Kimerítő nap a javából. Amikor reggel bemegyek, még nem is sejtem, hogy mennyire fog hiányozni pár óra múlva a csendes papírmunka. Gyakran unalmas, de szükséges árnyoldala a melónak, mivel nem lehet mindig rosszfiúk után futkosni. Már jó előre eltervezem a napom: minimum két kávézás, egy kényelmes ebéd, közben pedig éppen csak annyi munka, amivel még nem néz rám senki azt feltételezve, hogy a munkahelyemre csak melegedni járok be. Remélhetőleg a helyszíni fotók nézegetése közben pedig homlokon csókol valamelyik múzsa, és csodálatos jelentést rittyentek arról, mi mindent csináltam és láttam a tetthelyen. Ez lett volna a mai nap kellemes verziója.
De mi történt ehelyett? Nagyjából tíz perce lehetek bent, már kényelmesen lecuccoltam, semmit se sietve el, amikor hirtelen felbolydulásra leszek figyelmes. Számomra ismeretlen ügynök érkezik, s mint kiderül, engem keres. Itt már sejtem, hogy nem lesz ez a nap se könnyű vagy éppen kellemes, de ekkor még él bennem a remény. Aztán hamar kialszik. Ilyen sürgősen az orosz nyelvtudásomra van szükség, ugyanis behoztak valakit, akinek fontos információi lehetnek egy több bűnténnyel vádolt bűnözőről. Nem igazán beszél azonban angolul, az épületben pedig én voltam abban a pillanatban az egyetlen, aki jól beszéli és érti az oroszt. Még ekkor is látok esélyt a gyors szabadulásra. Ez akkor illan el véglegesen, amikor belépek a kihallgató helyiségbe. Valami határozottan nem stimmel azzal az emberrel. Hideg intelligencia csillan a szemeiben, s az egész lénye sugároz egyfajta veszélyes sunyiságot. Helyet foglalok vele szemben azzal az ügynökkel, aki behozta, és elkezdem fordítani a kérdéseit, aztán pedig a rájuk kapott válaszokat. Balsejtelmem beigazolódásához elég néhány kérdés. Szinte biztosra veszem, hogy sáros, vagy tud valamit, mégis… szinte esélytelennek tűnik, hogy bármit is kihúzzunk belőle. Ha bárki kérdezi, második anyanyelvemnek mondom az oroszt, most mégis cserben hagy a tudásom. Olyan szófordulatokat, kifejezéseket használ, amiket egészen egyszerűen nem ismerek. Fogalmam sincs, hogy régies-e, vagy éppen szépirodalmi, esetleg olyan szólások, amelyekkel még nem találkoztam, mindenesetre a szóvirágait hallva erősen gyanítom, hogy játszik velem, velünk. Több órán keresztül küzdünk, amíg végre lesz némi halvány eredmény, amin el tudnak indulni, engem pedig utamra engednek. Pokolian hasogat a fejem, hála a több órás szünetelen igénybevételnek, de mielőtt bármerre mozdulhatnék, megcsörren a telefonom. Ismeretlen a szám, egy erőtlen “Halló, tessék” után mégis ismerős hangot hallok a vonal másik felén. Valamennyire fásultan hallgatom Zachary mondandóját, és gondolkodás nélkül vágom rá, hogy hol találkozzunk. Egyetlen gondolat motoszkál a fejemben: KÁVÉ. Egyébként is itt lenne az ideje az ebédszünetnek, ráadásul ha bármi van úgyis hívnak rögtön, nekem pedig az éltető nedű mellett friss levegőre is szükségem van. A kávézóhoz tartó úton pedig remélhetőleg kiszellőztetem annyira a fejem, hogy ne egy sírból frissen kikelt zombinak látszódjak.
Az enyhe szellő kimondottan jól esik, noha a város levegője nem éppen a legtisztább, mégis felüdülés kint lenni a szabad ég alatt, a kihallgató fakó lámpáinak fénye, valamint a helyiség csupasz szürkesége helyett. Valahol mélyen pedig lelkesít a gondolat, hogy találkozom vele, noha ennek nagyon nem kellene így lennie. Nemcsak az együtt töltött éjszaka, és a kora miatt, hanem a puszta tény okán, hogy azért segít nekem, mert megfenyegettem. Abban a helyzetben ez volt a legjobb döntés, sőt, a barátnőmért újra megtenném, mégis valahol mardos a bűntudat, hogy nekem nem szabadna ilyet tennem. Éppen azért elhatározom, hogyha végre az ügy végére járunk, akkor felajánlok neki valami kárpótlási lehetőséget, avagy ha úgy tetszik, akkor egy beváltható szívességet. Úgy majdnem olyan lenne, mintha ténylegesen saját akaratából segített volna nekem.
