- Igen anyu... Minden rendben. Persze, jól vagyok... Miért gondolod hogy nem?! - egy pillanatra félretartotta a telefonját míg a lábával hátrébb tolta a pasit aki nagyon a bugyija közé mászott volna már. - Un minuto de amor! - szisszent látszólag dühösen, a valóságban viszont nagyon szórakoztatta a jelenet.
- Kivel vagy? A barátod?
- Nem, nem, nem! Csak Félixhez beszélek! Tudod, a kis cicuskám... Aki most nagyon rosszul viselkedik és jól elporolom a seggét amikor lerakom. - a srác, szélesen elvigyorodva, mit sem törődve a nő néma jelzésével, lassan végigsimította a lábát, apró csókokkal kezdve végighinteni azt.
- Oh basszus... - nyögött fel tehetetlen, hiszen egyre nehezebben tudta tartani magát a másik mellett.
- Eli!
- Anyu, mennem kell, itt hajnali...kettő van! Tudod, holnap munka, interjúk, ilyenek... Kell a szépítő alvás. Imádlak, hiányzol, szeretlek! Beszéljünk még! Puszi, puszi! - gyorsan kinyomta a telefont és félredobta, végre mindenféle korlát nélkül lökve vissza a másikat az ágyra, ügyesen fölé kerekedve. Nem mintha a srác bármiben is ellenkezett volna, engedelmesen dőlt hátra és simult a nő érintésébe.
- Te egy nagyon rossz kisfiú vagy. Ugye tudtad?
- Akkor... most jön az elporolós rész? - vigyorgott szélesen, finoman futtatva végig nagy kezeit a combján.
- Végülis... - hajolt közelebb, átszegve a kínzó távolságot mi majd megőrjítette mind a kettőjüket. Folytatták tovább a felnőttek játékát, jó időre megfeledkezve az őket körülvevő világról és emberekről. Ami azt is jelentette hogy Eli nem fogta vissza magát, mármint ami a hangokat illeti. Így a férfi szobatársai egy kellemes kis hajnali koncertet kaphattak, aminek a záró akkordja az ágy leszakadását jelentette, hangos nevetéssel zárva az estét. Adva pár órás nyugalmat a többieknek.
Elméletben az estét otthon töltötte volna és vár az anyja hívására. Szinte látta maga előtt ahogy bekuckózik a tévé elé, a macskák valahol az ablakban terpeszkednek, ő pedig végighallgathatja ezredjére is hogy milyen céltalan életet folytat, nomeg mekkora lehetőséget szalasztott el Roryval. Mert ha összeházasodtak volna, ha nem szalad el olyan szégyentelen, akkor már rég tinédzser gyerekeik lennének. Mert a Rory persze normálisan tovább tudott lépni, szép nagy gyerekei vannak akik tökéletesek. Az utóbbit nem tudta minél jobban kihangsúlyozni. Néha úgy érezte hogy többet tud arról a láthatatlan családról mint a saját kertszomszédjuk. A megszokott heti kanosszajárás volt a célja, lelkiekben tényleg felkészült rá. Előkészítette a rágcsákat, takarókat, megevett egy vicces sütit hogy tényleg készen álljon az egész tortúrára. Akkor azonban olyan dolog történt ami... Szokatlannak nem lehetne nevezni, inkább egy apropónak ami Eli számára alapos indoknak tűnt hogy pár órára kimaradjon. A tindert pörgette éppen amikor valaki szuper lájkolta, láthatólag a semmiből, így miután egyébként sem volt dolga, rákattintott a profilra. Egy gyönyörű spanyol félisten, hosszú, hullámzó fekete hajjal, olyan fekete szemekkel amiért bármelyik nő ölni lett volna képes. Természetesen visszalájkolta... Tehetett volna mást?! Azt ismételgette magában hogy nem kell már aznap este találkozniuk. Kicsit beszélgetnek egy kicsit, flörtölnek, a másik sem érhet rá... Amikor már tíz-tizenöt perce benne voltak a csetelésben akkor felvetette az esti randi gondolatát a srác. Amit nagyon hősiesen, a nehezítő körülmények ellenére is, miszerint a másiknak csodálatosan hosszú haja volt, visszautasított. Ám amikor elkottyantotta hogy a hét további hete zűrös lesz, hiszen a tűzolók élete... Akkor ott az anyja megint elvesztette. Nagy kegyesen elfogadta a randi ötletét, annyi kitétellel hogy hajnalban van egy fontos nemzetközi hívása. Egész büszke volt magára hogy így tartotta magát az ígéretéhez. Gondolatban meg is veregette a vállát önmaga elismeréseképp.
~ 5-6 órával később
Roryval álmodott. Gyerekkoruk színhelyéül szolgáló Findonban voltak, a rét szélén figyelték a teheneket mint felnőttek. Egy régi eseményt elevenített fel élénk fantáziája, látszólag minden pontosan ugyanúgy volt mint a harminc évvel azelőtti napokban. Kergették az ábrándokat, a réten szaladgáltak, cipő nélkül ugráltak a magas fű között, nem törődve azzal hogy belelépnek-e a tehénylepénybe vagy sem. A férfi alakja mégis, valahogy más, furcsa volt. Azon túl hogy nem gyerekként látta magukat. Mindig amikor szerette volna elkapni akkor hirtelen eltűnt, máshol bukkant fel. Sosem tudott elég közel érni hozzá, elhalványodott újra és újra. Az egész álom arról szólt hogy ő volt a pandúr és egyre kétségbeesetten próbál hozzá közelebb kerülni. Mielőtt felébredt volna, boldogsággal a szívében hogy végre ott van mellette, a megragadott kar egy halott emberé volt.
