Néma Áh!t formálnak az ajkaim, mint akinek éppen most vált világossá valami, ami eddig nem volt az és ehhez még az állam is feljebb szegem valamelyest. Amit hamarosan pár kisebb bólogatás követ. Az időhúzással egyébként nincs bajom – édesebb az a gyümölcs, amit tovább hagynak érni ugyebár –, de a kettős és különösen a két egymástól teljesen ellenkező irányba tartó jelzésekkel nem igazán tudok sok mindent kezdeni. Határozottság. Pont ezért szeretem, kivételt pedig kizárólag a tárgyalóterem jelenti, ott is akkor, amikor a másik fél – vagyis nem az ügyfelem – részéről szagolom ki, mert ilyenkor a legkönnyebb valakit behúzni a csőbe és akarom szerint alakítani az ügy sorsát. Van, amikor hasznosnak találom, de az nem az olyan helyzetekre vonatkozik, mint ez a mostani. A gyakorlatiasság minden ízében jelen van az életemben és szeretem, hogy ez így van. A kiszámíthatatlanság viszont nem tartozik a nagy kedvenceim közé. Eszemben sincs megszakítani a mondandóját, így csendben és néhol enyhén ráncolódó szemöldökkel hallgatom végig. Mikor szembe kerül velem, a kezeim a derekára vándorolnak a víz alatt és ha szorosan nem is, de határozottan tartom meg. A csók nincs ellenemre, ugyanolyan, ha nem nagyobb lelkesedéssel fogadom és viszonozom. Elégedetlenül morranok az elhúzódása tett kísérletre és a fröccsenést elkerülendő, elfordítom a fejem, megvárva, míg alább hagy a pancsolós kedve. El azonban eszemben sincs ereszteni. Mi több, amint megérzem a ficánkolását, úgy vonom magamhoz közelebb, szorosabbra szabva a kettőnk közé mért, amúgy is limitált távolságot. Úgy mozdulok, hogy megforduljunk és megint az ő háta nyomódjon a medence falának. - Akkor beszéljünk nyíltan. – Kezdek bele és kicsit oldalra billentem a fejem, miközben az arcának apró részleteit kezdem tanulmányozni. - Szimpatikus vagy, kedvellek. Jó a humorod, veszed a lapot, érdekes a társaságod és nem mellesleg izgató vagy. Eléggé az.. – Arca élének tanulmányozásáról az ajkaira majd végül a tekintetére térek át, mire befejezem a mondatot. - ..úgyhogy a következő a helyzet; felnőtt nő vagy, én pedig felnőtt férfi. – Változik a tartásom és hamarosan átkarolásból a derekára fognak rá két oldalról a kezeim, hogy aztán egy nagyobb lendülettel emeljem ki a vízből és ültessem a medence szélére, ahová hamarosan magam is követem, mellette foglalva helyet. - ..és eszemben sincs játszadozni veled. Bízom benne, te is hasonló véleményen leszel fordítva, ezért.. – Feltápászkodom és a kezemet nyújtom felé a folytatás mellé: - ..a választás most a tiéd teljes egészében; elviszlek valahová – ne aggódj, semmi nem fog történni a beleegyezésed vagy az akaratod nélkül, de ha valamit nem akarsz, akkor azt mondd ki kerek perec, ami pedig nincs ellenedre, azt ne szabotáld –, vagy szépen elköszönünk egymástól és mindketten elkönyveljük egyetlen kellemes estének a mait, aztán hazaviszlek. – Megismerkedtünk egy szórakozóhelyen és nem életünk nagy Ő-jét keressük. Jól elvoltunk, de elértünk ahhoz a ponthoz, amikor el kell döntenie, akar-e bármilyen folytatást vagy sem. Mindkettő elfogadható és nincs is vele semmi baj, de találgatni nem akarok a továbbiakban. Jah, az én türelmemnek is van határa.
Annyira kínosan érzem magamat, és legszívesebben világgá menekülnék, ha már ő nem tette, és végighallgatta a túlságosan zavaros, és néhol már kevésbé összetett gondolatmenetemet. Néha egyszerűen csak be kellene fognom a számat a saját kezemmel, és a tenyerembe motyogni inkább, hogy ne adjam a külvilág tudtára azokat a gondolatokat, amik csak számomra nem furák. Azonban bárhogyan is nézzük, magamtól nem tudnék távolabb kerülni, így maradok, és próbálom nem ennél is lejjebb ásni magamat abban a bizonyos gödörben. Solomon türelmes velem, és magam sem tudom melyik eszement ötletemmel vagy mondatommal érdemeltem ki, hogy még egy próbálkozással próbálja aláásni kislányos zavaromat, hogy helyére felébressze azt a nőt, akinek valójában kellene lennem. Nem mondom, hogy valahol mélyen legbelül nem létezik, hiszen olyan hevesen tudok vitatkozni a kedvenc szereplőimmel, vagy a vendégeimmel, hogy még önmagamat is meglepem ezzel, de akkor mégis hol rejtőzik? Úszási kísérletemet megakadályozva von közelebb magához, én pedig egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, ahogyan csapdába ejt a medence falánál, én pedig újra tekintetének rabjává válok. Nem szabad elrontanom, nem szabad tönkrevágni az esélyeimet, mert az biztos Lola, hogy még egy ilyen pasival nem fogsz összefutni, mert egyszerűen ezt műveled. Most az egyszer önként fogom be a számat, és nem érzek késztetést arra, hogy közbeavatkozzak valamilyen értelmetlen szöveggel, mellyel általában zavaromat, vagy önmagamat igyekszem leplezni.
Figyelemmel követem a tekintetét, ajkainak mozdulatát beszéde közben, és ami a legfontosabb, hogy megértek minden egyes szót anélkül, hogy elkalandoznék akár egy másodpercre is. Enyhén bólintok válaszomként, mellyel folytatásra késztetem őt. Fogalmam sincsen, mit szeretne majd mondani, és őszintén egy kicsit tartok attól a reakciótól, amelyet kiválthatott belőle az előbbi kis produkcióm. Huszonöt vagy Lola, jócskán benne a felnőtt kor tartományában, viselkedj is úgy! Remélhetőleg ez a kis figyelmeztetés bőven elég lesz a továbbiakban, és ösztönzően fog hatni rám. Azonban ahelyett, hogy őrültnek titulálna, - nem ez lenne az első eset, - kedves szavakkal illet, melytől érzem, hogy belül tomboló zavarom arcomra is halványpiros árnyalatot fest, de az utána kikívánkozó mosolyt sikerül elfojtanom. Nem azért, mert nincs rám hatással a mondanivalója, hanem azért leginkább, mert nem akarom, hogy komolytalannak vegyen, amikor igyekszik még menteni a menthetőt. Őszintén csodálom őt ezért, és még mindig nem térek észhez, hogy melyik párhuzamos univerzum következtében lesz a magamfajta lánynak olyan oltári nagy szerencséje, hogy a társaságát élvezze. Az már valahogy valósabbnak tűnik, hogy önmagamhoz híven igyekszek mindent elkövetni, hogy ez az ellenkezőjeként süljön el. Komolyan nem vagyok néha normális, ez már teljesen biztos. - Solomon... - mondom ki most a nevét minden egyéb szuperhősös jelző nélkül, miközben Ő kiemel a medencéből, és könnyedén csatlakozik hozzám, én pedig igyekszem felvenni a fonalat a jelenlegi beszélgetés közben, de úgy tűnik, szerencsére még teljesen képben vagyok a történések közepette. Szólásra nyitnám ajkaimat egy pillanatra a beszéde közben, de végül mégsem teszem, mert túlságosan is érdekel, hogy mire készül jelen pillanatban. Felpillantok rá, amikor álló helyzetbe tornássza magát, majd kezemet az ő tenyerébe helyezem, és miután már a saját lábaimon állok, csak ezután osztom meg vele a véleményemet a folytatással kapcsolatban. - Először is, nem állt módomban nekem sem játszadozni veled, ahogyan te is említetted az előbb, vagy húzni az időd, bárhogyan is jött le. - fogom két kezem közé barna tincseimet, hogy kicsavarjam belőle a vizet, hátha így jobban száradásnak indul, majd csak ezután indulok meg a földön lévő ruhámért. - Kedvellek én is, Solomon. Valami eszméletlen hatással vagy rám, melyet ugyan nem tudok megmagyarázni, de nem is akarok, mert tetszik. Mellesleg lenyűgöz a türelmed vagy a bátorságod, nem is tudom, minek nevezzem ezt, ami arra késztetett, hogy maradj. - engedek meg magamnak egy mosolyt, mikor megállok egy pillanatra, és felmérem az általam viselt vizes fehérnemű állapotát. Törölköző ugyan nincsen a helyszínen, és ha van is, azokat elzárva tartják, így nincs más lehetőségem, mint így magamra ölteni a kezemben lévő anyagot. Kint még ilyenkor is eléggé nagy hőség van, emiatt viszont nem kell azon aggódnom, hogy nem fogunk megszáradni, vagy egyéb hasonló balesetek. Könnyed mozdulattal bújok bele a ruhámba, majd ahelyett, hogy körbeforognék, mint egy kutya aki a farkát kergeti, odasétálok hozzá, és megállok előtte háttal, hajamat pedig kezeim segítségével fogom fel, hogy ne zavarja őt. - Felhúznád, kérlek? - pillantok hátra a szemeibe a vállam felett, majd csak azután igazgatom meg a ruhám alját, és engedem el az eddig fogságban tartott barna tincseimet. Már csak a cipők maradtak hátra, melyekbe belebújva nézek körül a táskám megtalálása érdekében. - Veled tartok, és nem azért, mert a kíváncsiságom hajt, hanem mert ezt akarom. Egyáltalán nincs ínyemre a dolog, hogy ilyen könnyen hagyjalak megszökni, és különösen élvezem a társaságodat. - vonok vállat szórakozottan egy mosollyal egybekötve, majd most vetek egy pillantást magamra. - Fantasztikus. Úgy nézek ki, mint egy domborzati térkép. - megadóan kifújom a levegőt, és a vállamra akasztva a táskámat pillantok fel a szemeibe, miután az uszoda kulcsát is előhalásztam. - Indulhatunk? - érdeklődök tőle, miközben a hajamat babrálom, mely egy darabig biztosan nem fog megszáradni úgy, ahogyan a ruhámban reménykedek.
A pirulás nem kerüli el a figyelmem, de nem teszek semmit sem azért, hogy ezt az ő tudtára is hozzam. Teljesen egyértelmű, hogy nem feltétlen érzi magát annyira kényelmesen az adott helyzetben és ezt pedig végtelenül sajnálom. Általában eszembe sem jutna ennyire élesen és nyíltan tálalni – ugyan már, ki az a hülye, aki így nyírja ki a hangulatot?! – esetében azonban rá kell jöjjek; nem úgy működik sok tekintetben, mint a legtöbb nő. Arra hogy miért, több tippem is volna, de egyik sem olyan, amit illene megkérdezni – vagy ami rám tartozna –, így megtartom az elméleteimet magamnak és a rákérdezés helyett, valami teljesen más felé nyúlok. Vagy bejön vagy nem, az esélyek pontosan ugyanolyanok mindkét irányban. ..és bejön. Legalábbis úgy tűnik, hogy nem annyira könnyen akarja feladni, legyen bármi is az oka annak, amiért eddig pont az ellenkezője tűnt az utolsó pár percben. Egy szusszanással veszem tudomásul a hallottakat és hirtelen nyúlok a dereka után, hogy magamhoz húzzam, mielőtt még a ruhájáért indulna. - Ha valóban tetszik, hogy hatással vagyok rád, akkor hagyd, hogy lehessek is. – A szempárjáról a tekintetem újra a számomra oly vonzó ajkaira téved és a szavakat is pontosan oda ejtem, de végül eleresztem anélkül, hogy újra kóstolót vételeznék a csókjából. A magam ruháihoz lépek és előbb a pólót venném fel, amikor megjelenik előttem. A finom nyári anyag gyorsan kezd átnedvesedni a vizes fehérnemű tetején. A cipzár helyett azonban előbb a melltartója kapcsa után nyúlok. - Enélkül kényelmesebb lesz. – Nem, nem azért mondom, mert férfi vagyok és le akarom varázsolni róla bár ez is tagadhatatlanul a pakliban van, hanem mert ténylegesen is így gondolom. Nem fog megszáradni rajta így és rosszabb lesz, ha csak azonban a foltokban lesz vizes a ruhája, ahol az alsóneműhöz hozzáér. Ezt elkerülendő pedig egy időben azzal, amit mondok, már ki is kapcsolom a pántokat. Ujjaim még egy késleltetett másodpercig a bőrén pihennek, majd elveszem a kezem. - Vedd le, addig elfordulok és utána felhúzom a cipzárt. – Más esetben nem tenném. Nem fordulnék el, de tekintve, hogy úgy tűnik, hiába vagyok rá akármilyen hatással is, nem hiszem, hogy szívesen venné a rá szegeződő kékjeimet. Betartom a szavam és amíg letornázza magáról a melltartót, felkapom a pólómat. Mielőtt azonban a nadrágom után nyúlnék, megfogadom a magam tanácsát és az alsótól megszabadulok. Akar a halál csurom nedves lenni a száraz anyagdarabok alatt. Csak akkor fordulok vissza felé, amikor már elintéztem a magam öltözékéből legalább ezt a néhányat és most már készséggel húzom fel azt a bizonyos cipzárt az ő ruháján is. - Nos, ezt nagy örömmel hallom. – Ahogy a fémsín fogai egymásba kapcsolódnak tenyereim a vállain simítanak végig és magam felé fordítom szelíd határozottsággal. - Ígérem nem leskelődök és próbálj meg ne kiakadni. – Figyelmeztetem, ahogy leguggolok elé. Könnyed mozdulatokkal simítok fel a szoknyája alá, a combjai két oldala mentén, hogy aztán az alsóneműje szélébe akasztva az ujjaimat, lehúzzam róla. A szoknya mindent takart, de ezentúl még ráadásul érdeklődve figyelem a vonásait és, ha nincs ellenére a dolog, akkor még ráadásul féloldalas és pimasz mosolyt is villantok rá. - Parancsolj. – Átnyújtom a remélhetőleg megszerzett ruhadarabot, majd felmarom a zakómat és belelépek a cipőimbe. A magam vizes ruhadarabját a karomra hajtott zakó zsebébe gyűröm, jó helyen lesz az ott. - Szerintem csinos vagy. – Pillantok rajta végig, majd a karommal intve engedem előre, hogy menjünk csak. Amíg bezárja az ajtót, addig szerzek egy taxit. Betessékelem, majd mellé ülök magam is és bemondom a címet. Manhattan egyik központi részéhez igyekszünk. - Minden oké? – Fordulok felé, a tenyeremet pedig ismételten a térde felett illesztem a combjára, ezúttal azonban nem simítok rajta feljebb. Nem tart sokáig, míg megérkezünk. Az egyik toronyház előtt tesz ki a taxis és az ajtóban magam elé engedem. - Jó estét Mr Riddle ..és a kisasszonynak is. - Bólint felénk a portás, én pedig viszonozom a gesztust. - Bob. – A lift felé terelem magunkat és abba beszállva az épület nagyjából közepén lévő emelet gombját nyomom meg. Csupán két lakás van az adott szinten és ahogy nyílik a felvonó ajtaja, alkalmi társaságomat előre engedve lépek ki mögötte. Jobb oldal felé indulok el, azon az ajtón díszeleg a nevem. A kulccsal nem kell soká bajlódjak, a bejárat pedig hamarosan feltárul. - Csak tessék. – Invitálom beljebb és bízva abban, hogy nem állunk meg a lábtörlőn, ha már idáig eljöttünk, lépek be én is, remélhetőleg úgy, hogy becsukhassam az ajtót mögötte. - Szóval.. itt lakom. – Habár ez nem nagy titok, attól még prezentálom, a nagyon modern és éles vonalakkal rendelkező – sok fém és üveg felületet felhalmozó –, legénylakást. A bejárat a nyitott és tágas konyha és nappali légterébe juttat és én a konyhapult – ami gyakorlatilag szigetet képez a helyiségben – felé indulok meg. Elszórom a kezemben szorongatott zakót közben. - Az első kérdésem, hogy kérsz-e egy pohár bort? A második, hogy éhes vagy-e? – Előveszek egy palackot és két poharat is, de mielőtt még kitölteném, megvárom a válaszát.