- Helló! Ejnye, valaki bal lábbal kelt fel? - hiába morog, kérdésem után akkor is apró vigyor költözik ajkaim szegletébe. Valószínűleg én is kicsit nyúzottan festhetek, ráadásul mehetek vissza dolgozni a kávészünet után, de most inkább elhessegetem ezeket a borús gondolatokat. Előtte lépek be a finom illatokkal büszkélkedő helyre, egy halk “Köszi”-t mormolva az udvariasságáért.
- Egy dupla espressot kérek cukor nélkül - még mindig szükségem van az extra koffeinre, hogy kiheverjem a délelőttöt, ráadásul most kimondottan kívánom a kávé kesernyés, karakteres ízét, pedig általában cukorral és tejjel iszom. A srác távozik a szorgos jegyzetelés után, én pedig kényelembe helyezem magam, miközben várakozón pillantok Zacharyra.
- Nem igazán, sajnos - rázom meg a fejem, s magam is közelebb hajolok hozzá, hogy a lehető legkisebbre essen azok száma, akiknek fülébe eljuthat a beszélgetésünk. Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen információval tud nekem szolgálni, s valahol aggódom is. Mégis kivel szűrhette össze a levet a barátnőm?

Aggodalmam nem szűnt meg a barátnőm irányába, sőt, csillapulás helyett minden nappal egyre csak nőtt. Azonban ha az ember lánya az FBI-nál dolgozik, akkor vagy van szabadideje, mert éppen két meló közötti “szünet” - alias aktatologatás van, vagy nincs, mert sürgős meló van. Márpedig igazából minden meló sürgős, én pedig szeretek jól teljesíteni, szóval kisajtolom magamból a száztíz százalékot, ha törik, ha szakad. Az ismerőseim nagy része tudja is, hogy az utolsó pillanatig közbejöhet valami. De ez a valami csak a munkámhoz kapcsolódhat, az még sosem fordult elő, hogy “ne lett volna kedvem” találkozni valakivel és ezért mondtam volna le. Ha kell, akkor nem alszom, de a barátaimra mindig akad időm. Ha kérik, ha nem. Izzy pont az utóbbi kategóriába esik bele. Éppen tegnap jutottam el odáig, hogy meglátogassam a mamáját, hogy utána érdeklődjek. Veszélyes játék volt, szó se róla. Akad ugyan némi bűntudatom, hogy tilosban jártam, de… ha tényleg drogozik, akkor mindent meg kell mozgatnom, hogy abbahagyja, és a palit meg lehetőleg ott. Márpedig mióta Zachary megemlítette ezt a lehetőséget, egyre valószínűbbnek tűnik. Rengeteget gondolkodtam rajta. És a srácon is, időnként tök random felbukkant elmém szegletéből az arca, vagy a mosolya. A drogozást azonban bizonyítani kell. Ha igaz, ha nem, akkor is ugyanaz lesz a követkeménye annak, ha megvádolom: tagadás és sértődés. Én sem viselném el, ha ilyesmivel vádolnának meg. Egy drogos pedig biztosan nem vallja be, hogy függő, pláne mivel titokban használ szert.
Jól kidolgozott tervvel kell hát előállnom, ha eredményt akarok, nemcsak dühtől fűtött könnyeket. A leghatékonyabb, ha az ember a kígyó fejét metszi le. Esetünkben ha sikerül előkerítenem a férfit, aki a párja, az sok mindent megoldana. De eddig semmi. Nem azt mondom, hogy másokkal könnyű dolgom van, ha a semmiből egy arcnak akarok nevet adni, de kellő kitartással - amiből sosem szenvedek hiányt - 2 hét alatt meg szokott lenni a legalapabb infó a keresettemről. Most azonban semmi. Jó, igaz, a férfinak semmi különlegesebb megkülönböztető jegye sem volt. Az egyetlen, amivel jellemezni tudnám az az, hogy “jóképű”, de ez végülis ízlés dolga. Minden másban átlagos. Tipikusan olyan figura, aki könnyen eltűnik a tömegben, csak egy másodpercre veszítsd szem elől. Szóval a hozzá vezető egyetlen nyom Zachary volt.
