A Hall & Schneider egy olajozott gépezetnek tűnik. Alig több, mint egy hete dolgozom itt, valahogy mégis hamar sikerült belesimulnom a mindennapjaikba. Már le is zártam az első saját ügyem (csak egy szerződés megírása, de akkor is, jót tett az önbizalmamnak), és bevontak két nagyobb projektbe is, zajlik az élet. Féltem tőle az első napon, hogy ilyen idétlen tengés-lengés lesz, ahol majd mindig rásóznak valakire, aki épp ráér, és az majd kelletlenül rángat magával mindenhová, ahol számomra nem érdekes dolgokkal ismerkedhetem. De nem így lett, egy fél órás beszélgetés után a környezetvédelmi csoport vezetőjével, egyből ülhettem is be egy heti meetingre, ahol nem csináltak nagy ügyet az érkezésemből, csak tárgyilagosan bemutattak, majd ment is tovább minden. Mivel elég izgulós tudok lenni ismeretlenek között, ez számomra felért egy Arany Jeggyel a Csokigyárba. ÉS van egy csomó időpont, amihez tarthatom magam! Mindenki pontos! Imádom.

Persze amennyire bárki, aki emberekkel dolgozik, pontos lehet. Viszont eddig mindenki nagyon jónak bizonyult az időpontok átszervezésében, és én is igyekszem rugalmas lenni. Az itt töltött időt próbálom egységesen munkaként kezelni, és akkor nem omlik össze a rendszerem, ha valaki csúsztat valamit, hanem keresek valami más munkát, amit közben elvégezhetek. Ezért vagyok most másik emeleten, ahol az archív van, mert az egyik projekt dokumentációja olyan régre nyúlik vissza, hogy nem minden van még digitalizálva. Márpedig én szeretném megnézni az eredeti tulajdonjogi papírokat is, nem csak a harmadik adás-vétel utánit. Úgy gondolom, időközben vétettek valami hibát a telek határai körül, de… Nos, igen, szükségem van az eredeti okmányokra, és lett minimum egy szabad órám, minő szerencse. Kivéve Harrathy-nek, akit nem engednek ki a reptérről valami riadó miatt. Neki most elég rossz.

Korábban már kiderítettem, merre van az archívum, de csak bizonyos hozzáférési szinttel lehet belépni, nekem meg nincs olyanom, szóval a fenti káoszban próbálok egy olyan embert találni, aki felnéz a kezében tartott papírokról, nem cipel ötszemélyes teakészletet tálcán, vagy nem fut épp. Ehhez képest a mi szintünk a nyugalom szigete. Persze túlzok, itt is minden csendes, és őszintén, ezt a három embert láttam csak, ahogy kiléptem a liftből, de hirtelen akkor is megütköztem. Azóta meg sehol senki. Lassan végigsétálok a lift előtti területen, próbálok hallgatózni, merre lehet élet. Végül egy kis konyhaszerűségben kötök ki, ahol többen is beszélgetnek fojtott hangon, de indulatosan. Mikor megköszörülöm a torkom, és megkérdezem, tudna-e segíteni valaki, hogy bejussak az archívumba, úgy merednek rám, hogy izzadni kezd a hátam. Aztán a tenyerem is. Végül egy idősebb hölgy a kezembe nyom egy tálcát. – Adj egy percet, és kiveszünk neked bármit, addig pedig legyél olyan drága, és vidd be ezt a nagyfőnöknek. Csak keresd a Mark Schneider feliratú ajtót. Hatalmas üvegablakok között, a lifttől jobbra indulj. És ne vedd magadra, bárhogy viselkedik, kávé után egy fokkal jobb, addig meg… ez van – mondja könnyedén, olyan könnyedén, ahogy én az életben nem tudnék beszélni egy idegennel. Hogy mit szeretne tőlem?

Már épp közölném, hogy nem vagyok titkárnő, mikor leesik, milyen nevet mondott, és… becsukom a szám. Kicsit tanácstalanul pislogok még párat, mert most már valahol szeretném is odavinni a kávét, de hát mégsem ezért jöttem fel, és különben is… - Siess, már vagy tíz perce kérte, a kedve nem lesz jobb a várakozástól – hesseget el a hölgy, én meg gépies léptekkel megindulok újra a folyosón, kezemben a tálcával, a lift felé, majd azon túl jobbra, az üvegablakokat lesve… az unokaöcsém apjának a nevét keresve. Mark Schneider. Hallottam már róla, persze, mindenfelől, a szüleimtől, a nővéremtől, az itteniektől, hú, de még mennyit, és mennyire nem kedveseket. Kíváncsi vagyok. Nem hiszem, hogy Ophi valaha meginvitálná egy hétvégi családi ebédre, és különben is a cégénél dolgozom, szóval talán ideje megnéznem magamnak az embert, aki miatt át kellett élnem a legtraumatikusabb dolgot a világon: Ahogy Ophi szül. Tulajdonképpen tartozik nekem. Lehet, hogy sosem fogok szülni miatta.


Meglelem az üvegfalat, amin keresztül tisztán látni, ahogy az utcára néző ablakokon kifelé nézve egy magas, őszülő férfi telefonál. Az egyik kezemre helyezve a tálcát bekopogok, ő pedig csak int a kezével, felém sem pillantva, így benyitok, belépek, majd halkan becsukom magam mögött az ajtót. Kinézem a dohányzóasztalt erre a célra, és végre megszabadulok a tálcától, rajta a kávéval. Ha titkárnő lennék, most mehetnék is, de történetesen nem vagyok, így maradok, és ismerkedem Mark Schneider kinézetével. Ami így hátulról makulátlannak tűnik, bár nem is vártam mást. Ügyvéd, méghozzá jó. Nem lehet az ember ügyvéd egy kis maximalizmus nélkül, a részletekre való kissé megszállott figyelmesség nélkül, mert különben megeszik élve. Ahogy az én kosztümöm tökéletesen rámszabott, makulátlanul sima, a harisnyám a bőröm pontos árnyalata, a cipőm pedig többe került, mint sokak havi fizetése, úgy Connor apján is tökéletesen áll az öltöny, fénylik a süt-róla-hogy-drága cipő, megcsillan a napon a többezer dolláros órája. Semmi meglepő, őszintén. Maximum az őszülés. Elméletben tudtam, hogy a férfi idősebb, de eddig nem tudatosult bennem, hogy a nővéremnek van egy kis apakomplexusa. Most, hogy így belegondolok, ez sem lep meg.