A meglévő izgatottság mellé most különös nyugodtság is száll meg, mely a gondolataimat veszi célkeresztbe. Nem akarok visszatáncolni a döntésemtől, és most túl nagy elhatározottság dúl bennem ahhoz, hogy még egy másodpercre is megforduljon a fejemben az ellenkezője. Kedveltem őt, ez tény, és ezt már ő is pontosan jól tudja. Ahogyan azt is, hogy zavarodottságom epicentruma a hozzá fűződött vonzásból fakad, és hogy bármennyire is akarok parancsolni néha elviselhetetlen, ugyanakkor kacifántos személyiségemnek, még mindig erősebbnek bizonyul, mint kellene. A ruháimért indulok, de előtte a karjai fogságában kötök ki. Az ismerős szempár ismét magára vonja minden figyelmemet, a szívem pedig olyan tempóra kapcsol, hogy legszívesebben odakapnék, nehogy túlságosan feltűnő legyen ez a fajta irányíthatatlan érzelem a részemről. - Nem foglak megakadályozni ebben. - mosolygok fel rá, mert ugyan az este folyamán már nem egyszer megtettem, most mégis komolyan gondolom szavaimat. Túl sokszor mondtam ellent önmagamnak, vagy a saját akaratomnak ahhoz, hogy most már kiálljak az érzéseim mellett, és ne szabotáljam annak a személynek a közeledését, aki jobbá tette az estémet. A ruhával kezdetben meggyűlik a bajom, ezért az ő segítségét kérem. Otthon még megoldom a cipzár felhúzását a tükör előtt, itt viszont már kissé neccesebb a helyzet. Egyik lábamról a másikra helyezem az egyensúlyomat, és vizes tincseimbe túrok két kezemmel, hogy hátul egy laza kontyot képezve belőlük felfogjam annyi időre, amennyi szükséges a cipzár felhúzásához. Mielőtt azonban ez megtörténne, ő egy másik ötlettel rukkol elő, és kimondatlan kérdésemre a választ a melltartóm lazább tartása adja meg. Már jól ismert mozdulatokkal válok meg a víztől áztatott anyagtól, mégis mosolyt csal az arcomra Solomon úriemberhez méltó viselkedése, és a futólag tett érintés, mely bőröm felületén köszön vissza. - Hm, szóval kellemesebb. - jegyzem meg csak úgy mellékesen magamnak egy hümmögés kíséretében, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, mennyire igaza van. Szabadon engedve a hajamat nyúlok alá két kezemmel, hogy egy kis tartást adjak neki, amikor a keze a vállamra simul, majd egy könnyed mozdulattal ismét szembekerülök vele. Érdeklődően követem végig tekintetemmel, ahogyan leguggol elém, és érintésével combom két oldalán időzik el, hogy megszabadítson a hátra maradt vizes fehérneműtől. - Nem ígérhetek semmit. - játékos mosoly terül el az arcomon mégis lélegzetvisszafojtva követem az általa létrehozott eseményláncot, melynek következtében a külvilág jelentéktelen tényezővé válik számomra. Képtelen vagyok szavakba kifejezni az érzéseimet, és őszintén nem is szeretnék felesleges fecsegésekbe bocsátkozni, mert attól félnék, hogy ez a pillanat szertefoszlik, és csak a fejemben élt ez idáig is. A jelenbe visszazökkenve emelem meg egyik, majd másik lábamat is, mint eddig passzívan létező segítség, és amikor a kezembe kapom az egyetlen darabot, amely még visszatartott minket az indulástól, a hangomat is sikerül megtalálnom. - Köszönöm. - ejtem ki a szavamat abba az utolsó józan gondolatba kapaszkodva, mely még velem maradt, miután a többiek fejvesztve rohantak el társaságom tettei miatt. Magamhoz ölelve a cuccaimat pörgetem a megfelelő kulcshoz a markom fogságában tartott csomót, amely egy óvatlan pillanatban majdnem a földre hull, de még időben sikerül megragadnom.
A nyugodtság érzés mely már egy jó ideje uralja a szervezetemet, a taxiban ülve sem csillapodik. Egyszerűen nem áll módomban rágörcsölni a velem történő eseményekre, vagy zavaromba feledkezni, ahogyan korábban is tettem. Szeretném élvezni hátra maradt időnket, melyet együtt tölthetünk, hiszen minden bizonnyal utána csupán két idegen leszünk egymásra, és semmi több, ami lássuk be, így is van rendjén. Nem voltam valami nagy pasizós alkat, hiszen legutolsó pár hónapos kapcsolatom akkora kudarcba fulladt, hogy az összest csalódásnak könyveltem el, és eszem ágában sem volt bármelyikkel is szóba állni azok után. Most viszont, hogy akadt egy olyan személy, akire érdemes figyelmet és időt szentelni, nem én akarok lenni az est elrontója. Solomon keze újra a combomon nyugszik meg az út hátralévő részében, én pedig mielőtt választ adnék a kérdésre, lepillantok a kezére, és az enyémet rásimítva tolom egy kicsivel feljebb. - Teljesen rendben van minden. - mélyedek el egy kis ideig a szemeiben, és egy mosollyal nyugtázom oltári nagy szerencsémet. Ötletem sincsen, hogy merre tartunk, de ahogyan egyik esemény követi a másikat, úgy válik világossá, hogy a lakása lett a következő helyszínünk. Illedelmes köszönés után szállok be én is a liftbe, de kissé szótlanul babrálom táskám hosszan lenyúló pántját. Nem telik bele sok időbe, hogy a lift ajtaja komótosan kinyíljon, én pedig Solomon lakásában találjam magamat. - Hűha.. - jegyzem meg elismerően, miután körbepillantok, bár ugyan nem vagyok otthon a lakberendezés világában, de felismerem, hogyha valami elnyeri a tetszésemet. A táskámat felakasztom, hogy most kevésbé irritálja pántja a vállamat, majd csak ezután sétálok én is abba az irányba, amely felé ő is indult. Kérdésére felfigyelek, majd csak egy kósza tincsem, fülem mögé igazítása után válaszolok rá. - Éhes nem vagyok, de a bort szívesen elfogadom. - Micsoda meglepő fordulat tőlem, de most túlságosan sok minden zajlik bennem ahhoz, hogy az amúgy nagy étvágyamra koncentrálhassak. - Az én lakásom kissé olyan, mintha Alice csodaországát ötvöznénk Charlie és a csokigyár világával. Lakberendezési katasztrófa, ahogyan azt egyik barátnőm mondaná. - nevetek fel halkan, és egy kissé eligazgatom ruhámat, mert nem igazán vagyok hozzászokva ahhoz, hogy fehérnemű nélkül járkáljak, vagy úgy általában a helyes férfitársasághoz sem. Miután egy pohár borral leszek gazdagabb, megköszönöm, és odasétálva elé emelem ismét koccintásra poharamat. - Ma már tettünk egy kísérletet azokra, akik lenyúlják az italunkat és úgy tűnik tökéletesen bevált. Most iszunk a: Le a ruhákkal! elvre? - szórakozottan fejezem ki érdeklődésemet, miközben felveszem vele a szemkontaktust.
Hangtalan szusszanással eresztem el és nyugtázom, hogy ez alkalommal határozottan jelentett ki valamit, amit később nyugodt szívvel hozhatok fel, ha esetleg megint a tétovaság kerülne felszínre benne. Határozottan tetszik egyébként ez a fajta magabiztosság, féloldalas, de elégedett mosollyal a képemen vonulok én is a szétszórt cuccaim felé, hogy szépen elkezdjem összeszedegetni azokat. Rögtön azután, hogy az ő holmijain is túl estünk. Igen, mi ketten. Nincs olyan férfi a Föld hátán, akinek ne tetszene a látvány vagy az éppen érkező kérés – bár való igaz, vetkőztetni jobban szeretünk én is, semmint öltöztetni –, de még ezzel együtt is vagy pláne emiatt tartom magam ahhoz, elsősorban inkább az vezérel, hogy tudom: baromi szar lesz, ha átázik a ruhája ott, ahol a fehérneművel érintkezik. Egy laza, torokhangú Aham-ot hümmögök a visszakérdezésére, ami inkább jóváhagyásnak tűnik, azonban nem állok le elemezni, hogy miként is szánta, mert a lényegen egyáltalán nem változtat. Szó nélkül hagyom, hogy nem tesz ígéretet azzal kapcsolatban, amire kértem, ettől függetlenül azonban odarajzolódik a képemre egy kaján kis vigyor, amint sikerül akadálymentesen megszabadítanom az alsóneműjétől. Arról meg nem kell tudnia, milyen szűkölőnek élem meg a helyzetet egyébként, amikor uralkodva minden ösztönösségemen visszaszolgáltatom neki az elbirtokolt, falatnyi anyagdarabot. A távozás viszonylag eseménytelenül zajlik, leszámítva azt az apróságot, ami komolyabb nyelésre késztet, mikor a taxiban feljebb csúsztatja a tenyeremet a combján. Azt mondta nem fog játszadozni velem, így pedig készpénznek veszem – miért ne tenném?! –, hogy bizony többen is benne lenne, mint amit eddig sikerült összehoznunk. Ez pedig.. tetszik. Bassza meg, kurvára tetszik.
A lakásom számomra teljesen átlagos. Vagyis.. pontosabban még nem elmélkedtem azon, hogy másoknak mennyire számít lenyűgözőnek vagy sem. Mióta beköltöztem, szinte semmit sem változtattam rajta, azon kívül, hogy bebútoroztam és mindenhol jogi témájú szakkönyveket szórtam el, utóbbit sokkal inkább csak a munkám hozadékaként, semmint szándékosan. Takarítónő gondoskodik a rendről és tisztaságról hetente kétszer – sosem vagyok itthon, amikor ténykedik –, aludni meg nagyon is megfelel, annál több időt nem igazán töltök itt(hon). Bólintok a válaszát követően és elkezdem kinyitni a száraz, vörösbort, majd pedig mindkét öblös pohárba töltök belőle, amiből az egyiket a kezébe adom, amint felmartam mindkettőt a pultról. - Komolyan? – Mosolyodok el szélesebben a lakásáról hallva. - Van valami különösebb oka vagy csak simán így érzed jól magad… basszus, nagyon nem értek a lakberendezéshez... – Az én lakásom kifejezetten rideg és steril hatást kelt, ami nekem tökéletesen megfelel, mert nem használom másra, mint ahol a dolgaimat tartom és alszom. Funkcionális. Az viszont, hogy mások miként és főleg miért dekorálják ki az otthonukat, nekem totális rejtély, mindig is az volt. Elhúzom a számat és szembe helyezkedem vele, majd pedig csilingelő hangú koccintásra emelném a poharamat, de végül megállok a mozdulat közben még azelőtt, hogy összecsókolózhatna a két üveg. - Hm.. – Szusszanok egyet röviden, de a szót nem adom vissza neki. Még nem. - ..más esetben nem kérdezném meg, de biztos vagy benne? – Azt gondolom nem kell újra áttárgyalnunk, hogy mindketten felnőtt emberek vagyunk és akárminek is szánta ezt a tósztot, nekem igen egyértelmű jelentése van. Viszont tekintve az elmúlt este eseményeit, jobbnak látom inkább kérdezni és előre tisztázni a dolgokat.
Mihelyst képes vagyok olyannyira elengednem magamat, hogy már csak Solomonra, és az előttünk álló úti célra koncentrálok, a kezem automatikusan téved rá az övére a taxiban ülve, hogy a tisztességesként induló érintést enyhe célzás szempontjából bűnösebb pontok felé tereljem, mely a bennem lévő izgatottság érzést csak még inkább fokozásra bírja. Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak, melynek nyomát többször is érzem az elkövetkezendő percekben is. A hely számomra ismeretlen, azonban nem kell sokat várnom, hogy megtudjam következő helyszínünk kilétét. Nem vagyok olyan mélyen ebben az egész elrendezéses témában, de még nekem is sikerül elámulnom az előttem elterülő látvány miatt, melyet ugyan túlságosan szűkszavakban, azonban kifejtek neki is, egyben pár szóban mesélve a biztonságos kis vackomról, amit évek óta magaménak tudhatok. Gondolataim élénk képként vetítik elő otthonom különböző pontjait, és rá kell jönnöm, hogy mennyire más világban élek a társaságomhoz képest. Ugyan viszonylag ég, és föld vagyunk minden szempontból, azonban ez kevésbé lényeges, mivel pár órás ismeretségünk alatt nem tapasztaltam tőle mást, mint türelmet, és kedvességet, megfűszerezve azzal a kiakasztó humorral, mellyel szerény személyem is előszeretettel hozakodik fel.
