Onnantól kezdve villanásokban méri egész létezését, két elektromos kisülés közé ékelődnek támpontjai, néha percek telnek el – például emlékszik, kitámolygott egy újabb koktélért, aztán apja dolgozószobájában találta magát, látszólag szempillányi söprés alatt -, máskor másodpercek válnak nyúlós, könnyen összetéveszthető évekké.
Kiszáradt, cserepes ajkait bámulja – hiszen ivott, egész este egyebet sem csinált, mint ivott, mértéktelenül és hányingerrel küzdve -, furcsán megtörik a tükörképe, közelebb kell hajolnia, különben elfelejti, pontosan hol metsződik el csodálkozó arckifejezése. Kinyúl érte, félve megérinti, hideg felület, kissé csúszós, pamacsokra lesz figyelmes, ujjbegynyi elmosódásokra, jobb szélre pozicionált sormintára.

Összefogdosták.

Éles sípolás szakítja félbe hézagos gondolatmenetét, torzított jelzés, sokszor hallott, mégis idegen hang, amelyhez olyan nehezen szokik hozzá, reggelente kifejezetten gyűlöli, otrombának, indokolatlanul harsánynak tartja, miközben alig ért ki belőle egy-két szót, ha nem figyelné az ajtó felé ragasztott menetrendet, eltévedne. Metró – érkezik bizonytalan áramkisülésen a tétova felismerés, metrón van, metrón repeszt, majdnem egyedül a kocsiban. Vele szemközt, pontosabban a háta mögött, csupán optikai illúzióként látja őket, hozzá hasonló tompított fényű sziluettek, nincs nemük és koruk, együtt száguldanak alaktalanul és céltalanul.

Hogyan is történt?

Kivehetetlen tükörképe elé emeli tenyerét, fókusza eltolódik, hol a kisebb ereket látja élesen, hol a nagyobb, szélesebb, hosszabb barázdák rajzolódnak ki, szinte látja a koktélos- és pezsgőspoharak foltját, elhagyott és folyton megkísértett életének tüneteit. És látja, meg merne esküdni, látja unalmas ismerősei szorítását, a kézfogások kipárolgását, apja megjátszott ölelésükből visszamaradt ívét, legjobb barátja vállának görbületét, amiért rápaskolt, megkönnyebbülve, ugyanakkor kétségbeesetten. Ugyan, ki menthette volna meg önmagától?

Újra nekilódulnak, még háromszor indul, majd torpan meg a gyomra, megszokott váltakozásban, valamelyik zúgás hosszabb, a másik valamivel rövidebb, recsegő megállónevek szakítják fel monotonitásukat. Egyiket sem érti, utána kell olvasnia, reszkető ujjain számolni, mikor érkezik meg, holott fogalma sincs, hová kellene megérkeznie, abban sem biztos, hol szállt fel. Aztán mégis, az általános ésszerűségnek ellentmondva, idejében regisztrálja, mit hall, pillantása összeköti a rutinnal, minden áldott reggel megteszi ezt a távot, hiába gyűlöli, hiába találja taszítónak és közönségesnek.

Ismét kipereg tudatából néhány perc – akár órák is eltelhettek, hogyan állapíthatná meg ennek hitelességét észlelés hiányában? -, ólomsúlyú eszmélése a mozgólépcső tetején éri utol, sikerül idejében lelépnie, és továbbsodródnia, miközben az utolsó metró kísérteties széllel továbbindul alatta, vákuumszerű hanghatás kíséretében.

Onnan nem nehéz felbotorkálnia, megtennie a szokásos sarkot, leszámolni még három épületet, felvonszolnia magát a családias, ennek ellenére egyfajta klinikai ridegséget sugárzó rendelő lépcsőjén, babrálni egy keveset a kulcsaival, babrálni még egy keveset, és még egy keveset, és még egy keveset, őrjítő bebocsátatlanságban, nem mozdul a zár, nem mozdul a kulcs, hiába feszíti izmait. Figyelmét teljes mértékben elkerüli az ablakokon keresztül szűrődő fény, vállát az ajtónak veti, erőtlenséggel és ügyetlenséggel jut be mégis, sután, kissé – azaz nagyon – koordinálatlanul behajtja maga mögött, kattanásig fülel. Miután megbizonyosodik annak függőlegesen és vízszintesen egyaránt mozdíthatatlan állapotáról, a biztonság kedvéért padlóig csúszik, mintegy tőkesúllyal kiegészítve a nem létező riasztórendszert.

Kicsavarodott, összegömbölyödött, szétnyúlt, megmagyarázhatatlan alakzatokba mosódó gondolatmenete felszakadozik, pillarebbenésnyi időre, villanásokon keresztül közlekedő valóságmozaik darabkák befogadására finomhangolva.

Már tudja, hol van, enyhe megkönnyebbülés járja át, érzi tenyere alatt a hideg kőpadlót, amiből fertőtlenítőszag árad, és ha közelebb hajolna, ujjaival biztosan összetapogathatna néhány ott felejtett szőrszálat, elvégre alapos takarítás mellett sem lehet minden makulátlan.