Riadtan pattant fel az ágyból, az ébrenlét első perceiben a kép, melytől kirázta a hideg, még élesen ott volt előtte. Kellett jó pár perc míg összeszedte magát, míg hagyta hogy a morbid illúzió gyorsan elreppenjen, a kellemes éjszaka emlékébe kapaszkodva györcsösen. A férfi, kisgyerekeket megszégyenítő nyugalommal aludt mellette, látszólag fel sem tűnt neki hogy megmozdult. Gyönyörű, sötét tincsei lágyan omlottak el az immár ferde ágyon, tökéletesen napbarnított bőre hívogatóan terült el előtte. Legszívesebben belemarkolt volna abba a fantasztikus loboncba és követel egy ráadást de azzal ellent mondott volna a saját szabályának. Nem maradunk több napot egy helyen. Visszatérni lehet máskor, esetleg, több éjszakát, egymás után nem lehet. Akkor még megszokják a jelenlétedet... Emlékeztette magát, a kínos csendekre a szerelmi vallomásokat követően, az elvesztett arcok és szívek melyek sosem térhettek már vissza. Távolság. Ez volt az ő mentsvára és kapaszkodója, ezzel védte a többit. Hiszen ő képtelen volt az igaz szerelemre, a monogámiára. Csak fellángolt, mely láng talán kitartott pár hónapig, ám ahogy felbukkant egy még érdekesebb arc, szempár, fenék... A régi tűz kihunyni látszott, ő pedig kergette azt az új csodát, melyről nem tudhatta meddig tart ki. Pedig abban a percben, főleg azután a borzalmas kép után, nagyon lett volna kedve visszafeküdni és hozzábújni.
~ Csak sex, más semmi. ~ - emlékeztette önmagát a férfinak tett ígéretére, haloványan elmosolyodva a szoba állapotán. Megkapták mind a ketten amit akarnak, lehet tovább lépni. Így követhette végre a megszokott forgatókönyvet.
Óvatosan felállt, nehogy felriassza a másikat és lassan felöltözött, összeszedte a holmiját. Jó pár alkalommal eljátszotta már ezt, így szakszerű mozdulatokkal nyúlt mindenért, magában ismételgetve mantrát. ~ Kulcs, papírok, telefon. ~ Másra nem is volt igazán szüksége. Ékszereket lehetett pótolni, elkallódó ruhaneműk meg mindig akadtak. Ahogy állt az ajtó előtt, kezében a kis cókmókjával, valami... Valami mintha hiányzott volna. Gyorsan újra körbefuttatva a tekintetét a terepen, a saját alsóneműjén akadt az meg.
- Hoppá. - suttogta vigyorogva míg lábujjhegyen visszasettenkedett és pótolta a hiányosságot. Így már tényleg más volt. Nem kényelmesebb. Csak más. A jobbján a lila tollkabátja, balján a kis fekete chanel táskája és cipői, úgy érezte készen is áll a szökésére. A tükörbe addig a pontig nem is mert nézni, a vízálló smink ellenére sem gondolta hogy az tökéletesen állna rajta. Inkább tolvajokat megszégyenítő alaposságával és csendességével nyitotta majd zárta a szoba ajtaját, magában azon imádkozva hogy a kis félisten nehogy akkor találjon felébredni. Amint épp settenkedett volna ki magából a lakásból, amihez át kellett vágnia a fél lakáson, egy fiatal kis lánykába ütközött az útjába kerülő konyhaasztalnál. Általában nem bocsátkozott túl hosszú beszélgetésekbe a random lakótársakkal, hiszen valahova mindig szólította a dolga, ám aznap mégis megállt egy pillanatra. A lány előtt az asztalon rengeteg színes és érdekes kis tárgy terült el mely azonnal felkeltette az érdeklődését. Furcsa, addig sosem látott mintájú kártyák, csillogó kövek, pici kis játékoknak tetsző díszek, gyertyák tömkelege. Eli semmit sem értett az ezoterikához, vagy bármilyen hasonló jellegű dolgokhoz, viszont mint nő azért érdekelte, félig-meddig még hitt is benne. Szóval egy ilyen lehetőség megint abba a kategóriába esett nála amit kár lett volna elpazarolni.
- Hello édes. - fordult is el az ajtótól, közelebb lépve az érdekes kis bazárhoz, a kabátot könnyedén dobva az egyik szék támlájára míg végigfuttatta tekintetét az asztalon. Ami nem azt jelentette hogy tisztességes távolból csodálta a műremekeket. Megfogta a köveket, random kapva fel egyiket-másikat, csodálattal adózott a gyertyáknak, kíváncsian szagolgatva hogy milyen illatuk lehet.
- Uh, ez valami vudus izé? - bűvölte el épp az egyik zöld kavics, míg nem sokkal később figyelme a kártyákra tévedt. - Egy hosszúhajú spanyolt kérek feszes kis popsival. - vágta le magát az egyik székre, ami a lánnyal szemben helyezkedett el, nagyjából úgy viselkedve mintha most megrendelésre meg is kapná azt.
- Nem baj ha nincs jó munkája de ne legyen clingy. Azt nem szeretem. És jó hosszú legyen a haja. Az nagyon fontos.
Fáradtan kortyoltam bele a tejeskávémba, miután meggyújtottam a levendulás illatgyertyámat is, és csupán a mozdulatot követően nyúltam a pakli felé, hogy számot vessek a következő hónap energiáival. Noha ahhoz különösebb jövőbelátás sem kellett, hogy belássam, 2020 eddig nem feltétlenül remekel, ám amolyan hamis optimizmussal mindig úgy gondoltam, egymás után nem következhet ennyi rossz hír. A kártyák pedig vagy megerősítettek vagy cáfoltak ebben a hitemben, ugyanakkor mégiscsak tehettem annyit az ügy érdekében, hogy pozitív gondolatokkal vonzottam be magamhoz a jót, amolyan fordított „ha Mohamed nem megy a hegyhez…” stílusban.
