Solomon és Aimee is összezavartak, de pont jókor érkezett a Grigorenko ügy, és el kellett repülnöm Houstonba, mert az apám nem tudott, és engem bízott meg a tárgyalás lebonyolításával. Tagadhatnám, hogy nem esett jól a kiszabadulás, de akkor hazudnék, mert imádtam a szabadság érzését, és a munka is lekötött annyira, hogy ne kelljen a terhességgel, a szüleimmel, és a hármunk között dúló vitákkal foglalkoznom. Az előszerződések ott lapultak az aktatáskámban, és arra vártak, hogy Ivan aláírja azokat. Már régóta az ügyfelünk, és az apám egyik legrégebbi egyetemi barátja. Az orosz vér mellé, jó állóképesség dukál, és bennem a legutóbbi megvolt. Ivan már a repülőtérre kiküldette az egyik emberét, és a tárgyalások előtt megvendégelt az egyik helyi étteremben. A legjobb lakosztályt kaptam, még egy nőre is igényt tarthattam volna, de elutasítottam. Életemben először nem gondoltam a szexre, és ez bosszantott. Gyerekem lesz, vége az agglegénylétnek, és Aimee egy puszival elintézte a kiakadásomat? Kapok időt, de mire is? Hetek, sőt hónapok múlva már mindenkinek egyértelmű lesz, hogy az ifjabb Riddle várandós, és a benne növekvő…aj de nehéz kimondanom is, hogy gyereknek én leszek az apja. Kételkedhettem volna, de ismerem annyira a partneremet, hogy tudjam, akárkivel nem feküdne le. A tények mellettem szóltak, csak én nem álltam a valóság mellett. Nem akartam, ezt üvöltötte minden idegsejtem, a bennem dúló férfi is, de bármennyire is harcoltam magammal, rá kellett jönnöm, hogy az érzéketlenség álcája nem kifizetődő.
Az este hangulatosan telik, a bárban alapozunk, már két vodka van bennem, ez az igazi itóka, és ez nem a sajnálatos utánzat. A fejembe még nem szállt, de már jól érzem magam, és Ivan az egyik VIP helyiségbe csábítana be, mikor megszólal a telefonom. A kijelzőn a hírhedt név villan fel, és már majdnem kinyomom, mikor felmerül bennem, hogy mi van, ha baj van? - Szia Aimee…mondjad. Nem vagyok otthon…Solomon…ööö.. nem beszéltem vele a napokban. – apa gyanította, hogy nincs valami rendben velem, de még nem erőltette a beszélgetést. Húztam az elkerülhetetlent, de amikor a vonal túlsó végén lévő személy tájékoztat arról, hogy hol is van, akkor a tarkómhoz nyúlok. - Kórházban? Ne aggódjak? Aimee? – a vonal megszakad, és ennyivel le vagyok zárva. Az orosz ügyfelünknek azonnal kifejtem, hogy családi gondjaim adódtak, és még az éjszaka vissza kell repülnöm New Yorkba. Sietősen kapkodom össze a ruháimat, egy új időpontot lebeszélve, miközben Ivan felajánlja a magángépét, én meg teketória nélkül fogadom el. Az úton idegesen pattogtatom az ujjaimat az ablakpárkánynak, egy falat se menne le a torkomon. Mi van, ha elvetélt? Mi van, ha sokkal nagyobb a probléma, és nem voltam mellette? Az őrület határán egyensúlyozom, mire a nap első sugaraival landolunk a Kennedy reptéren, és egy taxit fogva rohanok a kórházba. Az aktatáskával, és az utazóbőröndömmel állok meg a nővérpultnál. - Jó reggelt kívánok…Aimee Riddle felől érdeklődnék.. – csapok a felületre türelmetlenül, mire a velem szemben ülő felpillant a monitorból. - Nincs látogatási idő, és egyáltalán hozzátartozó? – a béketűrésből hamar ki lehet hozni, így átnyúlok, és kicsit lesöpröm a névtáblájára ragadt nem létező porszemeket. - Ismer, ugye? Noah Hopkins vagyok, és nem szívesen perelném be ezt a nyamvadt kócerájt, mert érdekellentét állt fel közöttünk, érti? A szüleim óriási adományokkal támogatják az intézményt, még én is elgondolkodtam az új gyerekosztály projekten, de ha nem kapok… - a nő megrémül tőlem, és azonnal felpattan. - Megnézem…a harminckettes kórterem, uram. – egy biccentéssel engedem el, és indulok meg a megfelelő kórtermek felé. Az ajtót halkan nyitom ki, Aimee még alszik, így a sarokba állítom a bőröndöm, az aktatáskát lehelyezem az egyik székre, és odalépek az ágyához. Mélyen alszik, a monitorok egy csomó számot, meg görbét mutatnak. Óvatosan tűröm el a haját, és ülök le az ágya mellé. Nem akarom felébreszteni, de sikerül, így mikor rám néz, csak fáradtan pillantok rá. - Az nem jó megoldás, ha lerázol. Csak szólok. – kényelmetlen a műanyagszék, de megpróbálom kihozni a legjobbat belőle.
