javier&ivory

Friendship is so weird ... You just pick a human you've met and you're like 'Yep, I like this one' and you just do stuff with them.

Az átlagemberek házassági évfordulókat ünnepelnek, hónap-fordulókat és szülinapokat, a Braxtonék viszont a maguk értelmezésében nevezik ezt úgynevezett kemping-fordulónak. A Bunnies-féle turnék miatt sokszor estem el attól a lehetőségtől, hogy egy normális szülinapot ünnepeljek vagy úgy összességében bármilyen ünnepet, ezért rendszerint mindig egy kirándulással pótoltuk őket. Ez viszont mára már egy olyan elhagyhatatlan hagyománnyá vált, ami nem csak tökéletes alibit biztosított a családunkban öröklődő rövidtávú memóriának, amivel kimagyarázhattuk miért nem kapott senki semmilyen ajándékot a jeles alkalmakkor, hanem nagyszerű lehetőséget is, hogy egy kicsit elszabaduljunk a hétköznapok pezsgéséből. Virginia egy imádnivaló nő volt, aki egyszerre volt képes másokból kihozni a bennük szunnyadó állatot és ugyanabban a percben földbe is tiporni őket. Különös tehetséggel áldotta meg őt az élet, amit én szerencsétlenségemre nem örököltem, jóllehet volt részem belőle bőven az év 365 napjában, amikor ha nem éppen nevelési tanácsokkal bombázott, akkor kerítőnőnek csapott fel vagy egyszemélyes lelki-segély szolgálatnak. Attól függ melyikre épp nem volt abban a pillanatban szükségem. Fontos szereplője volt a múltamnak és a jelenemnek, bizonyára pedig a jövőmnek is az lesz, de ugye van az a mondás, hogy jóból is néha megért a sok. Virginia is ilyen volt, én pedig szerettem volna egy kevés fordított pszichológiával megfűszerezett rosszat is kapni most már, aminek ő mondjuk úgy nem feltétlenül kell, hogy a részese legyen. Önállósodni akartam, felnőni a saját őrületemhez, amit magam köré építettem, mint egy bunkert. Azokkal az erődökkel ellentétben, amik biztonságban tartották gazdájukat, az enyém elég ingatag talajon állt mindig is. De lássuk be, mit ér az élet egy kis adrenalin nélkül?
Már vagy negyedszerre pakolom át a felszerelésemet, majd ötödszörre ki, mert mire végzek, el is felejtem, hogy mik szerepeltek benne. A következő nekifutásra viszont már okosabbnak bizonyulok, mert jegyzetelek, listát készítek és olyan odafigyeléssel tömöm meg a táskámat, hogy még véletlenül se keveredjek bele a pakolás úgymond egyszerű menetébe. Nem most csinálom ezt először, de minden egyes évben olyan, mintha kemping-szűz lennék és éppen most készülnék összefeküdni a rám váró ismeretlennel.
Állandó jelleggel különös izgatottság fogott el, ha arra gondoltam, hogy újra a megszokott csapattal vághatunk neki a túránknak. Szerettem a szobámban gubbasztani ugyan és egy éjszaka alatt megnézni majdnem egy évadnyi sorozatot, közben pedig elfogyasztani a magamnak betárazott nasi-fiók tartalmát, ennek ellenére mégis olyan túlpörgött voltam ezen esemény előtt, mintha kiraboltam volna egy cukorkaboltot és bűntudatomban felfaltam volna a magammal hozott zsákmány minden létező darabját. Az idei kirándulásunk azonban sok szempontból különlegesnek hatott a maga egyhetes időintervallumával és a floridai úti céljával. Gyerekkorom óta annyi féle kempingezésben és kirándulásban volt részem, de mindegyiknek megvolt a maga szépsége és egyedisége, melyekből az esetek többségében nem maradhatott ki a Bunnies kissé már leharcolt koncertje sem meg a szokásos rémtörténetek újrahasznosított egyvelege. Sokszor viszont már azon kaptam magamat, hogy azt várom, anyám mikor rukkol elő a Virginia-tól kapott önéletrajzommal, hogy azt adja elő rémisztgetés gyanánt a jelenlévőknek. Ám mivel ez sosem került még elő, így az év hátralévő részére megnyugtatom magamat, hogy talán a dolgok mégsem annyira katasztrofálisak, mint ahogyan azt első körben sejtettem, én pedig még akár menthető eset is vagyok a nagy könyv szerint.
Egy korábban megbeszélt helyszínre beszéltük meg a találkozót még az előreláthatólag hosszú utunk előtt, mégpedig Jack Neeley hatalmas házának impozáns előterébe. Évek óta egyike volt azoknak, aki a csapatunkat lelkesen erősítette, nem mellesleg a szinte már megszállottként gyűjtött terepjárói is jól jöttek, amikből a garázsában már három várakozott kihasználásra. Nagy szervezőnek vallotta magát, mégis az elsők között volt, aki kíváncsisága miatt rendszerint eltévedt még azelőtt, hogy közösen léptük volna meg mindezt. Halkan megsúgom, én voltam a második, ez viszont már többnyire csak részletkérdés, azokra meg manapság már senki nem kíváncsi.
Autómmal a többi parkoló érkező mögé állok be és szinte húzom magammal a cuccaimat, hogy ki tudjam őket szabadítani a csomagterem amúgy sem olyan nagy teréből. Azt már nem tudom miképpen sikerült oda betuszkolnom, de ha ezt megúszom anélkül, hogy a földön kössek ki, akkor már nyert ügyem van.