Meglepve veszem észre, hogy ajkaim szegletébe apró mosoly bújik a srác említésére, pedig az őt megelőző téma sokkal inkább okozna aggodalmas homolokráncolást. Azt is nehezen moshatnám le magamról, hogy lelkes lettem a találkozó gondolatától, és nemcsak a lehetséges új információ miatt.
- Ezt már megbeszéltük - húzom össze lehelletnyit a szemöldököm, nem tetszésem jeleként. Sokszor vitatják, hogy jó-e, amit aggodalmas oldalam nyomására alkotok, ez pedig nem tetszik. Elvégre a jószándék hajt… - Csak szeretném tudni, hogy jó kezekben van-e… - egy pillanatra megakadok, arcomra pedig némi pír szökik, ahogy rájövök, ez akár máshogy is értelmezhető, mint aminek szántam, pontosításra szorul hát - mármint biztonságban - toldom meg gyorsan. - Hidd el, én remélem a legjobban, hogy nem lesz igazam, alaptalan a gyanúm, de amit a múltkor mondtál nagyon elgondolkodtatott - nem fogom világgá kürtölni természetesen, hogy a drogozás lehetőségére gondolok, de szerintem sejti. Ráadásul Izzy exe bántalmazta őt. Túl sok a furcsa véletlen már már egybeesés. Természetes, hogy aggódom.
- Kimerítő napom volt, kell egy kis erőteljesebb felfrissülés - mosolyodom el a kérdésére. Szemeim az arcát fürkészik, s egy pillanatra teljesen elveszek a tekintetében. Komolyan kell kutatnom az elmémben, s még ígyse lesz igazán szerencsém. Viszont a Google a barátom, minden bizonnyal nem lesz nehéz megtalálni a helyet. Ezen felbuzdulva igenlően bólintok válaszul.
- Mit érdemes tudni arról a helyről? - közben egy A/6-os jegyzettömböt halászok elő a táskámból. Leemelem a ráhúzott tollat, aztán várakozóan pillantok rá, hogy mostmár mondhatja. Jól megszokott mozdulat ez. A jegyzettömböm nélkül sehova se megyek, noha arra mindig nagy gondot fordítok, hogy az összes lapot kitépjem belőle, amire már valamiféle lényeges információt felvéstem. Természetesen az aznapi bevásárlólista nem esik bele ebbe, noha azt is jobban szeretem ettől külön tárolni. Az ilyen elhagyatott helyek sokakat vonzanak, nem feltétlen bűnözőket, hanem gyakran tinédzsereket. Közöttük pedig egészen könnyen elvegyülhetek a pofimmal, na meg persze megfelelő ruházattal.
- Nem tudtunk beszélni - csóválom meg a fejem némi szomorúsággal. Meg volt beszélve egy hármas találka, de végül lemondta, így csak ketten mentünk el sütizni Alice-szel. Sajnos ebből kifolyólag azt se tudtam meg, hogy vajon rájött-e, hogy nyomozok utána, de felmerült bennem, hogy ezért mondta le a találkát. - Majd a srácról is szeretnék többet tudni, elég titokzatos vagy vele kapcsolatban - jegyzem meg. Ahhoz nem ragaszkodom, hogy itt tájékoztasson, valószínűleg túl sok fültanúja lenne a dolognak, de csak akkor tudok alaposan felkészülni, ha legalább nagyjából képet kapok arról, mire számítsak.
- Most rögtön? - kérdezek vissza. A szavaiból nem tudom pontosan kivenni, mikorra tervezné a kiruccanást. Nekem vissza kellene mennem dolgozni, ő pedig mintha olyasmit említett volna, hogy még sok a dolga. Ennek ellenére, úgy érzem én mamár megdolgoztam a fizetésemért, ha pedig ég a ház, úgyis elérnek telefonon. Most végre elsőbbséget élvezhet a barátnőm ügye a melóval szemben, szóval tőlem akár a kávé elkortyolása után is indulhatunk. Végre valahára kezdenek hatni a fekete nedű első kortyai, már nem érzem magam egy sétáló zombinak, hanem egy tettre kész fúriának, aki bármit megtenne, hogy barátnője újra helyes úton járjon.