Elnyomtam egy ásítást. Kétségkívül nem ártott volna végigaludnom a teljes éjszakát, ám mikor a konyhában forgolódva megláttam a kezében a telefonját, az arcán pedig azt a semmivel sem összetéveszthető arckifejezést, akárhányszor nővel akadt dolga, jobbnak láttam lelépni itthonról. Kelly szerint fájdalmasan puhány voltam ebből a szempontból, hiszen ő a helyemben már szóvá tette volna, mert mint lakótársnak, nem csupán nekem kellett volna alkalmazkodnom, én viszont úgy voltam vele, hogyha már Felix elviselte a szekrényen sorakozó gesztenye-tornasort (ami köztudottan elszívja a negatív energiákat), ennyit megtehettem. Igaz, fájt a szívem az aznapi kuckós estéért, amit egy végtelenített sorozatmaraton és egy undorítóan tömény forrócsoki társaságában terveztem eltölteni, ám végsősoron így sem jöttem ki rosszul a romkocsmázásból.
Főleg, hogy a hajnali órákban hazaérve még így is elkaptam a Tinder szimfónia utolsó akkordjait, azonban annyira eltompultam az alkoholtól, hogy a pillanatnyi irigység sem ütötte fel bennem a fejét, amiért füllel hallhatólag valakinek izgalmasabb szexuális élete van, mint nekem. Egyedül egy kád forró vízre és az ágyamra vágytam.
Végigpillantottam a kártyákon – egészen tetszett az, amit láttam, habár a bennem lakozó örök elégedetlen és kritikus fújt egyet, hogy igazán lehetne jobb is –, majd egy mély lélegzetet véve lehunytam a szemeimet és úgy nyúltam a kosárba, hogy aztán a markomba akadó kis figurákat az asztalra vessem, ám amint kinyitottam a szemeimet, közel sem a bicikli vagy a rokka foglalt le, hanem az a szőke nő, aki valóságos tornádóként sepert be elém. Talán a pillanatnyi döbbenet és az ezzel járó, zsigerig hatoló bénulás okozta azt, hogy nem nyúltam azonnal a bögrémért, mint támadó eszközért – az agyam néhány másodpercnyi szünet után emlékeztetett, hogy egy betörő aligha szólítana édesnek, majd nézne ki úgy, mint akinek felettébb… eseménydús éjszaka van a háta mögött. Legalábbis, az elkenődött szemfesték mindenképpen erre engedett következtetni.
– Öhm – vontam össze a szemöldökeimet tanácstalanul. Eddig még Felix egyetlen egyéjszakás kalandja sem döntött úgy, hogy szóba elegyedik a lakótársával, vagy ha mégis, legfeljebb megkérdezték, merre van az ajtó. Vagy van-e sminklemosóm és szempillaspirálom. – Jó reggelt? – kérdeztem vissza kissé zavartan. Gyerünk, Lotte, megy ez neked jobban is! Követtem a tekintetemmel a mozdulatait, és habár még mindig feszélyezve éreztem magamat (ezzel kínosan visszarepítve azokba az időkbe, amire nem szívesen emlékeztem vissza), halványan elmosolyodtam. – Az egyik levendula. Nyugtató hatású, ha cseppentesz hozzá egy kis illóolajat, még intenzívebb az illata. A másik pedig erdei gyümölcsös. Már ha érdekel…? – fűztem hozzá némileg bizonytalanabbul, mint azt szerettem volna. Úgy tűnt, érdekli.
A vudu említésére kiszélesedett a mosolyom. – Nem, ez egyáltalán nem az – feleltem türelmesen. Noha jó néhány ember fordult hozzám, amennyiben kétségeik támadtak a jövővel kapcsolatban, és ők meglepően felkészültek voltak a témával kapcsolatban, mindig akadt egy-két ember, akiknek idegen volt ez a világ. Valaha nekem is idegen volt. – Ez itt egy tarotpakli, illetve néhány más pakli is, ami segít konkretizálni az üzenetet – mutattam fel egyet, amin az „univerzum vigyáz rád” felirat állt. – Az ásványok azért vannak itt, mert segítenek az energiaáramlásban és abban, hogy tisztán lássak. Az illatgyertyák szintén. Megadják a hangulatot. Ezek pedig – mutattam a kosár felé – apró varázslatok. Talán nem ez a kifejezés illett rájuk a legjobban, másképpen mégsem tudtam megmagyarázni. – Az ilyenek általában sajnos nem rendelésre mennek – tettem hozzá, utalva az emlegetett spanyol csődörre a… megadott kritériumokkal. – Ha így lenne, én sem itt laknék. Azonban, ha így van megírva odafent és az univerzum is úgy gondolja, felkészültél rá, az utadba sodor egyet. Vagy kettőt, ha éppen vicces kedvében van.
Az egyik barátnőmnek mindig párban jöttek a férfiak – megjelent az egyik, nem sokkal a másik, rengeteg kavarodást és döntésképtelenséget hozva magukkal. És valamiért a végén mindig megmakacsolta magát, és richtig a rossz irányba ment el. Azonban én, mint a rossz döntések koronázatlan királynője, aligha ítélkezhettem felette.