Mire véget ér a telefonhívás, az irodát is sikerül jobban megfigyelnem, és az órámra pillantva már épp kezdem feladni a dolgot, mert semmi nem ér meg ennyit elpazarolni a munkaidőből, mikor Mark lerakja a telefont. Ahogy felém fordul, és végre látom az arcát, próbálom rajta felfedezni Connor vonásait, de nehéz egy babapofit hozzáhasonlítani… ehhez. – Elnézést a zavarásért. Egy hölgy a kezembe nyomta a tálcát az utasítással, hogy hozzam be – intek abba az irányba, amerről jöttem. És igen, még mindig őt méregetem. Ha nem lennék ilyen kíváncsi, ezzel saját magamat hoznám zavarba. Be kéne mutatkoznom. Elmagyarázni, mit keresek itt. Egyiket sem teszem, mert kíváncsi vagyok, hogy viselkedik egy idegennel, aki csak a kávéját hozta. És illetlenül megbámulja közben. Ezért is mentem bele, hogy futárt játsszak, egyébként alapvetően képes vagyok kiállni magamért, nem először és valószínűleg nem is utoljára néztek titkárnőnek, vagy gyakornoknak, mégis ez az első alkalom, hogy nem javítom ki azt, aki elköveti ezt a hibát. Most már csak azt remélem, hogy ahogyan Ophi nem mutogatott képeket nekem róla, úgy ő sem ismeri még az arcom.

Az embernek mindig több lábon kell állnia, ha magabiztosan akar haladni előre. Vagy egyáltalán bármerre haladni. Persze, lehet fél lábon is ugrálni, de bizonyos terepek már megközelíthetetlenek lesznek így, például biztos tudattal nem indulsz el hegycsúcsot gyűjteni (bár biztosan van valami rettentően szomorú történettel, lehetőleg a katonaságot, kiskutyákat és önzetlenségből fakadó balesetet is felvonultató rendelkező fickó, aki megmászta már az összes 4k-nál nagyobb hegyet féllábon), a politika pedig a legmocskosabb, legkiszámíthatatlanabb terep volt mind közül. Sosem tudtad, épp mikor lépsz darázsfészekbe vagy futóhomokba. És ez nem olyan, mint azok a létrás játékok, ahol rossz mezőre lépve visszacsúszol az elejére; ha elesel, többé nem kelsz fel.
Ostoba lettem volna egyetlen biztonsági intézkedést tenni és várni a szerencsét, mert ami elromolhat, ugye, az el is romlik. Néha pedig Murphy valahogy úgy tervez bemutatni neked, hogy odapottyant az öledbe egy gyereket, aki talán még tárgyállandósági tudattal sem rendelkezik és többet nyáladzik, mint egy bullmasztiff, de az egész korábbi óvatos előrelépkedést is egészen dugába döntheti. Szerencse kérdése volt csak, hogy Marshall Dermot úgy reagált, ahogy; az első tajtékok után rájött, hogy nem éri meg nekem esnie, mert teljesen nem fog tudni eltüntetni, már csak azért sem, mert az egyetlen unokája apjaként fel is vállaltam őt. A publikum mögé bújni olyanok esetében, akiknek igenis számít a közítélet talán nem túl bátor döntés, de a túléléshez tudni kell visszavonulni is.
Ebben Opheliának is része volt, ez biztos; hogy milyen indok vezette oda, hogy ne akarjon velem szembe állni Connor esetében, azt nem tudom, de kész vagyok a hormonok számlájára írni. (Szigorúan fejben. Ha kérdezi, páratlan logikai eszmefuttatás vége volt ez a reakció.) De nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, Marshallt annyira érdekelte volna a lánya véleménye, hogy csak emiatt mondjon le a társadalmi kivettetésemről. Nem, ennek inkább ahhoz volt köze, hogy noha hiába volt kettőnk között egyértelmű felül-alárendeltségi viszony (ha nem állt volna – egyelőre – magasabban nálam, nem is kértem volna tőle segítséget), nem az egyik beosztottja voltam, akit egyesegyedül ő emelt fel. Jó befektetésként gondolt talán rám, de el kellett érnem egy szintet ahhoz, hogy egyáltalán meglássa ezt. A saját értékeimen túl, amiket sosem becsülnék le, ebben a további ismertségeim is közrejátszottak.
Nem azért golfoztam két hetente az egyik kerületi főbíróval vagy vettem részt internacionális konferenciahívásokban hajnali háromkor japán üzletemberekkel (akikkel Hallék más konglomerátumaik kapcsán kívántak ügyködni, de sajnos a szállítmányaik belefutottak néhány akadályba a vámnál), mert ezt élveztem volna. A golf a világ egyik legunalmasabb sportja, a japánoknak pedig meglepően rasszista vicceik vannak néhány sake után, főleg, ha megtudják, hogy német vagy.