Mellesleg ahogyan az meg van írva, kétlem, hogy bármikor majd újra egymás útjába sodor minket az élet, szóval úgy vagyok vele, hogy hozzuk ki a legjobbat az egészből, és vetkőzzük le azt a falakat felállító személyiséget, aki általában vagyok, ha a férfiakról van szó. Meg azt az előítéletes banyát is, aki az étterem falain belül uralkodik el rajtam minden egyes alkalommal. Néhány rossz szokást egyszerűen lehetetlen hátrahagyni, hiába próbálkozunk. Halkan felnevetek, mikor igyekszik szavakba önteni a lakberendezéses témát, végül egyszerűen csak feladja. Mennyire át tudom érezni ezt. - Nagyon színes, és mintás, meg említettem már, hogy színes? - érdeklődök jót mosolyogva a jellemzés után, végül tovább folytatom. - Mások szerint egy káosznak hat kívülről, nekem viszont az életemnek, és ha a saját kis világomat nem tudom uralni, akkor hogyan legyen képes kordába tartani ezt a nőszemélyt? - célzóan magamra mutatok, mielőtt a kezemben lévő borral csökkenthetném a közöttünk lévő távolságot. Direkt előhozakodok kezdeti beszélgetésünkkel, és az este azon pontjával, amikor mi végül is összeakadtunk. Nem mondom, hogy most hálálkodni fogok a srácnak, aki próbálta lenyúlni az italomat, de csendben egy alig hallható köszönömöt mondok el, és abban reménykedek, hogy ilyen távolról is meghallja, ami emberileg lehetetlen. Azt viszont nem mondhatom, hogy én nem próbáltam meg. Tekintetem ismét Solomon íriszeit kutatják, és szinte gondolkozást nem igénylően ugrik be a következő indok, mely arra késztethetné poharainkat is, hogy egymáshoz érjenek. Ma már megtapasztalhatta, hogy félreértések, és az össze-vissza beszélések terén eléggé jeleskedek, mellyel vagy bajba sodrom magamat, vagy...igen, legtöbbször bajba sodrom magamat, és nincs más verzió. Most viszont tisztában vagyok szavaim minden egyes betűjével, és amit kimondok, azt úgy is értem. Eleget beszéltem ma már félre ahhoz, hogy mostantól nyíltan beszéljek vele, ahogyan ő is megtette nem egyszer, és nem kétszer, hogy rendbe rakja velük a fejemben kavargó zűrzavart. Érdeklődően fürkészem arcának vonásait, melyeket legszívesebben felfedeznék, viszont mégsem cselekszem ebbe az irányba. Számomra még kissé kérdéses reakció ütközik ki az arcára, amitől fejben már egyből elindulnék a saját összezavarásom lejtőjén, most mégis visszafogom magamat, hiszen csak így kerülhetem el újabb akcióját saját magam szabotálásának. Kíváncsian fürkészem az engem vizslató szempárt, és előszeretettel időzök el bennük, ha tehetem, miközben ő kifejti azt az érzelmet, melyet én sem tudtam figyelmen kívül hagyni. Kérdése nem váratlan a kacifántos esténket tekintve, mégis valamiért jól esik, hogy biztosra akar menni a dolgokkal kapcsolatban. Válaszadásom előtt mosolyogva harapom be alsó ajkamat, miközben a cipőm orrát tanulmányozom, majd nem sokat időzve ezzel a tevékenységgel lépek közelebb hozzá. A pultra helyezem a kezemben lévő poharat, és az ő kezében nyugvó pohár is ugyanerre a sorsra jut. Egyik kezemet arcára simítva állok enyhén lábujjhegyre, melynek következtében ajkaim sikeresen fedezhetik fel Solomon ajkait, kezem pedig ezzel egy időben utat nyerhet a fiú felsője alá, hogy kellemes simítással térképezze fel a kidolgozott hasfalat. Lassan töröm meg a kettőnk képezte varázst, és pillantok fel ezek után a szemeibe. - Eléggé biztos válasznak tűnt ez neked? - nem bírom ki, hogy ajkaim ne terüljenek el szélesebb ívben arcom mentén, miközben a közöttünk beállt közelséget egyáltalán nem szakítom meg.
Szusszanással egybekötött nevetéssel reagálok rá, majd bólogatva adom a tudtára; bizony mintha említette volna, hogy színes a lakása. A magam részéről egészen biztosan megőrülnék hosszabb távon egy színkavalkád kellős közepén. Jobban kedvelem a letisztult és egyszerű formákat és árnyalatokat. A káosz nem mondhatni, hogy jellemző volna rám, nem is szeretem. A rendet és az átláthatóságot viszont annál inkább, abban érzem jól magam. - Azt mondják, a zseni a káoszon is átlát, más teóriák szerint meg éppen abban érzik jól magukat. Mindegy, akárhogyan is, ha te jól érzed magad a.. – Közelebb hajolok és a hangomat is elmélyítem egy hangyányit. - ..színes, mintás és legfőképpen színes.. – Szándékosan ismétlem meg a szót, ahogyan ő is tette, alig egy perccel ezelőtt, majd elhajolok a bizalmasra szabott távolságból. - ..lakásodban, akkor nem számít, hogy mások mit gondolnak róla. Ami nekik káosz, neked épp nem az. – Le van ejtve, hogy kinek tetszik vagy nem tetszik, nekem legalábbis ez a véleményem a dologról. Én se törődök azzal, hogy mások szerint mennyire jó az vagy sem, ahogyan példának okáért élek. Ha nekem megfelel, akkor az a lényeg és ezzel nincs tovább a történet. Érdeklődéssel figyelem, ahogy egyre közelebb araszol hozzám. Nincs ellenemre a dolog, annál lelkesebben szemlélem viszont. A kérdést pedig fel kell tegyem a váratlan és kevéssé kellemes meglepetések elkerülése érdekében. Enyhén oldalra billenő fővel szemlélem, egyetlen pillanatra sem elvonva róla kékjeimet, amikor kiveszi a kezemből a poharat és a sajátjával együtt a pultra teszi. Halk morranással veszem nagyon is jó néven, ahogy a keze puha érintéssel vándorol a pólóm alá. Balommal a tarkója magasságában marok a barna tincsei közé és ajkai után kapva viszonozom a csókját, míg másik mancsommal a derekánál fogva húzom közelebb magamhoz. Nem túlságosan vagyok elégedett, mikor elhúzódik, de szó vagy egyéb jelzés nélkül hagyom, a választ azonban nem szavak megformálásával szeretném megadni neki. Újra az ajkaira forrok, minden létező levegőt ellopva előle, miközben a nyári ruha anyagán át gyűrök a bőrébe és ha lehetséges, akkor még közelebb húzom magamhoz. A haját eleresztem és hamarosan a dereka két oldalára tapasztom a tenyereimet, hogy aztán egy könnyed és hirtelen mozdulattal ültessem fel a pult szélére és, ha közben leesnek a poharak, hát pont nem érdekel. A ruha alsó szegélye alá nyúlva szántok bele tenyeremmel combjának selymes bőrébe a külső oldalról, egészen a csípőjéig feltolakodva. Ajkait, nyelvét még mindig magamnak akarom és eszemben sincs elereszteni, ez alól csak az lesz kivétel, amikor oxigénhez kívánom juttatni magunkat. A vádlija után nyúlva igazgatom a lábait a csípőm köré és a feneke alá nyúlva emelem meg, hogy a konyhából a hálóba vigyem.
Egy könnyedebb beszélgetésbe bocsátkozunk, melynek fő témája a lakások kibeszélése. Pontosabban az én lakásomé, amely a maga valójában egyfajta káosz, számomra pedig az otthont jelképezi. Hozzászoktam már a színes kiegészítőkhöz, amelyekkel nap, mint nap körbeveszem magamat, így a változásra nem igazán adnám a fejemet, ha arra kerülne sor. Valószínű totál összezavarna minden, és a végén nem találnék semmit, az pedig az én esetemben több mint szerencsétlen dolog lenne. Megmosolyogtatnak szavai, hiszen érzek benne némi igazságot. Kezdetleges válaszként csak egy egyszerű bólintással kezdek, végül szavakban is megosztom vele a véleményemet. - Teljesen igazad van. Egyedi zseni uralkodója vagyok a még egyedibb káoszomnak. - halk kuncogás hagyja el ajkaimat, végül egy mosollyal nyugtázom magamban, hogy ezt a témát is kiveséztük. Nem akartam már elbizonytalanítani őt, ahogyan magamat sem. Cseppet sem éreztem, hogy visszakoznom kellene a történtek után, csupán ki akartam kapcsolni teljesen, és azt szerettem volna, hogyha ebben neki is szerepe lenne. Egy estére vágytam zavaros gondolatok, és megválaszolatlan kérdések nélkül, mely az eseményeket tekintve tökéletes irányba haladt. Olyan természetesnek érzem cselekedeteimet, ahogyan teszek egy lépést közelebb hozzá, és kezemet az előbb oly szeretettel fürkészett arcvonásokhoz érintem, miközben engedek a csábításnak, és egy csókkal biztosítom be magamat, és ezzel szavaimat is.
Lehet, hogy az este folyamán nem egyszer ébresztettem benne bizonytalanságot, most azonban ennek ellenkezőjét szeretném elérni. Azt akartam ily módon a tudtára adni, hogy már nem fogok visszatáncolni, és csak reménykedem benne, hogy sikerrel jártam. Nem igazán vágyok arra, hogy akár egy másodpercre is megszakítsam a pillanatot, mégis ahhoz, hogy kérdésemet feltegyem, muszáj ezt a lépést alkalmaznom. Ismét beleveszek a kék mélységbe, és örülök, hogy még azelőtt kimondtam, amit ki kellett, mert most biztos nem találnék szavakat. Az este elején érzett vonzás minden egyes eltelt perccel csak tovább fokozódik iránta, és ami egy buta elszólásnak indult, mostanra már valósággá vált bennem. Kíváncsiságom újra felüti fejét szervezetemben, azonban a választ egészen másképp kapom meg, mint ahogyan azt sejtettem. Közelebb von magához, ajkai újra az enyémet fedezik fel, én pedig ugyanilyen hévvel viszonzom kezdeményezését. A szívem kolibri szárnycsapásait megszégyenítő ütemet vesz fel, mely akkor sem kíván csillapodni, mikor könnyedén a pultra helyez. Apránként fészkelődök, szeretnék minél közelebb kerülni hozzá, ahogyan azt emberileg még lehetséges, és úgy tűnik most ő is ezen ügyködik. Érintése nyomán bőröm felforrósodik, és most először az este folyamán ezernyi érzésem kavalkádja közé a türelmetlenség is beférkőzik. Egyszerű mozdulattal válok meg a cipőimtől a lábam segítségével, mielőtt karjait körém fonva emel le a pultról. Ösztönszerűen kapaszkodok meg benne, ahogyan a konyhából a hálószoba felé vesszük az irányt, és már csak az ágy érzékelése után engedem el akkor is csak annyi időre, amíg a hátam mögé nyúlva húzom le ruhám cipzárját, hogy könnyedén kibújhassak majd belőle. Kezemmel lelkesen járom be eközben is a felkarját, a hátát, majd végül elérek felsőjének alsó részéhez, melyet megragadva próbálom megszabadítani a felesleges ruhadarabok egyikétől, addig viszont muszáj vagyok elszakadni ajkaitól. A légzésemet szaporábbnak érzem, miközben újonnan eluralkodó érzéseim ösztönzésével segítem le róla a felsőjét, majd rakom félre az egyik irányba, de tekintetemet akaratlanul is végigfuttatom az elém táruló látványon, amit végül érintés formájában követek. Képtelen vagyok betelni azzal az érzéssel, melyet csókja ébreszt bennem, így mikor kezeim elérnek övcsatjának kioldásához, ismét megragadom a lehetőséget, hogy elidőzhessek a már jól ismert íveken.
Már nem érdekel a lakberendezéssel kapcsolatos téma. Vagy az, hogy mennyire színes a lakása és mennyire rohadtul nem az az enyém. Az se, hogy a poharak a bennük lévő borral együtt szétcsattannak-e a padlón, amikor pultra ültetem fel. Ahogyan kábé semmi sem, leszámítva azt a személyt, akinek újra és újra a bőrébe dörgölöm az érintésem, ízlelem az ajkait és megfosztom a légzés természetességétől. A magaménak akarom. Erre az estére egészen biztosan, jelenleg semmi más nem lebeg a szemeim előtt, sem átvitt, sem pedig semmilyen más értelemben. Újabb egyoldalú birtokháborúba akarok indulni a nyelvéért, az ajkaiért, érezni akarom a porcikáit, amint puszta létezésemmel gyűröm magam alá. Érezni akarom azt is, amikor végül megadja magát nekem és kielégült sóhajjal rombolja le saját maga a még felépített és álló bástyáit. A kurva életbe, nagyon akarom. A türelmetlensége csak további katalizátora a sajátomnak. Ha nem is kapkodó, de kifejezetten gyors mozdulatokkal vágyom érezni mindenhol. A puha tincseit, a koponyára feszülő bőrt a hajzuhatag alatt, a combjait, a libabőrössé pettyeződött lábait. Valami koppan a padlón – nem érdekel mi –, és lefoglal az, hogy magam köré fonjam. Kicsit sem mondanám finomnak, ahogy a feneke alá marok és felemelem a pultról. A hálót csukott szemmel is megtalálnám – pontosabban pont, hogy így sikerül megtaláljam –, elszakadni a csókjától pedig eszem ágában sincs. Az ajtóhoz érve megint felkenem a falra, arra azért vigyázva, hogy fájdalom ne érje, de a hideg felületnek nyomom a saját testemmel, amíg megállok vele egy szűkre szabott percre, mielőtt még az ágyhoz érnénk. A fenekébe markolok, most még a ruhán keresztül, mielőtt ereszteném és habár feltett szándékom lett volna magam megszabadítani a lenge anyagtól, úgy tűnik megteszi helyettem. Éhes tekintettel figyelem, ahogy a cipzár megadja magát neki. Készséggel kapom el a szoknya szegélyét, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőle és amikor ez bekövetkezik, egy percre belefeledkezem az elém táruló, tökéletes látványba. Minden egyes hajlat, domborulat, finom és kecses ív, felfedezni vágyó terület egyre csak kínzó feszültséget kelt és fokoz bennem. Ágyékomba élesen nyilall a sürgető érzés és mielőtt még a felsőm lenne a következő elszórni vágyott ruhadarab újra a csókját akarom ellopni. Megtartani. Kiélvezni. A felsőm levetésében részt veszek, hogy könnyebben gördüljön át az anyag a fejemen és végezze a szoba valamelyik sarkában. A combjai közé férkőzve hajolok fölé és helyezkedem el az ágyon. Tenyerem a lábán szalad egyre feljebb és nem állok meg a csípő kerekedő ívén, vagy a derék karcsú vonalán. Egyre feljebb haladok, elérve a mellét, amit készséggel és nagy lelkesedéssel gyúrok át mielőtt a nyaka felé vinném az érintésemet. Végül pedig a tarkó felé fejezem be a bebarangoló utat, megint a barna szálak közé szalajtva az ujjaimat. Belemorranok a csókjába, amikor az ujjai az övcsatom után nyúlnak, de ez alkalommal nem sietek a ténykedése elébe. Nagyon is finom, amit csinál és többet akarok belőle, hagyom hát, hogy a saját tempójában haladjon.
[A következő reag megtekintése 16 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott. ] Nem tudnám megmagyarázni jelenlegi érzéseimet, ahogyan csupán egy szóban sem kifejezni, hogy mi zajlik le jelenleg bennem, ahogyan biztonságot nyújtó karja körülölel, ajkai pedig hevesebben fedezik fel az enyéimet. Többre vágyom belőle. Ez lenne talán a pontos megfogalmazás? Mert ez is közöttük van, az biztos. Egyik csók után a másikért vágyakozok, érintéseivel pedig ugyanez a helyzet. Könnyű észrevétlenül függővé válni a dolgoknak, és olyan érzésem van, mintha velem is ez történne. Szinte hiányérzetként élem meg, hogyha nem veszhetek el a közelségében, és abban a mámorítóan megmagyarázhatatlan vágyban, melyet intenzíven felébresztett bennem. Abszurdnak hangzik, hiszen csak pár órája találkoztunk először, de a könnyed beszélgetés természetessége magával ragadott. Olyan volt ez által, mintha már számtalanodik alkalommal találkoztunk egymással, és talán ez volt, ami miatt könnyedebben tudtam elengedni magamat, miután megvívtam a fejemben lévő csatákat.
