Kilököm magunk előtt a mozi ajtaját és végre meggyújthatom az ajkaim közül kikandikáló cigit. Majdnem megkérdezem Jesse-t, hogy kér-e egy szálat, aztán arra jutok, hogy basszus, azért kínálgatni inkább mégsem fogom. Nem mintha az ő korában én ne ugyanezt csináltam volna, de buzdítani nem akarom, viszont ha le akarna húzni egy szállal, akkor úgyis adnék neki, hát amúgy mit bánom én...?
Ezernyi dolgot nem tudok még a srácról, nem mintha ne lett volna még lehetőségem, hogy hülye kérdésekkel bombázzam, de nem akarom igazán hülye kérdésekkel bombázni. Nem hogy nem ez a fajta felnőtt vagyok, de még saját felnőttségemben is erősen kételkedem, szóval nem kérdeztem tőle soha, hova jár suliba, miért odajár suliba, cigizik-e, kutyás, vagy netán macskás, van-e csaja, vagy pasija, mi lesz, ha nagy lesz, meg az olyan dolgok, amit az emberek kötelezőnek érzik megkérdezni, ha hozzá hasonló fiúkkal hozza össze őket az élet.
De én nem. Ééén aztán nem, csak azért sem, biztos nem.

- Tök éhes vagyok, nincs kedved enni velem valamit? - én inkább ezt kérdezem, ahogy egy hunyorgó fintorral az orromra tolom a napszemüvegemet, aztán dzsekim zsebébe vágom mindkét kezem. Ez is egy lehetséges kérdés, én az ilyeneket jobban szeretem, meggyőződésem, hogy ha az emberek leülnek egymással enni, inni, vagy csak csinálni valamit, akkor úgyis menthetetlenül megtudnak egymásról dolgokat, szóval miért ne?
Ez egyébként sem olyan, mintha minket csak véletlenül sodort volna össze az élet. Ez egy ilyen tipikus, Ramirezék elcseszett életébe illő fejezet, hogy a saját tesómon kívül van egy srác, aki meglehet, több időt töltött az én apámmal, mint én, aki meglehet, jobban ismeri az én apámat, mint én, és ki tudja... még az is lehet, hogy kevésbé dühös rá, mint én, bár abból kiindulva, Jesse mennyit lóg Hugóval, úgy gondolom, ő is az a fajta ember, mint amilyen én is voltam: igyekszik a lehető legkevesebb időt otthon tölteni és ez mindig összefüggésben van valahogy az ember szüleivel.
Vagy nem akar velük egy légtérben lenni, vagy a szülők is pont így viselkednek és nem akarnak vele túl sok minőségi időt együtt tölteni, szóval ezen otthon keseregni, egyedül, nem a legjobb dolog a világon. Aztán eszembe jut, hogy a múltkor Jesse mintha arra panaszkodott volna, hogy az anyja el akarja küldeni Fitóval vadászni. Ettől hirtelen van egy tippem, Jesse-nel mi a helyzet.
Hova hányjak...?

- Be tudnék nyomni egy pizzát. Vagy nem tudom... valami jó sósat és lehetőleg egészségtelent, te mit ennél? - fordulok aztán szembe Jesse-vel egy fél oldalas vigyorral az arcomon, mintha én már el is döntöttem volna, hogy amúgy szerencsétlen gyerek nem mondhat nemet, de hát hé... eleve elkövette a hibát, hogy azt mondta nekem, ma ráér, ezért voltunk moziban, csak hát a mozi nem pont az a program, amit végigpofázol. Kivéve az olyan sidebar megjegyzéseket, mint a "fúj, ezt nem láttam jönni", a "nemár, baz'meg", "ezt a segget még én is megnéztem magamnak", meg a "nem hiszem el, hogy ez a vége!!". Mit mondjak? A film nem volt túl jó. De úgy is fogalmazhatok, hogy pont annyira volt rossz, amennyire mindketten reméltük, hogy rossz lesz.
Jó filmeket ugyanis nem adnak vasárnap délben, három héttel a premier után.