Mindig frusztrálja az embert, ha olyan közegben van, amiben nem érzi komfortosan magát. Most én is pont ebben a helyzetben voltam. Fehér falak és az éjszaka sötétje beburkolt, az egyetlen fényt a szobában a monitor adta, amin az értékeim villogtak. A babák biztonságban vannak, azt mondták, hogy ha betartom az ágynyugalmat és nem fogok fickándozni akkor a vér felszívódik. Persze, ezt mondják az örökmozgónak, aki nem tud a fenekén megülni. Az ágyban az össz társaságom a telefonom, amit azóta szorongattam, mióta megszakítottam a vonalat Noahval és a gyerekkori alvó társam, egy plüss zsiráf, amit úgy fogtam, mint mikor vihar volt oda kint és én féltem. De már nagy voltam ahhoz, hogy bemeneküljek a testvérem szobájába. Már amikor persze itthon volt. Most pedig aludni kéne, hogy pihenjek, a babáknak is jobb lenne, ha összeszedném magam. A családom úgy se tudja, hogy mi van. Így csak Solomon és Noah aggódhat. Nem fog egésznap csörögni a telefon, vagy percenként nyílni az ajtó, hogy váltsák egymást, aggódva.
Apám kivételével, hiszen ő valószínűleg kitagadna a családból, ha megtudná milyen helyzetbe hoztam őt. De persze minden róla szól, nem rólam, nem Noahról. Csak is az apámról. Nem tudom mennyi volt a pontos idő, mikor elnyomott az álom. Mélyen aludtam, nagyon fáradt voltam. Bár inkább mondanám magam kimerültnek. Hiszen fizikai munkát nem végeztem. Az idegeim azért pattanásig feszültek, én pedig igyekeztem tényleg lehiggadni. A nap sugarainak kellet volna ébreszteni, de még arra sem ébredem fel. Csak egy halovány érzés volt, mintha valaki hozzám ért volna. Mély sóhaj és nagy erőfeszítés után kinyíltak a szemeim, és megdöbbenésemre egy fáradt arc volt előttem. - Noah? – kérdezem halkan s talán egy csöpp rekedtséggel, ahogy próbálom visszanyerni a hangom, majd feljebb tornázni magam az ágyba. A kórházi ruha kényelmetlen, de azért próbálom nem feszülten érezni magam. Végig nézve rajta a fáradtság minden tünetét látom és a szívem is megdobban, ahogy rájövök ide utazott. Összehúzott szemöldökkel dörzsölöm meg a szemem és megrázom a fejem. - Nem kellet volna ide jönnöd. – a zsiráfot az ölembe helyezem, és úgy pillantok fel rá. - Ne haragudj, hogy felhívtalak, de.. – a hangom elcsuklik és kell pár pillanat, míg összeszedem magam és megpaskolom az ágy szélét, és a kezéért nyúlok. - Én, én nem akartam. Elhiheted, de az orvos csak mondta és mondta. – kapkodom a levegőt, hátha ezzel bent tudom fogni a könnyeimet. - Ikrek. – súgom halkan ezzel utat engedve a könnyeimnek. Utálni fog. Gyűlöl. El fog menni.