Már tudja, miért jött pont ide, nevetségesnek tartja, természetesen, ahogyan közelmúltjának valamennyi eseményét, új otthonában csak félne, még az összes bútor idegen, szinte fenyegető, lakása belakatlan sarkaiban rémisztő árnyékok rajzolódnak ki.

Már tudja, mivel nem számolt rosszul kivitelezett tervének előkészítése közben, a kiszüremlő fényben – kísértetiesen megnyújtja Orvel lábait, a felhúzott térdek hegyláncát és a kétfelé tolt lábszár völgyét – sötét alak tűnik fel, kontúrtalan látomás, mégsem tart tőle, érzékszervei a felvett információ nagy részét azonnal agyának jelenleg nem használt részeibe szállítják, tehát tudja, tulajdonképpen tudja, ki magasodik felé, miközben fogalma sincs róla.

Újból kizuhan néhány konokul félreverő szívdobbanás idejére, mire visszatér, meleg érintés öleli arcát, szeme megrebben, pupillája éhesen kitágul, meglepődöttségtől és felismeréstől zaklatottan simul bele, úgy mar rá a másikéra – a főnöke, szikrázik fel benne bizonytalanul, ennek ellenére minden kétséget kizáróan -, az áthatolhatatlan kékségre, amelyet itt-ott barnás cirádák törnek meg. Vérszegény mosollyal válaszol, visszafelé halad, szóról-szóra, jelenlegi képességeihez mért alapossággal, lehunyja szemét – mostanra a nyakához ért, libabőr bomlik ki ujjai puhatolózása mentén, borzongásba vonja Orvel egész gerincét -, reszkető kis hangocskával szív be némi levegőt, visszanyeli a torkát kínzó tiltakozást, amint megszűnik átmeneti enyhülés, legszívesebben ráfogna a kézre, megakadályozná elmozdulását a nem létező tengelyen.

Nincs lehetősége panaszosan nyüszíteni – bár megtenné, Isten a tanúja, elkényeztetetten és örökké követelve, ami jár neki -, oldalról érkezik a következő kellemes nyomás, melegen, stabilan tartja, ezért áthelyezi kissé súlypontját, illetve gondolkodás nélkül fúrja orrát a férfi felkarjába. Pontosabban a felkart borító anyagba, póló, ing, esetleg köpeny, annyira mindegy neki, koncentrációja kereszttüzébe egészen más kerül, mélyen belélegzi a Betadine, a kézfertőtlenítő és háziállatokból kipárolgó szagok elegyét, rajta Samuel – Sam, hiszen mindig kijavít másokat – ingerlő arcszeszével. Biztonság, otthon, nyugalom, fut át gondolatain sebesen, mégis mindent felperzselően. – Te jó ég – fojtottan nyög éppen? Igen, fojtottan nyög.

Nem dörgölőzik hozzá, maradt még benne némi büszkeség, elég csekély, ezt kár lenne vitatni, de valamennyire alapvetően igényt tart – minden körülmények között. – Szeretnék a hónap dolgozója lenni – viccel könnyed hangon, pár akkordnyi nevetéssel. – Arra jutottam, mondjuk elég későn, tudom, szóval arra jutottam, nálad lenne érdemes puncsolni – felsandít, egyenesen Samuel balladai homályba burkolózó arcára, belőle sem lehet sokat látni, talán csak a játékosságtól csillogó szemét.

Megkésve regisztrálja – feltehetően – átmeneti körülményei behatásait – szűk farmerba préselt fenekét bizsergető hideg kínozza, gerince mentén tompa fájdalom rajzolódik ki, csiszolt élű beugró ékelődik a csigolyák menti fennsíkba. Mindezt azonban – aggasztó gyorsasággal – felülírja Sam puhatolózó keze, tincsei között kalandozó ujjakra lesz figyelmes, fejbőre szinte belesajdul a borzongásba, amely egészen combokig szalad, maga mögött hagyva megannyi érzékeny pontot. Játékos pillantása azonban megszűnik, szemét lehunyja, most arra gondol, igen, éppen arra, ez a kéz másképp is becézgethetné, lenne ő előtte négykézláb, mellkas a hátnak, hátrarántott fej, felkínálkozó nyakszirt.

Kirázza helytelen képzettársításait, mielőtt túlságosan megadná magát nekik – ismeri könnyen hajlítható erkölcsét, egy óvatlan pillanatban eltörölné józanul húzott határvonalait, kockára tenne bármit egyetlen percért is, ahogyan aggodalom nélkül csente anyja gyógyszereit, ivott, és felejtette el, hová és kik közé született. Rossz döntései változatos módokon pusztítják el, dekonstrukcióra alkalmasnak tartja magát, mégis ki lenne olyan ostoba, hogy eldobjon magától egy életnyi anyagi biztonságot és megbecsülést?