szercsivel <3

Ha komolyabban belegondoltam akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen soha nem volt a klasszikus értelme vett normális családom; Már jóval Fito életembe robbanása előtt is egy káosz volt minden. Anya és apa minden port felkavartak a válásuk során, én meg csak a kispadról nézhettem ahogy agyonpüfölik egymást a pályán. Nevetségesen hangzott, de néha visszavágytam azokba az időkbe, amikor csak egy szülei által két részre szakított egyke kölyök voltam és nem szakadt a nyakamba egy egész latino család, mint újdonsült rokonok. Főleg úgy kívánkoztam messze a nagycsalád minden velejárójától, hogy a mostohanővérem néhány héttel ezelőttig nem is ismertem, hiába volt az ő apjához már túlságosan is régóta házas az én anyám.
Soha nem tartottam magam annak az égő gyík srácnak, akinek nehezére esett kommunikálnia az emberekkel, Dakota mellett mégis kissé elveszettnek éreztem magam, hiába találtam talán az átlagosnál is jobb fejnek. Arra a következtetésre tudtam jutni, hogy épp ez volt a probléma, ez volt az, ami meglepett: egészen eddig lehetetlennek találtam, hogy Rodolfo Ramireznek két normális, sőt jó arc gyereke legyen. A felismerés pedig, hogy ez lehetséges volt annyira meghökkentett, hogy a szavakat is nehezen találtam.
Jó ötletnek tűnt Dakotával elmenni mozizni, elvégre ha Hugóval is kijöttem, akkor vele is, nem?
A film említésre sem volt méltó, a felére sem emlékeztem mire a vetítő ajtaján kiléptem. Még csak jó sem volt, csak egyszerűen rossz; És a rossznak sem az a fajtája ami a maga abszurditásában élvezhető volt, mint a VelociPastor vagy a Sharknado széria filmjei… Nem. Ez csak szimplán, bármiféle burkolást és mellébeszélést mellőzve szar volt. A vetítés alatt hol a telefonomra néztem, hol pedig nyitott szemmel aludtam át a jeleneteket csak akkor eszmélve fel, mikor valamit vissza kellett suttogni Dakota reakcióira. Őszintén nem tudtam, hogy ő hogyan tudott annyira is figyelni, hogy megbotránkozzon.
Ahogy az ajtón kilépünk nyújtózkodok egy nagyot, fáradt tagjaim megmozgatva, majd az épp rágyújtó mostohanővéremre tekintek. Ösztönösen én is nyúlok a hátizsákamban lévő szálak felé, de megállok a mozdulatban, egy pillanatra elgondolkozva azon, hogy rá illett-e gyújtanom egyáltalán? Miután magamban eldöntöm, hogy Dakotával voltam és nem az anyámmal, meg egyébként sem mondta volna el senkinek, én is előveszek egy Lucky Strike-ot és rágyújtok. Emil mindig azt mondta, hogy ez a szar fog megölni, de mind meghalunk egyszer valamiben, nem?
- Most hogy mondod, én is kajás vagyok, szóval van kedvem persze – válaszolom beleegyezően bólintva egyet. Igazából ritkán lehetett volna olyan alkalmat választani, hogy ne lettem volna éhes: kamaszként még a hormonokra foghattam, de most már erre se tudtam volna, mert már három éve nem nőtem egy centit sem, de a szervezetem még mindig ugyanúgy igényelte az ételt.
- Meg ezalatt a szar film alatt nem is lehetett beszélni – magyarázom, hisz gondolom mindketten azért akartunk elmenni valahova, hogy beszélgethessünk, mert még mindig csak felszínesen ismertük egymást, inkább csak mások történeteiből. Úgy éreztem magam, mint egy hülyegyerek az első randiján, ahogy lányos zavarában próbál arra rájönni, hogy mit kérdezzen a másiktól; Azzal a különbséggel, hogy ez nem randi volt és hogy tudtam mit akartam kérdezni Dakotától… csak furcsa első kérdés lett volna az, hogy „tulajdonképpen te pontosan miért utálod annyira az apádat?”. Olyan lettem volna, mint egy riporter, aki természeti katasztrófa túlélők személyes beszámolójára hajtott.
- Tudok egy pár király helyet a környéken – mondom kilépve oldalra, hogy induljunk neki az útnak. – Mondjuk én pizzát nem ennék. Egy kicseszett pizzériában dolgozom, tudod mennyit eszek egy héten? Ha így folytatom húsz évesen már apatestem lesz…
Kezdek bele a halandzsába, próbálva oldani a saját magamban gyűlő feszültséget. Szerencsére a cigi épp leköti annyira a figyelmem, hogy át tudja gondolni a szavaim. – Pad Thai-hoz mit szólsz helyette?
Ha számára is jó a tészta akkor szélesen mosolyogva veszem elő a telefonom és ütöm be a hely nevét, amiről tudtam, hogy a közelben van: ismertem Brooklyn-t (anyával egy időben itt laktunk albérletben), de nem annyira, hogy fejből odataláljak bárhova…
- Amúgy… – lépek ki oldalra, a végül kijelölt állomásunk irányában –…Hogy-hogy New York-ba költöztél? Mármint itt van Fito meg az anyám is, én ha a te helyedben lennék biztos másik államot választottam volna. Mondjuk a nyugati-parton valamelyiket, az úgy elég messze van.
Bár ha ez megtörtént volna, akkor Fito szerintem még repülőre is szállt volna, hogy utánam jöjjön és hazarángasson.

