-Brenna..- Greer felé fordítom a fejemet, és csak felvonom a szemöldökömet. A hangleejtésből, már sejtettem, hogy egy megrovó pillantással fogom magam szembe találni, de lágy arcvonásai miatt nem igazán lehetett komolyan venni. - Greer..- ejtem ki hasonlóképp a nevét, majd kényelmesen megtámasztom magam könyökömmel a pulton. - Nem csinálnál legalább úgy, mint aki be akar illeszkedni?- Nem válaszolok rögtön a kérdésre, mert az előttem lejátszódó jelenet leköti a figyelmemet. Ahogy a pomponlány csapat belibben az ajtón. Ők voltak azok a lányok, akik nem az eszükről voltak híresek, viszont azt tökéletesen nyomon tudtad követni, hogy kivel feküdt le a focicsapatból, vagy csak úgy alapjáraton kivel feküdtek le. Most vagy én ittam sok sört, és lelassult tőle a világ, vagy ezek tényleg ennyire kínosan lassan jönnek? Egyszerre lépnek, már-már ütemre, míg hajkoronájukba szinte már irritálóan tökéletesen kap bele a szél. - Hm....- mélázok el egy pillanatra.-Nem!- fintorodom el. Velem volt a baj, ez már többször is bebizonyosodott. Ez az alfa hímek, és a pomponcsapat bulija volt, amire csak azért jöttem el, mert Greer megkért rá. Mert később esedékesnek tűnt, hogy nekem kell fogni a haját, vagy éppen haza cincálni. - Pedig megpróbálhatnád. - Ez nem az én közegem, te is tudod..- Ez így nem egészen volt igaz, mert ha kicsit megerőltettem volna magamat, és ha talán elnyomtam volna önmagamat, akkor könnyebb dolgom lett volna. De mivel én voltam az edző lánya, így két csoport létezett csak. Akik inkább kerültek, és akik tövig be akartak nyalni, hogy jó pontot szerezzenek, meg hát milyen jól hangzik már, hogy az edző lánya a barim, nem? Az én természetes élőhelyem az elnyomottak, a meleg pasik, a stréberek közt volt. Nem testesítettem meg egyik mintapéldányt sem, de jobban megértettem őket. Mint azokat, akiket az egyetem falain belű agyon sztárolnak, amúgy meg azon kívül egy senkik voltak. Greer ugyan pompon punci volt, de a félénkebb fajtából, aki még a kiszemeltjét se merte megszólítani. - Helló csajszik.- Cherryl, ezt a nyivákoló hangot viszont akárhol felismertem, és sikerült megállapítanom, hogy közelről dobhártyaszaggató tud lenni. - Helló.- köszönök röviden, amitől a magasba szökik a rombuszt megszégyenítő szemöldöke., ahogy végignéz rajtam, majd elismerően hümmög egyet. - Tetszik ez az összeállítás..- mutat végig rajtam, és egy bárgyú mosollyal kitúrja mellőlem Greert. Ezzel túl közel férkőzve az aurámba, ami összeférhetetlenné válik az ő “szurkolólányok csapatkapitánya vagyok, azt csinálok amit akarok” attitűdjével. Bár, az jobban zavart, hogy az édes illattól, ami körül lengte, émelyegni kezdett a gyomrom, és biztos voltam benne, hogy egy életre megutáltam a vattacukor illatát. Így kicsit elfordítom a fejemet, és meglátok egy fiút, akiről egy valami ugrik be. Pöcs. Ráadásul duplán pöcs. Mert küldött egy farokszelfit, amit nem kértem, és már az első randink előtt tisztában voltam azzal, hogy van egy görbület a farkában. Ahogy megpillant felvillanyozódik az arca, és int egyet. Én ezt a pillanatot választom, hogy úgy tegyek, mint aki nem vette észre. - Bocs, mennem kell..- szólok oda “bájos” társaságomnak, és a morajló tömegbe vetem magamat, ahol a kiutat kezdem el keresni. Túl messze van, viszont az a szerencsétlen továbbra is a nyomomban van. Így amikor megpillantok, egy ismerős alakot, aki a gyerekkorom nagy részében szerepet játszott, meg abban is, hogy az idegeimre ment, felé veszem az irányt. Úgy jelenek meg Jordan mellett, mint derült égből villámcsapás, egy kicsit visszapattanva a válláról ahogy neki ütköztem, de ugyanolyan vehemenciával kapaszkodok belé. - Egy kis pillanatig, csinálj úgy, mintha együtt lennénk, amíg az a fasz le nem kopik.- sutyorgom neki, ha felém nézett, és igyekszem elővenni a lehető legszebb nézésemet. Ami azért az én esetemben elég megerőltető feladat volt. - Meghálálom, valahogy..- próbálkozom, ha esetleg nem adná be a derekát, olyan hamar.