Pillái szétrebbennek főnöke nevetésére, tőle függetlenül, mintha a férfihoz tartoznának, nem csak azok, hanem minden, lélegzetvételtől a legapróbb mozdulatig, és kizárólag elszenvedője lenne az általa gerjesztett visszacsatolásoknak. Kontaktot veszít, tekintetével leköveti a kéz útvonalát, csalódottan ejti lejjebb pillantását, miután észreveszi Samuel mozdulatait. Letörli magáról, ilyen egyszerűen, megszabadul tőle. Néhány ütemnyi csúszással találja meg a recepciós pultot, furcsán csendes, hiányolja belőle a szüntelenül csörgő telefont, az egyezkedést, nevetést, csicsergést, együtt érző hangvételt. Éppen emiatt sikerül majdnem belesüppednie a vállait érő erőhatásba, és oldalra dőlni, éles szögben, súlypontjából kizökkentve. Majdnem.

- Akkor semmi esélyem – szándékosan már-már komikussá gyúrja ajakbiggyesztését, úgy pislog fel rá ismét, előbbi kizökkentségét visszanyelve, jó mélyre, véletlenül se törhessen felszínre. – Még én is rá szavaznék, ha lenne beleszólásom – őszintévé szélesedik mosolya, végül is csupán egy kósza gondolat volt, nem igaz? Egyoldalú, futó kis áramütés, semmi több. - Az árlista viszont jöhet, sosem lehet tudni, nem igaz?

Olyan gyorsan hagyja el Samuel arcának hívogató vonásait, ahogyan felkapaszkodott rájuk, halántékát a férfi vállának támasztja, elkeseredett kis nyikkanást hallat, visszatértek hozzá az ujjak, visszatért a bizsergés, térdein pihenő kezei egyike meggondolatlanul megkerüli Orvel tudatát, ösztönösen csúszik le sajátjáról, ugorja át a rövidke völgyet, és állapodik meg a másikén. Szélesebb csontot tapint, másfajta sekély árkot, nagyobb görbületet. Visszakozhatna, igen, megtehetné, sőt, meg kellene tennie, de a tincsei közé szorított gyöngédség végigszáguld a testén, és saját ujjait kényszeríti cirógatásra. Óvatosan, ismeretlen lágysággal rajzol betűket, absztrakt formákat, hol rásimítja tenyerét, hol egyetlen ujjbeggyel szór pontokat, szigorúan tartva egy képzeletbeli hatósugarat, át nem lépné, kérés, követelés vagy szótlan könyörgés nélkül.

- Nem akarok hazamenni – nyögi panaszosan, elvégre ott minden idegen még, semmit sem ismer, magát sem a bútorai között, nem is tartoznak hozzá igazán, és ő sem tartozik hozzájuk, valaki más életét éli, egy fiatal férfiét, akinek nem hiányzik mások munkaszerződésbe foglalt odaadása. – Értelme sem lenne, pár óra múlva kezdünk. Egyébként is – most incselkedően vádlóvá keményedik pillantása, visszatér a férfi arcához, borostával bevont, éles csontú állához – nem én vagyok az egyetlen, aki itt éjszakázik – végső érvnek szánja, ha te megteheted, én is megtehetem elv alapján. – Inkább ledőlök valahová, összetolok két széket, vagy nem tudom, elég kreatív vagyok, hidd el nekem, megoldom. – Észrevétlenül siklik arasznyit feljebb, tenyere combra téved, kemény izomkötegre.

Határátlépők bizonytalanságával és fel nem ismert örömével ismétli meg előbbi tapogatózását, Samuel combja még ernyedtségében is feszes, bebarangolásra kész tenyér alá való, kísérletező most minden mozdulat, elhomályosuló perifériája és beszámíthatatlan asszociációs görbéje készteti ugyanazon impulzus körülményeinek újbóli megteremtésére. Enyhén nyirkos hajtincsei elégedetten fogadják maguk közé a férfi ujjait, amelyek cirógatva járják be koponyájának kanyarulatát, nyúltagynyi precizitással, egyetlen szabad felületet sem hagy érintetlenül, tarkótól homlokig, halántéktól halántékig ismerkedik a csontszerkezettel.

Emiatt nyílnak el ajkai ismét, hüvelykujjnyi hasítékot fordít Samuel arcának irányába, késve fogja fel játékos csipkelődését, ezért mosollyá edzi a kiteljesülni készülő törleszkedés első jelét, mert hajlamos tilosban járni – elvégre éppen így keveredett ide, dacolása mentén –, hiszen a főnökének főnöke, azaz mindkettejük főnöke mégiscsak a kérdéses férfi ex-házastársa. Exférje. Ex-húdekólnézekkiésezttudomismagamrólpasija. Végre jó helyre keveredett, igazi, lelkiismeretes szakemberektől tanulhat, mindezt kockára tenni egyenesen őrültség lenne. Szétfoszló hazardírozás. – Minden rám leadott szavazat egyben elpocsékolt szavazat – könnyeden ejti a légüres térbe, fesztelenül, de ott van benne… minden.

