------------------------------------------------------ now that time flew away ---------------------------
Csöngetnek egyszer. Aztán koppantanak egy párat. Nagyjából ekkor esem majdnem keresztül a lábamon, és mivel már biztos vagyok benne, hogy még legalább két percig nem fogok tudni eljutni az ajtóig, inkább mérsékelten nőiesen kikiabálok - Pillanaaaaaat, mindjárt megyek!!
Van ez a dolog a csengőkkel meg kopogásokkal, postásokkal és futárokkal, hogy valamikor mindig a lehető legrosszabbkor törnek rá az emberre. Amikor épp kiugrasz a mosdóba, amikor mosod a fogadat, amikor épp csak tejért ugrottál le a sarokra, tutira akkor csöngetnek fel a csomagoddal, meg ezek az apró, hétköznapi kis bosszúságok. Nálunk pont akkor nyomja meg valaki a bejárati ajtó csengőjét, amikor frissen kipenderülve a zuhany alól próbálom magamra rángatni a nadrágomat - az enyhén nedves bőrön természetesen kellőképp tapad, aztán minél jobban próbálom sürgetni ezt a folyamatot, valahogy annál kevésbé haladok vele, úgyhogy a jobb lábfejemet szabályosan áterőszakolom a neki való lyukon, aztán már szaladok az ajtóig, mezítlábasan csattogok, miközben a sliccemet húzom fel és a gombot bújtatom át a lyukán, szanaszét álló vizes hajjal. Oké, hogy már rég nem reggel van, de a tegnap hosszúra sikeredett és ma késő délutánig nincs órám, szóval az vesse rám az első követ, aki csak lustaságból kezdi a napot így fél egykor.
Valahogy aztán csak sikerül eljutni az ajtóig, nagy lendülettel fordítom a kulcsot, rántom ki az ajtót (Hugónak még mindig nem sikerült sikeresen ránevelnie, hogy használjam a kukucskálót, mielőtt ilyen lelkesedéssel szélesre tárom a bejárati ajtónkat) és már mondom is - Itt vagyok, helló, bocsi, igen? Aztán tudjátok, van az az érzés, amikor bár senki nem ér hozzátok egy ujjal sem, úgy érzitek, mintha valami erős dologgal fejbevágtak volna. Vagy egy jól irányzott, erőteljes karate-mozdulattal odacsaptak volna pont a gégédre. Még épp időben tetten érek egy az ajkamra automatikusan odakúszni készülő mosolyt és azzal a lendülettel, amivel ajtót nyitottam, le is törlöm az arcomról. Végül is, New Yorkban teljesen oké mosolytalan, pikírt arckifejezéssel bámulni bele a világba. Gondolom, még akkor is, ha az apád áll előtted, akit sokkal több éve nem láttál, semhogy azt kellemes lenne bevallani (azért persze számoltad ezt a pontosan tizennyolc évet, de ugyan, mi az, komolyan, ne már).
Hirtelen ingerenciát érzek arra, hogy mondjak valamit, épp csak fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Nem készültem fel erre a pillanatra. A jelek szerint kellett volna, de abból, amit Hugo mondott, apánk nem jár erre gyakran, és ha jár is, talán szól előre. A terep mondhatni biztosnak tűnt, eddig az is volt, most viszont hirtelen erőszakossággal csúszik ki a lábam alól. Mondanék valamit, aztán megkönnyebbülve rájövök, hogy nem muszáj. Én ajtót nyitottam, köszöntem, végül is feltettem egy kérdést, de ebben a helyzetben kétségtelenül megszólalhat az, aki bekopogott, elvégre vélhetőleg szeretne valamit. Gondolom, Hugót, csakhogy az a kellemetlen igazság, hogy Hugo nincs itt, ezzel viszont még nem igazán tudok a hirtelen sokktól szembenézni. Csak köhintek egyet. Diszkréten. Természetesen. Semmi gáz. Semmi gáz...! Mától kurvára használni fogom a kukucskálót.
If you want to keep a secret, you must also hide it from yourself
Dakota & Fito
Még öt év elteltével is vannak Hugonak levelei, amik hozzánk érkeznek. Sajnos, a közigazgatási rendszer bonyodalmai ezt okozzák, hogy apa-fia kommunikációkat kell lefolytatnunk akaratunk ellenére. Habár vele ellentétben a levél ürügyeken kívül is lenne rá affinitásom, hogy csak úgy felhívjam telefonon, és megkérdezzem tőle, hogy megy a munka. De Hugo még arra se hajlandó, hogy hivatalos ügyek -, ráadásul az ő ügyei – intézése érdekében felvegye a telefont. Ilyenkor kicsit elfog az érzés, hogy elbuktam szülőként, mikor a gyerek az ötödik hívásra sem reagált. Tulajdonképpen hihetném azt is, hogy meghalt, vagy az árokban fekszik eszméletlenül, kiszolgáltatva, de ő még erre se hagy lehetőséget, hogy ilyeneket képzeljek a dolog mögé, mert ő egyszerűen ilyen. Neveletlen. Gondatlan. Felelőségtelen. Bunkó. Megbuktam volna szülőként? Biztos volt benne hibám, de azellen nem tehettem semmit, hogy falat épített kettőnk közé. Elhatárolódott minden kommunikációs lehetőségtől. Pont ezért most se volt más választásom, mint hogy beüljek a Toyota Tocamám kormánya mögé, és hanyagul az anyósülésre szórva a Hugónak címzett levelet elmenjek a lakására. Még csak azzal se vádolhatott volna, hogy nem jelentkeztem be, mert én megpróbáltam, ráadásul a saját szabadidőmet használom fel arra, hogy utána hurcoljam a szarjait. Néha úgy