– Ezek szerint a lakótársam nem tett mély benyomást – jegyeztem meg félig viccelődve, miközben visszapakoltam néhány darabosával a figurákat a helyükre, majd a kártyákat is egyetlen stócba gyűjtöttem. Érdekes kisugárzású nő volt, és egyelőre nem tudtam eldönteni, mit gondoljak róla; a hosszú hajú, spanyol fickók nem túl… jó táptalaj egy személyiség megítéléséhez. – Noha a kívánságot nem tudom teljesíteni, azt fel tudom ajánlani, hogy a következő néhány hónapra jósoljak neked. Hátha tényleg vár rád az illető úriember – vetettem fel a javaslatot. Leginkább barátoknak vetettem ingyen, viszont egy alkalomtól nem zuhantam össze. Főleg, hogy érdeklődést tanúsított a dolog iránt. – Esetleg megkínálhatlak egy csésze kávéval, mielőtt elkezdjük?
Amennyiben elfogadta a felajánlást, felállva a helyemről öntöttem neki kávét, felajánlva mellé cukrot és tejet, nemleges válasz esetén a helyemen maradva kezdtem el keverni a paklit. – Mire lennél kíváncsi? Vannak téged gyötrő kérdések? Munka, magánélet, család…?
- Ooooh... - bólogatott nagyban a magyarázatra, követve tekintetével a másik kezét, érdeklődve nézegetve a tárgyakat. Természetesen alig fogott fel belőle valamit, hiszen még egy kávé sem volt benne! Ilyenkor csak annyi működésre volt képes hogy önellátó legyen, minden más azonnal ki is volt csukva. Még az illatgyertyák nem okoztak akkor fejtörést, ám amikor már a tarotpakli került szóba elvesztette. Persze nem volt teljesen hülye, hallott meg látott kártyából való jóslást, csak neki ezt sosem csinálták. Egyfelől meg kellett volna ülnie a fenekén, legalább tizenöt percnél hosszabb időn keresztül, ami a legtöbb esetben elképzelhetetlen volt, a másik pedig az hogy nem nagyon sodródott össze ilyen emberekkel. Maga sem tudta megmondani miért de nem nagyon keresték a társaságát.
Míg a lány magyarázott előhalászta a kis tükrét a táskájából és elszörnyűlködve szembesült tükörképével. Valahogy ezek a másnap reggeli állapotok nem épp a legjobb oldalát hozták elő. Nemes egyszerűséggel megnyalta az ujját és megpróbálta kevésbé tragikusra varázsolni a sminket míg hallgatta a további okfejtést.
- Micsoda? Oh édes, pedig olyan nagy reményeim voltak! És hol vannak a kicsi babák meg a tűk? Nem is tűnsz nagyon elvontnak. Milyen érdekes... - ejtette le a kezét egy percre és könyökölt az asztalra, fejét a tenyerén nyugtatja. - Nagyon kis cuki baba vagy. Biztos a kis csődörrel már letoltatok pár menetet. - érződött a hangjából hogy ezt nem rosszindulatból mondja, tényleg úgy vélte hogy egy olyan istenadta tehetséget senki sem hagyna magára túl sokáig. Ráadásul ha együtt laktak... Akkor annál jobb és kényelmesebb helyzet nem is adódhatott volna. Oh, ha csak pár évvel lett volna fiatalabb... Biztos kihasználta volna a tinder randik között támadt réseket hogy ne unatkozzon a kis drága.
- A pici fiú? - emelte vissza a tükröt és folytatta a tollászkodást, lassan kicsit emberibb arcot varázsolva magának. Hirtelen azon gondolkozott hogy mi is lehet a másiknak a neve. Juan? Armando? Nem, nem, az múlt héten volt... Tudta hogy valami rövid neve volt de sehogysem akart beugrani. Nagyon mély benyomást tett rá a másik, nem mintha olyan teljesítményt nyújtott volna ami a maga nemében megismételhetetlen volt. Csak az a haj... Egy pillanatra ábrándosan a távolba meredt. Azért tudott volna még pár éjszakát maradni. A napszította barna bőr és a lobonc, akár egy dugós romantikus regény fedeléről is leléphetett volna. Csak itt jött a híres de. Ezt a játékot már nagyon sokszor lenyomta, pontosan tudta mik a lépések benne. A srác elmondja hogy csak egy gyors numerát szeretne, mind a ketten beleegyeznek. Nagyon jól sikerül az alkalom, azt hiszi semmi következménye sem lesz annak ha megismétlik. Összejárnak, ő vagy a másik elkezd valami többet táplálni, utána pedig egy vallomás összetör mindent és elszakítja a párosukat végérvényesen. Egyszerűen nem engedhette meg magának. Egy új bandát akart felfuttatni, erre nem volt ideje. És kedve sem. Kezdte úgy érezni hogy lassan belefárad ezekbe a légyottokba.
- Csak alkalmi numera, semmi több. Nem vagyunk azok a típusok akik megállapodnának. Vigyázz te is vele, nem való olyan cuki kislányokhoz mint te. - tört belő előle egy percre az anyai féltés, kék szemeiben őszinteség csillogott még ha viccesen is próbálta mindezt tálalni. Mindig megesett a szíve ezeken a fiatal gyerekeken, úgy szerette volna ha képes megvédeni őket mindentől és mindenkitől.
- Oh drágám, te egy angyal vagy... Egy feketét kérek tejszínhabbal és édesítővel. Gondolom fahéj nincs?! - vezette elő pofátlan rendelését míg elrakta a tükröt és hátradőlt, elégedetten nézegetve a köveket melyek úgy megragadták a fantáziáját. Egy kávé ígérete sokkal jobban lázba hozta mint a jóslás lehetősége. Fáradtan hajtotta hátra a fejét és nyomkodta meg a vállát jobb kezével. Azért egy jobb matracon is aludhatott volna a srác...