Hirtelen felfalódó távolságra lesz figyelmes, lábnyi disztancia zsugorodik arasznyivá, lélegzetvételét már nem is érzi a sajátjának, fogalma sincs, melyikük hol kezdődik, kinek a szája szív, kié fúj, ki nyit és ki zár, egyszerűen nézi, tekintetéről lefelé csúszik pillantása, majd visszakapaszkodik, némán, furcsa pihegést hallatva. Bekebeleződik. Egészében, maradéktalanul, két táguló pupilla martalékává válik, átbukik rajtuk, ismeretlen terepre, mert ez, ami közöttük történik, Samuel pillantásának intenzitása alatt, szédítő közelségének hatóerejében, ez felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Ez a tekintet nem vetkőzteti – és mégis, meztelenebb, mint bármikor életében, meztelen, kiszolgáltatott – és eleven.

Próbálgatja testének súlyát, a férfi tenyerének feszíti, tolja, gyomra bukfencezik, valahányszor ellentartásba ütközik, biztonságérzet fakad belőle, Orvel pedig megmártózik benne, szemérmetlenül, mert rá sosem vigyáztak, csak tartották, mint különleges haszonállatot, amelynek funkciója és célja eleve elrendeltetett, és amely gondoskodása többnyire a fizikai szükségletek kielégítésében kimerül. Most valaki fogja, most valaki nem akarja, hogy baja essen. – Őszinte leszek veled, igazán, esküszöm, ennél őszintébb még sosem voltam. – Nincs értelme bizalmasan közelebb hajolni, így is egyetlen sóhajtás választja el Samuel megízlelésétől. – Anyám fürdőszobai szekrényében találtam, valami nyugtató, mindig mást szed, engem úgyis csak a hatóanyag érdekel. – Még feljebb csúsztatja tenyerét, elég egyetlen apró ugrás, hogy többé ne foghassa az állapotára. – Már el is felejtettem, milyen érzés, és ez… ez… olyan, mintha lebegnék. Mintha kibaszottul súlytalan lennék. Éreztél már ilyet?

Zavartan csúsztatja tekintetét figyelme sínjén, két véglet között cikázva, pillantásuk folyton elkerüli egymást, mire odaérne, már lendül, mire lendülne, éppen visszaér, de időközben észreveszi, egyik szemének kékjében félkanyarulatot ír le barnás cirádája, miközben a másikban keskeny partszakaszként nyúlik délfelé. Nyílik, röviden, öntudatlansága és tudatossága határán, vallomások esnek ki belőle, szavakból ragasztott gyónás, egyetlen mondatba sűríti kamaszkorát, gyógyszerektől ölelt, szeretetlen és hideg éveket. Természetesen nem vár választ, őszintét semmiképpen, megtanulta már, milyen könnyedséggel hazudnak körülötte, főként a felnőttek, mintha attól tartanának, ha nem elég precízen színezik át múltjukat, hitelességüket veszítik. Samuel – prekoncepciói ellenére – kendőzetlenül nosztalgikus emléket oszt meg vele, szinte látja maga előtt – fogása szorosabbá válik a férfi combján, megkapaszkodik benne, mielőtt lesodródna róla –, igen, tökéletes pontossággal látja, fiatalon és meggondolatlanul, szája sarkában keserű, tudakolódzó nevetéssel, kinyújtott karral, levegőt markolászó ujjakkal, látja, elképzeli, és azt kívánja, bárcsak belé akadhatnának ezek az ujjak, és bárcsak őt kennék el.

Keskenyedő keringéspályájuk törvényszerűen érintkezési pontban zárul, bódultságtól nyirkos homlokával egyenesen megtámaszkodik, súlyának jelentős részét teljes mértékben a férfi kezelésére bocsátja, aggodalom nélkül engedi át, akaratlan bizalommal. Azt sem tudja, mikor fordított ülő helyzetének tengelyén, de térde két láb között lóg a levegőbe, comb a combra nehezedik, jobbjával kissé esetlenül tartja magát, lapockája kifejezetten kényelmetlen szögben nyomódik a falhoz. Ebből semmit sem érez, csupán Sam lélegzetvételeire koncentrál, a sűrű levegőre, a gyomrában reszkető válaszreakcióra, a küklopszi szemre, mert a veszélyes közelség egybemossa vonásait, de nem kell tisztán látnia, hogy tisztán érezhesse, tisztán élvezhesse.

Vezetéknevet hall, a sajátját, hiába próbálja pillantása fókuszát állítgatni, mire sikerül, addigra felmorzsolódik a férfi közelségre, semmivé lesz, eltávolodása hamar utoléri Orvel gondolatait, aki csalódottan és visszautasítástól sebzetten hátrább hajol.

(Valamennyire, meglehet, alig észrevehetően, elvégre métereket regisztrál pontnyi elmozdulásként, és millimétereket sivatagnyi távolságként.)

Ismét halk nyikkanást hallat, szűköléshez hasonló kis hangot, előbb még cirógatta és becézgette, ezúttal viszont kérlelhetetlennek tűnő szelíd erőszakkal készteti válaszadásra. Tudja, mielőtt egyáltalán végiggondolná, milyen lehetőségei maradtak szorult helyzetében, tehát tudja, felelni fog, méghozzá egyenesen, csúsztatásuk nélkül, mert Samuel megkérte rá, és Orvel nem képes másra, mint engedelmeskedni. Teljes valójával, maradéktalanul.

