#szarkazmusfuncióoff
Nos, megpróbálok normális emberi lény módjára, bemutatkozni. Még véletlen sem éreztetni a Körülöttem lévőkkel, hogy totálisan nincs szükségem erre, mert hát itt rajtam kívül, mindenki tök hibbant. De a tanárok kiértékelése szerint, szükségem van a csoportos terápiára. Hát, nekem inkább, egy csoportos szexre lenne szükségem.
- Bree, bemutatkoznál nekünk pár szóban? - késztetést érzek, hogy megforgassam a szemeimet, és rögtön el is hagyjam a termet.  
- A nevem Brenna Keeland..-veszek magamhoz ez szusszanásnyi levegőt.
- Szia Brenna.- zengik egyszerre a jelenlévők, én pedig a jellegzetes mi a fasz bajtok van arcommal meredek rájuk. A szektás köszöntés után, újra erőt veszek magamon, és végig nézek a Körülöttem lévőkön. Csupa olyan ember, akit érdekelnek a problémáik, és akik meg akarják oldani azt.  
- Szóval pár szóban.- ismétlem el, az elhangzottakat.
~Én vagyok az a lány, akit már első pillantásra elítélsz.
~Akinek esélyt sem adsz, hogy a véleményedet jobb irányba terelje.
~Én vagyok az a lány, akit ennek ellenére árgus tekintetek követnek.
~Akkor is, ha ez már egyenesen kellemetlen számomra.
~Én vagyok a lehetetlen, az elérhetetlen, a habókos, a komolytalan, és a megrögzött álarcok mögé rejtőző.
~Ha kérdezel tőlem? Tuti kitérek a válasz elől.
~Szokottnál is gyakrabban, vetem el a sulykot, úgy általában, mindennel kapcsolatban.
~Előre meg tudom neked mondani, hogy éppen mikor, hol, és milyen márkájú kocsi fog eltűnni. (nem, nem vagyok jós)
~A bevásárló kocsit, sohasem rendeltetése szerint használom. Véleményem szerint rollernek tökéletes.
~A testvéremmel nagy általánosságban kijövünk, nagy általánosságban, pedig nem.
~Vonzódom a gitáros pasikhoz. Jelenlegi tervem egyike, hogy rocksztárhoz megyek feleségül.
~Terveim közt szerepelt, hogy úszó leszek, de ez az álmom, hamar derékba tört.
~Nyelv piercingem van, amitől apám irtózik.
~Brutál módon tudok információt sűríteni, bármilyen logikai sorrend nélkül.
~Tudtad követni? Nem? Ez már a Te bajod.

-Meningeális izgalmi jelek nincsenek, gerinc és ízületek mozgása megtartott, extrapyramidal mozgászavar nincs, memóriazavar nem észlelhető, hangulata helyzetének megfelelő..- üresen zengő szavak, töltik be a gondolataim minden egyes apró kis zugát. Meg sem tudom, számolni  hány alkalommal hallgattam ezeket végig, és mennyiszer próbáltam a szavak elől menekülni, amik mázsás súlyokat cipelnek magukkal. Egy zsigerből jött érzés azt súgja folyamatosan, hogy lökjem el a jelentésüket magamtól, tagadjam meg azt amit az orvosok minden alkalommal elmondanak. De mit is?  Óvva intenek, mindentől, ami nekem fontos volt. Mindentől, ami én voltam valamikor. Nem igazán tudom a, hogy a búval b*szottság éppen melyik fokán tartok, de nagyobb gondom is van ennél. Nincs kedvem, sem energiám a szomorúságban megfürösztött gondolataimmal törődni, majd spontán agyvérzést kapni tőlük. Nem szoktam hisztizni, ellenben amikor nem úgy sikerül valami, ahogy én akarom, na akkor talán egy kicsit ki szoktam bukni. Ezt is nevezhetjük, amolyan durci momentnek.
- Bree, tudom hogy ez most nehéz neked.- jaj, ne már, megint kezdi? Komolyan mondom, minden egyes kontroll vizsgálatom, kezd átmenni valami szentimentális “együttlétekbe”, amitől hánynom kell. Persze, amikor kikezdtem vele, abban már annyira nem volt partner, pedig mindketten jobban élveznénk.