Azt nem mondanám, hogy ismerem, hiszen a magánéleti témákat aligha veséztük ki egy-két információn kívül, és ezzel nincs is baj. Ahhoz, hogy ne gondoljam túl az egészet, és ne legyek az a nő, aki néha előtör belőlem, ennél többre nincs is szükség. Két ember leszünk, két idegenre hajazó ismerős, akik másképpen kerülnek közelebb egymáshoz. A hálóba könnyedén jutunk el, kezem pedig a vállára csúszik, és belecsimpaszkodom, ahogyan a fal felületéhez présel. Szabad kezemmel a nyakát, és a haját cirógatom, testem pedig önkéntelenül csökkenti a közöttünk lévő távolságot, amennyire az lehetséges. Egyfajta birtoklási vágyhoz hasonló érzés uralkodik el bennem, a szívem ütemes dobogása pedig szinte a fülemben köszön vissza, ahogyan kezemmel újra, és újra feltérképezem őt felsőjén keresztül is. Még mindig hihetetlen, hogy ez velem történik, tekintve az este kezdését, amikor ugyanis egy olyan itallal indultam el szórakozni, amelynek még az összetevőit sem tudtam. Szerencsére akadnak még úriemberek, vagyis a mi esetünkben szuperhősök, akik megmentik a bajbajutott hölgyeket. Egyszerű mozdulattal válok meg a mostanra már akadállyá vált ruhámtól, majd a felsőjéért nyúlok, hogy az is a saját szerelésem sorsára jusson. Akarva akaratlanul is végigfuttatom rajta a tekintetemet, és igyekszek minél többet elraktározni a látványból, habár van egy olyan érzésem, hogy egykönnyen biztos nem fogom elfelejteni. Solomon nemcsak a külső adottságai alapján fogott meg, hiszen a vele való beszélgetés, tele félreérthető mondatokkal, és kissé elkalandozó megjegyzésekkel tették őt nekem valahogy még vonzóbbá. Nem sokan kaphatóak a kissé fárasztó humorra, de ő egy volt közülük, és ez kellemes meglepetést okozott. Mégsem tudok szó, - vagy inkább csendes reakció, - nélkül elmenni amellett, hogy mennyire elnyerik tetszésemet a kék íriszei, a mosolya vagy éppen a széles vállai, amelyet ma már nem egyszer érinthettem meg. Hagytam, hogy a térdem szétnyíljon, ő pedig fölém emelkedett, csókunk viszont egy másodpercre sem szakadt meg. Kellemes, és égető érzést hagyott maga után minden egyes érintése, melyek miatt türelmetlennek tűnő érzéseim csak még nagyobb lángon égtek. Az övcsatjához vezetem kezemet, és az ismerős mozdulatsor után a gomb és a cipzár következik. Még utoljára beletúrok a barnás tincsekbe, mielőtt a bennem tomboló vágy hatására egy gondolattól vezérelve fordítanék a helyzetünkön, melynek következtében én kerülök felülre. Elszakadva az ajkaitól adok egy csókot a nyakára és így folytatom végig utamat a mellkasán, miközben ajkaim szinte alig érintik a bőrét. Kezemmel is követem csókjaim útját, és most élvezem, hogy kellemes illata körülölel. Lassan haladok visszafelé az ajkaihoz, és miután tekintetünk összeforr, a füléhez hajolok. - Kellesz... - suttogom fülébe ezt az egyszerű szót, majd incselkedően a fülcimpájába harapok, melytől sikerül belemosolyognom cselekvésembe.
Elégedett, csókba forrt morranással fogadom a törleszkedő közelebb kerülését, a nyakamon megérzett körmök és ujjak érintését, végül pedig az átkarolást a fal mellett ácsorogva. Vagy inkább ahhoz préselve a kicsi, ruganyos és nagyon kívánatos testét. Már régen nem érdekel semmi más, mint a kezemben tartott nő, felfedezni kívánom minden egyes apró porcikáját, ismerni azon hajlatait és domborulatait, amiket előttem talán még más sosem járt be vagy nem úgy, ahogy én kívánom. Felfedezni és tudni mit akarom, mitől reagál a teste úgy, mintha csak valami kicseszett szimfóniát komponálnék rajta. Hallani vágyom az elfojtott sóhajokat, az apró, fogak mögött elhalt nyögéseket és mindazokat is, amelyek kiszabadulva gördülnek le az ajkain. A ruhája elvesztése csak az első lépés, a látványának kiélvezése pedig a következő, nagyon is kellemes része az egésznek, nem mintha volna szelete, amivel kapcsolatban ne így éreznék egyébként. Szabályosan érzem, ahogy kiszárad a szám és csak többet akarok belőle. Magamnak. Ismerni és birtokolni, meghódítani, felfedezni azt, amiről talán maga sem hiszi, hogy benne van. Istenem, mennyi mindent tennék most vele ebben a percben… Már csak a gondolat is felajz és tovább sürget, türelmetlenül férkőzve így a lábai közé, gyorsan, de alaposan felfedező simítással borítva be a testét. A nadrágom gombja és a slicc oldása után – vagy közben, a franc se tudja –, csak egy újabb torokhangra futja. Akarom. Rohadtul akarom, bassza meg. Minden porcikám utána vágyakozik, mégsem kapok többet, újabb lépcsőfoknál állunk meg és nem tudom, hogy ezért csak még inkább szeretném, mi több, vágyom a folytatást, vagy lassan tényleg szó szerint az őrületbe kerget. Elégedetlen szusszanással veszem tudomásul, hogy elszakad a csókból és ízével a számban kísérik sötétlő kék íriszeim a ténykedését. A helyzet változtatás ellen nem volt kifogásom, ez azonban… nem tetszik. Határozottan nem. Egészen addig, míg a mellkasom mentén el nem indul lefelé. Elégedetten hajtom le a fejem az ágyra és átadnám magam a mámorító érzésnek, ha félúton nem gondolná meg magát, amit végül csak fokoz azzal, amit a fülembe suttog. A harapásról már nem is beszélve. Most már tudom, hogy tényleg kínozni kíván. Türelmes voltam. Igazán türelmes és többször is egérutat hagytam, lehetőséget arra, hogy nemet mondjon, hogy kitáncoljon. Megtehetné most is, ha egyértelmű lenne, ehelyett azonban.. Ad és elvesz egyszerre, amivel az tűréshatárom szélére üldöz… Elég volt. Hirtelen kapok a kezei után és fordítom vissza magunkat az ágyban úgy, hogy ismételten alattam legyen, a csuklóit pedig a feje fölött préselem az ágytakaró anyagába, de arra figyelek, hogy fájdalmat továbbra se okozzak neki még csak véletlenül sem. Nem eresztem, balommal lefogva tartom, az ajkai helyett azonban lejjebb haladok a testén, egészen a melléig és a számmal, a fogaimmal és a nyelvemmel veszem birtokba az egyik puha domborulatot, míg a másikat a tenyerem és az ujjaim játéka alá vonom. Hallani akarom, hogy mennyire is kellek neki. El akarom érni, hogy minél jobban benedvesedjen, azt, hogy tudja a játék mindig két irányú és én nem az vagyok, aki végtelenül türelmes marad az utolsó utáni pillanatig is. Hosszasan és ráérősen időzök el a számomra nagyon is izgató porcikáin, nem siettetve, de egyértelműen uralma az időt. - Fordulj a hasadra. – nem utasítom, hanem kérem. A fülébe morranva, inkább suttogva, elrekedt hangon, miközben eleresztem a kezeit, megszüntetve a fogságát ezáltal.
[A következő reag megtekintése 16 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott. ] A különös izgatottság mely órák óta ott tombol a szervezetemben, egyáltalán nem vágyik csillapodni. Talán az ismeretlen helyzet okozza, vagy a titokzatos személy, akit ma este a társaságomnak tudhatok. Szeretek szórakozni. Bár nálam a szórakozás eléggé mást jelent, mint másoknál, de maradjunk annyiban, hogy szeretek. Néha még a szórakozóhelyeken is tiszteletemet teszem, mint egy jelenés a semmiből, és olyan gyorsan, és könnyedén sietek ki az ajtón, amikor már kevésbé élvezem az egészet, mintha ott sem lettem volna. Az, hogy most összeszedtem minden bátorságomat, és egyedül vágtam neki ennek az egésznek, olyan helyzetbe sodort, és olyan pasi mellé, amiről és akiről álmodni sem mertem volna. Egy kezemen meg tudnám számolni mennyi jelentős kapcsolatot tudhattam a magaménak életem során, és ha hozzáadom azokat a kalandokat, amelyek ilyen esetekből származtak, még mindig nem kell elővennem a másik kezemet.
Romantikus alkat lennék, aki a nagy Ő után kutat? Néha. Nem túl kétségbeesetten, de megesik. Aztán valami átkattan, és nem hiszek semmi létezésében, főleg nem a szerelemnek nevezett zagyvaságban, amely az embereket bolondítja meg. Leginkább az utóbbi mostanában a dominánsabb bennem, és bár az este folyamán eléggé sokat vitatkozott a két énem a helyes, és a helytelen dolgok összehasonlítása mellett, mégis az győzött, aki vágyik egy kis szórakozásra, és még inkább az új ismeretségére. Élvezem az érintését, a csókjait, és képtelen lennék akár egy másodpercre is betelni velük. Olyan módon van rám hatással, mint még senki más, és ez az újonnan szerzett érzés őrjítően száguld végig bennem, én pedig még többre vágyom belőle. Fordított helyzetünk hatására elfojtok egy mosolyt, mégis tekintetemmel végigmérem arcának vonásait, felsőtestének íveit. Érzem, hogy a szívem hevesebb tempóra vált a mellkasom fogságában, és mielőtt végiggondolhatnám következő lépésemet, ajkaimat a nyakához érintem. Az illata magával ragad, de nem sokat időzök ezen az egy ponton, mert ugyanazon a vonalon szeretnék végighaladni, amelyet már előbb tekintetemmel feltérképeztem. Lassan teszem meg, ezzel kínozva partneremet, mégis élvezem. Elidőzök rajta, kiélvezek minden egyes másodpercet, melyet vele tölthetek, hiszen ez az este a miénk. Játékos utam végére a fülénél teszek ’pontot’, ahova ugyan csak egy egyszerű szót suttogok, mégis a jelentése kevésbé tekinthető annak, és ezt ő is ugyanúgy érzékeli. Könnyedén kerül felém, egyik kezével pedig a matrachoz szögezi kezeimet. Nem tehetek róla, arcomon a mosoly szélesebb ívet ölt fel, melynek sarkában egy kis pimaszság is megbújik. Csak egy lopott pillantásra futja a kék íriszek irányába, mielőtt előbbi tetteim viszonzásra lelnének, ajkai pedig a mellemet vehetnék célba. Édes nyöszörgéssel reagálok, a szemeimet pedig behunyom az intenzívebb érzés érdekében. Elmondhatatlanul élvezem kényeztetését, melyet még az is fokoz, hogy a kezeim az ő erős kezének fogságában léteznek. A testem ösztönszerűen reagál, az iránta érzett vágy pedig belülről emészt fel a maga türelmetlenségével megfűszerezve. A nevét ejtem ki egyenlőtlen légzéseim közepette, melyek csak akkor képesek csillapodásra, amikor meghallom az ismerős hangot. Beharapom az alsó ajkamat, beleveszve a hangja okozta elemi érzésbe. Kinyitom a szemeimet, a légzésem viszont még mindig az előbbi pillanatok mámorában úszik. A kezeim kiszabadulása után simítom egy pillanatra a tarkójára a tenyeremet, hogy közelebb vonva magamhoz, invitálhassam egy csókra ajkait, és mikor ez megtörténik, végigsimítok arcának vonalán. Elnyújtom a pillanatot, mielőtt nehezen, de elszakadhatnék a ma este már többször is felfedezett ívektől, majd a kérésére a hasamra fordulok, és kezemmel oldalra fésülöm a hosszú barna tincseimet. Biztosan állíthatom, hogy ma mindkettőnk legnagyobb szórakozása az volt, hogy az őrületbe kergessük a másikat, de megmagyarázhatatlan szükséget ébreszt bennem iránta, amelyről képtelen vagyok jelen pillanatban lemondani.