on one hand who cares

and on the other hand so what

Halkan és röviden felnevetek - Hát, ez igaz. Vagyis dumálhattunk volna, csak lehet mások nem annyira értékelték volna - vonom le a következtetést, felmerülhet persze az emberben a kérdés, hogy minek jöttünk moziba, ha inkább beszélgetni akartunk, de ami engem illet, nekem éppenséggel mindkettőhöz volt kedvem.
Szar filmeket nézni nálam egy kicsit valamifajta fétis - utálom azokat az embereket, akik olyasmit szidnak, amit nem láttak, olvastak, ismernek; ezért sportot űzök abból, hogy ha hallok valamit, amit páran nagyon imádnak, egy csomóan meg iszonyatosan megvetnek, akkor megyek és megismerkedem vele, csak hogy aztán teljes mellszélességgel beállhassak valamelyik táborba. Jó, igazából többnyire már előre tudom, melyik táborba fogok állni. Nem olyan nehéz egy idő után rájönni, mi tetszik az embernek és mi nem, szóval egy ideje már nem várom a csodát olyan filmek esetén, mint mondjuk a VelociPastor, viszont elég nagy képmutatásnak érezném, ha úgy kapcsolódnék be utálkozva egy VelociPastor témájú aktuál-beszélgetésbe, hogy még csak nem is láttam, aztán járatom a számat róla.

Meg aztán... a szar filmek többnyire emlékeztetnek arra, mi történik azokkal a színészekkel Hollywoodban, akik nem fogják meg az isten lábát. Előbb fogom egyszer főbe lőni magam, semhogy valami ilyesmiben szerepet vállaljak. Azt hiszitek viccelek, de nem.
Ugyanakkor Jesse-nek igaza van, nem csak azért rángattam be Brooklynba, hogy megnézzünk egy szar filmet, aztán elváljanak az útjaink, csak gondoltam összeköthetjük a dolgot egy kis "testvéri" (még barátkozom a szóval jelenlegi értelmében) dumálással. Ami ha nehezen indulna, még mindig beszélgethetünk arról, melyik jelenetet találtuk a leggázabbnak. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy a fiúnál én sokkal inkább figyeltem a filmre. Ezért mondjuk aligha hibáztathatom.