érzem, hogy még mindig nyolcéves, akire oda kell figyelni, hogy nehogy alsógatya nélkül menjen el az iskolába. Hugo lakásának utcájában nyilván nincs parkolóhely, így két utcával arrább parkolok le. Az egyik kezemben a borítékokkal, a másikban a telefonommal indulok meg a társasház felé. Még egyszer utoljára megpróbálom felhívni a makacs kisfiamat, de természetesen két csörgés után kisípol. Jobb ötlet híján bedobom a postaládába vagy becsúsztatom az ajtó alatt a papírokat, ha senki nem nyit ajtót. Felbaktatok a lépcsőn, majd ráfekszek a csengőre, de mikor nem érkezik rá válasz kopogok néhányat, hátha a csengő nem működik. A sokadik próbálkozásom után, már készülök postás módjára a levélládába dobni a borítékokat, mikoris egy női hang válaszol. Tisztában vagyok a fiam barátnőjének létezésével. A korom ellenére, az interneten még én is jelen vagyok, és néha azért rákattintok Hugo profiljára. Sok képen szerepel ugyan azzal a lánnyal, aki nyilván a barátnője, ezt még a hülye is látja. De nem igazán firtattam neki. Úgy vagyok vele, hogy majd bemutatja, ha kedve van hozzá. Egészen eddig úgy tűnt, ez soha nem következik majd be. A mostani viszont egy csodálatos alkalomnak bizonyul erre. Ahogy kinyílik az ajtó akaratlan végig mérem az előttem álló lányt. Csinos, de a képeken sokkal vékonyabbnak tűnt meg alacsonyabbnak is. Biztos a photoshop, manapság mindenki elektronikusan manipulálja a képeit. Bezzeg az én időmben még előhívattuk a képeket, és az volt, amit láttunk, nem lehetett rajta szépíteni. Maximum a kukába dobásnak a lehetősége állt fenn, ha torzított a kamera. - Szia – közölöm végül egy percnyi csendes bámészkodás után. – gondolom te lehetsz Hugo barátnője. Sajnálom, hogy így kell megismerkednünk – sajnos a nevére nem emlékszem, így ennyiben maradtam, és reménykedtem benne, hogy majd ő bemutatkozik. - Rodolfo Ramirez – nyújtom felé illedelmesen a kezem -, Hugo apja, habár kétlem, hogy valaha is mesélt volna rólam – ő már csak ilyen, ha lenne rá lehetősége, minden bizonnyal minden szálon elvágná velem a kapcsolatot. Még magamban se tisztáztam teljesen, hogy miért nem tette meg. Gyanítom, hiányozna neki a pénz, amivel meg szoktam támogatni az életben maradását. Ismétlem, nyolcévesen simán elment iskolába alsógatya nélkül. Félek, manapság elmenne a boltba pénz nélkül, és a rendőrségről kéne összeszednem. Az pedig még mindig többe kerülne nekem, mintha adok neki némi zsebpénzt. - Igazából csak ezeket akartam áthozni neki – nyújtom felé a borítékkupacot, aminek lapjain a fiam neve van feltüntetve. – Megmondanád neki, hogy vegye fel a telefont, ha hívom? Hátha rád hallgat – egy kedvesnek tűnő mosolyt erőltettem az arcomra, hogy jó benyomást tegyek a lányra, pedig belül tomboltam. A téma felhozásától is képes lettem volna felrobbanni.
------------------------------------------------------ now that time flew away ---------------------------
Ha ezt elmesélem Hugónak, amikor hazaér, pont úgy, ahogy megesett, vagy Maggie-nek, szerintem el sem fogják hinni. Igazság szerint, még én sem egészen hiszem el, hogy ez most megtörténik velem. Egy percre eszembe jut, hogy apám szórakozik velem, de akkor meg kell hagyni, ritka szar és morbid humora van, arról nem is beszélve, hogy tényleg pont akkora seggfej, mint amekkorának gondoltam. Aztán rájövök, hogy nem viccel. Tényleg azt hiszi, hogy Hugo barátnője vagyok, ami egy nagyon fontos dolgot jelent: nem pont akkora seggfej, amekkorának gondoltam. Sokkal nagyobb seggfej.
Az, hogy nem ismer fel azonnal, egy dolog. Bizonyára nem számíthat rám itt és most, ebben a környezetben. De meg sem akad a mondandójában, egy bizonytalan rándulás sem árulkodik az arcán arról, hogy esetleg kezdene derengeni neki az igazság, ami... nem is tudom, mi erre a jó szó. Nem is feltétlenül arról van szó, hogy fáj. Keserű csalódással mar rajtam végig az a tény, hogy míg én majdnem a teljes kamaszkorom alatt valami nevetséges nosztalgiával lapozgattam a régi családi albumokat, melyeket anya a polcok hátsó sorába száműzött, majd később némi kényszerességgel rá-rákattintottam apám Facebook profiljára, meg Hugót cseszegettem, hogy néha küldhetne nekem rendes családi fotókat, az új anyjáról, az új tesójára, meg igen, az apánkról, addig apám kétségtelenül egy fél kibaszott gondolatot sem pazarolt rám az elmúlt tizennyolc évben. Vagy Natalie-ra. Ha legalább rá pazarolt volna egy fél gondolatot is, akkor biztosan belefutott volna anyám dédelgetett honlapjába, ahol egészen biztosan kénytelen lett volna (jobb híján) az én fotómat bámulni. Ez az egész valahogy sokkal rosszabb annál, mint amit eddig feltételeztem Rodolfo Ramirezről. Azt hiszem, ezen a ponton nyugodtan át is húzhatom magamban azt a szót, hogy apa.