Iszonyúan fáradt vagyok, a magángéppel is alig értem ide, és már zsong a fejem. Ideges voltam, egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Aggódtam érte, le akart rázni, és csak annyit közöl a telefonban, hogy kórházban van. Nem normális, azt hiszi, hogy ez már így fog menni innentől? Nem értem, hogy miért pluszban rájátszania, és kihagynia a döntésekből. Tény, az első reakcióm nem volt pozitív, de ha az arcodba nyomnak egy ultrahang felvételt azzal a hírrel, hogy a te gyereked van rajta..nos nem feltétlenül sülnek el jól a dolgok. Nem az étterem volt ehhez a legjobb hely, és igazából az idő sem, de ha később tudom meg, akkor annál kevesebb időm marad, hogy feldolgozzam. Nem akarom, ez most sem változott meg, nem szeretném feladni önmagamat, de ketten voltunk ott, és nem fogom szarban hagyni. A legjobb barátom húga, nekem is fontos Aimee, és ha most egy magzatot hord a szíve alatt, akkor ott kell lennem, ha beüt a baj. Nem gondolkodtam, csak ültem a gépen, és azon agyaltam, hogy mi lesz, ha elmegy. Állandóan pörög, mint a ringlispíl, a kávézót fenntartani nem könnyű, és akkor még a szüleinek se árulta. Honnan tudom? Az apja már biztosan ellátogatott volna hozzám, hogy mekkora szemét vagyok, és fel kell vállalnom, ha már felcsináltam. Az anyám az esküvőt terveznél, és ki tudja, még milyen szankciókat vezetnének be. A kórházban még fel is akarnak tartani, és ekkor már nem bírom az udvarias férfit hozni, ezért ráförmedek a nővérre, és elérem, hogy megkapjam a választ. A harminckettes terem felé tartva körülnézek, mindenhol zárt ajtók, csend honol. A szobába belépve az alvó kisasszony fogad, így csendben lepakolok, és odaállok fölé. A haját eligazgatom, és a fenekem alá húzom a széket, hogy leüljek, de felébred, és ijedten mered rám. Egyszerű, és velős felelet érkezik, de látom, hogy fél, ezért megszorítom a kezét. - A nem kellett, ezzel elkéstél, mert itt vagyok. Máskor ne legyél ennyire zárkózott, nem szeretem, ha fél szavakkal értesítesz bizonyos eseményekről, vagy elkerülsz. – fűzöm össze az ujjainkat, de még nagyon álmos. Az ágyra nem ülök fel, hiába pakolja meg a helyet, nekem megfelel a szék is, ami így is közel van hozzá. Előrébb hajolok, és a szemébe mélyedek, de már ott vannak könnycseppek. Mi lesz ebből? Ugye nem kezd el sírni? - Ez a dolga Aimee..hogy elmondja, ha baj van. Mi történt? – kérdezek rá, és megsimogatom a hüvelykujját, de megdermedek a kijelentésétől. - Mit mondtál? Ikrek? – nyelek egy nagyot, és a fáradtság azonnal elillan a szememből. - Aimee…ezt ne…most ne.. – köszörülöm meg a torkomat, és elengedve a kezét, most ez az információ valóban sok. Egy…de kettő…ez már nem oké. Felállok, és a zsebemben matatva hagyom el a termet. Lézengek egy sort, mire találok egy italautomatát, és remegő kezekkel kihalászom az érméket. Egy kávé…az nagyon kell. Nem is tudom, hogy mit nyomok be, csak kikérem a műanyagpoharat, és a fejemet a szélének nyomva számolok el magamban. Ez nem jó.