Odabent már csapatunk nagy része felkészülten várakozik a kora hajnali indulásra a kiszűrődő hangokból ítélve, ám mielőtt én magam is átléphetném a küszöböt, Tucker, Jack Neeley öccse vágódik ki az ajtón és szinte azzal a lendülettel fel is kap üdvözlése jeleként. Meglepne tőle, de már nem tud, mert valahogy minden egyes női csapattársunkat igy üdvözli.
- Toni Braxton. Egyszer időben érkeztél? - a cuccom valahol a földre esik, én pedig próbálok nem leesni a tőlem egy fejjel magasabb srác karjai közül.
- Ne csináld már Tuck. Idefelé jövet megettem három epres muffint és meghallgattam egy Celine Dion albumot és nem tudom, hogy ez a rázós játékod milyen hatással lesz rám. Minden cuccom a földön van, hé.. - Tuck megáll egy percre, én pedig megnyugodva sóhajtok egyet, mert annyira nem kellemes ilyen magasban lenni.
- A csomagodat bízd rám. Van még?
- A Celine Dion albumból? Csak a negyedik számnál tartottam.. - magyarázkodok.
- Nem, te lüke..a muffinból. Hol a kulcsod? - meg se várja, hogy igennel válaszoljak, a hangszínemből már egyből rájön, ahogyan abból is, hogy mihelyst lekerülök a földre, már kiabálok is utána, hogy ne az egészet falja be, mert azt a csapatnak hoztam, de mindhiába. Ha Tucker Neeley meghallja az édesség szót, nagyobb egységet kell összehívni a megállítására, mint amilyen Hulk esetében kellett.
Félrehúzom az útból a dolgaimat, hogy szabadabb teret biztosítsak a bejutásra, de tekintetemmel már egy bizonyos személyt keresek, akire háttal állva nekem találok rá. Mosolyogva sietek oda hozzá és minden előjel nélkül tapasztom be két kezemmel Javier szemeit, hogy csak ezután tájékoztassam őt jelenlétemről.
- Hello idegen! A jövőbeli éned vagyok és azért jöttem, hogy elmondjam, idén sem úszod meg a sátortársad nélkül. - elváltoztatom a hangomat, de az ezt követő szolid kuncogás, amit hallatok, nem segít abban, hogy megőrizzem szegényes álcámat.

Florida ride

Kevés olyan túra van, amire ennyit készülnék, mint erre itt, holott minden évben eljárok ezzel a baráti társasággal, minden évben szervezünk valamit, amire jó esetben jön a megszokott gárda, újak és netán ősrégi, újra felbukkanó tagok is, akiknek annyira örülünk, mint majom a banánnak. Ebben a körülbelül egy hétben lesz mindenféle életérzés, lesz kempingezés, elég sok is, ha minden igaz megszállunk valamilyen üdülőfaluban is, illetve utolsó nap már beülünk azért Miami egyik jól légkondicionált helyére is, hogy együnk egy jót és előre megágyazott hotelszoba ágyán pihenhessük ki az elmúlt napok fáradalmait, ha nem éppen valamelyik helyi bárban ünnepeljük meg, hogy nem faltak fel minket az aligátorok, akiket én rendszerint krokodilnak mondok és Tucker egyfolytában kijavít, hogy az nem krokodil, hanem aligátor, merthogy a krokodilok Afrikában vannak, nem itt. És igaza van.
Jó sok cuccot kell vinnünk kis helyen, remélhetőleg azért a súlyokkal is jó lenne óvatosan bánni, mivel sok lesz a séta és plusz tíz kilóval igencsak megnehezítenénk az életünket. Még jó, hogy lesz elvileg (?) velünk egy helyben bérelt autó is, aki előre megy mindig a következő letelepedési pontig és ott megvár minket olyanokkal, mint asztal, bográcslábos, sátrak, millió flakon víz és alkohol.
Jó korán megérkezek oda, ahol van a gyülekező, mivel ilyenkor jól átbeszélünk mindent és ha netán valamit elfelejtettem volna, akkor még itt eszembe juthat és eszeveszett telefonálgatásba kezdhetek, hogy valaki hozza utánam. Egyelőre ez még nem fordult elő, ellenben végtelen jókat röhögünk már most a két Neeleyvel, illetve még két csoport társunkkal, merthogy ilyenkor kötelezően át kell beszélni, hogy mik történtek velünk az elmúlt egy évben. Én is elkezdek beszélni egy-két érdekes sztoriról, de a lényegeket mind későbbre tartogatom, hiszen még nem érkezett meg mindenki. Direkt mindig előbbre tesszük a találkozás időpontját, hogy ne késsük le a repülőt egy-két olyan tag miatt, akik mindig késnek. Mint például a drága és nélkülözhetetlen Ivy.
Éppen Miller meséli, hogy hogyan ragadt be kétszer is a metróba, mikor elsötétül a kép előttem. Nem vagyok egy Sherlock, úgyhogy első pillanatban nem is tudom megállapítani, hogy ki lehet az, de annyira sokat nem kell vakságban élnem, merthogy megszólít és a hangja elég egyértelművé teszi, ki az elkövető, akit ki kellene találnom.
- Helló jövőbeli énem! Kérlek mondd meg, túl fogom én élni ezt a hetet? - cukkolom, miközben megfordulok, hogy szembe lehessek vele.