Brown bűnügyi igazgató az egyik elég fontos alapköve volt az építkezésemnek; dörzsölt egy fickó, azt meg kell hagyni neki, még szerintem is, akinek bőven volt elég esze megneszelni, hogy ha valaki folyamatosan, 82%-os sikerrátával (ha beleszámoljuk a peren kívüli megegyezéseket is, akkor 94%) veri oda a rend éber őreit a tárgyalásokon, jobb, ha a te oldaladon áll, mintsem veled szemben. Talán ő volt az, aki bevitt végül a városi tanácsosokkal teli körbe, de mára nem ő az, aki ott tart. És ezt ő is tudja.
– De sohasem lehetünk elég biztosak benne – dünnyögöm magamban, ahogy az ujjaim között forgatom a pendrive-ot. A jog neutrális, a politika soha, és ezért is buknak bele annyian. Ha állást foglalsz, nincs, ami megmentsen az esetek többségében. Sosem szabad előre inni a medve bőrére, hanem a legrosszabbat feltételezni – nem vagyok hülye, nagyon is jól tudom, hány ponton illegális és büntetendő az, amit Brownékkal csinálunk. Úgyhogy előre készülnöm kell arra az időre, amikor az egész összeomlik majd. Már most bőven van annyi anyagom, amennyivel tisztára moshatnám magam egy vádalkuval, ha kell. Sosem hazudtam erről, egy szóval sem mondtam Brownnak, hogy ne így tennék. Az, hogy ő mondjuk sokszor viccnek gondolta, a saját baja.
Bepottyantom egy barna borítékba néhány papír mellé, leragasztom, és mikor a hívógomb megnyomása után Rhonda besétál, a kezébe nyomom néhány másik postázandóval együtt.
Nem vagyok olyan idióta, hogy itt tároljam őket, vagy egy helyen.
– És megkérdeznéd, hol van már a kávém? – hunyorgok rá. – Legalább negyed órája küldtem el érte az egyik gyakornokot. Ennyi idő alatt én is visszaértem volna.
Régen sokat cigiztem, ahogy az megesik, de aztán kiment a divatból, és haladni kell a korral. Az egyik függőség gyakran torkollik a másikba, de azt hiszem, a kávé még a legkisebb gond; ezzel bizonyára a fogorvosom is egyetértene, akinél vagyonokat hagyok ott fogfehérítésre.
Rhonda morog valamit, minden bizonnyal valami olyasmit, hogy „adok én neked kávét”, amire szívesen válaszolnám, hogy „pont azt várom”, de inkább csak megnyitok egy új ügyiratot a gépen. Mondanám, hogy találomra, de nem; talán több száz olvasatlan üzenetem van, de nem azért foglalkoztatok ennyi gyakornokot az évfolyamuk felső százalékából, hogy ne színkódolják és sorolják be nekem fontossági sorrend és ügy szerint, mielőtt tovább küldenék nekem a fő accountomra.
Holnap lesz Oliver Brenstein tárgyalásának első napja. Az apja, Aaron, régi barátom, akit még Washingtonban ismertem meg,  tipikus újgazdag üzetember, aki jókor fektetett jóba – ehhez mindig volt érzéke, csak a gyerekneveléshez nem nagyon. A kölyök, Oliver, mindig mindent egy csapásra megkapott, és bár elvégezett egy szakot a Harvardon, végig mások munkájából és az apja pénzéből élt. Volt egy titkos szeretői kapcsolata egy nővel, aki ráadásul afroamerikai volt, és holtan találták a lakásában, amit Oliver bérelt neki. A kölyök végig hazudott nekem, eltitkolt dolgokat, a sajtó pedig ivott minden kiszivárgó részletet. A pletykáknak, amiknek ennyire vér- és szexszaga van, nem kell sok idő, hogy terjedjenek. A kerületi ügyész módosítási kérelmet nyújtott be pár hónapja, amire meg kellett jelennünk, akkor derült ki, mennyi mindent elhallgatott.
Kis pöcs.
Mindenesetre, miután megfenyegettem, hogy kilépek az ügyből, összeszedte magát, és viszonylag nyugodtan szeltük végig az idáig vezető utat. Külön PR-csapatot fogadtak mellé, akik a mieinkkel együtt jól kidolgozták, hogy ha nem is az ő pártjára állítsák az esküdteket, de legalább a tüzet eloltsák.
Nem ma kezdtem, de az ilyen ügyek, ahol minden ellenére bármikor érhetnek még meglepetések, némi feszültséggel töltöttek el. Nem voltam ideges és nem aggódtam, tudom, hogy bármi van, kivágom magam.
De azért az a kurva kávé ennyi idő alatt igazán ideérhetett volna!
– Személyesen az elefánt seggéből szedte ki a bogyókat a kávéhoz, azért tartott eddig? – kérdezem az átlagosnál hangosabb, de nem mérges hangon, de továbbra is a képernyőt bámulva, mikor meghallom a kopogást. Nem tudom, ki az, de akárki is, jobban jár, ha nem a kávé nélkül próbál bejönni. Tudják, hogy tárgyalás előtti napon, amikor már egy hete egyhuzamban tizenhat órákat vagyok bent, jobb nem zavarni.
Aztán végül felpillantok. Szőke lány, a húszas évei elején. Vagy közepén. A babaarc sokszor csalóka, főleg, ha polka-pöttyös inggel párosítják. Elég bizonytalannak tűnik, bár annyira nem lep meg, ha itt dolgozik, akkor a főnöke vagyok. Helyes, hogy fél egy kicsit. Ez jelzi, hogy működik a hierarchikus vállalati struktúra, amihez Hall annyira ragaszkodik, legyen egy kis sikerélménye, ha már ügyvédnek olyan csapnivaló.
– Magát nem ismerem – állapítom meg, hátradőlve a székemben. – Hol a másik? Gale? – Minden hétre volt kijelölt asszisztens a gyakornokok között, hogy ne azon veszekedjenek, ki végzi és ki nem a kulimunkát, amit ők csak „főnök csicskásnak” hívtak, és azt hitték, nem hallom. Nem mintha zavart volna, elég pontos leírás, csak nem túl polkorrekt. – Tudom, hogy előző pénteken tüsszögött, de ha azt hiszi, a pestisnél kevesebbet elfogadok felmentő indoknak, amiért a záró héten nincs itt, nagyon téved.