Tudtam, hogy mennyire nem lesz egyszerű ezekkel együtt élni, viszont az, hogy Noaht próbálom kizárni az életemből csak jobban lelkifurdalást, okoz. Ezért is döntöttem úgy, hogy magam fogom felhívni, hogy közöljem vele a jelen történéseket. Viszont mindenre számítottam, de arra nem, hogy fogja a cókmókját és megjelenik a kórházban. Közelsége jólesett és próbáltam türtőztetni magam, de nem ment. A sírás elkapott, mikor elment. A kezemben tartottam az üres levegőt. Elment és talán ez volt az a pillanat, hogy rákellet jönnöm, hogy egyedül fogom felnevelni a gyerekeimet. Az apjuk ide vagy oda. A családi vállalkozás sem ahtja me. Én pedig eszemben sem jutna ezzel zsarolni őt. Felnőtt, önálló nő vagyok így nem fogom közölni senkivel sem, hogy ki a gyerekek apja. Megtörölve a szemem egy orvos lép be a kórterembe hosszan olvasva valamit, majd mikor felnéz a lapok közül elvigyorodik és szinte úgy ugrik az ágyamhoz. - Aimee! – ölel át, én pedig lelkesen viszonzom az ölelést, kicsit mereven, hiszen nem sok ruha van rajtam és nem szoktam meg, hogy ölelnek. - Zach vagyok. Tudod, az egyetemről. Riddle ikrek, híresek voltatok. – ül le oda, ahol nem is olyan rég, még Noah ült. - Zach, nem ismertelek meg. – pillantok végig rajta és a mappát a lábamhoz dobja. - Ugye, de most már dr. Cahill vagyok. – büszkén düllesztette a mellét. Emlékszem már rá, minden áron el akart hívni vacsizni, de se Solomon, se Noah nem engedték. Pedig úgy tűnik, hogy sokra vitte, talán mellette már házas lennék.
Felpillant a monitorra és a takarót meglebbentve a hamarra simítja a kezét, én pedig örülök, hogy van rajtam bugyi. Kicsit zavarba esve lehunyom a szemem. - Minden rendben, csak megnézem, hogy nem keményedett meg. Én vagyok az ügyeletes. – mondja, ahogy keze bejárja a pocakomat, majd felállva nyújtja a köpenyemet. - Bújj bele, elviszlek randizni. – kacsint rám, én pedig levéve magamról minden drótot, felülve veszem a hálóingemet. -Randizni? – kérdezem bátortalanul. - Aha, megmutatom a gyerekeidet. – tartja a karját és belékarolva indulunk az ajtón kifelé. Nem mertem továbbra sem megszólalni, inkább követtem őt, mikor megremegve elmentünk Noah mellet. Lehajtom a fejem és közelebb húzódok Zachez. - Még mindig testőreid vannak? – gúnyolódik, mire én bólintok, még se mondhatom, hogy persze, hogy itt van, ő az apjuk. Csak bementünk a vizsgálóba és túlestünk minden formalitáson, pár elégedett hümmögés és két képpel gazdagabban léptünk ki az ajtón, hogy visszakísérjen a szobába. - Még nem hallottam, hogy az orvos kíséri a beteget. – húzom ki a kezem, mikor meglátom Noaht. Nagyot nyelve, kerültem ki. - De nem mindegyik betegem, Aimee. – keze hátamon siklik végig. Beleborzongok és elgondolkodok, nem is érdekli, hogy ki a gyerekek apja? Vagy kezdetben az sem, hogy terhes vagyok. - Szóval, még egy nap, még két infúzió és a vérömleny még jobban zsugorodik és mehetsz haza. De ott aztán ismét nyugalom kell. – úgy néz rám, mint aki épp felfalni készül. Ettől megrémültem, de közben jól is esett. Azt hiszem kelleni fog egy B terv, ha Noah ennyire kivonul a képből.