- Egyébként Eli vagyok! - próbált nem kiabálni, azért még mindig remélte hogy nem ébreszti fel a másikat. Míg elmerült a mindenféle kütyük varázslatos világában elgondolkozott a lány kérdésén. Mi az amire kíváncsi lenne? Szerelem? Nem hitt benne. Család? Jól voltak. Munka... Hmh. Ez már egy sokkal érdekesebb témakörnek hangzott. Valahol még mindig bosszantotta hogy az a kis cuki srác nem kereste meg attól a kis nevesincs bandából. Pedig már több hete odaadta a névjegyét... Lehet hogy nem volt eléggé meggyőző? Kivágottabb ruhát kellett volna felvennie? A tizenöt éves ügynöki tapasztalata ellenére is azt kellett gyakran megtapasztalnia hogy nem veszik komolyan az új tehetségek. Csak egy nőt láttak benne aki nem lehet olyan erős és határozott mint a férfi társai. Pedig ha a felét sejthették volna... Neki kétszer annyit kellett dolgozni hogy az ugyanolyan megbecsülést elnyerje mint a társai, mellyel évek alatt sajnos sok rossz tulajdonságot is magára szedett. A vastag bőrét amiről minden sértél lepereg, a szabad szája mely lassan már tényleg a kamionosokat szégyeníti meg, valamint a zűrös élete amivel másokat szórakoztathat. Igazságtalannak érezte, tudta hogy az, mégis belenyugodott. Mosolygott amikor bántották, belement a játékba amikor igazából nem lett volna kedve, nem szólt senkinek sem amikor erőszakosak voltak vele. Csak viselte azt az idegesítő széles mosolyt mely elbizonytalanított másokat, megteremtve a menekülőutat amit gyakran igénybe is kellett vennie.
- Munka, egyértelműen... Biztos nem tudsz átkozódni vagy ilyesmi? Lenne pár fazon akinek szívesen lerohasztanám a farkát. - nézett a lány után aki talán még mindig a konyhában sürgölődött, szabadon folytatva az okvetlen szómenését az életéről. - Zenészeket menedzselek, a rock bandák a specialitásaim. Ismered a Foundations? Szereted a zenét? Betudlak vinni koncertekre! - míg magyarázott előhúzott egy névjegykártyát és a lány oldalára rakta, elégedetten szemezve a színes, igen absztrakt névjeggyel mely mindenki érdeklődésáét felkeltette eddig.
- Van egy kis cuki együttes amit próbálok befűzni de nem hívtak vissza... Pedig biztos vagyok benne hogy sztárokat tudnék belőlük csinálni! Ha nem szívták el még az agyukat... - találomra kikapott egy pici figurát és azt forgatta ujjai között míg várt a kávéra, egészen lenyugodva ott az asztalnál. Ami nem jelentette azt hogy kevesebbet beszélt volna... Sőt. Utálta a csendet és mindig ki kellett valamivel töltenie.
Noha továbbra is mosolyogtam, a szemöldökeim mégis enyhén megemelkedtek a sztereotípia hallatán – közel sem a velem szemben ülő nő volt az első, aki úgy vélte, az univerzumhoz közelebb állók amolyan kattant tyúkként élnek a saját, névre szóló buborékjukban, és busz helyett seprűvel járnak dolgozni. Igaz, a legkevésbé sem hibáztattam azért, amiért rögtön ez a kép úszott be lelki szemei elé elsőként: a filmekben és egyéb műalkotásokban előszeretettel nagyítottak fel egyes tulajdonságokat a karakterábrázoláskor, másrészről, valóban akadtak olyanok, akikre tökéletesen rá lehetett húzni erre a sémát. Valahol nekik az életet jelentette, míg számomra néhol hobbit és kapaszkodót, mikor túl kilátástalannak tűnt minden. Meg, lássuk be, az univerzum aligha tudta volna kifizetni a villanyszámlám, így időről időre ki kellett lépnem a kényelmes, elszigetelt buborékomból. – A kettő nem feltétlenül jár kéz a kézben – feleltem végül az elvontságra utalva, majd a bögrém után nyúltam, hogy igyak egy korty tejeskávét, amit a következő pillanatban köhögve-prüszkölve köptem vissza az újdonsült társaságom feltételezése miatt. Még hogy én meg Felix…! Bizonyos szempontokból szerettem magamat szabadelvűbbnek gondolni, nem elzárkózni az újdonságoktól és élni annyira az életemet, amennyire az általános elfoglaltságaim engedték, ám az, hogy boldog-boldogtalannal… meg a lakótársammal…! – Dehogy – nyögtem ki a köhögéstől elfúlt hangon, könnybe lábadt szemekkel. Sietős mozdulatokkal álltam fel, hogy a konyhapulton levő papírtörlőhöz lépjek és letöröljem a könnyeimet, meg az államra is jutott kávét. – Felix meg én legfeljebb mosógépprogramot indítottunk el közösen, semmi több. Különben sem az esetem. – Fogalmam sincs, miért kezdtem el mentegetőzni, ám még mielőtt jobban belebonyolódtam volna a gondolataim sodrásába, kidobtam a papírtörlőt a kukába és visszaültem a székre.
Ami azt illeti, ezesetben egy mákszemnyit sem hazudtam; annak idején Spencernek nem sokat köszönhettem egy törött szíven kívül, ám sokkal nagyobb hatással volt az életemre, mint azt gondoltam (és szerettem volna), tekintve, hogy hála neki mérföldekről kiszúrtam a játszmásokat. Márpedig, a lakótársamról nem csak, hogy lesütött, hogy esze ágában sincs komoly kapcsolatba bonyolódni, viszont az elmúlt hónapokban bőven akadt alkalmam megszemlélni az általa összeválogatott felhozatalt, így lassan akár aggódhattam is volna, hogy Felix szobája nemsokára az STD egyik melegágyaként fog funkcionálni Brooklynban. Nem mintha ez utóbbi különösképpen zavart volna, hiszen sem az édesanyja, sem pedig más rokona nem voltam, hogy felrójam neki, mihez kezd az életével, egyedül a barátaim némelyike hőbörgött azon, hogy túl sokat engedünk meg neki. Mint például Kelly.