Nem ismerem, így nem tudhatom, csak erősen sejtem, hogy szándékosan várat, mi több, kínoz azzal, amit művel. Mert azt ne akarja velem elhitetni, hogy nem tudja pontosan mit is csinál. Nem tudom eldönteni, hogy ez tetszik-e. Egyfelől, igen. Határozottan igen, mert továbbra is fenntartja vele az érdeklődésem, mi több, eléri, hogy még inkább akarjam.. Már felől azonban.. kicsit sem. Elegem van a játszadozásból, mostanra régen túl vagyunk azon a határon, amikor ez legyen a terítéken. Ez a kettősség pedig bosszant. A leginkább bosszant.. Addig húzza és feszíti a húrt, hogy végleg a magaménak akarom az irányítást – noha ez nem zárja ki, hogy ne vehesse vissza bármikor, ha akarja – és ezzel együtt kérem; forduljon. Megvan rá a magam oka, amit nagyon hamar ő is meg fog tudni, ha megteszi. Ez azonban rettentően lutri, fogalmam sincs, hogy miként is akar majd rá válaszolni. Nem marad más, mint a várakozás, ami hiába nincs elnyújtva, mégis annak érzem. Ajkaimon és a nyelvemen még ott van az íze, a puha halomé, ami egyszerre vált keményen izgatóvá és izgatottá, egyre csak szűkítve a tudatom határait. Abban a tekintetben mindenképpen, amit akarok ami után gyakorlatilag lassan szűkölök. Ezen pedig kicsit sem segített, ahogy vágytól izzó sóhajokkal emlegette a nevemet. ..és ezt, így hallani akarom még.. A csókját nagyon is szívesen veszem birtokba újra, megint felfedezve ajkainak puhaságát és több, mint lelkesen ejtem foglyul a nyelvét ismételten, az oxigén rablásról már nem is beszélve. Morranva eresztem el, noha nagyon is kedvemre van, amikor eleget a tesz a kérésemnek és a hasára fordul végül. Elégedett és éhes tekintettel iszom a látványát, mint valami kibaszott szomjazó a sivatagban a vizet. Több, mint gyönyörű és beindító.. Ujjaimmal puhán érintem a bőrét, elsöpörve pár elkószált tincset az útból. Érzéki csókot hintek a nyaka alá, a gerince vonalára. A felfedezni kívánt utat pedig folytatom, noha egyre kevésbé direkt módon csókolok rá pecsétként a csonttüskék vonulatára. Forró leheletemmel borzolom végig az idegvégződéseket és így haladok rajta egyre lejjebb. A popsihoz érve, jobbommal határozottan gyúrom végig a tenyerem alá eső részt, végül pedig az ágy hullámzása adja meg a jelet arra, hogy lemászok a bútordarabról. Két másodpercet engedélyezek magamnak arra, hogy memorizáljam és kiélvezzem pusztán a látványt, ami közben nem tétlenkedve szabadulok meg a nadrágomtól. A csípője után nyúlok és erősen, de mégis vigyázva markolok rá két oldalról és húzom fel, utólag bocsánatkérően simítva végig a domborulaton, egészen le a combok találkozásának közéhez. Érezni akarom a nedvességét, a puha és bársonyos húst, a birtokba venni kívánt területet. ..és baszki... Annyira finom, annyira kívánatos és annyira akarom, hogy kurvára megfeledkezem minden másról. Jóformán időt sem hagyok a fellélegzésre, az ágy széléhez igazítom őt, magamat pedig az annyira vágyott közelségébe és egyetlen lökéssel veszem birtokba a testét. Forró, szűk és nedves… akarom. Élesen szívom be a levegőt, a válla után nyúlok, magamhoz húzva őt, térdelésre hívva, hogy hátulról átkarolva ölelhessem közelebb. Tenyerem újra a mellére simul, míg lélegzetem a nyakán hal el újra és újra. Szabad kezemmel a lábak találkozását kényeztetem, egyszerre hatva mindenhol a legérzékenyebb részeire. Az éjszaka folyamán még kétszer akarom a magaménak, egyszer fölé hajolva, lábait a csípőm köré fonva, egyszer pedig az ölemben, készséggel hajolva hozzá, tartva a karjaimban, vissza-visszatérve a kebleire. Mire végzünk, csak kimerülten lélegzem mellette, a haját birizgálva, jól eső mámorban úszva, abba a téves ábrándba ringatózva, hogy jelenleg az égvilágon minden tökéletes. - Maradj itt éjszakára. – Fordulok felé, további beszélgetésre azonban alkalmatlanná válok. Magamhoz húzva ölelem át és biztosra veszem, nem fog megszökni a hajnal további részében. Ebbe gondolatba ringatózva adom át magam az álomtalan álomnak.. Reggel a zuhany alatt veszem birtokba még egyszer. Akarom, egyszerűen csak akarom. Csókolni, a számban az ízét-, a tenyerem alatt a testét-, a körmei szántását és annak nyomát a hátamon érezni; hallani újra, ahogy megint a nevemet sóhajtozza és a kis, ajkáról kövéren és édesen legördülő nyögéseket és azok visszhangját… - Éhes vagy? Van nem messze egy kávézó, ahol a palacsinta legalább olyan jó, mint az omlett vagy a gofri. Mit gondolsz? – A zuhanyzó falának támaszkodok fél kézzel a válla felett, míg a másik mancsom az arcáról a nyakára és végül a vállára siklik. - Utána hazaviszlek. – Csókolom meg még egyszer puhán. Nyilván neki is dolga van. Ha nincs, nekem akkor is fel kell készülnöm egy délutáni megbeszélésre, szombat ide vagy oda. Ami a közelében egyáltalán nem fog menni, ezt már most tudom.
[A következő reag megtekintése 18 éven aluliak számára nem ajánlott. ] Olykor elkalandozó figyelmem helyett most a pillanatnak élek, és csak arra a férfire koncentrálok, aki minden szempontból őrjítő hatással van rám. Vágyom az érintéseire, az ajkaira a bőröm mentén, a közelségére. A fülembe suttogott szavaira, a tekintetére és a mosolyára. Képtelen vagyok betelni vele, és úgy érzem, ez az érzés minden pillanatban, amit vele tölthetek, csak egyre inkább fokozódik. Minden egyes csókja egyszerre emészt fel, melynek nyomát először a nyakamon érzem meg. Akaratlanul is elmosolyodok, hiszen őszintén meg tudnám szokni kényeztetésének ezt a módját. Vágyakozó sóhaj tör fel belőlem, és elveszek benne. Az érintéseiben, csókjainak játékában melyek érzéki nyomot hagynak bőröm felületén egy titokzatos ritmust követve. Kimondhatatlanul akarom Őt, mire testem ösztönös reagálása is bizonyítékkal szolgál. Készségesen adom át magamat irányításának, és mikor a pillanatnyilag megszűnni látszó közelség után ismét csökken a közöttünk lévő távolság, a szívem hevesebb tempóra vált. Határozott érintését újra magamon érezve mozdulok vele együtt, belefeledkezve ujjainak mámorító hatásába, melyek egyre inkább mélyebbre sodornak ebben az érzésben. A türelmetlenségre hajazó feszültség egyre inkább növekszik, emelkedik és megkönnyebbülésért sóvárog.
Bódítóan hat minden érzékemre, és jelen pillanatban másra sem vágyom, csak arra, hogy kétségbevonhatatlanul birtokba vegyen, és mikor ez megtörténik, keményen beharapom az ajkamat, hogy visszafojtsam a torkomból előtörni készülő kiáltást. Felemészt, magával ragad, és arra ösztönöz, hogy minél többre vágyjak belőle, miközben én is egyre többet adok neki önmagamból. A légzésem szaporább, hangom nem talál szavakat, csupán az együttlétünk okozta reakciókra képes. A lepedőt markolom, az iránta érzett vágy hatására, mely minden sejtemben felemésztően köszön vissza. Élvezem a közelségét, légzésének simogatását a nyakam mentén. Érzéseim spirálként haladnak végig gerincem vonalán, miközben a mámorító melegség beborít, és mindent felemésztő ködbe burkol ezzel örökre beleégetve emlékezetembe a pillanatot. Az iránta érzett szükség az este többi részében sem csillapodik. Élvezettel tölt el minden egyes perc melyet karjai biztonságában tölthetek el. Rabjává válok a csókjainak, és függője minden egyes mozdulatának, melyek megsemmisítő tempóban hajszolnak a megkönnyebbülés irányába. Soha nem tapasztaltam még ehhez fogható vágyat, amelyet most a közelében birtokolhatok. Senki nem volt még így hatással a testemre, mint ahogyan ő őrjítette meg minden érzékeimet többször is az éjszaka alatt. Nem egyszer hagytam hátának és vállainak bizonyítékot tetszésemet kifejezve, miközben lábaimmal ördögi csapdába fogtam csípőjét, és olykor a nyakába fúrva arcomat csókoltam bele kimondatlan szavaimat. Közös táncunk ritmusát felvéve simultam hozzá, ő pedig a karjait körém fonva vont magához közelebb, hogy az ölében létezve töröljük el egymás minden józan gondolatát, majd végül mindketten együttlétünk mámorának kimerültségében lebegve feküdjünk egymás mellett. Már szinte nem is emlékeztem milyen megnyugtató érzés is ez. Ujjaimmal szántok végig barna tincseimen, légzésem azonban még mindig távol áll a megszokott normától. A szívem ütemesen dübörög mellkasom fogságában, és csak egy kis idő múlva pillantok jelenlegi állapotom okozója felé, akit most úgy tűnik, lekötnek kósza hajszálaim. Szavai meglepetésként érnek, kívülre ugyan ezt nem mutatom, mégsem érzem, hogy ellenemre lenne kérése. Aprót bólintok, végül szavakban is kifejezem beleegyezésemet. - Örömmel. - mosolygok fel rá, és közelebb fészkelődök hozzá, hogy most a mellkasára simítva tenyeremet hajthassam álomra a fejemet. Egy ideig még ébren vagyok, hallgatom egyenletes szuszogását, és elraktározom közös pillanatunkat, majd végül engem is elnyom az álom. Sötétbarna tincseken futtatom végig ujjaimat, másikkal vállának ívén kalandozok, és úgy mosolygok, mintha megütöttem volna a főnyereményt. A zuhanyfejből előtörő cseppek szinte háttérbe szorulnak, és csak néha érzékelhető a jelenlétük. Tekintetem Solomon mellkasára siklik, és végigkövetek két vízcseppet, melyek versenyt játszanak egyre lejjebb haladva a kidolgozott íveken egyre türelmetlenebb tempót felvéve. Továbbvándorolok ajkaira, majd végül a kék íriszeknél állapodok meg, melyekben néha egy kis pimasz csillanást is vélek felfedezni. Szavakat még mindig nem találok, csupán a légzésemre, és annak csillapítására koncentrálok meg az apró harapásnyom cirógatására, melyet az előbb a pillanat hevében teljesen véletlenül okoztam számára. A zuhanyzó falának nyomom a hátamat, és a kérdése közben sem szakítom meg vele a szemkontaktust, a válaszadás előtt viszont az étel gondolatára a hasam nem túl feltűnően ugyan, de halkan jelezni kezd. Elnevetem magamat, és odakapok, hátha ezzel a továbbiakban elhallgattathatom. - Úgy érzem, ezt egy igennek vehetjük. - szórakozottan csillannak fel a szemeim, mielőtt azonban válasszal rukkolhatnék elő, két tenyeremnek keretébe fogom arcát, ő pedig egy csókkal pecsételi le az ajkaimat. Készségesen viszonozom, mégis egy idő után nehezemre esik elszakadni tőle. - A palacsinta és a gofri említésével teljesen megvettél. – játékosan elmosolyodva nyomok még futólag egy csókot az ajkaira, majd a zuhanyzás végeztével a kikészített törölközők egyikét magamhoz veszem, és a készülődésig a melleimnél kötöm meg. A fehérneműim szerencsére már megszáradtak, a ruhámat pedig valahol a hálóban találom meg, a cipőimet meg a konyhában. Kezdeti szétszórtságom után bújok bele az említett darabokba, és igazgatom el fehér ruhám szegélyét, majd a tükör előtt túrok bele még mindig vizes tincseimbe, hogy álljanak is valahogy. Kint már javában süt a nap, és gondolom, az eddigi füllesztő melegekhez képest most sem viselkedik másképp az időjárás, így attól nem kell tartanom, hogy nem szárad majd meg. Egyensúlyérzékem határozottabb énjét előhívva bújok bele az egyik cipőmbe, majd a másikba is, és akasztom le a táskámat a helyéről. - Talán megvagyok. - pillantok végig magamon, és biztosra veszem, hogy zavaros gondolataim miatt nehogy ruha nélkül induljak el.
Lusta vigyor terül szét a képemen a válaszként is beillő korduló hang hatására. - Helyes. – Valamivel halkabban ejtem ajkaira a magam hozzáfűznivalóját és derekánál fogva húzom közelebb még egy utolsó csókra, mielőtt a reggeli témáját teljesen kiveséznénk. - Ezek szerint édesszájú vagy. – Nevetem el magam és közben a kezemmel intek, hogy forduljon meg. A tusfürdő után nyújtózom – szagtalan, mivel nem vagyok oda az erős illatokért, meg azért sem, ha hatszázféle van rajtam egy nap, mint tusfürdő, deo stb. –,és a tenyerembe nyomok egy adagot a flakonból. Ha megfordult, akkor a vállain és a hátán oszlatom szét a víz hatására enyhén habzó anyagot. - Mivel foglalkozol egyébként? – Nem feltétlenül – egyáltalán nem – kapcsolódik ez most ide, de érdekel. Befejezem a végig kenését, aztán magamra is fordítok annyi időt, hogy befejezzem a mosdást. A víz alól kilépve előbb felé nyújtok egy törölközőt, aztán magamnak is marok egyet a tiszták közül. - Ott találsz hajszárítót, ha gondolod. – Bökök az egyik fürdőszobaszekrény felé és aztán nagyjából magára is hagyom a helyiségben, amíg felöltözöm. Öltöny mellett döntök ma is, mint egyébként mindennap, amikor dolgozom és ez alól a szombat sem kivétel. Az egyetlen, amit ma kihagyok, az a nyakkendő, mert a bíróságra nem kell bemennem, főleg azért, mert azaz épület viszont tényleg csak hétköznap elérhető. Úgy látom időközben ő is elkészült és vele együtt magam is végignézek rajta, tetőtől talpig, el nem szalasztva egyetlen apró részletet sem. Jó kedvű, féloldalas mosollyal fejezem be a szemlélődést, hogy aztán a hűtőig battyogjak ki. - Kérsz inni? – Egy palack víz kerül a kezembe és, ha kért, akkor töltök neki is, ha nem, akkor magamnak, mert nekem bizony szükségem van erre, mielőtt még bárhová is indulnánk. Minden reggelt így kezdek még a kávé vagy a reggeli előtt. Ezután azonban nincs szándékomban tovább maradni. - Indulhatunk? – Fordulok még vissza felé és, ha tényleg nincs más, akkor kinyitom az ajtót, amin előre engedem. A bezárással nem kell sokat vacakolni és szerencsére a lift is hamar érkezik. - Jó reggelt uram, kisasszony! - Az aulába kiérve a nappalos portás köszönt és a kezembe nyomja a reggeli újságot. Nem kedvelem, ha az újságkihordó az ajtóm előtt hagyja – meg amúgy se engednek fel akárkit a lakásokhoz, ez a portaszolgálat egyik előnye – ezért mindig tőle veszem át reggel, amikor lejövök. - Simon. – Biccentek egyet felé és átveszem a lapot tőle. - Köszönöm! Legyen szép napja! – Lolát magam elé engedve indulok meg egy másik liftajtó felé. Ez azonban csak kulccsal – ami valójában egy kártya – hajlandó bármit is csinálni. Leginkább azért, hogy a lakókon kívül más ne tudjon lemenni a pincébe, ahol a tulajdonosok autói parkolnak. - Önnek is uram! Viszontlátásra kisasszony! - Mosolyog még az öreg majd visszamerül az olvasásba. - Arra megyünk. – Bökök bal oldal felé, amikor kinyílt az ajtó. Nem kell túl sokat gyalogolni a kék volvoig. A lámpák pillanatnyi felvillanása és halk kattanás jelzi, hogy a zár feloldott. - Tényleg nincs messze, ígérem gyorsan ott leszünk. – Küldök még felé egy mosolyt, az újságot a kesztyűtartó tetejére teszem és beindítom a motort, hogy végre kiguruljunk a mélygarázsból. A zuhany alatt hallott gyomorkorgásból feltételezem, hogy jó lenne, ha nem túl sokáig tolnánk már azt a reggelit. Csupán pár sarokkal arrébb kell csak tényleg menni. A kávézó nem túl nagy, de annál hangulatosabb és ami még fontosabb, van meleg konyhájuk, tehát full reggelit is adnak. Ez pedig igen nagy előnye a helynek. Társaságomat egy szabad asztalhoz kísérem, a pincérnő pedig hamarosan megjelenik két bögrével, amit kérés nélkül meg is tölt kávéval egy Jó reggelt! társaságában, majd tovább áll, időt hagyva arra, hogy kiválaszthassuk, mit szeretnénk majd rendelni. Az étlapok az asztalon vannak eleve. - Köszönjük! – A bögrét a kezembe fogom és beleiszok. Pont így, feketén szeretem.