– Mert valójában nem felejtettem el, milyen érzés, és pontosan ezt akartam érezni – szempillái megrebbennek, teljesítette a férfi parancsát, persze nem egészen, nem teljesen, hozzátehette volna, mi késztette rá, mi volt az utolsó pillanat, amikor még visszafordulhatott volna, és mi lökte át rajta végül. – Kiábrándítóan jóképű vagy, ugye tudod? És macskapisi szagod van – kissé felhúzza orrát, méltatlankodó kölyökkutyákat megszégyenítő bájjal –, de akkor is meg akarlak csókolni. Beteges, nem?

Hónapokon át tartó önkéntes vaksága észrevétlenül szívódik fel, mély seb ejtésére alkalmas visszacsatolásként indítja útjára költői kérdését, mert tudja jól, bizonyos férfiakból mit vált ki kisfiús bája és beszámíthatatlansága. Természetesen eszébe jutott már, tekintete elvétve széles hátára, izmos karjaira, feszes mellkasára siklott, gondolt rá csempének támasztott homlokkal, élvezetre nyíló szájjal, nem vitatja esztétikai szempontból vonzó attribútumait, ugyanakkor érezte magán kiábrándult pillantását, időnként felé irányzott fürkészését. Bármiféle bizonyíték, megerősítés vagy alátámasztás hiányában vonta le – számára egyértelmű – a kínzó konklúziót.

Biztosan megveti – amiért az apja protezsálta be, amiért pénzzel és befolyással jutott presztízsét tekintve megkérdőjelezhetetlen rendelőbe, ráadásul hetek óta csalódást csalódásra halmoz, gyakran ösztönös tippjeire és megérzéseire támaszkodik, nehezen igazodik ki a diagnosztika útvesztőin, és még mindig képes összekeverni, ki milyen kávét szeret. Illetve, ha nem említette volna korábban, naponta összefut vele, igen, vele, az izmos, jóképű, lehengerlő és jó humorú ex-férjjel. Orvelt különösebb indoklás nélkül lehet meggondolatlannak nevezni, de ostobának semmiképpen. Illúziói sincsenek.

Emiatt lepi meg szelíd becézgetése, lágy görbületekre hajló tónusa, későn kirajzolódó élekre számít, hátha kábasága miatt nem találja benne elsőre, aztán hagyja, egyszerűen hagyja a férfi kibontakozó kontrollját, térde alá nyúl, úgy húzza közelebb magához, miközben ujjai megránduló hasizmokig vándorolnak. Precíz bemetszést ejt Orvel maradék félszegségén és visszafogottságán, ezek szerint mások is lehettek előtte, nem, mások is voltak előtte, egyértelmű kijelentés. Még mindig jobb, ha azért utálják, mert könnyűvérű és lefeküdt a főnökével, mintha az apja közbenjárása é saját inkompetenciája miatt néznék le. Meg sem fordul a fejében, hogy ezek tulajdonképpen nem ütik ki egymást, hanem összeadódnak.

- Igen…? – sóhajtja a rohamtempóban zsugorodó távolságba. – Fogadok, hogy mindegyik odáig volt érted.

Mit számít, mi lesz holnap?

Most nyaka könyökhajlatba ékelődik, ajkai meglepetten elnyílnak, távolról, furcsa tompítottságban hallja saját döbbent, valahol a nyögés és nyüszögés között meghasadó torokhangját, azonnal szájhoz igazítja a száját, csókhoz a csókját. Borzongások tucatjai futnak szét különböző pontokból, behálózzák a testét, és ő csak fogadja a csókot, adja a csókot, belefeszül és elernyed benne, még sosem csókolták meg így, még sosem csókolt meg senkit így, többszörös bódultsággal engedi át magát. Nem gondolkozik, mert nincs min gondolkoznia. Telhetetlenül követi Sam eltökéltségét, lábait kissé ügyetlenül rendezi át, ennyi nem elég, mindent érezni akar, hát belesimul az ölébe, a padló hideg és kemény, ahogyan megveti két térdét rajta, de nem érdekli, ezzel ráér később foglalkozni, mindennel ráér később foglalkozni, jelenleg csakis az számít, a férfi szája puha, forró és gyengéd – de követelődző, egekre, felfoghatatlanul követelődző -, hogy az ölük tökéletesen illeszkedik egymáshoz, hogy a borosta égeti, de ezt a fájdalmat semmiért sem cserélné el, többet akar belőle, több kell belőle, nem elég, nem elég, nem elég.

Kifulladva húzódik el végül, két tenyerébe fogja Sam arcát, hüvelykujjaival megrajzolja a száját, az orrát, a szemöldökét, mielőtt újra ráhajolna a két ajakra, nehogy elfelejtse az ízüket.

Felcseperedése megfelelő nevelési eszközök híján kettőssé tette, látszólag egésszé, ugyanakkor ennek az egésznek inverzévé, hozzászokott már, amire tekintetét veti, tulajdonképpen birtokába jut, csupán hosszabb vagy rövidebb idő kérdése - könyveket kívánt meg, játékokat, később külföldi utazásokért, autóért pillogott. Odaszórtak elé mindent, lehajolnia sem kellett, ölébe hullott szülei tárgyiasított törődése, élete első és legtartósabb illúziója, akárcsak csalódásuk kétszobás apartmanná materializálódása, kiszorítódott, de benne gennyedzett már valami más, mélyebb és elemibb hiányérzet, a szeretetlenség távolsága. Máshol kereste félúton elhagyott érzelmi kielégülését – máshol és másban.