Ez nem személyes. Ez csak üzlet és megbízhatóság kérdése.
Tényleg nem tudom viszont, ki lehet ez a gyakornok, annak ellenére, hogy valahogy mégis nagyon ismerős. Lehet, hogy ismerem valakijét? Nem lepne meg, ha mondjuk az egyik másik üzlettárs lánya lenne, a gyakornokok fele valakinek a valakije. Viszont általában tudni szoktam őket; illik.
– Nem nekem dolgozik, ugye? – Kétlem, mert ha a felvételt nem is én intézem, az összeset átnézem, és ez az arc nem rémlik. Nem beszélve arról, hogy még a szinten dolgozó gyakornokokat is ismerni szoktam névről. A legtöbben meglepődnek rajta, mert Hall (az idősebb meg a fiatalabb is) szereti tartani a pár lépés rideg távolságot. – Akkor mit keres itt?

Nos, Mark Schneider nem az a mézes-mázas fajta. Nem is vártam igazából, csak valahogy sejtem, hogy ha tudná, ki vagyok, kicsit másképp történne ez az egész találkozás. Nem tudom, pillanatnyilag mi van közte és a nővérem között, Ophi már azzal is meglepett mindannyiunkat, hogy a kezdeti makacs tiltakozás után végül mégis robbantotta a bombát az apa kilétéről. Hát még azzal, hogy ennek ellenére nem pózolnak boldog párként. Néha nem tudom, hogy gyűlöli vagy épp szereti Connor apját, mindkettőt hihetően tudja alakítani. Nem mintha előttünk viselkedne úgy, mintha szeretné, de ettől lesz épp gyanús, elvégre kedves nővérem azokkal a legkritikusabb, akiket szeret. Bár az is lehet, hogy ezt csak én szeretném bemesélni magamnak a saját lelki nyugalmam érdekében.
Mindenesetre abból, hogy ügyvéd, méghozzá ennyire jó ügyvéd (azért kicsit utána néztem szakmai körökben, vakon nem megyek el semmiféle ügyvédi irodához, hiába győzköd apa), úgy gondolom, hogy valamilyen szinten intelligens is, így ha tudná, hogy én toppantam be az irodájába, valószínűleg nem gyanúsítana meg azzal, hogy elefántseggben turkáltam előtte. De ezt csak így magamtól gondolom. Lehet, hogy ha megtudja, ki vagyok, még rosszabbat is gondolni fog. Ki tudja, mit mesélt a családról Ophi? Ahogy ismerem, rólam senkinek semmi jót. Leginkább semmit. Szeret egykeként viselkedni, meg is van hozzá az érzéke, néha már-már bűntudatom van, amiért ebbe folyton belerondítok a létemmel. Mindenesetre elég nehezemre esik visszafogni egy vigyort, arra gondolva, hogy még ez az ordenáré beszólás is mennyire… művelt. Ami ellentmondásnak tűnik, de nem az. Ez egy művelten ordenáré leszidás volt, kérem szépen. Már-már tetszik. Ugyanakkor pedig remélem, hogy valójában nem Black Ivory kávét hoztam, mert sosem különösebben szimpatizáltam az ürülékből kiszedett kávébab gondolatával. Meg is kaptam már, hogy olyan hétköznapi az ízlésem, és nincs érzékem a luxushoz, lehet, hogy pont Opheliától.
Szerencse, hogy sikerült visszatartani a vigyorom, mert Marknak legalább annyira éles a tekintete, mint a hangja korábban. Vagy most, ha már itt tartunk. – Engem csak megkértek, hogy hozzam be a kávét. Gale hollétéről nincs tudomásom – felelem a kérdésére, mikor hagy szóhoz jutni. Nem irigylem Gale-t, akárhol is van most, akármit is csinál. Kivéve, ha egyike volt a konyhán pletykálkodóknak, mert akkor legközelebb lesz szíves ő hozni a kávét. Éppenséggel máshogy is megismerkedhettem volna az unokaöcsém apjával, mondjuk nem a munkahelyünkön. Talán az bölcsebb lett volna. Mindegy, már nincs visszaút, az még kínosabb lenne, ha sarkon fordulnék, és később újra találkoznunk kéne, amikor is már elkönyvelt volna a fura irodai kávéhozó lánynak. Nem vagyok fura. Sem kávéhozó lány, egyébként. Még van húsz eltölteni való percem, szóval ha már elkezdtem, hát ezzel fogom eltölteni.
A rám szegeződő, továbbra is éles, és egyre élesebb tekintete egyre jobban feszélyez, amit korábban a megfelelőnél is megfelelőbb irodai viseletnek éreztem magamon, kezd kényelmetlennek érződni. Kifejezetten utálom így érezni magam, és azokat is, akik ezt elérik nálam, szóval abbahagyhatná. Nem mintha rossz értelemben lenne éles a tekintete, talán inkább a... megfigyelő lenne rá a megfelelő jelző. Ahogy korábban én Őt, vagy épp az irodát kielemeztem gondolatban, most valószínűleg ő is hasonlót tesz velem.  – Gyakorlatilag nem, bár technikailag igen, a Hall & Schneider ügyvédi iroda alkalmazásában állok. A környezetvédelmi csoportban – ködösítek kicsit a válasszal, mert még mindig érdekel, hogyan viselkedik mondjuk egy gyakornokkal, már azon felül, hogy feltételezi, hogy elefánthátsókban turkálnak, és hogy betegség ürügyén lógnak munkából. Gyűlnek itt jó meg rossz pontok is… Mindenesetre azt kicsit megnyugtatónak érzem, hogy nem tűnik olyannak, akin a nővérem könnyedén át tudna gázolni. Ó, át tudna. Bárkin. De így első benyomásra, meg a pletykák alapján, úgy gondolom, hogy ezzel a férfival nem lenne épp könnyű dolga.