Nem igazán vagyok képben, az éjszaka nem aludtam, mert repültem, és siettem be Aimeehez a kórházba, de ami fogadott…többszörösen felkavart. Az állapotát nem igazán értettem, nem kaptam felvilágosítást, és még túl korán van a látogatáshoz is, de aztán alig nyitja ki a szemeit, és ártatlannak vélt sírás közepette nyögi be, hogy nem egy, hanem azonnal kettő gyerek apja leszek. Nem tudom, hogy mit hitt, de az biztos, hogy nem az a férfi vagyok, aki ezt egy mosoly kíséretében fogadja. Nem hiszem el, hogy ez történik velünk. A genetikára, az esélyek latolgatására még nem jutott időm, nem igazán fogtam fel, hogy kettő is lehet belőlük, pedig az arcomba üvölt a valóság, hogy mégis. A sírása nem hozott közelebb hozzá, nem bírtam elképzelni, hogy egy család legyünk. Aggódtam érte, mert felcsináltam, de a helyzettel nem tudtam mit kezdeni. Mi vár tőlem? Az egyik pillanatban időt hagy, aztán mikor loholva jövök be, az arcomba nyomja…ikrek, hahó ez nagyszerű, nem? A szülei ki fognak herélni, a testvére haragszik rám, most hessegettem el egy fontos ügyfelet, és egyeztettem újabb időpontot vele. Most már kételkedek abban is, hogy Aimee készen állna az anyaságra, de ezt még magamban tartom, és úgy időzítek majd, ha összeszedtem a maradék agysejtjeimet is, hogy beszéljek vele. Az italautomata mellett állok, és a fejemet lehorgasztva nézem a fekete ital kavalkádját, de a megoldást nem bírom kiolvasni belőle, inkább belekortyolok, hogy ébren maradjak. A táskáim a szobában maradtak, de amint felkapom a pillantásomat, ki más haladna el mellettem, mint a gyerekeim anyja, és valami bájgúnár. Összepréselem az ajkaimat, neki még az is gondot jelent, hogy rám nézzen. A férfiba karol bele, én meg csak állok, és bármilyen tett nélkül hagyom, hogy elmenjenek. A karórámra nézek…a hat óra nem hiszem, hogy megfelel bármilyen vizsgálat időpontjának, de nem vagyok orvos. A kis ficsúr nem bejövős, és leülök inkább az egyik műanyagszékre. Nagyokat kell nyelnem, el is pusztítottam a koffeint, aztán nézek egy csokit az automatából, hátha megéhezne, de úgy jönnek ki a teremből, mint két jó barát…sikerül másodpercek alatt felmennie a pumpámnak. Ó, nem fogok én neki menni, nem áll módomban egy perelés elé nézni, amiért nem tudtam egy egészségügyi központban viselkedni. A kíséret egészen az ágyig tart, elmegyek a nővérpulthoz, hogy bocsánatot kérjek a kirohanásom miatt, és a neki vett csokimat oda is adom az említett nőnek, ahelyett, hogy bevinném Aimeenek. Erőt veszek magamon, és kopogás nélkül nyitok be. Megint az ágyban fekszik, betakarva, ez nekem kapóra is jön, így az ablakhoz lépek, és elhúzva a függönyt pillantok le az ébredező városra. - Tudod Aimee….sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülünk. Gyerek, család…és egy barátság vége. Stílusosan tudod közölni a híreket, aztán másnak a karjai közé menekülsz. Mit vársz tőlem? Ugorjak ki a bőrömből, hogy most közölted, hogy ikreink lesznek? Igazából beszélgetni jöttem, siettem, mert aggódtam miattad…de láthatólag jól megvagy, és nem szorulsz rá a segítségemre. A kartonod is megkaptam, de nem vagyok orvos, úgyhogy nekem a vérömleny nem sokat mond. Az ágynyugalom okés, tartsd is be. Meg szeretném kérdezni, hogy felmerült-e benned az abortusz lehetősége, hmm? Hat hetes voltál, amikor közölted...még a számításaim alapján nem töltötted be a tizenkettőt. Meg akarod mindenáron tartani őket? – szenvtelen a hangom, fáradt vagyok, és pipa…na meg az előbbi jelenet után minden, csak megértő nem.