– Oh – bólintottam megértően a nő megjegyzésére, ám a szavai valamiféle zavartságot is okoztak. – Ne aggódj, nagylány vagyok és tudok vigyázni magamra. A cipőmet is magam kötöm be – mosolyodtam el, észre se véve, hogy Meget idéztem a Herkulesből (és mennyire kínos, hogy huszonhat éves létemre Disney meséket mondok fel hajnalok hajnalán, jesszus). – Ugyan – legyintettem a megjegyzésére látszólag lazán, erőt véve magamon, hogy ne kezdjek el idegesen fészkelődni a dicséretei hallatán. Valahogy sosem tudtam az ezirányú szavakat kezelni, akármennyire igyekeztem, másrészről, valamiért sosem tudtam anélkül fogadni a dicséreteket, hogy ne sejtettem volna valami gyanús dolgot mögötte. Tényleg kezdek olyan lenni, mint a nagyi, dünnyögtem magamban. – Éppenséggel akad valahol – jegyeztem meg. – Akkor egy fekete tejszínhabbal, édesítővel és fahéjjal? – kérdeztem vissza ugyanolyan hangsúllyal, mint ahogy a cukrászdában is szoktam, miközben felálltam, a bögrémet fogva még kiittam az utolsó kortyokat, majd az immáron üres bögrét még beraktam a mosogatóba, mielőtt nekiálltam volna a kávé összekészítésének. – Örvendek, Eli. Én Lotte vagyok. Ameddig megcsinálom a kávét, addig, ha gondolod, kimehetsz a fürdőbe. Felix szobája mellett van. A tükör melletti szekrényben van sminklemosó is – tettem hozzá mintegy mellékesen, mint aki nem vette észre, hogyan igazgatta a sminkjét a kistükrében.
Az egyik legvendégkompatibilisebb csészébe töltöttem ki a kávét, a hűtőhöz lépve pedig kivettem a tejszínhabot – a habhegy nem lett a legtökéletesebb, amin még a fahéj sem segített, amit valahonnan a fűszeres-szekrényem hátuljáról ástam ki lábujjhegyen állva, majd leraktam a csészét az asztalra, mellé pedig az édesítős dobozt helyeztem, Elire bízva, mennyit rak bele. Kivételesen nem bántam volna, hogyha Nickhez hasonlóan én is elvégzek egy barista tanfolyamot, ami pénz és idő szűkében lehetetlen vállalkozásnak minősült.
Mielőtt még visszahelyezkedtem volna a székre, elöblítettem a bögrémet. – Nos… – kezdtem bele, ahogy a konyhafalra hunyorogtam. – Egészen biztos. Tudod, van az a mondás, hogy aki másnak vermet ás… – az maga pottyan bele. – Elvből nem átkozódom, mert ahogy a pozitív, úgy a negatív energia is vissza tud ütni, lásd a karma vagy a jinjang, bár ez utóbbi kicsit mást feltételez. Vannak ugyan olyanok, akik vállalják ezt vagy akár szerelmi kötést, viszont megvan ennek a hátulütője, miszerint aki kéri, a végén az koppan nagyobbat – magyaráztam, a mosogatás végeztével beletöröltem a kezemet a konyhakendőbe, és csupán azután helyezkedtem vissza a székre. – Különben is, az univerzum vissza szokta adni a kölcsönt, még ha nem is rögtön. Tehát, nem tudom, mit követett el az illető úriember, vagy ha a többesszámból következtetek, akkor inkább úriemberek, de tartok attól, hogy visszaköszön nekik pár cselekedetük. A kezembe fogtam a paklit és szórakozott mozdulatokkal kezdtem el kevergetni. – Oh – pislogtam rá az elém csúsztatott névjegykártyára. – Köszönöm, igazán kedves felajánlás, de nem szeretnék a jóindulatoddal visszaélni. Meg nincs is túl sok szabadidőm, hogy koncertekre járjak – toltam vissza a névjegykártyát az irányába szabadkozva, egy pillanatra abbahagyva a keverést. – Egyébként hallottam már róluk, elég mindenevő vagyok, ami a zenét illeti. Néhány évig elzongorázgattam hobbiból – hazugság – tinédzserkoromban, meg az iskolai zenekar kedvéért megtanultam fúvós hangszeren is játszani, szóval a klasszikus kicsit közelebb áll hozzám mind közül. – Sokkal közelebb. – Akkor, ha jól gondolom, elég sokat dolgozol és forogsz ilyen körökben – kezdtem meg a felderítést még a vetés előtt, habár Elit nem kifejezetten kellett nógatni, hogy beszéljen magáról, ami némi könnyebbséget jelentett.
Az, hogy nem szerelmi vagy családi vetést kért, önmagában elég sokat elárult a hátteréről, mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül kerülte el ezt a kettőt. Kiterítettem a kártyákat, majd újra összegyűjtöttem. – Értem – biccentettem a problémát hallva. – Mi a konkrét kérdés velük kapcsolatban? Hogy visszahívnak-e? – érdeklődtem, miközben érzés szerint kezdtem el öt kupacba gyűjteni a kártyákat. – Vagy bővebben a velük való kapcsolatod?