- Ó, tényleg. Basszus, bocs, teljesen elfelejtettem - leküzdöm az ingert, hogy színpadiasan homlokon csapjam magam. Pedig Jesse tényleg említette, hogy egy pizzériában melózik, vagy nem tudom, biztosan mondta már ezt nekem Hugo is, én viszont egy kicsit még el vagyok veszve a rengeteg új információ tengerében. Hugo, meg a simlis kis dolgai, Maggie megismerése, Jesse megismerése, Fito viszontlátása, Toni néni viszontlátása, a kilátás, hogy talán meg kéne ismerkednem Jesse anyjával is, nem minden hátsó szándéktól mentesen, szóval... a Ramirez dráma annak rendje és módja szerint a nyakamba szakadt, pedig valójában enélkül is van épp elég új dolog az életemben.
Meg kell ismernem egy teljesen új várost, új a suli, újak a csoporttársaim, tulajdonképpen új most nekem minden, és három-négy éve nem éreztem már így magam. Az egész sokkal fárasztóbb, mint amire emlékeztem. Elég önálló ember vagyok és sosem volt túl sok kapaszkodóm az életben, de azt hiszem, nekem is vannak határaim, az állandó szabadesés előbb-utóbb halálos is lehet, szóval ideje elkezdenem megvetni a lábamat itt-ott.

- Rosszabb dolgok is történhetnének veled, Chris Prattet már a Parks and Recben is imádta az emberiség - ütöm el aztán egy viccel, hogy kihagy az agyam, utána meg slukkolok egyet a cigimből és már akkor bólogatni kezdek Jesse ajánlatára, miközben kifújom a füstöt - Teljesen jó, imádom a thai-t - erősítem aztán meg verbálisan az ítéletemet, és tényleg, imádok mindenféle kaját, a keleti konyhát különösen, de azért persze sosem tudnék nemet mondani a pizza, hamburger, hot dog klasszikusokra sem. Mondhatni mindenevő vagyok.  
Azt már nem mondom, csak remélem, hogy Jesse kész tervvel dobta be a thai-t, és tud egy helyet a közelben, ahova oda is talál, mert én most vakon rábízom magam. Mármint, elboldogulok már most is a városban, az internet, meg a Google Maps áldás, de azért ha nem kell a telefonommal a kezemben, a pillantásommal a térképre ragadva közlekednem, akkor élni fogok a lehetőséggel, hogy rábízzam magam valaki másra. Nincs ebben különösebb szégyen, de azért már nagyon várom, hogy ennél otthonosabban mozogjak itt. Ezért viszem Bacont mindig más irányba, ha én viszem le sétálni és igyekszem gyalog is legalább annyit közlekedni, mint metróval. Elvégre, maradni tervezek egy ideig, mindegy, Fito mit akar, vagy gondol...

Jesse mintha rá is rímelne a gondolataimra, ahogy irányba állunk és immáron céltudatosan indulunk el (vagy legalábbis pont úgy tűnik), én meg nem tudok magamba fojtani egy kissé ironikus, majdnem rosszmájú félmosolyt.
- Főleg a suli és Hugo miatt. Hugo már évek óta rágja a fülemet, hogy jobb lenne, ha közelebb laknánk egymáshoz. Ami egyébként az ő szótárában pont azt jelenti, hogy lakjunk egy városban. Igazából ezt megértem, eléggé elcseszett, hogy minket csak úgy... hát érted, minket csak úgy elosztottak a bíróságon és minket erről a kutya sem kérdezett meg - pöccintek le egy nagyobb darab hamut a cigim végéről. Már tudok erről keserűség nélkül beszélni, de attól még nem lesz kevésbé abszurd ez az egész sztori.
- És hát egész eddig LA-ben laktam, ott jártam suliba, de aztán rájöttem, hogy nem annyira való nekem. Végeztem, tovább akartam tanulni, New Yorkban rengeteg nívós színészképzés van. Felvettek az első helyre, ahova jönni akartam, szóval úgy voltam vele, most vagy soha. Nem pont Fito fog visszatartani attól, hogy azt csináljam, amit csinálni akarok. Érted, nem? Le sem szarta a fejemet éveken át, szóval ennyi erővel akár nem is kell léteznünk egymás számára, olyan mindegy, hogy itt vagyok egy köpésre, vagy az ország másik felében. Téged meg anyádat meg még csak nem is ismertem. Igazság szerint attól tényleg nem tartottam, hogy a közeletekben kell lennem - vonom meg a vállamat a végére, nem megbántani akarok senkit, komolyan, egyszerűen csak tényleg nem sokat gondoltam apámra, meg apám új családjára. Úgy tűnik, mindenki azt hiszi, legalább egy kicsit miattuk jöttem, de valójában legkevésbé sem. Hugóra gondoltam, meg a saját jövőmre.
- Ezekszerint le akarsz lépni innen? - kérdezem aztán fürkészve oldalra pillantva Jesse-re, de valamiért az az érzésem, valójában nem egészen erre gondolt. Vagy ki tudja? Mégis csak végzős, ha akarna, neki is most lenne itt a lehetősége arra, hogy könnyen elhúzzon az ország másik felébe.