- Na látod pont ezért nyomozok utána! - csapok le élből. Nem tudom ki a srác, de valami nagyon nem stimmel vele, ezt pedig nemcsak a hatodik ösztönöm, avagy a női megérzésem súgja. Függetlenül attól, hogy az-e, akinek Zachary gondolja, simán lehet borzasztóan veszélyes alak. - Valóban az ő élete, de a szeretteire meg nem gondol. Van fogalmad róla, hányan aggódnak érte? - a kérdés költői, így nem várok választ. De Alicen és rajtam kívül már az anyjának és az apjának is feltűnt, hogy valami nem stimmel, csak ők még nem kérdeztek rá. Ha tudnák, hogy a lányuk feltehetőleg drogozik, és valami kétes alakkal kavar, nálam sokkal jobban fel lennének háborodva. - Ha pedig tényleg drogozik, az meg még illegális is - huszadlagos szempont ugyan, de érvnek akkor is jó. A barátnőm sokkal fontosabb nekem, mint az, hogy él-e tiltott szerekkel, meg úgy egyébként a hogyléte, azonban nem feledkezhetek meg arról, hogy vannak kötelességeim. - Egyébként honnan ismered a tagot? - kúszik elmémbe a kérdés. Kíváncsi vagyok rá, hogy ez a titokzatos és akár veszélyes ember hogyan találkozott vele. Az is az eszembe jut, hogy talán Zachary biztonságát is kockáztatom ezzel az egésszel. Nyilvánvalóan nem kellene belekevernem… De erre korábban kellett volna gondolnom, ugyebár.
- Tolmácsoltam - bököm ki némi gondolkodás után a kérdésére. Nem szeretek a munkámról beszélni, mert sok ellenséggel tud járni. A bűnözők, és akik kapcsolatban állnak velük könnyedén kitölthetik a fusztráltságukat rajtunk, bűnüldözőkön, vagy akár a családunkon, barátainkon, ha valakit börtönbe juttatunk. - Ráadásul a gyanúsított mindent megtett, hogy a lehető legnehezebb dolgom legyen - eresztem ki egy fáradt sóhaj keretében a tüdőmből a levegőt.
- Dehát… - több érvem is lenne a jegyzetelés mellett, egy egész fegyvertárnyi, de aztán eszembe jut, hogy voltaképpen azért segít most, mert megfenyegettem. Ha azt szeretné, hogy az elhangzottak ne kerüljenek leírásra semmilyen formában, akkor ennyit igazán megtehetek. - Jól van, mindjárt elteszem - egy kattintással eltűntetem a golyóstoll hegyét. Cselekedni kellene, de a keze az én másikomon pihen, úgy meg elég nehéz. Igazából amint felém nyúlt, s a tenyere megpihent az én kézfejemen, azóta gondolkodom rajta, hogy pont úgy nézünk ki, mintha egy pár lennénk. Ráadásul kifejezetten kellemes ahogy bőre az enyémet érinti. Az a szerencsétlen exem sosem volt képes ilyen gyengédségre, mindig csak markolászta, vagy megragadta. De nagyon nem kellene ilyesmikre gondolnom! Végül elveszi a kezét, én pedig elteszem a jegyzettömböt.
- Ohh, így már rémlik valami. De azon az akción nem vettem részt - olyan beteg voltam éppen, hogy az ágyből is alig tudtam kikelni. Az akták egy részét azonban átolvastam. - Ezekszerint jobb, ha viszek fegyvert - állapítom meg. Természetesen eszemben sincs lövöldözni, de egy pisztoly látványa sok mindenkit el tud riasztani.