Amint végeztem, a maradékot félretoltam, és mértani pontossággal helyeztem el egy vonalba mind az ötöt Eli előtt. – Rendben. Most arra kérlek, hogy hunyd le a szemed egy kicsit, vegyél mély lélegzeteket és gondolj erősen a téged foglalkoztató kérdésre. Amint úgy érzed, készen állsz, nyisd ki a szemed, nézz végig a paklikon, és válaszd ki azt, ami a leginkább szimpatikusabb. Aztán megnézzük, mi a helyzet velük. Összekulcsolt ujjakkal vártam, amíg Eli feltételezhetően követte az utasításaimat – némely esetben ez elég hosszú időt is felölelhetett, bár kezdtem gyanítani, hogy Eli a pörgős személyiségéből fakadóan jobb szerette az események gyorsabb lefolyását –, majd a választott paklit magam elé húztam, a maradék négyet pedig félretettem. Az első három kártyát felfordítva ösztönszerűen szaladtak meg a szemöldökeim. – Nos, valóban nem áll túl jól az a bizonyos széna. Mintha említetted volna a drogot, ugye…? – pillantottam fel rá a kártyákból.
Ahogy megcsapta orrát a kávé illata... Lassan felébredt benne, nem inkább elaludt. Kihunyni látszódott a láng mely felriasztott az ágyból és menekülőre fogta volna vele. Szinte érezte a nyelve hegyén, az ízlelőbimbóin, az ajkain... Legszívesebben leteperte volna ott helyben a másikat, csak hogy egy pillanatra hozzájuthasson a fekete méreghez mely az üzemanyagjaként szolgált minden egyes reggelen.
- Hmh, végülis. Annyira sokat nem hagysz ki vele. - vonta meg a vállát somolyogva, egy pillanatra hátranézve a válla mögött. Csak szeretett volna róla megbizonyosodni hogy a másik még mindig nem jött ki a szobából és van ideje. Semmi kedve nem volt egy kínos beszélgetésnek és a nagy kérdésnek, mégis mi a fenét keres ott?! Ami persze jogos is lett volna a másik részéről. Hiszen az ilyesfajta légyottok nem így szoktak végződni, ezt ő is tudta egészen jól. Viszont az a varázslat, az atmoszféra, olyan könnyen magába szippantotta hogy még azt is elfelejtette hogy csak akkor érzi igazán jól magát ha folyamatosan mozgásban van. Bár... A kislány azért szórakoztatta. Kíváncsian fürkészte a pillantását és próbált rájönni, maga előtt tagad ennyire vagy tényleg nem jönne be neki a fiúka? Megint megfedte magát. Felix! Hát ezaz. Tudta hogy valami rövid. Végre legalább nem kellett a sötétben tapogatóznia az ügyet illetően.
- Oh Drágám, egy angyal vagy! - lelkendezett a kávé gondolatára. Megnyugtatta a tudat hogy nem kell másokkal birkóznia az italért. Nem lett volna ereje abban a pillanatban még egy kis ollózós jelenethez sem. Annyira fáradt és mintegy kialvatlan volt hogy még csak maga elé sem képzelte a kettősüket, mely valahol igen szépen ábrázolta hogy milyen állapotban is leledzett. Néha, persze amikor ilyen kétségbeesett pillanatok élt, megfordult benne hogy nem-e lenne ideje leállni az egésszel. Mármint, nem a munkára értve. Csak a céltalan hajhászásának az élvezeteknek és az embereknek. Úgy érezte néha mintha kutatott volna valami után ami régen elveszett. A gondolatra az álom ugrott be mely még nem tűnt el nyomtalamnul a kis lelkében. Míg a kávéjára várt kényelmesen hátradőlt a székben és a megjegyzések közti szünetben elrévedt egy pillanatra. Bárcsak kitudta volna találni hogy miért álmodott Rory-ról. Miért kísértette még mindig, annyi év után? Miért halt meg? Egy apró, jeges borzongás futott végig rajta a gondolatra. Ostobaság az egész. Nem is kellett volna ott ülnie. Rég egy starbucks felé kellett volna tartania hogy feltankoljon legalább három kávéval és menjen a dolgára. Helyette meg ott ült és várt... A jövőre? Vajon csinálni kellett vagy várni a csodára? Ő inkább az elsőben hitt mint a másodikban, ezért sem állt túl nagy várakozással a dolog elé. Nem gondolta hogy a másik tudott volna olyat mondani neki ami megingathatta volna kicsiny világát.
- Oh. Köszi Édes! - kapva kapott az ajánlatom, még ha rettegett is attól hogy a kisfiút felébreszti. Gyorsan felpattant az asztaltól, rendkívül otthonosan mozogva a lakásban, annak ellenére hogy igazából semmi keresnivalója nem lett volna ott, vonult be a fürdőbe.
Ha már ott volt akkor kicsit rendbeszedte magát, majdnem sikeresen elvégezte a reggeli szeánszát. Mintha csak az otthonában lett volna. Azzal az egy kivétellel hogy nem halmozódott fel rengeteg kencefice a mosdókagylón és körülötte, nomeg nem lengte be az almostálca szaga a levegőt. Jó, nem mindig volt így, csak reggelente volt kénytelen szembesülni azzal hogy mi a macskatartás káros mellékhatásai. Amit tetéztek azzal hogy kitartóan szemeztek vele míg trónolt a vécén, láthatóan sürgetve, hiszen ők már éhesek voltak. Sajnos ha nem adott nekik időben enni akkor képesek voltak megtámadni a szekrényt, amiből sosem született semmi jó. Egyszer még az automata ételadagolót is sikerült szészednie Fattynek. Amit a mai napig nem tud elképzelni hogyan... Szellemek?! Hamar megtalálta, az utasításoknak megfelelően a sminklemosót, amiért nem tudott elég hálásnak lenni abban a pillanatban és már vakarta is le magáról a felesleget. Pedig a kozmetikusa minden egyes talalkozáskor megígértette vele hogy nem alszik el sminkben. Volt egy olyan érzése hogy valahogy kitalálja majd hogy nem folytatta az általa felállított rutint. A smink nélkül pedig... Egy idős nő szemezett vele a tükörből. Kicsit elégedetlen egyenesedett ki és simította füle mögé kósza tincseit. Mikor lett ennyire más?