szercsivel <3

2020 egy furcsa év volt, már csak azért is, mert úgy nagyjából eddig tökéletesen elvoltam egykeként, létező, de jelen nem lévő mostohatesókkal… Most pedig hirtelen mindketten berobbantak az életembe teljes erővel. Ellenkezhettem volna belépésük ellen, mondhattam volna azt, hogy nekem tizennyolc évesen nincs kedvem ismerkedni meg úgy kezelni két felnőtt, számomra teljesen vadidegent, mintha egész életünket tesókként éltük volna le; De igazából nem sok értelmét láttam az ilyen hozzáállásnak, mert ha számításaim szerint anya és Fito 5 éven belül nem váltak el, akkor már örökké együtt maradnak. Úgy pedig rohadt kényelmetlen lett volna a Hálaadás, ha egyszer – valami csoda folyamán - mind egy asztalhoz kerülünk. Hugót már ismertem valamennyire, de rá se tudtam még teljesen testvéremként gondolni, inkább csak egy nagyon jó haverként. Dakota ezzel szemben egy rejtély volt számomra és azon túl, hogy akárhányszor a bátyjánál találkoztunk akkor jól elbeszélgettünk keveset tudtam róla. Egyetlen komoly problémám volt azzal, hogy megismerjük egymást: az pedig a saját kínosságom volt. A célzott ismerkedés, mint olyan, nem igazán ment, mert ha nem is látszott, akkor is túlstresszeltem az egészet.
- Nem baj, néha én is elfelejtem – válaszolom füstöt püfögve. – Biztos vagyok abban, hogy a hely amúgy egy pénzmosó, múlthéten három nap alatt sütöttünk tíz pizzát. Abból négyet magunknak. De amíg fizetnek!
Nekem pedig - hiába az anyagi támogatás lehetősége minden oldalról -, kellett a pénz, mert ha nem is a Cornell, de az NYU sem fizeti ki önmagát. Apám biztos segített volna szívesen a tanulmányaim, ha kérem, anyámnak és így leginkább Fitónak azonban semmi kedvem nem volt könyörögni… Gondoltam, hogy ez egy olyan mentalitás lehetett, amivel osztozhattam mindegyik Ramirez gyerekkel.
- Te pedig ugye színészkedsz? Mintha Hugo múltkor mutatta volna azt a… a mesét? Amiben a hangja voltál valaminek. Hogy őszinte legyek nem figyeltem rá, mert csak rózsaszín kis lényeket láttam a képernyőn és az agyam kikapcsolt – igazából abban sem voltam biztos, hogy Dakota benne volt vagy Hugo azt mondta, hogy csak benne akart lenni, de nem vették fel. Sokaknak kínos volt bevallani azt, hogy nem figyeltek oda valamire, viszont az én létezésemnek motorja volt az, hogy fogalmam sem volt a dolgok feléről amit beszéltem – és ezt ki is mertem mondani. Hogy ez érték volt bennem, vagy csak egy rossz tulajdonság? Hát annak nem én voltam a megmondója.
- Ja hát, én így is a rövidebbet húztam a genetikai lottón, meg egy Chris Pratt se vagyok, lássuk be – nevetek fel, leginkább kínomban. Egy dolog tartotta bennem a lelket, na jó, kettő: a lányok minden ellenére is hajlandóak voltak két méteres közelségembe jönni és apám is hülyén nézett ki középiskolában. Dakota persze nem érezhette át a fájdalmam: nem csak azért, mert nem férfi volt, hanem azért, mert eleget láttam Fitót ahhoz, hogy tudjam a szerencsésebb géneket örökölte.
- Akkooor egy thai rendel – bólintok és halászom elő szabad kezemmel a telefonom, fejem biccentésével lépésre invitálva Dakotát.
A következő kérdésemmel nem is igazán tudtam mit akartam elérni… Próbáltam talán kitapogatni az ingoványos talajt, amit Rodolfo jelentett minden Ramireznek akit ismertem? Fito közös utálatán keresztül próbáltam közelebb kerülni a mostohatestvéremhez? Lehetett akár mindkettő a helyzet, de ugyanígy akár egyik se: de ettől függetlenül érdeklődően bólogattam Dakota szavaira ahogy félig rá, félig pedig telefonomra nézve próbáltam terelgetni magunk az utcán.