Hogy miért érzem ezt megnyugtatónak, az nem teljesen világos még a magam számára sem. Ophelia mellett állok, akármi is van, sokszor még akkor is, ha nem akarja, vagy nem érdekli. Még akkor is, ha magamban azért megteszem a magam kritikus megjegyzéseit. Gyerekkorból megragadt szokás, ha úgy tetszik. Ugyanakkor valahol mélyen mindig kedvelem azokat az embereket, akik szembe mernek szállni vele, kicsit kiélem magam rajtuk keresztül. Kicsit megnyugtat, hogy vannak emberek, akik képesek rá, és még élnek. De persze ebben most elég sok feltételezés van részemről, mindenféle előismeretre, és első benyomásra alapozva, szóval közel sem mondható betonbiztosnak a hipotézis. Lehet, hogy Ophi a tökeinél fogva tartja kordában a pasit, és egyébként is a lábai előtt hever. Kíváncsi vagyok a dinamikájukra, de kíváncsi vagyok csak úgy önmagában a férfira, ezért vagyok itt. De hogy én mennyire utálok emberekkel ismerkedni... Képes vagyok rá. Csak egyszerűbb lenne, ha kapnék egy kézikönyvet az adott személyről és azzal el is lenne intézve. Hatékonyabb is.
- Mint mondtam, a kezembe nyomták a tálcát, hogy hozzam be – ismétlem el, miközben kicsit lehajolok, és újra felveszem az említett tálcát, rajta a hűlőben lévő kávéval, majd odaviszem hozzá, ha már nem úgy tűnik, mint aki fel akar állni onnan, ahol épp ül. Ha Mohamed nem megy a hegyhez... a hegyet odaviszi valami alárendelt Mohamednek. Addig is csinálok valamit. – Egyébként pedig kíváncsi voltam a sokat emlegetett Főnökre, így nem bántam annyira a feladatot. Azért jöttem fel a szintre, hogy az archívumba bejussak, de úgy tűnt a teakonyhában, hogy valami dráma zajlik a háttérben, nem értek rám – teszem hozzá, miközben elé csúsztatom a tálcát, ahol helyet találok neki. Remélem nem kell kitöltenem a kávét a csészébe, meg ilyesmi, mert annyira azért nem vagyok titkárnős hangulatban. Nagy híve vagyok annak, hogy mindenki töltse ki magának a saját italát. Pláne, ha tényleg elefántürülék-kávé. Volt szerencsém élőben elefántürüléket látni, az egyik nyári gyakorlatomon Namíbiában, és nem igazán tudom elképzelni, hogy onnan bármi ember által fogyasztható kijön. Persze értem én a mechanikáját, utána néztem, de mégis. Az elvek. Nem bírom ki, muszáj rákérdeznem. – Tényleg Black Ivory kávét hoztam, vagy az csak egy kacifántosan kifejezett „mi tartott eddig” szemrehányás volt korábban? – Mert tudnom kell. Mindent.

Nem mondom, hogy különösebben ragaszkodtam volna Gale jelenlétéhez. Valójában még csak nem is kedveltem a srácot; volt egy attitűdje, amit nem tudott alátámasztani se tettekkel, se mondandóval, ez pedig elég gyorsan a ranglétra aljára tud tolni valakit a szememben. Már rég le is esett volna a skáláról, ha nem lenne az egyik partnertársam unokaöccse – ami nem jelenti, hogy feddhetetlen, hiába gondolta így. A nagybátyja, Fred, a maga nemében tisztelendő, már amennyire az lehet valaki a munkaügyi jogi osztályon (sajnálom, de abban nincs sok kihívás, így csak moderáltan tudom elismerni  munkájukat), de emberként nem szimpatizálok vele túlzottan. Nem utálom, csak nem kedvelem, az unokaöccsét viszont határozottan nem kedvelem. Ennek vagy van, vagy nincs köze ahhoz, hogy nem egyszer kaptam azon, Anját bámulja.
De főleg az attitűdjéhez. Keveseket kedvelek kevésbé, mint azokat, akik azt hiszik, csak azért, mert kijöttek egy egyetemről és mert van egy jól csengő nevük, már érnek bármit. Az egyetemet bárki el tudja végezni; gazdagok közé születni pedig nem nagy tett.
A hirtelen változást viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni. Akárki is ez a gyakornok, nyilván nem Gale. De még csak nem is ismerős. Más szintről jöhet? Lehet, hogy Jennifer ki tudta zsarolni a jegyeket az asszisztenseimtől, de egy teljesen idegent már a portánál tovább se engednek be.
Némileg fényt vet ugyan az ittlétére a válaszával, de azt nem segít megérteni, mit keres itt. – Ah. Környezetvédelmi csoport, értem… Elromlott a lenti kávéfőző? – kérdezem. Nincs megtiltva, hogy egyik vagy másik szinten járjunk, de nem azért fizetnek, hogy nézelődj. Tény, keveseket fizetnek azért, hogy nekem kávét hozzanak, de a munkát meg kell becsülni, nem? – Vagy lemaradt a körbevezetésről és úgy gondolta, hogy most kapott tökéletes alkalmat bepótolni?
Már kezdenek eléggé égni a szemeim a képernyőre meredve, hogy muszáj legyen néhány perc szünetet tartanom. Korábban kellett volna, de a kávémmal akartam összekötni, az pedig egészen idáig csak nem akart megérkezni.