- Ó, dehogy. Semmi gond. Maggie vagyok. Nos.... lehet, hogy ez majd további magyarázkodást fog igényelni részemről a későbbiek során, de át sem gondolom a dolgot (nem mintha lenne rá időm, hogy alaposan megfontoljam, tényleg ezt az utat választom-e), instant belemegyek a játékba, mintha legalábbis valami elcseszett impró órán lennék, ahol azt mondják neked, mondj igent mindenre (faszom, utálom ezeket az órákat amúgy), mindegy, mit csinálsz, csak ne akaszd meg a jelenetet. Hát, valaki LA-ben most biztos állati büszke rám, amiért nem akasztom meg a jelenetet. Én csak magamra vagyok büszke, amiért nem egy klasszikus-fajta összeomlással reagálok a gyanútlan, seggfej Rodolfo felbukkanására, és örülök, hogy mondjuk nem vegyészmérnök, vagy pilóta lett belőlem is, szóval tök hitelesen elő fogom tudni adni Maggie-t. Azt leszámítva, hogy nem jut eszembe a vezetékneve. De remélem, jelenleg nem ez a legfontosabb dolog egyikünk szerint sem. Például fontosabb kérdés eldönteni, vajon kijavítsam-e a férfit - nem, nem Hugo barátnője vagyok, hanem Hugo menyasszonya. Egy pillanatig úgy érzem, ezért az egész találkozásért Hugo a felelős, mert Rodolfo biztos hívta ezerszer, csak Hugo szart a fejére, szóval a bátyám akár meg is érdemelné, hogy ellőjem a Maggie-vel kapcsolatos sokadig titkát, de aztán nem teszem. Rodolfo nem érdemli meg, hogy tudja, Hugót pedig nem hibáztathatom ezért igazán.
Elfogadom a felém nyújtott kezét, lágyan megszorítom, kedvesen mosolygok - valahogy úgy, ahogy szerintem Maggie tenné a vasággyal negyven kilójával, meg nagyjából százötvenhat centijével. Persze valójában úgy gondolom, kicsit sem hasonlítunk, ő pici és cuki, kerek az arca, kékek a szemei, világosabb a haja, úgy egyáltalán, olyan, mint egy golden retriever, én meg... nos, engem azt hiszem, elég ritkán szoktak aranyosnak gondolni. Főleg, ha ki is nyitom a számat. - Hát, igen... Hugo nem beszél sokat a családi dolgairól - szégyentelenül rájátszok, odacsempészek valami könnyed kis neheztelést a hangomba, elvégre nem volt nehéz megfigyelni, hogy Maggie tényleg, egy kicsit sem tartja normálisnak, hogy Hugo teljesen elzárja magát, és ezzel a menyasszonyát is a családjától. Végül is, megértem, hogy ezt gondolja. Mondjuk ha ezt este elmesélem neki, lehet, meggondolja magát.
Udvariasan, de kicsit szkeptikusan mosolyodom el aztán - Köszönjük. Megpróbálom. De hát, tudod, milyen... - tárom szét kicsit a kezeim, miután elveszem a férfitól a levélköteget, aztán úgy fogok az ajtó szélére, mintha már kész is lennék lezárni ezt a beszélgetést. Bizonyára így kéne tennem, abszolút mazochista hajlamra vallana, ha egy perccel is tovább akarnám magam gyötörni Rodolfo rám közömbös látványával - de sosem tudtam, hol kell meghúzni bizonyos egészséges határokat, mindig hajlamos voltam a szükségesnél csak pár lépéssel tovább menni, épp csak egy kicsit tovább ütni a vasat, hogy majdnem szétpattan, úgyhogy úgy teszek, mint aki komolyan elgondolkodik a dolgon, mielőtt újra megszólalna, de nem sikerül lebeszélnem magam arról, hogy a következő szavaim ne azok legyenek, hogy "hát akkor viszlát!". - Nincs kedved meginni egy kávét? Épp főzni készültem. Persze van teánk is - mintha én lennék az év legjobb barátnője, akinek már az elején megtanították a legfontosabbat: mindig légy kedves, udvarias és elragadó a pasid szüleivel. Nincs ebben semmi furcsa. Csak rendes vagyok. Ha már Hugo "nem mutat be", akkor "bemutathatom magamat" én.
If you want to keep a secret, you must also hide it from yourself
Dakota & Fito
A mai napig sokszor visszhangzanak Peyton szavai a fejemben, amikkel a válási tárgyaláson vagdalózott. A gyerekek elhelyezéséről szóló részen egészen elfajult a per, az exnejem nem akarta hagyni, hogy elvegyem tőle az egyetlen fiát. Megvádolt, hogy milyen apa az, aki nem küzd a lányáért, és csak az egyik gyereke kell neki a háromból. De már rég nem voltak hárman. Két teljes évig éltük a poklok poklát, és ezalatt küzdöttem a lányomért, ám addigra túlzottan is belefáradtam a folytonos harcba. Harcoltam a rendőrséggel, az újságírókkal, a nejemmel, magammal, mikor azt kellett felelnem Dakota kérdésére, miszerint Natalie mikor jön haza, hogy elment kirándulni. Emlékszem mennyire szomorú volt, hogy az ikernővére nélküle ment kirándulni. Az arcára kiülő fájdalom pedig számomra egy az egyben tükrözte azt, amit Natalie érezhetett nélkülünk, a családja nélkül. Nehéz volt Dakota közelében lenni már akkoriban is, és még inkább képtelen lettem volna végignézni, ahogy felnő egyedül a másik fele nélkül. Így nem gyávaság volt egyedül Hugot magammal vinni, hanem új lehetőség az életre, ugyanis az már nem volt annak nevezhető, amit Natalie eltűnése után éltünk. Sokan becsméreltek a tágabb családban a döntésemért, csak azt nem értették meg, hogy nekem könnyebb így átvészelnem két gyerek elvesztését, mint hogy folyton az egyik után sírjak a másik miatt. Hugo is sokszor kérdezte, hogy miért nem találkozhat a lányokkal, miután New Yorkba költöztünk. Egy idő után pedig csak