- Megértem, engem is anyának osztott anno a bíró – reagálok immáron nem csak semlegesen, hanem valódi megértéssel hangomban. Egyke voltam, így a testvérektől való elszakadás fájdalmát nem tudtam őszintén átérezni, viszont már apámat is épp elég fájdalmas volt sokszor csak kéthavonta látni. – Arra se emlékszem amúgy, hogy bárki megkérdezett volna, hogy hol akarok lenni? Ami amúgy elég nagy hülyeség, ha engem kérdezel.
Követem a példáját és lepöccintem a cigarettám elparázslott végét, miközben utolsó előtti pillanatban a zebra előtt egy határozott „Ó itt balra!” felkiáltással mindkettőnket a helyes irányba állítottam. Hogy nézett volna már ki eltévedni New Yorkban úgy, hogy itt élek mióta világ a világ?
- Mondjuk… igazad van – szívok bele a szálba, tekintetem Dakotára emelve. – Mármint ja, ja értem. Csak fura, hogy én nem tudok elvonatkoztatni Fito jelenlététől, mikor kettőnk közül nem az én apám. Szóval egyből feltételezem, hogy ha engem, akkor téged meg főleg érdekel.
Komolyabban belegondolva, elbaszott egy dolog volt az, amit Fito csinált. Gyerekként annyira nem estek le a dolgok, hogy mi történt a családjukban, hogy miért nem jöttek látogatni a mostohatestvéreim soha… de ahogy egyre többet értettem meg a szituációból az annál rosszabb és rosszabb lett. Olyan volt, mintha az ember a tengerparton nekiállt volna ásni: csak kincsek helyett logikátlan hülyeséget, önzőséget és titkokat talált volna.
Nekem New York egésze már összeépült azzal a maradi mentalitással amit Fito egymagában képviselt, ezért gondoltam úgy, hogy Dakota is hasonlóan tekintett az óriásvárosra. Kihagytam a képletből persze Hugót, mint a motiváló tényezőt és azt a tényt is, hogy kettőnk közül azért ő önállónak számított. Ő mondhatott nemet a karácsonyi vacsorameghívásra is anélkül, hogy utána hetekig megvető szemek kísérjék végig a házban.
- Nem hibáztatlak, még én se szívesen lennénk a közelünkben! – vigyorodok el, ahogy próbálom könnyedebbre helyekre terelni saját gondolataim is, ha már én indítottam el a beszélgetésünk ezen a lejtőn. – Igazából örülök, hogy Hugo befogadott mint valami kiskutyát és nem csak kirakott a küszöbre, hogy amúgy nem vágyott ő soha egy öccsre, köszöni szépen.
Nem hazudtam vagy túloztam igazából. Tényleg hálás voltam azért, hogy Hugo a barátjának, már majdnem a testvérének tartott, mert így lett az életemben egy olyan személy, aki megértette a családon belüli problémáimat is. Neki legalább nem kellett fél órás felvezetőt tartani arról, hogy ami épp most történt az a nagy egészbe épp milyen botrányosan illik bele.
- Aha – válaszolom kurtán, ahogy megállok egy percre elnyomni a cigimet. – Nem messze még egyelőre, csak épp annyira, hogy kicsit leszakadjak otthonról. De a hosszútábú tervem az, hogy legalább a nyugati partig menjek innen, mert tényleg nagyon szép és nagyon jó NYC, de nekem meg nagyon elegem van belőle. Persze most mondhatnád jogosan, hogy semmit nem tudok felhozni a város ellen és igazad is lenne, mert csak annyit tudok, hogy nem akarok itt lenni.
Nem voltunk már messze az étteremtől, talán már csak két tömbnyire. Innen már tudtam az utat, szóval zsebre vágtam a telefonom és immáron teljes figyelmem Dakotának szenteltem.
- De azért tizenöt évesen könnyebb volt erről álmodozni, most már lehet engem is zaklatna Hugo, hogy lakjunk egy városba ha kitenném a lábam innen… Ki tudja, lehet egyszer még visszajövök mint te, mikor majd Fito nem vet nekem egy gigantikus republikánus árnyékot erre az egész városra – mondom félig-meddig komolyan, de töretlenül vigyorogva.