- Nem tudom sajnos - rázom meg a fejem. - Csak azóta követem, amióta nekiállt titkolózni. De a törzshelyeit ismerem, lehet érdemes lenne ott kezdeni. Leírjam neked őket, hátha ismerős valamelyik? - akár a hely, akár annak közvetlen környéke. Válaszától függően nekilátok vagy a körmölésnek, vagy a szóbani ismertetésnek. - Eszembe jutott még valami. Szinte rajongva mesélt valami táncos klubbról, Akkor azt hittem, csak azért, mert látott ott valami technikát, ami új volt a számára, de lehet, hogy tévedtem - Izzy ügyes táncos volt, én pedig nem néztem utána a klubbnak, csak vele örültem, hogy az milyen jó hely, de az időt figyelembe véve, nagyjából akkor mesélhetett róla, amikor megismerkedett ezzel a férfival. Basszus, bárcsak emlékeznék a nevére!
- Hát… - húzom el a számat - akkor sem kellene védened. Pláne ha illegális dolgokkal foglalkozik - úgy gondolom, ha valaki keményen küzd mindazért, amit el akar érni, akkor tisztességes módszerekkel is sikerülni fog neki. Ez ugyan nem tökéletes példa erre a helyzetre, ám a lényeg adott. Közben felötlik bennem, milyen szokatlanul ellenséges a nyomozati szervekkel szemben. Legszívesebben megjegyezném neki, hogy bármi is történt vele, én nem vagyok olyan, mint az, aki a lopásért bevitte őt, és a társait, de végül annyiban hagyom. Sem a helyszín, sem az időpont nem megfelelő rá. Azonban a gondolatot nem vetem el, szeretném tudni, hogy mi történt akkor. Talán egyszer rákérdezek.
- Jól van, jól van! - emelem fel védekezően a kezeimet. - Nekem a barátnőm az első, menjünk akkor most - zseblámpa van nálam, a fegyverem szintén itt van, ráadásul egy zártörő is lapul a táskám mélyén, így igazából minden megvan, ami kellhet az expedíciónkhoz.

- Hát őőő… - akadok meg, ahogy rákérdez arra, amire egyáltalán nem szívesen gondolok. Lesütöm a szemeimet, s a kávéval érkezett szalvétát kezdem el piszkálgatni. Fogalmam sincs, mit kezdenék Izzyvel, miután… miután fényt derítettem aggodalomra okot adó dolgaira. Komoly dilemma lenne számomra, hiszen börtönbe semmiképpen nem akarnám küldeni. Az elvonóra még talán, hiszen ez valahol az ő érdeke is… Igazándiból abban reménykedem, még nem süllyedt túl mélyre, és a segítségemmel képes lesz kikapaszkodni. Esetleg tanúskodhatna is a pasi ellen, de ki tudja mekkora hal, minden bizonnyal jobb, ha Izzy minél hamarabb minél távolabb kerül tőle. - Nem tudom - rázom meg a fejem végül. - Segíteni szeretnék rajta - felelem teljesen őszintén.
- Hmm… - mélyen elgondolkozva pillantok rá. Minél jobban kívánja titkolni a kapcsolatát ezzel a fazonnal, annál kíváncsibb leszek. Egy kicsit furcsának találom ugyan, hogy mennyire elítéli a zsarukat, s mintha védené ezeket a bűnözőket, de az fel sem merül benne, hogy ő is drogozna. Inkább valami gyerek, avagy ifjúkori ballépésre gondolok, amelynek kapcsán találkozhattak. Lehetett akár régi osztálytársa is, vagy egy srác valamelyik sulijából… a lehetőségek száma végtelen, s nem élből a legrosszabb eshetőségre gondolok.
- Pfff, remélem téged is rendszeresen fejfájásba taszítanak a pénzügyek! - a hangom keményen csattat, nem kevés éllel reagálom le a “Dolgozzatok meg a pénzetekért!” megjegyzést. Ebből nyilvánvaló lehet, hogy határozottan sértőnek találom, a kommentárját, s egyáltalán nem veszem jó néven. Elvégre terepen rendszeresen az életünket kockáztatjuk másokért. Olyan embereket állítunk meg, akik gyilkolni, lopni, csalni akarnak, akik borzasztó veszélyesek, s gyakran gonoszok. Általában versenyt futunk az idővel, hogy mindenkit megvédhessünk, de ez lehetetlen. Számtalan ártatlan áldozatot nem sikerül megmentenünk, s emiatt gyakran magunkat okoljuk, nem pedig a körülményeket. Több kollégámat is láttam már összeroppanni a bűntudata súlya alatt. A mocskok pedig mindent megtesznek, hogy megnehezítsék a dolgunkat, s minél több embert veszélyeztethessenek.