Kóstolni ennek ellenére jó, elmarad belőle általános szorongása, hátán tenyérnyi lenyomatok ellenkeznek a fizika és kémia törvényeivel, nem hajlandóak felszívódni, melengetik, biztonságérzetet keltenek benne, fantombizsergésükbe simul, pedig eltűntek, hozzá tartozó ujjaikkal már csípőt fognak, szelíd erőszakkal. Stabilan, izgatóan. Belefeszül, természetesen, érzi ívbe hajlítja gerincét és derekát, ellentétes mozgásba lendülnek, begyakoroltan, mégis ismeretlen készséggel, mellkasuk összefogódzik két csók átkötésében – öntudatlan hullámzás, vívódás két eltérő stimuláció között. Mindent akarja. Egymás után. Egyszerre.

Már éppen mondaná, játékosan, felfalási kényszertől sújtottan, éppen viccelődne, amint ráhajol a másik szájára, amikor váratlanul belereszket, mert ajkaik találkoznak, kicsapódik belőle előbbi telhetetlenségük párája, lággyá és gyöngéddé meztelenedik. Mindent, amit magáról tud, magától tudja, sosem dicsérték, becézték, gondoskodtak róla, alapvető szükségletei kielégítésén túl barátaira és barbiturát alapú gyógyszerekre bízta magát, a férfiak is inkább ostromolták, keményen bántak vele, kérlelhetetlen akarástól megrészegülten, és nem bánta, nem, Orvel sosem bánta, szerette ezt, hogy atomjaira szedték, reggel pedig egyedül építette vissza magát, de ez.. ez most.

Erre elcserélné az életét. Mindenestül.

Enged neki, felfedez és felfedeződik, leleplez és lelepleződik, sóhajait nem porciózza, úgy ömlik át rajta, gördül át ajkai zátonyán, mintha mást sem akarna, csak partra mosódni – újra és újra. Sam szája után kap, elégedetlenkedő torokhangot hallat, szemöldökét rögtön ráncolja, neki ennél több kell, jóval több, szeretne felmorzsolódni a férfi súlya és odaadása alatt, szeretne másnap édes fájdalommal az alhasában ébredni, nyúzottan és elkínzottan. Esélye sincs.

Kérését azonnal teljesíti, lassan megfogalmazódó dacoskodása ellenére, orrát Sam nyakhajlatába ejti, homlokát borosta ingerli, minden lélegzetvétel parfüm- és fertőtlenítőillattal telik meg, csak akkor nyög fel – de akkor fojtottan, a férfi bőrébe csípve fogaival –, amikor térbeli változásukhoz vonzó erő társul, amikor rongybabaként emeli, amikor pehelykönnyűnek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Nevetséges, mennyire szeret alárendelődni.

Férfiassága az áhítottnál tíz centivel feljebb vándorol, megfeszülő hasizmoknak nyomódik – elakadó hang, mély sóhajtás, orrdörgölés jár érte. Könnyed nevetés váltja fel a botorkálás pillanataiban, vidámságát a férfi nyakába fújja. Nem érdekli, hová viszi, ameddig így tartja, ilyen szorosan és magabiztosan, ameddig kótyagossága apadás helyett duzzadásra szánja el magát, nem érdekli, székre, asztalra, ágyra, földre teszik-e, ha Sam cserébe nem ereszti el. Elnyúlik bárhol, megadja magát bárhol, helyrajzi kérdésekkel aligha szeretne éppen most foglalkozni.

Észre sem veszi az előre hajolást, a gravitációt, a pihenőszoba ismerős berendezését, kapaszkodik, nem hajlandó engedni és elengedni, jobbjával mégis kihámozza magát ölelésükből, és kihasználva a másik pillanatnyi zavarát, kettejük teste közé nyúl. Vakon tapogatja ki nadrágja gombját – farmer, ismerős terep, kicsit trükkös, viszont semmi esetre sem megoldhatatlan akadály –, gyakorlottan pattintja, nyúl a sliccért, és csúsztatja tenyerét két réteg anyag közé. Csuklója megugró hasizmot érint. Ujjai valami egészen mást ölelnek féloldalas görbülettel. – Kérlek, ne menj el, kérlek, most ne menj el, kérlek, maradj, maradj, maradj, maradj – suttogja szinte kétségbeesetten, milliméterekre a férfi szájától, vagy a férfi szájába, vagy a férfi száján, fogalma sincs. – Szükségem van erre, rád, kérlek, kérlek, kérlek – egy életnyi szeretetéhség préselődik könyörgésébe.

