"... döntős csapattá vált. Ezek a hihetetlenül tehetséges fiatal fiúk ismét tarolnak a játéktéren. Tavalyi megjelenésükkel mondhatni még újaknak számítanak, mégis..."
- EcNart! - Derült égből villámcsapásként ér, ahogy a műsorvezető mély baritonját egy dallamos női hang követi. Hüvelykujjam rögvest a mobilom képernyőjére koppint, ezzel szüneteltetve a nagyjából 20 perce indult videót. Felpillantok. Az asztal másik végén egy hozzám hasonló származású nő ül. A remek nyárias időnek köszönhetően csinos, virágmintás dresszt visel. Hosszú, élénkbarna haja lófarokba fogva. Arcán szolid smink. Kénytelen vagyok elismerni, hogy kellemes látvány. Ettől függetlenül képtelen vagyok akárcsak egy kicsit is vonzódni hozzá.
- Mióta hívsz te engem a gamer nevemen? - Bukik ki belőlem a döbbenettől átitatott kérdés. Egészen idáig abba se voltam biztos, hogy tudja, mi a "művésznevem".
- Amióta a saját nevedre nem vagy hajlandó reagálni! - Mordul rám a hölgy, nem kevés sértettséggel a hangjában. Nem igazán tudom, mire vélni az elhangzottakat, amit valószínűleg az értetlenkedő pillantásaim elárulnak a számára, hisz végül folyatja, megadva nekem a magyarázatot. - Már rég visszajöttem a mosdóból. Ki tudja, mióta szólongattalak, de te... - Ekkor rosszallóan megrázza a fejét. - Mi a fene van veled, Jiji?
- Oh, basszus! - Kapok a fejemhez a szó minden lehetséges értelmében. Címeres parasztnak érzem most magam. Mobilomat az asztalon pihenő, félig már üres Starbucks bögre mellé helyezem, ezzel jelezve, nem nyúlok többet hozzá a továbbiakban. - Ne haragudj, Sa-Rah! Itt szinte senki se szólít az igazi nevemen és azt hiszem kicsit elszoktam tőle. Ráadásul pénteken lesz a döntő és most minden gondolatom kizárólag akörül fo... - Kezdenék bele a magyarázkodásba, ám a beszélgetőpartnerem nem hajlandó a mondat végét se megvárni.
- És az a hülye játék fontosabb neked, mint a menyasszonyod?! - Határozottan dühösnek tűnik, ami nem kevés százalékban járul hozzá ahhoz, hogy egyre kellemetlenebbül érezzem magam. Tekintetem ide-oda cikázik a Starbucks kávézóban. Bármennyire is pofátlan, valamiért jobbnak látom most elkerülni a szemkontaktust.
- A fiúk számítanak rám! - Hangom nyugodt, annak ellenére, hogy már nem először hallok tőle olyasmit, amivel a munkásságomat igyekszik becsmérelni, vagy elbagatelizálni. Fogalma sincs róla, mennyit jelent nekem a csapatom. - És nem mellesleg én már nem hobbijátékos vagyok. Ez a munkám.