- Ahh, igen. Fáradt vagyok egy kicsit, rosszul fogalmaztam. Nem mindegy, hogy elteszem, vagy jól láthatóan hordom - látszik, hogy kábult vagyok még egy kicsit a délelőtti megpróbáltatásoktól, hiszen nem sikerül magam túlzottan egyértelműen kifejeznem. Mindig magamnál hordok egy derékre szíjazható pisztolytartót, arra az esetre, ha valahol azzal érnék el pozitívabb hatást, hogy fenyegetőbbnek tűnök.
Pár szóban megosztom vele, mely helyekért rajong Izzy, de úgy sejtem a legtöbbet nem ismeri, hiszen a nagyrészük Manhattanban van, egyedül a Green Grass Queens-beli hely, de az elsőre “izgalmasnak” tűnő név nem a cigarettát esetlegesen megbolondító, vitatható legalitású növényekkel hozható összefüggésbe, hanem a koktélokba töltött zöld színező anyagokkal, amelynek hála minden ilyen alkoholos ital zöld színben pompázik, miután elkészül.
- Remélem nem - fintorodom el a sztriptíz említésére. Érthető okokból engem nem hoz lázba a dolog. - Te jó ég, ne képzelődj ilyesmiről! - egyrészt, mert szavai nyomán bennem is elkezdett kialakulni a vetkőző lány képe, másrészről meg… valamiért zavart a gondolat, hogy a ruháikat elszóró lányokról fantáziál.
- No jó, nem állítom, hogy túl sokat tudnék ezekről a körökről - kezdek bele, némi gondolkodás után - legalábbis így biztos nem, hogy fogalmam sincs, hogyan, honnan ismeritek egymást - sokkal több információra lenne szükségem ahhoz, hogy valami logikus következtetést alkothassak a helyzetről. - De úgy gondolom, hogy te csak nagyon érintőlegesen vagy érintett az ügyben - mondjuk tőle van a füves cigid… - fejtegetésem közben rápillantok, hogy mennyire helytállóak a hipotéziseim. - Nem hiszem, hogy bármivel is tartoznál neki - folytatom, noha lassan magam sem tudom, hova akarok kilyukadni. - És ő is elég felnőtt ember, hogy eldöntse, kockáztat-e, vagy sem - Igen, lehet, hogy valaki rossz körülmények között nőtt fel, lehet, hogy nem szerette se az anyja, se az apja, sokat bántották, nem voltak barátai, de akkor is… minden döntésért, amit meghozunk magunk felelünk. Mégha kevés is valakiben a szeretet, azt bizonyosan hallotta, hogy embert ölni rossz, sőt, borzalmas cselekedet. Jó, itt még nem tartottunk, de a drogozás szintén ilyesféle ördögi spirálba tudja rántani az embert. Hát igen, a spicli részre nem igazán tudok mit felelni, főleg mert nagyon úgy tűnik, hogy a rendfenntartók és a bűnözők terén nem egyezik a véleményünk.
- Megadjam? - kérdem, s már nyúlnék a pénztárcám után, hogy visszaadjam neki a kávém árát. - Vagy nekem az is jó, ha megállunk tankolni, és azt én állom - dobom fel neki az eshetőséget. A benzin úgyis sokkal drágább, ráadásul most csak miattam furikázunk át a fél városon, úgy lenne hát ildomos, hogy megtérítem az utazás költségeit, hamár a rám áldozott idejét úgyse tudom.
- Golden Rose… talán - elég bizonytalanul cseng a hangom. Az is könnyen megeshet, hogy az egy másik hely, csak kusza gondolataim valamiért ide keverték. Előszedem a telefonom, és rákeresek a helyre, hátha a képek alapján be tudjuk lőni. Mivel ő vezet, szóban írom le neki a helyet a képek alapján.
Sokáig tart a kocsiút, de nem esek kétségbe. Egészen komfortosan érzem magam, kíváncsian vizsgálgatom a kocsiját és a szemem elé keveredő házakat. Időnként felé is elpillantok, egyszer-egyszer hosszabban rajta marad a tekintetem, de valahányszor rájövök, hogy szinte bámulom, sebesen elkapom a tekintetem, majd rövid ideig kibámulok az ablakon, mintha mi se történt volna. A gyaloglás nem zavar, remek formában vagyok, ráadásul tényleg okosabb ötlet messzebb leparkolni, ez nem vitás.