on one hand who cares

and on the other hand so what

Halk horkantással nevetek fel - Váó, és még nem szoktattad oda az összes ismerősödet? El kell kezdenünk onnan rendelni, hogy kevesebbet unatkozzatok és kisebb esélye legyen, hogy bezárják az egész éttermet. Vagy jó ez így és ne bolygassuk? - elmélkedem hangosan, fogalmam sincs, ideális lehet-e egy potenciális pénzmosóban dolgozni, vagy sem, de ha jó a pizzájuk - lehet azt kellett volna kérdeznem, jó-e a pizzájuk egyáltalán -, lehet, hogy ez nem is olyan fontos. Az meg, hogy alig van munka, lehet jó dolog is, gondolom, kinek mi a habitusa. Én mondjuk eléggé nehezen viselem a semmittevést, kivéve, ha ki vagyok purcanva, de többnyire akkor sem semmit teszek, hanem mondjuk alszom, filmeket nézek, vagy valamit, amitől úgy érzem, pihenek egy kicsit. De elég frusztrálónak tudom elképzelni, hogy elvileg dolgoznod kéne, ott vagy a munkahelyeden, nincs mit csinálni, de nem is tehetsz meg bármit, amit kedved szottyanna.

- Aha, pontosan. Rajzfilmeket tényleg gyakran csinálok, de amúgy leginkább színházban szeretek és szeretnék hosszútávon dolgozni - elég ingoványos terep az egész szakma, mint színészet. Boldog-boldogtalan hívja magát színésznek, sokszor még megfelelő képzés nélkül is, ha meg iskolába jársz, valahogy mindig azon lovagol mindenki, mikor hívhatod magad ténylegesen színésznek. Az első év után minket már bármiféle kifogás nélkül hagytak dolgozni, és talán nincs erre jó időszak - egyszer csak már természetesnek érződik színésznek hívni magad, még akkor is, ha tudod, bőven van még mit tanulnod, és talán soha nem leszel világhíres. Nem is tudom, akarnék-e szupersztár lenni. Baromi megterhelőnek hangzik, még annál is, mint mondjuk heti nyolcszor ugyanazt a szerepet játszani. De nem vagyok egy kimondottan rágörcsölős típus, úgy vagyok vele, hogy valami majd lesz. Többnyire a talpamra esek.
- Áh, semmi gond, azok a rózsaszín izék elég agyrohasztóak. Hugo mutathatott volna valami jobbat is. Bojack Horseman? Az utolsó évadban volt két epizódszerepem. De persze, azért ez az egész annyira nem izgi, ha az ember nem figyel rá direkt, biztos fel sem tűnök - ez már csak ennek az árnyoldala, lehet egy csomó ember ismeri a hangod, de nem hogy a nevedet nem tudják, az arcodat sem ismerik. Ami mondjuk áldásos, ha más terepen akarsz érvényesülni, de közben legalább vannak fizető melóid, mert hogy az egyetem nem fizet, ellenben nincs teljesen ingyen sem. Win-win.