– Miért? – vonom fel a szemöldököm mosolyogva. – Kíváncsi volnék, milyen fontosabb feladata volt bárkinek, mint teljesíteni, amit kértem. Fél órája. – Nem vagyok türelmetlen, de tudom, hogy jelenleg nem dolgozik az osztályon senki, akinek több vagy nagyobb dolga lenne holnapig, mint nekem. Úgyhogy még ha figyelmen is hagynánk a hierarchiát (bár miért tennénk?), akkor is teljesen logikátlan, hogy egy véletlen betévedő a környezetvédelmi osztályról kellett, hogy végre legyen kávém.
Ami másodjára előttem landol. Alighanem nem szokott hozzá ahhoz, hogy kávét vigyen, különben elsőre is az én asztalomra került volna. – Szóval az archívumba… Nem kapott még hozzáférést a belső tárhelyhez? Vagy olyan régi az ügy. Gondolom odalent sok ilyennel találkoznak… Igazából nem is tudom, miért mi vagyunk feljebb. – Már azon túl, hogy minél feljebb megyünk, annál feljebb megyünk… átvitt értelemben. Nincs semmi baj a környezetvédelmi osztállyal, de olyan az, mint valami jótékonysági projekt. Csak azért van, hogy jól nézzen ki az adóbevallásunk. Az igazi nagy pénzeket mi generáljuk. – Ugyan. Cibetmacskánál kevesebbnél semmilyen ürülékből készült kávét nem fogadok el.
Ha jól tudom, akkor még a kávékülönlegességek amerikai társaságának hivatalos álláspontja szerint is borzasztó íze van. A sztori adja el, nem a valódi tartalom. Igazából egészen magasszintű marketingművészet sikeresen eladni egy ilyesféle produktumot.
– És miért gondolta, hogy feltétlen szeretné megismerni a… hogy fogalmazott? Sokat emlegetett Főnököt? Tapasztalatom szerint ritkán emlegetik sokat az embert a beosztottjai pozitív színben. És szintén saját tapasztalatom alapján, a gyakornokok nem mernek csak úgy, érdeklődésből tenni bármit – kezdem el kifejteni azt, ami zavar a jelenlegi helyzetben, míg megcsinálom magamnak a kávét. Nem nagy tétel; egy tejszín, egy cukor. – Ne értse félre, határozottan tisztelem a magabiztosságot. De nehezemre esik elhinni, hogy nincs valamilyen másodlagos indoka az ittlétének.
Hátsó szándéka, úgyis mondhatjuk. Talán át akarja kéretni magát ide? Nem lepne meg. Elég unalmas lehet lent. De az se hagy nyugodni, hogy mennyire ismerősnek tűnik. Nem csak a saját arca, egy kissé olyan, mint mikor először találkozol egy jó barátod családjával, és hirtelen minden családtagban felismerni véled a hasonlóságot.
Nem tudom, a kávé illata kólint-e fejbe, vagy egyszerűen olyan szögben mozdul, ahonnét épp láthattam róla egy fényképet, de azután bevillan. A maga teljes szürrealitásával együtt. – Brianna…? – hunyorgok rá, a kezemben megállt félúton a kávéscsésze, amit épp felemeltem. Nehéz elhinnem, hogy Ophelia húga az irodámban lenne, de most, hogy ki is mondtam a nevét, mintha minden hasonlóságra fény vetülne a szememben. Az orruk formája, a szemük színe… Eleget hallgattam Ophelia panaszkodását a húgáról ahhoz, hogy biztos legyek benne, ki az.
Arról viszont fogalmam sincs, hogy nem tudhattam, hogy itt dolgozik.
Bár most, hogy így említve van… – Így értette Howard, hogy hallott a Dermot lányról…! – vonom le hangosan is a konklúziót. Howard lent dolgozik, a könyvelésen. Csak a liftnél futottunk össze egy fél mondatra. Azt hittem, Opheliáról beszélt. De úgy tűnik, hogy nem.

- Tudtommal rendben van a kávéfőzőnk – felelek a kérdésére, nagyon szándékosan kerülve, hogy tényleg feleljek a kérdésre, amit ezzel valójában fel akart tenni. A „Jöttelek megnézni.” akkor sem fogja elhagyni a szám, ha keresztre feszítenek különben. Hogy miért feszítenének ezért keresztre, azt nem tudom, sem azt, hogy miért pont ez futott át az agyamon. Azon kívül, hogy alapvetően a keresztre feszítés, mint kínzási módszer, elég bámulatos, nemrég néztem erről egy dokumentumfilmet. Hogy ezt a beszélgetést miért hozom kapcsolatba kínzási módszerekkel, abba inkább nem akarok belemenni, pláne, hogy végül is magamtól kerültem ide. Persze a kezdő lökést más adta, de én döntöttem úgy, hogy engedek neki. Önkínzás. Vajon ebben a témában is vannak dokumentumfilmek? – Nem, bár azt sem mondta senki, hogy problémát okozok azzal, ha feljövök. De a későbbiekre való tekintettel megjegyzem, hogy csak az elromlott kávéfőző lehet elfogadható indok arra, hogy egy szinttel feljebb mutatkozzak – bólintok komolyan, bár nem gondolom komolyan. Hát itt az archívum. Szeretem az archívumokat. A legtöbben bolondnak néznek érte, de még mindig úgy gondolom, hogy a régi ügyekben okosabb az eredeti, kézzel fogható dokumentumokra hagyatkozni, azok megtámadhatatlanok, ellenben egy titkárnő, vagy gyakornok által sietve és gondatlanul felpötyögött átirattal. Ez az a szakma, amiben nem mindegy, hogy „és” vagy „vagy”.
