Idegesség. Noha talán nem a legmegfelelőbb szavacska a helyzetem jellemzésére, mégis roppant találó, alkalmazható - persze csak egészen addig míg ki nem találom az ennél is tökéletesebb minősítést. Röpke tizenhat évem alatt ugyanis sokszor voltam már stresszes állapotban, ez a szituáció mégis jóval másabb. Hiszen most nem egy angol jegy milyenségéről, vagy a hajam levágatásáról van szó, hanem egy sokkal komolyabb dologról. Egy gyerekről. A gyerekemről. Azta, még a fejemben is borzalmasan furcsán hangzik ez az egész, hát még kimondva. Pedig lassan ideje lenne megemésztenem, elfogadnom ezt az egészet. A helyzetet, hogy édesanya leszek. Hogy valakinek a gyermekét én hozom majd a világra. Azt hiszem életemben most először tartozok valaki iránt ilyen hatalmas felelősséggel, és talán ez rémít meg a legjobban.
Rémisztő, ez az! Ez az a szó, megtaláltam. És most mit kezdjek a maradék várakozásra szánt időmmel? Keressek újabb találó szavakat a helyzetemre, vagy inkább olvassak bele a jobbomon oly nyugodtan heverő prospektusba? Melyik lenne az érettebb, ’kismamásabb’ viselkedésiforma? Na jó, ez csak természetesen költői kérdés volt...
Kicsit ódzkodva nyúlok az ismertetőanyag felé, hiszen nem áll szándékomban titkolni, rettegek attól amit tartogat számomra. Az igazat bevallva, még semmit nem olvastam a témával kapcsolatban, sőt eddig még nagyon nem is foglalkoztam úgy összeségében a dologgal. Csak mikor megéreztem a bajt, a menstruációm kimaradását, az első reggeli – és amúgy egésznapos- rosszulléteket, úgy gondoltam muszáj vennem egy tesztet, számítva a legrosszabbra. Aztán mikor az pozitív jelzést mutatott, akkor a naiv kis ösztönöm azt súgta, hogy vegyek még egyet. Hisz egynek még nem lehet igaza, ugye? Kettő plusszal jöttem ki a gyógyszertárból.  Bármennyiszer látogattam meg a mosdót, vetettem be egy új, más márkájú tesztet, a csíkok mindig megegyező véleményen voltak a állapotomat illetően. Terhes. Terhes. Terhes. Ez mégis, hogy lehet? Mármint persze tudom hogyan, anyu nekem is elmondta anno a mesét, és biológián is tanultunk már a témáról. Mert egyszer volt, hol nem volt… mikor egy férfi és egy nő szereti egymást... blabla bla. De hát én még nem vagyok nő, csak egy lány, aki képes mindent megtenni valakiért. Nem is akárkiért. És vajon ennek okán ez az én büntetésem? Hogy itt ülhetek a kórház várójában és a császármetszés pozitívumairól olvashatok? Ugyan, mégis mi a jó abban ha felmetszik a hasadat?!
Őszintén felzaklat ez az egész, ezért amennyire csak tudom messzebb hajítom magamtól a kis lapocskákba összeszedett okosságot. Már csak a fedőlapja látványától is rosszul leszek.
A recepciós hölgy azt kérte foglalja helyet. Kedves, sajnálattal átitatott mosolyából azt szűrtem le, hogy valamilyen szinten egész gyorsan felmérte helyzetem drasztikusságát. Talán sajnál is. De azegyszer biztos megfogamzódott már a fejében szemrehányóan, hogy ilyen fiatalon vajon miért tártam szét a lábam, miért is vagyok, lehetek ennyire felelőtlen. Nos, el kell keserítenem mindenkit, nem vagyok az. Mármint emlékszem arra, hogy annak idején mennyit agyaltam ezen. Hogy megtegyem-e vagy sem. Percek, órák, napok teljesértékű kérdése volt, csak ez lebegett a szemem előtt. De akkor és most is úgy látom, hogy nem bánom, bántam meg. Mert szeretem, szerettem ennyire. Akarom és akartam ennyire. Vágytam rá. Zaklatott a saját magam által kreált feltevés: tényleg ennyire mámorítóan édes bűnözni? Igen volt a tettembe felelőtlenség, de a szerelem mikor nem sarkal erre? Hibáztam. Hibáztunk. Elég volt egyszer és tessék, itt ülök.  