- Örülök, hogy látlak! - ölelem magamhoz a velem teljesen egykorú és egy cipőben járó nőt, akivel természetesen csak képletesen bújtam egy cipőbe az elmúlt évek tapasztalatai alapján, merthogy szerintem öt számmal nagyobbakat hordok, mint ő.
Eközben befut még két ember, akik együtt jöttek, intek feléjük, kezet fogok a férfival, ki odalép hozzám, majd a többiekre nézek.
- Várunk még valakit? - gyors egyedszámlálást hajtok végre, de még végig sem érek, már vágja rá Tucker, hogy mindenki itt van. - Nem? Akkor szerintem induljunk el, mert a checking eltart egy ideig és végül itt ragadunk. - kuncogok is egy kicsit, nem ritka tőlünk, hogy az utolsó métereket futva kell megtenni, de hát így a kalandos. Persze ha lehet, akkor elkerülném most, nem is merem bevallani, hogy az utóbbi egy évben igazán romlott a fizikumom, mivel nem sok alkalmam volt sportolni. Bringázni jártam el sokat, néha futkározok a stúdió és a Minwire épülete között, na meg sokat túrázgatok, de nagyjából ezzel ki is merül a sportos életem.
Egyébként már a többiek is megszokhatták, hogy én szívesen magamra vállalom azt a szerepet, aki vezényeli a csapatot, nem mint boss, vagy ügyintéző, inkább csupán, ha menni kell, én szívesen kiáltom el magam viccesedve, hogy: lépés indul! Pont ezek miatt vágta már fejemhez sokat Miller, hogy nekem műsorvezetőnek kellene lennem és lássunk csodát, nem mondott hülyeséget, holott akkoriban még én is csak nevettem ezen, mostanra meg egyik munkámmá vált.
Miközben elindulunk autókkal a reptér felé, én kedves sátor társam mellé préselem be magam az ülésre. Nem a szélességemmel van a gond, hanem a magasságommal. Néhány autót - mint ahogy az enyémet is - itt hagyjuk, hogy minél kevesebb autót kelljen a reptéren parkoltatni, úgyhogy a mi autónkban is négyen ülünk. Ivory-hoz fordulok.
- Na és mesélj! Mi a helyzet veled? - Még a végén azt mondja, hogy egy éve van barátja és már a gyereket tervezgetik, természetesen nagyon-nagyon örülnék ennek a hírnek, de ő olyan, mint én, úgyhogy alapvetően nem egy ilyen válaszra számítok. Ettől függetlenül simán előfordulhat.
- Ugye te nem követted el azt a bődületes hibát, mint én, hogy hónapokon keresztül csak floridai élővilágról készült félelmetes nat geo dokumentumfilmeket néztél? Én éltem ott egy évet, de akkor még kiskölyökként nem is sejtettem, hogy annyi minden ártalmas lény él ott - újságolom neki az elmúlt napok rémületét szépen formálva a szavakat, ahogy az jellemző rám. Gondoltam csak egy kicsit felkészülök a helyről, hogy könnyebben vegyem az akadályokat, ha már az ökológia és állatrendszertan nem az én műfajom, de azért egy kicsit beparáztam a helyi vadon láttán. Pedig olyan békésnek tűnt. - Lehet újra kellene gondolni azt a jövőre tervezett kolumbiai esőerdőt szamárháton megmászó túrát. - Ha ettől parázok, mi lesz ott? Atya ég!
- Javier teljesen bepánikolt! - nevet fel Miller az előttem lévő ülésen.
- Ha láttad volna, amit én, te is pánikolnál.
- Nyugi haver, nem fog megenni semmi. Leg...
- Legfeljebb te, mi? Amennyire farkaséhes szoktál lenni az ilyen kempingek során - vágok szavába nevetve, tudom én, ismerem őt nagyon jól. Ahogyan Ivoryt is.

javier&ivory

Friendship is so weird ... You just pick a human you've met and you're like 'Yep, I like this one' and you just do stuff with them.

Az év ezen szakasza, amikor a túrázás kapja a főszerepet mindig is számomra egy olyan ébresztővel ért fel, ami kivonszolt kicsit a hétköznapi Csipkerózsika-hibernálódott állapotomból és felpofozott párszor azzal a szöveggel, hogy: Hé Ivy, ideje emberek közé menned! Erre pedig kimondatlanul is szükségem volt.