Kissé zavarba hoz a saját hasam megnyilvánulása, amely előbb adott választ a kimondott kérdésére, mint ahogyan azt szavakban meg tudtam volna fogalmazni. Ennek ellenére elnevetem magamat, mert bármilyen kínos dolgot teszek, még ha a mások előtt is esek el, nem bírom ki, hogy ne szórakozzak egy jót a saját szerencsétlenségeimen. Kezdetnek bólintok egyet a megjegyzése kapcsán, majd csak ezután válaszolok rá. - Eléggé az vagyok. Talán az egyik legnagyobb bűnöm. – vallom be neki elmosolyodva, majd a kérésére megfordulok, és a hajamat eligazítom az útból, amíg ő kellemesen masszírozza be a tusfürdőt a bőrömbe. Akaratlanul is elmosolyodok emiatt, de közben azért igyekszem válasszal is méltatni őt a foglalkozásommal kapcsolatban, mielőtt belevesznék abba az érzésbe, melyet az érintései indítanak el bennem. - A családi étteremben segítek be egyszer konyha, máskor felszolgálás fronton. Az utóbbi a gyakoribb. Egyébként mellette gasztroblogger lennék. – mesélem el neki, hogy mivel ütöm el az időmet. Az egész életem szinte az ételek körül forog, mégsem cserélném le egyetlen percét sem. Szeretem a munkámat végezni, olykor elveszni a főzéshez szükséges hozzávalók sokaságában, és olyat alkotni, amelyet még előtte nem kóstolt más. Új ízeket kipróbálni, valami plusz hozzáadni. Azt hiszem, a főzésnek is megvan a maga művészete. Megköszönöm az általa átnyújtott törölközőt, majd a hajszárítás gondolatára kissé beletúrok sötét tincseimbe, hogy felmérjem a helyzetét, végül most úgy döntök, hogy ezt a lehetőséget kihagyom. Eléggé könnyen szokott megszáradni mindig, és ami azt illeti, oda vagyok azért, ha a hajam természetesen hullámos lesz a víz hatására.
A készülődéssel nem sokat időzök el, mert ha egyszer belelendülök, akkor szokásom szerint elég sok ideig tart engem a lakásom biztonságából kihúzni. Eléggé késős típusként tartanak engem számon, és nem pont azért, mert nem ébredek fel időben, - bocsánat, imádok aludni, - hanem azért is, mert a ruhák kiválasztásával való bajlódás olyan kellemetlenség, amely egészen kicsi korom óta belém van kódolva. Most viszont kizárásos alapon csak egy ruha mellett tudtam dönteni, így időben elkészülök. A cipőmbe bújok bele, amikor Mr. MostLéptemKiAzÚjságból is megjelenik, és nem tehetek róla, de egy pillanatra a szavam is elakad. Nőből vagyok, különösen olyanból, aki a sorozatok sokaságában nőtt fel, és képes beleveszni egybe, ha egy jó pasit lát. Élőben sincs ez velem másképp, ezért nem meglepő reakció, hogy most is ezt teszem. A táskámból előhalászott kis csattal rögzítem hátul a két oldalról összefogott vékony tincseket valami változatosságot csempészve ezzel a hajamnak, majd a kérdésére felfigyelek. - Nem kérek, köszönöm. – bajlódok még utolsó simításokként magammal, majd miután elindulunk, a táskám pántját eligazgatom a vállamon, és próbálok nem lemaradni a nagy nézelődések közepette, vagy akár elhasalni a liftből kilépve. Illedelmes köszönések, és kisebb navigálások árán jutunk el az autójáig, és muszáj elmosolyodnom, amikor megjegyzi, hogy nincsen messze a hely, amelyet úti céljaként tűzött ki. - Bíztam benne, hogy nem most vágunk bele egy világkörüli útba. – jegyzem meg viccelődve, miközben beszállunk a kocsiba, én pedig becsatolom magamat. Őszintén fogalmam sincsen hova készülünk, hiszen ezen a környéken nem sokszor fordulok meg, - sőt egyáltalán nem, - de szeretek megismerni új helyeket, főleg ha még ételek is kapcsolódnak hozzá. Ez olyan, amikor összekötöd a kellemeset a hasznossal, és az azért sosem szokott rossz dolgokat eredményezni. A kávézóban fogadó illatok az étterem hangulatát idézik fel bennem. Az ötletes elrendezés, a kellemes közeg miatt otthonosabbnak érzem ezt a helyet, és legszívesebben beszöknék a konyhába, most viszont mégsem tehetem meg. Solomon az asztalig kísérve is udvariasan viselkedik velem, és ez őszintén tetszik. Találkoztam már olyan pasival, aki az ellenkezőjét tanúsította megismerkedésünk alatt, így jó látni, hogy mégsem haltak ki az olyan hősök, mint az úriemberek. Felmosolygok a pincérnőre, és megköszönöm én is a koffeint, amely valószínű megint egy löketet ad a napom hátralévő részének, majd most végigfuttatom tekintetemet az étlapon, majd egy kicsit lehajtom az arcom elől, hogy felvehessem a szemkontaktust a velem szemben ülővel. - Kóstoltad már a fahéjas palacsintát vaníliás fagyival, és juharsziruppal? – érdeklődök tőle. - Mindenhol a vaníliásat ajánlják hozzá, és a juharszirupot is sokszor kihagyják, de mint titokként elmondom, hogy a citromossal isteni, és erre nagyon kevesen jöttek rá. – halkítom le egy kicsit a hangomat, és el is mosolyodok mellé. - Volt egy olyan időszakom, amikor végig próbáltam majdnem minden ízesítésű fagyival ezt a palacsintát. Akkor fedeztem fel, hogy a fahéj, a citrom és a juharszirup olyan különleges ízvilágot kölcsönöz a palacsintának, amely felejthetetlen. – mesélem el neki észrevételeimet kicsit lelkesebben. - A pisztáciás viszont kerülendő. – teszem hozzá még egy grimasszal egybekötve, és most én is beleiszok a bögrém csapdájában lévő kávéba.
- Ez miért is bűn? – Pofátlan vigyorral a képemen nézek rá. Nem találok túl sok kivetnivalót az édesszájúságban, kinek ez, kinek pedig más a gyengéje. Mindenkinek megvan a maga kryptonitja, hogy így fogalmazzak, visszagondolva az előző esténk egyik fő témájával kapcsolatban. Kedvtelve oszlatom szét a tusfürdőt rajta és eszemben sincs elsietni a dolgot, ahhoz túlságosan is jól esik a puha, selymes bőrbe mélyebben beletolni, majd lágyabb érintéssel elfedni az ismétlődő mozdulataimat. - Úgy hangzik, hogy nem sok szabadidőd van akkor. Saját blogon publikálsz vagy valahol máshol? Éttermekről írsz vagy inkább ételekről? Hogy kell elképzelni?] – A családi bizniszbe való kétkezi besegítést teljesen értem és magam elé is tudom képzelni, ami viszont a bloggerkedést illeti.. nos arról nem túl sok fogalmam van. Nem mondhatni, hogy nagyon otthon volnék a témában, de szívesen meghallgatom, amit mesél róla, már amennyiben van erre bárminemű hajlandósága. Az elkészülés és elindulás nem vesz igénybe túl sok időt, de valójában nagyon izgalmas cselekménysort sem, gy viszonylag gyorsan leérünk a garázsba az autómhoz. Széles vigyorral veszem tudomásul a megjegyzést és a motor beindítása után fordulok csak felé, hogy reflektáljak az imént hallottakra. - Nem mondom, hogy nem kacérkodom a gondolattal, de ahhoz minimum két útlevél is szükséges volna. – Ami nálam biztos nincs és véletlenül pont tudom, hogy ő sem rejtegeti a magáét a ruha alatt. Mondjuk ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne ott a női kis táska mélyén, ami bármibe lefogadom, hogy valójában egy feneketlen katlan, mint a női retikülök mindegyike amúgy. A kávézóba visszatérő vendég vagyok, mondhatjuk úgy is, hogy egy héten ötször legalább ide jövök. Ismerem őket és a személyzet is engem, tudják már, hogy mit szeretek és mit nem, nekem pedig nagyon kényelmes, hogy már nem szükséges átbogarásznom az étlapot ahhoz, hogy eldöntsem mit is akarok és csalódni sem fogok abban, amit végül rendelek. Egyre szélesedő mosollyal hallgatom az ódát a palacsintához. Kifejezetten aranyos, ahogy előadja a tapasztalatait a reggelinek valóval kapcsolatban. - Nem, még nem kóstoltam. Igazából nem mondhatni, hogy nagyon rajonganék az édességért. A legtöbb esetben kihagyom. – Vakarom meg a tarkóm, mindegy pótmozdulatként, ahogy bevallom a magam bűnét, miszerint az édes ízhatás számomra nem feltétlen jelent örömet. - Hányféle ízkombinációt is próbáltál ki tulajdonképpen palacsinta fronton? – Hajolok közelebb és mosolyodok el közben egyre szélesebben. Tetszik, ahogy ekkora intenzitással mesél arról, amit szeret. Sokakban nincs meg ez a képesség vagy báj. - Mit hozhatok? - Libben vissza hozzánk pincérnő és egyértelműen átadom a kezdés lehetőségét az asztalpartneremnek, válasszon csak ő előbb. Mikor megvannak, akkor a fiatal felszolgáló felém fordul a kezében lévő jegyzettömbbel. - Önnek tojás és bacon, narancslével és pirítóssal, de mindezek előtt egy fél grapefruittal, Mr Riddle? - Kedves mosoly ül meg az arcán, amint felsorolja a reggelit, amelyet szinte minden alkalommal választok. Most sem áll szándékomban más mellett dönteni. - A tojást lágyan, a bacont... - ...ropogósan. Azonnal hozom Önöknek. - Fejezi be helyettem a kérést a pincérlány és én egy bólintással hagyom jóvá. Pontosan így szeretem és szeretném is megkapni. - Merre laksz egyébként? – A tekintetem visszafordítom Lolára. Érdekel a válasz, meg amúgy se árt tudnom, ha már egyszer megígértem, hogy haza fogom vinni a reggeli a után.
Tanácstalanul, és kissé játékosan megvonogatva a vállamat foglalom össze az egész édesség iránti bűnösséget a részemről, majd végül szavakban is kifejtem. - Mert ellenállhatatlanok, és bármikor képesek elcsábítani, amikor egyáltalán nem akarom, akkor is. Mellesleg tökre nem okés, hogy néha hajnali háromkor is csokis tortára vágyom. – jegyzem meg nevetve, és most egy kis időre elidőzök arcának karakteres vonásain. Különösen jól esik most az érdeklődése, annak ellenére, hogy meg is lep ezzel. A legutóbbi személy az életemben szó nélkül viharzott el, és még a nevem sem érdekelte. Utólag belátom, hogy talán nem véletlenül volt ez így. Biztos, hogy egy idő után megfejeltem volna a viselkedése miatt. Összeszedem a gondolataimat, mielőtt megfogalmazhatnám neki, hogy mit is csinálok pontosan, amikor nem éppen azon ügyködök, hogy sokkal több közösségi élményt vigyek az életembe. - Igazából ez nézőpont kérdése. Szeretem a munkámat, és szinte mondhatni már szabadidős tevékenységként tekintek rá. Egy saját blogot vezetek, ahova felpakolok pár receptet, amikkel otthon kísérleteztem, vagy éppen éttermeket látogatok meg az új ízekért, és ezekről szóló bejegyzéseket írok. Összefoglalva az a munkám, hogy végigkóstoljak ki tudja mennyi ételt, és ez szerintem ez egyáltalán nem rossz. A családi étterem sok lehetőséget nyújt arra, hogy kiéljem az ételeken a kreativitásomat, és kipróbáljak új ízeket ezáltal. – osztom meg vele mosolyogva. - Gyerekkorom óta a mindennapom részévé vált a főzés, és jó pár családi receptet megörököltem, amelyek egytől egyik különlegesek, és isteniek, ezeket pedig szeretem megosztani az olvasóimmal. Minél több emberhez jutnak el ezek az ízek, annál jobban úgy érzem, hogy egy pluszt adtam a boldogságukhoz. Végül is mindenki szeret enni, nem? Az élen velem. – szórakozottan felvonom a szemöldökömet, de tényleg így éreztem ezek iránt.
Mindig is azt akartam, hogy egyszer majd olyan munkám legyen, amit nem csak birtokolhatok, de szerethetek is. Ha az utóbbi feltétel ott van, akkor az egész szórakozássá válik, és olyan tevékenységgé, amit élvezek. Kezdetben szívesen lettem volna a sztár-pasik segítségére, egy kis öltöztetés, vetkőztetés, meg ehhez hasonló tévképzetek. Azonban mikor rájöttem, hogy túl fiatal vagyok még a börtönhöz, letettem arról, hogy bárkit is minden ok nélkül megmotozzak. Szerencsére azt csinálhatom most már, amihez igazán értek, és semmi szín alatt nem mondanék le róla. Eljátszom én is a gondolattal, hogy lelépek a városból az Ő társaságában, hangosan mégsem fejtem ezt ki neki. Mindig is bírtam az ilyen autós kiruccanásokat, ahol csak megyek, és megyek, és semmi más nem érdekel, csakhogy minél messzebb kerüljek a hétköznapoktól meg az emberektől. Világot látni, egyéb hasonlóságok, de a lehetőség valahogy mindig megúszott. Ezért is csal most széles ívű mosolyt az arcomra a gondolat, hogy akár még benne is lenne, ha a megfelelő iratok ott lapulnának mindkettőnknél. - Ez esetben sajnos erről le kell mondanunk. – biggyesztem le az ajkaimat kifejezve csalódottságomat annak irányába, hogy a terveink meghiúsultak. Mégis ebben a gyerekes arckifejezésben ott van némi szórakozottság is, mert különösen élvezem, amikor elmerengünk olyan témákban, amelyek valóságalapja ugyan csekély, mégis jó érzéssel tölt el a továbbgondolása. Alighogy eltelik pár perc a kávézóban tartózkodásunktól, én már olyan édességekre igyekszem őt rávenni, amelyek hangzásra eléggé sziruposnak, és töménynek tűnnek, de az ízük valami megmagyarázhatatlan. Az pedig, ahogyan néz rám, még inkább lelkesít valamiért a végeláthatatlan szövegelésben, amelyet most a palacsintákról hordok neki össze. Tetettet meglepődöttséggel kapom a szám elé a kezemet, amikor kifejti, hogy nincs oda az édességekért, majd csak ezután szólalok meg. - Ugye tudod, hogy most tépted ki kegyetlenül a szívemet? – érdeklődök tőle egy mosollyal egybekötve, azonban szavaimat csupán viccelődésnek szánom. Nem lehet mindenki annyira oda a cukormázas dolgokért, mint amennyire én. Bár néhanap azt hiszem ilyen emberek nem is léteznek, sőt lehetetlenség, hogy bárki is kihagyja ezeket a dolgokat, de akkor mindig rácáfolnak. - Egyszer, ha nagyon vad és veszélyes életet akarsz élni, kóstold meg. Szigorúan csak a citromosat. – tartom fel mutatóujjamat figyelmeztetve őt erre az apró, ámbár lényeges információra az édességgel kapcsolatban. Kérdésére muszáj elgondolkoznom, és fejben végigfutnom a dolgokat. - Mhm…rengeteget. – hümmögök kezdésként. - Olyan sok palacsinta van, és mellette megannyi lehetőség. Keverheted különböző gyümölcsökkel, fagyikkal, esetleg mogyorókrémmel. Szinte bármivel. Hazudnék, ha azt mondanám, nem kísérleteztem végig őket. – édes mosollyal ajándékozom meg őt, végül tovább folytatom. - Imádom az epret, és csokival együtt mennyei. Az egyik kedvenc palacsintámhoz ezek az összetevők nélkülözhetetlenek. Néha keverem őket. Van, hogy simán csak csokis-epres, de van úgy, hogy egyszer csokifagyi, máskor eper. Azt hiszem, most határozottan arra játszok, hogy kisüssem az agyadat. – nevetek fel halkan, majd még sikerül egy szusszanásnyi időre belemerülnöm az étlapba, mielőtt le kellene adnunk a rendelésünket. A sok kacifántos recept ellenére mégis az egyszerűség mellett maradok ma reggel, és csak egy hagyományos palacsintát rendelek mogyorókrémmel, és egy kis tejszínhabbal. Néha megesik, hogy keverem a desszertet a reggelivel, az ebédet az uzsonnával. Igazából nekem különösebb okaim vagy időkorlátaim nincsenek az evésre. Azt eszek, amit megkívánok, és akkor, mikor megkívánom. Ez az elv pedig jó párszor segített mosolyt csalni a pofimra. A rendelés leadása után újra kezembe veszem a kávémat, de még végighallgatom az előttem lezajló párbeszédet, ahogyan társaságom, és a pincérnő befejezik egymás mondatait. Nekem ez sosem jött össze. Mindig rávágtam valami hülyeséget, aminek semmi köze nem volt az előtte lévő pár szóhoz. Kérdésére felfigyelve játszadozok a törékeny csapda oldalán. - Upper West Side, a 86. utca környékén. A kis színes őrületem ott található. – válaszolok a kávémban lévő kanállal játszadozva, végül most átveszem a folytatást az érdeklődést illetően. - Mindig is ügyvéd szerettél volna lenni? – ha már ennyire kiveséztük az én munkámat, ő sem maradhat ki ebből a témából. Mellesleg valamiért többet szeretnék tudni róla, jobban megismerni őt.