Boldogan huppant vissza a székbe, a fürdős jelenet után, nomeg ragadta magához a felé nyújtott kávét, elégedetten szippantva be az édes aromáját. Igazából bármi lehetett volna, csak üssön. Szóval nem is bajlódott az édesítővel, rögtön bele is kortyolt az istenek nedűjébe míg fél füllel hallgatta hogy mit magyaráz a másik. Mintha nem is egy kis fiatal husival ült volna szemben, olyan szófordulatai és meglátásai voltak az életről. Ráadásul volt benne egy kioktató él, a saját meglátása szerint, ami mindig rossz szájízt hagyott maga után. Persze sokminden nem rajzolódott ki az arcára, túlságosan élvezkedett a kávén és a pillanatnyi káoszban fogant nyugalmon mely körülvette.
- Isteni a kávé Szivi, nagyon cuki vagy. A névjegyet tartsd meg nyugodtan, bármikor jól jöhet. Van egy ismerősöm aki a filharmonikusoknak dolgozik. Keresnek közönséget a főpróbákra is. SŐT! Van egy annyira cuki hegedűs srác... Még jó hogy mondod. Szerintem PONT összeillenétek! - kalandozott újra el egy pillasnatra, élénk fantáziájában már az esküvőjükön rebegte el könnyes szemekkel a beszédét, nem győzve éltetni magát a hirtelen támadt gondolat miatt. Érződhetett a nőről hogy nagyon szeleburdi, viszont rossz szándék nem érződött szavai mögött, még annak ellenére sem hogy ügynöknek mondta magát. Ami... Mint ahogy az ezoterikusoknál, ott is megvolt az általános vélekedés és előítéletek melyek követték őket. Bár azt nem lehetett tudni hogy Eli ráhazudtol ezekre vagy csak megerősítette a lányban az állandó szövegelésével.
- Nem tudom hogy hívják... Én csak kerek popsinak hívom. Emlékszem rá mert nincs instagramja, tudom, tudom, ne akadj ki. Szerintem is elképesztő. Szervezek egy randit, szuper lesz! Imádni fogod. - nagyon elégedett volt magával. Imádott randikat (is) szervezni. Ami, lehet hogy furcsa volt, ám elég sok párt sikerült már így összehoznia.
- Ez az életem. Imádom. Komoly, jazz, pop, rock, mindegy, csak szóljon valami. Persze a rockerek a kedvenceim. A gyönyörű hosszú hajukkal és a dühös kis attitűdjük... Imádom. Adják a kemény gyereket és közben olyanok mint a vattacukor. Megzabálnám az összeset. - ábrándozott félhangosan míg kortyolgatta a kávét és kicsit nagyobb érdeklődéssel kezdte figyelni hogy a másik mit is csinál voltaképp. Nem érzett semmi különöset. Kellett volna valamit? Szivárványokat várt és kis tündéreket amik elsuttogják merre kell tartania. Nade... Valahogy semmi sem akart hirtelen éltre kelni.
- A velük való kapcsolat. Mondjuk. Beakarom hálózni a kis majmokat, biztos vagyok benne hogy feltudom futtatni őket. - ez már tetszett neki! Varázslat. Lehunyta a szemét és... Rengeteg gondolat pörgött a fejében, amin a kávé nem sokat segített. Próbált a kérdésre koncentrálni, elismételte magában, azonban nem igazán tartott sokáig a jelenet. Pár másodperc után már fel is pattantak a szemhéjai és gondolkozás nélkül a középső paklira bökött. Talán nem ő volt a legalkalmasabb személy az ilyesfajta gyakorlatokra.
- Oh, ne! Tényleg? - kérdezte elégedetlen, ám a pillanatnyi ijedtség nem tartott sokáig. A drogok megléte nem igazán zaklatta fel a kis lelkét. - Zenészek, majd mindegyik drogozik. Annyira nem meglepő. - legyintett könnyedén, ami igaz is volt. Mely addikciót nem tudta megakadályozni, így inkább csak próbálta olyan keretek közé szorítani ami nem feltétlen gátolta őket a normál működésben. Ami azt jelentette hogy sokszor ő vette meg nekik a szükséges szereket, így jobban szemmel tartva mit visznek be a kis habtestükbe.
- Mit látsz? Sikeresek lesznek? Imádni fognak, igaz? Egyértelmű. - hajolt közelebb és nézte a lapokat, bár sokat nem látott belőlük. Mármint, fogalma sem volt egyes jelképek mit szimbolizálnak. Viszont abban a másodpercben támadt egy jó ötlete. Lerakta a bögrét az asztalra és elővette a mobilját, olyan izgatott volt hogy a különböző üzeneteket ignorálta és képeket kezdett el csinálni a kivetett kártyákról, nem magáról a csajról.
- Ez tök jó lesz az insta sztorimba! Akkor intézzek helyet a próbán? Biztos hogy Mr. Popsi is ott lesz. Beraklak az első sorba, utána elhív kávézni. Majd megbeszélem vele. Mindent elintézek! - kérdezte míg belemélyedt a filterek világába és próbálta megtalálni a legjobb matricát ami híven kifejezte volna hogy milyen buliban is volt akkor része.
Kezdőlap