- Mi nyomja a szívedet?- hogy még több nyomatékot adjon, ennek az érzelmes pillanatnak, megfogja a kezemet, és mélyen a szemembe nézz. Tekintete azt sugallja, hogy megbízhatok benne, én viszont beveszek egy éles jobbos kanyart.
-Elkések a koncertről doki. Tudja milyen drága volt a jegy?- sóhajtok gondterhelten, mert jelenleg tényleg ez volt a legnagyobb problémám. Ráadásul ha elkések, újabb lehetőségtől esek el, hogy hozzámenjek a basszusgitároshoz, akinek még mindig nem tudom a nevét.
- Bree..- csóválja a fejét, ebben az egy mozdulatban benne volt minden. Legalábbis egy mondat tuti biztosan: Soha nem változik. Igen, soha nem változom. Miért is kellett  volna? Csak egy apró kis baleset.  Egy részlet, amin sok minden múlott. Gyógyúszás, vagy gyorsúszás, nem mindegy. Nem mindegy, hogy fejlődsz, vagy lefokoznak.  Egy kéznyújtásnyira volt a lehetetlen, aminek elég volt egy aprócska kis  részlet....
***
-Helyezzük rá a korongra a masszát, majd szépen lassan helyezzük a lábunkat a pedálra.- adja ki az utasítást az oktató, én meg még csak a pedált se érem el, így lejjebb eresztem magam alatt a széket, így már az én tacskó lábaim is kényelmesen elérik a pedált.
- Ha ez meg van akkor könnyed mozdulatokkal mozgassuk a kezünket, fel majd utána le, ezt a mozdulat sort addig ismételjük..- amíg el nem durran, folytatom magamban.
- Amíg nem kezd emelkedni az anyag, ha ez meg van továbbra se erőltessétek meg a pedált, mert gyors tempóval egészen furcsa eredmények születnek olykor.- kuncog, majd mindenki követi a példáját. Kezdem úgy érezni magamat, mit aki kimaradt valamiből, és valami belsőpoénnak lehettem fültanúja.
- Jó munkát kedveskéim, ha segítségre van szükségetek, csak szóljatok.- csicsereg, én pedig a körülöttem lévőket kezdem el figyelni, ahogy haladnak előre az instrukciók alapján. Jobb esetben nem dekkolnék KeraMaci műhelyében, hogy köcsögöt alkossak. De a nagynéném szerint, az elmúlt időszakban elég feszült voltam, az egyetem közeledtével, pedig egyenes kibírhatatlan voltam. Erről valószínűleg a szüleim vélekednek így, és azért is bízták a nagynénémre, ennek a problémának az orvosolását. “Szükséged van a kreatív energiára”. Na ja, csak hogy én az írásban éltem ki a kreatív energiámat. Mert hogy amúgy minden máshoz béna voltam. Mi sem mutatja jobban, az egészet, minthogy míg a többieknek emelkedni kezd az anyag, nekem folyamatosan lekonyul. Grimaszba rándul az arcom, és egy heves mozdulattal söpröm el az arcomba lógó hajszálaimat, annyira nagy elánnal teszem, hogy közben valami keménybe ütközik a kezem.
- Bocs, nem direkt volt.- vetem oda a mellettem ülő fiúnak, miközben rá sem nézek, csak a szemem sarkából a körvonalát. Annyira szuggerálom, azt a rohadt masszát, hogy már lassan a telekinézés felé kezdek hajlani, mert még azzal is jobban sikerülne, mint az én suta kezeim közt. Fújtatok,  akár egy morcos macska, amikor éppen valami nem kénye-kedve szerint történik.Őszinte leszek, ez a helyzet nem volt ínyemre, és nem hogy a kreatív energia nem áramlott belém, de úgy kb semmi sem.
- Semmi gond, úgy látom meggyűlik vele a bajod.- jegyzi meg nevetgélve.- Segítek.- na nem, nem fogjuk a Ghost kulcsjelentét lejátszani, az biztos! Így barátságtalan pillantást vetek, a közeledő fiú felé.