A vállvonogatás hatására azokra teszem mindkét tenyerem, szelíd, de azért határozott jelzéseként annak, hogy ezt hagyja abba és úgy feleljen. Közben pedig minden figyelmem az övé lesz. - Miért nem? Amúgy meg szerintem nincs azzal semmi baj, ha olykor engedünk a csábításnak, máskülönben most nem lennél a karomban. – Egyre inkább pimaszodó szélességben vonódik mosoly a képemre, és mire a szavak végére érek, már egészen közel hajolok az ajkaihoz, amikből újabb kóstolóra támad ellenállhatatlan ingerem, ami alatt nem vagyok rest közelebb is vonni magamhoz őt. - Ez gyakorlatilag vállalkozás? Mármint bevételed is van belőle vagy inkább csak hobbi? – Talán nyers és nagyon gyakorlatias a kérdésem, de pusztán tényleg csak kíváncsi vagyok. Az egészen biztos, hogy az ő szakmája nagyon távol áll az enyémtől minden értelemben és így nem nagy nagyon tudom elképzelni miként is működik. Mondjuk nem kell válaszolnia, hiszen ehhez aligha van közöm – máshoz se – pusztán csak érdekel a válasza, de megértem, ha inkább anélkül hagy. Valóban nem az én dolgom. - Nem tudom mennyire vagyok udvariatlan, ha megkérdezem; honnan származik a családod? – A vezetékneve alapján latin gyökerekre tippelnék és a tradicionális felvázolásból is. Mármint az étterem családi, a receptjeik is, az tuti biztos, hogy a kötelék a vérrokonok között baromi szoros, ami valljuk meg, nem éppen az amerikai átlag sajátja. Ennél többet viszont ennyiből nem tudnék tippelni, mert az is simán lehet, hogy totálisan rossz felé tapogatózom. Azt viszont biztosan tudom, hogy az ő családja és élete merőben és élesen más, mint amit én ismerek. - Egyelőre. – Sejtelmesen vonom fel az egyik szemöldökömet, miközben beindítom a motort. Koránt sem biztos, hogy valaha is látjuk még egymást, de sosem lehet tudni, hogy az élet mit fog hozni. Meg valójában nem is volna ellenemre az ismétlés vele, mert az tagadhatatlan, hogy a kémia elég jól működik közöttünk. A kávézóban a lehet legnagyobb természetességgel megyek ahhoz az asztalhoz, ahol a napjaimat indítani szoktam. Szerencsére az esetek többségében ebben az időpontban nem szokott túl nagy pörgés lenni és hatalmas tumultus sem, így pedig ragaszkodhatok a jól megszokott és bevált kis rituáléimhoz, aminek része az is, hogy pontosan hol is foglalok helyet itt. - Ennyire nagy szerepet foglal el az életedben az édesség? – Játékos mosoly ül meg az ajkaim szegletében. Azt eddig is levágtam, hogy szereti, nyilván. Ami viszont engem illet.. sosem rajongtam érte, már gyerekkoromban sem. - Eddig nem terveztem, de most, hogy így ajánlod, ünnepélyesen megfogadom, hogy teszem vele egy kísérletet, szigorúan csak citromos fagylalttal. – Még az egyik praclimat is felemelem, hogy minél ünnepélyesebb legyen ez a bizonyos fogadalom. Egy nap ki fogom próbálni, bár abban még nem teljesen vagyok biztos, hogy mikor. Vele mondjuk megtenném.. Érdeklődve hallgatom végig a palacsinta kombinációkkal tett kísérleteinek sorát a kávémba kortyolva közben. Huhh, én biztosan nem tudnék ennyifélét végigenni, azt már most tudom. A megjegyzésén viszont jó ízűen nevetek fel. - Ne aggódj, ott nem tartunk. Amúgy az epret én is szeretem, de leginkább csak magában. – Csoki, cukor vagy más egyéb ízesítés nélkül. Bár az is igaz, hogy nem túl gyakran veszek magamnak. Igazából már nem is emlékszem utoljára mikor is kóstoltam. Talán legközelebb felírom a bevásárlólistára a házvezetőnőmnek, aki amúgy is mindenről gondoskodik, nálam. Leginkább arról, hogy legyen tiszta és vasalt ingem, meg kaja a hűtőmben. A pincérnővel nem nehéz befejeznünk egymás mondatait, pontosabban neki az enyémeket, mert olyan régóta költöm el itt a reggelijeimet, hogy már simán megjegyezték mit és, hogyan szeretek. Ez pedig roppant kényelmes és kellemes is.. - Szóval Manhattanben laksz te is. – A város másik végét is megnevezhette volna, hiszen tényleg nem ismerjük egymást, a cím viszont ismerős, vagy legalábbis a környék. Szeretem New York ezen negyedét és talán ki is jelenthetem, hogy ismerem is, mint a tenyeremet. A kérdésére előbb szusszanok egyet és egy mosolyt is megeresztek miközben oldal irányban biccentek a fejemmel. - Nos, mondjuk úgy, hogy nem igazán volt más választásom. Ügyvéd dinasztiába születtem, úgyhogy nagyjából a bölcsőben eldőlt már, hogy mi is lesz belőlem, de ez az egész nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik. – Toldom hozzá gyorsan, mert azért sejtem, hogy erről az emberek véleménye megvan. Mármint azoké, akik nem abból a rétegből származnak, amibe a szüleim és gyakorlatilag én is tartozom. - A családom több nemzedék óta foglalkozik a jogtudománnyal. Az apám, a nagyapám, a dédapám és így tovább, szóval már egészen kicsi koromban tudtam, hogy erre a pályára fogok lépni, de szeretem is. Mármint nem foghúzás élmény volt az egyetem, a gyakornoki évek vagy maga a szakma. Nekem ez a hivatásom. Az életem, ha nagyon sarkos akarok lenni. – Teszem le a kávésbögrét az asztalra. Nekem semmilyen problémám nincs azzal, hogy a szüleim által kijelölt utat követtem. - Az iroda, ahol dolgozom, az apámé, a társa fia pedig a legjobb barátom, szintén ügyvéd, úgyhogy, amikor bemegyek dolgozni, az nekem nem másabb, mint egy baráti vagy családi összejövetel. A bulikon vagy nyugisabb vacsorákon is általában jogvitákba bonyolódunk a kollégákkal, barátokkal és családtagokkal, szóval képzelheted.. – Jó kedvűen, de röviden nevetem el magamat. - ..de, hogy röviden válaszoljak a kérdésedre; igen, mindig is ügyvéd akartam lenni. – Kezdhettem volna ennyivel is, de valamiért kedvem volt hosszabban, kifejtősebben válaszolni. Nem tudom, talán, mert ő is megtette, amikor a saját szakmájáról mesélt nekem, nem is olyan régen. Lassan, de biztosan, azért megérkezik a rendelt reggelink is. - Jó étvágyat! – fogom a kezembe az evőeszközt és nem tökölök sokat a hozzálátással, merthogy mostanra kifejezetten éhes vagyok.
Kellemesen érzem magamat a közelében, abban pedig, hogy a társaságát élvezhetem, valami természetesség is meglapul, melyet nem tudok megmagyarázni. Igaz, annyi rejtély övezi még ezt a férfit, annyi megválaszolatlan kérdés, mégis valamiért egyfajta bizalmat kölcsönzök az irányába. Mintha az egyik felem abban a tudatban élne, hogy már egy jó ideje ismerem őt, míg a másik tisztában van a közösen eltöltött idő hosszával. Szélesen ívelt mosoly szökik arcomra, mikor a csábítás előnyeit taglalja, pontosabban csak egy pontot, ami igazán lényegesnek számított az esténkkel kapcsolatban. A karjai között lenni még most is egy felejthetetlen élménynek bizonyul, és egészen erősen a hatása alá vonz. Felpillantok a szemeibe, és miközben válaszom előtt ajkai újra az enyéimet hívják táncba, a tarkójára simított kezemmel túrok bele a vizesen meglapuló barnás tincsekbe. Élvezem a közöttünk lévő távolság lényeges lecsökkenését, melynek következtében ismét lehetőségem nyílik mellkasára helyezni a tenyeremet. Ezt pedig különösen imádom.
Ugyanolyan lelkesedéssel viszonzom a csókját, és egyre biztosabbá válok azzal kapcsolatban, hogy nem tudok betelni vele, ahogyan azzal is, hogy legszívesebben egész napra kisajátítanám őt. Ezt viszont bárhogy is nézzük, nem tehetem meg. - Mhm. Azért lássuk be, eléggé megkönnyíted a dolgomat azzal kapcsolatban, hogy többször engedjek neki. – mosolyogva pillantok fel a szemeibe, de most továbbra sem fosztom meg magamat attól, hogy közelebb tudhassam magamhoz. Szeretném kiélvezni a közös pillanatainkat, amikből fogalmam sincsen mennyi idő maradt még hátra, de nem akarok ezen gondolkozni. Amíg tart, addig kihasználom minden egyes másodpercét. A kérdésére hagyok egy kis pillanatot magamnak, hogy összeszedjem a gondolataimat, végül ezután illetem válasszal. - Mint blogger, a bejegyzéseimből nem származik bevétel. Azonban amiket hoznak magukkal, azokból már igen. Például rengetegszer kapok megrendeléseket, vagy rendezvényekre hívnak ezáltal. Az étterem miatt van, hogy egy estélyen nekünk kell ételt biztosítanunk, és általában oda vannak érte, mikor saját elképzeléssel állok elő egy főétellel vagy akár egy édességgel kapcsolatban. Néhányan biztonságosabbnak érzik, hogyha személyesen keresnek fel, minthogy saját maguk vágjanak bele egy-egy receptbe, így lényegesen megkönnyítem a dolgukat. - osztom meg vele a munkámként is értelmezhető hobbim átfogó részleteit. Apa eleinte badarságnak tartotta az egészet. Szerinte a helyem mindenféleképpen az étteremben lenne, vagy egy nívósabb iskolában ücsörögve, minthogy sorra járjam az éttermeket, és végigegyem az életemet. Én viszont tökéletesen elégedett vagyok ezzel, hiszen minden egyes ilyen lehetőség újabb receptet hoz magával, és mikor valami csodálatos alkotsz saját kútfőből, az valami felbecsülhetetlen. - Hűha, a mi családfánk szinte már nem is csak egy fa, hanem erdő. - nevetek fel egy kicsit a kérdése után, végül tovább folytatom. - Igazából a szüleim, pontosabban anya Floridából származik, apa pedig Santo Domingo környékéről. A nagyszüleim még mindig ott élnek, de nagyon ritkán van lehetőségem velük találkozni, ennek ellenére, mikor megtesszük, az valami természeti katasztrófának tudható be a rokonság és a készülődések miatt. A nagyszüleim az összetartó erő nálunk. Igazság szerint eléggé elsodródtunk egymástól az évek alatt, de ilyenkor mégis valahogy mindenki szakít időt az újratalálkozásra, és ez nagyon hangulatos, és félelmetes szokott lenni egyszerre. - vallom be neki, de most mégsem tudom eltörölni a mosolyt az arcomról, melyet a nosztalgikus emlékek festettek az arcomra a kérdésétől. Felvetésem, miszerint a világ végére is elmennék vele valahogy meglepő választ hoz magával, mégis különösen jó érzéssel tölt el. Egyfajta lehetőséget hordoz magával, hogy talán van remény az újratalálkozásra, még ha most viccelődünk is egymással erről a témáról. - Ezzel a válasszal most tökéletesen ki vagyok békülve. - vetek egy lopott pillantást oldalra jókedvűen, majd elidőzök a gondolatban milyen érzés is lehetne egyszerűen mindent a hátunk mögött hagyni, és belevágni az ismeretlenbe. Hirtelen nem is tudom hova mennék először. Túrázni valamerre, és felfedezni a természet szépségeit, vagy rábökni egy kisvárosra, és meglátogatni. Annyi lehetőség van, és néha oly kevés idő. Mégis a felszabadultság érzés ösztönöz, és egyre inkább afelé terel, hogy vágjak bele. A kávé illata mindig is az egyik kedvencem volt attól a pillanattól kezdve, hogy először fogtam a kezembe a koffeinnel töltött virágos bögrét. Akkor, abban a pillanatban biztos voltam abban, hogy mi elválaszthatatlanok leszünk, és ez azóta sem változott, ezért is élvezem annyira ahogyan a kávézót betölti a csodálatos ízvilág kölcsönözte illat, melyet én is megízlelek többször is beszélgetésünk alatt. Nem egy átlagos reggelbe van részem, és ez a változatosság most felpezsdít. Jól érzem magamat, és miközben egy olyan témába vágok bele, melynél félő, hogy a másik fél sikítva rohan el az asztaltól, minden figyelmemet Solomon felé fordítom, akinek a kérdésétől kezdetlegesen csak bólintok egyet, végül szavakban is kifejezem a válaszomat. - Teljesen átvette az irányítást az életem felett. Nincs menekvés. - játékos grimaszt vágok, mintha ez az egész totálisan zavarna és megrémisztene, közben az ellenkezője történik. Apa sosem volt oda az édességért, anya viszont elvileg annál inkább. Talán tőle örökölhettem ezt, és bárhogy is nézzük, ez az egyetlen, ami még pozitív, ha az ő tulajdonságait nézzük. Mosolyát viszonozva reagálok arra, mikor ígéretet tesz a citromos-csoda kipróbálására. - Úgy gondolom, a mai nap nyugodtabban hajtom álomra a fejemet emiatt. - jegyzem meg szórakozottan, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki ugorhat ki a bőréből, hogyha az édes finomságok terítékre kerülnek, vagyis lehet olyan, mint én. - A csoki és a pezsgő ajánlatos az eper mellé. Természetesen vagy csoki vagy pezsgő. Másmilyen étvágyra is egészen jó hatással van. - ajánlom neki elmosolyodva csak úgy mellékes megjegyzéssel az általam kedvelt párosokat, ha már így belelendültünk ebbe a témába, viszont a lakhelyemmel kapcsolatos megjegyzésére egyszerű igennel válaszolok ezzel is megerősítve a mondandómat. Csendben merülök el a kérdésemre adott válaszában, és most jól esik hallgatni őt, ahogyan a munkájáról mesél, így eszem ágában sincs kizökkenteni őt ebből. Teljesen ég, és föld vagyunk egymástól, vagyis egyrészről én biztosan nem értenék semmilyen jogi dologhoz, és megjegyezni sem igazán tudnám őket. Ennek ellenére érdekel a válasza, és tetszik, hogy egy kis szeletet megismerhetek az életéből. Mellesleg látszik az arcán, hogy szereti azt, amit csinál, és ez a odaadás engem is jobb kedvre derít. - Tapasztalatból mondom, nincs is annál jobb, mikor azt csinálhatod, amit elképzeltél. Az egy olyan teljesség érzéssel ajándékoz meg, mintha minden a helyén lenne az életedben. - fejtem ki a véleményemet elgondolkozva, miközben a reggelink is megérkezik, én pedig ugyanúgy jó étvágyatot kívánok neki, ahogyan ő is tette. Egy pillanatra teljesen beleveszek most a már jól ismert ízekbe, és kellemesen hat a pocimnak is a palacsinta jelenléte. Egy kis idő után engedek csak ismét a kíváncsiságomnak, és szólalok meg ismét. - Melyik hely fordult meg a fejedben, amikor az előbb a szökési terveinkről beszéltünk? - érdeklődök szolidan megnyalva az ajkamat, és most a kezeim csapdájába zárom ismét a kávémat.