Nem túl előnyös szokásommá vált, hogy kifejezetten élveztem az egyedüllétet és olykor ami azt illeti nagyon is. Képes voltam öt percen keresztül csak bambulni, kikapcsolni az amúgy sem sorozatba illő életem képkockái között és értékelni azokat a perceket, melyek során elmerülhetek egy számomra érdekes könyv vagy sorozat részletei között. Nyugodt személyiségként tudnám magamat jellemezni, akinél néha beüt a napi koffein-adag és olyankor ugrik-szökken, le se lehet lőni figurát varázsol környezete köré, de ugyanakkor egészen ki is tud kapcsolni és azokban a percekben az se zavarja őt, ha perceken keresztül csak csendesen ültök egymás mellett. Számomra ez néhány ember társaságában sosem érződött kényelmetlennek. Nem kaptam magamat azon, hogy kényszeresen mondani akarok valamit, mert tudtam jól, hogyha egyszer én belekezdek egy engem igenis érdeklő témába, akkor bizonyára senki se tudja biztosra megmondani mikor fogok leállni annak kivesézésével, ezért inkább hallgattam, élveztem a nyugalmat, amit Virginia mellett nehezen tudtam csak elérni. Mindezektől függetlenül az egyik kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott, amikor túrázni indultunk. Talán a gyerekkori élmények miatt vagy az ismeretlen felfedezése az, ami leginkább éltet benne, de oda voltam azért, hogy nem tudom eldönteni: aznap lemorzsolódok majd a csapatom tagjaitól és eltévedek vagy egyszer az életben nem én leszek az, aki miatt a többieknek kutatómunkát kell végeznie. Megvolt ennek a maga izgalma, ehhez pedig még egy plusznak hatott az, hogy olyan csapat állt össze az évek során, akiket imádtam. Szívem szerint minden percben ölelésben részesítettem volna őket, hogy kifejezzem végeláthatatlan szeretetemet irántuk, de azt hiszem tettem róla már egy jó párszor, ami miatt sült bolondnak nézhetnek, nem kell még ezt ilyen burkolt szerelmi vallomásokkal is fokozni. Még a végén valamelyikük barátnője félreérti a helyzetet és eltiltja tőlünk a párját, mert közveszélyes lettem a kapcsolatukra. Aztán a többiek, mert mivel megtörtem a szokásos csapatfelállást otthagynak valahol a semmi közepén megbosszulva elveszett társukat. Szóval tanulság: ne ölelgessünk senkit váratlanul, mert hosszútávon következményei lehetnek. Mégis szükségem volt erre az egészre, rájuk, az utazásra. Arra, hogy ne faljak fel egy csomag chipset egyedül, miközben leküldök egy egész évadnyi nyomozós sorozatot, amitől szerencsétlen szomszéd néni is gyanússá kezd válni.  
Nem tudtam azonosulni a koránkelő emberekkel, inkább az a személy voltam, aki éjszakába nyúlóan volt ébren és sokkal produktívabbnak találta magát egy-két óra alvás után, mintha nyolc órán keresztül táncot lejtett volna a dunnabálba. Volt valami egyedi az éjszakákba, amit a nappal nem tudott visszaadni, én meg nem tudtam megmagyarázni sohasem, mert mihelyst hősiesen kimondtam, hogy szemhunyásnyit sem aludtam, a fejemhez vágták, hogy: Te nem vagy normális!...és ezzel az ügy le is volt zárva, akár voltak érveim, akár nem.
A Neeley-rezidenciába már többen is jelen voltak és mélyen belül ha tippelni kellett volna, tuti csak rám vártak, mielőtt elindulhatnánk. Bár mivel az előbb Tucker a lelket is kirázta belőlem azokért az általa oly kedvelt muffinokért, így valahol annak örülök, hogy eltudom dönteni fiú vagyok-e vagy lány.
Különös boldogság lesz rajtam úrrá, ahogyan végignézek a csapaton, mégis egy személy érdekel igazán, aki nélkül el se tudnám képzelni ezt az utat.
- Ez egy fogós kérdés, de mivel a jövőből jöttem, ezért azt mondanám, hogy nagy a valószínűsége a túlélési arányaidnak. - ujjamat az államra helyezem elgondolkozó hümmögésem közepette, mintha valami érdekes felfedezésem lett volna és szinte belemenekülök Javier ölelésébe. - Én is. - szélesebb ívet ölt a mosolyom az arcomon és szinte már fejben lepörgetem magamban az elmúlt évek eseményeit, hogy beszámoljak minden egyes apró részletről, ami akár még említésre is méltó lehet.
Miután megbizonyosodunk arról, hogy senkit nem hagyunk hátra keresek is magamnak egy helyet, majd arrébb mocorgok, hogy Javier is elférjen mellettem. Éppen szólásra nyitnám a számat a válaszadás érdekében, de amit hozzáfűz túlságosan is felkelti az érdeklődésemet.
- Öö, ez kimaradt. Én inkább azon a csatornán estem csapdába és jobban belegondolva kerültem főszerepbe is, ahol azok a bugyuta párkereső műsorok mennek. - égnek emelem röpke pillanatra a tekintetemet, de aztán visszatérek az előbbi mondanivalójára. -  Mitől is annyira félelmetes pontosan? - kérdezek vissza gyanakodva, enyhén félrebiccentett fejjel fürkészve arcvonásait. - Nagy az esélye, hogy elő kell vennem korlátozott harci képességeimet valamivel szemben vagy inkább csináljuk kevésbé erőszakmentesen és gondolkozzak el miképpen lehetne tartós erődöt építeni? - kissé belelendülök a témába, ahogyan az előttünk lévők sem maradhatnak ki ebből és egyből Javier vérét kezdik el szívni ezzel kapcsolatban.
- Miller, ugye nem akarod, hogy előássuk a tavalyi sztorit, amikor szentül hitted, hogy egy vadállat próbál rád támadni.. - kezdek bele, de félbeszakítja mondanivalómat azzal, hogy lendületesebben hátraforduljon saját maga védelmének érdekében.
- Kihagytad a sztori lényegi részét. - mutat rám vádlóan, de már elkap a nevetés, miközben előidézem Miller arckifejezését.
- A lényegi rész, hogy a vadállat egy apró, édes kis mókus volt, az édes kis szemeivel. - biggyesztem le az ajkaimat.
- Mert úgy viselkedett és bujkált. Honnan tudhattam volna? - magyarázkodik túlzásokba esve, de egyáltalán nem hallatszik sértettség a hangjában. Én viszont különösen szórakozottnak érzem magamat most emiatt, miközben Javier felé fordulok.