- Ugyan már, nem hiszem. Chris Pratt tanulsága pedig az, hogy bárki lehet később Chris Pratt. Gondolom - mondom elvigyorodva, persze valójában fogalmam sincs, Jesse szülei milyenek, de szerintem semmi baj nincs a gyerekkel, egészen aranyos, persze ezt csak ilyen semleges szemmel mondom, el tudom képzelni, hogy a korabeli lányoknak igenis tetszik. Meg hát egyelőre nincs is tészta-teste, hiába a pizzéria.
Némi fáziskéséssel, élesen veszem be a kanyart Jesse után, de sikerrel veszem a hirtelen irányváltoztatás akadályát, és két lépés után már újra mellette baktatok.
- Nem is az, hogy nem érdekel. Érdekelne... csak közben meg történt, ami történt, viselkedett, ahogy, és nem érzem úgy, hogy nekem kellene bármilyen módon nyitnom felé. Nem azt mondom, hogy nem lenne klassz, ha lenne egy normális apám, akivel normális kapcsolatom van, de nem hiszek abban, hogy Fito erre alkalmas jelölt. Szóval inkább megpróbálom elengedni. Lehet, hogy még nem sikerült teljesen, de próbálok nem foglalkozni vele, és inkább olyan dolgokra fókuszálni, amelyek boldoggá tesznek. És nehogy azt hidd, hogy magamtól ilyen bölcs vagyok, legalább három terapeutát elfogyasztottam már életemben a családunk miatt - lehet, hogy annak ellenére, hogy erről tudok így beszélni, és meggyőzően előadom, hogy ez tényleg ennyire egyszerű, azért nekem is van némi apa-komplexusom és valójában sokkal jobban frusztrál ez a helyzet, mint mutatom. Mondjuk ha nem futottam volna össze apámmal, akkor lehet, hogy tényleg ilyen egyszerű lenne. Egy kicsit asszem naiv voltam, hogy azt hittem, ezt megúszhatom. Vagy túlságosan hittem Hugónak, akiről aztán kiderült, hogy nem egészen van tisztában még a saját valóságával sem, nem hogy az enyémmel.

Mikor Jesse megáll elnyomni a cigijét, én is ránézek az enyém végére, úgy ítélem egyet még slukkolhatok belőle, aztán követem a példáját, és megszabadulok a csikktől, miközben figyelmesen hallgatom. Elég nehéz belecsöppenni itt ebbe az egészbe, főleg, hogy én első körben tényleg csak Hugóra, meg Maggie-re számítottam, de közben itt vannak a többiek is, például Jesse, akivel egyébként vérrokonságban még csak nem is állunk, de azt sem mondhatjuk, hogy közünk sincs egymáshoz. Mi, Ramírezek, nagyon értünk ahhoz, hogy bonyolulttá tegyük a dolgokat.
A válaszra aztán halkan elnevetem magam, ezzel a mentalitással eléggé együtt tudok érezni - Megértelek. Néha nem a hellyel van a baj, mégis úgy érezzük, hogy le kell lépnünk valahova máshova, csak azért, hogy valahol máshol és magunk legyünk. Én érettségi után rögtön leléptem Texasból, mert nem bírtam elviselni, bár nem tudtam volna megmagyarázni, miért. De hát, akkor a jelek szerint te meg én helycserés támadást hajtunk végre - már olyan értelemben, hogy én a nyugati partról egészen idáig költöztem, Jesse meg szintén az ország másik végébe vágyakozik. Meg tudom mondjuk érteni, anno LA nekem is a netovábbja volt mindennek. Nem azt mondom, hogy nem szerettem és nem szeretem, de most nekem is olyan időszakom volt, hogy inkább valahova máshova vágytam.
- Lehet - hagyom aztán Jessere - Néha el kell menni helyekről, hogy legyen esélyed kitalálni, hiányzik-e egyáltalán. Meg amúgy is, előbb-utóbb az ember le akar szakadni a szüleiről, meg arról, ami "otthon", nem? Én legalábbis eléggé vágytam rá, hogy egyedül és önálló lehessek. Vagy legalább megpróbáljam, érted ugye? - Fitóval a háta mögött eléggé úgy képzelem, hogy nagyon is érti.

szercsivel <3