Noah mindig is az a tipikus seggfej volt. Nem hittem volna, hogy ez csak rosszabb lesz. De persze mindig van lefelé. Már most bánom, hogy vágytam a csókjaira. Vagy egyáltalán megtörtént az az éjszaka, amit most már ki akarok törölni a fejemből. Na, de tudjuk, hogy bármit akarunk elfelejteni, az annál jobban belénk ég. A vizsgálat után az ágyamba mászva próbáltam lekötni magam és a telefonomat a kezembe véve észleltem, hogy a kedves apuka visszatér, és egy pillanatra sem pillant rám. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mi a baja, mikor a hűvös hangja megtörte a kettőnk között lévő csendet. Felmorrantam, ahogy közli velem a csupasz valóságot. Na, hogyne. Mert én pontosan arra vágytam, hogy teherbe essek tőle. Persze nem várom el, hogy megértse, nekem kellet ennyi idő, hogy először is megtudjam, egyáltalán terhes vagyok és felkellet dolgoznom. Végig hallgattam és a pumpa kezdett felmenni bennem. Ingerülten álltam fel, mert ezt fekve aztán nem lehet megbeszélni. - Tudod, hat-hét. De abban az is benne volt, hogy egyáltalán rájöjjek, hogy terhes vagyok. Ha hiszed, ha nem, nem hetente járok orvoshoz. – úgy vágom hozzá a szavakat, mintha ez lenne az egyetlen fegyverem, de aztán az a szó, ami jobban felkavart, mint bármi más.
Az összes erőmet összeszedve löktem meg a vállait. Mintha éppen meg akarnám ölni. Tekintve az állapotomba, meg se rezzenhetett, attól, amit érzet. Hátra léptem és megfordulva túrtam a hajamba. - Soha, nem gondoltam rá. Harmincon túl nem igen válogathatok. Mellesleg, ők az én gyerekeim is. – a kezeim megremegnek a gondolattól. Egyszer átfutott az agyamon, de már attól rosszul voltam, hogy rágondoltam, hogy megölöm őket. Nem vagyok gyilkos. Nem akarom, hogy utána az legyen a fő gondolatom, hogy mi lett volna, ha.. - Takarodj. Tűnj el az életemből és vedd úgy, hogy nem létezek, se én sem az ikrek. – szilárdan hangzik minden szavam és úgy fordulok felé, hogy érezze minden szavamat teljesen átgondoltam. Csípőre teszem a kezem és nem hiszem el, hogy az a férfi áll előttem, akit annyira-nagyra becsültem, akit testvéremként szerettem oly’ sok éven keresztül. - Tudod, azt hittem normális vagy. De rá kellet jönnöm, hogy egy önző seggfej vagy. Aki most rájött, hogy rohadtul nem jó dolog történik, és ezért a seggébe dugja a fejét, hátha minden megoldódik nélküle. – a nevetés, ami feltört belőlem, mindennek mondható csak nem őszintének. Viszont éreztem, hogy az a kevés erőm is elhagy, ezért visszasétáltam az ágyhoz és leültem. Kezemet a hasamra simítottam, sosem akarok tőlük megszabadulni. Ők az én részeim és nem fogom azért megszabadulni tőlük, mert éppen bepánikolt a biológiai másik felük. - Most pedig egyedül akarok maradni, tűnj el, és Noah. Tényleg soha többé nem akarlak látni, szóval amint kiléptél azon az ajtón, többet nem fogsz látni. – a hangom elvékonyul és elcsuklik. Nem fogom megszabni mit, hogy fog Solomonnal csinálni de egy biztos, hogy immáron én nem fogok megjelenni semmilyen családi rendezvényen. Sőt, ki akarok szakadni New Yorkból.