- Ne aggódj, mielőtt odaérne, hogy felfaljon téged, előbb a mókusok fogják őt. - lököm meg Miller vállát enyhén előrehajolva, szavaimat viszont Javiernek címezve, ahogyan a következő kérdésemet is.
- De ha már sikerült szakértővé válnod, nem avatnál be minket is, hogy miket láttál? - térek vissza rá, hátha a csoportos félelemmegosztás miatt kevesebb lesz mindenkinek és elviselhetőbbé válik majd az egész. Bár kétlem, hogy ez ilyen létezne, de egy próbát megér. Mellesleg hosszú az utunk, a velem történtek kifejtése pedig ráér, ez égetőbb témának tűnik, amire talán nem ártana felkészülnünk.

Florida ride

Azért szeretem az ilyen nagyobb volumenű kirándulásokat, mivel kimozdít a komfortzónámból. Hiába igényel hatalmas szervezést egy ilyen utazás, amelyből én magam is kivettem a részemet, de még így is azt tudom mondani, hogy hejhó! Fogalmam sincs, mi vár ránk. Nem tudom megmondani, hogy mikor érünk pontosan hová, milyen behatások fognak minket érni, ugyan megbetegedek-e, vagy lenyel egy aligátor, ami nekem krokodil, esetleg úgy fogom bírni az egész többnapos menetelést a vadon közepén, mintha én lennék a legfittebb tag mindenki közül, ami hát valljuk be, egy körbenézéssel meg lehet állapítani, hogy ez nem valószínű.
Ismerem a gárda javát, ennek az osztagból mindenki kiveszi a részét, mindenki személyisége egy olyan pluszt ad a napokhoz, akit nagyon hiányolnánk. Természetesen van, aki most jön először, van aki csak most nem ér rá legnagyobb sajnálatunkra. Viszont itt van Lewis bácsi, kinek szakálla hosszabb lett tavaly óta, biztosra vehetjük, hogy ezúttal is megállás nélkül fogja mesélni a borzasztóan fájdalmas favicceit, ami jobb speed számunkra, mint a szúnyogok, mindkettőtől gyorsabban lépkedünk és mégis, drága Lewis bácsi, mi lenne velünk nélküle, a jókedve és a talpraesettsége nélkül. Egyedül átment kutyaszánnal Alaszkán, ez azért nem kis teljesítmény! Kétség kívül a jég hátán is megél, ellentétben velem, én inkább az a típus vagyok, aki elsőre alszik be egy táborhelyen, vagy a terepjáró csomagtartójában és minden bukkanásra horkant egyet.
- Nagy a valószínűsége? Az mégis mennyi? Ötvenegy százalék? Ez nem volt valami biztató - nevetem el magam. Elvileg a jövőből jött, tudnia kellene, hogy mi lesz pontosan és nem valószínűségi függvényt állítani a szemem elé - illetve annak eltakarásával -, hogy még ezzel is figyelmeztessen: ne rontsd el, mert csökkennek a túlélési esélyeim. És ebben látok is relációt, már csak az a kérdés, kitől, mitől kell jobban óvatosnak lennem, az emberektől, kik körülvesznek - gondolok most elsősorban Ivyre, a sátorlakó társamra -, vagy a természettől, netán saját magamtól, mert nem kellene egy kőben megrándítanom a saját bokámat, mint két éve?
Ha esetleg Ivy nem tudná, kit érdemes megölelni, bennem mindig biztosra mehet, én az esetek többségében szingli vagyok. Mindig úgy jött ki a lépés, hogy a túrázásra, avagy a túrázásunk előtt még nem volt senkim, s hiába, az utóbbi időkben nem igazán volt igazán hosszú kapcsolatom. Sok esetben egyáltalán nem is volt, így hát nézünk egymásra Ivy-vel a találkozásokkor, hogy na? Aztán szomorú vállrántás következik és ezzel mindent el is mondtunk a szerelmi életünkről.  
Már úton vagyunk négy kerékkel, mikor feldobok a srácoknak, milyen szakmai tudással rendelkezem újonnan a floridai vadonról.
- Én az erődre szavaznék, tudod, állat- és környezetvédő vagyok, aminek én magam és a társaim is részesei vagyunk, szóval az önvédelem is fontos, de nem mások kárára. Én amúgy azt hittem, már tudsz erődöt építeni, úgyhogy most vedd úgy, hogy kiakadtam rád, csak ez nem látszik rajtam. - Én köztudottan még sosem keltem ki magamból, nem ordítottam senkivel, még a mérges Javier is annyira nyugodt, hogy sokan azt sem tudják, hogy egyébként dühös vagyok. Persze ez sem több, mint viccelődés, bár szó mi szó, én elvárom Ivytől, hogy tudja az erőd- és bunkerépítés fortélyait.
Jó, beszélni azt tudok, főleg, ha beparázok, amire rá is ugrik Miller. Azért ő sem akkora legény, ha élesben kellene bizonyítani, még ha párszor ő szabadított is meg néhány eltévedt siklótól.
- Értjük Miller, éjszaka volt, nagyon sötét éjszaka... - cukkolom még, ne csak én legyek kiszemelve. Itt senki sem ússza meg, főleg ebben az autóban, miközben a másik kettő rendszerint megvédi egymást, ahogy most engem is Ivy.
- Nocsak, megvan a ma esti horrorsztori? A vérmókusok támadása, főszerepben Eddie Millerrel? - már dörzsölöm is a tenyeremet, nagy mesemondó vagyok, megvan az újabb sikersztorim a többiek számára.