Elégedetten és valahol nagyképűen is bazsalygok bele csókba, annyiban hagyva a megjegyzését. Még szép, hogy jól esik hallani, többször is enged a csábításnak és ráadásul elvileg ehhez nem is kell sokat hozzátennem. Pedig a látszat ellenére a magam részéről nem feltétlen gondolom így, viszont eszemben sincs ezt megemlíteni neki. Valamiképpen ráncolódnak a szemöldökeim a hallottakon. Inkább tűnik hobbinak, semmint foglalkozásnak, amit felvázol és a rákérezésem után is inkább csak megerősít a feltételezésemben. Pálcát azonban eszemben sincs törni felette, hiszen nem az én dolgom, hogy ezt megtegyem. Helyette azonban rendkívül érdeklődően hallgatom a szavait. - ..és minden alkalommal megírod az ilyen eseményekkel kapcsolatban a tapasztalataidat vagy azt, hogy miket is alkottál vagy kóstoltál? – A magam részéről tudom, hogy anyám mennyire nem örülne, ha a sajtó lehozná, milyen estélyt adott a beleegyezése nélkül. Ez persze nincs köszönőviszonyban azzal, amit direkt módon akar lehozatni és csak a rongyrázásról szól. Ezeket azonban ő maga tervezi meg és az ő szájíze szerint véleményezik, nyomtatott sajtóban. Nekem személy szerint nincs ezzel problémám, mindig is az életünk, az életem része volt, amióta az eszemet tudom. Az apám biztosra veszem, hogy perelne is, ha úgy hoznának le egy cikket az általuk adott eseménnyel kapcsolatban, amibe nincs beleszólásuk – értsd ez alatt, hogy maga a cikk írója, csak segédmunkatárs, a Riddle házaspár mindent szeret a saját kezükben és az irányításuk alatt tartani – és látná, hogy sikerre vinné az ügyet. Minden bizonnyal nagyon is afelé tendálna a dolog, ha az egyik felbérelt alkalmazottjuk megtenné, amit most Lola felvázolt, vagyis a blogján tenné közzé a saját gondolatait vagy felszolgálná a maga kreációit. A szüleim a hagyományok megrendíthetetlen hívei és magam sem vetem meg azokat, így az újdonság csupán kis szerepet kap az életük és a rendezvényeik szegmenseiben, mindegy miről is legyen szó pontosan. - A Dominikai Köztársaság fővárosáról beszélünk? – Vetem közbe érdeklődésképpen. Igazából nem tudom, hogy van-e máshol is ilyen nevű város, mint például Boston vagy London, amiből nem csak egy-egy létezik a földtekén, úgyhogy tényleg csak a kíváncsiság miatt szúrom be a kérdést, aztán nem áll szándékomban megszakítani abban, amit mesélni kezd. - Mekkora rokonságról beszélünk? – Vigyorodom el, mert hát egy természeti katasztrófához hasonlítani egy-egy családi összejövetelt, valahogy hatalmas létszámot vet fel a gondolataim között.
- Nos.. ameddig nem megy az egészséged rovására, nem hiszem, hogy ezzel gond lenne. – Amúgy meg tényleg semmi közöm hozzá, hogy mennyire ápol szoros kapcsolatot az édességekkel. Azt viszont tudom, hogy jelen pillanatban nagyon helyesnek vélem, amiképpen előadja magát és mesél ezekről a személyes dolgairól. Kedves, humoros és nem mellesleg nagyon vonzó nő, így érthetően leköti minden érdeklődésemet és szívesen is hallgatom, beszéljen bármiről. Igazság szerint szívesebben figyelek az ő szavaira, mint untatom a sajátjaimmal. Elvégre egy ügyvéd szövegelése sosem valami izgalmas, kivéve, ha az ember egy halom jogtudóssal van összezárva egy teremben. Elfogadom, hogy másnak koránt sem olyan érdekes vagy izgalmas a törvény és a jog betűje, mint nekem vagy bárkinek, aki örömét leli bennük. - Ebben az esetben felvillanyoztad a napom, ma már nem tudom hányadik alkalommal, ha valóban ettől nyugodtabb álom a szavatolt számodra. – Vigyorodok el szélesebben a bögrényi kávém felett, ahogy őt figyelem, kissé oldalra billentett fővel. Pimasz, sokat mondó félmosollyal az ajkaim sarkában nézek rá, ahogy a pezsgőt emlegeti a csokoládé mellett az eperhez. - A pezsgő ellen semmi kifogásom, amennyiben a társaságom is megfelelő hozzá. – Az éjjel a medence szélén üldögélve kibontottam egy üveggel és egyetlen percét sem bánom. Sem a buborékos italnak, sem pedig a társaságomnak, akivel belekortyolhattam. Bármikor szívesen ismételnék. Mesélek magamról, mikor azt kéri. Nekem valóban szenvedélyem a munkám, de tisztában vagyok azzal, hogy más számára inkább tűnhet tömény unalomnak. - Teljesen egyet tudok veled érteni. – Noha nekem nem sok választásom volt abban a tekintetben, hogy majd mivé leszek, valóban soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy erre az útra léptem. A véremben volt és örülök, hogy így alakult. - Régen jártam már Európában, így az mindenképpen esélyesen lenne a listán, de a Távol-Kelet is hasonlóan elöl szerepelne. Miért kérdezed? – Nézek fel rá a reggelimből, letéve addig a villát és újra a kávésbögre után nyúlok. - Neked melyik hely fordult meg a fejedben? – Dobom vissza a kérdést, ha én válaszoltam, akkor bizony ő sem fog mentesülni alóla.
A reggeli elköltése után hazaviszem. Eleve is ebben állapodtunk meg és tényleg van még munkám a nap hátralevő részét tekintve. Amikor az épület elé érünk, kiszállok a kocsiból és, ha hagyja, akkor kinyitom neki az ajtót – ha nem, akkor ez a gesztus elmarad – és egészen a bejáratig kísérem. - Nos.. örvendek, hogy megismerhettelek, Lola. Ha bármikor szolgálatodra lehetek, akkor.. – Előveszek egy névjegykártyát és átnyújtom neki. - ..csak hívj fel. Örülnék neki. – A kártya átadása után a tenyeremet az arcára csúsztatom és még egyszer, hosszan és ráérősen megcsókolom.
//Részemről a megbeszéltek szerint ez lenne a záró és nagyon imádtam, köszönöm drága Űrpudingom!
Magamat ismerve sosem tudom igazán, hogy mi történik velem. Az egyik percben még totálisan képben vagyok, a másikban pedig nem tudom összefoglalni a dolgaimat. Valahogy most is így érzem magamat. Nem hittem volna az este folyamán, hogy valakit megfogok ismerni. Annyit tudtam, hogy valami kikapcsolódásra van szükségem, ezért az oroszlánok elé vetem magamat. Néha szeretem feszegetni a saját határaimat, kiszakadni abból a buborékból, mely a mindennapjaimon körülvesz, és emberekkel érintkezni, nem csak a képernyő előtt könyörögni egy olyan találmányért, melyen keresztül kihozhatom az eléggé jól kinéző egyedeket.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy az egyik saját magától kiszabadul, én pedig többször is 'érintkezek' vele az este folyamán, és még reggel is az ő társaságát élvezhetem. Még mindig néha elmerengek, hogy talán ez egy álom lehet, én pedig a pizsamámba fekszek az ágyamban, és reggel úgy fogok felébredni, hogy ez az egész nem történt meg, csak megint túl sok volt a koffein, és az a bonbon lefekvés előtt melytől mindig ilyen zavaros, és túlságosan valóságos álmaim lesznek. Lehet máskor nem kellene elfogadnom az étteremben olyan édességeket, amelyekkel megkínálnak, még ha azt is mondják, hogy édes, kedves munkaerő vagyok, és egy igazi tündér. Tudhattam volna, hogy valahol sántít ez a sztori, de ránéztem, és elfogadtam. Mégis van egy olyan érzésem, hogy semmi bűnös szenvedélyemnek nincs ehhez köze, csupán a rossz italválasztásomhoz, mellyel az este kezdetekor majdnem végiglocsoltam őt. Nem nagyon szoktam a munkámról beszélni, már csak azért sem, mert elmagyarázni értelmesen dolgokat egyet jelent nekem valami labirintusszerű gondolatmenettel. Megmutatni megtudom mit csinálok, leírni úgyszintén, de mikor valakinek el kell mondanom mindezt, totál kudarc leszek. Most mégis a legjobbat igyekszem kihozni magamból, és olyan értelmes információkkal válaszolni, melyből nem tűnök túlságosan mosolygóba való esetnek. A mondandóm végén úgy érzem valamennyire sikerült. - Nem minden esetben, csakis a pozitívabb élményeket. Ez olyan reklám nekik, amit nem kértek, mégis megkapták. - válaszolok mosolyogva a kérdésére, majd helyeselve bólintok egyet, mikor Santo Domingo-ra kérdez rá. - Pontosan. - fejezem ki szavakban is, de a rokonsággal kapcsolatos kérdésére egy pillanatra gondolkozóba esek, és bár napestig sorolhatnám őket, most mégis igyekszem ezt elkerülni. Nem hinném, hogy ennyire ráérne, és szerintem én is belezavarodnék a saját mondandómba. - Leginkább az unokatestvérek miatt olyan terjedelmes az egész, ha lehet ezzel a szóval kifejezni a családomat, de maradjunk annyiban, hogy mindegyik eléggé nagyszájú, és imádnak vitázni. Talán emiatt érzem azt mikor ott vagyok, mintha egy tornádó közepén ülnék és várnám, hogy elpusztítson. - nevetem el magamat, mikor kifejezem milyen érzés is velünk lenni. Ha egyszer Emilia megszólal, általában olyan témát dob be a közösbe, melyről mindenkinek ezernyi eltérő véleménye van. Már elterveztem, hogy kap egy ragasztószalagot, mellyel betapasztom a száját, de mindig túl későn jut eszembe, amikor a probléma már megtörténik. Szinte látom rajta, hogy igyekszik feldolgozni az egész édességgel kapcsolatos rajongásomat, és ez vicces. Mindenki másképp reagál a nem túlságosan hétköznapi dolgaimra, én pedig imádom kívülről végignézni a borzalmat, a félelmet vagy éppen az együttérzést. Solomon azonban valami egészen új érzelmet dobott a közösbe. Olyan, mintha próbálná feldolgozni, és megérteni, de az édességhez hasonlóan jelenleg a kapott információ is túl tömény lett számára. Mosolya akaratlanul is engem is ilyesfajta érzelemkinyilvánításra késztet, és kissé sikerül elnevetnem magamat mellé a alvással kapcsolatos dolgaimhoz fűzött megjegyzésén. Úgy látszik a megmentéséért cserébe én boldogabbá teszem a napját. Ez azért eléggé fair viszonzás, én úgy gondolom. - Valóban. Eléggé jó dolgok történnek, ha megfelelő a partner. - jutnak eszembe kalandos esténk részletei, és mielőtt a zavarom ismét vörös pírt festene az arcomra, gyorsan elhessegetem elkalandozott gondolataimat. Kíváncsian hallgatom végig a kérdésemre adott válaszát, és egy kicsit el is mosolyodok emiatt. - Pusztán kíváncsiságból kérdeztem. - teszem hozzá, azonban mikor én kapom ugyanezt a kérdést, egy másodpercre elgondolkozok. - Mindig is el akartam jutni a Niagara vízeséshez, szóval kitartok mellette. - osztom meg vele egyik régóta a terveim között szerepelt helyszínt, mielőtt újra belevágnék a reggelim elfogyasztásába. A hazafelé vezető út ugyan nem tart sokáig, és valamiért rosszul érzést hagy maga után a gondolat, hogy elköszönünk egymástól. Jó, számítani kell az ilyesmire, de mikor a valóság beüt, akkor mégis jól esik hisztizni egy sort. Sosem lehetünk eléggé felkészültek. A bejutáshoz szükséges kulcsomat babrálom, a csendet viszont ő töri meg. Utoljára elmélyedek még az ismerős szempárban, miközben szavai mosolyt csalnak az arcomra, a névjegykártyával azonban meglep. - Az érzés kölcsönös, Solomon. - szólalok most már meg én is, miközben átveszem tőle a kártyát, melyet kezem csapdájába zárok, amíg búcsúzóul egy csókkal jutalmaz. Közelebb lépek hozzá, hagyom magamat beleveszni ebbe a pillanatba, és miután elengedjük egymást, már tudom, hogy egyszer biztosan élek az általa kapott lehetőséggel.
Kezdőlap
█ 
] 
/