azt rótta fel nekem, hogy miért nem találkozhat Dakotával, a szemeiben látszott, hogy nem hazudhatok neki, mert órák hosszát töltött az újságok átnyálazásával. Biztos neki se volt könnyű lényegében egykeként felnőni, de én se sokkal később kerültem bentlakásos iskolába, és életem a saját életem az ő korában testvérek nélkül. Mégis úgy gondolom azzal, hogy kiemeltem a mathisi közösségből, sokkal többre tudta vinni. Hiszen emlékszem, annak idején az osztálytársai sokat súgdolóztak a húgáról, ő pedig mindig dühös lett, mikor pletykálkodtak az ikerekről. New Yorkban nem ismerték a Ramirez nevet, nem voltunk mi az a család, ahonnét eltűnt sárga pólóban a négyéves kislány. Mi se mutatja jobban, hogy a fiam barátnője arca meg se rezzent, miközben a Ramirez címmel ellátott borítékokat átnyújtottam neki. - Hát örvendek az ismeretségnek, Maggie. A szüleidnek jó ízlése volt a nevekhez - egy kellemes mosoly ült ki az arcomra. Az én anyám szerinte különösen rossz ízléssel választottuk ki az exfeleségemmel a neveket. Szerite nehezen tudtunk volna idiótább keresztneveket találni a gyerekeinek, de számunkra teljesen tökéletesek voltak. Én sose hittem abban a maszlagban, miszerint a nevekhez egyfajta jellem párosul. Hugo például teljesen ellentéte volt az egyetlen ilyen nevezetű ismerősömnek. Mindig jó tanuló volt, én pedig igyekeztem megadni neki az ehhez szükséges feltételeket. Minden egy szavába került, a pénz sose volt akadály számunkra. Fiatalon irigyeltem voln az ő életét, ha apám mindent megfinanszírozott volna nekem. Pont ezért érzem árulásnak részéről, hogy nem hajlandó normális kommunikációra. Miért is olyan órás kérés az, hogy vegye fel a méregdrága telefonját, ha csörög a zsebében. El se tudtam képzelni, ha velem így viselkedett, akkor hogy állt szegény lányhoz, aki ajtót nyitott nekem. - Bizonyos szempontból megértem a fiamat. Ha nem tolakodás megkérdezni, mit mesélt neked a családunkról? Érdekel mások felé mit kommunikál, mert felém semmi jót - sokszor úgy vettem le, hogy annak ellenére, nem sok időt töltött együtt az anyjával, nem volt róla jó véleménnyel. Talán az zavarta, hogy ő se kereste igazán a fia társaságát, ahogyan én se Dakotáét. Ez amolyan egyezség volt kettőnk között, hogy meghagyjuk a másiknak a teret a szülői teendőkkel kapcsolatban. Ennek ellenére én is mindig küldtem valamit -, pénzt - Dakota születésnapjára, és Hugo is mindig kapott valami apróságot, habár ő többnyire tárgyi dolgokat. A tizedik szülinapjára kapott kisautót egészen biztosan a mai napig nagy becsben őrzi, annak idején ki se lehetett rángatni a kezéből. - Valójában egész könnyű beszélni a makacs fejével, csak tudni kell az embernek megfogni a gyenge pontjait - feleltem szórakozottan egy kacsintással a mondatom végén. Habár a fiam makacs volt, nem kezelhetetlen. Néha rövidebbre kellett fogni a gyeplőt ahhoz, hogy az ember szót tudjon érteni vele, de ezt a kis barátnője biztosan jobban tudta. Fogalmam se volt, hogy mióta lehetnek együtt, minden esetre a Facebookos képek arról árulkodtak, hogy boldogok, legalábbis mosolyogtak a képeken. Az élet arra már megtanított, hogy nem minden mosoly boldog a kamera előtt. A mi családunkat is hányszor fotózták annak idején, és egyáltalán nem vidámságra okot adó indokból. Egészen meglepődtem, hogy a kislány beinvitált. Egy biztos, mindenképp modorosabb, mint a saját véremből való gyermek. Ha Hugón múlik, akkor már a lépcsőház ajtót az orromra csapta volna. Először egy pillanatnyi tétovaság ült ki az arcomra, majd örömteli mosoly. Feltételezhetően ez volt a napom legörömtelibb pillanata. - De, nagyon szívesen, ha nem zavarok - rutinosan léptem át a küszöböt. Megannyiszor jártam már ebben a lakásban, sokszor vitával végződött, és valaki sértetten hajtotta nyugovóra fejét aznap. Többnyire a fiam gőzölt be valamilyen jelentéktelen dolgon, ami egyébként szóra se lenne érdemes egy átlag hétköznap. A konyhába érve leültem a pult melletti bárszékre, és fél lábam megtámasztottam a szék lábait összekötő gerendán. Felkönyököltem a pultra, majd az ujjaim összefontam magam előtt. - Egy expressot szeretnék két cukorral tej nélkül - szóltam a lánynak, mikor a géphez érve elkezdte lefőzni a fekete életelixírt, amit napi több pohárral is könnyedén lehörpintek. - És mióta vagytok együtt a Hugoval? - érdeklődtem egy kissé szánakozó pillantással, miközben a háttérben monoton zörgött a kávéfőző. Bökte a csőröm elég rendesen ez a kérdés tekintve, hogy az elmúlt években teljesen kimaradtam az életéből. Bár biztos nem gondolta, de azért fájt ezzel együtt élni. - Köszönöm - feleltem, mikor elém került a pohár, szinte rögtön bele is kortyoltam. - Legközelebb én is szívesen meghívnálak minálunk egy kávéra, a feleségemnek is biztosan legalább olyan szimpatikus lennél mint nekem - a nejem, amellett, hogy kétségtelenül gyönyörű nő volt, a személyisége is egészen elragadó. Értékelte a szigort, és a rendet, ami számomra is fontos tényező volt. Jesset is meglehetősen jól nevelte abból ítélve, amit én láttam.