- Na de egyébként elsőként azt tudtam meg, hogy nem én leszek az új Steve Irwin, úgyhogy a nagy természettudós a csoportból továbbra is Tucker. A részletekért hozzá forduljatok. Kíváncsi vagyok, mit szóltok, ha olyan állatokat hozok fel, mint... aligátor, csörgőkígyó, floridai puma, még medve is van ott elvileg, amit én egyáltalán nem gondoltam volna. Nem is beszélve az Észak-Amerikába véletlenül behozott vörös tűzhangya fajról, amik sokkal agresszívabbak és fájdalmasabbak, mint bármely másik hangyafaj Amerikában! - sorolom az állatokat kisebb szünetet tartva közöttük, hogy lássam a reakcióikat. - Oké, annyira nem vészesek, mintha azzal indítanék, hogy eltüsszentem magam a nyílméregbéka nevével, de azért a felvételeken az látszott, hogy néhány faj igencsak hozzászokott az emberekhez és nem félnek tőlünk. - Nem kevés eset volt, hogy a wc csészéből kúszott elő egy mérges kígyó, ez Floridában is megszokott dolog, amit én személy szerint még nem tapasztaltam, se San Juanban, íme a bizonyíték, hogy jobb, ha valamiről nem is tudunk. Ellenben rengetegszer láttam a feliratot, hogy "always look before poop", akkor még nem értettem, de most minden összeállt a fejemben.
- Na és mit tudtál meg a párkereső műsorokból? - Merthogy közben elejtett egy ilyen gondolatot és akkor én megjegyeztem, hogy erre még le kell csapnom. - Csak nem jelentkezni akarsz egybe? - Nem nézném ki belőle, vagyis... szerintem Ivy elmenne a jelentkezésig, csak mert poén az egész, aztán utolsó percben meggondolná magát.

javier&ivory

Friendship is so weird ... You just pick a human you've met and you're like 'Yep, I like this one' and you just do stuff with them.

Mindig is olyan személyként tudtam volna jellemezni magamat, aki kezdetben nehezen nyílik meg a környezete felé, ám mikor átlépi a határait, onnantól kezdve már otthonos mozog benne. Talán túlságosan is. Valahol az emberekkel sem voltam másképpen. Nagyon nehezen tudtam csak igazán önmagamként viselkedni, mert ez esetben két verzió történt:
1) vagy úgy néztek rám, mint akinek két feje nőtt egyszerre és soha nem láttam őket többé
2) vagy alkalmazkodni kezdtünk egymáshoz és átvettük a másik hülyeségeit.
Az utóbbival jobban ki tudtam békülni, hiszen nagyon ritka alkalmak során éreztem azt, hogy komolyan kellene vennem az életet. Márpedig ha nem tettem, akkor éreztem csak igazán azt, hogy elememben vagyok. És ez rendszerint véget nem érő hülyeségek és fárasztó poénok hadával járt vagy olyan tettek végzésére sarkallt, amit másnap bizonyára egyből megbántam. Talán az amúgy sem komoly felfogású szüleimnek köszönhetem vagy akár magamnak, hogy 32 évesen is képes vagyok tizenéves módjára rajongani, ha megjelenik a kedvenc színészem a képernyőn, nem tudom. Egyszerűen jobban éreztem magamat, ha az érem olyan oldalát néztem csak, amelyet még nem rontott el az amúgy egészen nagy problémákat okozó valóság.
Szerencse, hogy a csapatunk sem híve a komoly viselkedésnek, habár képesek voltunk egymással őszintén is elbeszélgetni. Amióta együtt utazunk, lehetőségünk volt megszokni a másikat és tudtuk, hogy nem csak egymás őrületeire vagyunk vevőek, hanem arra is, ha éppen valami nyomja a másik lelkét. Ez általában viszont annyira a háttérbe veszik, hogy nincs is időnk vagy lehetőségünk a problémákra gondolni. Örültem, hogy idén is ismerős arcokkal leszek körülvéve, főleg mikor úgy érzem életem legnagyobb kalandjába készülök belevetni magamat.
Indulás előtt lehetőségem van pár szót váltani Javierrel és bár egy különös időutazós témába tenyerelünk bele, mégis gondolkozóba esek miatta, ami nálam nem túl meglepő. Mármint minél értelmetlenebb egy dolog, annál inkább leköti a figyelmemet. Mert mi van ha...? És tessék, Ivory elveszett.
- Annál sokkal több, hiszen itt vagyok, így ami azt illeti, tényleg nagyon jók az esélyeid. Sőt a legjobbak. - hangsúlyozom ki utolsó szavaimat nyugtatásképp, bár egy valami még eszembe jut közben. -  Viszont ahhoz, hogy ez így maradjon, úgy tűnik vigyáznod kell rám. - vonom meg szórakozottan a vállamat, miután eljutottam ezekhez a logikai következtetésekhez, ami mások számára se füle, se farka értelemmel rendelkeznek, mi viszont látszólag jól elboldogulunk vele.
A kocsiban ülve előkerülnek az állítólagos veszélyek, én viszont egyből felkapom erre a fejemet, hiszen Javierrel ellentétben én túlélőmódba kapcsoltam magamat még indulás előtt, vagyis nem gondoltam bele semmilyen minket érhető veszélybe. Most viszont minden figyelmemet meg felajánlásomat ennek a témának szentelem. Szokásom cselekedni és nem előre gondolkodni. De az is megesik, hogy túlgondolok dolgokat, bár ez gondolom helyzettől függ. Most inkább az első csoportot erősítettem, aki örömmel veti bele magát a mélybe, aztán ugrás közben ráeszmél, hogy: hoppá, én nem is tudok úszni.