Belepusztul, gondolja kétségbeesetten, ha Sam kihámozza riadt kapaszkodásából, mert hiába érint puhán, kutakodón és mindent tudóan egyszerre, ráfogódzkodik ajkaival, megfeszülő mellkasával, ívbe rendeződő gerincével, súlytól, vágytól és akaratosságtól elnyíló combjaival. Bármit kérne tőle, habozás nélkül megtenné, már sejti, elkalandozó tekintete, lopott pillantásai szakmai alázatossága mellett valami mást is táplálni kezdtek, mindig csupán egyetlen szívdobbanásnyi idővel nyújtotta hosszabbra az illendőségnél, egy szempillarebbenéssel tovább tartotta ki, önmaga előtt is titokban tartva. Orvel szemérmesnek vagy ingerekre vaknak semmiképp sem mondható, önmegtartóztatási készsége ugyanakkor erősen megkérdőjelezhető, tinédzserként rabosította magát, függővé lett, aztán elhagyta az egészet, kint felejtette, szobájának ajtaján túl, ledobott táska, elszórt iskolai blézer, fogalma sincs, miért vette vissza magára.

Meztelen szeretne lenni – meztelen és kiszolgáltatott, kívánhatóságának és hatalmának teljes tudatában, egyszerre szeretne mindent, kóstolni és kóstolva lenni, ráérősen feltérképezni és habzsolni, gondolkodás nélkül, telhetetlenül. Mosolyogva észleli közvetlen főnöke sóhajtássá redukálódó, megfogalmazást igénylő kérését, egyetlen névbe igyekszik préselni szelíd dorgálását, csakhogy a második szótagig sem jut. Ilyen pozícióból könnyű mélyen belélegezni Sam illatát, szájának édeskés, csókoktól átitatott ízét, szájpadlására tapad, megvicceli mindkét érzékszervét, valahogyan összemosódnak, Orvel pedig túlságosan elfoglalt és bódult ahhoz, hogy szisztematikusan különválassza őket.

– Sajnálom – elnehezült szemhéjai közé ujjnyi félhomályt erőszakol, sűrűn pislog néhányat, száját játékosan lebiggyeszti. Semmit sem sajnálom. Sohasem tanították sportszerűségre, gyerekkorától kezdve finom modorba bújtatott alattomosságra neveltél, apja üzletpolitikának maradéktalan elsajátítására – hiába igyekszik megszökni előle, lecsupaszítani magát, bizonyos rögzült viselkedéssémák nehezen kopnak ki.

Süllyedni kezd, hirtelen arra gondol, másodszorra rendezi át kémiai folyamatait az elfogyasztott barbiturát, gyakran tapasztalt hasonló reakciót, métereket zuhant és csúszott a látszólag és mások által tapinthatólag kemény, mozdulatlan padlóban, de Samuel követi – márpedig környezete aligha igyekezett eddigi epizódjai során lépést tartani vele –, testének melege, kellő keménysége és lágysága vele együtt változtat fekvési szöget. Nincs ideje tisztességesen felé hajolni, Orvel inverz fizikai törvényeknek engedelmeskedve előrelendül, hasizma megfeszül, csókjuk forró, éhes és követelőző, legalább annyi vágyat tapasztal, mint amennyit igyekszik kimutatni és átadni.

– Basszus – nyögi bosszúsan, várakozva és sértetten, neki kellett volna még, a rá nehezedő, édes súrlódású comb és mindent felemésztő csók, nem érte be ennyivel, kontaktusuk megszakad, pár másodpercig ott lebeg közöttük a lélegzetvételnyi távolság, és csak utána, az ajkak átpozicionálásával párhuzamosan nyugszik meg. Másfajta izgatottság lesz úrrá rajta.

Hasizmai ismét megremegnek, csípője megemelkedik, keres egy pontot, akármilyen pontot Sam testén, amihez hozzádörgölőzhet,  azaz enyhíthet az alhasát kínzó izzáson – sikertelenül próbálkozik egyszer, kétszer, háromszor, negyedjére hűvös libabőr önti el felsőtestét. Talán kulcscsontba ütközik, mellkasba, vagy a nyakába, fogalma sincs, de éppen elég ahhoz, hogy fojtott nyögéssel reagáljon.

Újra fordul a világ, vízszintesben ugyan, de vele fordul az egész szoba, hirtelen háromszázhatvan fokos kört tesz meg, miközben alig mozdul pár centit, és tudja, a dolgok nem veszíthettek stabilitásukból. Rég tehetetlen kezét csuklónál ragadja meg, akkor veszi észre, jeges veríték borítja, gyomránál újabb rántást érez, ezúttal mást, kevésbé kellemeset, alteste azonban kitart, fókusza megoszlik, egyszerre élvez és küszködik valamivel, aminek se neve, se pontos leírása.

Jobban belegondolva…

– Basszus – ezúttal szenvedő színezetet kap, vergődő állatként szabadítja ki magát, mostanra realizálta, mi történik, testét hűvös levegő lepi el, beteríti, nem is gondolta volna, mennyi hőt termel a férfi érintése alatt, hogy forr és izzik, megmagyarázhatatlan hévvel. – Basszus, basszus, basszus – majdnem elesik a nadrágjában, félig vakon, félig elcsúszó valóságérzettel teszi meg a maradék tíz métert, ismeri ezt a helyet, nem nehéz megtalálnia a mosdót, térdre esni a vécécsésze előtt, és a ledöntött pezsgő, dühében befalt garnélafalatkák és fel nem szívódott barbiturátmaradványok kombinációját cseppet sem esztétikus, perisztaltikus mozgás kíséretében kihányni.