- Nem kell, teljesen uralom a helyzetet!- jelentem ki magabiztosan, de mintha meg se hallaná amit mondok neki, csak mögém lép.
- Nyúlj a belsejébe és akkor..- kezd bele a mondatba, és már mozdul is hozzáérve az említett ponthoz, és a kezemhez, ami valahogy hirtelen ér, és a lábam ami eddig nyugodtan nyomta a pedált, most előre lendül. Ezzel egy ütembe pedig, egy vulkán szerű helyzet alakul ki. A massza mindenhova repül, csak éppen a korongon nem formál fazekat, köcsögöt, bögrét, vagy az isten tudja mi kéne, hogy legyen. Hanem a terem nagy részét igyekszik elérni, és mindenhol egy nyomot hagyva maga után, hogy Brenna Keeland, bizony itt járt ebben a teremben.
Arcomat a karommal takarom el, míg megérzek a jobb combomon, egy enyhe szorítást, ami határozottan félre húzza a lábamat a pedálról. A pusztítás abba marad, én pedig egy mély levegőt veszek, úgy nézzek végig a fazekas társaimon, akiknek meglepettség tükröződik vissza az arcáról.
- Mindig ez történik, ha valamihez hozzá érsz?- zökkent ki egy mély hang, és a provokatív megjegyzés elsőre le sem esik, csak miután a srác arcára nézzek, akinek egy kaján vigyor díszeleg az arcán, és
túlságosan közel hajol.

***
- Remélem, izgatott vagy az első nap miatt.- apám hangját, két esetben torzította  remegés,  ha éppen a csapata vesztésre állt, amit egy válogatott káromkodás követett. Majd az öltözőben még színesebben fejtette ki véleményét. A másik esetben, pedig életem nagy pillanatiról volt szó. Ezek közé tartozott az oviba menetel, az első iskolás éveim, úgy egészen hetedikig. Majd ez folytatódott elölről. Szerintem ilyenkor a sírás kerülgette, vagy a konkrét idegbaj.
- Annyira nem, mint amennyire te izgulsz jelenleg.- vetek rá egy pillantást. Míg anyám derűs kuncogását próbálja elnyomni a fazék fölött. (Nem, ez nem az a fazék..)
- Én nem izgulok.- ellenkezik, én pedig csak megvonom a vállamat, és tovább olvasom a tényfeltáró rovatot, míg a számhoz emelem a bögrémet, és kortyolok, egyet a kávémból.
- Jól van.
- Maszat, büszke vagyok rád!- mosolyodik el lágyan, én pedig kicsit elérzékenyülve meredek rá. A Columbia volt az álmom, és mondhatni vért izzadtam azért, hogy bekerüljek, hogy ne lehessen azt mondani rám, hogy csak azért kerültem be, mert edző az apuci..bár tudtam jól, hogy így is lesz aki majd így fog emlegetni.

Oké, nem azt mondom, hogy az első egyetemi bulimat így terveztem. Mármint könyvelhető volt, hogy kikötök valahol, csak azt nem gondoltam, hogy valakinek a vállán, aki úgy cipel, mint egy krumplis zsákot. Valójában annyira nem zavarna  dolog, ha a pia limitemet nem léptem volna túl, és nem a gyomromba ékelődne a kemény válla.
- Úristen, tegyél le...-nyögöm ki halkan.
- Minek, hogy visszamehess az asztalra táncolni? Nem hiszem, hogy jó ötlet.
- De le fogom hányni a hátadat...- sietős mozdulatokkal meg is teszi amit kérek, és imbolyogva sikerül csak megállnom, és csak még jobban szédülök, amikor megkísérlem, hogy felnézzek az instant megmentőmre. Homályos, tökre homályos. Úgy nézz ki, ez a zöld színű ital, aminek olyan zöld íze van, ütősébe, mint gondoltam.
- Istenem, annyira nem látok.- dörgölöm meg az arcomat, hátha tisztul a kép. De mintha egy szódás üvegen keresztül próbálnám meg szemlélni a világot.
- Jobb ha elviszlek innen..- ez a hang, ezt már hallottam valahol. A köcsögös szakkörről...úristen, ez a srác a köcsög szakkörről.