------------------------------------------------------ now that time flew away ---------------------------
- Ó, hát köszönöm. Majd megmondom nekik - sosem gondoltam volna, hogy a színjátszással töltött évek nem arra treníroznak, hogy majd mondjuk egy szép napon óriásplakáton díszelegjen az arcom a Broadwayen, vagy a londoni West Enden, hanem például arra, hogy arcizmom se rezdüljön, amikor a saját apám valami hülye, nevekre vonatkozó bókkal akar bevágódni a fia vélt barátnőjénél... az a baj az impulzív döntésekkel, hogy legalább ötven százalék (esetemben úgy érzem, néha több) esélyünk van arra, hogy nagyon hamar megbánjuk az adott döntést. Én már most bánom kicsit, hogy akkor én most ebbe a jelek szerint tényleg belementem. Nem mintha nem szállhatnék ki bármelyik pillanatban, mégcsak erőlködnöm sem kellene, és Fito bizonyára két jól megválasztott mondat után úgy érezné magát, mintha egyszerre öntenének a nyakába jégkockákat és gyújtanának be a segge alá, de valahol kíváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni. Nem szeretnék az lenni, de kíváncsi vagyok rá. Nem csak ő nem ismer engem, tulajdonképpen én sem ismerem őt. Az ember döntései persze elég sokat elárulnak az emberről magáról, de azért - ha akarok - tudok olyan objektív lenni, hogy Fitót nem biztos, hogy anyám, vagy épp Hugo szemein keresztül lehet a leghelyesebben megítélni. Ebben a szent percben mondjuk épp eléggé hajlok rá. Még hogy a Maggie egy különösen jó névválasztás lenne. Miért? Vajon most homályosítsam fel arról, hogy ez a Magdalena becézése? Beszélgessünk aztán talán a Bibliáról is? Mindegy.
Kitárom az ajtót, afféle invitáló mozdulattal, kedélyes mosollyal, aztán be is teszem magunk mögött. Bacon a kosarából épp csak félig nyitja ki a szemét, egyébként a jelek szerint nem különösebben zaklatja fel, vagy érdekli, hogy épp beengedek valakit a lakásba. Fogalmam sincs, vajon találkozott-e valaha Fitóval, de az a legbiztosabb, ha ebbe nem megyek bele. Mondjuk rá kell jönnöm, arról sincs sok fogalmam, hogy Maggie valójában mit tud, és mit nem a családunkról, vagy Hugo körülményeiről - aggódhatnék ezen, görcsölhetnék azon, hogy hitelesen adom-e elő a szerepemet, de aztán pillanatok alatt rájövök, hogy ez az egész egyáltalán nem számít. Eszem ágában sincs apámat örökké átvágni. Előbb-utóbb úgyis találkozni fog Maggie-vel. Hugo húzhatja, halaszthatja a pillanatot, de kétlem, hogy ne hívná meg az apját az esküvőre, szóval legkésőbb 2021. márciusán lehull a lepel. (Drámai énem kimondottan szórakoztatónak tartaná az eshetőséget, ha Fito ott világosodna meg.) De, ha előbb... hát az sem baj. Nem az én gondom. Akár a csillagokat is lekamuzhatom itt az égről, akkor sem fog rájönni talán a turpisságra, azt már megfigyeltem, hogy Hugo tényleg mesterien kerüli a vele való érintkezést, illetve beszélgetést. Úgy sejtem, nem mesélt túl sokat Maggie-ről, ami jelen esetben nem fog együttjárni azzal, hogy Maggie-nek sem mesélt Ramirezékről - Mostanában nem beszél túl sokat rólatok, az az igazság... Jessie néha itt log nálunk, tőle többet tudok arról, hogy még megvagytok, jól vagytok, de egyébként nem gyakran hozza szóba a családot - mondom szinte sajnálkozva, a konyha felé navigálva magunkat, hogy hozzákezdjek a kávéfőzéshez - De... hát, azért a fontos dolgokat annak idején, amikor kezdett komolyra fordulni a kapcsolatunk, elmesélte. Hogy mi történt a lányokkal, hogy a szülei elváltak, ide költöztetek... - úgy sunyom le a tekintetemet, mintha bánnám is, hogy ilyeneket kell mondanom, és véletlenül sem jutna eszembe, hogy firtassam ezeket a kérdéseket. De messze nem vagyok ilyen ártatlan - Dakotával gyakran dumálnak, Skype-on, vagy telefonon.
Bólintva veszem a "rendelést", hát az biztos, hogy a fater nem szívbajos, az az előbbi kacsintás is, istenem, ha kicsit vékonyabb lenne a bőr a képemen, már tutira rémesen kínosan érezném magam (helyette is), de én csak egyetértőleg mosolygok, és tömöm meg a kávégépet, hogy először (mint a tényleg abszolút tökéletes barátnő-alapanyag, ami még életemben nem voltam, attól tartok) neki főzzek le egy presszót. -Ó, hát.... jövőre lesz már tíz éve - mondom egy rövidke, jól kiszabott csendet követően, hangomban enyhe csodálkozással, hát még ezt sem tudja? Maggie-t ez a tény biztosan arcül ütné, ennek megfelelően, mintha csak zaklatottságot akarnék leplezni pottyantok cukrot a kávéba, kicsit megkevergetem, mielőtt Fito elé tolnám a pultra, aztán magamnak is elkezdem lefőzni a feketét - Érdekes egyébként, ugyanazon a környéken nőttünk fel, mégsem találkoztunk soha, az egyetemen ismerkedtünk meg - váltok aztán olyasfajta fesztelen fecsegésre, ami mintha csak azt hivatott volna megakadályozni, hogy ezen a ponton kellemetlenné, vagy netán kínossá váljon a közös hallgatásunk azon a tényen merengve, Hugo tényleg mennyire elszeparálta életének két nagyon fontos részét. Egyébként ezen tényleg csodálkozom - nem egészen így képzeltem a helyzetet, én például minden súrlódásunk és minden menekülésem ellenére mindig felveszem a telefont, ha anyám hív, még akkor is, ha tudom, hogy tutira fel fog idegesíteni, vagy garantáltan össze fogunk veszni valamin.