Két reszkető kézzel kapaszkodik meg, nyirkos tenyere hűvös porcelánt érint, ha lenne lehetősége, felszisszenne mellé, hiába sejtette azonos hőmérsékletűnek a két anyagot, valójában izzadságcseppjei alatt forró bőr, izzó barázdák húzódnak, szívének sietős lüktetésétől átitatottan. Hajol, csak hajol, előre és lefelé, kényelmetlen szögben, bele a helyiség sötét torkába, kintről szemét szorosan lehunyja, nem is akarja látni, éppen elég érezni, szenvedni tőle, a görcsös rángástól és nyelőcsövét feszítő hányástól. Dacból tömte tele magát, csupa fehérjével, valami puccos mártásba merítette a garnélafalatokat, csak nyelte, eszement módjára, rágurította a gyöngyöző pezsgőt, mértéktelenül, mert nem érdekelte, mit mondanak majd róla mások, az érdekelte, hogy egyetlen másodpercre megfeledkezhessen helyzetének kilátástalanságáról.

Majdnem sikerült. Sam mosolya, Sam érintése, Sam perzselő csókja, Sam testének kellemes súlya, Sam illata, Sam akaratossága, Sam gyöngédsége, Sam, Sam, Sam… Riadtan összerezzen főnöke óvatos simításától, gerince mentén jéghideg gleccserek zúdulnak, csípőcsonttól tarkóig egybefüggő lúdbőr kínozza, egyszerre könnyebbül meg, és érzi magát borzasztóan. Eddig elfelejtett aggódni azon, mi történik majd másnap reggel, ha visszahúzódnak átmeneti vágyuk hullámai, mi marad a késztetés és követelődzés helyén, talán kényszerű felszámolás, talán törvényszerű visszakozás, azonban most csordultig telik félelemmel.

Távolról hallja csupán, rosszulléte recsegő adásának szűrőjén keresztül, tompán, nem egészen tisztán, például teljes szavak és félmondatok vesznek semmibe, mielőtt rájuk markolhatna szabad agysejtjeivel, és megpróbálhatna értelmet társítani hozzájuk, más kifejezések viszont gyökeret vernek benne, változatosan keverednek össze, végtelen számú jelentéssé szóródva. – Istenem – nyöszörgi kétségbeesetten két roham között, gyűlöli az egészet, a hányás folyamatát, utóízét, a hideg csempének préselődő térdébe nyilalló fájdalmat, a porcelán sikamlós hűsét, a verejtékcseppektől elnehezült hajtincseit, egyszerűen mindent, pedig annyiszor görnyedt már, és annyiszor segített Josh-nak görnyedni, rutinosnak tartja magát, jól ismeri váratlan kanyarulatait, vakon elnavigálna benne, és mégis… – Nem akarom – Nyakizmai megfeszülne, pilláin könnycseppek gyűlnek. Még háromszor elmondja ugyanezeket, rendszertelenül, sosem tudni, melyik következik a másik után, néha ismétel, néha újít.

Már emelné kézfejét, később úgyis megmosakszik, felesleges bizonyos részletekre hangsúlyt fektetni, elásta magát, teljesen mindegy, mivel törli meg a száját, azonban Sam keze megelőzi Orvel gondolatait, lágyan, aggodalmaskodón, ennek ellenére magabiztosan istápolja – megtisztítja, vizet hoz, öblögetésre bírja, homlokáról felitatja a verejtékcseppeket, még didergésén is tompít valamelyest, amikor átkarolja és a kanapéhoz kíséri. Esélye sincs ellenkezni. Nem is akar ellenkezni. Samuel stabilabb pont jelenleg az egész nyomorult, gyógyszerektől kontúrtalan életénél.

Sejti, ezért az érzésért idővel hatalmas árat fog fizetni, csakhogy Orvelt függőségre nevelték, függőségben nevelték, habzsolni szeretne, kiélvezni mindent, ameddig tart. Samuel figyelme sem lehet kivétel.

Leheveredik, nehezen forgó gondolatokkal, kimerülten és fájdalomtól merev végtagokkal, mégis könnyűvé, majdhogynem cseppfolyóssá válik Sam visszatértekor. Meleg takaró, lavór. Tekintetét körbejáratja a pihenőn, végül a férfi arcán állapodik meg. – Köszönöm – zavartan félrenéz. Sápadt bőrén halovány rózsaszirmot bont a szégyen. – Itt maradnál? Tudom, nagy kérés, és biztos van jobb dolgod, meg pihennél, de mégis… maradnál? Csak egy kicsit, ameddig elalszom. Kérlek – hangja egészen elvékonyodik, reszelős éle semmibe vész, csak a torkát kaparja egy kicsit, csak a mellkasát marja. Mondhatni könyörgően pillant rá, mondhatni gyámoltalanul.