Nyugodt léptekkel sétálok az ajtóhoz, majd belesek rajta, s pár másodpercen belül nagyjából feltérképezem a helyiséget a szemeimmel. Nincs mozgás. Előhúzom a zseblámpámat, s már lépnék be, amikor Zachary megakaszt.
- Mit csinálsz? - pislogok rá értetlenül, ahogy nem hagyja, hogy belépjek. Úgy számolom, mostanra már hallanunk kellett volna hangokat, ha lenne bent valaki. Zavartságomnak oka nem más, minthogy számomra - még az erkölcsileg megkérdőlezhető helyzet fennállása esetén is - nyilvánvaló, hogy egy civillel fogok bemenni valahova, ahol talán ellenséges szándékú emberekbe is ütközhetünk. Kettőnk közül pedig én kaptam kiképzést, hogy mit kell ilyenkor tenni, ráadásul ki tudja, hogyan reagálna éles helyzetben a srác. Nem kockáztathatom meg, hogy lefagyjon, nekem pedig még őt is kerülgetnem kelljen.
- Úgy tűnik - hagyom rá, de gondolataim nagy részét a helyiség foglalja el. Közelebb lépek a polcokhoz, szemrevételezem, mi van rajtuk, de egyenlőre rengeteg poron kívül semmit se találok. Azért a biztonság kedvéért alájuk is benézek, felkattintva a lámpát, hogy semmi se kerülhesse el a figyelmemet.
- Az egészében. Mindent jó alaposan átkutattak - számtalan ügynök vett részt benne. Nagyon sajnáltam, hogy én nem voltam köztük, bár az sem elhanyagolható, hogy az akció beleesett az FBI akadémiai kadétkodásom idejébe. - Menjünk tovább, és jobban örülnék ha mögöttem maradnál. Ki tudja milyen veszélyes alakok fordulhatnak meg erre - ha valaki itt lőtte be magát, valami olyan szerrel, ami agresszívvá teszi, könnyen lehet, hogy akár késsel támad ránk, vagy valami egyéb tárggyal.

- Nos, előbb még bizonyítani kell, hogy bármi törvénytelent tesz - jelentem ki határozottan csengő hangon. Sikerült magam annyira összeszedni, hogy képes legyek ezúttal már elfedni a bizonytalanságom, azonban legbelül ugyanúgy ostoroznak a kérdések. Mi lesz akkor, ha az bizonyosodik be, amitől félek? Nem hagy nyugodni a gondolat, de végül sikerül elmém mélyére kényszerítenem. Ha oda kerülünk, akkor már sokkal tisztában fogom látni a helyzetet és a lehetőségeket. Addig pedig kár ezen rágódni, ahelyett sokkal hasznosabb módon is eltölthetem az időm: kutathatok a férfi után, aki elvileg a barátja.
- Azért a fegyver nem feltétlen jelent zsarut - mivel lényegében akárkinek legaláis fegyvert tartania, így ezzel nem árulom el magam élből. Ámbár kérdéses, hogy a jelvényem megmutatása nélkül, csak a szavaim alapján mégis hányan hinnék el, hogy tényleg a bűnüldöző szervek munkatársa vagyok, s hányan gondolnák balgán azt, hogy könnyedén megszerezhetik a fegyveremet.
- Te jó ég, nem tudsz szabadulni ettől? - sóhajtok fel. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük! - élből a megismerkedésünkkor szóba került, persze nem lep meg, hogy megint felhozza. - Biztos, hogy nem! - vágom rá élből, minden gondolkodás nélkül. - Felejtsd el! - nyomatékosítom az előbbieket. - Nem játszom kerítőnőt - teszem még hozzá egy árnyalatnyit csendesebben, ugyanis rájövök, hogy a kelleténél kicsivel sebesebben érkezett felőlem a tiltakozás, mint ahogy az várható lett volna. Ennek miértjébe pedig próbálok nem belegondolni, mert annak bizonyosan pirulás lenne a vége.