Tudtam, hogy nem jön el. Bár írtam neki sms-t és szinte könyörgőre fogtam a stílusom – ami eddig rá nem volt jellemző -, de tudtam, hogy minden cselekvésem hasztalan. Neki ez még túl sok. Kell pár nap, hogy megeméssze. Azért remélem nem fog kiszeretni belőlem, hogy akkor is kívánni fog, mikor már alakom inkább egy vízilóéra fog hasonlítani, nem pedig egy fiatal, bájos lányéra. Abban is bízok, hogy legközelebb már majd eljön. Hogy majd fogja a kezem mikor az orvos felkeni a zselét, hogy ő is kíváncsi lesz a baba nemére. És hogy érdekleni fogja az én egészségem is. Megint a sírás határa kerülget. Azt hittem, hogy tegnap este, lefekvés után már az összes bajom elsírtam a csendes magánynak, de valószínűleg nem így történt. Ezek is csak a hormonok hibája lehet. Én önmagamban nem lehetek ennyire gyenge. De egy fiatalabb nőnek nem éppen, hogy jobban kéne mind a 9 hónapot viselnie?
- A doktor úr most már tudja fogadni - szinte észre sem veszem, mikor az egyik nővér szélsebes léptekkel elém áll, és tájékoztat. A gyomorom hirtelen egészen apróra összezsugorodik, mikor testem rajtra készen felpattan. Bal, izzadt tenyeremben egy apróbb papírzacskó nyomorog, benne a tesztekkel. Az összessel. Igazából nem tudom miért hoztam el őket, hiszen az orvos biztos csinál majd párat itt, gondolom vesz majd egy kis vért is, ettől már most elkap a hányinger.
- Erre, ugye? - olyan esetlennek érzem magam, mintha csak egy napos gida lennék, akit az anyja pusztán másodpercekre hagyott magára. A szülészet, nőgyógyászat tábla ugyanis nekem nem elég bizonyosság, muszáj megvárnom míg a kedves, kissé őszülő hölgy bólint egyet, majd a tekintetével bátorítóan az ajtó, jobban mondva a hatalmas kilincs felé bök. Bizony, ez nem nyílik ki magától.
Egy apró, ámbár roppant hálás bólintással köszönöm meg mindazt a kedvességet és türelmességet amivel a helyzetemet kezelte az elmúlt hosszú és kínos percekben. Furcsa mód nem hittem volna, hogy az empátia ebben a rohanó világban még nem halt ki az összes emberből. Szabad kezemmel tehát megragadom a figyelmembe ajánlott kilincset, majd egy határozottnak tűnő mozdulattal le is nyomom azt. Francba, a kopogás elmaradt! De hát most nem is abba az elcseszett gimnáziumi igazgatói irodába akarok bejutni...  Megszeppenve lépek beljebb, hiszen az információs pultnál sem állt szándékomba eltitkolni azt a tényt, hogy mindamellett, hogy ez az első kivizsgálásom, a helyzetem roppant speciális is. Vagy a koromból adódóan csak én tartom annak?
- Dr. Fulton? - őszintén megjegyzem, hogy fogalmam sincs hogyan kell kinéznie egy orvosnak. Nyilván a köpeny az köpeny, olyan sztetoszkópnak is biztos lenni kell rajtuk szakosodon bármerre – hiszen különben mi alapján tudnám őket a többi egészségügyestől megkülönböztetni?! - , de amúgy énfelőlem akár a nővérke is végre hajthatta volna a vizsgálatot, mivel semmi viszonyítási lapom nincs a témában.
- Honey vagyok, Honey Moor, és én... - remegő kis kezemet felemelem, azt amiben a rengeteg pozitív teszt lapul. Többet nem merek kinyögni, hiszen attól félek, hogyha tovább kell beszélnem, akkor a stressztől vagy elájulok, vagy rókáznom kell majd, esetleg – ha a helyzet komikumka megkívánná - mind a kettő.