- Tudod, hogy én sem vagyok az erőszakos fajta. Többnyire ezért is korlátozott, mert sose jutok el a megvalósításához, ugyanakkor ha mégis, a harci képességeim egyenlőek a nullával. - teszem hozzá magyarázatomat, habár az utolsó mondata miatt képletesen is apróra tudnék zsugorodni mellette, ezért egyből előállok valamivel, amivel enyhíthetnék szövegelésem fontosságának élén.
- Menni fog, csak egy kicsit berozsdásodtam, de olyan ez, mint a biciklizés. Ha meg nem, akkor nyaktörés lesz a vége, aztán tanulok a hibámból... nagyon ki vagy akadva? - érdeklődök óvatosan és fészkelődve egy keveset a helyemen, de közben arcvonásait fürkészem a válasza érdekében, hogy rájöjjek mégis mennyire játszottam most el az esélyeimet.
A fiúk szokásukhoz híven hozzák a formájukat, de szórakoztat ahogyan egymás türelmét teszik próbára, én meg úgy érzem magamat, mintha egy teniszmeccs közepére csöppentem volna, ahogyan egyikre majd másikra nézek, attól függ éppen melyikük is beszél. Rengeteg közös élményt szereztünk már együtt és ezalatt az idő alatt senki se maradt ki abból a jóból, ha arról van szó, hogy valami oltári nagy hülyeséget kell felmutatnunk. Ugyan most Miller és Javier veszi át ennek főszerepét, de hosszú út áll előttünk, így biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem fog majd kimaradni.
Érdeklődve követem végig Javier beszámolóját a helyről és felötlik bennem, hogy talán mégiscsak el kellett volna olvasni valamit még indulás előtt, de tudom jól, hogyha elmondják, azt jobban megértem, mintha most különböző szövegekre kellene koncentrálnom.
- Nem tudom eldönteni melyik találkozást élvezném a legjobban. - vallom be elgondolkozóan, de talán egyiket sem. A medvék a mesében aranyosak, élőben meg biztos nem. A kígyóktól frászt kapok és a hangyák? Jó, sosem úsztam még meg egy-két kék/lila folt nélkül vagy valamilyen csípés nélkül, de akkor sem nyugtat a tudat. - Oké, a béka a legrosszabb. Döntöttem! - tartom fel két kezemet, hogy ezzel is jelezzem elhatározásra jutottam, mert valahogy ők voltak azok, amikkel sehogy se tudtam kibékülni. Aztán itt van a neve. A nyíl már amúgy is veszélyes, főleg ha az én kezemben van és éjszakai igazságosztónak érzem magamat közben. A méreg az méreg. Azon nincs mit szépíteni, a békáról meg hát megvan a magam véleménye. De a három együtt? Számomra megvan az első számú ellenség.
Teljesen elmerengek ebben az általam alkotott teóriában, képet meg még nem is merek róla keresni, mert akkor biztos, hogy az út hátralévő részében másra sem tudnék koncentrálni. Ezért is örülök, amikor Javier kérdése kizökkent a gondolataimból és egyből el is mosolyodok, mielőtt választ adnék.
- Azt, hogy Miranda és Milan nagyon nem passzoltak, viszont Milan és Maybelle pedig igen. Viszont a közönség kedvenc Miranda és Milan voltak, ezért nagyon azon voltak, hogy őket hozzák össze. Szóval levontam a következtetést, hogy az emberek nem az érzéseikre hallgatnak, hanem egy gyönyörű összképnek akarnak megfelelni. Lehet, hogy könnyebb dolgom lenne nekem is csak azt keresnem? - tanácstalanul pillantok fel Javier szemeibe, majd tovább folytatom. - Össze kellett volna jönnöm azzal a fickóval, akivel tavaly találkoztunk. Emlékszel rá? Olyan nagyon lassan beszélt és olyan volt, mintha egy másik korból dobták volna ide. - merülök el az emlékeimben egy pillanatra. Fura egy ember volt.
- Jelentkezni nem, de alakíthatnánk egyet. Tudod, rózsákkal meg a saját szabályainkkal. Vagy nálad van már valaki alakulóban? - vonom fel a szemöldökömet és még egy mosolyt is csempészek mellé. - Bár remélem, ha lesz, azért az esküvődre meghívsz. - bököm meg a vállát mutatóujjammal, de valahol reménykedem benne, hogy ő maga nagyobb szerencsével járt, mint én.

Florida ride

Ritkán tudtam azzal nyugtázni magam, hogy nagyon jók az esélyeim, ezt a szófordulatot még jócskán szoknom kell, de Ivytől hallani sosem rossz. Nem mondom, hogy mi ketten külön-külön a jég hátán is megélnénk, viszont ketten együtt annál inkább. De tényleg, még a jegesmedvék elől is gyorsabban futunk, ha ketten vagyunk, már csak azt nem értem, hogy miért nekem kell vigyáznom Ivy-re és miért nem minimum fordítva és az, hogy férfi vagyok, meg sokkal magasabb is, az nem lehet elég indok.