Lelkes - bassza meg, szinte hálás - mosollyal fogadom a szívélyes invitálást, na meg persze, kötelező jellegű bókolást, mintha csak ezt idahaza a ház urától (komolyan már...) nem kapnám meg, és tényleg nem lenne más vágyam Hugo barátnőjeként, mint a szüleivel smúzolni - Az tök jó lenne. Egy ideje már próbálom megértetni Hugóval, hogy az embernek mégsincs két családja, csak egy, és nem jó őket teljesen kirekeszteni az életünkből, hiszen mégis csak a családunkról van szó... nem szeretném, ha hosszútávon végül megbánná, hogy mostanában így viselkedik - mit mostanában, feltehetőleg jó ideje, de Maggie-ként szent elhatározásom, hogy pont úgy viselkedek, mint ahogy a normális emberek viselkednének. A küszöbön felbukkanó váratlan vendégeket beinvitáljuk, kávéval kínáljuk, a pasink szüleit mindig, minden körülmények között tiszteljük, a család szentségét nem vonjuk kétségbe, és véletlenül sem vitatkozunk az élet olyan nagy igazságaival, mint hogy a "családnál nincs fontosabb". - Szóval... jó lenne, ha beismerné, hogy ez az egész butaság, és mondjuk egyszer átmehetnénk hozzátok együtt. Olyan régóta együtt vagyunk, hogy... hát, azért én valamennyire már családként gondolok rá, nem igazán tudom belátni, ebbe hogy fér bele, hogy ő még csak be sem mutatott nektek. Az édesanyjával is nagyon szívesen megismerkednék egyszer... de nem is tudom, lehet, ez még elképzelhetetlenebb - pont úgy viselkedni persze még messze nem jelenti azt, hogy voltaképpen ne azért csinálnám ezt az egészet, hogy valamit csak úgy hétköznapian, mintegy véletlenül... felkavarjak.
If you want to keep a secret, you must also hide it from yourself
Dakota & Fito
Durva fájdalmat éreztem a mellkasomban, amikor a fiam barátnője felemlegette a „lányokat”. Igazán régen éltük már azokat az időket, amikor többesszámban kellett -, vagy inkább lehetett – beszélni róluk. Ha bármivel kapcsolatban szóba kerültek, akkor próbáltam elzárkózni, úgy tenni, mintha nem is létezne a probléma. Hiszen Dakota több száz kilométerre élt, Natalie pedig megmaradt örökre négyévesnek az emlékezetemben. Az ilyen pillanatokban pedig, mikor valaki egy ilyen kegyetlen szóval, mint a lányok, megforgatta a gennyes sebben a mocskos ujjait, mindig iszonyat fájdalom fogott el. Egy kicsit nehezebben lélegeztem, miközben egyik pillanatról a másikra öntött el ismét az érzés, hogy apaként kudarcot vallottam. Elvesztettem a lányom. Mind ezt a világ felé -, ez esetben Hugo aktuális barátnője felé –, nem igazán kommunikáltam. Mindössze egy hosszabb pillanatra elrévedt a tekintetem a semmibe. Megállt az óra az idő azon töredékében, míg a fejemben ismét a rendőrségi rádiók zaja csengett vissza. Immáron húsz éve nem tudtam szabadulni ennek az emlékétől. Nyomorú egy húsz év volt, még ha nehezemre is esett ezt kimutatni, vagy bárkinek is beszélni róla. Még a drága feleségemnek is csak igazán ritkán voltam hajlandó feltárni a szívem ezen lakattal lezárt részét, ami Natalie emlékét őrizte, aki örök időkre a kislányom marad. Dakota neve rázott vissza a valóságba. A fájdalmas igazság az volt, hogy így tisztán kimondva az ő nevével is rég találkoztam. Utoljára mikor Peytonnal valamin telefonon vitatkoztunk, akkor hallottam viszont a csengését. Ő is olyasmi tabu volt a családunkban, amit mindenki tiszteletben tartott. Nem véletlen, mert ahogyan a „lányok” épp úgy a „Dakota” megnevezés hirtelen repítette a pulzusom az egekbe. Döbbenettel töltött el, hogy Hugo a tudtom nélkül beszélget a húgával. Felfoghatatlannak tűnt, hogy sose beszélt róla annak ellenére, hogy ezek szerint „gyakran dumálnak”. Valószínűleg, ha ez a fiam száján csúszott volna ki ilyen könnyedén elképesztő veszekedésbe torkolott volna a beszélgetés, de Maggievel nem akartam üvölteni. Bár őszintén legszívesebben azonnal felhívtam volna Peytont, hogy ő erről tud-e. És ami még ennél is fontosabb, hogy ő szokott-e Hugoval beszélgetni? - Dakota? – kérdeztem vissza kíváncsian, mintha csak egy „valóban” szócska csúszott volna ki a számon. Viszont ebben a hat betűben benne volt minden létező feszültségem, kételyem és haragom egyszerre. – És jól kijöttök Dakotával? – hangsúlyoztam ismét a nevet. Persze ez a kérdés se volt olyan ártatlan, mint amilyennek egy külső szemlélődőnek tűnhetett egy családi szituációt nézve. Ramirez körben ez annyit tett, hogy burkoltan rákérdeztem milyen is ő. Néha ugyanis -, bármennyire is furcsa - eljátszottam a gondolattal, hogy milyen nővé cseperedett a lányom. Mégis sose volt merszem