- Nos… kíváncsi vagyok - ismerem be. Furcsa a számomra az egész ügy. Hogyha paranoiás lennék, akkor egy hihetetlenül izgalmas történetet tudnék rittyenteni hozzá. Egy igazi, jó kis összeesküvés-elméletet. - Én azon rokonokkal szoktam szolidaritani, akik elvesztették egy családtagjukat - elsősorban a drogfogyasztókra értem, de akár tágabban is értelmezhető.
- Jól van na - úgy tűnik, hogy nem lesz esélyem megadni a kávém árát. Aztán úgy tűnik mégis… igazából már amint neki fog, sejtem, hogy rosszaságra készül, de még ígyis meglepetésként ér a dolog némileg. - Héj te! - tisztán érzem, ahogy az arcomba szökik a vér. Márcsak azért, mert is, mert nem vágom rá reflexesen, hogy dehogyis.
- Az miért jobb, ha te sétálsz be felelőtlenül egy ilyen helyre? - kérdezem. Úgy tűnik azért annyira nem elveszett, és rendesen körülnéz, mielőtt belépne, hagyom hát neki, hogy ő is szemrevételezze a belső teret, ahogy néhány másodperccel előbb én is tettem, majd pedig előttem lépjen a helyiségbe. Egyáltalán nem örülök neki, hogy így alakult, de mivel ezt a helyiséget én is át tudtam vizsgálni, és biztonságosnak ítéltem, nem tiltakozom ellene, csupán gondolatban.
- Ha jól emlékszem, akkor a jobb szárnyban. Van ott egy furcsa alakú szoba, aminek több kijárata is van. Ott voltak a legtöbben, sőt, néhány titkos rekeszt is találtak a kollégák - idézem fel, hogy mi állt a jelentésben.
- Egy tejfelesszájú kölyök szájából borzasztóan viccesen hangzik a játékfigura utánzat megnevezés - igyekszem mélyen beszívni a levegőt, hogy nyugalmat erőltethessek magamra. Borzasztóan zavar, hogy viccet csinál ebből a helyzetből, ami összességében komoly veszélyeket rejthet. Persze az is lehet, hogy csak a bolondját járatja velem, és ezer éve köztudottan nincs már itt senki, és mi mindössze a porcicákkal, na meg a máló vakolattal fogócskázunk.
- Egy zseblámpával? - lóbálom is meg a kezemben lévő, lövésre teljesen alkalmatlan tárgyat. - Milyen eredeti… - jegyzem meg epésen. - És mégis hogyan lenne a te tereped? Még ha felületesen is emlékszem rájuk, de én láttam azokat a jelentéseket, amik az itt történteket tárgyalják. Szóval csak akkor lehet a te tereped, ha már jártál itt előtte… de mivel ezt úgysem fogod beismerni, nehogy rákérdezzek, mit csináltál itt, na meg kivel, hát jobban teszed, ha hallgatsz rám, mert az általad mélyen rühellt rendőr dolgok nem egyszer mentették már meg az életemet - közlöm vele tényszerűen. Egyenlőre nem említem meg, hogy az is felmerült bennem, hogy nemes egyszerűséggel átvert, avagy éppen hülyének néz, remélem felfogja, hogy én nem veszem viccnek a helyzetet.
- Erről leszokhatnál végre - megint kikapta a kezemből a tárgyat, amit benne tartottam, csakhogy ezúttal majdnem reflexesen támadtam, mivel azt fegyvernek terveztem használni, vész esetén. Úgy helyezkedem, hogy jó rálátásom nyíljon arra a pontra, ahova Zach világít. Így kicsit távolabb vagyok a polcoktól, mint ő, de észlelem a mozgást, így gondolkodás nélkül arra kapom a tekintetem. “Csak egy pók”, futna át bárki más fején, én azonban kénytelen vagyok megfeszíteni az izmaimat, hogy emlékeztessem arra minden porcikámat, hogy ez itt nem a rémüldözés ideje. Sajnálatos módon a bevetéseken sokkal több pók jött szembe eddig, mint bűnöző, szóval kénytelen voltam alaposan felkészülni a nyolclábú bestiákra. Persze ez nem jelenti azt, hogy nyugodt környezetbe ne menekülnék át a szoba ellentétes sarkába. A srácnak talán fel sem tűnik pillanatnyi megingásom. Nyújtom a kezem a zseblámpáért, de ha nem adja oda, akkor nélküle sétálok közelebb ahhoz a részhez, ahova a lámpa fényét kapta.