- Nekem mélyebb a hangom. Az állatok agresszívabbak a mély hangokra, mivel az az állatoknál a nagytestű lényekre jellemző, vagy éppenséggel a morgásra. Minden adott ahhoz, hogy te vigyázz a hátsómra, amíg felépítem a sátrat. - A gárda tudós tagjai azért remélem nem hallották ezt, mivel lehet fognák a fejüket, hogy hogyan tudok ennyi marhaságot összehordani, de ugyan már, szerintem ez teljesen logikus következtetés az állati etológiára. Persze nagyon fogok én is rá vigyázni, amennyiben tényleg találkozunk fenevadakkal, sok kérdés van itt, ettől izgalmas a túrázás.
- Tudom-tudom. - Ivy szerintem csak a szúnyogokat képes legyilkolni, aztán ki tudja, lehet tévedek, hiszen sok meglepetést okozott már nekem. - Igen! Annyira kiakasztottál, hogy csak egy Ivy-féle tűzön elkészített tea tud majd kiengesztelni - vigyorgom és viccelődöm vele, de így talán kalandosabb, mintsem szép bociszemekkel megint megkérni, hogy lefőzne-e nekem még egy adag teát és újra meg újra megígérni, hogy ez lesz az utolsó és hagyok a többieknek is.
Egy kisebb Millerrel való csatározás után végül rátérek a szakértelmemre és elmondom mindazt, amit a Nat Geo csatornáról és egyéb internetes felületekről összehalásztam egy csipetnyi tapasztalattal megfűszerezve, elvégre éltem én Floridában, csak irtó régen és nagyon keveset.
Ismerek egy lányt, aki mellé odaugrott egy apró zöld levelibéka és akkorát sikított, hogy aznap végig sípolt a fülem. Én valahogy sosem féltem a vékáktól, még a varangyoktól sem, noha nem simogatnám azért őket. A nyílméregbéka… na őt azért messze elkerülném, de ha jól emlékszem még a kisebbik húgom fejmosására, akkor azokat a békákat igencsak fel lehet ismeri a színes külsőjükről. Még jó, hogy azok csak az Amazonasban élnek, Florida viszont azért távol van tőle.
- Akkor készülj fel jövőre, lehet fogunk látni. De legalább most csak az aligátorok mosolyognak majd a sátrunk szélén. - Akarok látni egy nyílméregbékát, de csak távolról. Aligátort még távolról sem díjazok.
Ha már kiveséztük Florida állatvilágát, nem felejtettem el azt az aprócska megszólalását, miszerint párkereső műsorokat nézett. Én is néztem anno párat, de csak messzebbre kergetett a valóságtól, mintsem kedvet kaptam volna hozzá, pedig a kamerákhoz hozzá vagyok szokva, ahhoz is, hogy önmagamat adjam benne és ne előre megírt szövegeket olvassak, vagy énekeljek fel.
- Ez nagyon úgy hangzik, mint a Love Is Blind műsor. Nem azt nézted véletlenül? - Annyi ilyen műsor van, simán lehet, hogy egy másikról beszél, ami szintúgy hasonló elven működik. - Én is sokszor tapasztalom, hogy az összkép fontos, pedig szerintem nem. Mármint, oké, mit tudom én, hisz nézz rám. Hello, harminckettő! - mutatok magamra, mikor felfogom, hogy most tényleg tőlem vár választ egy szerelmi kérdésre? Tőlem?
- Hát nem tudom, szerintem az érzéseidre hallgass. Ha nem jött be, akkor ez van, úgysem lenne jó vége egy ilyen kapcsolatnak, nem? - Azt azért elmondhatom, hogy sosem jöttem össze olyan lánnyal, akit ne szerettem volna teljes mértékben, ám az élet még így is közbe szólt. Pont ezen tapasztalataim miatt nézek nagyon, mikor azt mondja, hogy alakíthatnám egyet. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék, reflexből mondanám rá, hogy a-a, de aztán elgondolkozok azon, hogy hát igazából miért is ne?  
- Mi ketten lennénk benne a műsorvezetők? - Ezt azért ki nem hagynám. - És milyen szabályokat hoznál, ha rajtad múlna? - Bár egészen biztos, hogy sosem alakítanék ilyen műsort, az utolsó aláírásnál úgyis meghátrálnék, de eljátszani a fiktív gondolatával nem rossz arról nem is beszélve, hogy őszintén kíváncsi vagyok, mit csinálna másképp a meglévő műsorokhoz képest Ivy.
- Öööö. - Miért kezdem mindig így a mondatot, mikor nőkről kérdeznek? - Mondjuk úgy, hogy van egy lány, aki nagyon tetszik, csak van néhány kontra is sajnos. - És ha jól tudom, most következik az, hogy Miller és Ivy nekem esnek és addig rágják a fülem, amíg mindent be nem vallok. Szerencséjükre még van pár kilométer a reptérig, de tényleg csak egy-kettő.
- Ez még az a csaj, vagy egy új? - kérdezi Miller.
- Nagyon vicces! - Értem én, hogy könnyen megtetszik nekem egy nő, de azért annyira sokszor még nekem sem lángol fel a lelkem. Az esetek többségében úgysem lesz belőle semmi, na de talán majd most, vagy hát ki tudja, kicsit bonyolult a helyzet.
- Mindketten biztos, hogy ott lesztek az esküvőmön, ezt anélkül garantálhatom nektek, hogy hatszor rálépnétek a sarkamra a túrázás során. Már csak egy barátnő kellene, akivel aztán komolyabbra fordul a kapcsoltunk, de egyelőre még erről szó sincs. Még csak egy estét töltöttünk együtt. - Úgyhogy még nem sokat tudok mondani. Egyáltalán nem előrehaladott a helyzet, mint gondolnák.