátos öcséd, akit éveken át kerestél és nagyon sajnálom, hogy nem egy mintapéldánnyal állsz szemben, ahogyan azt is, hogy csalódott vagy emiatt, de legalább egy kurva másodpercig megpróbálhatnád a helyzetembe képzelni magadat és adni legalább egy esélyt, hogy megpróbálhassak jobb ember lenni. Ennyire nehéz ez? Vagy gyerünk, láss el tanácsokkal, hogy te mit tettél volna a helyembe? Mit tennél most a helyembe? - átadom neki a szót, de jelen pillanatban úgy érzem fel tudnék robbanni az idegességtől, amit érzek.

“It’s a sibling bound”

Káoszokkal később az utolsó találkozás óta.
Szüleink elvesztése időszakában nem gondoltam volna, hogy majd itt fogunk egyszer állni és a megromlott testvéri kapcsolatunkat próbáljuk majd darabjaiként felszedegetni és egymás mellé pakolni, hátha a teljes kép után haladni is tudunk majd valamerre. A rosszullét kerülget a megtudott információktól és a gondolataim cikázása sem segít ezen. Undorodok attól a személytől, aki jelenleg vagyok és akinek a szavai sértően hatnak arra a személyre, ki kétségkívül a legelső helyet képezi a fontossági sorrendbe. Elrontottuk és magam sem tudom lesz-e valaha esélyünk arra, hogy rendbe hozzuk mindezt, mert jelen pillanatban minden irányba haladunk csak abba az egybe nem. Szeretem a bátyámat, tisztelem és elmondhatatlanul hálás vagyok neki mindazért, amit értem tett, még ha ezt nem is hangoztatom eléggé. Meglehet biztos vagyok ezekben a gondolatokban, mégis annyira defektesen sikerül csak kifejeznem az érzéseimet vagy a gondolataimat, hogy ennek pont az ellenkezője kerül csak felszínre. Mintha azok a hónapok, amelyeket a keresésemmel töltött el, semmit se érnének, jóllehet ez nem így van.
A düh és a kétségbeesett próbálkozásom a bizonytalan jövőm iránt beszél belőlem és vágja hozzá azokat a szavakat, amelyeket kétszer is átgondolhatnék, mégsem megy. A fejemben újra lejátszódott évek megmérgezik a kimondott gondolataimat és kicsúsznak a kezeim irányítása alól.
- Nem kell emlékeztetned rá, tisztában vagyok vele, hogy mit műveltem. - értek vele egyet az elhangzottakban és egyáltalán nem büszkén teszem meg. Gyerek voltam, meggondolatlan. Ennek következményei pedig úgy tűnik olyanok, amelyek soha nem fognak csillapodni igazán.
Ha már kiadtam magamból a bennem felgyülemlett gondolatokat, elhallgatok, hogy aztán esélyt adjak számára, hogy fordítva is megtehesse ugyanezt. Lassan jutnak el csak tudatomig a szavak, mégis mikor megteszik, jobban lesújtanak, mint ahogyan arra számíthattam volna. Szólásra nyitnám a számat, mégsem teszem, hiszen úgy érzem, ha most belé fojtom ezeket a szavakat, később talán esélyem se lesz arra, hogy újra meghallgassam. Amilyen állapotban most vagyunk egymással, csoda lesz, ha még látni is akarná a képemet. Minden elhangzott vád közül nem is a saját rossz döntéseim azok, amelyek a padlóra küldenek, hanem az, amikor kimondja: nem érzi, hogy lenne családja. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy felnézzek a vonásaira és realizáljam a helyzetünket. Rá kell jönnöm, hogy a kimaradt idő alatt semmilyen információm nincs arról, hogy mik történhettek vele. Arról, hogy miken ment keresztül és bár olyan érzés ezt bevallani, mintha gyomorszájon rúgnának, de valahol megértem, amiért úgy érezte, egyáltalán nem számíthat rám.
- Bár ne így lenne, de sajnos a valós tényeken ez nem változtat. A gondolattól is felfordul a gyomrom, hogy én jelentem rá a legnagyobb veszélyt, de rettenetesen szar érzés bevallani, hogy az egyetlen, amit tehetsz első körben, ha kisétálsz az életéből. Mármint hogyan a fenébe tudnám egyik verziót is ép ésszel elfogadni? - a fejemet csóválom, mielőtt egy sóhajtás után folytathatnám. - Sovány vigasz bizonyára és többnyire hihetetlen is, de hasonlóképpen érzek. Nem felejtettem el, amit értem tettél és nem is fogom. - kezdek bele most már higgadtabban, mert úgy érzem a veszekedésünk egy olyan állapotba ragadt, ami sehova nem vezet. Pozitív irányba biztosan nem.
- Jake..figyelj..sok idő eltelt, amióta utoljára láttalak. Fogalmam sem volt hogyan közeledhetnék feléd, legfőképp azok után, amiket tettem. Nem azzá az emberré váltam, akit látni akartál és akiért küzdöttél, hogy visszatérjen és baromira szégyelltem, hogy semmit sem tudok nyújtani viszonzásként, amitől ne azt éreztetném veled, hogy csak egy kudarc maradt belőlem. - kezdek bele, de inkább elfordítom róla a tekintetemet, nehogy eltérjek a gondolataimtól. - Nézz rám..nevetséges ez az egész. Igazad volt, mert még mindig nem vagyok túlságosan jól és nem is leszek, de jobb az ellenkezőjét hangoztatni. Idővel könnyebb a hazugságot elhinni, legfőképp akkor, ha az kegyes is mellé. Egy leszokóban lévő függő vagyok, aki még maga se nőtt fel ahhoz, hogy egy gyereket neveljen. Mennyire abszurd ez? - végigszántok ujjaimmal barna tincseim között és a fejemet csóválom szavaim hatására. - Szerettem volna, ha nem ilyen körülmények között találkozunk újra. Hogy lásd létezik még abból az emberből, akit korábban ismertél és aki a családodat jelentette, de esélyem sincsen meghazudtolni önmagamat. - elrugaszkodok a kocsitól, mert úgy érzem muszáj tennem egy-két lépést, majd csak ezután cövekelek le, hogy tekintetemet ismét rávezessem. - Tudatában vagyok annak, hogy egyáltalán nem ezt érzed, de baromira fontos vagy nekem, Jake..a bátyám vagy, a családom. És bár most nem tudom semmivel sem bebizonyítani ezt neked, de azon leszek, hogy ez megváltozzon. Csak arra az egyre kérlek, hogy még ne mondj le rólam.. - nem tartozott erényeim közé az őszinteség, de most minden egyes szavamat komolyan gondolom annak reményében, hogy a közeljövőben lesz esélyem bebizonyítani számára, hogy igenis számíthat rám, még ha azt a testvérét, akit egykoron ismert nem is kaphatja teljes mértékben vissza.

“It’s a sibling bound”