felnyitni azokat a borítékokat, amik a dolgozószobám polcán sorakoztak Natalie egyik játékmackója mellett. Féltem a mardosó fájdalomtól, ami ram zúdult volna a levek tartalma láttán, amiket Peyton küldött Dakotáról. Egy idő után már nem számoltam, de úgy nagyjából harminc boríték várakozott arra, hogy erőt vegyek magamon egy napon. De még mindig nem éreztem úgy, hogy elbírná a szívem ezt a terhet. Örök életemben megvoltak a sajátos reakcióim dolgokra. Semmi nem árulkodott jobban a feszültségemről, mint a folytonos matatásom. Sokszor sikerült kontrolálnom ezt a kényszer cselekvést, de ezúttal utat tört magának, és ritmusosan dobolni kezdtem az ujjaimmal a pulton. Közben figyeltem Maggiet, ahogy elkészíti nekem a kávét. Helyes lány volt. Furcsa mód a szemei egészen hasonlítottak Peytonéra, akika tekintetével az ember lelkébe látott. Szinte tökéletes hasonlóságot mutatott, amit két dolognak lehetett betudni. Hugonak vagy igen komoly anyakomplexusa alakult ki az évek során, vagy igazán jó ízlése volt nők terén. - Tíz éve… - morfondíroztam el a válaszán. Nem lepődtem meg túlzottan. A fiam elég hamar elköltözött, és kivont az életéből szinte teljesen. De valamelyest mégiscsak fejbe vágott a tíz év ténye. A Maggievel eltöltött néhány perc egyre inkább kezdett rámutatni arra, hogy fogalmam sincs mi történik Hugoval mostanában. – az gombócból is sok – nevettem végül fel a saját viccemen. Inkább kínomban kacarásztam, mintsem a forró boldogságtól. Átvettem a kávét, és mutatóujjam belefűztem a kis csésze fogantyújába. Egy nagyobb kortyot a számba vettem, miközben hallgattam Maggiet. Elképesztő volt ott ülni. Egyre jobban bántott, hogy Hugo nem mutatta be korábban. - Áhh, csak nem te is texasi vagy? – ezen a pontom már biztos voltam Hugo anyakomplexusában. Az a szem, na meg Texas, szinte újra éreztem Mathis illatát az orromban. – San Antonio környékéről valósi esetleg? – akkor még annak az esélye is megvolt, hogy ismerem a szüleit, bár nem voltam sose az a szociális alkat. Nem igazán haverkodtam a szomszédjainkkal sem. Ráadásul akkoriban sok időt töltöttem el Texas másik végében a támaszponton. Őszinte, már-már elégedett mosollyal konstatáltam Maggie reakcióját az invitálásomra. Teljes szívemből örültem neki, hogy egy olyan lány került a fiam mellé, aki talán végre meg tudja vele értetni, hogy bármennyire is idegenkedik a családunkban történtektől, akkor is egy család vagyunk. Többször próbáltam neki elmondani több lehetséges módon is, hogy attól még, hogy megpróbál kizárni az életéből, én ugyan úgy az apja fogok maradni. És bár lehet ő nem így éli meg, de ő akkor is a fiam, akit feltétel nélkül szeretek. Az egy másik kérdés, hogy szóváteszem, ha nem megfelelően viselkedik, és a tisztelet legapróbb jelét se mutatja. - Bármikor szívesen látunk titeket. Ha egy órával előtte odatelefonáltok, és éppen otthon vagyok, akkor is nyugodtan jöhettek, de még jobb, ha előrre megbeszéljük, mert akkor tudom a beosztásomhoz igazítani. Tulajdonképpen már a hétvégén át is jöhetnétek Alyson úgy is bélszínt tervez csinálni. Elképesztően bánik a fűszerekkel – úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, aki elé belebegtettek egy darab csontot. Hugo sokszor nem vette fel a telefont, ha látni akartam, akkor autóba kellett ülnöm, és bekopogtatni ide, mert ő sose keresett, hacsak nem valami anyagi problémája akadt. Így mindig ünnepnap volt a házunkban, ha Hugo haza merte tolni a képét. - Ha bármire szükséged lenne, szükségetek lenne, nyugodtan kereshetek. Bár ezt elvileg Hugo pontosan tudja -, habár gyakran úgy éreztem, hogy ő egy teljesen másképp gondol a pénzügyi juttatásaimra, mint ahogy én tekintek rájuk. – Ne vedd magadra, elég zárkózott fiú kiskora óta, nehezen dolgozta fel a lányokkal történteket. Az anyukájával pedig legjobb tudomásom óta azóta nem beszél, hogy elköltöztünk -, persze legjobb tudomásom szerint Dakotáról se tudtam. -, de azt meg tudom ígérni, hogy az én feleségem odáig lesz érted. Mindig is szeretett volna egy hozzád hasonló lányt – ha éppen otthon voltam gyakran került elő a téma, hogy Alyson lassan eléri a kort, mikor már igen kicsi az esélye a gyerekvállalásnak. Ő pedig, mint egy gyermekes anyuka, nagyon szeretne még egy kisgyereket tudni a házban, lehetőleg egy kislányt, de igazából neki mindegy lett volna, míg az a közös babánk. Én pedig, mint három gyerekes apa, képtelen lettem volna újra kezdeni mindent a legelejéről. Túl öregnek éreztem magam ehhez, túl megfáradtnak.