Szerettem az egyetemi bulikat általában, mert utána mindig volt valami, amiről lehetett az öltözőben dumálni, nem egyszer harsány röhögések közepette. És rohadtul kellett a fáradt gőz leeresztés a temérdek edzés után. Szóval nem meglepő, hogy minden meghívást, amit kaptam, szokásom volt elfogadni. Ez mondjuk valami hírnév félét is megalapozott esetemben, de ez nem zavar. Mindenki azt gondol rólam, amit akar. Sosem érdekelt túlzottan mások véleménye. Ennek örömére a ma este is kötöttünk már egy hülye fogadást a srácokkal, hogy helyből ki tudja a party helyszínéül szolgáló ház kerítését átugrani. Jó, nem nagy dologról van szó, egy egy méter körüli sövény, nem pedig valami ember magas akadály... de ennek az lett a vége, hogy a kertben ökörködtünk, én meg végül majdnem akkorát ugrottam, mint Vernon Davis a Redskins-ből... de jó lenne ezt a pályán is megismételni! A teljes 106 centi nem jött össze azt hiszem, de olyan 102 igen, ami azért így is bőven szép. A kérdés, hogy meg tudom e ismételni... annak alapján, hogy kicsit szarul húzódik a lábam és a derekam, ezen még tuti dolgozni kell. De megnyertem a fogadást! Így kerültem hát az egyik fal mellé amit támasztottam, velem szemben meg tekintélyes mennyiségű pia, amit a srácok fizettek nekem, mind a komódra sorakoztatva. Épp egy sört vedelek és bízom benne, hogy letompít annyira, hogy ne érezzem az izmaim, amikor valami a vállamnak csapódik. Vagy valaki. Nem túl meglepetten pillantok oldalra, mert az önkívületben táncolókkal előfordul az ilyen, de ahogy kicsit lefelé nézek, egy nagy, ragyogó kék szempár tölti be a látóterem, pláne, hogy újra belém kapaszkodik és szinte a nyakamba mászik. Már a karjaival. - Bree... - tudom elmormolni, majd már nyomja is a magáét, jó szokása szerint. Én meg ösztönösen karcsú derekára vezetem szabad karom (amennyire a kezemben lévő sörösüveggel megy), ami éppen nem a falnak támaszkodik. Egyszerre lep meg és a világ legtermészetesebb dolga, amit csinál, figyelembe véve, hogy egy helyen gyerekeskedtünk, bizonyos tekintetben együtt nőttünk fel. És idegesítettük egymást. Főleg, hogy lépten-nyomon össze is osztottak minket. Azt hiszem emiatt is romlott meg először a viszonyunk, mert általános iskolában a hittan órán a házasság fontosságát proklamálta a derék protestáns lelkész oktató és azzal is tette ezt, hogy próba esküvőt tartott az osztály gyerekeinek. Mi meg egy pár lettünk a példa házasságra. Ami nyilván egy játék volt, csak ott került a ventillátorba a szar, hogy a többi gyerek csúfolni kezdett minket érte, ami engem nem érdekelt nagyon, de mintha Bree-t jobban megviselte volna, vagy... nem tudom. Gonoszkodni kezdett velem, én meg nem hagytam magam, a többi meg már történelem. Olykor viharos történelem... - Jó, tudom, is, hogy mivel. - mormolom gyorsan a fülébe, ha már úgy ölelem, mintha együtt lennénk, de, amint megpillantom a csávót utána jönni és megértem a dolgokat, hogy tökéletes legyen a szerep visszakézből paradicsom piros ajkait lecsó-kolom. Már Bree-ét természetesen. Ő kérte, hogy tegyek úgy, szóval magára vessen... én meg a magam erélyes, de mégis szelíd-óriás stílusában lopok ajkairól csókot. És a beleélés se nehéz, mert Bree rohadt jó nő, lássuk be. És még kedvelném is, ha... ez hosszú. Az ajkai meg édesek. Lényeg a lényeg, stalker 1.0 lelép szépen megszeppenve, mert nyüzüge futó, ha jól emlékszem. Szívós az izomzata, de nekem pont annyi lenne, mint egy sós pálcika. Ropi és kész... Én meg eltávolodom Bree ajkaitól és el is engedem (egy részem nem szívesen, mert jó az illata és a közelsége). - Szóóóval. Megmenekültél és még adósságot is termeltél. Bree, azt hittem a giminek már vége. - rázom meg a fejem egy kicsit. - De akárhogy is, most már lógsz nekem egy masszázzsal. - húzom meg még egyszer azt a sört. Pont ez kell a fájó izmaimra, Breeről meg a sport miatt tudom, hogy van ebben rutinja és ez jó. Mármint nekem.
Kezdőlap