Most mit mondjak, miért is nem hoztak neki hamarabb kávét? Hát mi közöm nekem ehhez? Azon túl, hogy én hoztam végül a kávét, de semmi ráhatásom nem volt arra, hogy késett, így ezt nem tekintem relevánsnak. – Fogalmam sincs, amint a kezembe nyomták a tálcát, jöttem. Talán ha nem válik be a jogi pálya, én is titkárnőnek megyek, a jelek szerint máris jobb lennék, mint az átlag – jegyzem meg kissé szarkasztikusan. Nem különösebben tervezem elhagyni a jogi pályát, márpedig én ha valamit nem tervezek, akkor nem fog megtörténni. És most tekintsünk el attól, hogy ezt a találkozást sem mostanra terveztem, és nem is így, mert ha jobban belegondolok, még elkezdek aggódni rajta. Ennél is jobban. Néha jobb utólag a fejemet verni a falba, esetleg majd Ophi segíthet, ha egyszer elmesélem neki. Mindenesetre pályaelhagyó nem leszek, tervvel vagy terv nélkül sem. – De még ott vannak, szóval ha tényleg kíváncsi, javaslom csatlakozzon hozzájuk. Biztosan el lennének ragadtatva – teszem hozzá, a konyha általános irányába intve. Ha megy, megyek utána, szeretném látni. Nem vagyok egy nagy katasztrófaturista, többnyire a magam dolgával törődöm, de Mark megismerése ma épp a magam dolga, és érdekes lenne látni.
- Gondolom presztízs kérdés. Helyesebb lenne azon gondolkodni, miért van fent az archívum – mutatok rá, mert nem, nem tudok nem okoskodni. Ophi szerint az egyik legnagyobb hibám, és gyanítom tényleg nem a legszimpatikusabb tulajdonságom, de ha egyszer valamire tudom a választ, miért ne mondjam el? Miért hallgassak, míg más is kitalálja? Most nem feltétlenül erre a helyzetre gondolok, elvégre úgy sejtem, épp magasról tesz rá egy ilyen kaliberű ügyvéd, hogy másoknak egy szinttel feljebb kell jönni, ha szeretnének utánanézni valakinek. A kezdeti gyakornokos hozzáállása alapján azt mondanám, ő elég könnyen megold minden ilyet, és mást küld a kulimunkára. – Valójában… az egyelőre kevésbé kiépült infrastruktúra, és a megnőtt kereslet miatt a Black Ivory nagyjából duplaannyiba kerül. Vagy legalábbis került, mikor utoljára találkoztam a témával – jegyzem meg a kávé témában, mert nem, pár másodperc alatt nem estem át csodás személyiségfejlődésen, és még mindig mindent jobban kell tudnom. Nos… Mark, ha az életünk része lesz, majd megszokja. Vagy nem. Elvégre a sajt nővérem sem szokta meg, mit is várok mástól? Azóta már mondjuk megtanultam, hogy vannak emberek, akiknek ezzel nem megyek az idegeire, de a fiatalkoromat eléggé körbe lengte az érzés, hogy kedvelhetetlen vagyok.
Ahogy rákérdez, miért szerettem volna megismerni, úgy érzem, szűkülnek a lehetőségeim, és lassan ideje bemutatkoznom, különben csak kínossá teszem az egész helyzetet. Nem mintha így nem lenne rá lehetőség, hogy kínos lesz, de ezek után nem megmondani, és később viszont igen… akarva-akaratlanul is felveti a kérdést: Miért? Az pedig, hogy meg szerettem volna figyelni, nem épp illendő válasz. – Nem gyakornok vagyok, hanem környezetvédelmi jogász, vállalati ügyekre specializálódva – adok egy kitérő választ, ami válasz is, meg nem is. Lassan már a magam ízlése szerint is túl ügyvédesen felelek a kérdéseire. – De hiszen most mondtam el a másodlagos indokom. Az első a kezembe nyomott tálca volt – mosolyodom el kicsit. Ha rajtam múlik, nem állítok be csak így, már csak azért sem, mert lehet, hogy jobb dolga is van, mint velem kokettálni. Alapvetően tisztában vagyok vele, hogy munkaidőben nem szocializálódunk, én kifejezetten utálnám fordított helyzetben, ha valaki a napirendemet felborítva így beugrana. Azzal nyugtatom magam, hogy egyébként is kávézna, plusz megyek is nemsoká, nekem is dolgom van.
A nevemen szólít, én pedig elcsodálkozok, mert nem gondoltam, hogy megismerne. Aztán rájövök, hogy nem csak a nővérem ismeri, hanem a családom többi tagját is, akik Ophival ellentétben nem próbálnak megfeledkezni a létezésemről, szóval akár tényleg hallhatott is rólam. Sőt, ha járt a szülő házban, még láthatott is. Ha jobban belegondolok, talán a nővérem Insta profilján is, legalábbis egy asszisztens múltkor hívott valami olyasmivel, hogy hagyja jóvá valamelyik családi portrém használatát, amit persze jóvá hagytam, mert olyan mindegy. – Brie, inkább, ha nem gond. A kedvenc unokaöcsém apjaként talán lehetek olyan bátor, hogy családtagnak titulállak – mondom, kicsit bizonytalanul mosolyogva, mert akár azt is mondhatja, hogy nem, a Mr. Schneider neki tökéletesen megfelel, elvégre a főnököm. Ami valahol igaz is, de most épp kettesben vagyunk. Ügyfelek előtt egyrészt nem is lennénk együtt, másrészt meg akkor természetesen a helyzethez illően magáznám. – És tényleg kíváncsi voltam már rád. Ettől függetlenül, ha most dolgod van, egy szavadba kerül, és itt sem vagyok. Tizenöt percen belül egyébként is megbeszélésem lesz.