A tejcukor ott pihent még a poharam alján, amikor a szemem láttára egy másik férfival sétált vissza a kórtermébe Aimee. Fájt a fejem, nem mondanám, hogy kifejezetten jókedvem lett volna, de még betetőzte azzal, hogy levegőnek néz. Nem akartam én neki menni, de ez már túlmutatott a normális viszonyon. A végleteket súrolta a magatartásával, és soha nem tette le az egyik oldalon a voksát. Egy erős, és vakmerő nőnek ismertem meg, akinek olykor megmutatkoztak a hisztériás epizódjai, de aztán elmúltak, és túllendült a bajokon. Az étteremben meglepett a viselkedésével, a búcsúval, miszerint időt kapok, most meg, mikor átrepülöm a fél országot, csak simán az arcomba nyomja, hogy ikreket vár. Ez lenne az a kevéske idő, hogy dolgozzam fel? Hol van már az előre megfontolt nőszemély, egy érett felnőtt, aki tudja, hogy mit vállal azzal, hogy kihordja a gyerekeinket? Nem látom…Aimee gyerekesen viselkedik, és megint az alapokhoz jutunk el, mint a kórház előtti parkolós sztorinál. A terembe visszamegyek, mert nyilván ez nem olyan téma, amit ennyivel lezárhatunk, és sok mindennek meg kell fordulnia ezek után a fejemben. Az ablakhoz sétálok, nem emelem fel a hangomat, mégis keserűség érződik ki belőle, mire elérek a végére, és felhozom az abortuszt. Ez is egy megoldás, nem túl humánus, de ismerek olyan nőket, akik mindenáron ezt választanak, ha egy elcseszett éjszakából teherbe esnének. A huszonegyedik században már nem lehet elítélni azokat, akik a karriert fontosabbnak tartják, és úgy döntenek, hogy nem akarnak gyereket. Nem tudom, hogy Aimee-nek milyen tervei vannak, mert annyit közölt, hogy babát várt, aztán szólt egy fél mondatban arról, hogy kórházba került, aztán meg már két gyerekről beszélünk. A hírek átadására még gyúrhatna, de nem éppen az a nőszemély, aki ismeri a türelmet, és bár ne gondolnám ezt, de nagyon is meglátszik rajta, hogy a kisebb Riddle, és apucitól megkapott mindent. Ismerem a szüleit, halálra kényeztették, mert mindig Solomon kapta a pofont akkor is, ha Aimee éppenséggel rossz fát tett a tűzre, vagy mi védtük meg. Ebből adódóan jogos a felvetésem, hogy készen áll-e az anyaságra, mert a jelenlegi helyzet nem arról árulkodik. - Tudom, hogy nem hetente jársz orvoshoz. – fordulok felé, és zsebre dugom a kezemet, végignézve rajta. Solomon biztosan minden egyes nap bejár hozzá, mert aggódik érte, szóval legalább azért hálás lehetek a legjobb barátomnak, hogy itt volt, amikor behozták. Kikel az ágyból, és elém sétál. Megint úgy jár ebben a tetves kórteremben, mintha az orvosok kérése nem lenne szent. - Aimee állj le. – kapnék a keze után, de túl zaklatott, és a hajába túrva hátrál el tőlem. A kornak semmi köze jelenleg a babák elvetetéséhez, tisztában kell lennem ezzel is, hogy ő mit akar, mert öt percből ez nem derült ki. A szitokszavakkal nálam nem ér el semmit, már kaptam rosszabbat is, sőt pofonokat az érzéketlenségem miatt, de túlmegy minden határon, hogy egy egyszerű kérdésre nem tud válaszolni. A véleményem nem kedvező, számíthatott volna rá, ha igazán ismerne. - Hallgass már el. – emelem meg a hangomat, és aztán most szakad el nálam a húr. - Én nem pánikoltam be, csak ésszerűen megkérdeztem, hogy biztosan akarod-e őket. Felfogtad, hogy mennyire gyerekes vagy? Két gyerek felnevelése szerinted pofonegyszerű? Tisztában vagy vele, hogy a meggondolatlan viselkedéssel őket is veszélybe sodrod? Köszönöm szépen, de majd én eldöntöm, hogy láthatom-e őket, vagy sem, mert bármennyire is fáj Aimee, ahogyan említetted, nemcsak a tieid. A véleményem még mindig az, hogy nekünk kettőnknek nem kellene gyerek, mert te sem állsz készen az anyaságra, ahogyan én sem az apaságra, de ez nem jelenti, hogy elhagynálak. Most közölted öt perce, hogy ketten vannak, mi a jó istent vártál tőlem? Karácsonyi meghívót ne írjál senkinek, mert a híreket igazán szarul adod át. Kár volt ideutaznom, mert nem tűnsz túlságosan szarul. Ne felejtsd el ügyvéd vagyok, úgyhogy még találkozunk. Üdv. – kapom fel az aktatáskámat, és a bőröndömmel együtt hagyom el a termét. Őrült nőszemély!
Kezdőlap
: /