Túlontúl jól ismert másnapossági egyensúlyzavarral ébred – oldalra fordul, testes beleakad mozdulatának láthatatlan és hátráltatásra kész zsinegjeibe, koordinálatlan kilengéseit leszámítva megdermed, gyomra kimerült bukfencet vet, szeme ég, lezsaluzott gondolatai kivehetetlen zizegéssé redukálódnak. Ilyen állapotban éveket töltött el, előre meghatározott napirendjéhez igazodva, sosem késett vagy feledkezett meg teendőiről, nem, lelkiismeretes és konzisztenciára törekvő függőként prioritásként kezelte kötelességeit, és utána, amikor ledobhatta magáról a társadalmi elvárások szabta álarcát, menekülni kezdett. Éjjelre lecsupaszodott, hajnalra elfelejtette, hogy valójában sehová sem tartozik.

Nehezen küzdi magát ülőpozícióba, félfordulattal követi a helyiség is, amelynek berendezési tárgyait lusta érdeklődéssel járja be tekintete, azonosítani igyekszik a széket és asztalt, nincs otthon, ebben biztos, az ő aprócska lakásának folyton méregdrága parfümillata van, mert mindegyiket tágas terekhez komponálják, életének jelenlegi szűk résére szinte fojtón omlik. Vegyszerszagot érez, fémtálcák keresztezik perifériás látását, valahonnan tompított beszélgetésfoszlányok áramlanak ráérős hullámokban. Csak az agya ég – és a szája. Vakon letapogatja ajkait, szomjúság mellett valami más is gyötri, valaminek a helye, maradványa, édeskés, mégis szúrós, hányásízzel átitatott. Vajon miért ide menekült?

Azon nem kell gondolkodni, alapvetően miért menekült, amióta átesett kamaszkori – magától értetődően elkerülhetetlen – valóságra ébredésén, rendszeresen, sokszor levegővétel nélkül meglógott, a szülei, az otthona, a szeretetlenség szorításából, folyton kisurrant, maga mögött hagyta őket, fizikálisan vagy mentálisan, kémiai anyagok bevonásával – tulajdonképpen nem számított. Nem akart ott lenni, ezért nem volt ott. Ahogyan kétszobás loftjába zsúfolt életének sem szeretne a része lenni, nem is érti, ilyen kevés négyzetméterbe miként préselődött annyi magányosság, annyi ismeretlen nincstelenség. Be kell vallania – önmagát átverni általában egyszerre könnyebb és nehezebb –, sehol sincs akkor biztonságban, mint itt.

Szeméből kidörgöli felgyülemlett kialvatlanságát, nyolc óra múlt, harminc perc múlva nyitnak hivatalosan, legalább nem késett el, és kis szerencsével ki sem rúgják ezért. Sokfélét hazudhatna, professzionális ténymódosítóként évekig sikeresen vezette meg apját, pókerarcot húzott magára, vonásai meg sem rezzentek, az igazság megfelelően manipulált verziója mindig probléma nélkül gördült le ajkairól. Az esetek döntő többségében nem bukott le, ha mégis, készenlétben tartott egy kevésbé kompromittáló csúsztatást.

Elhagyta a kulcsát, nem tudta, hová mehetne. Nem, ez nem jó, elvégre kulccsal jutott be ide, ráadásul ugyanazon a csomón tartja mindegyiket, bizonyítani sem tudná. Késő volt, lekéste az utolsó metrót. Részigazság, részhazugság. Az utolsó metró végül is helytálló információ, csakhogy Orvel elcsípte, és azzal jutott idáig. Kivéve, ha…

Összefonja karjait, nagyot nyújtózik, mindkét válla beleroppan, lapockái aprót pattannak. Soha többé nem hajlandó a kanapén aludni, annak elnyűtt, kényelmetlen ülőpárnáin, megkérdőjelezhető minőségű karfáján, egyaránt túl puha és túl kemény háttámlájának dőlve. Soha többé. Előbb kuncsorogja be magát Josh-ék vendégszobájába, hogy aztán másnap szégyenteljesen eloldalogjon.