Szokták mondani, hogy az emlékek megszépülnek, az emberek így elfelejtik az életük nehézségeit és csak a jobbak maradnak meg – általában. Az biztos, hogy a szülésnél például működik, mert Jennifer mindegyiknél megfogadta, hogy soha többé, és hogy amint fel tud állni az ágyról, kiherél. A mellékelt ábra mutatja, hogy egyik sem történt meg. Szerintem így működhet ez az élet minden pontján, valamiféle evolúciós önvédő mechanizmus; ha minden nehézségre hajszálpontosan emlékeznénk, mindenkit harminc éves kora előtt elfogna a mély depresszió, amitől a sarokba akar mászni meghalni. Szeretném azt hinni, hogy esetemben ennyire nem erős a helyzet; a kihívások és bukások, amiket megéltem, nem elfednivalóak, csak példát adna arra, mit és hogyan kéne máshogy csinálnom. Mit csináltam másként, hogy a végén oda jussak, ahová.
Mindenesetre, nem emlékszem arra, hogy túl sok időmet töltöttem volna azzal, hogy kávét viszek másoknak. Nem tudom, ebbe az elkerülhetetlen szexizmus benne van-e; nem emlékszem, hogy sokszor megkértek volna. Talán még az első helyemen, amikor egyetemre jártam és sikerült megcsípnem egy gyakorlati melót a tanulás mellett, de biztosan nem már végzett jogászként.
Persze meglehet, hogy a változó idők hoznak magukkal efféle változásokat is.
Az indok persze némileg tisztább lesz, mikor elmondja, kicsoda is Ő. Tulajdonképpen sejthettem volna. Ha jobban megnézem, eléggé hasonlítanak Opheliával – ez olyasmi, amit saját testi épségem érdekében soha, de soha nem mondanék meg neki. A testvéri rivalizálás bizonyos mértékben egészséges és természetes, de az övék eléggé egyoldalúnak tűnik. Valójában nem vagyok biztos benne, Ophelia mit akar ezzel bizonyítani és kinek; kicsit olyan, mintha valaki lefutná a maratont, aztán még vissza-vissza járna, hogy a másodikként bekocogót elgáncsolja.
De persze ezt sem mondanám meg neki.
– Ahogy gondolod. Brie – bólintok. Egy kicsit kellemetlenül érint a helyzet; nem az, hogy itt van, vagy hogy beszélnem kell vele. Inkább az, hogy nem tisztázódott hamarabb kicsoda is és miért van itt, már a kávén kívül. De nem akadhatok fenn rajta, megtörtént, nem vettem észre időben, lépjünk tovább.
Előredőlök a székemben és összekulcsolom a kezeim az asztallapon. Felesleges úgy tennem, mint aki hirtelen mindennél jobban érdeklődik iránta és nyájasan mosolyogva arról érdeklődik, hogy van a család; ha felvételt nyert a céghez, akkor nem lehet túlzottan ostoba, ezen pedig nem nehéz átlátni. Tény viszont, hogy érdekel. Most már.
– Nos, itt vagyok – mondom végül, magam felé gesztikulálva. Teljes életnagyságban, a természetes környezetemben, a National Geographic is megirigyelné. – És van még úgy… – Lejjebb rázom az ingem és az órámra pillantok – Hm. Nos, nagyjából pont annyi időm, mint neked, mielőtt találkozóra kell indulnom. Szóval Brie. Felajánlanék neked egy kávét, de mint látod, az enyémnek is fél órájába telt ideérnie.
Kíváncsi vagyok, hogy Marshall tudja-e, a lánya itt dolgozik? Valószínűleg igen, ahogy Opheliától tudom, ő jóval közelebbi kontaktban van velük, mint a nővére. Mióta a Connor körülötti botrány elcsitult egyébként is úgy tűnik, hogy Marshall… nos. Ha nem is fogad kebelbarátjává, de legalábbis tiszteli a kialakult helyzetet. Lehet, hogy egyébként sem ártana jobban megismerkednem a család többi tagjával. Tulajdonképpen már csak Brianna volt kétséges; Ophelia anyja a maga bájosan Stepfordi feleség ridegségében szerintem kedvelt.
– Szóval ezek szerint végeztél a Stanfordon? – mosolyodok el. Ha tudná, hányszor hallottam Opheliát arról panaszkodni, hogy a húga állítólag mennyire okoskodóan hangoztatja, hová jár… Ophelia szereti csak azt meghallani amit akar. – Meg kell mondjam, meglepődtem. Nem csak azon, hogy az irodámban vagy. Valahogy elfelejtettek tájékoztatni arról, hogy a fiam nagynénje mostantól a cégünknél dolgozik. Ez a szakma csupa meglepetés.
A telefonom megcsörren az asztalon, megrezegtetve a két esetjogi könyvet amit még a Brenstein-ügyhöz hozattam fel az archívumból. Most már csak azért vannak itt, hogy ne zavarjon annyira amikor rezeg a telefonom; tompábban zajong ott mint az üveglapon, amitől néha fejfájást kapok. A hívófél egy másik ügyvéd a cégtől, egyelőre kinyomom és elküldök neki egy automatizált „megbeszélésen vagyok” üzenetet, aztán visszafordulok Brianna felé.
– Ne haragudj, de muszáj vagyok megkérdezni: hogyhogy pont ide adtad be a jelentkezésed? Ne értsd félre, tisztában vagyok vele, hogy ez a keleti part egyik legjobb ügyvédi irodája, de azzal is, hogy a környezetvédelmi programunk ennyire azért nem erős. Ami erős viszont az a nővéred határozott gyűlölete amikor a családja közelébe kerülök. Emlékszel Opheliára ugye? Úgy másfél méternyi tömény Hollywood-i Díva Louboutinban? – Ennek minden pozitív és negatív vonzatával. Biztos vagyok benne, hogy ő nem tud erről a találkozóról. Ha tudna, akkor már rég lerágta volna a fülemet olyasmikkel, minthogy véletlenül sem nézhetek ferdén a húgára, se rosszul, se flörtölési szándékkal, mindig legyen legalább két tanú a szobában ha beszélek vele, de tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha nem is tenném.