------------------------------------------------------ now that time flew away ---------------------------
Nem tudom megállapítani, van-e bármilyen hatása, vagy lesz-e később bármilyen következménye a szándékos kegyetlenségemnek. Ha én tényleg Maggie lennék, bizonyára nem emlegetném fel a “lányokat”, és “Dakotáról” sem jutna eszembe beszélni, bár azért tegyük hozzá, nem én rugózok itt premier plánban olyan dolgokon, mint család, a téma egyszerűen csak adja magát. Elvégre “menyasszony” vagyok, és a házasság a régi nagy könyvek szerint a családról szól, én pedig (vagyis Maggie) épp készülök beházasodni Ramirezékhez. Teljesen normális, hogy tudjak dolgokról. Gondolom normális lenne az is, hogy a tudásommal tapintatosan bánjak, de annyi tapintatosság van bennem most, hogy semennyi. Talán nem is érdekel, egy kicsit sem, okozok-e a meglepetésen túl bármiféle fájdalmat. Lehet, annyit nem is tudnék, mint amit én most érzek, amikor Fito látszólagos szenvtelenséggel mondja ki a nevemet, és úgy érdeklődik arról, jóban van-e Dakota Maggie-vel, mintha legalábbis lenne köztünk bármiféle kapcsolat, hogy aztán megkérdezhesse erről a másik oldalt is… - Én azért elég ritkán szoktam vele beszélni, Hugo eléggé… hogy is mondjam, protektív - adom elő a mondatot egy ábrándos mosollyal, amivel felnézek a kávéfőzésből, és akkor most finoman fogalmaztam, mert ugye, mint tudjuk, Maggie sok mindenre számított, csak rám nem az életében, semmilyen formában. Hé, amúgy máris találtam valami közöset Maggie-ben, meg az apámban! Tökre fog örülni, ha majd egyszer rájön, hogy átvertem - Mintha más nem is beszélhetne a tesójával, csak ő - vonom meg a vállamat könnyedén, de hát gondolom, Maggie-ként már előrelépésnek kell tartanom, hogy legalább Dakotáról tudok, míg Hugo családjával még úgy sem találkoztam, hogy egy városban élnek velem. Megfordul ugyan a fejemben, hogy mondjam azt, hogy persze, szuper jóban vagyunk, és kezdjek el érdekes dolgokat mesélni magamról, de… végül nem visz rá a lélek. Ez a pasas még csak fel sem ismer. Miért osztanék meg vele dolgokat saját magamról?
- Tényleg nem kevés - nevetgélek úgy a tejért kutatva a hűtőben, mint ahogy szerintem azt a Maggie-féle rendes lányok tennék - Még az egyetemen találkoztunk, aztán… - a szabad kezemmel úgy nagyjából a lakás többi része felé intek, mintha csak azt mondanám, ez lett belőle, egy teljes élet, jegyesség, lakás, kutya, hűtő, amiben jobb esetben van friss tej, meg minden, ami kell. Némi családi drámával fűszerezve, hogy véletlenül se legyen túl normális, vagy unalmas. Tejet töltök a saját kávémba, miközben bólogatok - Igen, igen én is ott születtem! Még ugyanabba az általánosba is jártam, mint Hugo, mégsem ismertük egymást - hazudnom kéne, csak nem jut eszembe semmi gyorsan, pedig felnőtt fejjel már érzem, hogy ez rengeteg keresztkérdéshez vezethet arról, Maggie hol lakott, kik a szülei, meg egy csomó minden, amiről nem is nagyon tudok, mert szerintem Hugo nem is nagyon említette. Általában nem a barátnője (pardon, menyasszonya) szüleiről és gyerekkori otthonáról beszélünk. A vicces inkább az, hogy valójában én sem ismertem korábban Maggie-t otthonról. Más gimikbe jártunk, pedig ott talán több esélyünk lett volna. Két korty kávé között eszeveszetten kutatok az emlékeimben bármiféle infómorzsáról Maggie szüleivel kapcsolatban, arra az esetre, ha felmerülne… lécci, ne!
- Ó, köszönjük, ez nagyon kedves tőletek! - csak el ne hányjam magamat - Ezt a hétvégét igazán nem merem megígérni, de azt igen, hogy beszélek Hugóval. Én szerettem volna, hogy ha az eljegyzésünket hivatalosan is bejelentjük, meghívunk titeket, meg ami ilyenkor illik… de ehhez azt hiszem, még igazán nincs késő, szóval, rajta leszek - ki tudja, talán tényleg elültetem Hugo fülében a bogarat, talán azt kamuzom, hogy megígértem, ott lesznek, aztán menjenek el (Maggie egyébként szerintem annak tényleg örülne), vagy ne és rántsuk le a leplet erről a csúnya színjátékról. Főleg, hogy mire Fito odajut, hogy az új felesége mennyire örülne egy lánynak a háznál, eléggé kinyílik a bicska a zsebemben. Hogy örülne egy lánynak?? Nem jut eszedbe te seggfej, hogy neked már van egy lányod?? Előbb hízelegsz a fiad menyasszonyának ilyenekkel, mint neki?? Fel is emelem a bögrém, egy kicsit megremeg a kezem, betudható remélem ez csak egy rosszul vett lendületnek, ahogy elrejtem a penge vékonnyá feszülő ajkaimat a kávéban. Bassza meg. Bassza meg, bassza meg, bassza meg, nem hiszem el…! - Jó lenne, ha… hát, tudod, ha jövő tavaszra elsimulna minden és el tudna jönni az esküvőre mindenki, aki fontos nekünk, anélkül, hogy emberek ne akarjanak szóba állni egymással, meg ilyesmi - gyerünk, Fito, már felnőtt ember vagy, gondolj csak bele, mit jelentene egy igazi, nagy családos mennyegző…! Nem csak téged, meg a te fiadat, de mondjuk a feleségedet, a régit, meg a lányodat…
Kezdőlap
Még öt év elteltével is vannak Hugonak levelei, amik hozzánk érkeznek. Sajnos, a közigazgatási rendszer bonyodalmai ezt okozzák, hogy apa-fia kommunikációkat kell lefolytatnunk akaratunk ellenére. Habár vele ellentétben a levél ürügyeken kívül is lenne rá affinitásom, hogy csak úgy felhívjam telefonon, és megkérdezzem tőle, hogy megy a munka. De Hugo még arra se hajlandó, hogy hivatalos ügyek -, ráadásul az ő ügyei – intézése érdekében felvegye a telefont. Ilyenkor kicsit elfog az érzés, hogy elbuktam szülőként, mikor a gyerek az ötödik hívásra sem reagált. Tulajdonképpen hihetném azt is, hogy meghalt, vagy az árokban fekszik eszméletlenül, kiszolgáltatva, de ő még erre se hagy lehetőséget, hogy ilyeneket képzeljek a dolog mögé, mert ő egyszerűen ilyen. Neveletlen. Gondatlan. Felelőségtelen. Bunkó. Megbuktam volna szülőként? Biztos volt benne hibám, de azellen nem tehettem semmit, hogy falat épített kettőnk közé. Elhatárolódott minden kommunikációs lehetőségtől.